A letűnt szocialista rendszernek - s különösen a szovjetunióbeli gyakorlatnak - bő, egyre gyarapodó irodalma van. Úgy tűnik, ez a téma lassan parttalanná válik. Igaz, hogy az elején Sztálin halálától indultunk el, egy régi újságpéldány fölfedezése kapcsán, és most már ott tartunk, hogy a szovjet valóságot feltáró vagy éppen csak feltárni szándékozó munkák egész vonulatán rágjuk át magunkat. Minél több írás kerül a kezembe, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy nem árt néhány hiteles munkát közel engednünk magunkhoz, már csak azért sem, mert mi is benne éltünk évtizedekig abban a közegben, amit a szovjet mintájú proletárdiktatúra jelentett egész nemzedékek számára a második világháború után, egészen az 1989-es rendszerváltásig.
Martin Amis Koba, a rettenetes című könyvét olvasom megrendülten és olykor berzenkedve.
A neves angol regényíró, akinek ugyancsak író apja (Kingsley Amis) másfél évtizeden át hithű kommunistának vallotta magát, e könyvében megpróbál leszámolni a nyugati világ szovjetbarát illúzióival, s ha éppen szószerint nem is, de a sztálini "Művet" elemezve, sok vonatkozásban a hitleri "Teljesítmény"-nyel rokonítja, odáig menően, hogy személyiségi jegyeikben, életrajzi vonatkozásaikban, sőt, szexuálpatológiai furcsaságaikban is mindegyre érintkezési pontokat vél felfedezni köztük.
E meglepő, de nem minden alap nélküli hasonlítgatás, amennyire felkavaró, hiszen válogatott dokumentumokra és tényekre épít, annyiban sántít is, hogy két teljesen más történelmi gyökerű jelenséget s az ezeket generáló személyiségeket a közös platform, az "egyik olyan, mint a másik", "egyik se jobb a Deákné vásznánál" szemlélet egyszerűen csak elutasítja, kiiktatja, ad acta teszi. Jó volna, ha ennyivel megszabadulhatnánk a közelmúlt kísértő lázálmaitól, de sajnos, a történelem nem így működik. Hitler náci ideológiája és hatalmi ambíciója egy teljesen öntörvényű, semmihez sem hasonlítható globális eszelősséget hozott létre, a sztálini demagógia pedig a szovjet társadalom kegyetlenül kettős könyvelésének tragikumába fullad.
Bármekkora traumát okozott is a szerző életében apjának pálfordulása, s ez óhatatlanul elfogulttá teszi Martin Amis hangvételét és ítéletét, a valóságban nincs és nem is lehet egyenlőségjel, nincs fifti-fifti, a holokauszt holokauszt marad, annak minden iszonyatával és szörnyűségével, az osztályharcos népirtás pedig egy forradalmi kísérlet eltorzulásának és kudarcának lázálma és végtelen bűnlajstroma. Mindkettővel külön-külön, az állásfoglalás józanságával kell szembesülnünk.
Amis könyve a sztálini színjátékot állítja pódiumra, s hosszan elidőzik Lenin és Sztálin ellentmondásos, végül ellenséges feszültségbe torkolló kapcsolatán. Ő még úgy tartja, hogy az elvszerű forradalmár Lenin szellemi és erkölcsi örökségét Sztálin minden elképzelhető ravaszsággal valósággal "lenyúlta", s amikor Leninre rálőttek, majd később agyvérzés érte, a "tanítvány" mindent elkövetett, hogy a beteg akár fel se gyógyulhasson, kséőbb pedig dokumentgumok hamisításától se riadt vissza, csakhogy szemléltetni tudja: Lenin őt jelölte ki örökösévé...
"A Kommunista Párt rövid történeté-t Sztálin 1938-ban terelte át a nyomdán - a terror első enyhülése idején. A Rövid történet, amely részint kommunista katekézis, részint „négerrel" íratott önéletrajz, végül is több tízmillió példányban jelent meg, és az egész szovjet kultúra alapköve lett. A népszerűsége talán nem is volt teljesen hamis vagy kierőszakolt. Hisz végső soron a Rövid történet volt a legkézenfekvőbb útmutató a letartóztatás elkerüléséhez. Mostanra, 1938-ra szinte mindenki halott volt már, aki máshogy emlékezett az eseményekre. Ez volt a terror egyik rejtett célja: tabula rasá-vá változtatni a múltat...
A Rövid történet szerint Sztálin többé-kevésbé egyedül vezette a forradalmat (és nyerte meg a polgárháborút) - miközben Lenin munkatársként segített neki, Trockij pedig gonoszul hátráltatta. Az igazság azonban az („különös, de cáfolhatatlan tény", ahogy Isaac Deutscher írta), hogy Sztálin egyáltalán semmilyen szerepet nem játszott az októberi forradalomban.
Sztálint kortársai szinte egyöntetűen úgy írják le ebben az időszakban (a polgárháborúban aztán bőszen kivirult), mint „szürke, színtelen, középszerű alakot", „szürke foltot" (a „gyűlölet csillogásával sárga szemében" - Trockij), vagy mint „szimpla, kisvárosi politikust" (Lev Kamenyev). Ezeket az értékeléseket rendszerint úgy idézik, mint amelyek az előrelátás hiányáról árulkodnak, vagy arról, hogy Sztálin milyen ragyogóan tudta leplezni magát. Ugyanakkor világos, hogy Sztálin 1917-ben valóban ennyi volt: egy szürke folt sárga szemmel (néhányan „tigrisszemeket" emlegetnek). Ugyanakkor Sztálin már ekkor is visszataszította a társait... Olyan alakkal állunk itt szemben, aki egyszerre anonim és hajlamos a sértődésre. Más szóval, amint nem kellett óvatoskodnia, előbukkant a vadállatias énje. A szürke foltot felváltotta a sárga szempár.
Nem árt, ha foglalkozunk egy kicsit azzal a meghökkentő telefonbeszélgetéssel, amelyet Sztálin és Lenin felesége, Krupszkaja folytatott 1922. december 22-én, s amelyben Sztálin egyebek között (a pártban elterjedt pletyka szerint) „szifiliszes kurvának" nevezte Krupszkaját.
Fontos az időzítés. Lenin és Sztálin viszonya - miután összekülönböztek Grúzia ügyében - ekkor volt a legrosszabb. Másfelől négy nappal korábban a Központi Bizottság Sztálint bízta meg Lenin gyógykezelésének felügyeletével. Tizenhárom nappal később írta Lenin a „Végakaratát" („Sztálin túlságosan durva" s a többi). De Leninnek csak márciusban tettek említést erről a bizonyos telefonbeszélgetésről, a végső, halálos szélütése előtti napon.
1922. december 22-én Sztálin megtudta, hogy Krupszkaja állítólag megszegte a Leninnel kapcsolatban adott orvosi utasításokat. Ahogy ő maga írta (Kamenyevnek küldött levelében):
Sztálin tegnap a legdurvább sértéseket vágta a fejemhez egy rövid feljegyzés miatt, amit Lenin az orvosok engedélyével diktált nekem. Nem tegnap lettem a párt tagja. Az elmúlt harminc év során soha egyetlen durva szót nem hallottam egyetlen elvtársam részéről sem.
