2011. október 24., hétfő

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (29): Álom egy terepasztalról


Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket. (Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe, illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik, vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban, én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik (úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott, papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam birtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nem beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről - , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit, tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet, bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy közösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet. Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli, tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is, nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések, a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását. A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az, aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is, s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam, hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek, ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel. Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk, hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a terepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit, de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon, Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán, minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.

1 megjegyzés:

Art úr írta...

Visszaadtál pár pillanatot gyermekkoromból. Sohasem lett nekem, pedig talán a legjobban erre vágytam mindig. Igaz, titokban. Mert említeni sem mertem. Ennél jobban csak a repülőket szerettem.
...Hát, istenem! ...