Múltidéző: Amikor Trianon beintett (103)

N-York, 1937

Franciaország katonai intézkedésekre készül a spanyol események miatt
1938 március


Párizs, március 20.
Vasárnap délután rendkívül nagyjelentőségű tanácskozás folyt is a Matignon-palotában, amelyen résztvett Blum miniszterelnökön kívül Paul Boncour külügyminiszter, Daladier hadügyminiszter és Vincent Auriol összekötő miniszter, az előző kormány pénzügyminisztere.
A tanácskozás után a miniszterelnök Dormoy belügyminiszterrel, azután Fournier-ral, a Banque de France kormányzójával tárgyalt. Ezeket a tanácskozásokat döntő események előjelének tekintik. A miniszterelnök közvetlen környezetében azt beszélik, hogy hétfőn vagy kedden egész Franciaországban megtörténnek azok az intézkedések, amelyek a mozgósítást szokták megelőzni.
Ezek az intézkedések kizárólag a spanyolországi eseményekkel állanak összefüggésben. Franciaország nem kíván beavatkozni sem a köztársasági kormány, sem a nemzetiek javára, ellenben biztosítani akarja földközi tengeri és afrikai érdekeit.
Azok a hírek, amelyek a spanyol harcterekről érkeznek, politikai körökben nagyfokú nyugtalanságot váltanak ki. Ezek a hírek a pireneusi határra, Minorka szigetére és Spanyol-Marokkóra vonatkoznak és arról szólnak, hogy egy idegen hatalom olyan katonai intézkedéseket tett volna, amelyek Franciaország érdekeit súlyosan érintik.
 Ugy tudják, hogy Franciaország mindenekelőtt a pireneusi határt fogja megerősíteni, azzal az indoklással, hogy szintén a spanyol polgárháború döntő fordulathoz ért és a francia kormánynak őrködnie kell afelett, hogy a menekülő köztársasági csapatok csak lefegyverezve léphessék át a határt és így kerüljenek az ország belsejébe felállítandó internálótáborba.
Londonban úgy tudják, hogy ezek a tárgyalások a legjobb mederben haladnak és római kormánykörök véleménye szerint is néhány héten belül sikerül teljes megegyezésre jutni minden fontos kérdésben.
Az eddigi tárgyalások az Angliát és Olaszországot a Földközi-tengeren érdeklődő általános kérdésekre. Ciprus és a Pantellária szigetek lecserélésére, a Szuezi-csatornára vonatkoztak. Egy másik tárgyköre a megbeszéléseknek a spanyol polgárháború, amelyre vonatkozólag Ciano külügyminiszter kijelentette lord Perth-nek, hogy amennyiben Franciaország beavatkozna, akkor Olaszország kényszerítve érezné magát arra, hogy másirányú katonai intézkedéseket tegyen.
Szóba kerülnek a római tárgyalásokon az Ausztriával kapcsolatos események, Németország katonai intézkedései és további szándékai Közép-Európában, amelyekről az angol kormánynak az a véleménye, hogy bizonytalansággal töltik meg a nemzetközi légkört. Említésreméltó, hogy az angol közvéleményt nem Csehszlovákia sorsa aggasztja.
A Sunday Times azt írja, hogy Angliának nincs katonai szövetsége Csehszlovákiával, ezért, ha Németország katonai intézkedéseket tenne Csehszlovákia ellen és Franciaország szövetségese segítségére sietne, Nagybritannia abba a helyzetbe kerülhetne, hogy Franciaország védelmére kél. A nagy különbség Franciaország és Anglia között abban áll, hogy míg Franciaország kontinentális hatalomnak tartja magát, ezzel szemben mi nem vagyunk az.
A Daily Herald szerint a francia-spanyol határon, Irunnát a Pireneusok nyugati részén, német csapatok vonultak fel, részben civilben, részben egyenruhában. Ez nyugtalanságot kelt Franciaországban, ahol úgy tudják, hogy a németek kezükbe vették a spanyol repülőterek, rádiók, vasutak és egyéb közlekedési eszközök vezetését.




Hodzsa, Henlein és Hlinka Csehszlovákiáról
1938 március


Prága, március 27.
Egész Csehszlovákia kíváncsian várja Hodzsa miniszterelnök hétfői rádióbeszédét, amelyben a szudétanémetek és a többi kisebbség helyzetével foglalkozik. Kormánykörökben azt híresztelik, hogy a miniszterelnök nagyszabású engedményeket és nemzetiségi reformokat fog bejelenteni, amit megerősít az a nyilatkozgat, amelyet Hodzsa a Paris Soir külpolitikai szerkesztőjének, Sauerwein-nek adott.
Arra törekszünk, - mondotta - hogy modus vivendit találjunk. A szudétanémet kérdést meg akarjuk oldani. Az előkészítő munkálatok természetesen hosszadalmasak voltak, mert azok az intézkedések, amelyeket meg kell tennünk, a gyakorlatban rendkívül bonyolultak.
Minden kisebbségünknek megadjuk a számarányához mért jogokat a közigazgatás terén, rendeletet fogunk kibocsátani, amely németeket nevez ki az állami igazgatásba. A demokratikus és szabadelvű csehszlovák alkotmány megadja a lehetőséget a német követelések teljesítésére.
A kisebbségekre vonatkozó kulturális nyelvi és iskolai intézkedések törvényhozási úton lesznek rendezve és ezáltal teljesítjük az 1919-i kisebbségségvédelmi szerződés rendelkezéseit. Azon vagyunk, hogy a feszültség engedjen és új lélektani légkör alakuljon ki, amelyet a bizalom tölt el.
 Most nemcsak arról van szó, hogy a háborút elkerüljük, hanem az ország területi épségéről és arról a hivatásról, amelyet Közép-Európában be kell töltenie az egymással szemben álló nemzetiségek és ideológiák kibékítésében. Bebizonyítjuk, majd, hogy teljesen átérezzük felelősségünket és remélem, hogy ezt a világ is el fogja ismerni. 
A szudétanémetek körében kételkedéssel fogadják, hogy a csehszlovák kormány ezeket az ígéreteket teljesíteni tudja, mert nem kevesebb, mint 30.000 cseh tisztviselő elbocsátására volna szükség. Ezt a kérdést megoldani aligha tudja a kormány, mert az elbocsátandó tisztviselői kar határőrvidékszerűen van megszervezve és politikai befolyása is tekintélyes.
Henlein, a szudétanémetek vezetője, egyébként nyilatkozott a Gringoire Prágába küldött munkatársának, De Jouvenelnek, aki előtt kijelentette, hogy a szudétanémet párt sem nyilatkozataiban, sem a parlamentben sohasem tette vitássá a csehszlovák határokat.




„A szlovákok felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására!”


Párizs, március 27.
A Le Temps nem nevezhető magyarbarát ujságnak, ha olyan kérdésről van szó, amelyben a magyar s a cseh érdekek nem fedik egymást. Ennek a nagy francia lapnak a március 26.-i számában a következő, Prágából keltezett távirat olvasható:
„A cseh pártok fúziós mozgalmával szemben a szlovákok, úgylátszik, felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására. A szlovák néppárt intézőbiztottságának tegnap megtartott ülésén Monsignore Hlinka kijelentette, hogy az 1938-as év ugyanolyan fontosságú lehet a szlovákok számára, mint az 1918-as év."
A bizottság ezután elhatározta, hogy a szlovák autonomista frontot az állam egész területére kiterjeszti. Ennek következtében a szlovák autonomista párt keresni fogja a közeledést Szlovákia magyar és német autonomista pártjaihoz. A prágai képviselőház legközelebbi ülésén pedig határozati javaslatot fog benyujtani, hogy az alkotmány értelmében törvényhozó Diétát hivjanak össze Szlovákiában.
A párt végül megtagadta a csehszlovák Nemzeti Tanácshoz való csatlakozást, amely tanácsot most szervezik.




Egységes dunai kereskedelempolitika!
1938 március


Az ausztriai események külkereskedelmi szempontból új feladatok elé állítják nemcsak Magyarország, hanem a másik három mezőgazdasági jellegű dunai állam - Jugoszlávia, Románia és Bulgária - kormányát is. E három állam mezőgazdasági kivitelének igen lényeges hányadrésze az osztrák és német piacon talál elhelyezést. A német piac jelentősége különösen 1933 óta fokozatosan emelkedett, miután az új Németország nyersanyag- és élelmiszerszükségletének túlnyomó részét a dunai és a balkáni államokból fedezi, azért, mert ezekkel az államokkal a Schacht-rendszer alapján klíring-, vagyis árucsereforgalomban áll, ami annyit jelent, hogy importját ezekből az államokból nem arannyal vagy devizával, hanem német áruk kivitelével fedezi.
Ennek a következménye, hogy még 1933 előtt e négy dunai állam külkereskedelmi mérlege Németországgal szemben állandóan passzív volt, úgyhogy például Magyarország egymilliárd aranypengőt meghaladó összeget fizetett ki a gazdasági válság előtti évtizedben német árukért, addig ez a mérleg most megfordult és Németország valamennyi dunai állammal szemben a külkereskedelemben passzivitásba került.
Mind a négy dunai államnak jelentős márkakövetelései vannak Németországgal szemben, amelyeket csak bizonyos nehézségekkel lehet fokozatosan csökkenteni. Ausztriával szemben a helyzet másként állott, a schillingkövetelések mobilizálása a hajlékonyabb és szabadabb osztrák devizarendszer következtében simábban ment, bár Ausztria a gazdasági autarkia terén a legutóbbi években szintén igen lényeges haladást mutatott és agrárbehozatalát a négy dunai államból fokozatosan csökkentette. A helyzet most annyiban változott, hogy előreláthatólag már a legközelebbi hónapokban egységesen vezetett német és osztrák kereskedelempolitikával állunk szemben.
A négy dunai állam legfőbb vásárlója, a német-osztrák piac egységessé válik, ami természetesen ennek a nagy piacnak fölényét és nyomását lényegesen fokozhatja. Ebből logikusan következnék, hogy a dunai államok ugyanolyan egységesen lépjenek fel ezzel a nagy erővel szemben, aki végeredményben és bizonyos mértékben rá van utalva a dunai szállítókra, mert hiszen élelmiszert és nyersanyagot például a német aluminiumipar legfőbb nyersanyagát, a magyar és a jugoszláv bauxitot, tengerentúlról, - Amerikából és az angol, valamint a francia gyarmati területekről - csak arany vagy aranydeviza ellenében vásárolhatja meg.
A dunai államok egységes kereskedelempolitikai vonalvezetésére a legutóbbi hónapokban megtörtént az első lépés és pedig akkor, amikor Jugoszlávia, Magyarország és Románia közös sertés- és zsírkiviteli irodát állított fel, amely január 1-től kezdve évről-évre a három ország fővárosaiban felváltva működik. A dunai államok jól megfontolt közös érdeke tehát azt kívánja, hogy haladéktalanul megindítsák a tárgyalásokat abból a célból, hogy kereskedelempolitikájukat német és osztrák viszonylatban közös nevezőre hozzák és közös egyetértéssel, egységes irányelvek szerint bonyolítsák le a német és az osztrák piacra irányuló kivitelüket.




A láthatatlan hullám ujságot nyom
1938 március


A közeljövő egyik legjelentősebb találmányát mutatták be New-Yorkban a minap s még az edzett szakemberek sem titkolhatták csodálkozásukat a teljesítmény láttán. Káprázatos jövő csillant meg a jó fantáziájú üzletemberek, előtt, szóval a találmány - ahogy mondani szokták - befutott.
Nem kevesebbet valósított meg az ügyes technikus, mint a rádióval közvetített ujságot. Rövidesen ez annyit jelent, hogy a rádiósnak nem kell lemenni az uccára, hogy ujságot vásároljon, ha kíváncsi a legfrissebb hírekre, elég, ha gépe elé ül, abból méterszámra jön elő a frissen nyomott lap szöveggel és fényképekkel illusztrálva.
Bárki az otthonában tarthatja az ujságnyomó gépet s ennek birtokában villámgyorsan szerezhet tudomást a legújabb eseményekről. Nem kell hozzá egyéb, mint egy normál rádióvevőgép, a Héle kétlámpás hálózati vevő, meg a kiegészítő nyomószerkezet, amely mindössze 200 pengőbe kerül. A rádiógéppel kell felvenni az ujságot sugárzó stúdió jeleit pontosan úgy, mintha zenés műsort akarnánk hallgatni. 
A megfelelő hullámhosszra beállított gép azonban nem zenei hangokat, hanem jeleket fog fel s azok erőssége szerin azután a nyomógép kisebb-nagyobb erővel pontokat sorakoztat fel egy papírszalagra. Ezekből a pontokból alakul ki azután a szöveg vagy a fénykép. A rádiókészülék által felfogott jelek nem hallhatók, mert a nyomógépet a hangszóró helyére kell kapcsolni.
A szerkezet rendkívül egyszerű, egyáltalában nem kényes és így nem is romlik el hamar. Teljesítménye ma még elég kicsi: 24 óra alatt fokozatosan nyom ki egy olyan lapot, mint amilyenek általában a magyar napilapok. Ezzel szemben a kiadott ujság nagyon szép, a fényképek tiszták és erőteljesek. A találmány jövője beláthatatlan. Lehet, hogy tökéletesített alakjában végleg átalakítja az egész mai ujságirás és kiadás rendszerét, de az is lehet, hogy elmerül a többi nagyjövőjűnek hitt, de félbe maradt találmányok közös sírjába.
Az amerikai ujságfejedelmek jövőt látnak benne. Különösen a vidéki ujságolvasók számára tartják előnyösnek, mert az újrendszerű gép kiküszöbölné a lapok vasúti szállítását és az ebből eredő tetemes időveszteséget. Hogy egy példával éljünk, a New-Yorkban kiadott újság San-Franciskóba mintegy három nap alatt érkezik meg vasúton. Repülőgépen szállítva persze jóval hamarabb, de drágábban is. Ezzel szemben a rádión közvetített újság - ha sikerül a nyomógép gyorsaságát fokozni, már pedig ebben nem kételkedhetünk - néhány óra leforgása alatt a legtávolabbi és legeldugottabb falucskában is megjelenik.
Nagy kérdés, hogy ha általánosan bevezetik, az ujsagvállalatok hogyan találják meg a számításukat. Pusztán a hirdetések díjai nem elegendők s így valószínű, hogy részint a gépek használati díja, részint az előfizetés bevezetése révén igyekszenek majd üzletté tenni a rádiós újságot. Az ujságnyomó rádió hallatlan távlatokat nyit meg és nem a szerkezeten múlik, hogy milyen mértékben válik közkinccsé és a kultúra terjesztőjévé.




Tizennyolc halálos ítélet Moszkvában!
1938 március


Moszkva, március 13.
Az este mondták el utolsó védekezésüket a nagy per vádlottai. Bucharin magára vállalta ismét a terrorcselekményeket, de a vád többi pontját tagadta. Szemébe vágta az államügyésznek, hogy képtelenek a koholt vádak, mintha az állítólagos trockijista csoport utasítására ölték volna meg Gorkijt.
Jagoda megtörten, szánalmasan, reszketve, papírról olvasta fel utolsó szavait.
- Bűnös vagyok, de megpróbáltam bűneimet jóvá tenni. Nem sikerült. Éveken át gyalázatosan játszottam a kettős szerepet….Kérem a bíróságot, kímélje életemet. A néphez, a bírákhoz, a cseka tagjaihoz és Sztalinhoz fordulok: - Bocsássatok meg nekem, ha tudtok!
A tárgyalást ezzel befejezték és a bíróság visszavonult. A késő éjszakai órákban hirdették ki az ítéletet:
Tizennyolc vádlottat ítéltek halálra, közöttük Jagodát, Bucharint, Kresztinszkijt, Rikovot, Csernovot, Rosengotzot, Ivanovot, Grinkót, míg Pletnev huszonötévi, Rakovszki húszévi, Bessonov tizenötévi börtönbüntetést kapott.
A vádlottakat idegizgató jelenetek közben kísérték vissza a Ljubljanka cellába, ahol azonban már nagyon rövid időt töltenek, mert az ítéletet legkésőbb ma, hétfőn végrehajtják.




Lakoma newyorki milliomoséknál
1938 március


A szép pesti Kálnay Klári, aki Mrs. Howard Ross néven maga is amerikai milliomoskisasszony, meghivatott egy newyorki milliomoscsaládhoz vacsorára. 
Ezeknek a Park avenuei-i palotának az ajtaja közvetlenül az uccára nyilik, ahl az embert az ajtónyitásnál szinte színházi díszbe öltözött lakáj fogadja. Ruhatári számot adnak, ebből tudni, hogy sokan leszünk. Lépcsőn megyünk fel a bárba, mert ez az első, az ivás. Bemutatkozás: „How do you do, how are you”, s már nyomják is a kezedbe a koktélos poharat.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (29): Álom egy terepasztalról

Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket. (Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe, illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik, vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban, én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik (úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott, papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam birtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nem beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről - , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit, tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet, bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy közösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet. Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli, tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is, nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések, a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását. A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az, aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is, s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam, hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek, ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel. Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk, hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a terepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit, de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon, Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán, minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.

"Mért annyi rossz a világba létezik"

Szeptember utolsó napján a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Csíkszeredában, ahol a csángó kultúra ápolása rendszeres odafigyelésserl történik, jeles előadók közreműködésével Lakatos Demeter Emlékműsort tartott a szabófalvi, moldvai csángó költő születésének 100. évfordulója tiszteletére (november 19).  A költő román elemi iskolát végzett szülőfalujában, 10-12 éves korától adta fejét versfaragásra. 1935-ben Kolozsváron a Keleti Újság szerkesztője Dsida Jenő közölte első magyar nyelvű versét („Falevelek hulodoznak”) és méltatta a pályakezdő költőt „Latjatuc feleym zumtuchel” című írásában. Ő maga legszebb verseiben a természet, a falu költőjének vallja magát. Erdélyi írótársai a megtisztelő „népköltő” címet adományozták számára. Az archaikus északi csángó nyelvjárásban írta verseit. A csángó nyelv mesterének életében egyetlen kötete sem jelenhetett meg. Halála után, 1986-ban látott napvilágot első válogatott verseinek gyűjteménye, majd 2003-ban, két kötetben, az összegyűjtött versek, mesék, levelek. Ebből válogattunk egy kevésbé ismert verset. (csg)

Igazolványkép a költőről
(Mitica Lacatusu)

LAKATOS DEMETER
Ha


Ha egy emberül a világ 
származik,
mért annyi rossz a világba
létezik?
Rokonak egymásval vagyunk -
nagyon szíp.
De szemit másnak vájja
minden níp.


Ősapánk nekünk az Ádám
mikor volt,
és az Éva volt a mamánk
szent könyv szólt,
úgyhogy  emberbül születtünk,
asszonybul,
tudom én, még az is lehet,
májambul.


Nem csuda, ha ez a dolog
hogy így áll,
az ember annyi majomságat 
ma csinál:
sír, amikar másnak jobban 
meneget,
kinek van ma mit enni,
nem szeret.


Mai napba, ha kopasz vagy,
mint a tű,
és rongyosan a testvéred 
szeret ű,
Ha egy emberbül származunk
kell szégyellni?
Kell-é öcse az öccsével nem tud
egyezni?


Forrás: Erdélyi és csángó költészet (antológia)

(Készült az Új Magyar Szó Színkép mellékletének felkérésére)

Még mindig arról a fránya díjról...

* Nagy József: ELLENLAUDÁCIÓ
Magánlevél
2011. október 17.


Ha van ellentengernagy, miért ne lehetne ellen-laudáció? Tudnivaló, hogy az ellentengernagy majdnem olyan fontos, mint a tengernagy; ő az ellenkező oldalon – azaz hátul – irányítja a flottát, angolul ezért „hátsó” admirális, rear-admiral. A mi térségünkben általában contra-admirális, ahogy az osztrák-magyar hadiflottánál is az volt. (A vitéz és nagybányai egyébként egy ranggal följebb sorolt, ő a háború végén már altengernagy volt, vice-admirális. Bár később inkább fehér lovon közlekedett, nem hadihajón.) Tehát eme laudációm nem Cseke Gábor ellen van – éppen ellenkezőleg: érte… Ez egy - végéről indított, de ugyanolyan tisztelettel megírt – szerény méltatás.
Hetvenkedő barátomat – akit a jóisten éltessen sokáig jó egészségben – jó húsz éve ismerem, azaz „dolgos” életünk jó egyharmada valamilyen módon fedte egymást. Korábban rengeteg (nyomtatott) újságcikkét és több könyvét forgattam élvezettel, újabban - bloggerségének kibontakozása óta érdeklődésem felfokozódott (s ha számos blogja közül valamelyik akár csak néhány napig is szünetelni látszik, már hiányérzetem támad). Érettebb kori aktivitása nem valami viagrásított kényszeres cselekvés – úgy tűnik, a múzsa a csíkszeredai nyugalomban jobban ráért e sokat tapasztalt férfiúval incselkedni.
Talán az kötött össze bennünket – nagyképűség: talán azért kötődöm hozzá, azért fogadtam el szerkesztőnek, kollégának és barátnak; azért fogadtam meg bölcs vagy csupán szakmailag megalapozott tanácsait, mert nem tapasztaltam benne - sem személyében sem írásaiban - álságosságot, kétszínűséget, önfényezést, kárörömöt.  Hozzá hasonlóan én is vállaltam feladatokat, s azokat igyekeztem becsülettel végrehajtani – és később én sem éreztem a legkisebb szükségét se annak, hogy életemből bármit megtagadjak, kiretusáljak, banalizáljak; vagy hogy tetteimért – bármelyikért – vezekeljek. Az élet úgy hozta, hogy meg kellett tennem – megtettem. Sosem voltam ellenálló, még csak ellenzéki sem aktív életemben. Most már, „nyuggerként” teljesen szabadon lehetnék bárki és bármi (de ez már senkit sem érdekel, engem sem). Így aztán magam sem váltam ellentmondásos személyiséggé (és arra se kényszerültem, hogy a sört pótcselekvésként igyam, ne pedig azért, mert kedvelem).
Ha azt mondom, hogy hosszú időn keresztül magam is kényszerből űztem azt, amit tulajdonképpen nagyon szeretek csinálni, ez nem epigonság (és nem is a rossz férjek álságos macsó dumája az otthoni kötelező gyakorlatokról). Több dolgok vannak földön és égen  (ó, Horatio), melyet nem lehet – sosem is lehetett – kényszermentesen, teljesen szabadon „űzni”. A magam életéből ilyen volt a kezdeti tanárságtól a tolmácsoláson vagy a hírszerkesztésen keresztül a diplomáciáig minden – a fentebb kifejtett elv gyakorlatilag minden közszolgára egyaránt vonatkozik. Fegyelmezettség, odafigyelés, önkontroll, együttműködés, becsületesség kell e munkák ellátásához – és a szakmai alázaton túlmenően a mindenkori vezetés (az „irányvonal”) elfogadása.
Amiért Gábort (és még néhány barátomat) irigylem, az, hogy mindenkori munkája feltételezte az alkotást, az írást - ami kezdettől lételeme volt. Nálam ez megmaradt dilettáns szinten; a jó értelemben; az olasz dilettante alapjelentése: olyan személy, aki valami nagyon szeret csinálni – vagyis nem minőséget, csupán hozzáállást jelöl; vagyis: semmi szégyellnivaló nincs benne). Egy diplomata leginkább jelentéseket ír, nem verseket vagy újságcikkeket. (Illetve, ez utóbbiakat csak „szabadidejében”, ha van hozzá még ereje és főként tehetsége.) Míg Gáborban tényleg nehéz szétválasztani az újságírót, szerkesztőt az írótól, költőtől, no meg ádáz bloggertől, addig egy közszolga a „hobbijától” majdnem olyan könnyedén elválik, mint tojásfehérje a sárgájától. És ezt nem csupán a sárga irigység mondatja velem. Irigységem amúgy is pozitív érzelem: örülök, hogy neki sikerült és nem gondolom, hogy nekem azért nem jött össze sok minden, mert másoknak sikeredett…
Parafrazeálva és kifordítva kissé egy rákényszerített (?) ars poétikát: a gondolat szabadsága azonos az élet szabadságával - az ember addig érezheti magát szabadnak, míg szabadságát mások is elfogadják sárga irigység nélkül, jóleső kollegiális örömmel. Mely örömmel ismételten küldöm jókívánságaimat a kerek évfordulón, még ha erről ő maga így írt is nekem: „Azt hittem, ez az LXX olyan nagy vaszizdasz. De hát nem. Akár egy szokványos péntek. Vagy mégsem? A következő napok majd megsúgják.”
Sok ilyen súgós napot kívánok még, erőben-egészségben! Hogy tudjad sokáig (hátulról is) irányítani impozáns blog-flottádat !


