 |
| Rózsás János Csíkban. Fotó: Ferenczy Krisztina |
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulag szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője - halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el. Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
" ... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az izületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona).
- Nekem eddig még nem volt módomban se jót, se rosszat tennem az embereknek, - mondja mosolyogva. - Belőlem nem volt még senkinek se haszna, se kára.
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba.
Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa. De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette."
 |
| A Gulág szigetvilág egyik orosz kiadása és a szerző lágerfotója |
Rózsás János pedig eképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
"Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő 10 évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével. Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később, nem tudom hogyan, de valahogy kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin. "
