2010. december 20., hétfő

Kihúztam a konnektort

Most, hogy a téli ünnepek közelednek és maholnap itt az újabb telihold;


most, a téi napforduló küszöbén, amikor alig észrevehetően, de biztosan elkezdenek rövidülni az éjszakák;


most, amikor már úgy ítélem, hogy egyik blogomnak sem fog megártani a két heti kényszerű pihentetés;


most, hogy az év hátralévő napjaiban jobban esik majd az olvasás és a meditáció (magyarán: az öncélú elmélkedés);


most, hogy a kinti hideg miatti energiaszükségletek üdvözlendőnek tartják a takarékosságot;


most, hogy az embereknek több idejük maradt a böngészésre, s blogjaimban felgyűlt annyi információ, amivel jól el lehet tölteni az időt, amíg újra feltámad bennem a nyilvánosan író-szerkesztő ember -


nyilvánosan kihúztam magamat a konnektorból és csak 2011. január 4-én dugom majd vissza a dugaszt. Addig mindenkinek kellemes Karácsonyt, boldog Új Esztendőt és minden elképzelhető jókat kívánok!

2010. december 18., szombat

Fehéregyháza

Ispánkút, Petőfi-fejjel
Lapozgatós kedvemben, a Romániai Magyar Szó 1994. június 7-i számában találtam egy Szász János-verset, amit a költő azért tett közzé, mert bizonyos, gyergyószentmiklósi politikai körök azzal vádolták, hogy Tőkés püspökkel kapcsolatos bíráló megjegyzései kérdésessé teszik az ő patriotizmusát. Válaszában Sz. J. leszögezi, hogy ő következetesen Ady patriotizmusának híve, anélkül, hogy Adynak képzelné magát, majd a jobb megértés kedvéért versének üzenetére bízza véleményét. Úgy vélem, a költői válasznak nem csupán napi aktuálpolitikai értéke volt, mert álláspontja "az életre-halálra szóló magyar kérdésekben" ma is fölöttébb időszerű. 


*


A fehéregyházi kútnál
két szomorú vándor megáll.
Vajon miért, vaj'mivégre
ment ki ő a csatatérre?
Miért nem maradt szépen otthon
Júliáját babusgatón?
Hiszen hány volt az a költő,
aki olyan nagy volt, mint ő?
Minek gondolni a gonddal?
mit is kezdjünk egy bolonddal,
aki elindult a sárga,
hullámzó kukoricásba
a magyarokért meghalni,
vérét érte elcsorgatni!

2010. december 17., péntek

Újabb levélváltás Dan Culcerrel (2)

"Összes műveim" Bukarestben, 1976-ban
(Ígéretemhez híven, alább olvasható válaszom Dan Culcer tegnap közzétett levelére.)


*

Kifakadásodat megértem és aláírom, hasonló helyzetben magam is ledöbbennék, hiszen a budapesti December 1 epizód is mélységes szégyennel tölt el, mintha az én hibám lenne a magyar fővárosban kialakult helyzet. Könnyű lenne a román nagykövetségre hárítanom a konfliktus kipattanásának felelősségét, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára napnál világosabb lehetett: nemzeti ünnepet ülni egy olyan ország fővárosában, amelytől háborús vesztesként óriási területeket csatoltak el, ráadásul éppen azon a napon, melyen Trianonban az országvesztést bejelentették, csakis diszkréten és illedelmesen - hogy úgy mondjam: lábujjhegyen - szabad. Aki ezt másként gondolja, azt nyugodtan provokátornak vagy jobbik esetben is érzéketlennek lehet tartani. Így aztán a Nemzeti Színház kibérlésének követségi ötlete kimerítette a szándékosság fogalmát. De egy ilyen kérést eleve diplomatikusan el is kellett volna utasítani, hiszen Budapesten bőven akadt még a Nemzetin kívül ünneplésre méltó helyiség december elsejére is, ami senkinek sem szúr szemet.


De ha már szóba került: amikor 1990 nyarán törvénybe foglalták, hogy a levitézlett augusztus 23-a helyett mely dicső történelmi dátum képviselje a továbbiakban a román öntudat országos ünnepét, a számos józan és logikus javaslat ellenére - emlékszem, mily sokan szerették volna 89-es fordulat napjait az egész romániai népközösség napjává emelni - a lehető legszerencsétlenebbre, a legkirekesztőbb üzenetűre esett a végső választás; történetesen arra, amely a történelmi román büszkeség mellett sose moshatja le magáról a magyar gyász valamennyi negatív érzelmi töltetét. 


A döntés valahol érthető is volt: elvégre ugyanaz a logika diktálta, mint annak idején az augusztus 23-i bukaresti orosz bevonulás esetében, amit aztán román fegyveres felkeléssé sminkelve, a politika két legyet ütött egycsapásra: egy szovjet és egy patrióta legyet! Lényegében akkor is Erdély volt a tét, s legőbb nemzeti értéket ma is Nagy-Románia eszméje keltett. Román szemmel ésszerű, de nem szerencsés üzenet ez a több nemzetiségű romániai társadalomnak.


Tudom, hogy e kérdésben ma ilyen véleményt megfogalmaznom némileg frivol módon hangzik, hiszen valamikor 1968-ban én magam írtam le a bukaresti magyar ifjúsági lap főszerkesztőjeként, első oldalas vezércikkben azt, amire nem igazán van mentség, legfeljebb csak magyarázat: hogy Erdély egyesülése Romániával, a kommunistának mondott időszakban meghozta az ország minden lakosa számára a teljes jogegyenlőséget. Ez egy olyan jelszó volt, amit hosszú időn átt fennen hangoztattunk. És ha mindezt azért írom le, mert ekként hiszem is, talán még megbocsátható naivitás lett volna. Ámde e sorok úgy születtek, hogy közben tudtam: nem az igazságot, annak csupán a bennem élő hő óhaját, szándékát, reményét vetem papírra úgy, mintha az máris kézzelfogható valóság lenne. Az 1918-as esemény félszázados évfordulójára a laptól megkövetelt vezércikkel magam isvalami hasonló csapdába estem, mint most a Nemzeti Színház igazgatója Budapesten, s mindketten jóhiszemű balekségünk levét isszuk meg. Nemzettársaim, kollégáim nem túlzottan díjazták kényszerű gesztusomat, s ma úgy látom, román ismerősem szemében sem kimondottan ettől lettem rokonszenves. De ha akkor nem volt hozzá bátorságom, ma talán még nem késő szabadon kimondani azt, amit gondolok - már csak azért sem, hiszen ezen a téren Te mindig is merészebben és konokabbul előttem jártál. A Te utad egyenesebb, európaibb volt, ugyanakkor azért sok mindent nem tapasztaltál meg a saját bőrödön, mert hiányzott hozzá a személyes motivációd.


Ilyen kérdés például az, amit Te úgy nevezel, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme. És amit károsnak, terméketlennek, visszahúzó erőnek tartasz. Igazad van, e félelem amennyire racionális, egyben épp olyan irracionális is. Próbáld meg elképzelni az erdélyi magyarság utolsó kilencven esztendejét, amelyben - pár év kivételével - következetesen a legyőzött, a sarokba szorított helyzetét éreztették vele, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzék róla. A társadalmi-gazdasági pozíciói fokozatos visszaszorítását, megcsonkítását, majd szinte teljes ellehetetlenítését úgy élte megnemzedékről nemzedékre, mint egy folyamatos felőrlést, asszimilációt, aminek csak a legöntudatosabbak voltak képesek úgy-ahogy ellenállni. 

2010. december 16., csütörtök

Egy pompás film

Hegedűs Zsolt figyelmeztet Stockholmból, az előbbi bejegyzéssel kapcsolatban írt kommentjében, hogy van egy régi, gyerekkorunkban nagy mulatságot okozó film (La Loi c'est la Loi, 1958), Fernandellel és Totoval a főszerepben, amelyben a háború utáni francia-olasz határ meghúzását bemutató komikus helyzet nagyon is tanulságos figyelmeztetés a mának...


A kellős közepén kettéosztott város egyik utcájában, a francia oldalon például nemzeti ünnepelnek, míg az olasz oldalon javában munkanap van. Mindez ugyanazon a pár hektáron... És már akkor nevetséges volt az ilyesmi...


Újabb levélváltás Dan Culcerrel



Kifogások, provokációk, gyanakvások


(Ma a Dan levelét adom közre, holnap következik az én válaszom. A téma rendkívül időszerű. Még mindig...)


*


Hozzáfűznék egyet s mást Románia nemzeti napja alkalmával a budapesti Nemzeti Színház körül támadt botrányhoz. Nem véletlen, hogy e nap épp December Elseje. Véleményem a következő: a nagykövetség hiát követett el. Sőt, meglehet, némi provokáció is volt a dologban. Igaz, nem igazán értem, mi e botrányból a haszon. Ám a magyarok, akik most a történteket osztják-szorozzák, ugyan csak hadilábon állnak a gondolkodással.


Amennyiben a magyar államnak, s természetesen az ország majd minden lakosának, akárcsak Románia valamennyi magyar polgárának december elseje gyásznap, adódhattak volna más megoldások is.
Egy magyar állampolgár azt javasolta például, hogy a budapesti megemlékezést tartsák meg semleges pályán, ne egy jelképértékű intézményben. 


A másik megoldás az lehetett volna, hogy figyelmen kívül hagyják a kialakult helyzetet, ám a tény, hogy mégsem ezt tették, számomra azt jelenti, hogy Budapesten léteznek olyan politikai erők, akik gesztusaikkal szimbolikus éretékű választási tőkét szeretnének begyűjteni.


Ilyesmire láttunk már példát a kádári időkben is, amikor Budapesten azt a Gróza Pétert ünnepelték, aki a Ceausescu-éra által nem igazán kedvelt, mellőzött politikus volt.


Ezzel mindjárt párhuzamba állítható a sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntése, hogy március 15-ét szabadnappá nyilváníttatja. Van-e egyáltalán valamilyen különbség a két akció, a magyarországi tiltakozások és a sepsiszentgyörgyi polgármester tévesen értelmezett hatásköri túlkapása között? Úgy hiszem, nincsen. Mindkettőt provokációnak tekinthetjük. De kinek és miért érdeke erre az útra lépni?


Egy csöppet sem zavar engem március 15-e megünneplése. Azzal a feltétellel, hogy ne szítson újabb provokációkat bármelyik oldalon. Még akár egy munkaszüneti nap erejéig sem. Ünnepi alkalom ez a magyarok számára, még ha nem az anyaországban, hanem más államokban élnek is. Ezesetben viszont, biztosítsuk kivétel nélkül valamennyi magyar számára e nap megünneplését Romániában, akárha vallási ünnepről beszélnénk, mert így vagy úgy, lényegében erről van szó, és nem csak a sepsiszentgyörgyi városháza hivatalnokai számára, hiszen ők se magyarabbak többi fajtestvérüknél.


A sepsiszentgyörgyi románoknak ugyanakkor a jogegyenlőség alapján biztosítsanak megfelelő szabadnapot. Ámde hová vezet ez a nyughatatlan különjog- és sajátosság-hajhászás? Vagy egyenlőek vagyunk, vagy nem.


Létezik még egy út, az értelemé, a józan tisztánlátásé. Mondjunk le az olyan nemzeti ünnepekről, melyek konfliktusokat, egyik a másik általi legyűrését idézik fel. Vajon, közel vagyunk az ébredéshez, vagy ellenkezőleg, tovább süllyedünk az ehhez hasonló partikularitások hangsúlyozásának dágványába?


Nyíltan felteszem hát a kérdést magyar és román barátaimnak, akárcsak magyar és román ellenségeimnek: mi célja van ennyi ugrabugrálásnak? Jól kiszámítható reagálásokat kiprovokálni Budapesten? Erdély újrafelosztása? Erdély integrálása Magyarországba? Románia egységes államisága megbontását célzó akció, ama régi ürügy jegyében, hogy egy “soknemzetiségű” államról van szó, amely még csak nem is egységes?

2010. december 14., kedd

Amikor kitüntettem Király Károlyt

Igen, volt ilyen idő is a történelemben.


A kitüntetés persze nem tőlem származott, s amúgy nem is volt igazán kitüntetés, emlékjelvényről és oklevélről volt szó a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. Amit megkapott majd mindenki, aki a kommunista ifjúsági mozgalomban valamikor tevőlegesen részt vett, vagy támogatta annak tevékenységét.


Király Károly akkor a Kovászna megyei pártbizottság első titkára volt (még), az idő nem érett meg arra, hogy szembeforduljon a rendszerrel, a megyében amúgy is ő diktálta a rendszert, s az úgy alakult, ahogy neki ez egyáltalán sikerülhetett. (Később rá kellett jönnie, hogy nagyon sok minden nem rajta múlott...)


Valamikor, ifjabb korában Király Károly a párt élcsapatában, a KISZ-ben tevékenykedett tevőlegesen, volt többek között a Magyar Autonóm Tartomány-beli KISZ szervezet első titkára, ami abban az időben igen tekintélyes beosztás volt. csak természetes, hogy ő is megkapta a fél évszázad harcaira emlékeztető kitüntetéseket.


A Megyei Tükör 1972. március 18-i szmának első oldalán találtam erre az eseménykrónikára, mely ama nevezetes átadást szóban és képben megörökítette és átmentette az időn. Az időverte lapszámra pedig szüleim pár napja már említett lomgyűjteményében turkálva bukkantam. Gondolom, ők fontosnak tartották eltenni rólam ezt az emléket, hiszen akkor "nagy ember" voltam: az Ifjúmunkás főszerkesztője, s mint ilyen, a KISZ KB bürótagja. A kitüntetés átadása számomra akkor csak egy napi megbizatás volt a sok közül. Tipikus küldöncmunka. Olyasmi, mintha nekem kellett volna elvinnem a Szultán által küldött selyemzsinórt valamelyik áldozatának. Körülbelül...


A cikket kár szöveges formában reprodukálni. Akit érdekel, rákattint a képre s olvashatja, mintha újságot. Nem lesz ugyan tőle sokkal okosabb, de annyit megtudhat, hogy a kitüntetést még sokan megkapták Kovászna megyéből, s itt név szerint csak azok vannak felsorolva, akik azidőben számítottak valamit a megyei nómenklatúrában, a többiek csak egy általános felsorolásban bújtak meg.


Volt utána koccintás is, ami nem kommunista találmány; mióta a világ, az ünnepeket mindig az ivóeszközök egymáshoz illesztésével kísérték a felemelő események résztvevői, és ezeken sose a felhajtott poharak mennyisége számított (bár az egyes embernek ez mindig szempont vala...), hanem a tény, hogy összecsendült legalább két pohár... A koccintás azóta se ment ki divatból, sőt annyyira általános lett, hogy az embernek résen kell lennie, nehogy úton-útfélen elkapja a koccintás ingere, mert még megütheti a bokáját.


A lapszám tanúsága szerint azidőtájt Nicolae Ceausescu elvtárs éppen Közép-Afrika Köztársaságban látogatott és hivatalos tárgyalásokat folytatott Jean Bedel Bokassa elnökkel, megkoszorúzta Barthelemy NBoganda emlékművét, ellátogatott a Bokassa nevét viselő egyetemre és hivatalos vacsorán vett részt, amely "szívélyes, baráti légkörben zajlott el. (sic!)


De tényleg, ez szó szerint így jelent meg, sajtóhibával. Vajon akkoriban észrevették? Mert nekem csak most esett le a tantusz. Közel negyven év után...


Ja, és még valami:


"Nicolae Ceausescu elnök és Jean Bedel Bokassa elnök pohárköszöntőt mondott."

2010. december 13., hétfő

Dicsekvő cikk az Origo-ba

Izsák Márton szobra a kamasz
Márton Árpádról; a tanítvány
modellt állt a szobrászmesternek
Az Origo ez esetben egy csíkszeredai havi műsorújság. A csíkszeredai városházán szerkesztik jópár esztendeje, jó érzékkel, sok képpel, remek grafikával, példás nyomdai kivitelben (hiába, a Gutenberg Könyvműhely és Nyomda tartja a szintet). Ők voltak azok, akik részletesen beharangozták a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyv könyvtárbeli bemutatásának eseményét. Főszerkesztője ott volt a rendezvényen, tetszett neki, s pár nappal később nagyobb cikket kért az e-könyv bemutatása kapcsán, mondván, hogy Csíkszeredában ez az első digitális könyv, mely szorosan a város életéhez kapcsolódik. Felhasználtam az alkalmat, hogy eldicsekedjem azzal, amiről eddig nem sok embernek beszéltem. A cikk a januári számban készül megjelenni (igéret szerint).


*



Csíkszeredai e-könyv Márton Árpádról


A szerző a Színek a palettán születéséről és az e-könyvekről:


- Régóta készültem arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egy vele készített interjúban egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett.


Ezt mondta ugyanis: "Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani? "


A gondolat mélyen megérintett. És megértettem, hogy ha nem lépek közbe, mindez csak terv marad. Rávettem a festőművészt, hogy beszélgessünk el mindarról, amit emlékeiből papírra vetne. 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben. Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, majd a művész 70. születésnapja előtt egy héttel elkészültem a kézirat számítógépes változatával. A Magyar Elektronikus Könyvtár örömmel fogadta az illusztrációkkal ellátott e-könyvet, s miután az utolsó műszaki simításokat elvégezték rajta, maradéktalanul felkerült a MEK egyre gazdagodó állományába, s azóta is bármikor elérhető az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/08700/08705/

A háromféle formátumban ingyenesen letölthető dokumentum ugyan nem könyv a szó szoros értelmében, de számítógép vagy e-könyv olvasó segítségével képernyőn ugyan, de könyvként böngészhető. Ezért annyi példányban létezik, ahányan rábukkannak és érdeklődést mutatnak iránta. Az internet lehetővé teszi, hogy a Csíkszeredában készült, magyar könyvtári szerveren található mű percek alatt elérhető legyen az egész világon. Nagy előnye a nyomtatott könyvvel szemben, hogy menet közben korrigálható, kiegészíthető - a javított dokumentum cseréje néhány pillanatot vesz csak igénybe.


E-könyvünk bemutatása a Kájoni János Megyei Könyvtárban (a többesszám evidens, hiszen a mű fő szerzője maga a mesélő, az utolérhetetlen humorú és mesélőkedvű Márton Árpád) áttörést jelentett az eddigi megszokott könyvbemutatók sorában, netán csöpp szenzációt is, annak ellenére, hogy az e-könyvek szerkesztése, a holnap könyvének sorsa már több mint egy évtizede élénken foglalkoztat.


Kezdődött a "láz" az Erdélyi és csángó költészet című egyéni, Andrassew Iván budapesti író barátom cselekvő szorgalmazására létrehozott antológiából kinőtt megavállalkozás elindításával, majd folytatódott a Román költők antológiával, amelyekkel sikerült megalapoznom elkötelezettségemet az elektronikus irodalom pártolása mellett. Azóta már több tucat e-könyv digitalizálása és szerkesztése tapad a kezemhez, közülük egyesek saját munkáim. 


A Színek a palettán nem az egyedüli, kizárólag e-könyvként olvasható kötetem. Megtalálható még a Fehér titok (Mai kalandok - kalandos élettörténetek), a Krajczáros napló (egy XIX. század második felében élt marosvásárhelyi kamaszlegény feljegyzései), a Kóválygások a Hyde parkban c. verseskötet, a Színes kenguru (Ötven vers és ugyanannyi kép a gyermekkorról, Mircea Florin Sandruval közösen).


Értékes, sodró erejű, valódi olvasmányok Elekes Ferenc marosvásárhelyi költő, író utóbbi években született lírai és prózai munkái - szám szerint hét könyvét volt szerencsém szerkeszteni, egyik jobb mind a másik! -, valamennyi ott van a MEK-en, akárcsak Oláh István székelyudvarhelyi költő, író életműve: válogatott versei és Zsebregény-e. De megtalálható Ady András két verseskönyve (A még nem és a már késő között, Privát mértan), Kristó Tibor ugyancsak két kötete (Kaugarít-íjak, Napnyugatra tartok), kizárólag e-könyvként készítettem el Máriás József irodalomkritikus két tanulmánykötetét (Magyar szellem, erdélyi szellem; Olvassunk bele...), Keszthelyi György verseskönyvét (Bárány kalasnyikovval). Most fejezem be a szatmári Debreczeni Éva költőnő új verseskötetének szerkesztését (A boldogtalan tollhercegnő), s már nekikezdtem Máriás József igen alapos, Németh Lászlóról szóló tanulmánygyűjteményének is.


Digitalizáltam továbbá a Romániai Magyar Szó zsebkönyvei sorozatában 1990-ben megjelent dokumentumkötetet (Élő lánc) az 1989-es fordulat alapvető dokumentumaival, sajtóvisszhangjával, korabeli interjúkkal, beszámolókkal. Olyan könyvritkaság ez ma már, amely így újra fölkerült a nagyközönség mindenütt elérhető polcára.


A sor pedig zavartalanul folytatódik, mert munkámat kimondottan a hobbi élteti...


