 |
| Gergely Tamás: Vigyázz, ha jön a vonat |
Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már
hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről
hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam.
Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit
fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga
helyén legyen az eseményen.
Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is,
mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit
a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem,
közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott
példányban.
Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg
is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre
gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él,
se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek ,
és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen
a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és
otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a
válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.
Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább
is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt
beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan
beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is
számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy
kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló
véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak
kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom,
szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni
abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán
nem ellenszenves emberpéldányt.
Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva
próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.
– Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. –
Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a
szemináriumot!
Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit
mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot
sóhajtott.
– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam,
hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető
repedés.
– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?
– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak
rám tartozik.
– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.
– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás
nem kenyerem...
Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák
emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát.
Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha
sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.
...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja
távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat,
majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a
kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a
fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre
akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal
felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s
egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy
döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte,
füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka
határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy
iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari
övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére
Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban
összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva –
mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:
A reggel mindig szép
nagyon.
Eldöcög egy
tehervagon.
A síneken terjeng a
rozsda.
Egy-egy pecázó indul
botjával
horgászni a
zavarosba'.
Töprengek egy-egy
illaton:
jázmin vagy orgona
vajon?
A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a
rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá
kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc
italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján
megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű
marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron
tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra
kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott
hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel
ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott,
különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között
tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról,
hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és
üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb
kimenetelű bravúrokra is képes.
Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb
lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de
harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra
hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette,
hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is
elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a
kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és
távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben
látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy
porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten
mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza
indián barátja harci lendületét...
Szó se róla, indiánosdit játszottak régebben is,
amikor Attila még a szülővárosa melletti bakterházban lakott
édesapjával és egy öreg kandúrral. Az apa vigyázott a
sorompóra, hogy mindig olajozottan, pontosan működjön és
esténként mindig legyen rajta egy pislogó lámpás, hogy akiknek
arrafelé vezet az útjuk, nehogy beleszaladjanak a sötétségben a
gőzösnek. Ugyancsak az apa gondozta a váltókat és amikor csak
tehette, hosszan elgyalogolt a sínek mentén, szemügyre vett minden
egyes csavart, sínszeget, talpfát, villanyoszlopot, jelzőt,
szemafort, átereszt, hidacskát, egyszóval mindent, ami pontosan
behatárolt vasúti birodalmához tartozott. Attilát egyedül
nevelte, felesége meghalt, tudott szigorú is lenni a fiához, de
olykor szokatlanul engedékenynek mutatkozott...
Nem egyszer történt meg, amikor a bakterház melletti
szemafor pirosra állt, hogy félórán át is vesztegelni
kényszerült egy-egy tehervonat. Attila ilyenkor szabályosan ostrom
alá vette az „ellenséges” szállítmányt, s győztes
hadvezérként kapaszkodott fel az ácsorgó pőrevagonokra, Bakter
Bálint meg a szófogadó harci tömeget képviselte a támadások
során. Istenem, mennyit ugráltak le-fel a félig mozgó, nyikorgó
járgányokra! És hiába óvta az apa a rakoncátlan kölyköket,
azok egy csepp félelmet sem éreztek. Hiába, ha bátor indiánok
voltak...
Bakter attól tartott, most is ugyanaz a virtus
hatalmasodott el a barátján, mint ami gyermekkorukat kalandosan
megédesítette. Szerencsétlenségükre, az udvari szertelenkedés
közben feltűnt az iparvágányon egy buzgón dohogó
teherszállítmány, valamelyik gyárhoz érkezett anyagutánpótlás,
azzal igyekezett a kicsi dízel mozdony mihamarabb gyárkerítésen
belülre kerülni, de előtte még átvágott az orrunk előtt a
versgyári mezőn. Attila megiramodott, szemében sziúindián
szikrák gyúltak, uff-uff, kiáltozta, de útközben egyensúlyát
vesztve kétszer is majdnem elesett. Ettől begorombult, s mert a
szerelvény fürgébb volt nálunk, már csak az utolsó vagont érte
el. Iszonyú dühvel lendítette lábát az acélosan csillogó hátsó
kerék felé. „Szétrúgom a seggedet, te állat!” - kiabálta és
még két iszonyatos rúgást mért az ütközőkre, majd zúzott
bokával és lábfejjel összeesett és mindjárt utána jajgatni
kezdett. A fájdalomtól teljesen kijózanodott. Nem értette mi
történt vele, Bakter nem tehetett mást, mint otthagyta barátját
a földön, gyorsan a gyárba szaladt, telefonált a mentőknek, akik
rekordidő alatt ki is vonultak bőszen szirénázva, s Attilát
beszállították a helyi kórházba... Bakter szinte az egész
éjszakát bent töltötte a kórteremben, barátja ágya mellett,
akit teletömtek ugyan fájdalomcsillapítóval, de így is
lázálomban fetrengett egész éjszaka. Akkor aztán a reggeli
személyzet leváltotta Baktert, aki lóhalálában igyekezett az
állomásra, hogy velem találkozhassék... Most meg ez a baleset is,
a söröskocsival...
Átkozott hely ez a vasút... Hát sosem lesz már vége?
Bakter Bálint egy másik rigmusa is eszembe ötlött ez
alkalommal, ami úgy érzem, remekül passzolt az elmondottakhoz:
A bakter, úgy rémlik,
mindenhez ért:
kutat ás, fát vág,
befűt, vért
csapol, nyomot olvas,
főz, varr,
kerítést foldoz,
tornyot mászik, jóddal
fertőtlenít, állatot
kúrál, meszel,
szőlőt metsz, s mikor
már-már betemet,
havat seper...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése