Elvetélt szó...

(Mit ír és mit nem barátunk, Györffi Kálmán?)

Alacsony, konok kicsiny emberkének ismertem meg - annál nagyobb volt a tekintélye a szememben. Különösen, amikor megtudtam, hogy a KISZ-díjra javasolt elbeszélés gyűjteményt, ami a Forrásban jelent meg, ez a kemény kézszorítású, dörmögő, kapadohányt szívó emberke gyöngyözte ki magából.


Hol vagy, Györffi Kálmán? Te, aki immár végérvényesen benne vagy a romániai magyar irodalom "nagy Brehmjében", a Balogh Edgár megálmodta és Dávid Gyula befejezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban?


*


Györffi Kálmán (Erdőszentgyörgy, 1945. márc. 26.) – prózaíró. A marosvásárhelyi Unirea Középiskola elvégzése után (1963) először építészeti technikumba járt, majd a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1976). Gyergyószentmiklóson volt tanár, 1980-tól az Előre munkatársa. Marosvásárhelyen él. Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1968), majd az Utunk, Igaz Szó is közölte novelláit, kisregényeit.


Forrás-kötetét, a Csendes hétköznapok c. KISZ-díjas novellagyűjteményt 1973-ban adták ki. Prózáját már indulásakor megkapó életközelség, mély, elemző lényeglátás, eszköztelenségében is árnyalt stílus jellemzi. Bensőségesen, kivételes érzékenységgel ábrázolja a hétköznapok, az egyszerű emberek világát, élménygazdagság, az élet intenzitása hatja át írásait. Olykor szenvtelennek tűnő, tárgyiasan leltározó stílusával az eldologiasodás veszélyére döbbenti rá a tárgyi világnak kiszolgáltatott embert. Vissza-visszatérő motívum írásaiban az építkezés s a vele járó, olykor emberséget csorbító áldozat. "Nem agyafúrt, hanem szelíden megszállott Sziszifuszok vívják hétköznapi, csendes harcukat e novellák téglarakásai, cementeszsákjai között, hónapos szobáiban és kisudvarain" – írja róla Marosi Péter. E téma nagyobb igényű kibontása a Házavatás c. kisregény (Házavatás. Ágnes. Két kisregény, 1975). Az öregség és mindenfajta szenvedés ábrázolására is különös hajlama van: szimbólumértékű az Ágnes tragikus-groteszk portréja.


Az idő felbontásával, a mondat kereteinek tágításával már korán kísérletezik: sajátos, ahogyan a leírás, elbeszélés, visszaemlékezés és dialógus elemeit egy mondaton belül keveri, anélkül, hogy az olvasót kizökkentené a hatás szintetikus befogadásának folyamatából. A visszatekintő c. regényében (1978) az idő felbontásának és sűrítésének történelmi dimenziókat is átfogó, újszerű technikáját valósítja meg. Előbb az Igaz Szóban, majd hasonló c. elbeszéléskötetében is megjelent kisregénye, A nagy kórház a kiszolgáltatottság szimbóluma (1981). A tehetetlenség – sugallja ez az írás – nem fér össze az öntudattal. Ennek az összeférhetetlenségnek a nyers, fölényes, fekete humort sem megvető ábrázolásával a szerző azok ellen az adottságok ellen lázít, amelyek e kettőt mégis békés egymás mellett élésre kényszerítik.


Sodoma, avagy kiáltás az emberért c. bibliai tárgykörű drámája (Igaz Szó 1982/9) önmeghatározása szerint "groteszk játék": tiltakozás az atomháborúval fenyegető fegyverkezési verseny ellen.


(Gy. É.) [Gyimesi Éva]


Marosi Péter: Emléktárgyak leltára. Utunk 1974/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 29–34. – Gálfalvi Zsolt: Gy. K.: Csendes hétköznapok. Igaz Szó 1974/2. – Szávai Géza: Csendes hétköznapok és csodák. A Hét 1974/10. – Szőcs István: Címkézhetetlenül... Utunk 1975/27; uő: Az élet, amint a túlsó partról integet. Előre 1982. ápr. 8. – Nagy Pál: Felépül egy ház, meghal egy öregasszony. A Hét 1975/31. – Borcsa János: A nagy kórházban. Ifjúmunkás 1982/22. – Kovács János: Béna világ. Utunk 1982/21. * A[rany]SZ[alag]T[ár]: Gy. K. munkásságáról. L[iteratura]M[agh.] 1306.


*


Címszavadat az a Gy. É. - vagyis hát Gyimesi Éva - fogalmazta, akiről az idén, így vagy úgy, de nagyon sokan megemlékeztünk, és akinek a ceruuzáját minden körülmények között a mértéktartó, józan mérlegelés vezérelte, még nyilvánvaló szimpátiák esetében is. De ő már nem írja tovább, nem igazítja ki ezt a csonka bemutatót. Amit immár csak Te toldhatsz meg érvényes szavaiddal...


De a címszón túl, mélyen él bennem általam utolsónak ismert köteted, A nagy kórház, amelyet természetesen a címadó kisregény dominál, a többi rövidpróza - hadd soroljam föl: Integetsz majd a túlsó partról, A mellény, Egy kutya és a háború, A nyaralás, Az órásmester, A hegedű, A kórista - mind-mind csak asszisztencia, kíséret, körítés, mint a sült pisztráng mellé a két, petrezselyemmel fellobogózott rizskupac...


És mégis, most Az órásmester-rel idézlek meg, ezzel a rövid, de mélyértelmű krokival, ami - mint később kiderült, a Te írói alapállásodra is bélyeget nyomott...


*


Györffi Kálmán: Az órásmester


1.

Ó, gyönyörű volt ez a műhely, a kisváros egyetlen órajavító műhelye, kirakatában azokkal a szép, apró fogaskerekekkel meg a ragyogó, zománcos óraszámlapokkal a vérvörös bársonnyal borított polcokon, gyönyörű volt ez a műhely a beüvegezett pultjával, az üveg alatt a rengeteg karórával meg zsebórával, és a dolgozóasztalkán a szépen sorba állított nagyítókkal, csipeszekkel, parányi csavarhúzókkal, kis kalapácsokkal, ollónyi harapófogókkal.


—  Ilyen tisztaságot a  fogorvosnál  sem talál, uram  — mondta valamikor Miklós, illetve
—  Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, elvtársam — mondogatja mindenkinek Miklós bácsi.


Olyankor büszkén körülnéz az öreg, számba veszi egyenként a falon az órákat, azokat a pötyögő kis faliórákat, azokat a búgó, faburkolatos, zengő órákat, a sallangos, zenélő órákat, a színes, kakukkos órákat, a komoly, beüvegezett, nagy ingaórákat, legelteti rajtuk a szemét jólesően az öreg, és amikor az a rengeteg óra hirtelen táncra perdül, hogy elüsse az egészet, vagy pláné a delet, olyankor féloldalra hajtja fejét az öreg, kikukkint kéjesen a kezében lévő apró kis karórából, szemét is lehunyja a nagyítócső alatt, úgy hallgatja végig a kondulásokat, huhhintásokat, pendüléseket, dobbanásokat, az orrlyuka tágra nyílik, mintha valósággal belélegezné ezt a zenebonát, ezt a — csupán az ő fülének — mennyei zenét, olyankor a kezében ritmusra mozog a csavarhúzó, mintha vezényelné ezt az elszabadult, megvadult zenekart: fortissimo! tíz! tizenegy! tizenkettő! stop!


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzésekre kell kattintani)





2.


De egy idő óta valahogy nincs kedve meghallgatni ezeket az órákat.
Idegesen, valami sértődött pillantással kapja fel a fejét, amikor ütni kezdenek.
Az állán úgy ugrál az ín, úgy markolja meg a legnagyobb kalapácsot, mint aki gyilkolni készül.


Fél éve van a nyugdíjazásig.


Az emberek pedig ugyanúgy lépnek be a kis műhelybe, mint azelőtt, nem akarják tudomásul venni az öreg bajait, hiába panaszkodik nekik, csak topognak az üveges pult túlsó oldalán, és ilyeneket kérdeznek: 


— Aztán mikorra lesz kész ez a vekker, Miklós bácsi?
—  Aztán mikorra lesz kész ez a Doxa, Miklós bácsi? — kérdezi Nagy Dénes.
—  Aztán mikorra lesz meg ez a Pobeda, Miklós bácsi? — kérdezi Kis Sándor.
—  Haj — mondja olyankor az öreg —, nagy dolog az óra, mert az időt mutatja, azzal nem lehet fuserálni, mert az, elvtársam, mindennél fontosabb! Hajaj, nem is gondolják az emberek, milyen nagy dolog az idő!
—  Lám — panaszolja aztán —, engemet is egy  félév múlva nyugdíjba küldenek, pedig a kezem sem remeg, a szemem is jó...


De hát az embereket nem érdekli az öregember baja, amikor mindenkinek megvan a magáé odahaza meg a munkahelyen ... Felépül az új kultúrház is lassan, különben is most adják át a konfekciógyárat, szabályozni fogják a nagy folyót, ki hitte volna ...


—  Hogy, csak egy hét múlva lesz meg? — csodálkozik Nagy Dénes.
—  Hogy, ehhez a kis szabályozáshoz magának négy nap kell? — hüledezik Kis Sándor. — Hiszen ezelőtt egy nap alatt beállította!
—  Hajaj, sok a munka — ravaszkodik az öreg —, sok a munka, na, hiába ...


3.


Június huszonhetedikén délben két órakor levette az öreg a szemére csippentett nagyítót. Letette az asztalra, felállt és megmosta a kezeit. Aztán felvette a kiskabátját, kiakasztotta a cetlit a kirakatba, és bezárta az ajtót maga mögött.
„Csak rohanni — mormogta. — Más bajával nem törődni — sziszegte. — Csak önmagunkkal foglalkozni — suttogta. — Hát akkor lássuk!"


Gúnyosan vigyorgott a szembejövők arcába.
A templomtorony óráján a mánus zökkent egyet.
Meleg volt.


—  Aranka elvtársnő — mondta Szabó Dénes, a szakszervezeti titkár —, magánál hány óra van, lesz szíves, mert az enyém megállt, hogy a fene ott enné meg ...
—  Tanár elvtárs, már ki kellett volna csengessenek — mondta Nagy Rozália, szemtelen tizedikes tanuló —, mert az énórám pontosan kettőkor megállt...
—  Az úristenit a forgalmistának — mondta Fórika Ignác harmadik kategóriájú mozdonyvezető —, hát már egy negyedórája itt rostokolunk ...
—  A szentségit az elárusítóinak — mondta Kozma Amália vevő —, hát kettőkor indultam el otthonról, s még mindig nem nyitott ki az üzlet.
—  A jómindenségit, hát mind tönkremennek a mai felvételek, ha nem tudom, mikor vegyem ki őket a hívóból — mondta Tihamér, a városi fényképész.


4.


Ezen a délutánon megbabonázva meredt a sűrű sorokban összeverődött tömeg az órásműhely díszes kirakatában vörös bársonyra tűzött cetlire: NYUGDÍJAZÁSOM MIATT — ZÁRVA!


(Forrás: A nagy kórház. Elbeszélések. Kriterion, 1981.49-512. oldalak)


*


Voltunk mi kollégák is, néhány évig, az Előre mindent elnéző, eltűrő, de meg nem bocsátó betonszárnyai alatt, szerkesztettem írásaidat is, aztán felkapott a nyolcvanas évek végének huzata, megpörgetett, Téged erre vitt, engem arra, boldogult, ki hogyan érete, kit érdekelt akkoriban, hogy az átkos időkben pennaforgatók szólalnak avagy hallgatnajk, az élet ment tovább, aztán egyszer csak azt olvasom a Látóban, 1996-ot írtunk, hogy GYÖRFFI KÁLMÁN Tükörcserepek (Regényrészlet) - áhá, itt regény készül, vajon milyen lesz az, Kálmán? Kézbe vehetjük-e valaha, vagy még azelőtt cserepekként szanaszét hullnak? És ez a kérdés, mint egy elnyújtott kiáltás, egész 2001-ig visszhangzott bennem, amikor is Gál Éva Emese interjút készített veled a regényírás - és egyáltalán az írás - egzisztenciális nehézségeiről, majd nemsokára levelet kaptam Gergely Tamástól, Stockholmból, azzal a felkéréssel, hogy juttassam el Hozzád Gyergyószentmiklósra, ahol ismét megtelepedtél.


*


(2001. január 31-én létrehozott Word dokumentum:)


Kedves Kálmán!


Úgy látom, könnyebb tutajjal leereszkedni a Maroson, mint regény írni Romániában!


Mikor az interjút olvastam, amit Gál Éva Emese készített veled, első reakcióm az volt, hogy felajánljam neked a regényhez szükséges helyet az interneten. Aztán azonnal leintettem magam azzal, hogy hiszen neked pénz kell a megírásához, nem közlési lehetőség…!


Viszont a helyzetedbõl egy ötlet született, minek alapján kialakítottam egy internet-oldalt, melynek a címe Elvetélt szó s a lényege, hogy ilyen vagy olyan okból meg nem írt irodalmi alkotásokból azt teszünk ki a webhálóra, ami azokból mégis megszületett, egy alapötletet, egy címet, egy szinopszist.


Arra kérlek, a száz falu pusztulásának mindezidáig meg nem írt regényéből ami van, küldd el, kitesszük a világhálóra. Mást is, mindent, ami van. (Ha már az ötlet tőled, veled szeretném kezdeni...) S amiről úgy gondolod, hogy torzó formájában is érdekel – olvasót, esetleg kiadót. Irodalomtörténészt. Az ötlettemető alapján tulajdonképpen meg lehet írni az árnyék-irodalomtörténetet, lehet, hogy ugyanolyan érdekes, mint a látható. (...)


Barátsággal: Gergely Tamás


*


A válasz akkor több áéttételen és szóban érkezett: nem. Nem vetted a lapot. Próbáltuk Nélküled felépíteni az Elvetélt szót, mert házunk tájához közel is történtek ám vetélések, hamvába hullások, kardba dőlések és egyéb szerzői balesetek, de a Te tapasztalatod és jelenléted nélkül valahogy nem ment a munka, a demonstráció, elvetélt maga az Elvetélt szó is, mielőtt még kibontakozhatott volna...


Aztán annyi év után, nemrégiben egy világhálós keresés kidobott Tőled egy jegyzetet, amit öt évvel ezelőtt követtél el, a Gyergyói Kisújság égisze alatt...


*


Györffi Kálmán: Már tett Ön tönkre egy színházi előadást?


 Én hármat is, bár, amiről most beszélni fogok, nem egyedül az én művem volt, a felelősség mégis teljes egészében az enyém, több szempontból is. Az ember például felelős a gyerekéért, nem?


Amúgy különben elnézést fogok kérni, hogy ebben az írásban egy nyomdafestéket nem tűrő szót fogok leírni, higgyék el nekem, én magam is utálom, amikor ilyen minősíthetetlen kifejezést olvasok, pedig manapság divat leírni ezeket a szavakat, ez a posztmodern, olvastam már ezt a – különben török eredetű – szót modern költőnőktől (gyergyóitól is!), mit mondjak, nem tudott meghatni, inkább elnézően mosolyogtam az eseten.


Viszont figyeljünk csak ide, milyen jó hatású lehet egy ilyen – úgymond – trágár kifejezés, ha jó az időzítés, jó a környezet és jók a szereplők.


Az én gyönyörű (akkori) városomban, Marosvásárhelyen akkor még egy kiváló bábszínház működött, az akkori igazgatónőjét nem győztem csodálni, úgy hívták, hogy SMARANDA ENACHE. Ezelőtt vagy két lapszámmal arról cikkeztem, hogy nagyon kevés mai magyar ember előtt vagyok hajlandó levenni a kalapomat, azt hiszed, hogy nacionalista vagyok, mi, nos, itt van ez a név, nem is magyar, nem is férfiember, sőt, román!, és nőszemély!, és ami még furcsább, nem is fiatal már!, és én mélyen meghajlok előtte, és leveszem a kalapomat.


Ismertem a bábszínházat, a bábszínészeket, és a díszlettervezőt, aki távoli rokonom is volt, jaj, nem, nem halt meg, Garda Aladár él valahol Németországban, csak éppen semmit sem tudok róla…


(Ha Bukarest román lapjait is olvasnánk, tudhatnánk, hogy ez a kedves hölgy állandó támadások céltáblája, az elmúlt héten is vadul „leelvtársnőzték” éppen a fent említett rokonom kapcsán.)


Vissza az eredeti kérdéshez: tettél-e már tönkre színházi előadást?


Én, áttételesen, igen.


Karácsony szombatján azt mondja az akkori asszonyom, hogy amíg én kitakarítok és feldíszítem a karácsonyfát (ilyen asszonyom sem volt azelőtt sem, azóta sem!) el kellene vidd a gyermeket a bábszínházba!