Cseke Gábor

2010. december 11., szombat

Vallomás és vállalás

(Egy elfelejtett recenzió, amely 43 év után mégis előkerült)


Év végi nagytakarítást végezve, apám félretett, penészes, dohosodó iratai közt turkálva találtam ezt az újságkivágást (pontosabban: -kitépést). A cikket vagy ő, vagy anyám tette félre. Hogy mostanig miként kerülhette el a figyelmet, arra egyszerű a magyarázat: még mindig nem kerítettem elég időt arra, hogy szemügyre vegyek minden apró nyomot, amit maguk után hagytak. Így az újdonság erejével hathat egy olyan baráti - és felette engedékeny - recenzió első, pályakezdő kötetemről, mint amilyen az itt látható Csiki Lacié és amelyre nekem emlékeznem kellett volna. Most megkövetek mindenkit, aki az ügyben érintett és visszaadom a nyilvánosságnak azt, ami eleve a nyilvánosság számára készült.


*


Furcsa dolgot kérek Cseke Gábor első kötetének olvasóitól: legyenek kíméletlenek a bírálatban, ne szelidítse ítéletüket a szerző fiatalsága. merem ezt kérni, mert hiszem, hogy így is becsülettel helytáll ez a verseskönyv, s mert csak így avathatja az olvasó teljesjogú költővé Csekét.


Igen, számon kell kérni tőle feladatait, gondjait, emberi és költői létjogosultságának bizonyítását. Ezt teszi a fiatal költő is, ugyanezt kéri számon magától - és az olvasótól is. Cseke helyesel és tagad, úgy, hogy felmutat és helyeslésünket vagy tagadásunkat várja: számonkér - álmot, életet, hitet - tanúskodik, és agitál is. helyét akarja meghatározni a világban, és úgy kap helyet, hogy vállalja a világot.


Nem harsány költészet, még kevésbé száraz agitáció ez, de egy szilárd ponthoz kötött élet kifejezési kísérlete. Cseke nem azzal lesz költő, hogy verset akar írni, hanem hogy leírja amit átél, és igyekszik teljesen élni. Ez őszinteség.


Cseke ugyanazt látja, mint mások, hiszen ebben a világban él, csak éppen talán a helye, a "nézőpontja", melyet megkeresett és megtalált, szilárdabb, pontosabban meghatározott.


Újszerűségét sem a soha-nem-látott képekben kell keresni, hanem abban a bátorságban, amellyel használ és újra-feltölt meglevő formákat. Anyagért nem fut a csillagokig; tapintható: Cseke a hétköznapokról ír, s még csak nem is úgy, hogy azt "költészetté emeli", hanem költészetté teszi azzal, hogy megtalálja rá a pontos kifejezést. Így válik "alkati kérdéssé" Csekénél a költészet: életforma lesz, nem spekuláció vagy műfogás.


Egy gyalogszerrel járó, útján meditáló, önkéntes- és többlet-munkát vállaló fiatal vallomása ez a kötet.


És mindezek mellett, Cseke "tud írni", ismeri a költői tecjnikai fogásokat. Valami hagyománytisztelet érződik versformáin akkor is, ha széttöri vagy átgyúrja őket.


- Na de az nem lehet, hogy egy kötetnek, mely hatvan verset tartalmaz, ne legyenek hibái, főleg ha első... - vetné ellen valaki. Vannak is, minden bizonnyal, s elsősorban akkor, ha megbomlik az egészre s annak minden részletére jellemző egyensúly e különböző elemek között. de engedjék meg nekem, hogy erről én ne beszéljek, én már elfogult vagyok, mert "felfedeztem" magamnak Csekét. Ezt kívánom az olvasónak is.


Csiki László
(Igazság, 1967. augusztus 12., Kolozsvár)

2010. december 10., péntek

2010. december 8., szerda

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (79)

Duca miniszterelnök

Meggyilkolták Duca miniszterelnököt, Romániában ostromállapot van
1934 január


Bukarest, december 31.
Vasárnap reggel a fővárosban, Kolozsvárott, Nagyváradon és mindenütt, ahol a kormány ostromállapotot hirdetett, hatalmas plakátok jelentek meg a falakon és nagy csoportok olvasták a hadtestparancsnokok lakonikus rendelkezéseit.
Rövid és erélyes mondatok hozzák az ország tudomására: az összes nyilvános helyiségeket éjfélkor be kell zárni, január 2-ig mindenkinek be kell szolgáltatnia a birtokában lévő fegyvereket, tilos minden magánjellegű egyenruha vagy jelvény viselése, minden nyilvános gyűlés vagy uccai fölvonulás. Az egész ország területére kihirdették az előzetes cenzúrát. A vasárnap reggeli lapokból megállapítható, hogy a cenzúra nem gördít akadályt olyan cikkek megjelenése elé, amelyek a Duca miniszterelnök ellen elkövetett borzalmas merénylet értelmi szerzőit nemcsak a vasgárda körében keresik.
A cenzura átengedett olyan híreket is, amelyek szerint a merényletért Vajda volt miniszterelnök is felelőssé tehető, mert a vasgárdisták agitációját nemcsakhogy nem fékezte, hanem bátorította is.
Megjelenhetnek korlátlanul azok a francia lapvélemények is, amelyek többé-kevésbé burkoltan a német nemzeti szocialista szellemet teszik meg a merénylet szellemi szülőanyjának.
Egyébként a lakosság a legnagyobb megnyugvással, sőt helyesléssel fogadta az ostromállapotot és az előzetes cenzúrát, mert általános az a vélemény, hogy a vasgárda maradékait máskép kiírtani nem lehet.
A katonai hatóságok kérlelhetetlen eréllyel járnak el. Vasárnap is többszáz vasgárdistát tartóztattak le és ezek között sok pópa van, akik egyes vidékeken a terrorista mozgalom vezérei, szítói vagy eszközei voltak. A minisztertanács azt is elhatározta, hogy törvényjavaslatot készít, amely megfoszt hivatalától minden olyan köztisztviselőt, tanítót és papot, aki a vasgárdához valaha is tartozott vagy működését rokonszenvvel kísérte.
Olyan szigorú lesz a készülő törvény, amelyet az összeülő parlament nyilván egyetlen ülésben fog megszavazni, hogy ehhez foghatót még diktatórikus uralom alatt álló országokban sem hajtottak végre. A belügyminiszter a Calendarul, az Inainte és a Timpul Nou című vasgárdista lapok megjelenését egyszer és mindenkorra betiltotta és kijelentette azt is, hogy a vasgárdának semmiféle címen nem jelenhet meg többé lapja Romániában.
A külföldi ujságírókat vasárnap magához kérette Anghelescu miniszterelnök, aki helyett Vlahide államtitkár magyarázta meg, miért volt szükség az ostromállapotra és az előzetes sajtócenzurára. Hangsúlyozta az államtitkár, hogy előkelő külföldi lapokban olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint Duca a gyilkos előtt letérdelt és így könyörgött életéért. Más külföldi hírek szerint a király személyesen vitte a súlyosan sebesült miniszterelnököt a pelesi kastélyba és Duca az ő karjai között halt meg. Az United Press a király ellen elkövetett merényletről számolt be és bejárta a külföldi sajtót a vasgárda vezére, Zelea Codreanu meggyilkolásának híre is. - Dacára a sok álhírnek - mondotta a miniszterelnökségi államtitkár - , a cenzura nem vonatkozik a külföldi sajtóra.
Romániában nincs szó arról, hogy a fasizmus kirobban a liberális kormányzat ellen, a merénylet elvetelmült összeesküvők műve, olyan desperádoké, akiknek életeleme a rendzavarás, a verekedés és a gyilkolás.
Az országban teljes a nyugalom és általános a gyilkosság feletti megdöbbenés.




Száz osztrák horogkeresztes átlépte az olasz határt, hogy Németországba masirozzon
1934 január


Bécs, január 14.
Ugyanakkor, amidőn Materna mérnök vezetése alatt 200 osztrák horogkeresztes átlépte a magyar határt, hasonló események játszódtak le az olasz-osztrák határon. Eddig nem került nyilvánosságra, hogy Tarvisionál egy önkéntes munkatábor 100 tagja katonai rendben, teljes felszereléssel és poggyásszal átlépte a határt és arra kérte az olasz hatóságokat, hogy engedjék őket továbbvonulni Németországba.
Az olasz rendőrség ugyanúgy járt el, amint a magyar határrendőrség tette: letartóztatta az osztrák horogkeresztes fiatalembereket. A kormány utasítására közölték velük, hogy akiknek érvényes útlevelük és pénzük van, azok tovább utazhatnak, de a többinek haladéktalanul vissza kell térni Ausztriába, mert Olaszországban való tartózkodásuk nem kívánatos.
Vasárnap Bécsben ismét papírpetárdás tüntetéseket rendeztek a nemzeti szocialisták és a hatodik kerületben kócból készült horogkereszteket gyujtottak meg.
A rendőrség húsz fiatalembert letartóztatott és a wollersdorfi internáló táborba szállította őket.
Ugyancsak izgalmas tüntetést rendeztek a horogkeresztesek a Hallban megtartott nagy tiroli síversenyen, amelyet emiatt nem lehetett befejezni.




A zágrábi kisantant-konferencia programja
1934 január


Zágráb, január 22.
Hétfőn kezdődik a horvát fővárosban a kisantant konferenciája. Jugoszlávia talán legszebb és legeurópaibb fővárosában. A zágrábi konferenciának némi politikai mellékíze is van: tüntetést kíván jelenteni Magyarország, de talán méginkább Olaszország felé. A francia és olasz külpolitika közeledése egy fontos európai kérdésben, az osztrák függetlenség és állami önállóság megvédésének kérdésében bizonyos nyugtalanságot keltett újból a kisantant-kormányok körében.
A zágrábi tanácskozások elsősorban három kérdés körül forognak. Az első az osztrák probléma, a második a reviziós mozgalom és a harmadik a kisantant viszonya Olaszországhoz.
Ami Ausztriát illeti, ma már kétségtelen, hogy ebben a kérdésben nem egységes a kisántánt három államának felfogása.
Benes fentartás nélkül támogatja a francia politikai akciókat, sőt minden befolyásával erélyesebb cselekvésre igyekszik ösztökélni a Quai d’Orsayt, viszont a román politikai körök, mint ez a legutóbbi kormányválság alkalmával is élesen kidomborodott, csak fentartással fogadják a francia iránymutatást és inkább egy semleges álláspont felé hajlanak. Még élesebb az eltérés az osztrák kérdésben Belgrád és Prága között, mert a jugoszláv politika igen jelentős tényezői az olasz nyomás enyhítésére szivesen kacérkodnának a berlini kormánnyal.
A revizió kérdésében annál egységesebb a kisantant kormányának felfogása. Ami az Olaszországhoz való viszonyt illeti, a Prága és Róma között az elmult két évben uralkodó feszültség az osztrák helyzet kiélesedése folytán enyhült ugyan, de viszont a római kormány nem újította meg a közeljövőben lejáró román-olasz barátsági szerződést, ami annak a jele, hogy a francia-olasz közeledés enyhítő hatása délkeleti és balkáni vonatkozásokban a kisantant felé még nem mutatkozik.
Általános volt az a feltevés, hogy a zágrábi konferencián igen behatóan fogják tárgyalni a kisantant és a kialakulóban levő balkáni blokk kölcsönös viszonyát. Maximos görög külügyminiszter lett volna hivatva arra, hogy a zágrábi tárgyalásokon Görögországot és Törökországot képviselje, de úgy látszik, hogy a görög külügyminiszter úgy Rómában, mint Londonban hűvös fogadtatásra talált. Ebben teljes magyarázatot nyert az a tény, hogy Maximos vasárnap estig nem érkezett meg Zágrábba.
Jeftics külügyminiszter vonata már vasárnap reggel befutott és estére megérkeztek Genfből Benes és Titulescu is. A tanácskozások hétfőn délelőtt tíz órakor kezdődnek a zágrábi báni palotában. Délben a zágrábi polgármester ebédet ad a vendégek tiszteletére, délután folytatódnak a tanácskozások, este bál és fogadás lesz a báni palotában. Kedden délelőtt a miniszterek Belgrádba utaznak, ahol aznap délután Sándor király együttes kihallgatáson fogadja őket. Este hat órakor sajtófogadás lesz a jugoszláv külügyminisztériumban, éjfélkor pedig Benes és Titulescu elhagyják Belgrádot.



2010. december 7., kedd

Könyveink "fent" vannak?

Így zajlik egy elektronikus könyv bemutatója

Hét végén kérdezte tőlem Elekes Feri: na, hogyan volt a könyvtárban. Miként zajlott a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyv bemutatója? Különös tekintettel arra, hogy a könyvet nem lehet kézbevenni, csak egy kivetítőn, illetve a világhálón megszemlélni.


Mert a könyv "fent van" a Magyar Elektronikus Könyvtárban, Színek a palettán címmel.


Nekem is szándékomban állt beszámolni e blogban a történtekről, de mert a kérdésre néhány sietős mondatban és magánlevélben összefoglaltam az események lényegét, kiemelve, hogy igen hangulatos, vídám másfél órát töltöttünk együtt az érdeklődő közönséggel a Mikó-vár könyvtár-termeiben, halogattam az erre vonatjkozó blogbeírást, addig-addig, hogy a hétfői napon megelőztek a lapok (Hargita Népe, Csíki Hírlap, s nyomukban a szekelyhon.ro és az erdely.ma portálok), így a jelenlévő újságírók beszámolóival törlesztem az adósságot.


Bevált a Biblionet-program


Kozán István / Hargita Népe
2010.12.06. 10:22


Kettős ünnepet ültek a Kájoni János Megyei Könyvtár Mikó-várban található dokumentációs és történelmi részlegén pénteken: a könyvtár alkalmazottjai beszámoltak a Biblionet-program újabb sikereiről, majd bemutatták a Színek a palettán című elektronikus könyvet.


A Biblionet országos fejlesztési program Hargita megyei megbízottja, Bedő Melinda elmondta: eddig 34 községi és városi könyvtár csatlakozott a programhoz, összesen 138 számítógépet, 34 lapolvasót, nyomtatót és egyéb számítástechnikai felszerelést helyeztek üzembe, továbbá 33 könyvtárba vezették be a vezeték nélküli – wireless típusú – internetet.


„Félszáz vidéki könyvtáros olyan számítógép-kezelői tanfolyamon is részt vett, ahol technológiai ismeretek fejlesztésére, valamint a Biblionet szolgáltatásainak, működtetésének elsajátítására fektettünk hangsúlyt” – tette hozzá Bedő Melinda, a Biblionet-program megyei koordinátora.


A programba bekapcsolódott könyvtárak némelyikében helyi kezdeményezésre tanfolyamokat is indítottak: Gyergyócsomafalván, Csíkszentdomokoson és Gyergyószentmiklóson például nyugdíjasok, háziasszonyok és munkanélküliek számára számítógép-kezelői és internet-használati tanfolyamot szerveztek, Csíkkozmáson a helyi könyvtár fogadta be azt a folyamatot, amely során elkészült a község digitális fotóalbuma, Gyimesközéplokon pedig a könyvtárban rendezték be a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) kihelyezett irodáját.


A pénteki esemény második részében a résztvevők megismerkedhettek az elektronikus könyv fogalmával. Bemutatták a Színek a palettán című könyvet, amely egyelőre csak elektronikus formában jelent meg.



2010. december 6., hétfő

Kényes "egyensúlyok"

Gheorghe Iancu fotója: Új világ
A Kisebbségben c. melléklet legutóbbi, novemberi számában közzétett tanulmányom (A Hármas Körös demonstrációja) margójára a Párizsban élő Dan Culcer barátom fogalmazott meg nemrég néhány olyan nyílt és helyénvaló kérdést, melyek ugyanolyan nyílt választ érdemelnek részemről. És ezzel, továbbá az Atlantisz harangoz c. Reményik-vers átdolgozása kapcsán megejtett üzenetváltásunkkal ( 1., 2.) talán be is indul az a projektünk, amire sok évtizedes ismeretségünk - és ne féljünk a nagy szavaktól: barátságunk - egész ideje alatt készültünk: türelmes, békés beszélgetésünk indulatoktól és gyűlölködésektől szabdalt, megemésztetlen múltunkról.


1.


Azt írod tanulmányodban - így Culcer párizsi levele -, hogy  «1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.» stb.
Az ilyen és ehhez hasonló passzusokat más szemszögből is érdemes értelmezni. Ha jól tudom, létezett egy régebbi törvénykezés, a XIX. század végéről, vagy talán még korábbról, amely ha csak részben is, de akadályozta a románok letelepedését a nagyvárosokban. Hallottál valamit erről? Franciaországban most nem férek hozzá a régi magyar törvénykezéssel kapcsolatos adatbázisokhoz.
Másrészt a román közigazgatásnak szüksége volt tisztviselőkre. Természetesnek tűnik hát a városi lakosság etnikai arányainak változása.
1917-ben, Szentpéterváron és Moszkvában ugrásszerűen megnőtt a zsidó lakosság száma, mivel a bolsevik tisztviselőket elsősorban ennek az etnikumnak a soraiból toborozták.
Érdekes lenne összehasonlítani egymással az 1920, illetve az 1940 utáni évek ugyanazon városokra vonatkozó adatait. Gondolom, a jelenségek hasonló módon jelentkeztek, ugyanazon jellegű szükségletek okán. Hogyan toborozták akkor a magyar tisztviselőket? Sokan érkeztek-e Magyarországról? Úgy sejtem, igen, mert 1944 után sok magyarországi állampolgár folyamodott hazatelepítésért, mások viszont maradtak, felvéve a román állampolgárságot. Bepillanthattam a marosvásárhelyi prefektúra erre vonatkozó irataiba. Az az Anna néni, akitől én magyarul tanultam, férjével együtt a Dunántúlról érkezett. Amikor pedig meghalt a férje, ő Segesváron telepedett meg és többé nem tért haza. Kolozsváron hunyt el, szüleim adták meg neki a végtisztességet.
Másfelől elképzelhetetlen, hogy egy város lakossága változatlan maradjon, miközben a közigazgatásban dolgozó más etnikumúak beáramlásával párhuzamosan, a helységek ipari fejlődése munkaerő beáramlását is megkövetelte. Érzésem szerint a munkaerőtoborzásnak nem voltak etnikai szempontjai. Mit gondolsz minderről?


Barátsággal
Dan [Culcer]




2.


Kérdéseid nem értek váratlanul - írtam válaszomban -, s csak most jövök zavarba, amikor keresem rájuk a megfelelő választ. De jóelőre leszögezném, hogy mi bármit is tennénk - legalább is magamra nézve ezt érvényesnek érzem -, nem bújhatunk ki irodalmár bőrünkből, s amikor gazdasági, statisztikai, politológiai stb. érveket használunk, akkor tulajdonképpen csak utalhatunk olyan dolgokra, amikről tudomásunk lehet ugyan, de nem vagyunk jártasak bennük.


2010. december 5., vasárnap

Zsebvers és vidéke

Egy plakátterv a sok közül az RMSZ népszerűsítéséhez

Ez a fura (nyelvi) képződmény 1994-ben lopta be magát az akkor még javában prosperáló bukaresti Romániai Magyar Szó mindennapjaiba. A szerkesztőségben sok irodalmár dolgozott, hiszen a korábbi évtizedekben nem létezett professzionális újságíróképzés Romániában, s a szakmai feltételeknek a leginkább a bölcsészetet végzők tudtak megfelelni. Az erdélyi sajtó irodalmi "elferdülése" amennyire előnyére vált, annyira csökkentette is annak professzionális hitelét, mert a tájékoztatástól némiképpen az irodalmiaskodás felé térítette el a szakmai elvárásokat és mintákat. Az is igaz, hogy ez a törekvés lophatott némi színt és olvasnivalót az 1989 előtti amúgy nagyobb részt olvashatatlan, gyalázatos favágómunkával fenntartott és összetákolt lapokban.


E törekvés, hagyományként, az 1989 utáni új, szabadabb sajtóviszonyok között is tovább élt még egy ideig, így a Romániai Magyar Szónál is azon voltunk, hogy a napi hírek, események, tudósítások mellett ne hagyjuk kialudni a nagyközönség művelésének tüzét, igyekezzünk behozni azt a lemaradást, amitől korábban a cenzúra szabályosan megfosztotta a médiát. Egyre-másra hívtuk életre azokat a rovatainkat, melyek a hiányt hivatottak enyhíteni. Egyik ilyen rovat éppen a Hiátus elnevezésű volt, melyben a magyar irodalom azon alkotásait hoztuk olvasóközelbe, melyek meghatározóak a jelenkori magyar tudat erősítésében, ám tiltott irodalomként csak titokban, állandó kockázatot vállalva, kerülőutakon lehetett csak hozzájuk jutni. De említhetném a Verskereső című rovatot is, mely olvasói kéréseknek próbált eleget tenni azzal, hogy egy-egy nehezebben hozzáférhető, elfeledett vagy csak emlékezetből felidézett költeményt ne csak a közvetlenül érdeklődőnek, hanem valamennyi olvasónak visszaadjon.


Ilyen és ehhez hasonló törekvések árnyékában született az az elképzelés, hogy a lap legutolsó oldalán helyet kapó napi hírrovat (Macskaszem volt a címe - a kerékpár hátulján díszelgő piros jelzőlámpácskáról, Éltes Enikő ötlete nyomán) rövid és kopogó hírei közé lehetőleg naponta lopjunk be egy-egy lírai miniatűrt a magyar és a világirodalom klasszikusnak számító, régebbi és jelenkori költőitől. A kezdeti gyűjtőmunka azt jelezte ugyanis számunkra, hogy a vadászterület eléggé gazdag ahhoz, hogy akár évekig éltethessen egy ilyen rovatot. Az ötlet szorgalmazója, Éltes Enikő, aki a hírrovat szerkesztője is volt, már nem érhette meg a lapnál a Zsebvers beindulását, mert időközben a bukaresti rádió riportere lett, a rovat pedig ideig-óráig (jobb híján) átkerült az én kezembe. A válogatást is magam végeztem jó ideig, így 1994. június elsején megjelenhetett az első keretes vers a prózai betűtengerben: Áprily Lajos Ágyások c. négysorosa. A rovat 1996. február 7-ével bezárólag futott a Macskaszem-ben, a klasszikus szerzők után idővel felbukkantak a mai szerzők is, beleértve a fiatal kezdőket is. A rovat kezdett műfajt teremteni, számos gyakorló költő küldött be kimondottan a Zsebvers részére írt új alkotást. Ezáltal természetesen, a rovatban megjelent versek minősége is felhígult, hullámzóvá vált, s egyre inkább függővé vált a konjunktúrától, a szigorú válogatás helyett mindinkább a szerzőkkel való kapcsolatok ápolására kellett fordítanunk energiánkat. Azt hiszem, ez a meghasonlás vezetett oda, hogy felmondjuk az olvasók között amúgy népszerű rovatot, s néhány év kihagyás ("vetésforgó") után 1999 decemberében, egy újabb elképzelés jegyében, más elnevezéssel és immár a Záróra rovat keretében, Mai rigmus címmel a rövid vers ismét megjelent a napi híranyag színezőjeként...




2010. december 3., péntek

Márton Áron és a példaérték

A székelyföldi Fenyéden ez év
októberében
felavatott Márton Áron szobor.
Fotó Bodnár Arthur
Az ÚMSZ Színkép mellékletébe írást kértek Márton Áron halála 30. évfordulója kapcsán. Igazából nem is kértek, csak megkérdezték, volna-e valami mondanivalóm, netán közlésre javasolt anyagom erre a tárgyra...


Kihívásnak éreztem e felszólítást. Annyi mindenről írtam már (avatottan és avatatlanul) az életemben, éppenséggel Márton Áron volt az, akire eddig nem volt jelzőm, aki nem kívánkozott a tollamra... Éppen ő, akinek szentségéért az utókor és hívei minden követ megmozgatnak, minden szükséges procedúrát végigjárnak... Aki az erdélyi sors egyik legszilárdabb és leghitelesebb megfogalmazója... Biztos, hogy klerikális volta tarttatta velem a tisztes távolságot. Nem tartom szerencsésnek olyan témákba ártanom magam, amelyek kívül esnek szellemi világomon... De most, hogy a témán töprengek, be kell látnom: Márton Áron több volt, mint egyszerű főpap. Jóval több volt, mint katolikus püspök... És tetszik-nem tetszik, az én sorsomnak is nagyon sok köze van az ő sorsához. Végül is, a kihívás eredménye az alábbi írás lett. Amelynek a gerincét Márton Áron gondolatai alkotják. Mindenképpen itt van a helye.


*



Boldogemlékű Márton Áront, aki Erdély püspökeként vonult be s maradt immár örökre a romániai magyarság emlékezetében, harminc esztendeje helyezték örök nyugalomra. És bár ez az alkalom, különösképpen boldoggá avatása után és szentté avatásának szorgalmazása közben, tisztelgő megemlékezések, szobor- és emlékműavatások  előmozdítója volt, odáig menően, hogy szülőfalujában, Csíkszentdomokoson magyar és román hivatalosságok főhajtása közepette múzeumot és emlékházat avattak tiszteletére, az erkölcsi következetességéért és kiállásáért a volt kommunista hatalom által meghurcolt katolikus püspök példaértéke nem foglalható össze egyetlen kijelentő mondatban. Ennek pedig az a magyarázata, hogy Márton Áronnak sikerült az, ami nagyon sok népért és nemzetéért felelős kortársának nem: kitartóan követni erkölcsi eszményeit. Egy olyan korban, amikor a tömeges nélkülözések és a véres megpróbáltatások kényszerében az ember, a túlélés és az érvényesülés reményében sajnálatosan engedékenynek, gyengének bizonyult saját erkölcsiségével szemben, a hajdani püspök remény és mentség lehetett mindazoknak, akik úgy érezték, minden elveszett. Nem véletlen, hogy az idei októberi emlékező szentmisén, Csíkszentdomokoson, a gyulafehérvári érsek azt tartotta fontosnak elmondani a falu nagy szülöttjéről, hogy Márton Áron számára rendkívül fontos volt a hazafiasság, a szülőföld megbecsülése és szeretete, s meghurcolása dacára, egész életében töretlenül haladt az életszentség útján. Nem rajta múlott, hogy példaértékű kiállásai - akár a bécsi döntés utáni menekülő zűrzavarban, akár a zsidó lakosság meghurcolása idején, akár a háború befejezése utáni méltányossági és megbékélési politika félreseprésének körülményei közt - vajmi kevés követőt győztek meg a kiállás és az önfeláldozás egyetlen lehetséges és szükséges voltáról. Azokban az időkben Márton Áronnak politikusnak is kellett lennie, hiszen az akkori politikusok zöme elárulta saját hivatását. A boldogéletű püspök hitelessége éppen abban áll, hogy mindig azzá tudott lenni, amire híveinek, közösségének, népének szüksége volt. Igen tanulságos ilyen szempontból az az 1946. április 7-én a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott beszéde, mely egy olyan pillanatban hangzott el, amikor Európa népei a béke és az új életkezdés megoldásait és formuláit keresték.


"Azt hittük, ha elnémulnak a fegyverek, lecsillapodnak a szenvedélyek is és a jószándékú emberek összefognak, hogy helyreállítsák, megteremtsék a békét az ellenségeskedõ nemzetek között is.

2010. december 1., szerda

Meghívó a Várba

December 3-án, péntek délután 17 órakor Márton Árpád festóművésszel együtt hivatalos vagyok a Kájoni könyvtár dokumentációs részlegére, hogy bemutassuk a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető beszélgetőkönyvünket és eszmét cseréljünk arról, mi haszna is van a digitális ismeretszerzésnek, könyvterjesztésnek. Így Csíkszeredában is tudomást szereznek majd arról, hogy a könyv létezik - igaz, még félig nyers formában -, hogy bármikor tanulmányozható, forrásul használható a marosvásárhelyi művészeti iskola hőskorával kapcsolatosan.


A világhálón terjesztett szöveghez már érkeztek megjegyzések, kiegészítések, javítások azok, vagy a hozzátartozóik részéről, akikről Márton Árpi emlékezés közben véleményt formál. Az következne hát, hogy a következő hetekben, ezeket illetve a találkozó visszhangját is figyelembe véve, nekilássunk a végleges csíszolásnak, hátha majd akad klasszikus kiadó is, aki fantáziát lát megjelentetésében. Addig ideírom a MEK-en elért eddigi látogatószámot: 501. Ennyien kattantak rá két hónap alatt a könyvre. Nem sok, de nem is kevés. Mindenesetre, biztató...

2010. november 29., hétfő

Mézes Etelka, Kisjenőről

Bodor Zsolt: Téli dermedtség

1994-ben a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében közöltünk két verset Mézes Etelkától, az alábbi pár beajánló sorral:


"Mézes Etelka nem tartozik azon tollforgatók közé, akik bekerültek a lexikonokba. Egész egyszerűen azért nem, mert nagyjából csak a saját örömére / bánatára írt verset. A Köröskisjenőn élő asszony már a harmincas években is tollat fogott, s ahogyan jónak gondolta, úgy vetette papírra érzéseit. Műkedvelőségében is figyelemreméltó néhány alkotása. Tétován beküldött bemutatkozó darabjai közül egy 1972-es és egy 1993-as alkotást közlünk. Kései bátorításként. "


Azóta Mézes Etelka nevével csak egyszer találkoztam az erdélyi sajtóban: tésztarecepteket küldött be Kisjenőről a Nyugati Jelennek, melyeket a szerkesztők szorgalmasan közzé is tettek. (Cseke Gábor)


Virágvasárnap


Kezedben szentelt barkaág,
Ajkadon esdő, hő imák...
Hozsannázol te is a néppel
És részt veszel az ünneplésben.
És holnap Krisztust megfeszíted,
Eszméidet pokolra hinted
Más Istent keresel magadnak
S vége a virágvasárnapnak.


(Köröskisjenő, 1972)


Séta a hóban


Járok a csendben
a havas magányban
szívdobogásom hallgatom.
Semmi nem mozdul,
az ág se rezdül
- Egy halott madár
fekszik a havon...


(Köröskisjenő, 1993)

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (78)

Szentpéteri József alkotása (második
cikkünkhöz)

Raguzában
1933 november


Susak és Raguza között a hajón Felix Salten arról beszélt, hogy a helyzet nagyon kényes a német kérdés miatt, könnyen felbomolhatik benne az egész Pen-világszövetség, pedig fennmaradására nagy szükség van. Vigyázni kell tehát a határozatok hozatalával. Crémieux viszont már Raguzában azt mondta, hogy nevetségessé teszi magát az egész Pen-szervezet, ha nem foglal el erőteljes állást a németországi dolgok miatt. Mikor aztán a vitára és határozathozatalra került a sor, kiderült, hogy Saltennek lett igaza: vigyáztak a határozat hozatalával.
A franciák beadták elég erős hangú javaslatukat, de aztán előtérbe lépett a Pen sorsa miatti aggodalom, tehát összeültek a német delegációval tárgyalni, annyira megszelidítették javaslatukat, hogy a németek is beleegyezhettek. Vagyis ugyanaz történt, ami a diplomáciai összejöveteleken, Genfben és más városokban szokott történni: sok alkudozás után olyan határozatra jutottak, amely elméletileg fentart vagy elvet, de minden gyakorlati következmény nélkül.
Az írók a politikusoktól tanultak. Kompromisszummal vitték át a vizen a kecskét úgy, hogy azért a káposztában se essék kár. Tetejében még azt is kivánták, franciák és németek együtt, hogy a határozó javaslatot, melyben megállapodtak, fogadják el vita nélkül, vagyis az ügyet vonják ki a kongresszusi kritika hatásköréből.
Hogy az utóbbi nem sikerült, az Wells műve volt, aki a vita mellőzésére vonatkozó kivánságban elnöki hatalmának korlátozását látta s minden áron, még Toller akarata ellenére is meg akarta adni a szót Tollernek. Emiatt vonultak ki a németek a teremből míg a franciák tartózkodtak a saját javaslatukról való szavazástól. A javaslatot a többiek megszavazták s ami azután történt, Schalom Asch és Toller felszólalása, az már csak líra volt, szép beszédek, következmények nélkül, Toller nagy szónoki sikere, amely megmutatta, hogy a kongresszus olyan határozatot hozott, amely nem egyezik meg a kongresszusi tagok érzületével.
Ebből az a tanulság származik, hogy kongresszusok nem alkalmasak elvi jelentőségű aktuális kérdések eldöntésére. Amint egy plénum elkezd valami vitás kérdést tárgyalni, rögtön felmerülnek a nézeteltérések, melyeket csak megalkuvásokkal lehet elintézni s a megalkuvással elintézett ügyek soha sincsenek elintézve. A Pen alapelvei szerint logikailag egyetlen út lett volna lehetséges.
Meg kellett volna vizsgálni, nem történt-e a német szekcióban olyasvalami, ami a szövetség szellemével és szabályaival ellentétes, tett-e, vagy legalább igyekezett-e tenni valamit a német szekció az íróknak és a szellem más embereinek világfelfogásuk, politikai magatartásuk, származásuk miatti üldözése ellen s a kérdésekre adott feleletekből le kellett volna vonni a konzekvenciákat. Dönteni kellett volna arról, hogy maradhat-e a szövetség tagja olyan szekció, amely nem áll azoknak az elveknek az alapján, melyek a szövetség magvát teszik és létjogát adják.

2010. november 28., vasárnap

Hat szerző - több kiadvány

Balról jobbra az asztalnál: Dávid Gyula, Jánosházy György,
Egyed Péter, Ungvári-Zrínyi Imre
(Avagy a Népújság nem tágít)


Pontosabban Bölöni Domokos, aki ugyanolyan bulldog-makacssággal csípi és visz végig egy témát, amíg azt teljesen kimeríti, akár csak a legjobb újságírók. Az már csak a ráadás, hogy jótollú szerző: a kettő együtt, a kimerítő érdeklődés és a formázás a jó tudósító ismérvei.


Könnyű nekem ilyet állítani, hiszen most olyan tudósítás kapcsán dicsérem a barátomat, ami rólam is szól, tehát kéz kezet mos és kölcsönösen vállat vereget - ezt így is fel lehet fogni, ha nagyon akarjuk. De ha nem, akkor marad az első értelmezés.


Azután, hogy olyan alaposan beharangozta - egy Dávid Gyulával készített interjú révén - a Polis könyvkiadó könyvbemutató rendezvényét a november eleji Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron, most ugyancsak az ő tollából olvashatjuk a Népújságban az esemény krónikáját is.



"A könyvhét első napján mutatta be néhány újdonságát a kolozsvári Polis Kiadó. Dsida Jenő három versét Kilyén Ilka színművésznő adta elő mély beleéléssel. A költő Estharangok - Dsida Jenő vallásos versei Deák Ferenc grafikáival című kötetéről Dávid Gyula igazgató beszélt. 

- Deák Ferenccel 22 éven át szolgáltam. A könyvvel a neves erdélyi grafikusművészt köszöntötte hetvenötödik születésnapja alkalmából a Polis Kiadó. Az illusztrációk tárgya a tragikusan korán elhunyt költő, Dsida Jenő mintegy negyven vallásos témájú költeménye. A rajzok a versek grafikai újrateremtései. 

Cseke Gábor Szerpentin vándora című könyvének "szigorúan válogatott versei" az1967 és 2010 közötti időtávot ölelik fel. Ezt a könyvet is ugyanolyan igényességgel szerkesztette meg, mint tavaly megjelent önéletrajzi vallomását, a Jelentések magamrólt. - Miközben visszaemlékezéseimet írtam, emlékeimet rendezgettem: a verseimet is végigpörgettem, és hát annak a munkának ez a "mellékterméke" - hallottuk a költőtől, aki négy verset olvasott fel a friss kötetből. Idézet a címadó versből: "hórihorgas alak távolodik egyre / kezében könyvvel ballag a hegyre / az úton / én látom őt de ő már nem lát engem / mögötte járok gyorsuló ütemben / a csúcson".