Lopott holmi

Vénség
(2010. december 1.)

Elekes Ferenctől:


"Olyan vén vagyok, hogy a ló nem venné el a markomból a kockacukrot, s a csengőhangok is megszöknek a mobilomból. "

(Feriforma /Világháló)

Orsó
(2010. december 2.)

Kiss Annától:


Jaj, fogy az orsó, fogy az orsó,
Anyám, ezer éve fázol,
A vénség kútjában guggolsz,
Ráncos almákkal gurigázol.

(Anyám / RMSZ, 1994. 06. 30.)

Józanész
(2010. december 3.)

László Noémitől:

"a szem csak annyi: mindent megtekint,
a szív csak annyi: mindent megfigyel,

s a józanész majd valamit talál,
ami köré a világ összeáll,
ami alatt a világ összeroppan;

a józanész majd valamit levág,
hogy csökkenjen az összevisszaság -
és meghúzódik egy hideg sarokban."

(Tüske / Székelyföld, XIV. évf. 11. szám 2010. november)

Huhogó
(2010. december 4.)

Kenéz Ferenctől:


Az angyal itt és ott s amott,
Bedűti ajtód, rád vágja ablakod,
Nem libben, nem suhan,
Leselkedik, váratlan rád huhog,
Hátán nem szárnya, csak púpja van,
Repül azért, repülő szárny talán,
Csak izzadt és büdös, öregszaga van,
Zsémbel és zsörtölődik, ha megjelenik,
Aranyfoga van és tarhonyát eszik,
Kétség nincs, a gyermekkori angyal ő,
Csak megöregedett, együtt öregedett velem,
Nem azért jön, hogy megsimogasson,
Cukorkát zsebbe nem dug ő már,
Ezt-azt mi lopunk asztalára,
És eltöprengünk ágya fölött:
Ő vigyázna még mireánk,
Vagy mi vigyázunk őreája?

(Angyalszőr / Littera Nova Kiadó, 2004, Budapest)


stb
(2010. december 5.)

Tabi Lászlótól:

Fehér zászló leng a kórház homlokzatán: ma nem halt meg senki sem.

Beszélhetnénk tömörebben is, de akkor mit kezdenénk a megmaradt időnkkel?

Amit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni.

A legtöbb összeadási hibát az anyakönyvvezető követi el.

(Satöbbi / Fele is tréfa, Szépirodalmi, 1972, Budapest)


Éhség
(2010. december 7.)

Lucian Blagától:

A hazátlan idő: keserű szerelem.
Méhraj - mennyekre, viaszra éhesen.

(Timp fără patrie:dragoste-amară,
roiuri tânjind după raiuri şi ceară)

(A hazátlan idő / De profundis. Versek. Polis, 2002, Kolozsvár. Ford. Lengyel Ferenc)


Feltaláló sors
(2010. december 8.)









Svachulay Sándortól:

Forgómotorom kísérletei közben mind gyakrabban hallottam vagy olvastam külföldi híreket, amelyek nagyobb szabású repülőgépépítési vállalkozásokról szóltak. De az ilyen tudósításokat nem vettem komolyan. Elég volt egy pillantás az újságokban közölt fényképekre és a közölt adatokra, hogy lássam a fáradozások és költekezések céltalanságát.
Hiram Maxim, Ader vagy Kresz gépeit figyelemre se méltattam. A gépek alakja és kivitele megmutatta, milyen messze vannak ezek még az első komolyabb lépésektől is. Hiram Maxim készítményét szörnyszülött őslénynek, Aderét két mézeskalácsos sátornak, Kreszét pedig lepedőkkel borított ruhapadlásnak tekintettem. Ha én is ennyit áldozhatnék gépeimre, amennyibe ezek az agyrémek kerültek, megmutatnám, milyennek kell lennie az igazi repülőgépnek — sóhajtottam ilyenkor fájdalmas irigységgel.
Sokal komolyabban vettem az amerikai híreket. Nevezetesen Chanute, Langley és a Wright-testvérek törekvéseit. Ezek már   valóban   aggodalommal töltöttek el.
Így köszöntött rám az 1906-iki esztendő ...
Amint jobb anyagi viszonyok közé kerültem, folytattam a rotációs motor munkálatait. Hátra volt az explóziós formája. Ezt még meg akartam szerkeszteni. De alig végeztem az acetiléngáz robbanó hatásával néhány tapogató kísérletet, a derült égből lecsapott a mennykő...
„Feltalálták a repülőgépet". Ezt a hírt harsonázta valamennyi újság. A szenzáció Amerikából jött és arról szólt, hogy a Wright-testvérek motoros aeroplánjukkal sikeres repüléseket végeztek. Képzelhető, milyen hatással volt a hír rám... 
Számomra nem aa volt a csapás, hogy valaki megelőzött, hanem az, hogy nekem hosszú évek során át gúzsbakötött kézzel kellett várnom és kezdeményezésemnek jelentéktelen pénzkérdésen kellett elbuknia... A megoldás évszázadokon át váratott magára, s most azt a kis időt, amely még elválasztott a befejezett kísérletek eredményétől, már nem adta meg nekem...

(Repülőéletem / Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása, Budapest, 1942) 


Háló
(2010. december 8.)

Oláh Istvántól:


A holt szúnyogot ráejtettem a pókhálóra. Látni kellett azt a felizgulást! A pók fontoskodott, úgy tett, mintha még élne áldozata, és keményen szembeszállva megpróbálja kivédeni az elkerülhetetlent. Az az igazság, hogy a háló tízszer akkora rántásra se szakad el a szúnyog körül, a pók sunyisága is eddig még mindig bejött, ezért sem értem, miért futkorászik oly beteges izgalommal a szúnyogtetem körül. Befűzi, körbenyálazza, olykor ráver, mintha áldozata nyugtalankodna, és így tovább. Ez egy olyan állatmese, aminek semmi, de semmi tanulsága nincsen.

(Zsebregény / Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2006)


Önsajnálat
(2010. december 8.)

Lucian Boiától:

A nemzetállam mindenütt asszimilálónak bizonyult (persze, különböző fokon és különböző módszerekkel, a népirtást és a deportálásokat nem lehet azonszintre helyezni a kisebbségek lassú felmorzsolódásával). A román határokon belül a szabály a románok előnyére hatott, a határokon kívül pedig, egyazon logika szerint, a románok hátrányára.

Az önsajnálatnak, amely oly gyakori a románok önmagukról szóló diskurzusában, e tekintetben nincsen kellő igazolása. A románok veszítettek, de nyertek is. Mások (elég csak a németeket említeni) biztosan többről mondtak le. A pluszokat és mínuszokat egyberakva, a románok valószínűleg többet nyertek, mint veszítettek. A romanitás ma erősebb, mint volt egy évszázaddal ezelőtt, és alapjában véve, s ha a két háború közötti Romániához képest szűkebb határok közt is, homogénebb, mint akkor volt, amikor a kisebbségek jelentős arányt képviseltek.

(Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion , Bukarest, 1999)


Táltos
(2010. december 9.)

Füzesi Magdától:

Kullog a nap, sarkig sebezve, 
csillagesőt szór rá az este. 
Jó fecskéim szárnyukra kapnak, 
holdsugár-karok elringatnak. 

Elbitangolt csikónyi álmom, 
idegen erdők zöldjét járom. 
Táltos lovam sörénye lángol, 
abrakol szemed parazsából.





(Vers, tenyérbe / Hetedhéthatár)

Csókok a fátylon át
(2010. december 10.)

Guy de Mauppassanttól:

Van... Francois Coppée-nak egy verse - feledhetetlen, csodálatos, szívbe markoló vers.
Miután leírta, hogyan várakozik fülledt szobájában a szerelmes férfi este, miután ecsetelte nyugtalanságát, ideges türelmetlenségét, rettegését, hogy talán el se jön a Drága, s elmondta, hogy a szeretett nő mégis megérkezik, kifulladva, szoknyáival hideget hozva, betoppan, a költő felkiált:

Ó, azok az első csókok a fátylon át!

Ugye, mennyi érzés, mennyi finom és elbűvölő megfigyelés, mennyi igazság vanb ebben a versben? Aki valaha is sietett titkos légyottra, akit szenvedélye valaha is egy férfi karjába vetett, jól ismeri ezeket a fátylon át kapott, gyönyörűséges első csókokat, és ma is megremeg emlékükre. Pedig egész varázsukat a helyzet, a késés, a szorongó várás adja; és tisztán - vagy inkább: tisztátalanul - érzéki szempontból utálatosak.                         
Mert gondolkozz csak. Odakünt hideg van. A fiatal nő sietett, kihűlt lehelete egészen összenedvezte a fátylát. A fekete csipke szemeiben fénylő vízcseppek ülnek. Szerelmese odaugrik, és rátapasztja égő ajkát erre a lecsapódott tüdőpárára. A nedves fátyol, melyen feloldódik a rossz ízű vegyi festék, betüremlik a fiatalember szájába, összevizezi a bajuszát. Semmit sem érez kedvese ajkából - csak a hideg lehelettel átitatott csipke festékízét érzi.
És mégis mindnyájan együtt kiáltjuk a költővel:

Ó, azok az első csókok a fátylon át!

(A csók / Összes elbeszélései, I. kötet, Európa Könyvkiadó, 1966.)

Valahol
(2010. december 11.)

Dézsi Sándortól:

Valahol kívül fény repes
Valahol jog a jog
Valahol élni érdemes
De sosem jártam ott

(Szabadító ének / Versek és politikai írások. Püski, Budapest, 2000)


A diktálók felszívódtak
(2010. december 12.)

Bajor Andortól: 

A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert... ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?!


 (Vidám beszélgetés pánikról meg egyebekről - Huszár Sándor interjúja 1969-ből. Az író asztalánál, Bukarest)

Réti földünk
(2010. december 13.)

Deák Ferenctől:

ma
megeszem réti
földünk
úgy negyed
holdját
a gödrébe fekszem
és kivárom
így együtt
termünk-e valami
büszke flórát

(Honfoglalás / Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1971)