2010. szeptember 30., csütörtök

Erdélyi és csángó költészet: Fülöp Kálmán

A költő legfrissebb  kötete

Sz. 1948-ban, Marosvásárhelyen. Erdőszentgyörgyön érettségizett. Teológiai tanulmányait abbahagyta, kétkezi munkás, Maros megyei Nagykenden él. Versei Magyarországon,Kanadában  és Erdélyben jelennek meg. A Népújság Múzsa című mellékletében közöl rendszeresen. Verskötetei: Egyedül a parton (2000), Élek tüzek lobogásán (2008), Elégia a Megváltóhoz (2010). 




Kilátástalanság


Kint álmosan 
nyüszít fel 
kiskutyám, s 
nehéz bakancs 
csattog a didergő 
útszegélyen. 
A mély-sötétben 
olyanok ezek a 
kisérteties hangok, 
mintha a hajnalt 
gyilkolná a reggel - 
úgy érzem én, 
hogy ma már 
nem kelek fel 



2010. szeptember 29., szerda

Megdőlt bennem egy mítosz

Biztosan tájékozatlanságomnak köszönhető, hogy a minap döbbenettel vettem tudomásul: Magyarország, legalább is az a része, amennyi belőle Trianon után még megmaradt, csak 1941 tavaszán tért át a baloldali közlekedésről a jobboldalira - utolsónak az egész európai kontinensen!


Hogy miért őriztük ilyen sokáig azt a gyakorlatot, melyet ma már csak a vén szigetországban őriznek, mindenek előtt gazdasági okokban kell keresnünk: az átállás ugyanis igen drága mulatság lehetett. Ezt bizonyítja azon államok példája, akik a magyarok előtt, de már utolsókként adták fel közlekedési hadállásaikat.


Így például 1930-ban - négy évvel az 1926-os európai nemzetközi egyezmény után - Magyarország mellett Anglia, Ausztria és Csehszlovákia még kitartottak a "baloldaliság" mellett, merthogy furcsa módon, bár Európa zöme már beadta volt ekkorra a derekát, a franciáknál és a belgáknál olyan hangok hallattszottak, hogy talán még sem kellett volna elsietni az áttérést, tehát jobb a bal, mint a jobb...

2010. szeptember 28., kedd

Atlantisz harangoz - de kinek? (2)

Okszitán tudós cikke az Antiacvariu-n

Reményik Sándor versének "átdolgozása" vagy "eltérítése" kapcsán


Drága Barátom!


Köszönöm, hogy megtetted a szükséges válaszlépést változatommal kapcsolatban. Így olyan dolgokat mondhatok el, amik anélkül is foglalkoztattak, hogy azokat megfogalmaztam volna, s megmagyarázzam, miért is léptem túl a fordítás keretein, miért folyamodtam az átdolgozáshoz, torzításhoz, kiegészítéshez. Megdöbbentett ugyanis, szándékos történelmen túli olvasatom során, a keletkezése óta eltelt évtizededek távlatából oly tragikusan önmagába forduló, köldöknéző szöveg. Írásodnak sokban, majd mindenben igazat kell adnom. De főleg a befejező mondatnak:


«Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...»


Nyilván, a fordításom, úgy ahogy van, lehetett volna jobb is. Képes is vagyok jobbá tenni, csakhogy nem a fordítás volt a szándékom, hanem a provokálás. Lépésed bizonyítja a számomra, hogy ez sikerült.

2010. szeptember 27., hétfő

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (77)

Magyarország és Bulgária döntik el, létrejön-e a dunai és a balkán-államok blokkja
1933 október


Szófia, október 29.
Balkán feszült figyelemmel vár: vajjon létrejön-e a balkáni blokk, vagy pedig a megalakításra irányuló törekvések újból a diplomáciai tárgyalások homokjába fognak fulladni? A Balkán-blokk megteremtésére irányuló diplomáciai hadjárat mögött Franciaország és Olaszország áll. A két nagyhatalmat a német előretörés bizonyos elvi megegyezésre kényszerítette úgy a Dunavölgye, mint a Balkán-félsziget hatalmi és gazdasági viszonyai rendezésének kérdésében.
Úgy a francia, mint az olasz politika ma már kölcsönös engedményekre hajlandó, hogy a befolyásuk alatt álló kisebb államok két egységes és erős blokkba legyenek összefoghatók. A cél ma már nyilvánvalóan az, hogy a kisantant, Magyarország és Ausztria részvételével egy dunai, Románia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország és Bulgária részvételével pedig egy balkáni blokk alakuljon ki.


2010. szeptember 26., vasárnap

Atlantisz harangoz - de kinek?

Reményik Sándor portréja

Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-odaigazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének - az egész pedig alig néhány sor! -, az
Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.

De előbb idézzük fel újra a verset, eredetiben:

Reményik Sándor
Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.



2010. szeptember 25., szombat

Még egy Frici-könyv...


Miközben Elekes Ferenc könyveinek sora örvendetes ütemben szaporodik virtuális polcomon, újra csak szomorú-keserű-gyalázatos-lehangoló-lebunkózó hírt kellett közölnöm barátommal: hogy ezúttal sem nyerte el a Pallas-Akadémia kiadónál két évvel ezelőtt közösen megszerkesztett könyvéhez a többek szerint is megérdemelt támogatást.

Ráadásul, azzal kellett őt szembesítenem - bár személy szerint semmi szerepem nincs semmifajta pályázati döntésben, csak hát közelebb vagyok mindenfajta információs forráshoz -, hogy olyan munkák nyertek pénzügyi pályázatot, amelyek már jó ideje piacon vannak. Kérdés: kiadó által megjelentetett könyvhöz milyen alapon kér valaki támogatást? Ha egyszer volt pénz megjelentetni egy kéziratot, akkor mire a segítség?

Fricinek joggal szemére vethetné valaki: jó-jó, de hiszen évtizedekig hallgatott, nem zavarta az irodalmi élet köreit, sokan meg is feledkezhettek róla, mire fel most e nagy sietség? Mindezekről lehetne s talán kell is vitatkozni. Ha érdemes lenne - de fölösleges.



2010. szeptember 24., péntek

Színek a palettán (adalék)

Márton Árpád:Szalmakalapos önarckép, 1957-ből
Mielőtt felajánlanám a Magyar Elektronikus Könyvtárnak - mert szent elhatározásom, hogy a világhálón lehet a leginkább szolgálni azt, hogy valamilyen gondolatnak, teljesítménynek érvényt szerezzünk a nagyvilágon - a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyvet, egy-egy jellemző részletét sikerült elhelyeznem a Káfé főnix portálon, illetve a mai Új Magyar Szó-ban.

Ez utóbbiban a könyv záróbeszélgetéséből lett oldalas interjú, érzésem szerint méltó ahhoz a születésnaphoz, amit hamarosan megünnepelnek Csíkszeredában, abban a művészeti iskolában, amelynek Árpi tanára volt egészen a nyugdíjazásáig. Addig is, gőzerővel korrektúrázom a könyvet, hogy az internetre már lehetőleg hiba nélkül kerüljön fel.

A könyv teljes anyagához tartozik egy függelék is, mely mintegy dokumentálja a Márton Árpád-életmű egy problematikus mozzanatát is (a csíkszeredai művelődési házban Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal közösen készített mozaik méltatlan sorsát riport örökíti meg), illetve jelzi azt a költői-kritikusi hozadékot, amit a festőművész munkássága kiváltott.

Adalékként álljanak itt versek a kötet végéről, amelyeket szerzőik Márton Árpádnak dedikálták - legtöbbször a rokonlelkek tudatos felismerésével.


2010. szeptember 23., csütörtök

Színek a palettán (visszhang)


Beszélgetőkönyvünk közreadásának kellős közepén jött az alábbi levél, de akkor nem akartam megszakítani miatta a közlést. Most jó lesz nyomtatéknak.

"Kedves Cseke Gábor,

olvasom a Színek a palettán-t. Vagyunk még egypáran akik várjuk a folytatást, továbbmesélünk egykori iskolánkról a bejegyzései nyomán.

Néhány nappal ezelőtt úgy gondoltam, nem érdekes az egész és visszapakoltam a kicsengetési kártyákat a dobozba, tanáraink, diáktársaink besárgult fényképei mellé. Aztán ma újra elővettem: mégiscsak elküldöm Önnek. Hátha felbukkan egy-két név, valaki, akivel tovább szőhetné a történetet - ha volna hozzá kedve.

Tisztelettel..."

Mivel a kedves levélíró diszkréciót kért, hadd maradjon kiléte a kettőnk titka. Mindennél fontosabb az, hogy ezzel nyilvánvalóvá lett előttem: nagy az igény arra, hogy közösségi intézményeink történetét, ember- és jellemépítő hagyományait, történeteit nem kellene veszni hagynunk. Még akkor sem, ha ezek a sokak által átkosnak nevezett időszakban - egész nemzedékek egyetlen, jól megcenzúrázott, szűk kifutópályára állított életének lehetséges keretét jelentette! - fejtették ki tevékenységüket, hatottak és ellentmondásos helyzetükben megpróbáltak hatni, alkotni, gyarapítani - ahogy lehetett.

Személy szerint engem pillanatnyilag kimerített ez az idő- és lélekutazás, amit Márton Árpád festőművésszel tettünk, de semmi sem lehetetlen, amíg élünk. Mellékelem kiegészítésül azokat a dokumentumfotókat, amiket levélíróm bocsátott a rendelkezésemre a marosvásárhelyi művészeti iskola életéből, a megfelelő magyarázatokkal.


1.-2. - 1965. nyári gyakorlat Nagyszebenben, Nagy Pál tanár úr diákjai körében;

3. - Barabás István tanár úr;

4. - a Kultúrpalota legfelső "sarki terme", rajz- és festészetterem;

5. - Nagy Pál tanár úr a grafika teremben;

6.-7. - 1976 és 1986 (színes kép), Piskolti Gábor tanár úr sírjánál.

2010. szeptember 22., szerda

Színek a palettán (21)

A föld fiai - Márton Árpád festménye
Csíkszereda, 2008. január 29, reggel 9.25

(Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?)

- Én el!

(Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?)

- Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben... Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő...

- Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű” mellé, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, s lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Lévén, hogy aki egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is elolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a magad dolgát. Amit úgy is nekem kell művelnem, elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, amikor megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.





2010. szeptember 21., kedd

Színek a palettán (20)

Márton Árpád - Erdő (akvarell)
(Még kiket akarsz kiemelni emlékeid kútjából?)

- Volt egy tanártársam, Hajdú Ingeborg, akiből egyszer csak rajoni titkárt csináltak. Nagyon-nagyon sokat segített, és nem csak személyesen nekünk, hanem az egész értelmiségi rétegnek, a tanároknak. Ő jelentette a hátteret, ha valami nem ment jól, ha probléma volt, hozzá bátran lehetett menni. Annak idején, amikor Andrissal és Pállfy Árpáddal a Cantata profana című alkotásunkat elindítottuk, ő volt az egyik, Imre bácsi mellett, aki a főnökök felé tartotta a hátát érte - de ez egy külön történet, ami még ma sem fejeződött be, nemrégiben a Csíki Hírlap is megírta az eseményeket.

- Ingeborg Brassóból érkezett Csíkba, történelem szakos tanárként, úgy tudom, szász műveltségű, a férje vállalatigazgató volt, s ezek a vállalati vezetők keményen összetartottak, megvolt közöttük egy kölcsönös tisztelet, a városvezetőséggel is egy közösséget alkottak, sok mindent meg lehetett velük oldani városszinten. Sokban segítették többek között a múzeumot is. Ezért Ingeborgnak rendkívül hálás vagyok. A rajoni világ megszűnése után visszajött tanítani, mert jó tanárnő volt... A megyésítés után az erdőkitermeléstől aztán a megye élére került Pataki Imre, a kultúránál Becze Tóni működött, a tanfelügyelőségnél volt Albert Dávid, Bakó Laci bácsi volt a könyveseknél, valamikor a kultúráért felelt, s egy életen keresztül ő is olyan volt, hogy soha semmit el nem botlasztott... Őrájuk emlékszem szívesen...


2010. szeptember 20., hétfő

Színek a palettán (19)

Nagy Imre: Gál Feri (ceruzarajz)
Csíkszereda, 2008. január 17, reggel 9.00

(Elhangzott ez a név is, hogy Gál Feri bácsi... Most akkor ő lenne esedékes...)

- Igen... Van egy visszamenő története annak, Feri bácsi hogyan is lett legendás, messze földön is ismert műgyűjtő. A harmincas években Domokos Pál Péter noszogatására, aki errefelé fel akarta éleszteni a székely néphagyományokat, feszegette többek között azt is, hogy a csíki festékeseket újra kellene indítani. Feri bácsi felesége pálfalvi asszony volt, s ő vállalta az újraindítást annak a régi módszernek a birtokában, elkezdték szőni a csíki festékeseket. Akkoriban Gál Ferenc a gyergyói nyugdíjpénztárnál dolgozott, s Nagy Imre hatására és Szervátiusz Jenővel összefogva, Budapesten a harmincas években valamikor egy nagy székely kiállítást rendeztek a festékesekből, ami akkor nagy ritkaságnak számított. Közösen állítottak ki s akkor mindenki igyekezett a szőnyegeket megvásárolni. Imre bácsi állítólag kijelentette volt, hogy nem pénzért herdáljuk, hanem cserélünk. Mert kik akartak szőnyeget venni? Olyanok, mint Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, az odaáti, Barcsay Jenő, Varga Nándor Lajos, egyszóval mindenki, aki könnyen belelátta a művészi értéket is. Nagyjából így állt össze a gyűjtemény, s így kerültek a szőnyegek helyébe ezek az alkotások. A képtár utána már egyre csak bővült. Mert ha Feri bácsi valamerre megfordult és elmondta, milyen gyűjteménye van, a művészek szíves-örömest adtak, mert egy idő után érdem volt oda valakinek besorolni. El lehet képzelni, hogy az ember megérkezik Marosvásárhely és Kolozsvár után, ahol gyűjtemények léteztek, múzeum volt s neveltetésünk folytán a magyar képzőművészethez kapcsolódtunk. Mestereink nagyjából mind Budapesten végeztek, onnan szívták magukba az alkotó szellemet és a mesterségbeli tudást, így aztán, hogy Csíkszeredába megérkeztem és megismertem Feri bácsit, s végignéztem a gyűjteményét, hát majdnem elájultam. Mint egy gyöngyszem, úgy ragyogott az egész. Két-három szobában volt összezsúfolva, meg egy csomó fiókban, erre-arra, de minden darab érték volt. Imre bácsi láthatóan szigorú, értő szemmel válogatta ki a megalapozó cseretárgyakat. A későbbiek során az ember szívesen adott a Feri bácsi gyűjteményébe, megtisztelő volt, hogy bekerülhettél a házába. Feri bácsi pedig így lett kompetens abban a kiállítássorozat megindításában, ami a múzeumban elkezdődött és János Pál fennhatósága alatt olyan gyümölcsözően megvalósult. Persze, Imre bácsi volt ennek a főmotorja, ő vállalta fel, hogy kit, mit és hogyan, mert nem mindenkit hagyott ám jóvá, elárulom, voltak ilyen kisebb koccanások is, Gy. Szabó Bélára például nagyon pipa volt, Mattisch-Teutch-ot sehogy se kedvelte, más ízlést képviselt, mint ő, Mátyás Jóskára is egy adott pillanatban kivolt, de ezt leszámítva zajlott az élet tovább, s Feri bácsi a kiállítási “brigád” tagja lett, minden kiállítás megnyitón jelen volt, szenzációs volt végighallgatni azokat az elbeszéléseit, amik az Imre bácsival való gimáziumi élményeire vonatkoztak, velük együtt járt az én egykori vásárhelyi nevelőm, Simon Feri bácsi is, úgyhogy nekem már volt némi rálátásom erre az életformára és erre a világra... Valahányszor elakadtam aztán a munkában, csak kimentem Feri bácsihoz Somlyóra, leültem s egy kávé mellett megnézegettem az ott összegyűjtött nagyokat. Úgy tűnik, Feri bácsinak tetszett ez a szerep, mert állandóan hívta a vendégeket, fogadta őket, végigvezette őket a szobákon, benne volt már a korban, nyugdíjas volt, maradt rá ideje, sokszor aludtak is nála, sok képzőművész megfordult a portáján, Puskás Sándor például nagy barátja volt, meg a két Szervátiusz, Jenő és Tibor, de Magyarországról is állandóan jöttek, Szőnyi és Aba-Novák, s a többiek küldték a vendégeket, a háza amolyan tájékozódó pont volt, ahol szépen eligazodott az ember...


2010. szeptember 19., vasárnap

Színek a palettán (18)

Nagy Imre rajza: Ilona
Csíkszereda, 2008. január 15, reggel 9.00

(Abban egyeztünk meg menet közben, hogy sorra vesszük azokat is, akik a csíkszeredai életeden maradandó nyomot hagytak. Most eljött ennek az ideje - kivel indítsunk)

- Az, hogy ide s olyan környezetbe kerültem, meg hogy továbbra is volt, aki ránk figyeljen, ez elsősorban Nagy Imre bácsihoz kapcsolódik. Ahogy idekerültem, annak idején, hallgattam a Miklóssy professzor javaslatára, aki ötödéven dobta fel a problémát, hogy fiúk-lányok, arra ügyeljenek, amikor kikerülnek innen, úgy dolgozzanak, hogy ha lehetőségük lesz, mihamarabb egy kiállítással kell jelentkezni, mert rajztanárnak el fogják fogadni egy életen keresztül, de az alkotáshoz való hajlamról látható bizonyságot kell tenni. Hát én erre a nagy útra készültem is, s hála istennek, hogy az összes kollégáim közül nekem adatott meg az a szerencsés helyzet, hogy itt Csíkban egyfolytában, folyamatosan, havonta művészeti kiállításokat rendeztek, s ebben a vonulatban másfél hónappal azután, hogy megérkeztem, megnyithattam első szeredai kiállításomat. Kolozsváron már volt korábban egy bemutatkozó jelenésem, a Mátyás-házban, az itteni első kiállításomra a múzeumban került sor, hetven munkából álló anyagot akasztottam a falra. Ezt az anyagot végignézte Nagy Imre bácsi is, ő akkor kérdéseket tett fel bizonyos munkákkal kapcsolatban, így aztán a szimpátiái közé kerültem rövid idő alatt, mert András már itt volt öt éve, s ők már együtt jártak-keltek, festegettek, Imre bácsi meghívta Gaál Andrást is, így aztán én is bekerültem ebbe a bűvkörbe, ami jó volt... Pontosabban az történt, hogy ő időközönként nyilvántartott bennünket, emellett pedig számon is kérte, hogy mit csinálunk. Amikor ő telefonon felhívott, hogy akkor ő most szeretné megnézni, mit festünk, akkor esküszöm, hogy a zabszem a fenekembe nem fért be, merthogy szörnyen igényes ember volt, viszont ez a javunkra is vált, hiszen Imre bácsinak a városban volt egy presztizse, tisztelték, s ezen keresztül, amikor az ifjúságról szó esett, állandó jelleggel védelmébe vett, vagy ajánlotta az elvtársaknak, a vezető embereknek, hogy igenis, figyeljenek ránk.


2010. szeptember 17., péntek

Színek a palettán (17)

Gaál András - Táj (akvarell, 1968)
(... Közben Gaál Andrásról kézen-közön teljesen elfelejtkeztünk, pedig hát ő indított el téged a pályán...)

- Az, hogy ide kerültem, neki is köszönhető, az, hogy egyáltalán Csíknak a hatása alatt fejlődhettem. Amikor én 1963-ban ide jöttem és végigjártam Alcsíkot, Felcsíkot és Középcsíkot, rettentően tetszett nekem az egész környezet. Azt is megmondom, miért. Alfaluban, Gyergyóban, legalább 12 kilométert kellett menni, amíg kiértünk az erdőbe. Benn voltunk a falu középpontjába, s úgy éreztük, főként az ilyen ködös időben, mint amilyen ma is van, hogy valahol az alföldön vagyunk. Egy nagy völgyben, lapályon voltunk. Mindenik környező falu kedvezőbb helyzetben volt nálunk, viszont Alfalu távol feküdt a hegytől. Gyermekkoromban ahhoz, hogy minden reggel elvigyem a reggelit vagy délben az ebédet, s rendszeresen, egy nap többször is megtegyem azt a 12 kilométert, az azért becsületes egy túra volt. Minden este hazajönni a szénával meg lovakkal, tehenekkel, minden egyébbel, s reggel újra vissza, hát tudod, finoman fogalmazva elegem volt ebből a foglalatosságból. Különben szerettem a falumban, egy pillanatig sem nyűgölődtem, de amikor megláttam Csíkszeredában, hogy létezik más valóság is, s akárhonnan indulok, egy fél óra alatt ott vagyok a hegyek közt, hát nagyon jó élmény volt... Nem, mintha a hegyeknek annyira el lettem volna kötelezve, de valahol a táj, a domborzat és egyáltalán az egész környezet mindennél jobban vonzott. S el kell áruljam, hogy a főiskola elvégzéséig akár Háromszéket is jobban ismertem, a különböző földrajzi elhelyezkedés és földrajzi fontosság szempontjából, mint a saját szülőföldemet. A kollégáim nagy része, akik fennebb vagy alattam jártak, szinte kivétel nélkül háromszékiek voltak.


2010. szeptember 16., csütörtök

Színek a palettán (16)


(Jöjjön akkor most Jecza Péter...)

- Jöjjön... Péter nagyon közkedvelt alak volt a középiskolában, vezető ember volt, örökké felszínen mozgott, ugyanakkor rengeteget dolgozott. Tehetsége mellett mindenek előtt a fantasztikus szorgalma és akarása vitték előre, kedvenc növendéke volt Izsáknak, nagyon jó fej is volt, s a főiskolán is remekelt, a bátyja magyar szakon végzett, irodalmi titkár, majd főszerkesztő lett Sepsiszentgyörgyön... Az egyetemen Kós András bácsi keze alá került, egy nagyon jó csapattal, Spǎtaru Mirceával, meg a többivel, egy nagy hajtás létezett közöttük, ő lett az évfolyam legjobbja. Emlékszem, hogy csodáltuk, hogy megkapta az Andreescu-ösztöndíjat, majd a Köztársaságit is, a példaképünk volt, olyanok akartunk lenni, mint ő, s lettünk is, mert Imrével ketten mi is megkaptuk mindkét ösztöndíjat. Ez a példa, hogy dolgozni, hajtani és megmutatni, csakazért is, ez bennünk megvolt. Jeczától ilyen szempontból sokat kaptam. Őt a fizikuma is segítette, s ehhez képest most eléggé leromlott állapotban van, ahogy hallom... Nagy karriert futott be, németországi kapcsolatai révén is, sikeres szobrász lett, mindenféle szempontból. Sokat állítgatott ki külföldön, belekerült egy nyitottabb, európai vérkeringésbe, Temesvár szelleme is segítette őt a kiteljesedésben, sikerült nonkonformistáknak lenniük ott, ők mindig mást akartak, a temesváriak, Bertalan Istvánnal és társaival egy olyan csapatot hoztak létre, amire aztán a bukarestiek is felkapták a fejüket, és mindarra, amit ők produkáltak. Péter aztán tényleg kifutotta az összes lehetőségeit... Egy darabig tartottuk a kapcsolatot, mert az évfolyamtársamat, Bíró Klárit vette el feleségül, aki textiles volt, később elváltak, s Klári betegen ott maradt, s akkor egy kicsit megátalkodtam a Péter irányában... Hívtuk többször Szárhegyre is, de egyszer sem szánta rá magát, hogy a táborba eljöjjön. Olyan lekicsinylően visszautasított...

*

JECZA Péter, szobrász (1939, Sepsiszentgyörgy-2009, Temesvár). 1957-1963: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1969: Román Kulturális Érdemrend I. fokozata; 1975: Dr. Ludwig Linder Nemzetközi Képzőművészeti Díj, ugyanekkor tagja lett a Német Szövetségi Köztársaság képzőművész-szövetségének (Ring Bildender Künstler); 1979: Ravennai Nemzetközi Szobrászati Biennále aranyérme. 1963-1979 között a Temesvári Egyetem Rajztanárképző Karának tanára, 1989-ig ugyanott a Traian Vuia Műszaki Egyetem adjunktusa. Egyéni kiállítások: 1972, Wuppertal; 1973, Bukarest, Hofgeismar (NSzK); 1977, Wuppertal, Hofgeismar; 1978, Aeugsterthal (NSzK); 1981, Wuppertal; 1982, Korunk Galéria, Kolozsvár, Wuppertal; 1983, Düsseldorf; 1984, Köln; 1986, Bázel, Wuppertal, Lugos; 1987, Bázel; 1990, Essen. (artportal.hu)

Csíkszereda, 2008. január 10, reggel 9.00

(Sövér és Jecza után ki következzék? A sorrendet megállapítani továbbra is a Te tiszted...)

- Mindenképpen Szakáts Bélát emelném ki ezúttal. Székelyudvarhelyi születésű fiú, családi hátterét nem ismerem, két évvel járt fölöttem, ő volt az a szobrásznövendék, aki a legnagyobb ígéretnek számított. Középiskolás pályafutásáról keveset mondhatok, mert az az évfolyam voltak, akik kevésbé foglalkoztak a kisebbekkel. Az egyetemen viszont nagyon kellemesen csalódtam benne, addig egy tartózkodó valakinek tudtam...

- Nem volt ösztöndíjunk az elején, s egy randevúm akadt egy lánnyal, Szakáts meglátta a bentlakásban, hogy lóg az orrom, s rámszólt: hát te, mi a bajod? Á, mondom, találkám van, s az illetőt nem ismerem... Tudod mit, mondta, van nekem egy kinőtt kék öltönyöm, azt odaadom, mert én már nem tudom fölvenni, próbáljuk csak meg... Azt mondd meg, ki az a kolléga, aki így egyből kitalálja a bajodat, amit szégyelsz és be nem vallanál senkinek, semmi pénzért, ő meg jön és kérés nélkül ad egy ruhát... Hát persze, hogy erről volt szó... Jó, rajtam is szűk volt a ruha, mert ő is még az érettségire kapta, s nem viselte, de mégse volt folt hátán folt... A gesztus, a vásárhelyi iskolából hozott egymásra figyelés ilyesféle apró jelzései nagyon jól estek és sok-sok emberségre hangoltak mások iránt, a következőkre nézve. Gondoltam, ilyennek kell lennem majd nekem is... A későbbiek során aztán tényleg, mi is ugyanígy viselkedtünk az újonnan jöttekkel...

- A továbbiakban Szakáts Temesvárra került, a művészeti líceumhoz, később pedig, az utóbbi időben a főiskolai oktatásban vesz részt, de ezen túl elmondhatom, hogy egy kiváló szobrász. Temesvár különben is, Jeczával kapcsolatban is említettem, olyan új művészeti fuvallatba állt be, ami a bukarestivel szemben egy jóval szabadabb, liberálisabb hangot üt meg. A bukarestiek érdekes módon a francia hatást, a francia világot vallották magukénak egy darabig, de úgy nézett ki, hogy egy adott ponton beáll náluk egy kifulladás, mert ott voltak közvetlenül az ideológiai nyomás alatt, ami a központból rájuk nehezedett, a temesvári világban viszont sokkal jobban érvényesült a multikulturalitás kölcsönössége és toleranciája. A bukarestiekben ugyanis ott lappangott egy adag nacionalizmus, ami Temesvárról hiányzott. Bukarest ösztönösen elnyomta a vidékről, s főként az erdélyi tájakról bejövő műveket, így Temesvár volt az, aki minden törekvést méltányosan fölvállalt. Nem is csoda, hiszen magyar művészek teremtették meg ezt az eszmét Bertalan Zoltánnal az élen, s hozzá csatlakoztak később Jecza, Molnár Zoli és Vitályos Magda, és a férje, Kazinczy Gábor grafikus, s ebben a csapatban Szakáts Bélának is nagyon komoly szerep jutott... Persze, itt most nem szabad elfelejteni, hogy Jecza mindig vezéregyéniség volt, akár a falkavezér, Bertalannal és Molnárral ők együtt ténykedtek. Viszont a Béla alapossága és megfontoltsága párját ritkította. Ő egy nagyon érdekes dolgot vitt magával Székelyudvarhelyről: becsületes, tiszta ember volt, ő csak arra alapozott, amit teremtett, nem szervezte túl magát. Tanított, példát mutatott, ebben volt az ereje. Jecza viszont mindig rátett egy-két lapáttal, nagyon jó volt a politikai háttere. Jó diplomata volt, meg tudta lovagolni minden idők konjunktúráját. Előbb keletre, aztán meg nyugatra is... Szakáts Béla hiába került Temesvárra, azért az udvarhelyi lokálpatriotizmusát, ami dicséretes, megőrizte. Ő nem csak egy helységre korlátozta e ragaszkodását, hanem az egész székelységre. Így került aztán ő Szárhegyre, mert a tábor volt az a momentum, amikor ő a modern gondolkodásmódjával belépett a mozgalmunkba, szívesen jött és jön ezután is, mert szerinte mi sokkal jobban ragaszkodunk őhozzá, mint Udvarhely...

- Időben visszaugorva az 1974-es szárhegyi induláshoz, annak éppen ez volt az egyik lényeges mozzanata, mert most már ki lehet mondani, hogy titokban szerettük volna visszahívni, összegyűjteni azokat az erdélyi alkotókat, akik kirepültek ebből a régióból, ebből a térségből, és hagyjanak egy maradandó nyomot maguk után Szárhegyen, alkotások formájában. Ezért haragszom én olyan emberekre, akik a két világháború között vagy a második háború előtt nagyon sok mindenben részt vettek, tapasztalatot szereztek, viszont lekicsinylően nem voltak hajlandók bekapcsolódni a szárhegyi elgondolásba. A régi kolozsváriak, úgymond a mestereink, ha semmi egyebet nem csinálnak, előállhattak volna egy-egy rajzlap nagyságú munkával, megtisztelni a tábort. Nagyon sokat jelentett volna erkölcsileg. Ehelyett kaptuk a fitymáló megjegyzéseket, a lekicsinylést: hogy na, akkor mi van? Állandóan azt firtatták, hogy jó-jó, de mi ebben a garancia? Hát az isten áldja meg, a két háború között, amikor megindították a különböző mozgalmaikat, a Barabás Miklós Céhet, leszakadva az anyaországról, abban mi volt a garancia? Körülbelül annyi, mint most. Viszont a hetvenes évekre az erdélyi magyar művészetnek már egy olyan nagy csokor derékhada verbuválódott és nőtt fel, hogy Szárhegy igenis, garancia lehetett. És ez volt a lényeges cél, hogy valahol nyomot hagyva megfogalmazzunk egy közös üzenetet. Ez nem volt egy olyan véletlenszerű játékszer, amire csak úgy, szórakozásból rátaláltunk, jól átgondolt elképzelés volt, csak akkor éppen nem lehetett teljesen nyíltan megfogalmazni. A Barátság tábor meghirdetése, a románság bevonása, az egész nyitás kifelé szerintem nagyon szerencsés volt és mindenki csak nyert vele, mert nem zárkóztunk be az elfogultságunkba, megszabadultunk az akaratlan köldöknézésünktől.

(A szárhegyi epizódon túl mit lehet még szerinted a Szakáts Béla érdemének betudni?)

- Az a tény, hogy tanár és becsületes, tisztességes nevelőmunkát végez, gondolom, mindent elárul. Az általa vezetett évfolyamokról kikerülő fiatalokat ugyanúgy, ahogy őt is megtanították, becsületre, tisztességre és szakmaismertere neveli. Haragusznak rá, mert szigorú, sok mindent elvár, megkövetel... Ez a fiú, Sárpátki Zoltán, aki az én itt álló szobromat patinázza, amit Izsák készített rólam, a Béla növendéke volt, s az elmúlt napokban elbeszélgettünk volt, elmondta, mi mindent tanult tőle és mennyire hatott rá az igényessége. Amit itt csinált a szobrommal, a műtermemben, az Szakács Bélán keresztül Izsáktól nemzedékről nemzedékre öröklődött, átadódott, mert a mesterséget meg kellett tanulni.

*

SZAKÁTS Béla, szobrász (Székelyudvarhely , 1938. szeptember 19.) 1956-1962: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1978: Romániai Képzőművészek Szövetségének díja; 1982: Országos Képzőművészeti Fesztivál szobrászati díja, Bukarest; 1988: Dante Biennálé aranyérme, Ravenna. 1962-1994 között a Temesvári Képzőművészeti Líceum szobrászat tanára, 1994-től a temesvári Képzőművészeti Főiskola docense, tanszékvezető. Kezdetben terrakottával, majd bronzzal dolgozott. A konstruktív formaalkotás és a kinetikus művészet elkötelezettje. * Egyéni kiállítások: 1968, 1980, 1987 • Temesvár, 1986 • Krajova, 1989 • Lugos. Válogatott csoportos kiállítások, 1990 • Euro-Ázsiai Biennálé, Ankara, 1988, 1992 • Dante Biennálé, Ravenna.. Köztéri művei: Az 1989-es romániai forradalom emlékműve (Temesvár). (artportal.hu)

*

(Említetted többször is az iskolából örökölt odafigyelést, ami sokmindenre kiterjedt köreitekben. Hol van az a határ, ahol kezdenek megkopni, lazulni ezek a reflexek? Amikor már meghűvösödnek az emberközi viszonyok?)

- A vásárhelyi iskola mai keresztmetszetét és visszamenőleg az útját egy időn túl már elég nehéz lenne követni. Talán a nyolcvanas évekig az odafigyeléssel még nem volt baj, az akkor kikerült, illetve akkor felvételizett diákok életében még létezik, mert még működtek azok a tanárok, akik akkor előadtak és elcsöpögtették bennünk ezeket az elveket. Azután? Lett egy egyszerű, akármilyen művészeti iskola. Pont, mint a többi. A “nagy család” felbomlott...

- Különben úgy hiszem, éppen a szétszóródási kör az, ami ennek az iskolának a kiterjedési pontjait meghatározta térben és időben. A végzett növendékek, ahol elhelyezkedtek és ahol életet kezdtek, ott valahol azokkal a gyerekekkel, akikkel már ők foglalkoztak, ugyanazt igyekeztek megteremteni azokban az iskolákban, ahol tanítottak. Így sugárzott ki, gondolom, Marosvásárhely szellemisége az egész Székelyföldre, de még tovább is: Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, Csíkszeredára, Gyergyószentmiklósra, Kolozsvárra. Mindenütt próbáltuk ugyanazt a hangulatot megteremteni, az egymásrafigyelést.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Szakács Béla: Gyorsuló idő (fa)

2010. szeptember 15., szerda

Színek a palettán (15)


- A következő kliensünk az egyik legtehetségesebb közülünk, Bakó Antal, aki egy évet ismételve maradt ránk az iskolában. Jobbágytelki fiú, egy ottani asztalos mester gyereke, valóságos őstehetség, kiválóan rajzolt, festett, s már említettem, most is elmondom, többet tanultunk Tónitól, mint a tanárainktól, belőle szabályosan ömlött a tudnivaló. Nagyszerűen, érett vonásokkal rajzolt, Nagy Pál kedvence volt, különben Székely János is említést tesz róla cikkében a szánkózó gyerekek kapcsán (“Egy másik név: Bakó Antal. Soha, míg élek, nem felejtem el azokat a szánkázó gyermekeket, akiket óriási kucsmájukban és kedves esetlenségükben majdnemhogy felülnézetből megörökített. Feloldott, laza-szürke színfoltok csupán a véghetetlen hósivatag közepén, de milyen szépek mégis ott, a hideg és meleg tónusokkal árnyalt és domborított havon...”). Úgy együtt heten, ahogy voltunk, a hét fiú be is kerültünk az egyetemre, végig nagyon jó tanuló volt a középiskolában, közben aztán rájöttünk, hogy a szellemiek nem igazán segítették, elméletből alig-alig ragadt valami rá, nem értette a tantárgyakat, nem működött a sütnivalója. Tóninak ez lett végül a veszte, bekerült a főiskolára, csak az isten tudja, hogy sikerült átvészelnie a hat évet, mert amikor az elme csíszolása nem halad párhuzamosan a műhelymunkával, akkor előbb-utóbb kilóg a lóláb, a szellemiek ráhúzták a féket a szakmai tudásra és ettől aztán erősen csikorgott az egész. Szxegény Tóni, egyre együgyűbb és bugyutább lesz, ha szebben akarok fogalmazni, akkor naivabb. Állandó célpontja lett a csúfondároskodásunknak... Egyre jobban süllyedt alá a jelentéktelenségbe. Elvégezte a főiskolát, kikerült Nyárádszeredába (ha jól tudom), ott volt rajztanár éveken keresztül, és nem csinált utána semmit. Ez a legnagyobb veszteségünk, nekem személyesen legalább is ez fáj a legjobban, lehetséges, hogy azért magának még rajzolt ezt-azt, de se egy kiállításban, se egy más megnyilvánulásban nem vett részt. Szép lassan elkopott, most valahol Magyarországon van, a családalapítással is állandó gondjai voltak, gátlásos ember volt. A szülők érdekes módon egész más világot mutattak, életvidám, nyitott emberek voltak, s Jobbágytelke se az a bezárkózó település, pezsgő népi kultúrával rendelkezik, hogy a számlájára lehessen írni azt a falsot, ami Tóniban megtestesült. Legalább huszonöt éve nem találkoztunk, akkor is a lányomat vittem felkészítőre az orvosira Vásárhelyre, s a főtéren összefutottunk Tónival, ő meg odasúgja nekem: istenit a fejednek, mindig olyan jó nőkkel jársz! Ne hülyéskedj, mondom, az a lányom!... Hát ilyen volt ő, ez sokmindent elmond róla...

- Csak egy példa a naivitására. Negyed- vagy ötödévesek lehettünk, s egy délután Gyenge Imre jön haza a bentlakásba, Tóni egy asztal tetején ül, vasalóval a kezében, s ott várakozik, a vasaló persze be van dugva, Imre, az állandó heccmester piszkálgatja: siess azzal a vasalással, mert nekem is ki kell vasalnom a nadrágomat. Te, ez a vasaló nem akar menni... - panaszkodott Tóni. Imre felcsattant: szombaton délután hogy akarsz te a harmadik emeleten vasalni, amikor nincs nyomása az áramnak? Mire Tóni fogta magát, lement egy emelettel lejebb és kivasalta a holmiját. Biztosan kiüthette odafent az áramot, de ő az Imre tréfáját egy az egyben elhitte. Középiskolától egy egész füzetet írhattam volna tele a marhaságaival, meg azzal is, amit elkövettünk vele.

(Hogy diplomázott le végül?)

- Nehezen. Szakmailag az átlagot megütötte, de elméleti vizsgákra állandóan fel kellett készítenünk, egyet rágtuk a fejét a szessziókban. Bretter Györgynél úgy vizsgázott le, hogy puskát csinált tudományos szocializmusból, egy tenyérnyi kis könyvben rajzolta le elképzeléseit a tudományos gondolatokról, Bretter megtalálta nála s elvette, de mikor meglátta, mi van benne, például az elnyomók és elnyomottak fejezet alatt pálcikafigurákkal remekül leképezve az elnyomást, a tanár azt mondta, Tónika, ezért a kis füzetért átengedem magát. Nem mondom, volt neki sok minden a fejében, olvasott is sok mindent, de válogatatlanul és különösebb cél nélkül, a szintézisre már nem volt ereje és képessége. Vizsgák előtt addig sulykoltuk belé a dolgokat, amíg egy átmenő jegyre tudta. Nem hagyhattuk egymást, hogy valamelyikünk kimaradjon...

(Akkor most jöjjenek a lányok...)

- Három lánnyal kezdtük a középiskolát. Lázár Lili volt a legidősebb, korosabb volt nálunk is, s valamilyen csípő problémája volt, azért is ment el, múló kaland volt ő az osztály és az iskola számára, lelkileg is nagyon rendes egyéniség volt, korrektül végezte a szakmai feladatokat, Kacáról jött, két év után elbúcsúztunk tőle. A női pontosság, a fegyelem meglátszott a munkáin, de különösebben nem jeleskedett...

- A másik, aki a lányok közül kiemelkedik, Kákonyi Csilla, aki most is egy illusztris név, értelmiségi családból jött, édesapja iparművészetit végzett Budapesten, utána a Filharmóniában játszott, nagyon jó muzsikus is volt egyúttal, akár csak az egész család, a mama is zongorázott, otthonról tehát jó örökséggel jött, de fiús természete volt, állandóan köztünk forgolódott, a lányok között kevésbé, művészete ma is bizonyítja, hogy egy nagyon kemény, karakteres alkotó. Középiskolában még nem tűnt ki túlságosan, elvégezte, amit el kellett végeznie, együtt indultunk felvételizni az egyetemre, de akkor nem vették föl, talán a káderlapja miatt, az értelmiségi szülők okán, csak három év múlva került be az egyetemre, s a harmadévtől aztán újra összeállt a vásárhelyi csapat, sokat voltunk együtt. Marosvásárhelyre került s tudtommal teljesen szabadúszóként teljesítette ki önmagát, sajátos festészetét.

*

KÁKONYI Csilla festő (Radnót 1940. május 28.) 1960-66: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Marosvásárhelyen él, szabadfoglalkozású. Festményei drámai alaphangú társadalmi témák, továbbá tájképek, csendéletek. Egyéni kiállítások: 1974 • Szováta, 1975 • Szászrégen, 1975 • Székelyudvarhely, 1978, 1984 • Marosvásárhely, 1988 • Iserlohn (NSZK), 1990 • Budapest • Pécs, 1995 • Kolozsvár • Sopron. Válogatott csoportos kiállítások, 1993 • Tizenhárom plusz egy marosvásárhelyi művész, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, Zalaegerszeg, 1995 • Budapest. (artportal.hu)

*

- Férjével, Bálint Zsigával együtt ők most is kiváló kettőst alkotnak, le az összes kalappal előttük, mert azért nem minden férj nézi jó szemmel, hogy otthon festeget az asszonya. Ez a magatartás nagyon sok tehetséges nőnek a veszte lett egy bizonyos idő után. Nagyon sok példa van erre.
(Mi a magyarázata ennek szerinted?)

- Egyszer a család, az a körülmény, hogy nem adnak lehetőséget, magára hagyják a nőt az anyaság gondjaival, sok ilyen esetet láttam, kolléganők vagy fennebb, illetve alattam jártak esetében, közülük a nagyon tehetségesek is igen kevesen tudtak kitörni. Ezért aztán az ismerőseim között többen is vannak, akik emiatt vénlányok maradtak. Vagy ha férjhez is mentek, gyereket nem vállaltak, esetleg idősebb élettársat választottak maguknak. Szóval, kikerülték a családi élet bonyodalmait.

- A következő kolléganő a csíkszeredai Boér Lenk Ilona, tisztviselő család lánya, ő se került be elsőnek, ugyancsak káderlapja miatt. Tehát nem azért, mintha tehetségtelen lett volna, hanem a származása folytán. Akkor beiratkozott a hároméves tanárképzőre Kolozsváron, majd azt végezve kikerült Gyulakutára, ott ment férjhez, s aztán Boér Antallal jöttek ide Csíkszeredába haza, s a tanárkodása mellett szorgalmasan dolgozott a maga módján, de az igazság az, hogy a három éves képzés sajnos nem elegendő a szakmai kiteljesedéshez, a mesterségbeli tudáshoz. Nem is fektettek olyan nagy hangsúlyt rá... Nekünk bezzeg minden héten volt legalább 36 szakóránk... Ők csak kóstolgatták a szakmát. Akik ezt végezték, s érezték a hiányt, elmentek egy másik egyetemre, mint ahogy például Zsigmond Marci tette, aki szintén elvégezte a pedát, tanított vagy három évet Maroshévizen, s Bukarestben a monumentális festészeten folytatta. Úgy tudom, Beczássy Tóni is ugyanebben a hajóban úszott... Hogy aztán elvégezte-e a pedát, az még mindig rejtély számomra, de az Andreescun végül lediplomázott.

- Ilona érdekes stílusban folytatja a szakmát, végzi a maga dolgát még mindig, van egy jó értelemben vett tartása, ami nem hagyja, hogy leálljon. Most, hogy a családtól megszabadult, s a gyerekek is kirepültek, keményen ráállt a szakmára és szakadatlanul dolgozik.

*

BOÉR LENK Ilona, festőművész (Csíkszereda, 1940. dec. 15) a marosvásárhelyi művészeti középiskolában tanult, Incze István, Nagy Pál, Bordy András és Barabás István keze alatt. 1953-ban a kolozsvári pedagógiai Főiskola rajztanári szakán szerez diplomát. Szülővárosába, csíkszeredába jön haza, nyugdíjba vonulásáig (2002) rajztanár. Egyéni kiállítások: Csíkszereda (1973, 1974, 1980, 1982, 1991, 1993, 1995), Gyergyószentmiklós (1994), Székelyudvarhely (1995), Kolozsvár (1996). Szívesen vesz részt különböző alkotó táborokban. 1975-ben vendége a szárhegyi alkotótábornak. Bevallása szerint foglalkoztatják a zenei témák képi feldolgozása. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

*

(Ezzel főbb vonalakban végigvettük a szűk baráti-osztálytársi csoportot., most következzenek a feletted-alattad járók, akik komoly befolyással voltak rád, pályád alakulására. Román Viktorról már beszéltünk, Sövér Elek következik...)

- Mint elsőéves kisdiák az iskolában, az akkori végzősöket említeném elsősorban - Sövér Eleket, aki falusfelem volt, Páll Lajost, aki az akvarellezésével nyűgözött le, utána őt nem vették fel rögtön, s egy évig ott lakott a bentlakásban s a színházban volt díszletfestő, Korondi Jenőt, aki nagyon jól tudott a kisebbekkel kapcsolatot teremteni s hatni rájuk... Akkoriban jöttek át a megszüntetett nagybányai művészeti iskolából Paulovics Lászlóék, akikben volt egy adag fennsőbségesség, de hamar hozzánk idomultak végül, a későbbiekben Takács Béla temesvári szobrász, aki Udvarhelyről származott, volt aztán egy Molnár Zoltán nevezetű, aki aztán meghalt, ő is Temesvárra került az egyetemre, hozzá igen közel álltam, a főiskolán is sokat tanultam tőle, beszélgettünk, el is látott tanácsokkal. Jecza Pétert is nagyon szerettem, vezető egyéniség volt, a KISZ titkárává választották, aztán Ughy Pista is ide sorolható, akit már említettem korábban, s aki a nagy tehetsége mellett irtózatosan lusta volt, csak mikor kikerült az életbe, szaladt fel a pályán s kapta meg a helyét a keresztúri múzeumnál, most kint él Pápán. Amikor az iskolában együtt voltunk a nyári táborokban, Vécsen és Görgényszentimrén, akkor mindig kíváncsian hozzácsapódtunk, mert őt figyelve érezni lehetett, látni, hogyan is készül az igazi alkotás.

(Kezdjük akkor Sövér Elekkel...)

- Az egyetem végeztével hazakerült Alfaluba. Én az egyetemen is jóban voltam vele, szenzációs dolgokat csinált, s mindig azt a témakört piszkálta és próbálta felszínre hozni magából, ami engem is izgatott: az otthoni vétetést. Istenigazából ragaszkodott a gyökérhez, s a témáit is mindig úgy válogatta, úgy festette meg, ezért aztán tetszett is nekem. Persze, ő más tanárnál tanult, másfele haladt, mint mi, akik Miklóssyhoz tartoztunk, s miután hazakerült Alfaluba, sokkal könnyebb volt kommunikálnunk, gyakran találkoztunk, együtt állítottunk ki, megnézegettük egymás dolgait, nagyon közel állt hozzám, aztán ő is bekerült Csíkszeredába, tanártársak lettünk, s egészen más viszony alakult ki közöttünk, egy teremtő párhuzamosság, bár más-más utakon jártunk, az alapvétetés azonos volt, de a megoldás teljesen eltérő.

(A viszonyotok milyen volt? Te mindig felnéztél rá, mint idősebbre, vagy kiegyenlítődtek a különbségeitek?)

- Miután már kiállítottunk, nem éreztem különbségtételt, nem hódoltam be neki, mindenki végezte a maga dolgát, ő teljes egésézben átállt egy idő után a pasztellre, nagyszerű emberismerő volt, kitűnően portrézott, de egyre jobban kezdett érződni rajta a nagyistváni hatás. Én ettől a befolyástól nagyon féltem és minden erőmmel igyekeztem elkerülni. Tudniillik főiskolás koromban én nekikezdtem pasztellezni, és Miklóssy mester erre szörnyen leteremtett. Hogy ennek semmi köze a festészethez. Volt nekem egy nagy szerelmem a magyar festészetben, aki pasztellezett, Rippl Rónai József, a Babits portréjára gondolok, meg az Önarcképre a sapkájával, rettentően vonzott a művészete, s gyakran nézegettem is az albumokban...

*

SÖVÉR Elek festő (Gyergyóalfalu, 1937. július 25. - Csíkszereda 1982. május 7.), 1955-61: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kádár Tibor, Feier Petru. Előbb Aradra, majd Gyergyóalfaluba helyezték át tanárnak. 1970-ben Csíkszeredába költözött és ott tanított. 1967-ben Magyarországon, 1972-ben a Szovjetunióban járt. 1973-81: a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Iskola igazgatója. A szárhegyi művésztelepen is dolgozott. Közvetlenül a főiskola után expresszionista, szürrealista grafikával kísérletezett, majd Nagy István nyomában, de eszményképének műveinél nagyobb derűvel, merészebb gesztusokkal, expresszívebb színhatásokkal jelenítette meg a Székelyföld táji elemeit, emberi karaktereit. Belülről kifelé, a tárgyakból, az arcokból áradó és mindent átitató fényhatás adja képeinek különösségét. Egyéni kiállítások: 1966 • Gyergyószentmiklós, 1973 • Kézdivásárhely • Székelyudvarhely, 1976, 1979, 1981 • Csíkszereda, 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár 1983 • Csíkszereda (emlékkiállítás, kat). Válogatott csoportos kiállítások: 1962 • Marosvásárhely, 1962-67 • (Maros) Magyar Autonóm Területi kiállítás, Marosvásárhely, 1968 • Expo '68, Marosvásárhely • Bukarest, 1971 • Csíkszereda, 1974 • New York, 1977 • Kovászna ,1978 • Költők és grafikusok, Korunk Galéria, Kolozsvár • Grafikusok a szülőföldről, Korunk Galéria, Kolozsvár. * Köztéri művei: Művelődési Otthon (1976, Gyergyócsomafalva), Fenyő Szálló (1976, Csíkszereda). (artportal.hu)

*

(Mi tetszett neked a pasztellben?)

- A mássága elsősorban, a tehcnikai mássága, az, hogy másképpen kellett hozzányúlni, a könnyedsége, a gyorsasága, a színvilága. Az olajnál állandóan kell várni, amíg megszárad, vagy legalább megszikkad, hamar lehetett vele vázlatot készíteni, szívemhez közelebb álló anyag volt, bármi másnál... De amikor a nagyistváni világ tisztázódott s leülepedett bennem, akkor a félelem, hogy ne hasonlítsak rá, eltiltott a pasztelltől. De hogyan tovább? Ezt kellett eldöntenem. Mondtam magamban, hogy Elek ezt olyan csodálatosan csinálja, hogy én nem foglalkozom vele, s majd csak 1991-ben vettem újra kezembe a pasztellkrétát, tiszta véletlenül...

- Kárpátaljára mentünk táborba, anyagot nem kaptunk két vagy három napig, s tudod hogy van ilyenkor, az ember dolgozna, nem akar tétlenül ülni, Simon Endrével és Gaál Andrissal voltunk, nekik volt pasztellpapírjuk, autóval jöttek, mondták, gyere velünk, itt van egy doboz pasztellkréta s csináljad... Ott kezdtem el aztán újra a kalandot, persze, később olajjal is dolgoztam a táborban, de azért minden nap kimentünk a szabadba s ott pasztelleztünk hárman. Akkor alalkult ki aztán a technikám, s már nem állt fenn a veszély, hogy a nagyistváni útra csúszom, mert akkor már megvolt a magam stílusa, le voltam ülepedve, már tudtam, hogy mire lesz jó nálam a pasztell. Azóta se hiányzik az életemből, most is azt csinálom, mert történetesen erre van kedvem... Emlékszem, még figyelmeztettem is Eleket, hogy ne hasonuljon annyira Nagy Istvánhoz, de úgy látszik, ez nála egy belülről jövő valami volt, annyira rokonlelkek lehettek...

- Az én műtermem mellett volt a Kovács Dénes bácsié, aki befogadta Eleket, s akkor aztán igazából állandóan együtt voltunk. Aztán Dénes bácsi meghalt s Elek megörökölte a műtermét.
(Véleményed szerint Elekből mi a több ma: a legenda, vagy amit ténylegesen hátrahagyott?)
- Amit hátrahagyott, az is nagyon súlyos dolog. Olyan ígéret volt, olyan indulás, ami nagyon kár, hogy hirtelen félbeszakadt. Ő negyvenöt éves koráig nem tudta kifutni azt a lehetőséget, ami mögötte volt. Még nagyon sokat tudott volna kidobni magából, nagyon tömören és határozottan kezdte, Alfaluba kerülve olyan sajátos stílust alakított ki, hogy csak úgy dörgött. Különben Solymár István írt a hetvenes években, a hatvanas évek végén a Művészetben egy tanulmányt hármunkról: Sövérről, Gaálról és énrólam... Abban nagyon keményen Elekre tette a hangsúlyt... Amikor Elek bejött Szeredába, úgy járt, mint a birkózó és a homok: ha nem az otthoni homokon van, akkor legyőzhetővé válik. A szeredai világ kissé felszippantotta, s újra időre volt szüksége, amíg visszaállt az egyensúlya. Sajnos, az ideje nem volt teljesen elég rá, csinálta a maga dolgait, rengeteg portrét készített, volt megrendelése dosztig, ez egy másik kurva dolog, hogy le kell álljál és ki kell szolgálnod azt, aki megrendelt nálad valamit, és nem szólhatsz semmit, mert ebből élsz... De ő megcsinálta szenzációsan, valószínű, láttad is a kiállításon, mert a kompozícióiban, a visszatérő motívumaiban volt ő igazán nagy. A portréi belülről sugároztatják ki az ember lényegét, akit ábrázolnak. Ezért volt ő egy nagy lélek, egy nagyon csendes, kiegyensúlyozott lélek... ilyen szempontból.

(Hol kellett neki megállnia a saját maga keresésében? Félúton? Vagy eljutott az áhított küszöbre?)

- Föltétlenül eljutott, akkor következett volna éppen az érettebb időszak, amikor a családi problémákból is ki tudott volna lépni egy kicsit, s azt mondani, hogy a többi most már az alkotásé. De merthogy igazgatott is közben, a művészeti iskolában, akárhogy is, az felaprózza a napi tevékenységet, a hangsúlyokat is eltolja. Lelkiismeretes ember volt és a tetejében még nagyon jó tanár is.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Boér Lenk Ilona: Kapuk