Mi magyarázhatja Sztálin viselkedését? A „rövid feljegyzést" Lenin Trockijnak küldte, és megdicsérte benne azért, hogy keresztülhúzta Sztálin számításait (a külkereskedelmi monopólium kérdésében). Sztálin szemében ez a Lenin-Trockij szövetség bizonyítéka volt. De miért fejezte ki épp ilyen formában a dühét? Hisz ez nyilvánvalóan megbocsáthatatlan durvaság volt, ráadásul Sztálin úgy őrjöngött, hogy Krupszkaja (aki egyébként tudvalevően higgadt ember volt még akkor is, amikor haldokló férjét ápolta) állítólag hisztériás rohamot kapott (az idegei, írta Kamenyevnek, „már-már felmondják a szolgálatot"). Amikor Lenin értesült az incidensről, ami végül is elkerülhetetlen volt, azonnal cselekedett, éspedig, szintén elkerülhetetlen módon, annak érdekében, hogy eltávolítsa Sztálint a vezetésből és megfossza minden tekintélyétől. Ezután, március 7-én következett be az utolsó szélütés. Még tíz hónapig élt ezután, de beszélni nem tudott; Sztálin pedig megmenekült...
Krupszkaja teljesen komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy ha Lenin életben marad, akkor végül ő is csatlakozott volna az összes többi régi bolsevikhoz Sztálin kivégző pincéiben. Lenin, mikor beszámoltak neki a telefonbeszélgetésről, azt írta Sztálinnak: „Nem szándékozom elfelejteni, amit ellenem tesz valaki, és mondanom sem kell, hogy amit a feleségem ellen tesznek, azt úgy tekintem, mint ami ellenem is irányul." Pontosan. Ezen egyetlen alkalommal Sztálint úgy elragadta a hév, hogy elárulta egy mély titkát: hogy gyűlöli Lenint. Oly mértékben, amennyire Sztálin hasadt vagy „megkettőződött" személyiség volt, egyik fele éppoly tisztán és szenvedélyesen gyűlölte Lenint, ahogy egész lényével gyűlölte Trockijt.
Krupszkaja, ahogyan azt Lenin kérte tőle, nem sokkal férje halála után a Központi Bizottság elé terjesztette a „Végakaratot". Sztálin ekkor felajánlotta lemondását.
De addigra eltelt egy év, s a politikai erők annyira átrendeződtek, hogy Sztálin taktikai felajánlását elutasították.
A szövetségese, a leglojálisabb segítője mindvégig az agyérelmeszesedés volt. A betegség előbb legyengítette Lenint, aztán félig háttérbe szorította, aztán elnémította, s végül, kritikus ideig tartó habozás után, elpusztította - s egész idő alatt hátborzongatóan engedelmeskedett Sztálin igényeinek." (Eddig az Amistól vett idézet.)
Kindler József professzor Sztálinul c. tanulmányában részletesen foglalkozik a sztálinizmus természetét feltáró művek elemzésével, s többször is elismerően hivatkozik Martin Amis munkájára. Szerinte sajnálatosan tünetértékű az a mód, ahogy a harmincas évek egyes nagy írástudói (pl. H.G. Wells, Bernard Shaw, Jean Paul Sartre, Bertold Brecht, Lion Feuchtwanger) áldozatául estek a szovjet propagandának, majd - igaz, névtelenül odaszúr egy magyar írónak is ("Az egyik legnagyobb, akkortájt erősen baloldali kötődésű, magyar költő és író meghívásra, 1934-ben a Szovjetunióban járt, de nincs tudomásunk arról, hogy Amis apjához hasonlóan, mint volt kommunista, később önkritikusan szólt volna életének erről az időszakáról. Tartsuk észben: 1932-34-ben volt a nagy kikényszerített ukrajnai éhínség, amikor a parasztokat megfosztották élelmüktől és a tőlük elkobzott gabonát exportálták. Az éhség áldozatainak számára vonatkozóan csak becslésekkel rendelkezünk: legalább ötmilliónyian voltak.")
Jó, ha tudjuk: az 1934-ben a szovjet írók kongresszusára hivatalos vendégként utazó Illyés Gyuláról van szó, aki, amikor Moszkvába érkezett, megtudta: a kongresszust jó két hónappal elnapolták, s ő pedig a szovjet államot beutazva folytatásos útirajzban tudósította a magyar sajtót tapasztalatairól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése