2011. szeptember 10., szombat

Lágerben kötött irodalmi barátság

(Az alábbi dokumentumriportot az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára írtam, meg is jelent a lap 2011. szeptember 9-i számában. Köszönet a dokumentálódásban nyújtott segítségért Mihály Rékának, Ferenczy Krisztinának és Ady Andrásnak. - csg)



Rózsás János Csíkban.
Fotó: Ferenczy Krisztina

Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulag szigetvilágnak  velejéig kiismerője és megörökítője - halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a  sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar  embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el. Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert  barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét,  mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben  részesült.


Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt,  felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan  történetét.


A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:


" ... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis  vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú  szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz  kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy -  magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott  arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a  koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az izületei, égető reuma kínozza, melyet Északon,  erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni?  Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad  ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a  beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona).
- Nekem eddig még nem volt módomban se jót, se rosszat tennem az embereknek, - mondja mosolyogva. - Belőlem  nem volt még senkinek se haszna, se kára.
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba.
Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, -  most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves  asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta  munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül  gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban,  hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa. De azzal, amit a láger kórháza  nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a  faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a  láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben,  Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis -  megszerette."
A Gulág szigetvilág egyik orosz kiadása és a szerző lágerfotója

Rózsás János pedig eképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:


"Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk,  akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor  olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem  cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő 10 évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen  beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi  folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban én rajtuk  keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag  kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog  volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam  meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről,  mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.  Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy  gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam,  persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak.  Később, nem tudom hogyan, de valahogy kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes  elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin. "





De később mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba  átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan  összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:


"A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte.  Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből kb. 100 ezer volt a magyar.  Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben, hazaárulásért ítéltek el 10 évre.  Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földéjére. Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy   1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, - az  első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk  hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt 8-10 évben? Hogyan ért  véget a háború a mi vidékűnkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e,  aki hazafogad minket? A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hivattak a parancsnokságra. Meg kellett  neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni? Jaj volt annak, akit másodszor is hivattak és közölték vele: az általa  megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre  megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak  közöttünk, főként családos emberek, akik még a doni katasztrófában estek fogságba, majd hamis vádak alapján elítélve  kényszermunkatáborba kerültek..."


A hazaérkezésről:


"Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC  sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, mely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november  24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk  varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat. November 25-én délelőtt történt  az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a  vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a  fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még  ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és  elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel minket, megcsókoljuk a drága magyar földet. Átértünk a magyar  oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett. A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz  egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk : - Felhúzni az ablakokat, az előtérből  bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal  ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin. Átsuhant rajtunk a baljós sejtelem: ezek a katonák börtönbe visznek minket,  igazuk lesz a borúlátóknak! Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a  magyar rónán át, ragyogó napsütésben... A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű  csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán  helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított  géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat..."


Rózsás János 85 éves korában, annak dacára, hogy komoly mozgássérült, vállalta élete nagy élményének számító  erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és  Gyergyószentmiklós voltak s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság  történetét.


Cseke Gábor



Nincsenek megjegyzések: