2011. május 31., kedd

Lirai tőzsde. SZEMELT versek (15)

SIMONFY JÓZSEF
el is tűntek


gyermekeket az ablakból 
mint vadnyulakat figyelem


gyönyörű kertem 
összetapossák 
fölzabálják a földiepret 
szamócát málnát


nadrágszárba ingujjába 
tömik az őszi barackot 
téli körtét 
fütyörészve odébbállnak


kiáltom én is 
veletek megyek 
nem hallják 
már el is tűntek


Simonfy József (sz. 1952, Zilah) a vagabundus költői egzisztenciából valamiképpen révbe jutott: miután éveken át a zilahi rézhuzalgyárban dolgozott, 1993-ban Szatmárnémetibe költözött, ahol a Kölcsey Főgimnázium kapujának őre. Sokakkal szemben vagyunk néhányan (még), akik vele született poétai vénájára esküszünk. Minden megélt, megszenvedett pillanata tiszta, százfokos líra. 


CSEKE GÁBOR
reám lesnek


rovom a kertnek
széltét hosszát
gondterhelten
tél felé


ahol az ösvényt
kitaposták
alkonyulástól
hajnalig


mord bajuszú
öreg kandúrok
egész falkája
nyüslet itt


reám lesnek
tüzes szemekkel
mig ez az éj is
eltelik

2011. május 30., hétfő

Erdélyi és csángó költészet: KASSAY JÁNOS

Született 1884-ben a háromszéki Magyarhermányban. 1913-ban bevonul katonának, végigharcolja az első világháborút, törzsőrmesterként szerel le. A fogságban jegyezte el magát a Múzsával, nem túl eredeti, a népi naiv költészettel rokon hangvételű verseit egy füzetbe irta, amely vele együtt megjárta a frontot, a fogságot. Meglétét hallgatólagos titok fedte.  A mesterségére nézve hentes Kassay János nagyon kedvelte az olvasást, könyveket gyűjtött, Gyergyóban telepedett le, 1960-ban halt meg. Frontversek c. kötete 1999-ben jelent meg a Pallas-Akadémia kiadónál. A kötet szerkesztője, Kozma Mária igy jellemzi  a szerző munkásságát: "Kassay János nem volt költő - a szó irodalomtörténeti jelentésében - kisember volt, úgynevezett egyszerű ember, de a szívében-lelkében, ahol ezek a megrázó sorok születtek, igenis költő volt." Válogatásunk a kötet anyagára épült.




Harci jaj... !


Ezer fegyver is szól 
Az ágyuk ordítnak: 
Világ vége lesz most, 
Az ég is leszakad!!!


Süvít, hull a golyó, 
Mint a záporeső; 
Megbomlik az elme, 
Vérbe borul a fő.


Megrázza a földet, 
A száz éves fákat. -
A sikoltó gránát 
Sepri a házakat.


Piros vértől ázik 
Galícia földje — 
Tizenöt muszka jut 
Egy magyar vitézre.


(: Galícia, Bilice, 1914. okt. 16 :)




Virrasztás


Minden csendes, minden néma 
Bajtársaim pihennek: 
A magas ég boltozatán 
A csillagok fémlenek.


Mint egy csillag fénye - lelkem!... 
Száll a messzeségbe -... 
S oda röppen sóvárogva 
Ringató öledbe —...!


De ott csukva van a szempár 
És ő, álomképben... 
Száll egy országon keresztül 
Vészes vérmezőben —!


Minden csendes minden alszik 
Itt a vérmezőben... 
„Én virrasztok, és egy szellem... 
Már a temetőben..."


(: Galícia 1914. okt. 20. Bilice:)




Harctéri kép


Kietlen sivár harctér a honom; 
Ahol sűrűn osztják a halált.... 
Tűzfelhők járnak az égbolton 
Hova a lelkek milliója szállt.


Itt menydörgésszerű csattogások közt 
Szinte félve jön az áldott nap 
Szétáradó sugara vérbe fúl, 
Ha jön az alkonyat...


Ahol sok átlőtt szívű vitéz 
Vértócsába fetrengve hörög: 
Itt vér-harmattól nedvesedik be 
Minden kicsi rög...!


Ijedve szállnak el 
Innen a madarak; 
Csak a zúzott szívek 
Tört keblek maradnak...


A lehulló levél 
Lassan betakarja: 
Halovány hold képe 
Fedelet sző rája...


(; Oroszország, 1914 Nov. Klekatin :) .




Utolsó üzenet...
( : Egy harctérre jött fénykép, hátlapjára :) 


Ha egy golyó üti át a szívemet, 
S nem lehet már gyógyítani a sebet: 
Jó pajtásim, utolsó kérésemre, 
Ezt a képet tegyétek a szívemre...!


Ássatok egy kis sírgödröt, jeltelent, — 
Hogy zavartalan pihenjek odalent; 
S azt a kislányt tudassátok levélben, 
Hogy elhulltam a nagy csata hevében.


Jó anyámnak ne szóljatok semmit se 
Megszakadna szegénynek is a szíve. 
Vagy mondjátok, hogy még élek valahol, 
Hogy csak várjon, majd megjövök — egykoron.


Hogyha legyőztétek az ellenséget, 
Kivívtátok a magyar dicsőséget, ... 
Újra visszatértek édes hazánkba: 
A szeretet, a gyöngédség honába.


Legyetek hű polgárai hazánknak — ! 
Gyámjai az özvegyeknek, árváknak. 
Aztán ha kizöldülnek a sírhelyek, — 
Begyógyulnak lassan a fájó sebek.


(: Oroszlengyelország, Zánáv, 1915. jan. 18-án :)


Kassay János hagyatékából

2011. május 26., csütörtök

Negyven éves riport a süllyesztőből: Atomszelídítők

Érettségi találkozóra készülődöm, Kolozsvárra.


Amikor Kun Csaba felhívott telefonon, hogy közölje a találkozó időpontját, sietett hozzátenni, hogy az idén Barabás Bandi is eljön, s azt üzeni, nehogy megtegyem, hogy hiányozzak a bandából...


Hát ez kemény volt, ezért javában készülődöm... Eszembe jutott, hogy Bandival még az iskola után is, bukaresti életem alatt, több éven át szoros kapcsolatban álltam: gyermekeink ugyanabban az egyetlen magyar iskolában tanultak, Bandi pedig éveken át volt igen remek tollú tudományos munkatársa és szemleírója az Ifjúmunkásnak (első írására az 1969. február 6-i számban bukkantam, címe: Kémiai Nobel-díj, 1968). Alapképzettsége vegyész, ám szakmai hétköznapjait valójában 1969 nyarán ismertem meg, amikor vendégül látott - bonyolult intézményi jóváhagyás után - a magurelei Atomfizikai Intézetben, ahol dolgozott. A látogatás élménye azóta is kísért, hiszen életemben először (és talán utoljára) jártam testközelben olyan helyen, ahol az utolsó két század mumusát tartják fogva. az atomot. És ahonnan az minden erővel megpróbál kiszabadulni, legtöbbször emberi "segédlettel".


Persze, akkor még nem létezett Csernobil, sem Fukusima és az azóta ismeretes számos atomriasztás. A magurelei intézmény is ma gyerekjátéknak hat a világon megszaporodott nukleáris létesítmények között. Szinte-szinte olyan, mint egy iskolai laboratórium...


A riportban szereplő egyes személyek (pl. a tudományos titkár) azóta kétes politikai és tudományos-üzleti karriert járt meg: mindjárt a 89-es rendszerváltás után Király Károllyal együtt Iliescu helyetteseként, alelnöki funkciót töltött be, majd 92-ben egyike volt a hat elnökjelöltnek, akik Iliescuval versenybe szálltak. Akkor Manzatu dr. a Republikánus Párt jelöltjeként reménykedett az irreális győzelemben...


Holnaputáni találkozásunk örömére előkapartam a könyvtárból a megjelent riportot; nem minden tanulság nélkül való...


Atomszelidítők



A párt és a kormány külön programot dolgozott ki, amely előirányozza, hogy az ország energiaalapjának fejlesztése érdekében térjünk át a nukleáris energia használatára, terjesszük ki az izotópok, a sugárzások és a nukleáris energián alapuló más technikák alkalmazását a gazdaságban és a társadalmi élet más területein.

1 Atom. Nukleáris energia. Einstein, a Curie-k. Hirosima... Elég néhány olvasmány az atomfizika történetéből, s egy-kettő összeáll a fenti gondolatsor.

Barabás Endre (b) és jómagam (j) a kutatóintézet udvarán
Hajdani osztálytársam, Barabás Endre (Tudományos figyelő című rovatunk szerkesztője) is atomfizikus. Kéthetenként percnyi pontossággal állít be a szerkesztőségbe, hogy legújabb cikke kefelevonatát átnézze. Magas, nyúlánk alakja eddig ki nem mondott sejtéseket ébresztett bennem: onnan jön, hol szabadon cirkál a láthatatlan, gyilkos sugár. Jön egy ismeretlen világból, melyet az átlagember ma még csak így tart számon: atom, nukleáris energia, Einstein, a Curie-k, Hirosima... Az ismeretlen világ mosolyog: ilyen békés természetű, és hív, legyek a vendége, nézzem meg, hogyan szelídül — az ember barátjává – az atom.

Bandi is bólogat:
— Oké! Megéri...

2 Măgurele község félig-meddig Bukaresthez tartozik. Zöldséges kertek tövén csobog el az Argeş, a fővárosiak egyik kedvenc fürdőhelye. Aszfaltos út szalad a nyárfák között. Végeláthatatlan síkság. A község szívében kőkerítés, mellette a városi autóbuszjárat végállomása. A kerítés mögött kezdődik az Atomfizikai Intézet. Új épületsorok kandikálnak ki a fák közül, aztán már látszik a bejárat s tovább a messze nyúló kert. Hercegi kastély volt itt hajdanán: még ma is áll az otromba hajóra emlékeztető úri épület, s a sokkal ízlésesebb tiszttartói ház — a mai igazgatóság székhelye. Eminescu nemegyszer volt itt szívesen látott vendég, s még látni a lugast, amiben egyik költői levelét írta. A két világháború között szanatóriummá épült ki. A felszabadulás után Fizikai intézet. Az ötvenes évek elején került föl a jelenlegi firma – ATOMFIZIKAI INTÉZET.

3 Felhőkkel küszködik a nap. Így születik ez a reggel. Bukarest felől tömött buszok robognak Măgurele felé, bennük álmos, el-elbóbiskoló emberek. A kapu előtti kis tér faroló buszokkal teli, s a bejárat felé igyekvő emberek tömege kitartóan hullámzik, míg el nem oszlik a cementes udvaron. Rengeteg a fiatal arc: bájos, gondosan kikészített lányok; itt-ott néhány szakállas fiatalember, önfeledt táskalóbálás. Kis nevetések. Szemekből kiröppenő álom. A kapu mögött sürgő-forgó belügyes őrmester. Megvillanó belépő-igazolványok. Időnként egy-egy dudáló személygépkocsi kanyarodik a nagykapuhoz, egy gombnyomás, s a vasszárnyak kitárulnak, begördül — Wartburg Moszkvics, Fiat.

A téren édességes bódé nyitogatja táblás ablakait, előtte cigarettáért sorban állók. S mikor már az utolsó ember is belépett a kapun, a búgó motorok sorra elhallgatnak, az őrmester pedig megforgatja a zárban a kulcsot.

4 Kétezer ember mindennapi munkahelye e titokzatos világ. Kétezer ember, akik a rakoncátlan atomenergia megszelídítésén dolgoznak. Mérnökök, technikusok, laboránsok, munkások, hivatalnokok. Aki elérte a harmincöt éves kort, az már öregnek számít itt: a bukaresti Műegyetem és a fizikai fakultás évente pelyhedző állú szakemberek tucatjait irányítja Măgurelebe. S akár a gyárakban, mindenkinek van egy pontozólapja: ott állnak, számozott kazettákba süllyesztve az épületek bejáratánál. Mellettük pontozó-villanyóra, nyolckor sorba állnak előtte.

Van, aki hat, van, aki hét vagy nyolc órát dolgozik. Attól függ, mennyire veszélyes közvetlen munkahelye. A reaktornál például hatórás váltások vannak. A műhelyekben, ahol a tudományos felszerelés jó részét gyártják, nyolcórás a munkaidő. A kedvezményeknek is megvan a maguk fokozatuk. Hivatalos elnevezésük: a négy nukleáris kategória. A munkahely veszélyességével a szabadság, fizetés arányosan emelkedik, a munkaidő csökken...

— Reggel bejön az ember, lepontozzák, aztán következik a sztriptíz. Ruhákat fel a fogasra, be a szekrénybe, általában fehér köpenyt és teniszcipőt húzunk. A reaktornál más a helyzet: ott sapka is kijár, meg vászongatya. A fő, hogy jól lehessen mosni őket. Aztán végezzük a dolgunkat. Általában kis kutatócsoportok vannak, egy idősebb kutató vezeti őket. Kiadja a napi melót, amit elvégzünk vagy nem végzünk el. Attól függ. Na, és van egy negyedórás szünet, kajálni...
Így mesélte egy fiatal laboratóriumi kutató, hogyan zajlik le egy napja. Itt annyit dolgoznak, amennyi bírnak. Amennyit akarnak. Csak a pontozócédulák legyenek rendben...


2011. május 24., kedd

Paprikaültetvényem (Utóhang)

2011. május 23. - A lassú ősz jelei a paprikákon
Tartozom magamnak annyival - és azoknak is, akik mostanig végigkövették öt tő cserepes paprikám nem túl izgalmas, ám tanulságos történetét -, hogy bejelentsem az epilógust és elvarrjam a február óta zajló kísérlet szálait.


Most, hogy az öt darab kifejlett(ebb) paprikából már csak kettő maradt a tövén (a többi a tányéromba vándorolt, s úgy néz ki, a negyediknek még ma a nyakára hágok; az ötödik pedig, mint mondtam volt, megmarad magnak...), s a növények határozottan sápadozó levelei után ítélve a cserepekbe már beköltözött egy lassú lefolyású ősz (vagy valami ahhoz hasonló), a vidám élet további illúziójának búcsút mondhatok. Ettől az 5 paprikatőtől már aligha lehet remélni valamit.


Igaz, a "leszüretelt" termésekkel felszabadult növényi energiák még néhány paprikakezdemény fejlődéséhez adtak némi lendületet, de ez a fejlődés lassú, kiszámíthatatlan és csöppet sem fenntartható. Minden esetre, lefényképeztem őket, hogy legalább dokumentum - bizonyság - formájában tudjam majd igazolni az utókor előtt, hogy ha csak lehetett, a krónikaírás során igyekeztem elkerülni Háry János pittoreszk, ám áldatlan szerepét.


2011. május 24. - talán ezek is megnőnek...


Ha visszanézek a kezdetekre, azt is mondhatnám, hogy nem volt haszontalan kaland, amibe fejest ugrottam. Igaz, a kockázat sem volt túl nagy, talán csak a reménykedés mércéjét állítottam valamivel magasabbra a kelleténél, pontosabban bíztam abban, hogy minden a maga mentén, a lehető legjobb körülmények között történik.


Búcsúzván paprikaültetvényemtől - persze, csak a nyilvánosság előtt, mert a növénykék "utolsó leheletéig" igyekszem őket kiszolgálni, szerény tehetségemhez mérten -, már csak annyit tehetek, hogy ráveszem magam arra: sokkal komolyabban, egészen más szemmel nézzem a mellettem, körülöttem sarjadó, tenyésző természetet, az életet magát, mely kinek-kinek bő kézzel, ám mégis csak pontosan ki van mérve ezen a földön.


U.i. A következő napokban egy külön oldalon, válogatott képgalériát készülök összeállítani  a kísérlet során készült legjellemzőbb fotódokumentumokból.


2011. május 24. - És talán ezekre is lehet majd számítani 

2011. május 23., hétfő

17-en egy szoborkertben (Petőfi műfordítói)

Részlet a parkból
1985 óta nyitott szoborkert működik Kiskőrösön, szorosan kapcsolódva az érthető és jogos Petőfi-kultuszhoz: akkor ugyanis, Garai Gábor költő javaslatára és szorgalmazására megszületett a Petőfi Emlékmúzeum együtteséhez csatolva egy olyan nyílt téri szoborgyűjtemény, amely azoknak a költőknek, műfordítóknak állít emléket, akik halhatatlan Sándorunk költészetének tolmácsolói más nyelvi kultúrákban.


Azóta negyedszázad telt el, s ma már 17-en vannak ama bizonyos szoborkertben. Ügyes kis kompánia, bár távolról sem teljes. Petőfi jóval ismertebb, sokkal többen szorgoskodtak versei lefordítása fölött, mint ahánynak Kiskőrösön szoborba vésett-öntött "névjegye" lenne. Tudom, hogy ez mindenek előtt anyagi és diplomáciai vonatkozású probléma - a szobrok állítása nem csupán a helyiek, hanem az illető náció szívügye is kell hogy legyen, hiszen a történet már rég nem csak Petőfiről szól.


Az emlékmúzeum ismertetőjében olvasom:


"Az újabb szobor felállításának eddig jól bevált működési elve szerint Kiskőrös gondoskodik a márványtalapzatról, az illető ország vagy annak valamilyen kulturális szervezete pedig a szoborról. A szoborállítás elokészületei során a két ország bizonyos szelete munkakapcsolatban áll egymással, hiszen a részletek összehangolása fontos. Megható ünnepség szokott lenni egy-egy szobor avatása, hiszen gyakran előfordul az élő rokoni kapcsolat is."


 (Azért nem ártana, ha a kultúrdiplomácia szorításából némileg kiszabadulva, mégis csak a költészet, a spontán emberi érzelmek és szándékok érvényesülhetnének protokollmentesen).


Most, hogy ezt itt eldohogtam, megpróbálok örvendeni a félig telt pohárnak is: a "már 17 szobor" szemléletét megtoldom azzal a lajstrommal, amit részben az emlékmúzeum forrásaiból merítettem, éspedig:


"A kollekció darabjai között van
két szlovák Jan Smrek és Pavol Hviezdoslav,(1991);
két kínai: Szun Jung és Lu Hszün; (1987),
német Franz Fühmann (1987)
szerb Jovan Jovanovics Zmaj (1994),
lengyel Tadeusz Nowak (1998),
két bolgár Ivan Vazov (1985), Atanasz Dalcsev(1999)
olasz Cassone (1985),
orosz Martinov (1985), Kertbeny Károly (Kutas László) (2001),
a finn Otto Manninen (Wäinö Aaltonen, 2004) és
a román Eugen Jebeleanu (Kutas László,2005.) mellszobra."


Ehhez jött 2010-ben két újabb szobor: a grúz Grigol Abasidzéé és az abház Bagrat Sinkubáé. (Sajnos, ez még mindig csak tizenhat, a tizenhetedik szobor "személyazonosságát" egyelőre nem tudtam kideríteni, ha valaki tudja, kisegíthet...) Tulajdonképpen ez utóbbi kettő tegnapi megkoszorúzása a Magyarországon járó grúz államfő által hívta fel a figyelmemet a park létezésére, s indította el bennem a gondolatot, hogy egy színvonalas szoborgyűjteményt nem mindennapi feladat és erőfeszítés létrehozni, de egy antológiába könnyebb lenne összegyűjteni a világ Petőfi-fordítóit, sőt azokat a költői alkotásokat is, melyek tárgya éppen Petőfi Sándor alakja és jelentősége. S hogy ne csak egyszerűen játsszak a gondolattal, illusztrációként az észt Uno Laht (sz. 1924) versét mellékelem eredetiben és fordításban, amely érzésem szerint kimagaslik az alkalmi Petőfi-költemények közül.




UNO LAHT
Sandor Petöfi, moelehe abitoimetaja


Tuleb ajaloo palge pealt klaarida
üks kaadripoliitika vistrik.
Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?!


Kuidas juhtus, et nälginud paaria
keelt väänama pandi moelehes?
Mida leidis küll Austro-Hungaaria
selles riivatus kirjamehes?!


Kas tõesti siis kroonu kriteerium
vedas alt — et ei aimatud ette,
millist kahju võib kända impeerium,
kui Petöfi suunab tualette?


Said matsid madjarid prantsuse moe —
pastlad jalas nad ründasid Viini,
kus aluspesu väel riigitoed
lossides jooksid kiini.


Siis moodi läks Austria lippudest
teha labusaid jalarätte.
Ja isegi sadulas rippudes
madjaril mõõk jäi kätte!...


Aga endine moelehe kirjamees
oli laulikuks vabadusleeris.
Seal, ärkava sajandi silmade ees,
ta ungari moode dikteeris.


Ja ise ta langes husaarina —
mõõk tardunud sõrmedest kisti...


Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?



Petőfi Sándor, a Pesti Divatlap segédszerkesztője


A történelem arcán tisztázni kell egy szeplőt 
és a felelősséget is vele: 
Petőfi költői pályája kezdetén 
ki volt a divatügy minisztere?


Hogyan történt, hogy a meghajszolt páriát 
nyelvet pallérozni a Divatlaphoz tették? 
Nem látták az urak, hogy sorompóba állt 
egy éhhalálra szánt magyar tehetség?


Hát a hírhedt, mohó osztrák kopók hada 
ezúttal nyugton ült? semmit se szimatolt? 
Nem sejtették, hogy baj lesz a birodalommal, 
ha egyszer Petőfi diktál itt divatot?


A pór magyart párizsi divatra kapatta: 
csizma a lábukon, így ostromolták Bécset, 
hol pompás paloták mindkét nembeli népe 
éjjeli alsóban futkosva jajveszékelt.


Az jött divatba, hogy a német zászlókból 
alkalmatos kapcákat szabjanak 
és hogy akkor is vagdalkozzanak még, 
ha kilőtték alóluk a lovat.


