Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34): Ikervágányok

Nic Hanu fotója

Úgy fejeztem be legutoljára: "úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is egyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogy tulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylat olyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabad kivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...