A Hargita Megyei Kulturális Központ (a továbbiakban: HMKK) 2002-ben indította útjára azt a közösségi “kultúrkalákáját”, melynek a kissé mozgalmi hangulatú "fotótábor" elnevezést adta. (És ha már így vonult be a köztudatba, ám legyen...)
A fotótábor lényege: meghívásos alapon, mindenek előtt szakmai szempontokat figyelembe vevő válogatással, mozgékony fotóművész csapatot meghívni - leggyakrabban egy hétre - egy-egy jellegzetes tájegységet képviselő községbe, tanyabokorba, falufűzérbe stb., akik az ellátás és a munkához szükséges fotóanyagok biztosítása fejében, saját művészi koncepciójuknak megfelelően, részt vállalnak a tábor hatókörének feltérképezésében, megörökítésében és munkáik bemutatását, illetve felhasználását - saját szerzői joguk feladása nélkül - a közös, végső cél (a régió képi jelenének átmentése a jövőbe, illetve a látlelet minél szélesebb körben való felmutatása) érdekében.
Az első fotóstábor Székelyvarságon, e legnagyobb romániai községben vert tanyát 2002 nyarán, a legutolsó pedig, a 16., Oroszhegyen végzett 2008 szeptemberében igen figyelemreméltó feltárómunkát. A két tábor között a következő állomásokat jegyezhetjük: Borszék (2003), Csíkszereda (2004), Gyimesek (2004), Etéd (2005), Gyergyóalfalu (2006), Karcfalva (2006), Vízakna (2007), Menaság (2007), Gyergyószentmiklós (2007), Kászon-völgye (2007), Gyergyóremete (2007), Pusztina (2008), Csíkdánfalva (2008), Lázárfalva (2008).
A táborok szervezésének szeszélyesnek tűnő üteme mindenek előtt azzal magyarázható, hogy a Hargita megyei községek - de mindinkább a régión túli, más erdélyi közösségek is - felismerték e művészi "vendéglátás" kulturális örökségük átmentésére gyakorolt áldásos hatását, s egyre számottevőbb részt vállaltak az ellátás, a munkakörülmények és az akadálymentes alkotói légkör biztosításából. Mindez anyagilag részben tehermentesítette a lassúbb ütemre berendezkedett HMKK-t, hogy így még jobban a lényegre összpontosítson, s a hallatlanul gazdag termés adminisztrálásával és archiválásával foglalkozzon.
A legutolsó év mennyiségi robbanása némileg visszafogta, behatárolta az értékesítés folyamatát. Hagyományszerűen minden egyes tábort a helyszínen megtartott, tájékoztató és műhely jellegű "házivetítés" zárt, amelyet aztán bizonyos idő múlva közös fotótárlat követett, ez pedig számos bel- és külföldi helységben vándorútra kelt, s a megvalósítandó célhoz tartozott a képanyag javának fotóalbumban való, időálló felmutatása is. Ámde, miközben a tárlatokkal még úgy-ahogy tartani lehetett az ütemet, a fotóalbumok terén - mindenek előtt a magas nyomdai költségek miatt - lemaradások észlelhetők. Ugyanígy, mindenek előtt idő és megfelelő humán erőforrás hiányában, várat magára a begyűjtött képanyag tudományos feldolgozása és rendszerezése.
A fotótáborok résztvevői táborról-táborra - mind a számszerűség, mind az összetétel tekintetében - változtak. Voltak olyan fotóművészek, akik, felismerve a vállalkozás jelentőségét, valamennyi táborban vállalták a részvételt, mások elfoglaltságuktól függően cserélődtek, de a 16 alkalommal megvalósított fotós kiszállás során összecsiszolódott egy olyan, mintegy tucatnyira tehető, zömmel a Székelyföld vonzáskörébe tartozó szakember csapat, aki maradéktalanul föl tudta vállalni a táborokat életrehívó szándékok célkitűzéseit. A tábori tevékenységre felfigyelt a helyi és az országos sajtó is, s ezzel kapcsolatosan az egyik utóbbi értékelés szerint: "A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte fotós kirajzások egyre inkább nem a kellemesen eltöltött közösségi időtöltésről szólnak, hanem a nagyon komoly, megfeszített és olykor emberfeletti műhelymunkáról. Különösen az utóbbi két évben látszik összehangolódni egy állóképes művészcsapat, amelynek tagjai immár félszavakból is értik egymást, tisztelik társaik szakmai-művészi szándékait, elfogadják a munka fegyelmét és alázatát, amelyek mindinkább a tábor éltetőivé lépnek elő. Könnyen előfordulhat, hogy hamarosan ez a csapat akár művészi közösségként is föllép majd és a régión jóval túl erőteljesen hallatja majd a hangját." (Hargita Népe, 2007. június 22.).
Egy bizonyos: általánosan elismert tény, hogy a fotótáborok, ebben a formában, ahogy megvalósulnak, a szakmai kihívásnak olyan megismételhetetlen esélyei, melyek nem csupán a témakeresésben nyújtanak könnyebbséget és döntő módon támaszt, hanem egyúttal szakmai műhelyek is, ahol a különféle művészi tapasztalatok, stílusok és elképzelések, amellett, hogy szinte észrevétlenül és szabadon gazdát cserélnek, ráadásul termékenyítő módon hatnak egy-egy fotóművész tevékenységére. A táborozások nyomán készült, nemzetközi hírű tematikus tárlatokon túl számos alkotó figyelemreméltó szakmai sikert ért el a HMKK szervezte közös kiszállások nyomán készült munkáival, különböző nemzetközi fotószalonokban és pályázatokon.
A 16 kiírást megért, számos esetben nemzetközi jellegű fotótábor tanulsága immár figyelmeztetőleg tornyosul a HMKK munkaasztalán: mindenáron lépést kell tartani a begyűjtéssel. Értelmezni, rendszerezni, közhasznúvá kell tenni rövid idő alatt mindazt, amit az elmúlt bő két és fél évben, felgyorsított ütemben a tábori fotósok rögzítettek. Mindennek pedig nem csupán szervezési, hanem kemény anyagi vonzata is van, ami túlmutat egyetlen önkormányzati intézmény hatáskörén és anyagi-szervezési lehetőségein.
*
Az elmúlt években valósággal mániákusan igyekeztem kapcsolatban maradni a fotótáborok eseményeivel. Nem egy esetben meglátogattam a fotósokat kiszemelt táborhelyükön, részt vettem szakmai vitáikon, vetített képes bemutatkozásaikon, szerkesztettem internetes képválogatást legjobb munkáikból, értékeltem a sajtóban a hagyománymentő szorgalmat.
Akit nem csupán az elmélet, de a képiség és a történetiség szintjén is érdekel a téma az rendszerezett összeállítást talál fotótáramban, ahol közel ötszáz kép és dokumentum adatolja a fotótáborok hozadékát.
Az alábbiakban néhány, erre vonatkozó cikkemet fűzöm közös cím alá, hiszen ha más-más időben is, ugyanarról tudósítanak: a közösségi felelősségről.
*
A fényképező fonográf
Két hosszú asztal mentén vacsorázik a fotóstábor majd teljes létszáma a karcfalvi vendéglőben (kocsmában, bárban, fogadóban, ahogy tetszik), kanalazzák a jó pityókatokányt, amíg csak a tálak fenekére néznek, s arról folyik közben a diskurzus, hogy a községben szervezett szeptember 26 és október 6 közötti, gyakorlatilag a mai nappal záruló VII. nemzetközi fotóstábor, ha már a Bartók emlékév jegyében zajlik - mert már előzetesen így szerepelt a meghirdetésben -, mitől illeszkedik a nagy zenei lángész életművéhez? Hiszen az itt eddig közösen eltöltött napok sok mindenről szóltak, kevésbé a zenéről, s nehezen feltételezhető, hogy Bartók tanár úr az ő korában még csodaszámba menő fonográf működtetése mellett egy hasonlóképpen bonyolult és nehézkesen kezelendő masinéria, a korabeli fényképezőgép szolgálatait is igénybe vette volna.
Akkor meg hogy kerül a csizma az asztalra?
A kérdés alaposabb ismerője, a karcfalvi születésű Ádám Gyula fotóművész, aki a táborszervező Hargita Megyei Kulturális Központ részéről elejétől a végéig levezényelte a rendezvényt, elmagyarázza: dokumentumok vannak arra nézvést, hogy a huszadik század első évtizedében székelyföldi gyűjtőútján tartózkodó Bartók egyik állomáshelye éppen Csíkkarcfalván, pontosabban ugyanabban a fogadóban volt, amely most a táborlakók étkezésének és esti eszmecseréinek színtere.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a zeneakadémiára akkor éppen frissiben bekerült Bartók tanár úr holmi kocsmázó, mulatós kedvű férfiember lett volna, mint ahogy a Karcfalván most jelenlévő fotósok sem törvényszerűen a bohém életforma elkötelezettjei. Az viszont tény, hogy egy fogadóban, akár csak a múltban, ma is valamiképpen összefut egy kis település lényegi információhálózata. Bartók lehetséges adatközlőkről szóló értesüléseket szerzett a fogadóban, majd ott állította fel fonográfját és szorgosan jegyezte 1907-ben a karcfalvi, tamásfalvi és jenőfalvi pentaton dallamokat. Minderre pontosan datált kották a bizonyítékok, amelyekre jól emlékeznek a faluban, mint ahogy az is nyílt titok, hogy a mai fotósok éppen merre járnak keresztül-kasul a csíkkarcfalvi valóságban, hol pásztázzák kameráikkal az utcát, a határt, a lakásbelsőket, a pityókaszedés dandárját, mindenféle vidéki eseményt. Tudják, hogy szálláshelyük ott van a helybeli műjégpálya melletti épületben, s a község vezetői közösségi tiszteletét és támogatását élvezik. Ottjártunkkor éppen megtisztelő baráti fogadáson beszélgettek el a jelenlévő művészekkel, akik ma, pénteken a táborban eltöltött idő gyümölcseiből: képeikből szembesítenek egy csokorra valót Karcfalva lakóival.
A fotóstábor tagjai (meghívottak voltak: Bálint Zsigmond Marosvásárhelyről; Barabás Zsolt Sepsiszentgyörgyről; Balázs Áron Gyergyószentmiklósról; Balázs Ödön és Erdély B. Előd Székelyudvarhelyről; Szentes Zágon, Szabó Attila, Labancz István, Vitos Hajnal Csíkszeredából; Czire Alpár Székelykeresztúrról; Moser Zoltán Bicskéről; Danis János Gödöllő/Pitesti-ről, valamint Salat Kincső, Nagy Boglárka és Fodor Zsuzsa média szaskos hallgatók) gyakorlatilag hasonló gyűjtőmunkát ismételnek meg, közel egy évszázadnyi distanciával, mint amit Bartók folytatott, csakhogy nem a zene, hanem a képi valóság terén. A hagyományos értékek kollektív átmentése és a mai székelyföldi lét sajátosságainak felmutatása olyan maradandó célja a táborlakóknak, ami nem csak művészi törekvéseik kiélését, hanem a falu szembesülését szolgálja önnön, már-már alig észrevehető rezdüléseivel, gesztusaival.
Míg ezt a karcfalvi párhuzamot némi fantáziával s közös erővel kiókumuláljuk, azt is megkockáztatjuk, hogy bizony, könnyen előfordulhatna: ha Bartók most becsöppenne e fiatal, szakmailag elkötelezett fotós társaságba, minden bizonnyal ő maga is a képrőgzítő kamerát részesítené előnyben, előszeretettel szállva be a közös vállalkozásba. A mai digitális fényképezőgépek ugyanis csodákra képesek: nem csupán kép, de mozgókép és hang szinkronelegye is rögzíthető, ami lényegesen több, mint amit a fonográf nyújtani tudott a maga idejében. De hát az ilyen képzelgések valahol gyermekien értelmetlenek. Arra azonban jók, hogy tartósan hídat verjünk az idő és az emberi cselevések szakadékai fölött.
Azt ugyanis tudjuk: Bartók Béla a ma már roppant korszerűtlenül ható fonográfjával is nagy-nagy elégtétellel végezte a gyűjtést, s anyjának lelkendező leveleket küldözget nem csak Csíkból, más vidéki vándorlásairól is: "Életem legboldogabb napjai azok, melyeket falvakban, parasztok között töltök...". Ebben megingathatatlan volt. A tábor számítógépén eddig összegyűlt, illetve a személyes mappákban sokasodó felvételek százait figyelmesen átpörgetve visszasugárzik róluk az újra és újra átélt bartóki boldogság.
(Hargita Népe, 2006)
*
Fotóműhelyek titka
Mit csinál a fotós, amikor nem állít ki és éppen semmilyen feladat nem szorítja arra, hogy gépével a valóságot fürkéssze?
Erre vannak ildomos válaszok, amelyekből az derül ki, hogy fotós mindegyre éberen jár-kel, silbakol közöttünk, el nem mulasztva egyetlen apró rezzenést sem, ami lencsevégre kapható, mert érdemes, mert a "mindent begyűjteni, amit lehet" elve egyre jobban hódít...
De léteznek őszinte válaszok is, amikor fotós bevallja, hogy leginkább akkor vesz kézbe fényképezőgépet, ha valami kényszerítő körülmény kívülről sarkallja. A csíkszeredai Szabó Attila például, a Prisma fotóklub elnöke, akinek tegnap, május 10-én nyílt meg a marosvásárhelyi Bernády Házban Artifex mundi (Világteremtő) című reprezentatív tárlata, a tárlatnyitó előestéjén nem átallotta bevallani, hogy az összeválogatott munkák zöme talán nem is készült volna el - legalább is így nem -, hogy ha nem vesz részt számos, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) szervezte fotótábor életében és munkájában. Az alkotó elégedetten állapította meg, hogy a műhelyhangulatú közösségi művészi létforma szinte észrevétlenül hozza ki az emberből az értékteremtő ambíciót és ihletet: tárlata lényegében az alkotó, teremtő, sokszor vívódó, magányos, máskor töprengő ember változatos portrégalériája, meglepő társításokkal és a képi egymásmellettiség összejátszó cinkosságával.
Hasonlóképpen a fotótáborok hozadékát gyümölcsöztette pár nappal korábban, május 6-án a székelykeresztúri Czire Alpár, aki a helyi Molnár István Múzeumban állította ki Vannak vidékek legbelül címmel 61 fotóból álló, mintegy három esztendő munkáját felmutató válogatását. Képeinek némelyike nem egy, a táborozások után rendezett közös tárlaton is felhívta már magára a figyelmet. Azon túl, hogy szocio-, etno, táj- és portréfotói már a népes megnyitón szokatlanul nagy érdeklődésnek örvendtek, a tárlat azzal is rendhagyó módon kiemelkedett hasonszőrű eseményekből, hogy a kiállító fotóművészt csoportosan is megtisztelték azok a kollégái, akikkel együtt vett részt az április közepén a Szeben megyei Vízaknán rendezett fotótáborban, közös szakmai ünneppé avatva Alpár személyes sikerét.
Néhány fotós táborozás hangulatába ideig-óráig - amolyan fő vendégként - személyesen is belekóstoltam már, s némileg beleélve magam résztvevők helyzetébe, illetve látva az áldásos eredményeket, azt tartottam bennük tartósan élményszerűnek, ami egyszerűen és mélyen emberi: az egymás munkájára, tudására, tökéletesedésére történő őszinte odafigyelést, a közösségi empátia megélését egy olyan világban, amely mindinkább a széttartásnak kedvez, az egymásnak hátat fordító helyezkedési furfangot bátorítja, a szakmai irígység parazsát szítogatja.
Az természetesen igaz, hogy az alkotás mélységesen személyes ügy: amikor értéket teremtünk, akkor csakis a saját ihletünknek, lelkiismeretünknek, ízlésünknek, az alkotói szabadságról vallott felfogásunknak engedelmeskedünk.De éppen úgy igaz az is, hogy a magára hagyott, a saját műhelye falain túl alig ő, saját kútfejére szorítozó, de azért elismerésre, visszhangra áhítozó alkotó sokkal könnyebben eltájolódik, mint a vitákban edzett, kritikát álló, csapatszellemben gondolkodó művész.
Napjainkban annyi a kihívás, oly számos a körmönfont kísértés és ó, hogy a magányos harcosok törvényszerűen sodródnak félre, a pálya szélére! Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, majd két évtizeddel egy gyökeresnek ígért rendszerváltás után, hogy egy megbukott, eleve rosszul elképzelt, s még silányabbul kivitelezett társadalmi kollektivizmus ódiuma miatt főbenjáró vétek bármilyen összefogást, közös érdekérvényesítést és fellépést sutba dobni.
Külön öröm, hogy a Hargita megyei fotósok között egyre szorosabbá fűződnek nem csupán a szakmai összetartozás, hanem a baráti egymásra találás szálai is. És az is biztató, hogy a HMKK-féle fotótáborok által meghirdetett régió-önismereti program időszerűsége és életképessége minden egyes akcióval csak fokozódik. Ma már nem jelent meglepetést, hogy egy-egy tábor végén a dokumentációs terepként éppen kijelölt helység lakossága demokratikusan megismerkedhet - a táborzárás alkalmával - azzal a képi világgal, amit a fotósok objektívje érdemesnek tartott róluk megörökíteni...
A modern fotótechnika ezáltal nem csak az alkotókat, hanem a társadalmi párbeszédigénylőket is azonnali állásfoglalásra készteti.
(Hargita Népe, 2007)
*
Mitől borul ki az ember?
Akik e rovatot olvassák s nyomon követik (merem remélni, vannak páran), azt mondhatnák, hogy bizonyos témákhoz rögeszmésen visszanyúlok, mintha valamiféle örök Mórickaként mindenről csak ugyanaz a dolog jutna az eszembe. (Most nem mondom meg, hogy mi...)
Ilyen a Hargita megyei fotótáborok ügye, amely ezen az oldalon időről időre terítékre kerül. Ebben persze nem én vagyok a „ludas", annál inkábba szervezők és az egymással egyre hevesebben vetélkedő eddigi és ezutáni, táborhivogató házigazdák, akik úgy vélik, hogy minél több fotótábor van a tarsolyukban, annál nagyobb a felelősség és komolyabb az elkötelezettség.
Ha az ember valami kis dolgot vállal föl s tető alá viszi, azt mondják rá: ez igen, ez derék dolog! Mivel hogy ő is hozzájárult valamivel a közös ügyhöz. De ha látványosan, s ráadásul az időben gyűlnek a fölvállalások és mellettük ott vannak a teljesítések is, akkor olyasmi történik, amit illik komolyan venni és lehetőség szerint hozzásegíteni a végkifejlethez.
Személyesen nagyon drukkolok annak, hogy ez az immár több évet átfogó vállalkozás, amelynek a kezdetéhez - a varsági kalandhoz - még bukaresti életemből asszisztáltam várakozással és kíváncsian, milyen formában tetőzik majd, s utól tudja-e érni önmagát az életünk múlandó látványát makacsul megörökíteni vágyó igyekezet és szenvedély. Mert azt már tudjuk, hogy a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezte fotós kirajzások leginkább nem a kellemesen eltöltött közösségi időtöltésről szólnak, hanem a nagyon komoly, megfeszített és olykor emberfeletti műhelymunkáról. Különösen az utóbbi két évben látszik összehangolódni egy állóképes művészcsapat, amelynek tagjai immár félszavakból is értik egymást, tisztelik társaik szakmai-művészi szándékait, elfogadják a munka fegyelmét és alázatát, amelyek mindinkább a tábor éltetőivé lépnek elő. Könnyen előfordulhat, hogy hamarosan ez a csapat akár művészi közösségként is föllép majd és a régión jóval túl erőteljesen hallatja majd a hangját.
Múltmentésük közben most éppen Gyergyószentmiklóson és környékén, esetenként a Gyilkos-tónál lehet velük találkozni, amikor is éppen hogy a jelent fényképezik. De ma már szinte minden ember tudja, hogy a ma mennyire gyorsan lép elő múlttá s tűnik el életünk süllyesztőjében minden, amiről valamikor azt hittük, reméltük, hogy örökkévaló lesz: házak, otthoni környezet, természeti közeg, egyszóval a szülőhely megannyi viszonyítási pontja.
A tábornyitó, amelyre a hét elején került sor, azt bizonyította, hogy a fotóművészek nincsenek egyedül szándékaikban. Az eseményre összegyűlt népes közönség lelkesülten hallgatta Köllő Miklós műépítész elfogult, ám éppen emiatt mélyen meggyőző szerelmi vallomását városa iránt, amelyben él. Pedig nem szép szavak, nem egymással vetekedő jelzők hangzottak el ama bő egy óra alatt, hanem egy izgalmas, szubjektív megközelítésű várostörténet, amelyben ott rejlett a székelyföldi sors minden kis- és nagyszerűsége. Jobban megérthettük egy végvári város születésének és kordivatokhoz igazodásának sajátos történetét, és rá kellett döbbennünk arra, hogy elődeink mekkora összegeket és kincseket öltek bele - mondhatni önzetlenül - mindabba, ami fölött ma meglehetősen könnyelműen és nagymellényűen rendelkezünk. Fel- és meg tudjuk-e eléggé becsülni azt a hagyományt, ami a szemünk előtt olykor ha Janus-arcúan is, de felkínálja önmagát? A városi létének centenáriumát ünneplő település soha jobbkor nem fogadhatta volna a már összerázódott fotós csapatot. Köllő Miklós szerint gyakorlatilag minden eltűnőben és átalakulóban van, kis túlzással azt lehet mondani, hogy a változások gyorsabbak, mint ahogy a fényképezőgép követni tudná az ütemet.
Elnéztem az építész szavaira figyelő képírókat, és egyikükön sem látszottak az unalom nyomai, annál inkább a meglódult képzelet lámpái gyúltak ki a tekintetekben. Egészen bizonyos, hogy a hét végén esedékes táborzáró újabb felbecsülhetetlen értékű anyag begyűjtésére tesz pontot, ami immár figyelmeztetőleg tornyosul a HMKK munkaasztalán: mindenáron lépést kell tartani a begyűjtéssel. Értelmezni, rendszerezni, közhasznúvá kell tenni rövid idő alatt mindazt, amit az elmúlt másfél évben, felgyorsított ütemben a tábori fotósok rögzítettek. Nem titok, hogy mindennek nem csupán szervezési, hanem kemény anyagi vonzata is van. Végső soron, ettől borul ki ugyanis az ember minden lépésre manapság, hogy hiába adja hozzá a jó dolgokhoz a saját tudását, lelkesedését és munkaerejét, képtelen kikerülni azokat a fázisokat, melyeken egyre inkább és csakis a pénz az, ami megoldást jelent életre és halálra.
És mégis, a fotótáborok folytatódnak. Mert futja a kezdeti lelkesedésből, amit az elhivatottság táplál. Szeretnék bízni benne, hogy még elég sokáig így lesz.
(Hargita Népe, 2007)
*
A fotótáborok egyike, még az első években, a gyimesi településekről és portákról gyűjtött be gazdag anyagot. Miközben az ebből szerkesztett fotóalbum alakuló szövege fölött bábáskodtam, megkísértettek a képek, hogy egyetlen összefüggő szintézisként, versben fogalmazzam meg mindazt, amit számomra a képíró csapat munkájának együttes látványa jelent. A képi motívumokat, jellegzetes részleteket kicédulázva, majd azokat kártyaként megkeverve, valami sajátos rezonanciájú, egyszéges vízió került a papírra. Azóta is egyik legsikerültebb s egyúttal legtalányosabb versemnek tartom.
Mákbuba
Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt
Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült
Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő
Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok
Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova
Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda-vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután
Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved -
Egy csökött álom zörgő szelleme...
Cseke Gábor
Illusztráció: Bálint Zsigmond Mákbuba c. fotója a gyimesi fotótáborból