2011. január 31., hétfő

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (3)

("Örök harag...")


—  Kinézek az ablakon s látom, valaki sír. Szaladok ki, s hát a barátnőm sír. Miért sírsz, Hajni? Nem szól semmit, s csak másnap böki ki, hogy azért, mert megbántottam.


—  Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.


— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.


—  Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.


—  Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.


— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.


—  Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott.  Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva.  Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az  osztályfőnökkel:  velem  akar  ülni.   Visszaültették.   Felfogadta,   hogy többé nem fogunk veszekedni...  Nem az ördögöt, mind  csak úgy veszekedünk továbbra is!



2011. január 29., szombat

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

(Bajban ismerszik meg...)


—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.


—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.


—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.


—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!


—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.


—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.


—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

2011. január 27., csütörtök

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)



(Ismerkedés)


—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.

2011. január 26., szerda

Gyermektükör / A megtalált kulcs

1984 telén, néhány székelyföldi iskolában egy eltervezett riport végett fogalmazási versenyt irattam elemista tanulókkal, arra kérve őket, hogy meséljenek családjukról, testvéreikről, otthoni mindennapjaikról. A kitépett füzetlapokra írt hosszabb-rövidebb vallomás-cserepekből utólag érdekes, őszinte mozaik állt össze, melynek egyetlen szerzője a kommunikációra éhes, romlatlan gyermeki lélek. A most elkezdett kollektív beszámoló nem kitalált olvasmány: hiteles dokumentumok a megtartó emberi kapcsolatok megannyi élő, személyes változatáról




(Házunk)


—  Hegyi tanyáról költöztünk be a községbe, mert édesanyám félt a fák susogásától.


—  Szülőházam egy hatalmas sziklatömb lábainál áll. Sok kiránduló keresi fel fényképezőgéppel a helyet, hogy megörökíthesse a ritka látványt.


—  A folyóhíd a házunk előtt. A borbély a szomszédban, a számtantanárunk a másik felől lakik.


—  Szeretem, hogy nem a főút mellett lakunk, mert télen nem kell nagyon félni, hogy elüt az autó, amikor a dombról lesiklik a szánkó.


—  Házunk bütüjénél két tujafa áll. Kapunk zöldre festve, ez édesapám   kedvenc   színe,   nem   hiába erdőn dolgozik. A ház előtt keskeny szurokjárda szalad végig. Onnan a lépcsőre jutunk, ahol tarka, cserepes virágok sütkéreznek a napfényben. A házban négyen élünk: édesanyám, édesapám, a testvérem és én.




(Mi és a szüleink)


—  Virágos kertet alakítottunk, s a nyáron violák, rózsák tarkították házunk elejét. Az udvaron jonatán és más almák teremnek, s a kaszálásból hazaérve, a fa tetején el-elcsemegézgetek néhány piros gyümölcsöt.


—  Szobánk  érdekesen  van  berendezve,  mert mindent  behordtam, ami csak elképzelhető. Van fali poszter, lemezjátszó, sok baba, de azok már inkább  csak  díszek.  A lemezjátszót  sokat használjuk...  Hét  éve költöztünk ide, addig egy más házban laktunk, nem volt saját lakásunk. Ott csak egy szobánk volt, s nem szerettünk a felnőttekkel esténként egy helyiségben lenni.


—  Valahányszor városra megyek, kívánkozom  haza.  És ha hazakívánkozom, édesapám ezt jónéven veszi s máskor is elvisz magával. De ha sírok, akkor haragszik . . .


—  Édesapám haja szürke, termetre sovány. Édesanyámnak barna a haja, kicsit alacsony, kövérkés asszony. Piros arca akár a rózsa. A néném elég magas, karcsú, haja barna. Könnyen felidegesíthető. Hogy én milyen vagyok? Ezt nagyon nehéz leírni; rólam van szó és az embernek nehéz magáról beszélni.

2011. január 24., hétfő

Nyári mesék / A viadal

Amikor Berci bátyó fia még éppen csak megtanult járni, nagy barátságba került a baromfiudvar lakóival. Apja kinevezte a kakasok és tyúkok felügyelőjévé, s feladatát nagy buzgalommal és eréllyel végezte. Különösen akkor lépett fel az amúgy békés szárnyasok ellen, amikor a kakasok néhanapján összekaptak és mindenáron el akarták dönteni, melyikük a főnök az udvar egyetlen szemétdombján.


Egy ilyen alkalommal a kisfiú majdnem bajba került: a kakasok olyan mérgesen fogadták fellépését, hogy fenyegetően ellene fordulnak. Grétének kellett elrángatnia a gyanútlan gyereket a kakasbosszú elől. Berci bátyó fényképező masinájával az ablakból nézte a szerencsével véget érő viadalt, s sikerült megörökítenie a fiúcska merész fellépését.


A képet meglátta nálam egy román költőbarátom (Mircea Florin Sandru), s annyira megtetszett neki, hogy versben írt rövid mesét hozzá. Én meg most lefordítom, s itt a helye a nyári mesék között.


*


Két kakas küzd, tombol a fűben 
Egy veres, egy kendermagos 
Egyik a másikra tapos 
Elvakultan és lelkesülten


Tollu röpdös, szállongó pelyhek 
Egéből egyre hull, havaz 
Tépi egymást a két kakas 
Majd néhány percig megpihennek


Egymásra néznek, hosszan, fújva 
Felborzolódva, ostobán 
Micsoda fura délután 
Csöppség jön, feléjük visz az útja


Mi történt, kérdi tőlük bátran 
Hadd játszom inkább veletek 
Vagy az ilyen kis gyereket 
Semmibe veszi két nagy állat?


A harag mintha múlna máris 
Kiváncsiak rá, ki lehet 
- valahol biztos elveszett 
lehet csibe, lehet szamár is


A gyermek kérdi: szent a béke 
Ha igen, halljatok mesét 
Két bősz kakas történetét 
Mondom el nektek, itt a vége!

2011. január 22., szombat

Nyári mesék / Macskapipőke

Imreh Albert fotója

Berci bátyó portáján minden időkben élt egy macska. Ha az egyik elpusztult vagy elkóborolt, a helyében mindjárt megjelent egy ugyanolyan szürke, csíkos, hallgatag példány.


Azt, amelyik most éppen bátyóékkal osztotta meg a házat, a gazdája csak úgy emlegette, hogy Macskapipőke. Szerény, csöndes állat volt, módfelett tiszta és ha nem volt rá szükség, nem szívesen mutatkozott. Étkezéséről maga gondoskodott - nagy hozzáértéssel vadászgatott a kertben és távolabb, akár a Selyemrét környékén is -, de ha Gréte megkínálta a maradékból, sose utasította vissza.


Csak akkor mutatkozott, ha szólították. A bátyó legtöbbször csak kiejtette azt a szót, hogy Pipőke, s pár percre rá tudhatta: ha a lehető legváratlanabb zugokból vagy irányokból is, de macskája megjelent a hívásra. Csöppet se sietett, a hízelgés is távol állt tőle. Visszafogottan lépegetett, mint aki végtelenül hosszúnak tudja az időt. Leült a gazdával szemben, maga alá tekerve selymes farkát és mélytüzű tekintetével farkasszemet nézett vele.


Kedvenc tartózkodási helyei a házban: a vaskályha mögötti fásláda, a tornácra nyíló ablakmélyedés és a fényképezőfülkébe állított kárpitozott szék - ha éppen nem ült benne kliens.


Berci bátyó azért is ragaszkodott hozzá, mert órákon át tűrte a fényképezkedés fegyelmét. Minden esetben eszményi modellnek bizonyult. Mozdulatlanul, lazán ült abban a pozícióban, ahogy a bátyó eredetileg beállította. Végtelen türelemmel, értelmesen nézett szembe gazdájával, mintha egy rég föltett kérdésre várná a választ - nyugalomban, meghitten, ragaszkodással.


- Mit nem adnék, ha láthatnám, milyen képek peregnek le ilyenkor a szeme előtt - töprengett Berci bátyó, miközben Pipőkéjét fotózta. A rá szegeződő tekintet különös ragyogása nyugtalansággal töltötte el a bátyót. Ilyenkor éppen csak az állat fejére helyezte a tenyerét, aki ettől az lehunyta a szemét, dorombolt néhányat és lassú mozdulatokkal eltűnt a balfenéken.

2011. január 20., csütörtök

Nyári mesék / Az eltérített járgány

Imreh Albert fotója

Egy reggel Berci bátyó arra ébredt, hogy félve féltett motoros járgánya eltűnt a ház mögötti színből! Erre mondják: volt, nincs!


A bátyó nehezen törődik bele a történtekbe. Képtelenség, hogy csak úgy, minden feltűnés nélkül, valaki megléphet egy olyan ormótlan, agyontákolt járművel, ami csak számára annyira nélkülözhetetlen kincs, hogy már nem is tudna nélküle élni.


Hiába töri a fejét, nem emlékszik gyanús éjszakai zajra. Este altatót vesz be, reggelig az álom karjaiban múlatja az időt. Nyomozó legyen a talpán, aki a két hete tartó nyári szárazság után, az udvar kiégett talaján használható abroncsnyomokra bukkan, hogy elvezessenek az ismeretlen gazemberekhez.


A bátyó már minden lehetséges fordulatot elképzel: ágyfogságra ítélve gondolatban továbbírja ezt a botcsinálta krimit. Talán teherautó vagy egy erőgép várta, valahol a közelben az ismeretlen tetteseket, amivel aztán könnyen kereket oldhattak... Ha pedig így történt, akkor a keresés mindennél reménytelenebb.


Berci bátyót az is bántotta, hogy ő, aki ágyából rálátott a nagyablakra, az ablak pedig a főutcára, és gyakorlatilag semmi sem történhetett a  faluban, aminek ő ne legyen szem- vagy fültanúja, most a saját ügyében tehetetlen. De sajnos, a szomszédok se láttak semmit. A bejelentést tudomásul vevő őrsparancsnok is hiába ült be a bátyó fotografáló székébe és emelte meg sűrű egymásutánban a körtepálinkával színültig töltött poharat, mert jól tudta, hogy az eset csak a megoldatlan ügyek amúgy is terebélyes statisztikáját duzzasztja. Két beosztottja van és egyetlen hivatali kerékpár, amit egymás kezéből rángatnak ki...



2011. január 19., szerda

Nyári mesék / Selyemrét

Imreh Albert fotója

Berci bátyónak vannak titkos búvóhelyei. Amiről csakis ő tud, no meg az a személy, akiről azt mondják: odafentről mindent lát.


Egy ilyen titkos hely az, amit Selyemrétnek nevezett el.


Ahhoz, hogy eljusson oda, el kell kanyarodnia a faluból kivezető főútról egy ágasbogas, csupa tövis akácfa mellett, s ott jobb oldalt végigmegy a kiszáradt patakmeder mentén. Olykor meg egyenesen a lapályos mederben.


A motoros járgány erőlködve, köhögve gyűri maga alá a köves-göröngyös vízmosást, fűzokrok lehajló sátra alatt. Majd hirtelen kinyílik előttük a láthatár, s máris a zsenge füvű Selyemréten találja magát.


Bátyó kikapcsolja a motrot és belehallgat a rászakadó csendbe. Elképzeli, hogy ez a kaszáló egyes egyedül az övé, akkor is, ha jól tudja, ki a valóságos gazdája. És elképzeli, hogy neki nőtt nagyra a fű, az ő kaszájára vár itt minden, ami csak élet. Oly régóta félszeg ember már, hogy nem is emlékszik, milyen az: levágni a füvet...


Ebből számára csak annyi adatik meg, hogy bátran fotografálhatja a mások hajladozását.


A Selyemrétet mégsem adná oda másnak.


Amikor aztán valóságos kaszákkal is reámennek, attól kezdve a bátyó hátat fordít a Selyemrétnek. Olyanformán, mint egy szerelmes legény, akit faképnél hagyott a szeretője.


De mi tudjuk: tavasszal minden szerelem újraéled!

2011. január 18., kedd

Nyári mesék / Anyóka

Imreh Albert fotója

Egy ködös, decemberi reggelen Anyóka nem akart fölkelni. Feküdt a takaró alatt, oldalára fordulva, szeméből pedig csöndesen szivárogtak a könnyek.


A háznál akkor még csak ő volt az egyetlen asszonyszemély, neki volt gondja a félszeg fiára, vagyis az általunk már jól ismert Berci bátyóra. Ő főzött, mosott, varrt, takarított rá.


Mától kezdve ennek vége. Mert Anyóka nagybeteg.


Éjjel-nppal csak köhécsel és sóhajtozik. Jó lenne, ha orvos látná. De ő nem és nem. Senkit se akar látni.


Bátyó aggódik az anyjáért, de talán magáért is legalább annyira - ha nem jobban... Alig várja, hogy valaki rányisson a faluból, mindjárt meg is kérdi, szólna be a doktorhoz. közben meg Anyókát kérleli:


- Édesanyám, mi van magával? Ne hagyjon itt, hallja-e?


Anyóka hallgat. Szipog és köhög. Szipog és köhög. Hörögve, fortyogva. Mintha erősen főne benne valami, ami sehogy se tud kifutni. Vászoninge, kendője merő egy víz. Izzad. Láza is magas lehet...


Hát ilyen a halál, közelről - véli bátyó. Fel se ismered... Ott fekszik, egy ágyban anyókával. Tekintetéből ő bámul elő, kíváncsian és kérlelhetetlenül. Anyó megadta magát.


Bátyó készít róla néhány fotográfiát. Minden egyébhez tehetetlen.


Közben megérkezik az orvos is. Kétoldali tüdőgyulladás. Valami "micint" ír fel, a sok közül az egyiket. Búcsúzóul csöndben odaszól bátyónak:


- Nem hiszem, hogy megérné a reggelt. Jó lenne, ha segítség után nézne...


Berci bátyó virraszt: "Anyó, anyó, hát tényleg itthagysz?"

2011. január 17., hétfő

Nyári mesék / Felvonuló zivatar

Imreh Albert fotója

Gréte feladta Berci bátyónak a reggelit, majd levetette háziruháját. Kopott, már szakadozott flanelpongyolában járt odahaza, efölé olykor vászonkötényt is boritott.


A templomba készülődőtt. Vasárnaponként eljárt az Isten házába. Ez volt az ő nem hivatalos kimenője. Ilyenkor magára hagyta Berci bátyót újságjaival, könyveivel a széles családi ágyban. A keze alá készitett mindent, hogz amig ő hiányzik, semmiben se szenvedjen hiányt.

Gréte áhitva várja a vasárnapnak ezt az óráját. Amikor felöltheti féltve óvott szürke kosztümjét, fényes fekete cipőjét, selyemkendőjét és apró, szapora lépteivel megindult a templom felé.
Pár lépést tett a néptelen utcán, mikor megpillantotta a templomtorony fölött gyülekező felhőket. Nyári zápor közeleg - gondolta és visszafordult az esőkabátért.


Berci bátyó rossz jelt látott a visszatértében:


- Maradj itthon, Grétike, mert nagyon megázhatsz...


De Gréte mintha meg se hallotta volna. Tudta jól: a Fennvaló biztosan elnézi neki, ha hiányzik a templomi padsorból. Ő viszont nem engedi megkurtitani a saját szabad idejét senki kedvéért.Még egy fenyegető nyári zivatarért sem.


Pedig már villámlik. Meg dörög is. Most meg kövér esőcseppek gurulnak a porban. Már közel jár a templomhoz. És egyre távolabb az otthontól.


Berci bátyó az ablakon át fotografálja távolodó asszonyát, és nagyokat sóhajt: szenved a magánytól.

2011. január 16., vasárnap

Januári könyvböngészde (4x1)



“Javított kiadás”


Ritka, mint a fehér holló, s az talán még ritkább a műfajban, hogy a szerző be is vallja, hogy könyve - az első kiadáshoz képest - két év múlva korrekcióra szorul. 
2008 végén közöltünk interjút dr. Szőcs András váci orvossal, aki a Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentette Lármafák öröksége Csíkszentmihály c. könyvét, s benne közzétette édesapja, Szőcs Vince hátrahagyott néprajzi örökségét is. A könyv megjelenését fokozott érdeklődés, ugyanakkor éles szakmai kritika is fogadta, egyesek kétségbe vonták tudományos hitelét. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta a szerző: "Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát... Jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt - elfogadva, vagy elvetve - vitatható állításaimat. "
Az azóta eltelt két esztendő nem múlt el haszontalanul. A könyvet Benkő Elek, az MTA régész doktora a kellő szakmai szigorral lektorálta, s a több mint egy évig tartó konzultáció-sorozat eredménye egy javított kiadás lehetősége lett, amelyben a korábban "ütköztetett hipotézisek" a helyükre kerültek. A szerzőnek az új kiadáshoz írt előszava szerint "szép példája jött létre a műkedvelő és a szakember együttműködésének: a képzelet teret kapott ugyan, de nem maradtak a szövegben zavaró tárgyi tévedések sem." Figyelemre méltó a csíkszeredai Alutus kiadásában múlt év végére megjelent munka élén Benkő Elek szakmai értékelése is, amely mintegy új életet ad egy, a székely helytörténettel foglalkozó úttörő munkának.


Tanulmányok az Erdélyi Fiatalok-ról


Cseke Péter irodalomtörténész-közírónak egyik alapvető kutatási területe a két világháború közötti, az Erdélyi Fiatalok c. lappal fémjelzett erdélyi szellemi mozgalom és annak elhelyezése a közép-európai-európai kultúrkörben. Nemrégiben egyetlen könyvbe gyűjtötte össze vonatkozó eszmetörténeti tanulmányait (Fájó sebekből termő ágak. Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok. Lucidus Kiadó, Budapest, 2010. Kisebbségkutatás Könyvek-sorozat), ebből kellő alapossággal és indokoltsággal kirajzolódik az a páratlan szellemi nyereség, amelynek az egészséges kisebbségi helyzettudat kialakulásában és működésében máig ható és megszívlelendő tanulságai vannak. A kilenc tanulmányból összeálló, előszóval megfejelt gyűjtemény érdekessége, hogy a bennük megvilágított részjelenségek olyan koncentrikus körökben érintkeznek és interferálnak egyben, amelyek nyomán nem a hézagok, hanem a felvillantott összefüggések és együvé tartozások emelkednek ki elsősorban, s válnak részkutatásokból "termő ágakat" felbecsülő kvázi monográfiává.

2011. január 15., szombat

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (2)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)



Lucian Boia

Most pedig visszatérek egy, a korábbi leveledben érintett kérdésre, ami úgy látom, nagyon a begyedben van, és ez az erdélyi magyar autonómiatörekvések. Úgy látod, hogy az erdélyi magyarok mindezt egy meglehetősen abszurd elzárkózási, elszigetelődési reflexből teszik és az eredmény a román állami egység bomlasztása lenne. Élsz a gyanúperrel, hogy az elképzelés mögött hamarább húzódik meg holmi illuzórikus restaurációs szándék, összefonódva a kisebbségi elit hatalmi törekvéseivel, mint egészséges társadalomépítési elképzelés. Mindebben sok szempontból igazad is lehet, de a dolgok azt hiszem ennél sokkal mélyebb gyökeret eresztettek, amelyeket nehéz észérvekkel kitépdesni.


Megint csak visszajutunk 1918. december elsejéhez. Amikor Gyulafehérváron a románság jelenlévő képviselői tudomásul vették a közhírré tett, azóta is érvényben lévő Kiáltványt. A modern román államnak ama dokumentumát, melynek III. pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az életemből eltelt hetven év alatt mindinkább tapasztalnom kellett, hogy a fontos, a kardinális dolgok megfogalmazása a lehető legegyszerűbb. Félreérteni és félremagyarázni is csak igen nehezen lehet. E kitétel pedig éppen olyan, amilyennek a kor emberei akarták és gondolták: világos és egyenes. A legnagyobb baj és a legnagyobb bökkenő, ami lehetetlenné teszi a szóértést, hogy ebből a nagyon világos kijelentésből azon kívül, hogy nem lett semmi, az évtizedek folyamán még azok az "önálló kormányzáshoz" szükséges intézmények is leépültek (megszűntek, betiltattak stb.), amelyek lehetővé tették volna, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól kezdve nekiláthasson saját önálló társadalmi berendezkedése és közigazgatása elképzeléséhez, megszervezéséhez és fenntartásához. Az egyszerű, közérthető gyulafehérvári ígéretek, különösen a trianoni aláírások után, rendre bonyolult vargabetűkké torzultak, s ahogy teltek az évtizedek, a modern román állam az önálló nemzeti létnek egy olyan útján indult meg, amelyben a demokratikus szándékokat rendre felülírták a tekintélyuralmi kiszámíthatatlanságok, önkényes intézkedések egész sorozata, amelyek mindinkább egyetlen szándék mentén hatottak: az asszimiláció mentén.


Ugyancsak Boiát hívnám most segítségül, aki már idézett művében így ír erről:


...Vannak olyan vidékek, ahol a valamikor többségi románság teret veszített - különösen az utóbbi évszázadban - „mások" javára; ilyen Besszarábia és Bukovina esete, s nem kevésbé a román elemé Szerbiában és Bulgáriában. De azt is Őszintén meg kell mondani, hogy más vidéken, egyazon időközön, az utóbbi évszázadban a románok nyertek „mások" kárára. Dobrudzsában, 1880-ban a román lakosság nem haladta túl a népesség 28%-át; az 1930-as népszámlálás szerint a dobrudzsai románok aránya 65%-ra emelkedett (Cadrilater nélkül, ahol a lakosság többsége nemromán volt; ezzel együtt, a dobrudzsai románok aránya 44,2%-ra csökkent); néhány évtizeddel később, 1992-ben Dobrudzsa csaknem teljesen románosítottként jelenik meg: a lakosság 91%-a román. Erdélyben (a Kárpátokon túli terület egészében) az 1910-es népszámlálás a románok arányát 53,8%-ra, a magyarokét 31,6%-ra, a németekét pedig 10,8%-ra teszi. 1930-ra a románok 57,8%-ra emelkedtek, 1956-ra 65%-ra, jelenleg pedig, az 1992-es népszámlálás szerint, 73,6%-os arányra jutottak (20%-os gyarapodás háromnegyed évszázad alatt), míg a magyarok aránya kb. 21%-ra csökkent, a németek pedig alig haladják meg az egy százalékot; mint etnikai realitás szinte eltűntek. Kétségtelenül románosítás ment végbe azokon a vidékeken, amelyeket valamikor a vegyes etnikumú lakosság magas foka jellemzett. (Jogok versenye: nemzetek, határok, kisebbségek)


Ha gondolod, egy más alkalommal elvitatkozhatunk a népességi statisztikák értelmezésének és használatának a hiteléről, de pillanatnyilag a tendenciáról világos képet rajzol Boia, akit nem vádolhatunk azzal, hogy egyik vagy másik oldal javára túlságosan megnyomná a ceruzáját.

2011. január 14., péntek

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (1)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)


Szathmári P. Károly román nyelvű lapja
Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartásához. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában. 


Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.


Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:


"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."


Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.

2011. január 13., csütörtök

Nyári mesék / Hárman vagyok

Imreh Albert fotója


Gréte sovány, mint egy vasalódeszka. Így látja magát, ha nagy ritkán a tükörbe néz. De ha csak lehet, elkerüli a tükröt. Nem neki találták ki. Miért is nézegetné magát benne? Az idő előtti ráncokat, az elnyűtt idomokat tükör nélkül is tudja magáról.


Meg ideje se lenne rá, Berci bátyó mindegyre ugráltatja. Neki nincs egy rossy szava se ez ellen, de a férje minden egyes kivánsága egy-egy ostorcsapás, ami az ő hátán csattan.


Odaviszi neki az ágytálat, de a bátyónak mindjárt eszébe jut, hogy most megenne egy vajas pir0tóst. Lehetőleg fokhagymával. Nosza, készitsd a piritóst, Gréte... Miközben a bátyónak melege lett, tehát ki kell nyitni az egyik ablakot. A piritós ügye addig félbe marad...Az ablak jóformán ki sem nyilik, a bátyónak eszébe jut, hogy nem vette be idejében a gyógyszerét. Odaviszi, beadja... Ezalatt odaég a piritós is. A bátyó nagylelkűen legyint: neki úgy is jó lesz. Beleharap. A piritós héja kemény, kiszökik tőle a felső fogsora, egyenesen a padlóra, s onnan tova, egyenesen az ágy alá. Ahol csak az egerek járnak. Meg olykor a macska, ha nagyon unatkozik...


Gréte a padlóra hasal, bekúszik az ágy alá, megtalálja. A csupa por, pókhálós, törekes fogsort alaposan lemossa, megtörölgeti, mig a bátyó türelmetlenül kaffog:


- Tyiess mán! Tyorsabban!


Gréte mindig siet, most is. Ha háromba szakadna se érhetné utól férje kivánságait.


Egyszer, fényképezkedő kedvében a bátyó ráparancsolt Grétére, hogy három különböző öltözetben, más-más frizurával és testtartásban foglaljon helyet a fotósarokban. Igy nevezték az ajtó mellett berendezett, deszkafallal leválasztott fülkét.


A móka sok időbe telt, s közben Gréte elmaradt szokásos háziteendőivel. Utána bezzeg csipkedheti majd magát...


A kisérlet végeredménye egy furcsa fénykép volt: három különböző Gréte volt rajta, jó egyetértésben. Egyikük mosolygott, a másik tűnődött, a harmadik valamit éppen mondani készül... De mit is?


Gréte szótlanul kevergeti a rántást. Berci bátyó papirjai halkan zizegnek a háta mögött. A golyóstoll hegye szaporán szántogat rajtuk.


Na most... Most mindjárt megszólal: "Gréte, gyere csak..." Már előre borzad tőle. Mert ha most nem is, egy perc múlva egészen biztos kell neki valami...

2011. január 12., szerda

Nyári mesék / Csókafi

Imreh Albert fotója

A madár öklömnyi volt, amikor rátaláltam az udvaron. Vagy még annál is kisebb. És el volt törve az egyik szárnya.Továbbá csupaszka volt, alig boritotta valamicske toll... Pislogott és reszketett. Megsajnáltam.


Azt mondtam neki: tudod mit? Legyünk barátok.


Gondolom, beleegyezett, mert azóta is velem van. Hetekig csak én tudtam a létezéséről. A pincénkben rejtegettem. Tartottam tőle, mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják.


Pityu a neve. Ügyesen megjegyezte. Csak annyit mondok, hogy Pityu, s ő már egyenesen ide is repült. A válloamra. És belecsip a fülembe. De csak egy kicsit, csupa barátságból. Ez az ő köszönése...


Berci bátyó volt az első ember, akinek beszéltem róla. Nem csak azért, mivel a harmadik szomszédunkban lakik, hanem mert tanult ember, és városon is élt. És egyetemen tanitott. Tudom, mert mesélték a faluban. És ott van a fényképezőgépe. Tudnia kell, hogyan tarthat az ember egy ilyen madarat.


Azt mondta, látni akarja előbb Pityut. Egy délelőtt, titokban, elvittem hozzá, az ingem alatt. Megnézegette, megsimogatta, s azt kérdezte, mik a terveim a madárral. Mondtam, hogy odahaza nem tudnak róla. Erre azt mondta, egy ilyen madarat nem lehet rejtegetni. Mert már begyógyult a szárnya. És szabadság kell neki, nem a pince homálya. Ha akarom, nála is hagyhatom. Akkor jöhetek el hozzá, amikor csak akarok. Hogy el ne felejtsen.


Úgy nevelgettük fel, közösen, Pityut. Enni Berci bátyóéktól kapott, én meg tanitgattam, nevelgettem. Egy idő után már ki se tettem a lábam az udvarunkról, s Pityu a harmadik szomszédból egyenest iderepült, hozzám. Ha megunja, visszarepül. Nagyon okos. Éppen csak nem beszél. Már a szüleim is ismerik, Berci bátyó beszélt nekik róla. Nem haragudtak, de azt mondták: ez nem játék dolog.


De ezt én már régóta tudom.

2011. január 11., kedd

Nyári mesék / Rum

Imreh Albert fotója
- Isten hozta, Kapitány!
- Rum... Rum... Rum-rum...


A Kapitánynak nevezett fején félrecsapott tengerészsapka, zsinórja, forgója koszlott. A házba lép, s fel-felhorkan:


- Rum... Rum...


Berci bátyó gyermekkora óta ismeri Kapitányt. Aki tizenhat se volt, amikor eltűnt otthonról. Éppen, mint a kámfor. Egyik nap még a kaszálón pengette a kasza élét, másnap már szétfutott a faluban a híre, hogy Kapitány a tengerre szállt!


Mindenki Kapitánynak szólította, mert örökké arról beszélt, ha kérdezték, ha nem, hogy márpedig belőle tengerész lesz, s legalább hajóskapitány! Mondta mindezt olyan komoly pofával, hogy el kellett neki hinni.


Már-már megfeledkezett róla a falu, amikor egy szép napon, lepusztultan, rongyosan, tengerészsapkával boglyas üstökén beállított a faluba. Szülei akkor már nem éltek, a faluban egyetlen rokona se volt. Ott állt egyes egyedül, a gatyaszár utcában roskadozó öregház előtt és hiába jártak napokon át csudájára a népek, keresztülnézett a falustársain, s mint valami varázsigét, motyogta maga elé:


- Rum... Rum... Rum-rum... Rum...


Ha rum, hát legyen rum - könyvelték el. - Hiába, a Kapitánynak megállt a tudománya...


- Nem komplett - állapította meg valaki.
- Megzuzmósodott - mondta egy másvalaki.
- Elmentek neki otthonról - így a harmadik...
Mindenki mondott valamit, amiből az derült ki, hogy a hosszú távollét után hazavetődött Kapitánynak megzápult az agya.


Ebben maradtak.


2011. január 10., hétfő

Nyári mesék / Téli gyümölcsfa álma

A néhai Imreh Albert papolci fotográfus köré rendeződött legendárium (lásd a Feltámadás Papolcon c. bejegyzést e blogon)  nem hagy nyugodni. Valamikor történeteket gondoltam ki egy-egy képe alá, most valamilyen belső késztetésre tovább folytattam ezt a játékot; úgy érzem, több-kevesebb sikerrel. De a biztonság kedvéért sorra ide is felrakom őket, mgeszületésük sorrendjében.

*


Imreh Albert fotója

Berci bátyó egyik almafája a fejébe vette, hogy éberen fogja átvészelni a telet. Nem alszik ám ő el, az biztos! Nem és nem...


Hiába, hogy a többi fa és az egész erdő alszik olyankor, ő mindenáron látni akarja, mi történik azután, hogy lehull az első hó, vattaként ül az ágakra, majd megdermed a csattogó fagytól, s végül lefordul a tavaszt hozó széltől.


A kis, pónyik almafa még nem terem sokat, de gyümölcse ízletes, zamatos. Kissé fanyar, de Berci bátyó szereti.


Amikor érik, felviteti magát alája, s elüldögél napestig egy széken, a lombok közül kimosolygó gyümölcsök alatt.


De beköszöntött a téli zimankó. Berci bátyó a házban marad ilyenkor. A jégvirágos ablak mögül kukucskál kifelé. Onnan lát domboldalra futó kertje végéig, s látja az ébren kitelelni vágyó almafácskát. De a fácska viszont nem látja Berci bátyót. Ébernek hitte magát, de valójában már hetek óta csak álmodott.


Álmában az ágait borító hólepel hirtelen megelevenedett, millió fehér lepkévé bomlott szét, s valamennyi ott rajzott körülötte, köszöntve az ő kifeslő virágait. És minden csupa dal volt, zümmögés, selymes szélsuhogás.
A fácska már-már elhitte: ha ilyen a tél, akkor ennél szebb nincs is a világon.

2011. január 9., vasárnap

Dedikált versek

Nagy öröm ért a minap: Tánczos G. Karcsi, akivel a huszadikszazad.hu és az ingyenvisz.com portálokon találkoztam virtuálisan s kerültünk egy gyékényre (ő Egerből, én meg Csíkszeredából firkálgatjuk a gondolatainkat a magunk örömére), egész versciklust dedikált nekem.


Igen érzékeny, az emberi világ viszonyrendszerén átlátó gondolkodót ismertem meg benne, ezért kitüntetésnek vettem az alább közzétett versciklust, s a magam során én is válaszoltam a gesztusra egy vers erejéig. Álljanak itt a blogban is, biztosabb megőrzés végett a számunkra kedves alkotások.


*



Tánczos G. Károly: Etűdök


Cseke Gábornak


Mi újság?


Hazaviszem a lányomat. Kérdezem.
- Mi újság az óvodában, Zsuzsika?
- Semmi. Nem emlékszem.
- No, mégis, mit csináltatok?
Gondolkodik egy keveset.
- Az volt a csoportfeladat, hogy mondjuk
meg, mi jut arról a szóról eszünkbe, hogy magyar. Én dicséretet kaptam.
Nézem az akkor már büszke, sugárzó kis arcot.
- Mit mondtál?
- Magyar temető.



2011. január 7., péntek

A "Tanár Úr" vitázik

Márton Áron által aláírt tanári kinevezés

Újabb érdekes dokumentummal lepett meg Mirk László barátom: a fénymásolt szöveg egy , a múlt század harmincas éveiben megjelent oktatáspolitikai folyóiratban látott napvilágot, szerzője a frissen felkent Cseke Vilmos "Tanár Úr" Kolozsvárról - vagyis az én apám.


A papírlap megdobogtatta a szívemet, s az alábbiakat olvashattam:


*


Márton Áron „A hitvallásos iskola feladata" címmel írt cikkének, amely nyitvahagyottnak nyilvánította Puskás Lajos „A kisebbségi életformára való nevelés" c. cikkében felvetett kérdéseket, meg kell gondolkoztatnia minden illetékes tényezőt, mert a kérdések megoldása nemcsak időszerű, de égetően sürgős is. Az együttműködés (kooperáció), — mely elvitathatatlanul fontos tényező a mai kisebbségi életünkben, — arra kötelez; hogy minél többen hozzászóljunk a kérdéshez, megoldási lehetőségeket hozzunk, hogy így a „kisebbségi életformára való nevelés kódexe" minél hamarabb napvilágot láthasson.


Az elvi kérdés, hogy iskoláink elsődleges feladata a nevelés-e, vagy pedig a tanítás, nem igen lehet vita tárgya akkor, amikor maga a pedagógia belátta, hogy a „csak tanítás" elve és gyakorlata bajt, rosszat hozott az emberiségre. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy igenis elsősorban nevelni akarunk hitvallásos iskoláinkban. Nem szabad, hogy az ezekből az iskolákból kikerülő ifjúság ahhoz a gépemberhez hasonlítson, amelyet megszerkesztője csak bizonyos mozgások és munkák elvégzésére állított össze, és amely csak azt tudja elvégezni, amire megvan benne a mozgató, indító elektromos vezeték.


Mit jelent nevelni? Felkészíteni az ifjút az életre, s annak körülményei között — sokszor látszólag ferde helyzeteket és cselekedeteket követelő körülményei között is — a becsületesség egyenes útján való haladásra. Ebből következik, hogy a nevelés szoros összefüggésben van az ifjúra várakozó életkörülményekkel, a nevelésnek tehát ezek függvényének kell lennie. Ezért szükséges, hogy a nevelés magán viselje az illető nép vagy társadalom sajátos jellegeit. A mi kisebbségi életünk sajátos jellegeivel tisztában vagyunk, ezekhez kell alakítanunk tehát hitvallásos iskoláink nevelését is, azaz fel kell vértezni az ifjút minden olyan fegyverrel, mellyel sohasem támad, de amellyel a maga és faja védelmét becsületesen állja. Ez az elv.

2011. január 6., csütörtök

Szürke rímek - zenei etüddel

Barátom az Ingyenvisz portáltól, ahol többen kergetjük a tartalmas időtöltés és kapcsolattartás labdáját, nekivágott egy új műfajnak, amit "vers-etüd"-nek nevezett el. Rövid klipeket állít össze versekből vett idézetekkel, amelyekhez megfelelő háttérzenét komponál. S miközben mindezt fellövi a jútubra, egyúttal a portálon is elhelyezi.


Újabban a Szürke rímek-ból válogatott néhány kedvére való darabot. Ide kattintva megnézhető-hallgatható a videó, a hatás kedvéért képes formában is ideillesztem a kérdéses szövegeket-képeket.