(Mondom, nagyon jó volt a bábszínház a nyolcvanas években, arra is gondoltak, hogy a gyerekeknek elfoglaltságot találjanak, mielőtt megjön az angyalka.)


Úgyhogy, fogom a hároméves kislányomat, és elsétálunk a bábszínházba. Ismerős, ismerős! Jegyet könnyű szerezni, beraktak két pótszéket, körülöttem apukák és anyukák az ölükben, a térdükön a kisdedekkel, az enyém is öleli a nyakam, és nyafog, természetesen, mikor kezdődik már, kérdezi percenként, úgy a nézőtér közepe táján ülünk, szétnézek, karácsonyi hangulat, meglátszik a várakozás a kicsinyeken és meglátszik a felnőtteken is, az anyukák kicsípték magukat, öröm gyönyörködni bennük, itt-ott ismerősök, bólogatunk, köszöngetünk egymásnak. Aztán elkezdődik az előadás, gongütés, a fények lassan elsötétednek, van ennek varázsa, hiszen a bábjáték ősrégi kínai találmány, az apróságok izgulnak, az enyém is, megbabonázva mered arra a másfélszer kétméteres négyzetre, ahol szétmegy a függöny, és máris az erdő közepén vagyunk, nyuszik és madarak között, megy a párbeszéd, bejön az intrikus, gonosz (?!) róka is, átejti a nyulat, aztán átejti a farkast is, a kislányom liheg a nyakamba, szörnyen élvezi az egészet, beleéli, átadja magát a látványnak, és akkor az erdei tisztásra lomhán, de ijesztően bevonul a medve.


– NICSAK – mondja a ravasz róka – megérkezett a medve is!


Ez egy ilyen fordulat volt, úgyhogy mély csend volt a nézőtéren, hallgattak az apróságok és hallgattak a szülők, a bábszínpadon is pár pillanatig megállt az élet, lélektani pillanatnak nevezik az ilyet, mire a lányom izgatottan nyüzsögni kezd a térdemen, és valami hihetetlen csodálkozással és átható gyerekhangon felkiált:


– Apu! Te hallottad, hogy a róka azt mondta a medvének, hogy „picsa”? (Elnézést!)


Erre a medve, aki éppen csak akkor érkezett, eldobta magát, a fák és a bokrok reszketni kezdtek, a róka meg egyenesen kirepült a színpadról, a sötét nézőtéren felharsant a röhögés, még a függöny is úgy ereszkedett le a színpadon, hogy látni lehetett, a kezelője is röhög, aztán felgyúlt a villany, tűnés, leányzó, mondtam, mert itt elsüllyedünk a szégyentől, kikerültünk az udvarra, hátramentünk a bábszínpadra, elnézést kérni attól a nyolc-tíz drága bábszínésztől és színésznőtől, akik még akkor sem tértek magukhoz. Hát én megígértettem a kislányommal, hogy többet nem kommentálja az előadást, aztán kivártuk, amíg újra elsötétedett a nézőtér, és visszaosontunk a helyünkre.


Hát, mit mondjak: nagyot esett az előadás színvonala!


(Forrás: Gyergyói Kisújság, 2006. december 28-január 3.)


*

Mindez számomra fényesen igazolja azt, hogy élsz, hogy olykor toll is van a kezdeben, de az egykori emberkének, akit magamban őrzök, csak maradék árnya vagy, bár szó se róla, nem vesztetted el íráskészségedet, csak éppen más súlycsoportba igazoltál át... Már ha hinni lehet a látszatnak. De mert a látszatoknak sose szabad hinni, mert a látszatok azért vannak, hogy elfedjék azt, aminek a hínáros mélyén vergődik, magával vívódva az ember, őrzök magamban némi halvány és kötelező reményt, hogy valahol írod, építgeted azt az írói konstrukciót, amely talán még benépesítheti a fogyatkozó, kiürülő életterünket. Amiről, Forrás-köteted élén így vallottál:


"De miért írok?
Láttam valamikor egy pókhálós, omló vakolatú, magára hagyott házat (majd minden faluvégen van ilyen roncs). Arra gondolok, ha megírta volna valaki a lakóit, talán nem lennének elhagyottak ezek a házak."


Mit írunk még, barátom annyi elvetélt és újra megtalált szóban?


Csíkszereda, 2011. novemberében