2010. február 28., vasárnap

Könyvböngészde - "blogos" kiadás (2)


Újabb kiadványok a polcomon. Egyesek egészen frissen, mások pár hónapja, ámde máig elfelejtve vártak sorukra, hogy alaposabban kézbe vegyem őket.

Kiss János: Négyoldalú igazság. Naplójegyzetek 1978–1980. (Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009) Nehéz évek voltak ezek a jeles kolozsvári író életében: ki-kiújuló asztmája mellett a kolozsvári pártlap, az Igazság főszerkesztő helyetteseként mosta számtalanszor főnöke "szennyesét", végezte, amit a legszívesebben elpanamázott volna, de nem lehetett - szerkesztett egy hamis újságot, és közben maradék egészségét is kockára tette. Utolsó bejegyzése, amivel végetér a könyv, sorbanállás kávéért (persze betegszabadsága idején, gyógyulás helyett!). Azon töpreng, hogy vajon 4 tasakkal vegyen-e (amennyit adnak), vagy elég lesz kettő is. Mire döntene, elfogy előtte a sor, de a kávé is, s a dilemmája egy pillanat alatt füstbe megy...

Árkossy István–Bágyoni Szabó István: Világ árnya, világ fénye. Beszélgetőkönyv. (Kriterion, 2009) Egy Kolozsvárról elszármazott grafikus, illetve költő-regényíró mai közös lakhelyükön, Budapesten nekiálltak s drótpostán levelezgetve egymással, felidézték maguk előtt, mintegy feleselve, de élményeikkel ki is egészítve egymást, hogy mit jelentett számukra az a világ, amit odahagytak, és ami már csak emlékként él bennük. A szülőhely második, kései - de talán a legigazabb felfedezése ez a mélybe ásó párbeszéd közös ismerősökről, munkahelyről, célokról, a grafikus rajzaival illusztrálva.

Vatra, 1 - 2010. Targu Mures. A marosvásárhelyi folyóirat legfrissebb számának gerincét Benjamin Fundoianu költészetének szentelték a szerkesztők, de itt láttak napvilágot Dan Culcer új versei is. Gyorsan fellapozom őket: a nemrégen lefordított, ismert költemények mellett kettőt is találok, amit Dan kifelejtett nemrég összeállított és általam alig egy hónap leforgása alatt magyarul tolmácsolt verseskönyvéből. A Párizsban élő költő éppen úton van, Bukarest és Marosvásárhely között, hogy Utopie c. kétnyelvű kötetét végleges formában leadja a kiadónak. Ma délelőtt még utolértem és eljuttattam hozzá a két vers szövegét, a fordítással együtt, így azok is bekerülhetnek a Culcer-összesbe. Egyiküket ide illesztem:

A víz ölelése
În braţele apei

A könny sós hullámverése
Csobog lábainknál,
Az Óceán szintje emelkedőben,
Észak és Dél jégsipkája
Olvadóban. Globális felmelegedés.
És mégis, mind jobban fázunk.
A víz térdünkig, már a szívünkig ér.
Nincs már időnk csak felbugyborogni
A sós víz, a könny
Zöld üvegén át bámulva egymást.

Valurile sărate ale lacrimei
Clipocesc la picioarele noastre,
Nivelul Oceanului creşte,
Gheţurile de la Nord şi de la Sud
Se topesc. Încălzire globală.
Şi totuşi ne este tot mai frig.
Apa ne cuprinde genunchii, inima.
Mai avem doar timpul să bolborosim
Privindu-ne prin sticla verde
A apei sărate, a lacrimei.

Bapsi Sidhawa: Víz. Regény. (Európa Könyvkiadó Budapest, 2009.) Egyszuszra olvasandó, 1936-ban a dzsungel szélén játszódó indiai regény, s egy zsenge lánysorsot kísér végig a gondtalan gyerekkortól a gyorsan kibomló tragédiáig: megélhetési szempontokból férjhez adják egy idősebb, gazdag férfihoz, aki pár év alatt elpatkol. A hindu szokás szerint a megözvegyült nő vagy elevenen elégetteti ilyenkor magát, vagy nyomorúságos körülmények között menhelyen tengeti tovább az életét, a kisemmizettek szigorú rabszolgatársadalmába taszítva. A hagyományokkal szembeszállni próbáló fiatalok tragikus sorsát meséli el ez a pergő, mélyen érző és megrendítő olvasmány. Szerzője Amerikában él, pakisztáni születésű és művei több filmben is testet öltöttek. Úgy mondják, a Víz fordított utat járt be: előbb lett film, s később írt belőle regényt a szerző. Így is lehet, méghozzá jól...

Illusztráció: Árkossy István rajza

2010. február 27., szombat

Erdélyi és csángó költészet: Visky Zsolt


(Folytatom az Erdélyi és csángó költészet c. honlap bővítését újabb alkotókkal. Az urszu2-n nemrégiben bemutatott Demény Péter jóvoltából készült el az alábbi, Visky Zsolt verseit tartalmazó válogatás, mely a Káfé portálon is megjelenik majd; továbbá előkészületben egy-egy összeállítás Szalma Réka és Dankuly Csaba költői terméséből is.)

*

VISKY ZSOLT 1988-ban született Marosvásárhelyen. Jelenleg a kolozsvári BBTE elsőéves bölcsészhallgatója. Verseit közölte többek között a Látó, a Nagy Kilometrik, az Irodalmi Jelen, a Szőrös Kő, a Műút. 2006 januárjában Látó-debütdíjas, 2007-ben, a kolozsvári Apáczai Líceum végzőseként Korunk-díjas. Verseskötete: Tudsz-e repülni? (Stúdium, 2003), fordításkötete: Ruxandra Cesereanu: Keresztesasszony (Koinónia, 2007). Így vallott magánról a szerkesztőnek:

"Hosszú ideje (értsd: >12 hónap) befogadóként vagyok jelen az irodalomban. Azt is mondhatnám - a nyelvérzék szinte kéri ezt a szócskát -, hogy csupán befogadóként, de ebben még nem vagyok biztos. Tény, hogy egyre nehezebb az íráshoz való viszonyomat definiálni, ha mégis megpróbálnám, többek közt ilyen szavak lennének benne: fontos, közeledés, távolodás, öröm, félelem, stb. Még jó lenne beletenni a játékot. Jó lenne visszatalálni, addig is van itt néhány régi szöveg, szeretettel..."


Pas de deux
– részlet –

(Ha táncolsz, kedves…)

Ha táncolsz, kedves, testeden
feltűröd a világot, akár ha
patak vizében szoknyád
szegélyét.



(A költő nem tartja magát)

A költő nem tartja magát
feljebbvalónak a dolgoknál, ezért
van az, hogy megfigyelheti
őket.
Mint vadász az őzet,
vagy mi. A hasonlatokkal sosem
voltam jóban. Elég volt nekem,
asszonyom, maga (,) a látvány.
Az ablakok a testen, tudja,
a csukló, a térd, s hogy van-e
valójában, ami mögöttük van,
él-e, ami csupán a behatárolhatatlan
ölén él?

Ez persze jóval kevesebb a
valódi, a megírt nézés gyönyörénél,
hiányos, mondhatni, hiányzik belőle
a szederjes kéz, a csöppnyi toka, s
a kazánház, hol fenyő kékell.

Ilyen világ ez a világ, de hál’ Istennek flexibilis.
Bocsáttassék el békével.


Amit a hangról

Első, utolsó, s az összes többi
sorban: egy nő futott át rajtam,
csak úgy átfutóban.

Hogy így született-e a hang,
vagy a sajátját hagyta itt, nem
tudom. Ha viszont ez utóbbi történt,
jó tudni: él valahol egy néma nő.
Hangjától elszakadt, mondanám, de
fennkölt lenne, s különben is:
halvány a jel, mely
erre utal.

Ha távolodik, tőlem távolodik, és
közeledni is tőlem. Mint
lágy szürke csillogás fel-,
majd széttűnőben.


Ha közeleg ha távolog

Álltunk az őszben, most is állunk.
Ez folytatása egy korábbi,
rég megkezdett állásnak. Vagy a korábbi
állásnak – mondhatnám, hogy pontos legyek.
Meglep még olykor – egyre kevésbé –, hogy
mintha csak haza – ágy asztal tévé –, ránk
a legyek.
Tényleg úgy állnánk itt?
Nem tudom, kívülről milyennek, ha
tűnik egyáltalán, s ugyanúgy belülről sem.
Térérzékem egyre ritkábban működik,
nehéz felbecsülni a távolságot köztem
és dolgaink között, olyan állottszerű
ez is, állottszerű, mintha a sorban
valamiért, amire
vágyni is könnyedén beleunható.
De mienk ez a könnyedség, s ha
hasra tőle nem is esünk, mienk
az ősz, s még pár dolog.
Ha közeleg ha távolog.


A szer. költ. nehézségeiről

Annyi szavam van. Neked
adnám őket, de minek?
Annyi szavam nincs. Neked
adnom őket korántsem egyszerű.


Hogy kicsit is

Meg kell tanulnunk elhelyezni
szerelmünkben régi szerelmeinket.
Az idő ritkán segít ebben, bár azt
gondolnánk: olyan a természete.
És ritkán a tekintet.

Mert nehéz neki nem beszélni, mint
késő ősznek a télről, a – miről is? –
hát igen, arról lényegében, a télről,
a telekről, pontosabban, régi
szerelmeink szép hordozóiról,
fordított kronológiával persze.

S most, ahogy itt teázom, és
fel kell folyton állnom a gép elől,
az sem egészen világos, hogy a
felejtés pontosan miért nem, ahogy
– tudjuk – nem megoldás a vers se,
az „egészséges emlékezés”, hisz
közelvalóvá tesz, szinte mintha térben...

vagy hogy magyarázzam, hogy kicsit is megértsem.
A kérdés természetesen megválaszolható.


kivagya menny

én kiben nincs ablak tető
(én kiben van aknavető)

tedd hogy legyek belakható


Anélkül, hogy

Kicsinál az alapvető dolgokra való
képtelenségem. Például:
ünnepelni egy porosz krumpliföldet.

Tudunk, vagyishát tudnánk-e – hiszen a
körülmények, persze, de nem hinném, hogy
az ige módja bármit is – szóval
(és tettel, a félreértés végett,
mozdulatnyi ovációval)

tudnánk-e ünnepelni azt a bizonyost,
elragad-e bármi is, mint fiatal kutyát
(és nem mentség, hogy jól van, ez Márai,
nem kérdés, hogy az egyes szám
többesbe mért fut át),

anélkül, hogy reflektálnánk helyzetünkre folyton,
meg ugye a szemlélt dologéra, mi,
a „tartalmas szemlélés” legjei
– a szűk körzetben legalábbis –,
az ünneplés esetlegjei, úgy általában;

anélkül, hogy egyszerre próbálnánk szemüvegünk
keretének felső pereme alatt és fölött, mint azon az
egyébként vidám fotón a szigorú tanítónéni, akire
már csak erről a fotóról emlékszünk, mint ahogy
akkori magunkra is, a bal felső sarokban
bámuljuk azt a hatalmas gömbkövet (másként
meg sem lenne a kép),

én olyan követ akkor utoljára,
pedig mondták, hogy sok van a környéken,
feleki konkréciók – így hívják őket,
azóta persze utánanéztem, és arról is
olvastam, a föld mely rétegében vannak,
de vannak rétegek, melyek
folyton kimaradnak – – –

(és nem tudom, hogyan zárjam e verset:
meg vagyok veszve, azt hiszem, vagy:
el vagyok veszve, meghiszem azt.)


Szerkesztette: Demény Péter

2010. február 26., péntek

Igaz könyvecske a csángók érdekében


Az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete melegen érdeklődött Posch Dániel csángó könyvecskéje iránt, amiről február 19-i bejegyzésemben - több könyvújdonsággal egyetemben - néhány ismertető mondatot írtam. A cikk elkészült, ide is felteszem.

*

Mostanában, amikor bevált szalondivat sok helyütt a csángókat elsiratni és úgymond megváltani, kétszeres öröm egy-egy őszinte segítség szándékával fogant, igaz könyvet kézbevenni. A székesfehérvári Posch Dánielé pedig éppen ilyen („Messze ott, hol nap szentül le.” Csángómagyarok Moldvában. Lénia 2 Reklám- és Médiaügynökség Kft, Székesfehérvár), annak ellenére, hogy a szerzőt nem csak a csángó kérdés, de a közírás valamely szintjén sem tartják igazán számon. Sőt, szerény kis könyvecskéje (az egész nincsen száz oldal sem!), bár a csángó népélet olyan kiváló képíróinak alkotásai illusztrálják, mint Hegedűs Dóra budapesti és Ádám Gyula csíkszeredai fotográfusok, némely, magukat bennfentesnek vélő „szakértők” ellenérzéseit is kiváltotta - természetesen, igaztalanul.
Posch Dániel vállalkozása azért jó és tiszteletre méltó, mert mindvégig megmarad a jóindulatú segítő szerepében. A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület tagjaként, mint akinek tényleges és meghatározó élményei is vannak a csángóföldi valóságról, hétköznapokról, egy pillanatra sem kíván felcsapni botcsinálta szakértőként. Ahhoz viszont, hogy a magyar nyelvterületen minél több emberhez eljuttassa a csángó sorskérdések helyes értelmezésének a kulcsát, a könyv tömör, kellően személyes, jól dokumentált, a leglényegesebb problémákat exponáló szövegéhez a legjobb szakembereket, a leghitelesebb forrásokat hívja segítségül, és minden alkalommal becsületesen jelzi is azokat. Nem vész el a tudomány vitás kérdéseiben, nem gyárt új elméleteket, viszont átfogó társadalmi-politikai-gazdasági-szellemi-néprajzi-hitéletbeli helyzetrajzát nyújtja a hegyen túli csángóságnak, a sokak számára érthetetlennek tűnő, már-már abszurdnak tartott csángó kettősségnek, a „se itt, se ott”, illetve az „itt is, ott is” állapotnak. Tényeket sorakoztat fel, változásokat rögzít, értesüléseivel egészen a jelen pillanatig példásan napirenden tartja az olvasót. Nem konzervanyaggal dolgozik, hanem a legfrissebb információkkal. Ugyanakkor dicséretes az a gyakorlati szándék is, amiről a könyv február közepén történt csíkszeredai bemutatóján beszélt, tudniilik hogy szándékában áll a mű román kiadását is megjelentetni, hogy azok kezébe is eljusson, akik otthonosabbak a román írásbeliségben.

Rendkívül rokonszenvesnek találom azt a természetes szerénységet, amivel Posch Dániel a témát kezeli. Tudatában van annak, hogy könyve mindenek előtt a „hasznosság” elnevezésű kategóriába sorolható, ennek érdekében viszont minden eszközt bevet s olyan erőket mozgat meg (a két neves fotográfusnak az ügy mellé állítása, hozzájárulásuk önzetlensége jó példája ennek), amelyek igazolni tudják az előszót író Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó Oktatási Program vezetője józan és pragmatikus helyzetértékelését:

„Állítólag mi magyarok amolyan siránkozó nemzet vagyunk, csángó ügyekben különösen: leggyakrabban a pesszimizmus hangjait halljuk politikusoktól, kutatóktól.
Mennyivel előbbre lennénk, ha nem temetnénk a moldvai magyar kultúrát, hanem a bástyáját építenénk!... Úgy tűnik, hogy a bevált recept egyszerű: mi tegyük meg, amit megtehetünk, sose beszéljük le magunkat a cselekvésről, a többit meg bízzuk Rá” - áll a Sírni lehet, dolgozni kell című szövegben a könyvecske élén. Az ekként leütött alaphangtól a továbbiakban könyv szellemisége egy fikarcnyit sem tér el, s a két csángóföldi kiszállás élményei birtokában Posch Dániel képes arra, hogy korszerű, mélységesen etikus csángó-szemléletet ne csak a megfogalmazásig, hanem a cselekvésig következetesen képviseljen.

„Sokan egész egyszerűen valóban nem is tudják, hogy magyarul beszélnek, addig, amíg magyarországi látogatóval nem beszélnek és nem tapasztalják megdöbbenve, hogy egészen jól megértik egymást.”

Aki elfogadja e helyzetképet mint természetes realitást, azt nem gyötri semmiféle nyelvi elfogultság és nem szűk nemzeti érdekektől vezérelve kezeli a csángó kérdést, hanem inkább azt sugalmazza, hogy a csángó sors a tiltások és kiátkozások, a félelmek és szorongások, a bizonytalanságok és a gyanakvások helyett egy mélyen humánus, toleráns, sajátos értékeikre odafigyelő, azokat ösztönzőleg pártoló közhangulatban öntörvényűleg kiteljesedjék. E folyamatban egészen biztosan döntő szava lesz az öntudatlanul, de mégis csak átmentett gazdag hagyománynak is.

Cseke Gábor

2010. február 25., csütörtök

"Jelentések..." - olvasás közben, skype-n

A világba ide-oda szétküldött kötetek visszhangja most kezd idáig érni. Azon voltam, hogy elsősorban azokhoz juttassak el olvasnivaló gyanánt a könyvből, akik név szerint, fajsúlyosan is tényezői a Jelentések-nek, s ebből a sorból nem maradhatott ki Kenéz Ferenc sem. Már csak azért sem, hiszen az ő példája - amiként többször is hivatkoztam rá - segített hozzá ahhoz, hogy természetesnek vegyem és elfogadjam az önelemzés szigorát és az erősen kritikus hozzáállást saját dolgainkhoz. Így aztán örömmel nyugtáztam, amikor a Skype révén tudomásomra jutott, hogy február 6-án becsengetett hozzá a postás és a könyv is eljutott hozzá. Még aznap délután megkaptam az első summás - de talán kissé elsietett - ítéleletet:

Megtörténhet, hogy ez a kötet "mindent" lesöpör majd az asztalodról s végülis ezzel a munkával állsz majd a magyar irodalom színe előtt...

Persze, ekkor még inkább csak gusztálgatta, forgatta a könyvet, nem mélyedhetett bele, mert másnap jelezte, hogy olvasás közbeni bejegyzéseket fog időnként tenni, ahogy halad előre a szövegben. Az elsőt február 7-én meg is tette:

Hát az biztos, Gábor, hogy mi mindannyian, mai olvasóid, kutyanehéz helyzetben vagyunk, mert hagytad magad kutyanehéz helyzetbe kerülni... Ma úgy a 115. odal környékén le kellett tegyem a könyvet, a veríték szinte kiveri az embert... Olyan feszült, olyan problematikus, hogy szinte olvasni nem lehet tovább... Szóval nemhogy továbbírni, tovább olvasni is nehéz azokat a napokat... Bizonyára le kellett volna állj. Ott, rögtön, abban a megváltozott pillanatban. És – talán itt a gubanc – te tovább írtad... (Mármint nem az emlékezést, hanem a korabeli valóságot.)... Ezt most muszáj ilyen keményen megfogalmaznom: mintha a munka hitelesítené az erkölcsöt – és nem az erkölcs a munkát... Mert hiszen itt nem az a kérdés, hogy a társaiddal való viszonylatban a te lépésed erkölcsösebb volt-e mint az övék – hanem hogy ez a te lépésed egy másik lépésednél erkölcsösebb volt-e – a valósággal való viszonylatodban?!

(Ami közbe-közbe felmerül bennem, rendre meg fogom írni...) Ha elfogadod ezt a reflektálást... Baráti szívvel, megbecsüléssel és jóakarattal... Az biztos, hogy ezt a munkát az helyezi különleges erőtérbe, hogy most, amikor mindenki a róla készült megfigyelési-szekus dossziék után futkos - te "feljelented magad"... .az egyetlen elfogadható ítélőszék előtt...

(Február 8-án... OLVASÁS KÖZBEN... Még harminc oldal...)... Persze, látom, joggal mondhatod: ne az életem, hanem a könyvem felett ítélkezzetek.... Utólag nem lehet a történelem korrektorának elszegődni...

És akkor egy jókora hallgató periódus következett - a kezdeti sűrűbb üzenetekhez képest. A hallgatás csak február 23-án tört meg az alábbiakkal:

Szóval, hát az a helyzet, kedves Gábor (mert hiszen azóta természetesen végigolvastam a könyvet), most így az egészet együtt látva rendkívül furcsának tűnik nekem, hogy napi munkád, életed, kontemplációid és konfrontációid során – sem a történések valós idejében, sem a naplóíró utólagos mérlegelése során – nem jelenik meg, nincs különösebb (hacsak nem „kuriózumszerű”, vagy véletlenszerű) jelentősége annak, hogy azokban az években (is) mindenki számára volt egy másik szellemi-intellektuális közeg, amely ugyanannak a hatalomnak kitéve élt, írt, alkotott, amelyben ez a könyvbéli élet lejátszódik és nem alkudott meg. Magyarán: ezek szerint mintha semmit nem jelentett volna, hogy volt egy másik „vonulata” illetve jelenléte is a romániai magyar írásnak, amely – mondjam így: a „ti” konjunkturális viszonyaitokat, kompromisszumaitokat, kiegyezéseiteket el nem fogadva, vagy éppenséggel: elutasítva – mutatott példát, adott erőt mindannyiunknak. Szóval ez a felső vezetői kör (sajtóról beszélvén) nem csak az apparátust írányítókkal került szembe, hanem, akaratlanul, de természetesen, azokkal is, akikkel „írástudókként” szövetkeznie kellett volna...Világos, hogy ez (éppen a felvállalt kompromisszumok miatt) lehetetlen volt, ám hogy amolyan „lelkiismereti” tényezőként sincs jelen, hát eléggé lesújtó dolog... Így hát itt nem az a mérvadó, hogy mi, akik ebben a katyvaszban többé-kevésbé benne voltunk, hogy és miként „mérünk be”, hanem hogy azok a fiatalok, akiknek ez a könyv nem egy „újrajátszható”, újraátélhető élet, hanem egy elítélt kor „bemérendő” tartozéka – ők miként ítélik meg munkád s annak jelentőségét?

Nekem személyesen különben nem az igazságtevés (vagy „tanúságtétel”) hitelével, hanem az igazságtevés (vagy tanúságtétel) művészetével van gondom e könyvben. Úgy érzem, igaziból nem döntötted el, hogy visszaemlékezést, önéletrajzot, önéletrajzi regényt, dokumentumkötetet vagy confessiót akarsz-e közreadni... Ezzel együtt: megkerülhetetlen munkát tettél az asztalra...

***

Ha meg is lepett a Kenéz Feri érvelése, jobban belegondolva, azt is mondhatnám, hogy a döntő dolgokban igaza van. S Kenéz nem lenne Kenéz, ha nem kritikusan közelítene meg bármilyen jelenséget, legyen szó akár a saját munkájáról is. Lehet, hogy nem volt számára túl könnyű kimondani ezt a sommás ítéletet - bár ezt innen nehezen tudnám megállapítani - , számomra viszont úgy tűnt, hogy viszonylag könnyen megemésztettem, mert érzem benne a megérteni akarást, a "túlsó part" jogos kérdését egy olyan helyzetre, amit sosem volt alkalmunk ki- és elbeszélni.

Éppen mert semmit sem kívántam szépíteni a múltamon, annak sem adhattam hangot, ami egy más síkban, egy más valóságban, valahol Erdélyben, az elhagyott szülőhelyen zajlott. Bukaresti életem, a szerkesztőségi körön és a hivatalos közegeken kívül a családi otthon "magánzárkája" volt, ahová igyekeztem, hogy a világ zaja lehetőleg megszűrten, tompítottan érkezzen. Azt is "szerencsémnek" tartottam olykor, hogy írótársaimról, mozgásterükről, kijelentéseikről, cselekedeteikről inkább csak hallomásból, ellenőrizetlen, kósza hírekből tudtam. Ha olykor komunikáltam is velük, a Feri által most feszegetett kérdés következetesen tabu maradt közöttünk - olyasmi, amit sem ők, sem én nem mertem soha szóba hozni. Gondolom, ezek az elemek azért valamennyire átjönnek a könyvön, bár tudom, ha valamit nagyon kell magyarázni, akkor ott az eredeti megfogalmazás kívánni valót hagy maga után.

Különben éppen ez az a kérdés, amit föltettem magamban, és amire most, 2010-ben is szinte lehetetlenség felelni: hogyan lehetett ezt a kétféle világot, kétféle utat tisztázatlanul hagyni egymás között? Cs. Gyimesi Éva ...Szem a láncban c. könyvét olvastam nemrégiben s próbáltam olvasónapló-szerűen feldolgozni magamban azt a kolozsvári létformát, amelyből Éva és szűkebb köre - benne Kenéz Ferenc is - tisztán, megalkuvás mentesen, ám a felelősségből a rájuk háruló részt mégis magukra vállalva kerültek ki. Nyilvánvaló, hogy én ezt immár csakis kívülről, távolról tudom szemlélni, bármekkora szimpátiával, de csakis idegenként, mert az élet sose újrajátszható, egy könyvben is csak fikciós lehetőség van rá. Attól nem félek, hogy az utókor miként fog megítélni, mert sokkal rosszabb véleménye nem igen lesz majd rólam, mint amilyennek magamat "elkönyveltem".

Ferinek abban is igaza van, hogy a könyv, esztétikai megközelítéssel egy megfoghatatlan valami, ez is, az is, amaz is, meg ez se, az se, amaz se, másszóval a művészettel való együttműködésem erősen problematikus. Több éves tépelődés utáni helyzetbe kellett belenyugodnom: ha azt akarom, hogy tető kerüljön a vallomásaim fölé, akkor félre kell tenni mindenféle műfajbeli és irodalmi töprengést. Amióta csak a kézirattal foglalkozom - és ennek lassan már 7-8 esztendeje -, ahányszor jobbító szándékkal újra kézbe vettem, mindig egy új vállalkozásnak tűnt. Végül pedig azt állapítottam meg, eléggé keserűen, hogy egyik se lett jobb a másiknál, legfeljebb picit másabb.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy valóban egy nagy boglya az egész, de azt lehet villázni, forgatni, tenni-venni, ízlések és pofonok szerint, és nem annyira a szerkesztettség mondja ki a végső szót, mint inkább a hitelesség, az őszinteség. Hogy ez kellően érvényesülhessen, kevésbé formai, mint inkább erkölcsi szabványoknak kell elsősorban megfelelni. Igen, ez a vallomás már ilyen: dadogós, ugrándozó, hezitáló, nekilendülő, olykor bőbeszédű, máskor szűkszavú, a vallomás időben és térben áll össze, nem együltében szüli meg az ember, és ez a ziláltság, az újra és újra feloldani szükséges zárkózottság érzékeltetése az, ami "elrendezi" ezt a könyvet. Ha ezt valaki regényként akarja rajta számonkérni, azon én nem segíthetek.

Illusztráció: a szocialista valóságot kémlelem kukkerrel, Kőrispatak határában * Fotó: Imreh S. István

2010. február 24., szerda

"Jelentések..." - Csíkszeredában


Tegnap a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában megtörtént a Jelentések csíkszeredai bemutatója is. Mintegy másfél órán át tartott, dedikációval együtt. Jóformán be sem léphettem a teremben, a bejáratnál már várt egy fiatalember, aki elmondta, hogy missziót teljesít, méghozzá Dancs Artur megbízásából, ugyanis azt szeretné, ha Artur számára dedikálnám azt a példányt, amit a kezében tartott.

Ilyen hangulatban indult az este, meg is telt a pinceterem, az egykori rajoni pártbizottság ülésterme. A könyvemben van egy olyan rész, amelyben azt mondom el, miként fedeztem föl újságíróként Csíkszeredát - az pont az alkalomhoz illett, hiszen első utam az akkori rajoni pártbizottsághoz vezetett. Ráadásul a hallgatóság között volt - ugyanolyan ősz fejjel, mint jómagam - az a Gergely András, aki annak idején KISZ-aktivistaként bennünket (Elekes Ferit és engem) 1962-es decemberi riportutunkon elkalauzolt.

(Akit érdekel a történet, A csodálatos világháló című korábbi bejegyzésemben részletesen is elolvashatja.)

A terem megtelt, a könyvet vásárolták és jó volt látni, hogy azok az emberek, akikre titokban számítottam, valamennyien ott voltak az eseményen. Ádám Gyula szorgalmasan fotózta a történteket, mi pedig Székedi Ferivel egy kisasztal mögé a placcra kiülve próbáltuk "eladni a témát", mint két, minden hájjal megkent újságíró.

Feri különösen alaposan készült: megszerkesztett beszédét fölolvasta, majd jómagam szóltam néhány szót a könyvet kiadó Polis könyvkiadó munkájáról, legutóbbi kiadványairól, mintegy pótolva Dávid Gyulát, a kiadó igazgatóját, aki nem lehetett jelen az eseményen.

*

Székedi Ferenc méltatása így hangzik:

Az újságíró, költő, író, könyvszerkesztő, a fotósoknak és a művelődésnek sokat segítő közéleti ember mai könyvének bemutatóján két mondatból szeretnék kiindulni. Az első idézet Cseke Gábor egyik verséből és így hangzik:

Hibát hibára halmozva éltem
Gyermeki szívvel, gyanútlanul
Olykor hazugságokat meséltem
És pofonok érkeztek válaszul

Ez a részlet Gábornak a 2005-ben, Tükörterem címmel megjelent, válogatott verseit tartalmazó kötetéből való és aki már járt tükörteremben — Marosvásárhelyen avagy az egykori cirkuszok összetologatott üvegfalainál -az jól emlékszik, ez a fajta berendezkedés arra való, hogy a legkülönbözőbb szögekben mutassa meg az arra járót, de ugyanakkor valamiféle útvesztőbe is csalja, hiszen nehezen lehet kitalálni a tükrök káprázatából, a sokszoros tükröződések útvesztőiből.

A másik kiindulópontot különösképpen a fotósok meglehetősen jól ismerik.
Az ellenfény, a kontrafény a modell, vagy a téma mögül érkező természetes vagy mesterséges megvilágítás elnevezése. Ezt a korabeli fotós műtermekben díszítő fénynek, vagy haj fénynek is nevezték, hiszen elsősorban a modell hajának kiemelésére használták. Az átlagos fotótémák esetén azonban az ellenfényt lehetőleg elkerülik, mert a háttér túlexponáláshoz, vagy a téma alulexponáláshoz vezet, azaz magyarán: elmosódik az arc és kiugrik a háttér.

Ha a fenti két, érzelmi és értelmi, szubjektív és úgymond objektív kiindulópontunk mögé gondolunk, akkor már megtettünk egy fontos lépést ahhoz, hogy ráhangolódjunk arra a könyvre, amelynek ez a címe: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke Gábor az elöljáróban idézet négy verssor szellemében önmaga életét idézi fel, de emlékezéseinek ellenfénye azt is jelenti: amikor az ő arca beszürkül, akkor élesen kiemelkedik a háttér, pontosabban az élete és munkája mögött levő tér és idő, azok a színterek és azok az évtizedek, ahol és amikor több évtizedes újságírói munkáját végezte.

Negyvenkét esztendővel ezelőtt, Románia területi újjászervezésénél, a megyésítésénél, itt ebben az épületben szokatlan dolgok történtek: kint a tömeg azért tüntetett, hogy Csíkszereda legyen Hargita megye székhelye, bent pedig a városi pártbizottság és a tartományi küldöttek azon tanakodtak, hogy az általuk is elindított közfelháborodást - hiszen tisztségeik is veszélyben voltak — hogyan lehet Bukarestben is elfogadható csatornába terelni. A megyésítés megtörtént, ez többek között magyar nyelvű megyei pártlapok létesítését is magával hozta. Ekkor indult a Hargita, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör és így tovább. Az új megyei lapok élére addig Bukarestben dolgozó magyar főszerkesztőket, főszerkesztő helyetteseket neveztek ki, így lett az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjéből, Dali Sándorból sepsiszentgyörgyi főszerkesztő és így nevezték ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség Ifjúmunkás elnevezésű lapjának egyik vezető munkatársát, Cseke Gábort főszerkesztőnek. „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak." - ezt írja magáról Cseke ebben a könyvben, Gergely Tamás, Svédországba távozott egykori munkatársa pedig a visszaemlékezések elolvasása után ezt állapítja meg: " Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej" politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak."

Úgy gondolom, sem a mai fiatal olvasók, sem a mai fiatal újságírók nem ismerik a korabeli sajtóviszonyokat, ezért engedjék meg, hogy dióhéjban szóljak róluk. Romániában minden lap pártlap volt, az irányítás több szinten történt: egyrészt a pártaktivisták a főszerkesztőkkel közölték útmutatásaikat, akik ezt továbbadták a szerkesztőbizottságnak, a rovatvezetőknek, akik a mezei újságíróktól kérték az éppen időszerűnek mondott témák befoglalását a heti, havi vagy negyedévi tervekbe. A megírt anyagokba a hierarchia felsőbb fokán állóknak joga volt beleírni, vagy kihúzni és nem csupán a magyar nyelvhelyesség, a szóhasználat és a stílus tekintetében, hanem ideológia alapon is. Az újságokat megjelenés előtt még átnézte a cenzúra, avagy a sajtóigazgatóság, amint későbben nevezték, a nyolcvanas években pedig már a lapterveket is be kellett mutatni a megyei pártbizottságoknak, mivel a cenzúra — elméletileg úgymond intézményesen — megszűnt, de a gyakorlatban ott maradt. A cenzúra magával hozta az öncenzúrát is: az új ságírók jelentős része kerülte azokat a témákat és azokat a megfogalmazásokat, amelyekről tudta, hogy úgy sem jelenhetnek meg vagy a cikkekből amúgyis kihúzzák. Még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt figyelni kellett mindarra, amit a pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók, a sorok között olvasók fele is kellett nézni, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt. Az újságírók kénytelen voltak megírni egy sereg muszáj, azaz úgynevezett musz anyagot, de ezen túl sokan próbálkoztak vagy a nép-nemzeti-hagyományőrző vonal fenntartásával vagy legalább résnyire az európai gondolkodás, eszmeáramlatok megnyitásával és olykor valamiféle olyan társadalombírálattal, amely előtt a leggyakrabban lecsapták az ajtót.

Nos, Cseke Gábor ezekre majd az elkövetkező, az Előrénél eltöltött éveire tekint vissza, ugyancsak a már említett munkatárs, Gergely Tamás szavaival: "keresve azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét" eredményezték, melyeknek „köszönhetően" a diktatúra eszközévé vált." A könyv tehát őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés, nem felmentés és még csak nem is magyarázat keresés, hanem valamiféle olyan élveboncolás, amelyet a középkorban végeztek - és nekünk is meg volt a magunk középkora — azért, hogy az eljövendő idők gyógyítói is tanulni tudjanak belőle. Cseke Gábor ezt igen érdekesen teszi: a jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez" meg „amaz" ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenek előtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes ebben a tükörteremben a legkülönbözőbb szögekben szembenézni egykori és mai önmagával.
Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom önmaga szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete. Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe és akik ha ezt valóban jól szeretnék tenni, akkor nem a mai, nyitott társadalom kritériumai alapján megfogalmazott, gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerekben vizsgálják a jelenségeket, azt a zárt társadalmat, amelyen minden igyekezet ellenére mégiscsak túlcsordult az élet.

Meggyőződésem, hogy Cseke Gábor most, amikor a maga egykori búvópatakait követi, jóval élesebb köveken gyalogol végig mezítláb, semmint akkor, amikor úgy érezte, hogy valamiféle védőöltözetben kisebb-nagyobb beomlásokat kell elkerülnie. Könyve mindezért nem csupán irodalmi-szakmai-dokumentarista jellegű önéletírás, hanem erkölcsi tett. Elszámolás. És nem kétséges, hogy példa lehet mások számára is.

*

A találkozó során azt is elmondtam, hogy föltett szándékom összeállítani a Jelentések másik gyűjteményét, amelynek alapja sok, az urszu2 blogban található szöveg lesz, olyan emberekról, pályatársakról, személyiségekről, akik életemen sorsomon meghatározó nyomot hagytak.

Ma reggel a Csíki Hírlap közölt fél oldalas eseménykrónikát, fotóval illusztrálva a találkozóról. Daczó Katalin cikke alább olvasható.

*

Jelentések - erkölcsi tettként

Rendhagyó önéletrajz, beismerő vallomás Cseke Gábor író, újságíró tavaly év végén megjelent kötete, a Jelentések - magamról. Egyes méltatói szerint ez a tükörbenézés Cseke Gábor eddigi legbátrabb írása. A könyvet tegnap késő délután mutatták be a Hargita Megyei Művelődési Központ pincekubjában.

"Szépen igazul elvszerűen sose önzőn bátran lelkesülten bölcsen másokért is makacsul utolsó leheletig mintha csak egy nap lenne az élet" - ez a csupa tiszteletre méltó emberi tulajdonságot felsorakoztató vers nem annak íródott, de mégis Cseke Gábor első, Ceausescut dicsőítő verse lett Az Elnök hite címmel, a szerző saját akaratából. Cseke Gábor talán a címválasztáskor döntött saját további sorsáról, és a következő évtizedekben az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre országos napilap szerkesztőjeként sem hazudtolta meg ezt a lépését. Szükség esetén engedett, simulékony volt, nem vállalta a konfliktusokat, s egyre jobban beszennyeződött. De Cseke Gábornak - a számos, hozzá hasonló íróval, és újságíróval ellentétben - van egy rendkívüli cselekedete. Megírta a Jelentések - magamról című könyvét, vállalta önmaga élveboncolását oly módon, hogy nem rángatott bele másokat is a mocsokba. Elmélkedik, tisztáz, leír, nem kér bocsánatot. „Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges" - írja könyvében.

Bukarestben és Kolozsváron, Cseke Gábor életének legfőbb állomásain játszódik a vallomás-kötet nagy része, de a csíkiak számára mégis különösen érdekes lehet, hiszen a ma Csíkszeredában élő író korábban is gyakran megfordult a városban és környékén, így nem egy esetben ismerősökre, de még inkább ismerős helyzetekre bukkanhat az olvasó.

„Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete - vélekedett a könyvet bemutató Székedi Ferenc. - Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe, és akik - ha valóban jól szeretnék ezt tenni -, akkor nem a mai, nem a társadalom kritériumai alapján megfogalmazott gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerben vizsgálják meg a jelenségeket." Székedi Ferenc szerint a könyv nemcsak szakmai, dokumentarista önéletírás, hanem erkölcsi tett is, és sok hasonlóra volna szükség.

Amint Cseke Gábor elmondta, most készül a visszatekintés második kötete, amelyben bemutatja azokat az embereket, akik valamilyen módon meghatározták az életét, és ezáltal tágasabbá tenné azt a világot, amely most kissé egy személy köré csoportosult.

Illusztráció: a találkozót megnyitó Ferencz Angéla házigazda és a közönség * Fotó Ádám Gyula

2010. február 23., kedd

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (62)


József Attila versei - Döntsd a tőkét, ne síránkozz
1931 június

A tizenhétéves József Attila első kötetével (Szépség koldusa) csodagyerekként jelentkezett. Sokatígérő kezdetére (a könyvének előszavát író Juhász Gyulán kívül) e sorok írója hívta fel először a figyelmet egy azóta megszünt folyóirat hasábjain. További kötetei: a "Nem én kiáltok" és a "Nincsen apám, se anyám" zűrös tarkaságukban is beváltottak egyet-mást a gyerekkori ígéretekből. Új könyve bizonyos eszmei egység köntösében jelentkezik: a költő ajkába harapva, törik-szakad, proletárköltészetet akar adni.

Minden valamirevaló költő fejlődése folyamán megtalálja azt a hangot, amelyet aztán a magáénak nevezhet s amely mintegy láthatatlan egységbe fűzi az egymástól esetleg távoleső lírai mondanivalókat. Vannak költők - e megtalált hang birtokában vagy anélkül -, akik e hang-nyujtotta egységen kívül vagy azon túl, költészetüknek tartalmi egységet igyekeznek kialakítani, majd mindég a lírai spontaneitás rovására. Esetleg kötetenként más-más tartalmi egységet, ami aztán, főkép önmaguk számára, a sokrétűség illuzióját adja. József Attila új kötetében először kísérletezik efajta tartalmi egység megteremtésére, mely nála érzelmi egység is egyben: a proletariátus osztálytudatos hangja akar lenni.

Mondanunk sem kell, hogy proletárköltészetet adni nem több és nem kevesebb, mint egyszerűen költészetet adni. Példa rá Petőfi és Ady, akik bár nem voltak ortodox marxisták, írtak néhány olyan verset, amelyet a proletariátus ma is a magáénak vallhat - de a költészet is.

Tettek-e ezek a nagy költők engedményeket költészetük rovására? Tudjuk, hogy: nem. József Attila ha úgy érzi, hogy eszmei mondanivalójának javát szolgálja: megalkuszik a költészet rovására. Vajjon menthető-e ez a megalkuvás? És csakugyan az Eszme javára szól-e? Hiszen az Eszme maga nem alkuszik s aligha kívánja meg, hogy a költő megalkudjék - ha mindjárt az ő javára is.

Pedig ez a megalkuvás lépten-nyomon szembetünik József Attila új kötetének lapjain.

Áradat című versében például egy teljesen fölösleges, papírosból ragasztott utolsó szakasz csak arra jó, hogy a proletárokat idézhesse.

Még jellemzőbb példa a "Dörmögő", amely mint mindközönséges "polgári" vers jelent meg évekkel ezelőtt egy polgári lapban. Hogy csinál belőle az élelmes fiatalember proletárköltészetet? Roppant egyszerüen. Kicserél néhány jelzőt. Így lesz a "bokor hajadon"-ból "gazdag hajadon", a "haragvó ludak"-ból "proletár ludak" (lásd: osztályellentét) és mivel szocialista költő semminő vonatkozásban le nem írhatja Isten nevét: "erős az Isten, mint a csikarás" a rutin zsurnaliszta gyorsaságával változik át "erős a sorsunk stb."-vé.

Egy másik versében korán elhalt anyja sorsát idézi példamutatóul:

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -

Látom, megáll a vasalóval -
törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -

Itt elfogadom: gondoljátok meg proletárok - helyzeti ereje és igazsága van - bár a marxista értelemben pontos: tőke helyett kevésbé fogalmi szó közvetlenebbül hatott volna.

De milyen gyerekes és hatásvadászó az ilyesmi:

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább, tovább!

Olyan ízetlenségről nem beszélve, mint amikor a költő "tűnő, foltozott fenekét" és "vad ürülékeit" lobogtatja meg a világ előtt, nem csekély exhibitionizmussal.

Az ízléssel általában baj van József Attilánál. Szemmelláthatólag súlyt helyez bizonyos nyerseségre, szókimondó durvaságra, amely mintegy költői pózává merevült. Mint az idült alkoholista: józan perceiben is gépiesen elhadarja ugyanazokat a káromkodásokat, amelyeket mámoros-állapota még némiképen indokol. De hol van ebben az egész kötetben egyetlen mámoros-állapot? Azt képzeli József Attila, hogy előre megfontolt nyerseséggel pótolni lehet az erőt? És ha jelzők csereberéjével és a megrendezettség egyéb külsőséges eszközeivel közös szemléleti-nevezőre hozza verseit, ez már kárpótol a bensőségességért - ami nincs?

Amellett - nem érdektelen ellentét - kedvenc jelzője a lágy: lágy a tanya, lágy buggyanás, lágy a táj, lágy bánat, lágy talaj, lágyan elülünk, lágyan zsongva - amint látható nem is valami meglepő összetételekben használja. Nem zárkózhatom el a feltoluló ötlet elől, hogy a költő e gyakori lágyságát tudatalattijának árulkodó vallomásaként fogadhatjuk el, szemben a tudatossal, a szándékolttal, miszerint ő harcos, sőt osztályharcos költő.

Ady emlékezete című, nyilván kamaszkori versében (leggyengébb a kötetben) a versértő és kritikus József Attilával is megismerkedünk. Aki még nem tudná, e versből adatik tudtára, hogy Ady "verse törvény" és e versek ritmusa - édes!

E fiatal költő tehetsége mindazonáltal nem vitatható el. Kár, hogy velejében eredeti képalkotó fantáziáját sokszor eredetieskedéssel túljátssza; tömött, érzéki nyelvét legtöbbször túláradt önszeretettel használja. Néhány dalszerű versének - a kötet kiemelkedő, zavartalan darabjai! - (Füst, Harmatocska, Bánat, Beszél a tej) nyelvi és hangulati szépsége mellett behízelgő muzsikája van, más verseiben egy-egy megvesztegető ötlet. Tud bravúrosan egyszerű (Betlehemi királyok) és az értelmetlenségig homályos lenni (pld. a "Dörmögő" utolsó szakasza a "rózsaromboló leánnyal").

Egy-egy versében bravúrt bravúrra halmoz. Nem tudja, hogy szürke a szürkén: meglepő színhatásokat hozhat, de bravúr a bravúron csak közömbösítik egymást.

Nyelvét Balassin, Gyöngyössin, a kuruc-költészeten, továbbá Csokonain és Petőfin pallérozta, de nem veti meg Adyt sem: az "úri szél" három versében is szerepel, egyízben a rím és pedig a rossz rím kedvéért: az úri szél, a dörgő.

Három Villon-fordítás is szerepel a kötetben. Itt az alkalom: lássuk a formaművészt! Villon bravúrosan könnyed, szárnyaló versei helyett értelmetlenségekkel tarkított, a prózai döccenőkbe szinte beleveszett, ólomlábon járó versezeteket kapunk. Villon és József Attila verse között körülbelül az a különbség, mint egy középkori páncélos-lovag és egy mai vívó technikai felszereltsége között. A középkori lovag - József Attila.

Sárközi írta legutóbb valakiről: unalmas költő - és kifejtette, mi minden van e látszólagos unalom mögött. József Attilával ellenkező az esetünk. Ő nem unalmas költő, könyve tele van meglepetésekkel, jó és rossz értelemben, de végigolvasása után semmi megoldatlan nem marad - ha csak nem valami hiányérzet, mint végső íz.
Fenyő László


Az irodalom és a faji jelleg
1931 augusztus

Négyesy Lászlónak durva támadása jelent meg a Budapesti Hirlapban Hegedüs Loránt ellen és pedig vezércikk formában. Mint "a magyar irodalmi lelkiismeret" fütykösöli Hegedüs Lorántot, aki egy előadásában valami olyat mondott, hogy a faji jelleg hajszolása nem érték az irodalom szempontjából.

Ez a támadás felujítja bennem a húsz év előtti cikkek emlékét, mikor Négyesy László, már akkor is mint rugalmasságát vesztett, nem éppen ifjú ember, egy egész írógenerációt ostorozott, mint szerény katonája egy irtóhadjáratnak, amit az akkori Akadémia és Kisfaludy-Társaság indított.

Istenem, milyen egyszerű dologról van szó. A tanár urak, mint a nemzeti szellem hivatalos őrei biztosan tudnak mindent ex professo. Előttük nincsen kétely, ellenben van biblia. A bibliájuk fő fejezete Arany János. Alfejezet Petőfi Sándor. Vannak aztán Énekek éneke s más fejezetek, Berzsenyi, Virág Benedek, Dugonics András, jó öreg Gvadányi s így visszafelé.
Szépen, tisztán ki van az dolgozva, hogy mit mondott Széchenyi s mit mondott Gyulai Pál. Pontosan meg van állapítva, hogy mit kell érteni a nemzetiesség alatt s a tanár úrnak semmit sem kellett tennie és fáradnia, csak elővenni a régi fegyvereket és eldörögni a Kárpátoktól az Adriáig annyit dörgött frázisokat.

Ma azonban más világ van, mint anno dazumal, a mai Magyarország rettenetesen más, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már a régi fegyverek csütörtököt mondanak.

Mért más? Hát először is Trianon miatt. Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtessenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzurázzák, hogy a naptárak és a hivatalos kiadmányok szellemét kézben tartsák, és olyan Corviniákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván.

Ezzel azonban az élet nem törődik, mert az élet még rettenetesebben más, mint volt húsz év előtt, mert a mai élet tele van feszültségekkel, kétségbeesésekkel, jajszóval, gazdasági összeomlással és mindenekfelett a világszemléletnek véghetetlen és csodálatos átalakulásával.

Vége van annak az időnek, mikor falusi néptanítókkal lehetett irányítani az irodalmi felfogást. A héten egy falusi munkás egylettől kaptunk egy levelet, amelyben bírálják a Nyugat mult évfolyamában megjelent cikkeket. Olyan kultúra van ebben a levélben, amit egy falusi földmíves írt, hogy Négyesy László világszemlélete elhalványodik mellette.
Japánról beszél és Angliáról beszél ez a levél s meglátja a japán költészet bűbája mélyén a rettenetes gazdasági nyomorba sülyesztett népet s ha a montenegrói népballadákat venné szemügyre ez a levélíró, megtalálná ott a Hegedüs Loránt kecskéjét és faji jellegét. Négyesy Lászlóék ilyeneket nem találnak meg, csak verslábakat és verstechnikai kincseket.

Azt mondja Négyesy László: "a népek és nemzetek megannyi egyéniség, egymástól részben eltérő képességekkel. Mindegyik tesz hódításokat, a szellem, a művészet, a szépség birodalmából foglalgat, más más ponton hatol előre, új meg új kincseket tár fel. A vívmányokat aztán kölcsönösen át is veszik egymástól..."

Ahogy ő képzeli a nép-egyéniségeket.

Itt van egy aktuális tény. A magyar területet darabokra vágták s az elmult tíz év alatt a leszabott részek önálló és új életet kezdenek élni. Itt van Szlovenszkó magyarsága és itt van Románia magyarsága. Mindkettő olyan új vonásokat mutat, olyanannyira új arcu magyarokat produkál, hogy e pillanatban legalább három magyarság áll egymás mellett, sőt bizonyos szempontból egymással szemben.

Nem régen voltam Szlovenszkóban s még mindig tele vagyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két főtipusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfibúval és honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják máskép, csak ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképen látnak.
A fiatalok már idegen iskolákban nőttek fel, olyan nyelven tanulták a tudományokat, amelyen szüleik ma sem értenek, nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociálisabb és kultúráltabb magyarságot. Európaibb magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt.

Nos hát cseréljük ki ezeket a javakat, amit ők máris megszereztek.

Mi baja van Négyesy Lászlónak Adyval? Ezek az ifjú magyarok ott a határokon túl Adyból indultak ki, az Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához.
Ha Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához. Ha Ady el tudta érni abban a fojtott régi levegőben, ők még könnyebben s még muszályabbul kell hogy megszerezzék azt a modern világszemléletet, amely nélkül az egyszerű élet sem lehetséges számukra.

Magyarok ezek, magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és fel nem világosítottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.

Faji jelleg. A mi ifjúságunknak sejtelme sincs arról a népszeretetről és néplélek tiszteletről, amelyben azok ott tüzelnek és dolgoznak. De ez a népszeretet nem a borjúszájú ingnek szól, és nem a zsíros hajú kondást imádják, mint a magyarság szimbolumát, hanem a felszabadult gondolkozású földmívest, aki a mai technikai vívmányait alkalmazza gazdaságában, ujságot olvas és tisztán megérti a mai idők szellemét.

Igaz van Hegedüs Lorántnak, ha brutális példakép azt mondja, hogy Montenegróban nem talált mást, csak kecskét és faji jelleget.

De nekem is igazam van, aki azt hirdetem, hogy a mai magyar falu itthon is más, mint volt húsz év előtt. A mai magyar falukon és pusztákon a traktorok tízezrei dolgoznak és a régi kis lovakat a Noniusok fajtái, a régi apró tyúkokat a fajbaromfi váltotta fel s a régi népkörökben a falu sarkában, a nép nem csak köpköd, hanem olyan dolgokról vitatkozik, hogy számtalan esetben magasabb nívón mozog a vitájuk, mint a parlamenté.

És hogy ez így van, ebben nagyobb része van Adynak, mint a Magyar Tudományos Akadémiának, amely nem adott eszméket félszázad óta, vagy régebben a magyar közélet számára, ellenben Ady adott és pedig gyujtó eszméket és építő lángolásokat.

Mi az, amit olyan főpapi ornátusban őriznek a Négyesy Lászlók? Mintha azt prédikálnák, hogy járjatok két lábon és felemelt fővel. Nem járhat másképen az ember. Nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak nemzetének külső jellegzetességével. Ady volt olyan magyar, mint akár Arany, akár Petőfi s ha Arany velünk élt volna, hozzánk tartozik és nem hozzájuk, mintahogy nem tartozott egy percig sem az előző generációhoz, csak a magáéhoz. S hogy ez így van, a Négyesyek által elhallgatott Elveszett Alkotmány bizonyítja. Hisz azért hallgatták el.

Cobdenre hivatkozik, akinek jobban tetszettek volna a kecskék, Ťmert sanyarú gyermekkorában kecskéket őrzöttť. Hát mért hagyta ott, ha annyira tetszett neki a kecske? És mért tekinti sanyarú gyermekkornak Négyesy azt az édes idillt, mikor egy Cobden kecskét őrizhetett?

Vagy azt akarja mondani, hogy gyerünk vissza a kecskékhez?... Ez valóban nagyon egyszerűsítené a mai állapotokat. Ez az az eszme, amit a szent főpap tanácsol, mint remediumot a mai szörnyű dolgok elintézésére? Gondolom nagy népszerűsége lesz vele mindazoknál a magyar közgazdasági népelemeknél, akik fölemelkedtek a legprimitívebb ősfoglalkozások fölé.
Akik városba özönlöttek, gyárak, üzletek, műhelyek gazdái vagy alkalmazottai lettek. Akik vállalkoznak és tönkremennek. Akik magasabb kultúréletet élnek. Vagy élnének, ha lehetne... Ugyan mit is kínlódnak. Menjenek vissza a kecskékhez és zabáljanak kecsketúrót és nem lesz semmi bajuk.

A nemzeti érzés nem azt jelenti, hogy elmult életek kihalt formáihoz ragaszkodjunk, hanem azt, hogy a mai élet, az egyre fejlődő élet ura legyen az ember. Ha a kecskét meg tudta énekelni, majd megénekli az autót is, ha öröme lesz benne.

Új eszmékre, új célkitűzésekre van szükség; új igékre és új érzésekre.

De nem affélékre, amit Négyesy mond, hogy "el kell jönni annak a költői Messiásnak, akit várunk, akit epedünk, aki el fog jönni és aki mindnyájunknak kedves nagy művészi és tartalmi értéket fog hozni." Nem egy üres és sivár messiánizmusra van itt szükség, hanem életre és igazságra. S munkára. Okos, emberséges és céltudatos munkára. Ez lehet a mai magyar irodalom jelszava.

Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig az irodalomban.
Móricz Zsigmond

Az erdélyi regény és az erdélyi regények
1931

Ennek a szónak, erdélyi regény, különös hangzása van az erdélyi írók terminológiájában. Ők joggal önérzeteskednek abban, hogy komolyabb és magasabb célok felé fordulnak, közvetlenebbül merítenek népük forrásaiból és a szépirodalomban is az erdélyi kisebbségi magyarság sorsproblémáit igyekeznek feszegetni.
Nemzeti és szociális regényt akarnak írni s ebből az elgondolásból következőleg ideáljuk az a regény, amely egy nagy képben összefoglalja mindazt, ami a szétszakadáskor és azóta az erdélyi magyarsággal történt, népük mai állapotát és jövendő kilátásait. Ezt nevezik ők erdélyi regénynek és ennek megírását szinte kötelességnek érzik.
Sok elméleti vita is folyt róla, a többség a történeti regények pár év előtti divatával szemben úgy találta, hogy ma az író ne a multba nézzen, hanem markoljon bele a jelenbe, ragadjon fel belőle mennél többet és mennél mélyebbről s igyekezzék öntudatossá tenni olvasója előtt a saját sorsát. Az elmélet után jöttek a megvalósítás kisérletei. Most már egész kis sorozata került Erdélyből az "erdélyi" regényeknek.

Magától értetődik, hogy valamennyinél a kiindulópont maga az elszakítás ténye. Hogy történt? Hogy történhetett? Hogy viselkedtek a katasztrófa alatt, hogy reagáltak rá a nép különböző rétegei? Milyen felelősségek következtek és kikre a történetekből? Hogy tájékozódott át, milyen válságok és szenvedések között az erdélyi magyarság korábbi uralkodó helyzetéből a kisebbségi helyzetbe? Ezeket a kérdéseket vetik fel elsősorban mind.
A felelet pedig temperamentum, társadalmi helyzet szerint különböző. Lényegileg azonban mégis kétféle, aszerint, ahogy az írók mindenféle kapcsolatok révén vagy az úri osztály, vagy a falusi nép szempontjából nézik az eseményeket és perspektíváikat.

A temperamentum szélső hatásán Székely Mózes áll. Az ő Zátonya végeredményben a megkötözött ember tehetetlen dühének és kétségbeesésének tragikusan szilaj kitörése. Mindenesetre dokumentuma annak a lelki állapotnak, amelyben az elszakítás első időszakában a magyar úri osztály élt, annak a végső elkeseredésnek, amely a történelmi végzet sötét hatalmaival az egyes ember parányi erejét szeretné szembeállítani, az elébe meredő kényszerűségekkel megalkudni nem tud és nem akar és végül nem talál más megoldást, mint az öngyilkosságot, a maga öngyilkosságát és a fajtáét.
A Zátony-ból minden tragikus teátrálisságán át, ősi magyar tempó sugárzik ki, a saját úr voltának mint egyedül lehetséges életformának elképzelése. Az egész regény úgy hangzik, mint egy nagy "eb ura fakó" kiáltás.
Az indulat, amely a regény vak hősét fűti, bizonyára nagyon sok erdélyi magyarban lobogott s a legtöbben közülük bizonyára vakok is voltak: nem látták, nem láthatták, mi történik velük és mire rendelte őket a sors. S az elkeseredés első óráiban bizonyára nagyon sokakban benne volt a Zátony vakjának a gondolata: ha meg kell halni, haljunk meg szépen, magyar módra, egy tragikus szép gesztussal.
Ma már látjuk, hogy nem kellett meghalni, nem is volt szabad meghalni, mert a népnek élnie kell. A könyv úgy hat ránk, mint egy történelmi regény, egy elmult pillanat atmoszférájának a lerögzítése. Ha az egész magyarság megmaradt volna ebben az öngyilkos indulatban, akkor ma már nem volna Erdélyben magyar kisebbségi kérdés. A kényszerűség és az életösztön rászorította a magyarságot, hogy megtalálja az új helyzetben az élet új formáit és lehetőségeit.

Székely Mózes egész lelki habitusa, ahogy regényében kitárul, a földbirtokos úri emberé, aki a földben látja az egyetlen pontot, melyben az élet megkapaszkodik és ha a föld kicsúszik alóla, úgy érzi, kicsúszott az egész világ. Érthető, hogy ennek az osztálynak legizgatóbb és legsúlyosabb kérdése a föld volt, amellyel együtt az új hatalmasok elvették tőle régi hatalmi helyzetének egyetlen talapzatát, hagyományos exisztenciájával együtt. A Földindulás, Berde Mária regénye is itt fogja meg Erdély témáját.
Őt is a földbirtokos osztály sorsa érdekli, de ő indulat nélkül, tárgyilagosan - sok tekintetben programszerű tárgyilagossággal - nézi a kérdést, nincs benne, mint Székely Mózesben, az érdekelt osztállyal való maradéktalan azonosság, csak a kívülről nézőnek a rokonszenve. Az ő elgondolása szerint háromféle magatartás volt lehetséges az új impérium hatalmaival szemben. Az egyik a Zátony vak emberéhez hasonló föltétlen tagadás, az új helyzetnek semmi áron el nem ismerése, a gyűlölettel és megvetéssel teli indulatnak megmerevítése.
Ez romantikus álmokban, hiú reménykedésekben és tehetetlen vad bosszútervekben emészti fel önmagát minden haszon nélkül. Az alakok, akik ezt képviselik, nem látni világosan, az író szándékából vagy szándéka ellenére, élet-ellenes, dogmatikus merevségükkel és kíméletlenségükkel ellenszenvesekké is válnak. A másik lehetőség: megalkudni a hagyományos úri önérzet és erkölcsi érintetlenség árán is a hatalom képviselőivel és így menteni, ami menthető.
Ez az író szerint az alantasabb erkölcsi színvonalra való lecsúszást jelenti, a büszke magyar úriság balkanizálódását. A harmadik lehetőségben van a jövő reménye: megőrizni azt a keveset, ami megmaradt, megvetni a lábat az ősi rögnek utolsó darabkáján, élni egyszerű, tevékeny életet, megőrizni az erkölcsöt és a szolidaritást a néppel. Szép elgondolás a Berde Máriáé s az írónő talán nem is gondolt rá, hogy kihangzásában benne van a kisebbségi magyarság élet-perspektíváinak összeszűkülése.
Akik valamikor urak voltak és egy nagy ország horizontjában éltek, azok ivadékai kemény munkával védik a kis földet, amely egyúttal egész horizontjuk is. Ha írói szempontból Zátony-nak a temperamentum túlságát vetjük szemére, a Földindulás-ban épen a temperamentum fogyatéka tünik fel. Az alakokon nagyon is megérzik a program, ezért nincs bennük elég az élet tüzéből s az előadás sodra sem mindig ragad magával.

Nyirő József mintegy középen áll: a falusi nép sorsára veti tekintetét, de a tanult uriember, a nép közt élő pap szemével. Az isten igájában regénye, melyről már írtam a Nyugatban, nem is elsősorban politikai vagy szociális regény, mint a többiek, melyeket megbeszélésem tárgyául vettem.
Világnézeti problémát ábrázol: azt a külső indítékokkal is siettetett belső fejlődést, amely egy fiatal papot a hivatásával és egyházával való szakításba visz. A politikai és szociális légkörváltozás csak háttér benne, de ebből is kitetszik, hogy ő is a népben, a székely paraszt szívósságában, egyszerűségében és a földhöz való ragaszkodásában látja a jövő minden reményét.

Ezt szinte agresszív módon, éles kritikával az úri osztály ellen fordulva fejezik ki Kacsó Sándor és Tamási Áron. Az előbbi, kinek Vasvágányon című könyvéről szintén írtam már, több nekifeszüléssel, mint erővel, szemmelláthatóan Az elsodort falu szuggesztiója alatt a szemlélet egyoldalúságán és az élet-teremtő erő hiányosságán omlik szét. Ő az intelligenciától, vagy mondjuk az úri osztálytól való teljes elfordulásba, a parasztság kizárólagos kultuszába helyezi a magyarság egyetlen életlehetőségét.

A kritikát a szenvedélyességig menő egyoldúsággal fejezi ki Tamási Címeresek című új regényében. Ennél különösebb könyvet bajos volna találni. Óriási írói hibákat követ el és mégis folyton érezni benne egy erőteljes tehetség szuggesztióját. Minduntalan a ponyva határán jár és előadásának mégis megvan az az ellenállhatatlan örvénylése, amely ragadja magával az olvasót a regény közepébe s amely csak született elbeszélőben lehet meg.
Alakjainak alig van belső hitele, nincs állandó karakterük, lelki arculatuk mindig a helyzet következménye szerint módosul. Egyes jeleneteiben azonban mély emberi hangok szólalnak meg. Az író mindig érezhető animozitással nézi alakjait s ezért nem tudjuk őket valóságosaknak látni. Egy nagy tehetség teljesen amorf műve ez, egyenetlensége még a magyar irodalomban is párját keresi.

A politikája is - a regényben erősen érezhető politikai tendencia van - éppen olyan kevés hitelü, mint az írói eszközök használata. Már a címével is bevallja, hogy az erdélyi főurak ellen fordul. Szerinte ezek teljesen alkalmatlanok bármiféle nemzeti célok megvalósítására. Olyan gőgösök, hogy már nem is egyebek, mint díszmagyarban és frakkban járó gőgök. Önzésük még a nemzeti katasztrófa pillanatában is legfeljebb a családi és osztályérdekekig tud kitágulni. Értelmüket csak milliméterek választják el az idiotizmustól.
Ebben a képben az írót szemmelláthatólag félrevezette a tendencia. Olyan buzgón igyekezett igazolni, hogy maga cáfolja meg magát. Olyan túlságos lendülettel ugrott a nyeregbe, hogy a másik oldalon leesik a lóról. Mágnás-alakjaiban nincs semmi emberi. Akár ismerjük az erdélyi mágnásokat, akár nem, ezeket az alakokat nem tudjuk elhinni, mert nem emberek, még csak nem is torzképek, hanem egy tendencia érdekében való, indulatból sugallt kitalálások.
De az intelligencia sem jár jobban. Az az egyetemi orvostanár, akit az idő forgataga belesodor a politikába s akiben megfogamzik az erdélyi fejedelemség felélesztésének naiv ideája, semmivel sem igazabb alak, mint a mágnások. Soha nem tudjuk róla, üres fecsegő-e, szélhámos vagy jóhiszemü romantikus. Néha az egyik, néha a másik, néha a harmadik. Nimfomániás leánya mintha a Capillaria furcsa férfifiguráinak női mása lenne, lábon járó és beszélő genitale. Az író mint könyörtelen erkölcsbíró áll alakjai felett, de nem egyszer elárulja gyönyörködésének akaratlan jeleivel, hogy erkölcsi ítélete körül zavarok vannak.
S ez a zavar nyilvánvalóvá lesz az egyetlen alakban, akivel az író rokonszenvezik s akivel láthatólag azonosítja magát, a székely zászlóaljban szolgáló katonatisztben. Ebben az alakban van kimondva az erdélyi magyarság fennmaradásába vetett remény egyetlen jogcíme: a székely parasztba kell horgonyozni a jövőt. De ahogy ez a székely fiú a programm megvalósításába fog! Szélhámos ügyvédi furfanggal rántja ki az ősi birtokot a fél-idióta gróf és szerelembolond felesége alól, hogy majd székely parasztok közt ossza szét.

A fiatal gróf és felesége a kastélyukban ülnek este, mikor rájuk tör a valóság, hogy a román megszállás már megtörtént tény. Sírnak, siratják Erdélyt, Magyarországot, a rombadőlt régi világot. Ez a jelenet gyönyörű, az ember hajlandó elfelejteni, micsoda hitvány alakok sírnak. Meg van hatva és velük sír. Itt az író valami egyetemes érvényűt fogott el, lerögzítette egy pillanat tragikus hangulatát. Bizonyosan volt este, amikor minden erdélyi magyar házban így sírtak.
Mi is így sírtunk, Budapesten és vidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Ilyen megragadó jelenet nem egy van Tamási könyvében. Annál jobban sajnáljuk, hogy aki ilyet tud írni, nem bir eljutni a judicium olyan biztonságáig és az alkotóképesség olyan egységéig, amely szerves művészi alkotásra tenné képessé.

Ötféle változatban láttuk, hogyan reagálnak a történelmi események áldozatai, az erdélyi írók a fajukat ért katasztrófára. Minden világfelfogási és temperamentumbeli különbség mellett egy dologban megegyeznek, csak különböző hangsulyt vetnek rá: a jövő egyetlen reménye a föld és aki műveli, a paraszt.
Talán nem alaptalanul lehet ebből arra következtetni, aminek más jeleit is láttuk: az erdélyi magyarságban megindult a nagy szellemi és erkölcsi revízió, a nemzeti gondolat átformálódása demokratikus alapon. Az erdélyi intelligencia rájött, hogy megfosztva az állam támogatásától, mely azelőtti uralkodó helyzetének létalapja volt, sőt egy ellenségesen hangolt állammal találva szemben magát, csak úgy tud fenmaradni, ha szorosan azonosítja magát a néppel, melyből egykor kirajzott. Az élet kényszere megteremti a változott viszonyok változott ideológiáját.

Az erdélyi regényt egyik író sem tudta teljesen megcsinálni. De adtak erdélyi regényeket, amelyekből kitapogathatjuk az erdélyi magyarság lelki állapotát.
Schöpflin Aladár


A szokásos módon botrányba fulladt a vasárnapi Székely hét
1931 augusztus

A szokásos módon botrányba fulladt a vasárnapi Székely hét, a pénzbeszedő megszökött, a statisztériát nem fizették ki, az előadások elmaradtak

Vasárnap délután - amint ez már szinte szokásossá vált az utóbbi időkben - ismét botrányba fulladt egy nagyszabásunak beígért népünnepély.

Napokkal ezelőtt jelentek meg a hirdetőoszlopon a Székely hét plakátjai, amelyek minden szépet és jót ígértek a tenyészállatvásár területén megtartandó népünnepélyre: ökörsütést, bucsut, bált, székely mulatságot, és mint főattrakciót egy szabadtéri színházi előadást, amelynek két kis darabját erre az alkalomra Lázár István az ismert székely regény- és novellaíró írta. Délután 5 órára volt kitűzve a nagy előadás, amely azonban elmaradt.

A bejárat előtt ugyan már korán reggel elhelyeztek egy kis cédulát, amelyben értesítették a n.é. közönséget, hogy a szabadtéri előadást technikai okok miatt nem lehet megtartani, de ez a figyelmeztető írás olyképen volt elhelyezve, hogy azt jóformán senki sem vehette észre.

Csaknem négyezer ember váltotta meg 54 filléres belépőjegyet a népünnepélyre, amelynek árát később a szabadtéri előadás elmaradásáért való kárpótlásul 29 fillérben állapította meg a vezetőség. A publikumot már a belépés pillanatában mély csalódás érte. Az igézetesnek, pompázatosnak és minden eddiginél nagyobbszabásunak ígért Székely hét területén sivár kép fogadta a belépőt.

Néhány vásári áru, összetákolt ringlispil állott csupán a Tenyészállatvásár területén, amely természetesen senkit sem érdekelt. Mindenki a szabadtéri színpad felé sietett, amelyen persze nem volt előadás. Öt óra után már hangosan szitkozódott a tömeg, a vezetőség után kiáltoztak, mert látni akarták a népmulatságot.
Két rendező igyekezett megnyugtatni a közönséget, amelynek most már szóbelileg is értésére adták, hogy a pénztárnál elhelyezett figyelmeztető tábla szerint az előadást nem tartják meg, de kárpótlásul kedden vagy szerdán kihozzák a két óceánrepülőt: Endresz Györgyöt és Magyar Sándort. Hogy a bejelentés következtében nagyobb botrány nem történt, az csupán a nagyszámban kivezényelt rendőrlegénységnek volt köszönhető, akik minden igyekezettel azon voltak, hogy a becsapott és fölbőszült közönség kárt ne tegyen a vásári árusok portékái között, akik természetesen szintén ráfizettek a Székely hétre.
Alig csillapodott is némileg az izgatott publikum, amikor ujabb botrány tört ki. A vásári árusok visszakövetelték a lefizetett 28 pengős helypénzeket, azzal az indokolással, hogy a népünnepély vezetősége nem nyujtotta azt, amit ígért s a legnagyobb bevétel sem haladta meg egyik árusnál az öt pengőt sem. A vásári árusokat csak az békítette meg, hogy a rendezőség egyik tagja közölte velük, hogy a helypénzeket visszafizetik. Este 7 órára már csak néhány elkeseredett árus s a rendezőség egy- két tagja maradt a fiaskóval végződött népünnepély színhelyén. Munkatársunk megállapította, hogy a Székely hetet a Hargitaváralja jelképes székely község megbízásából Toronyi Gyula, az Operaház tagja rendezte, aki a szervezés és előkészítés munkáját Grünfeld József boxrendezőre bízta, akinek nevéhez eddig is több botrányos boxmérkőzés rendezése fűződik

Grünfeld a vendéglői bérlet kiadását, amelynek jövedelméből a művészek tiszteletdíját akarták fizetni, továbbá a vásárosok helypénzeinek beszedését Tónai Elemér volt árumintavásári igazgatóra bízta, aki, amikor el akartak számolni vele, nem volt sehol, eltűnt. Minthogy ilyenformán a statisztákat sem tudták fizetni, az előadás elmaradt. Tónai ellen följelentést tettek a rendőrségen.


A Zeppelinen egy magyar ujságíró átröpülte az Északi sarkot
1931 augusztus

Berlin, aug. 12.

Az északi sarkról visszatérő Zeppelin a tempelhofi röpülőtér fölé érkezik, az izgatott tömeg Hock! Hock!-ot dörög, a zenekar a Deutschland, Deutschland über alles!-t játssza. Egy huszonhat éves fiatalemberre várok, akit Arthur Köstlernek hívnak.

Magyar fiu és berlini ujságíró, ő az egyetlen riporter, aki részt vett az északisarki expedícióban, mint az Ullstein lap képviselője. Az apja Pesten él, egy angol textilcég megbízottja, az édesanyja itt vár rá a tömegben, dobogó szívvel és ragyogó szemekkel. Figyeli a léghajóból kiszálló utasokat és egyszerre csak fölsikolt.:
- Ott van…ott van Arthur!...
Köstler most is ujságíró, miközben kiszáll, jegyzetel. A mikrofon elé állítják. Határozottan megkapó nyugodtsággal beszél, utat tör magának az édesanyja felé. Jobbról - balról a vállát veregetik, mindenki tudja, hogy ki ez a villogószemű, feketehaju fiatalember. Valaki megkérdezi:
- Sie sind vin Ungar?
- Jawohl - mondja mosolyogva Köstler
- Hogyan jutott el idáig? - kérdezem
- Hát, Istenem…- szerénykedik - , nincs ebben semmi különös… Négy reált Pesten jártam. Aztán szüleim Bécsbe költöztek és én ott érettségiztem. Előbb mérnöknek készültem, de a technikai főiskolát nem végeztem el. Ujságíró akartam lenni…Az lettem! Ennyi az egész …A Neue Freie Presse szerkesztőségében dolgoztam, majd Bécsből Párizsba kerültem, az Ullstein - konszern hat év előtt Palesztinába küldött ki…Tapasztalataimból arab nyelvű cikkekben számoltam be. Tudósításaimmal olyan nagy sikerem volt, hogy Lord Palmer tudományos kitüntetésre terjesztett föl, amit Párizsba való visszautazásom után meg is kaptam.
- A magyaron kívül angolul, németül, franciául és arabul ír és beszél a fiam - magyarázza az anyja.
- Hát a nyelvtudásom mindenesetre hozzásegít az ugynevezett sikerekhez - folytatja Köstler.- A legnagyobb sikernek azt tekintem, amikor a konszern ilyen különleges megbízást ad, mint például ez a Zeppelin - út. Erről egy hasonló riport jut az eszembe. Két év előtt a délfranciaországi árvízsujtotta terület fölé indultam röpülőgépen. Valami baj történt az aeroplán egyik szárnyával és mi gépestől együtt belezuhantunk az árvízbe. Mondhatom, nehezen evickéltünk ki a tarajos hullámok közül…
- Mikor jön Pestre?
- A szeptembert föltétlenül Pesten töltöm szüleimnél. A Zeppelin Amerikába készül. Ugy hallom, hogy nekem is vele kell mennem. Mielőtt a Zeppelin indulna, hazajövök….


Illusztráció: Arthur Koestler, a sarkutazó