És a Divatlap segédszerkesztője 
dalnok lett a szabadság táborában: 
a felindult század szeme előtt 
oktatta már a divatot javában.


Ő maga is a végső rohamban esett el, 
dermedt ujjai közül kitépték a kardot.


Ő ott maradt, de amit akkor elinditott, 
az a divat még sokáig kavargott.


KÉPES GÉZA fordítása

2011. május 22., vasárnap

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (91)

A Duna deltája, a Dunatorkolat hajózhatóvá tétele
1936 március


Sigismund Freud
A XIX. század közepéig a Dunatorkolat hajózhatóságával vajmi keveset törődtek. 1814-ig a Dunatorkolat Törökországhoz tartozott s a török-kormány úgy igyekezett némi hajózható utat biztosítani a torkolatnál, a rekeszzátonyon átmenő hajókat vasgereblyék vontatására kötelezte, melyek a könnyű iszapból összerakódott zátony tetejét lehordták. Bizony ez nagyon kis segítséget adott a hajózásnak.
Később, hogy a delta egy része, majd 1826- és 1829-ben az egész delta Oroszországé lett, a Dunatorkolat hajózhatóságával mit sem törődtek úgy, hogy itt tarthatatlanok lettek az állapotok.
A krími háború után az 1856. évi párizsi béke a Fekete-tengert és főbb folyóit a hajózásra szabadokká tette s európai bizottságot szervezett a Dunatorkolat hajózhatóvá tétele céljából. E bizottság Francia-, Angol-, Orosz-, Porosz-, Törökország, Ausztria és a Szárd királyság egy-egy képviselőjéből alakult. 
A bizottság hatáskörébe az Izakcsától lefelé eső folyamszakasz tartozott. Izakcsa, akkor még bolgár város, a delta csúcspontja 21.3 km-re s Szulina várostól pedig 121.3 km-re van. A bizottság székhelyéül Galacot, vezetőjéül Hartley C. A. angol mérnököt választotta. Ekkor kezdődött meg a Delta természettudományos fölvétele, a Duna-torkolat vízjárásának s a tengerparti áramlatoknak megfigyelése és a tanulmányok alapján sikerült a Duna tenger-melléki részét a hajózás számára kíváló mértékben megjavítani.
Mindenek előtt választani kellett, hogy a három Dunaág közül melyik a legkedvezőbb a hajózásra. A legnagyobb ág, a Kilia, 4.9 m mélységű volt, de a tengerbe 8 ágra szakadva ömlik s nagyon magas a rekesz-zátonya-. Kedvezőtlen volt a hajózásra az is, hogy az ág észak felé irányul, pedig a forgalom délfelé erősebb. 
A déli, Szent-György-ág egységes, mélymedrű; a mélysége mindenütt legalább 4.5 m volt s a közlekedés főere felé irányul. A bizottság tagjai közül némelyek ezt az ágat javasolták a szabályozásra. De a rekesz-zátony itt is kedvezőtlen, széles és magas. A harmadik ág, a Szulina, a legkisebb, nem nagyon mély, csak 2.44 m mélységű volt, de az ág egységes még a torkolatánál is és rekesz-zátonya a legkedvezőbb. Ez amiatt volt így, mert vízhozománya s így hordaléka is legkisebb s a rekesz-zátony ezért nem töltődhetett magasra. 
Az aránylag nem széles Szulina-ágon szabályozással könnyebb volt előidézni és fenntartani hajózáshoz szükséges vízmélységet. Végül némi politikai okok is a Szulina-ág mellett döntöttek úgy, hogy elsősorban ennek az ágnak a megnyitását határozták el.
A torkolati zár eltávolítása, illetőleg rajta hajózó út létesítése több módon volt lehetséges. A kotrás a legközvetetlenebb hatású, de ez a hatás rövid ideig tartó s folytonos megismétlése költséges. Gondolkoztak azon is, hogy esetleg hajózó zsilip segítségével jussanak át rajta; de a zsilippel nem lehetett volna azt az óriási forgalmat lebonyolítani, mely a Duna torkolatában van. 
Ezért Hartley javaslatára abban állapodtak meg, hogy két párvonalas töltés (moló) közé fogják a torkolatot s a töltéseket meghosszabbítják a rekesz-zátonyon túl mindaddig, míg elérik a tengerben a hajózásra, kedvező nagy mélységet. A két párvonalas töltés összeszorítja a folyást és élénkké teszi úgy, hogy a hordalékot magával ragadja és minden segítség nélkül a nagymélységekben rakja le.
A torkolati zátony agyagos iszapból és homokból épült fel s mélysége 2.13 és 3.66 m közt változott a különböző időkben végrehajtott mérések szerint. Árvízkor, mely márciustól május végéig tart, a rekesz-zátony teteje emelkedik, mert az árvíz sok hordalékot hoz és rak le; míg a kisvíz tisztább, nincs hordalékkal telítve úgy, hogy a, zátonyból elragadhatja az iszapot.
1857-től 1865-ig előbb ideiglenes töltéseket készítettek; majd látva a kedvező hatásukat, 1866-tól 1874-ig végleges művekkel cserélték ki az ideigleneseket. Az új mólókat a régi kőhányáson betontuskókból építették, melyeket a helyszínén öntöttek s védelmükre a, nyilt tenger felőli oldalukon betontuskó-rakást helyeztek el. Gondoskodtak a mólóknak a delta partjába való jó bekötéséről, mert a tenger főként az északi mólónál a partot folyton elmosta.
1886-ban az északi moló 1414 m, a déli 1116 m hosszú volt. E munkálatok következtében a töltések közt a mélység 6.25 m-re emelkedett. 1893-ban elhatározták, hogy a torkolatot kotrással mélyítik tovább a 7 m merülésű hajókkal való közlekedés céljából. Ezért a bejáratot 150 méterre szűkítették s kotrással sikerült a 7.3 m mélység előidézése. Az évi kotrás eleinte aránylag nem nagy, átlag csak 83.000 m3 volt. Ily módon sikerült, hogy 3500 tonnás hajók mehettek be Szulina kikötőjébe.
De nemcsak a torkolati bejárót, hanem magát a Szulina-ágat is rendezték. Átvágták az ág kanyarulatait úgy, hogy a Szulina-ág majdnem teljesen egyenes kiinduló pontjától a tengerig. Ahol túlszéles volt a meder, összeszűkítették, hogy az iszap lerakódását megakadályozzák. A meder szélessége 12 méterről a tenger felé 152 méterre bővül. Továbbá jelentős munkálatokat hajtottak végre a Dunaágak osztópontjánál, hogy az egyes ágakba a kellő vízmennyiség beáramlását biztosítsák.
A szabályozást fölvitték Galacig, jóval a delta csúcsa fölött s tulajdonképen ettől a várostól lefelé eső szakaszt helyezték a Dunabizottság hatáskörébe (Ma a hatáskör még följebb, Brailáig terjed.) De a szabályozó munkálatok nem lettek volna elégségesek a sikerhez. A kotrást is alkalmazni kellett, hogy a vízmélységet fokozatosan 4.72, 5.03 majd 6.01 m-re emeljék s a 3000 tonnás hajóknak egész Galacig való feljutását biztosítsák.




Előzetes jelentés a Wells-Korda Filmről
1936 március


Repülőgépen érkeztek Budapestre a Wells-Korda film tekercsei, amelyeket néhány nap múlva fognak parádés előadás keretében először bemutatni. A filmesemény és filmszenzáció kifejezéseket a mozireklámok véglegesen lejáratták, úgyhogy az ember igazán zavarban van, mit írjon, ha valóban ilyen filmszenzációról akar beszámolni.
A Things to come - magyarra Mi lesz holnap címen fordították című regényből készült az első Wells-film. A jövő század társadalmának, technikájának és emberének nagy álmodója ebben a regényében a jövő világháborújának borzalmait festi le. Az elkövetkező világháború, melyhez viszonyítva az 1914-es világégés jelentéktelen csete-paténak számít hadüzenet nélkül, mindennaposnak látszó határincidensből fog kitörni.
A film Everytown-ban játszódik, Mindenki Városában. 1915 karácsony ünnepén megjelennek a város fölött a bobmavető szörnyetegek és percek múlva épületek dőlnek romba, emberek százai és ezrei fekszenek holtan, véresen az utcákon. (Képzeljük el milyen rendezői remekművet alkothatott ebből a szőrnyűségesen grandiózus témából Korda!) Az új világháború - amely kerek húsz esztendeig tart! - elpusztítja a művelt világot, városokat, utakat, vasutakat és csak füstölgő romok, alaktalan kőtengerek hirdetik az elpusztított civilizáció emlékét. Az ember és az alkotóvágy azonban nem hal meg, nem pusztulhat el! A tudósok és technikusok elszigetelt kis világára vár a feladat, hogy felépítsék az új világot! 
A világháború sokmilliónyi életben maradt áldozatán mint minden nagy háború után ezúttal is tömegjárvány tör ki. Ez a járvány eddig ismeretlen betegség: vándorlási láz.
Milliók költözködnek, vándorolnak, csavarognak! A tudósok pedig közben építik új világukat, újra emberré vagy ha tetszik: Emberré varázsolják a vándorló csordákat. A film végén - ez a nagyszerű alkotás is egy kicsit a vándorlási láz eredménye - előttünk indul el a holdba az új és diadalmas rakétaágyú.
Ez a film vége. Vége! Nem. A cselekmény és a gondolat tovább izzik és forr bennünk! Vajon milyen sors vár ezek után a jövő század új emberére? És mert ez az örök kérdés izgat mindnyájunkat vajon boldog-e a diadalmas technikai világ új embere? Ez a félelmetes téma Korda legújabb filmje. 
Az utóbbi éveknek ezt a legnagyobb irodalmi és közönség filmsikerét egy kicsit magyar sikernek is érezzük, mert hiába alkotja dolgozik Korda Londonban, hiába alkotja filmjeit angolul az egész világ számára, mégis innen vitt magáról valamit, magyar emberek közül a budapesti levegőből: valamit, aminek ő is talán a legtöbbet köszönheti és ami elválaszthatatlanul ideköti őt mihozzánk.
Végül még csak azt akarjuk megjegyezni ámuljanak és kapaszkodjunk meg a Mi lesz holnap kereken csekély egymillió dollárba került!




Fischl a kalapácsos gyilkos Párizsban megnősül
1936 március


Öt évvel ezelőtt az egész világ sajtóját bejárta Fischl Frigyesnek, a kecskeméti kárpitosnak neve, aki a budapesti lajosmizsei vonalon 1931 novemberében kárpitoskalapácsával agyonverte az egyik III. osztályú fülkében Steinherz kecskeméti borkereskedőt.
A bűncselekmény történetében egyedülálló volt az az eset, mert Fischl vallomása szerint, Steinherzet annak határozott felkérésére és kívánságára ölte meg és a bíróság is a megölt ember kívánságára elkövetett emberölés vétsége címem ítélte annak idején el három évi fegyházra. A rejtélyes hátterű bűnügy már mint lélektani probléma is világérdekességé dagadt, Fischl a kalapácsos gyilkos hosszú hetekig állandó szenzációja volt a nagy külföldi lapoknak. 
Fischl, aki a legjobb magaviseleti osztályzattal hagyta el a fegyházat, a rovott múltú ember kálváriáját járta meg szabadulása után. Ha megtudták a múltját, kidobták munkahelyéről. Végül ügyvédje ideiglenes útlevelet és vízumot szerzett védencének, aki prágai rokonaihoz ment ki azzal, hogy onnan ékszerész unokafivéréhez utazik Párizsba. 
Virágh Gyula dr .ügyvéd hónapokig nem halott Fischlről, aki szombaton az alábbi eredeti fogalmazási levelet küldte Budapestre:


Tisztelt Ügyvéd Úr!
Szerelmes lettem, megyek ki Párizsba. Ezt a levelet a prágai gyorson írom. Sikerült vízumot szereznem Bécsbe. Remélem, hogy sikerülni fog a letelepedésem Franciaországban. Majd írok onnét is. Egyébként jól vagyok. Rövidesen megnősülök. Majd küldök menyaszszonyommal családi fényképet. Ilyen az élet!
Hálás szeretettel
Fischl Frigyes 


Ilyen az élet!...




Világszenzáció Afrikában
1936 április


Róma, április 3.


A sajtó- és propagandaügyi minisztérium a következő, 183. számú hadijelentést adta ki: Badoglio tábornagy táviratozza:
Az északi hadszíntéren csapataink folytatják győzelmes előrenyomulásukat. Egyik hadoszlopunk, amely Gondarból jött, tegnap, április 12-én elfoglalta a Tana-tó Gorgora nevű félszigetét és kitűzte az olasz lobogót.
A félsziget lakossága örömmel fogadta csapatainkat. Csapataink útközben kiépítették a Gondar és Tana-tó közti utat, amely most már tehergépkocsikkal is járható.
Egy másik hadoszlop, amely motorizált, tevés és harcikocsis különítményekből állott, elfoglalta a Gondartól nyugatra levő Gallabat előtti abesszín határállomást. Csapataink útközben kisebb abesszin harci csoportokkal találkoztak, amelyek, azonban megfutamodtak.
A déli hadszíntéren kisebb nostai lándsás-különítmény földerítő útja során Vadara közelében nagyobbszámú ellenséges erővel találkozott, amelyet visszavonulásra kényszerített. A harcok folyamán olasz csapataink 46 halottat és sebesültet vesztettek, az ellenség veszteségei sokkal súlyosabbak.



2011. május 21., szombat

Lirai tőzsde. SZEMELT versek (14)

HOLLÓ ERNŐ
Szeress


Szeress, mert egyszer nem leszek, 
egy pohár vízben elveszek, 
pohár vízben, marék homokban, 
apró orvosságosdobozban,
egy varrótű fokában, egy 
kabát zsebében, egyremegy, 
szeress, ez nem mindegy neked, 
nekem se mindegy, értsd te meg, 
szeress, mert két kar nem egész, 
a másik két karom te lész, 
szeress, mert egy száj csak fele, 
a te szájad, az zárja le, 
két láb csillag-járni kevés, 
te segítesz szállni, hol nehéz, 
szeress, szeress, szeress, szeress, 
hogy vezethesselek, — s vezess, 
hogy el ne essek, el ne ess — 
s hogy ha elveszek is, keress.


Holló Ernő (sz. 1910-1983) pipafüstjéből még az én orrom alá is jutott csöndesen néhány fuvallatnyi, amíg a sepsiszentgyörgyi Sugás asztaltársaságával osztottuk a semmit (értsd: váltottuk a világot). A verseiből mindegyre kicsendülő zenei törekvések üdítőleg hatnak az uralomra törekvő kakofóniában. Őt olvasom, de magam felé hajolva hallgatózom...


CSEKE GÁBOR
Felejts el


hogy nem leszünk az szinte biztos
hiába próbálkozik cinkos
nevetésed elfedni lényed
benső törvényét - küldetésed,
hogy sosem a perc volt számodra fontos
mindig kellett egy főkolompos
aki a tüzeket bőszen szítja
és a kerekeket taszítja
aki minden baj mögül kisandít
csupa rosszindulat és vakhit
vezérli tettét - rá kell lecsapni
s magunkban mindig rajtakapni
míg gonoszságát elkövetné
a világot szembe nevetné...


s mert mindvégig melletted éltem
lassan ez lett a küldetésem -
a szereposztást elfogadtam,
fűrészeltem a fát alattam,
épp ideje hogy elveszejtsél,
s mint vacak verssort - elfelejtsél...

2011. május 19., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet. HOLLÓ ERNŐ

Holló Ernő (Gyergyószentmiklós, 1910. január 5. – Sepsiszentgyörgy, 1983. január 21.) erdélyi magyar költő, újságíró. Középiskolai tanulmányait Hajdúböszörményben, Gödöllőn és Aszódon végezte (1928), majd újságíró lett. 1929-től a Kis Újság, 1930-tól az Új Idők belső munkatársa Budapesten. 1941-től Sepsiszentgyörgyön a Székely Nép állandó munkatársa, 1944–45-ben ugyanott a Szabadság szerkesztője, később a Népi Egység munkatársa 1949-ig. Több verseskötete magyarországi éveiben Budapesten jelent meg (Estéli utazás, 1930; Mindent meglátni benned, lélek, 1933; Tűz a tóparton, 1935; Férfiének, 1939; Versek, 1941). Több költeményét megzenésítették. Erdélyi verskötetei: Tisztítótűz (Csíkszereda 1946); Téli készülődés (1966); Énekelj, Fenyő! (1987). Nevét öntevékeny sajtóklub őrzi élete végső állomásán, Sepsiszentgyörgyön.




ÉJSZAKA


Hűvös a föld, a táj kihalt, 
a szél egyhangún dudolász,
alszik az istálló, a szín, 
alszik a kert, alszik a ház.


Az ég köpenyén csillagok 
fénylenek, apró aranyak, 
zizegő lombok árnyai 
heverésznek a fák alatt.


Az úton messze, valahol 
felzörög egy késő szekér, 
lassan elhanyatló szavát 
darabokra tépi a szél.







Sima tükrét belehelte a jég, 
hófehér fátyolával betakarta. 
Mennyi  minden  rejtőzködik alatta? 
Bádogdoboz,  ághulladék,  cserép


s egyéb - no persze halak - azok is. 
Életük? Egyhangú. Nem változó. 
Hisz eszkimónak mindig hó a hó, 
s a halnak télen-nyáron víz a víz.


Hányszor elnéztem, hogy fut habra hab, 
szemem, mint mikroszkóp, átszűrte mind 
a fenék titkait, zegzugait.


De most úgy mered szét a tájra, 
mint ház, hol senki nem lakik, 
s ajtaja-ablaka bezárva.




TÁVOZÓ


Valaki az ajtón kifordul s visszanéz, 
mögötte ott van, amit elhagyott, 
székek, szekrények, képek, kialudt 
cigaretták,  könyvsorok,  asztalok.


Előtte: házak,  utcák és terek, 
s miből kilép, az mind utána jő, 
mert az is ő, amit már elhagyott,
 és ami előtte van, az is ő.




A PILLANAT SZÓL


Csak rám tekintesz, és már nem vagyok, 
csak rád tekintek, és már nem találsz, 
a hal vagyok, mely röppent s lebukott 
a víz alá, vagy egy szárnyvillanás.


Észre sem veszed,  hogy  veled vagyok, 
elhaladsz mellettem, és meg se látsz, 
csak átvillámlom a gondolatod - 
ennyi közöttünk a találkozás.


Veled vagyok, s már nem vagyok veled,
elvesztettél és elvesztettelek,
csak egyszer láttál, s egyszer láttalak.


De annyira elég vagyok, 
hogy mialatt felvillanok, 
világok keljenek, zuhanjanak.



2011. május 18., szerda

Erdélyi és csángó költészet: PANEK ZOLTÁN

Panek Zoltán (Terep, 1928. január 22. – Budapest, 2001. július 1.) erdélyi magyar prózaíró, költő.


Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte (1948), ahol már diákkorában lapot szerkesztett Diákszó címmel. Érettségi után a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Főiskolán szerez diplomát (1952), s az Utunk szerkesztőségébe kerül. 1958-ban, a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy kolozsvári villamossági üzemben. 1962-től a Dolgozó Nő, majd az Előre, illetve 1969-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője. 1986-ban nyugdíjazzák, 1987-ben áttelepül Magyarországra. Munkásságából elsősorban prózai munkáit tartják számon. Két megjelent verseskötete, (Mélyrepülés, 1970; Mélységmámor, 1974) ugyancsak epikusi erényeiről vall,  Láng Gusztáv szavaival élve: "líránk színskálájának gazdagítását jelenti".




VÁRÓTEREM


Éjféltájban befut a szorongás, 
mint valami pontos gyorsvonat. 
Két pislogó lámpa a szemem. 
Csattog a javíthatatlan ízeltlábú. 
Kérem a jegyeket. Mire vártok? 
Mi ez a fullasztó tolongás? 
Csak a lemondás szoríthat helyet. 
Ez a vonat messze megy: Sehová. 
Nyissatok valami ablakot. Legyen
levegő, amint volt világosság.


Átlőtt nyakú hattyúk — a Csendes
óceánnál is tágasabb vizeket 
keresünk meghalni. Indul a vonat –
én maradok.




JÁTÉK


Valahol megint játszottak a katonák: 
újabb államcsínyről olvasok. 
Ó, ha csak ezt játszanák mindig — 
hagyják a halált békében dolgozni.




UTOLJÁRA TEGNAP LÁTTAM


Számlától számláig élünk.
Utoljára tegnap láttam
— két ember hozta egy harmadiknak —,
a koporsón ott lebegett, szegen,
a bizonyára gondosan kitöltött papír.
Kis szél játszott vele, mint virággal.
Ó, egyetlen örökkévalóság: SZÁMLA.




EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA


Mindig váratlanul kell a fény.
Bealkonyul,  például.
Felriadunk: nem akar megvirradni.
Kicsap egy biztosíték.
Valamit tisztábban kell látni: kattan a kapcsoló.
,,Amarra jő egy fekete felhő."
Az ember keres ezt-azt a szobában,
melyet szeretettel nem tudunk megtölteni –
ám a meggyűlő gyűlölethez kicsi.
Vihar kidönt valahol egy vasoszlopot.
Szerelmesünk feje fölé glóriát kell vonni.
Egyszerre nagyon fontos, hány órakor
jutott eszünkbe, hogy élünk.
Barátoknak villanyt gyújtunk —
ha  már  eltaláltak hozzánk, tovább ne botorkáljanak.
Jönnek a hosszú téli éjszakák.
Szívszélhűdésben kiégett egy villanykörte.
De elég, ha csak egyszerűen bealkonyul;
mindig ez történik.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)