Nándi 


* Népújság: Írók díjazása Székelyudvarhelyen
OKTÓBER 14, 2011 


Hagyományaihoz híven ismét kiosztja díjait az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Lőrincz György, az alapítvány elnökének tájékoztatása szerint a díjátadó ünnepségre ma este 7 órától kerül sor a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal Szent István Termében.


A rendezvény ünnepi műsorát a Palló Imre Művészeti Líecum diákjai adják. Köszöntőt Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke mond. A Debüt-díjat Potoczky László kapja. Az ifjú prózaíró elsők között a Múzsában jutott közlési lehetőséghez. Laudációját Fekete Vincétől hallhatják. Két EMIA-díjat osztanak ki, Cseke Gábor és Molnos Lajos a kitüntetett. Laudáló Zsidó Ferenc illetve Gálfalvi György. Hídverő-díjjal jutalmazzák dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt. Laudációt mond Kántor Lajos. Életmű-díjas Szilágyi István. Munkásságát Fekete Vince laudálja.




* MTI: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
Bukarest, 2011. október 16., vasárnap (MTI) - Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét.


A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész.
A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta.
A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.
kgf \ pag
MTI 2011. október 16., vasárnap 15:33




* Krónika, Szabadság, ÚMSZ: Átadták az EMIA díjait
2011. október 17.
|
Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét. A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István író kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész. A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta. A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.


* Udvarhelyi Híradó: Az irodalom folytonos és rejtett jelenléte
Irodalmi díjakat adtak át a városháza Szent István termében
2011. október 17.


Minden évben, amikor sor kerül az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) éves díjkiosztó ünnepségére, azt lehet érezni, hogy ideiglenesen Székelyudvarhelyre helyeződik át a magyar irodalom súlypontja. Lehetséges, hogy kívülről nem figyelik olyan érdeklődéssel ezt az eseményt, mint ahogyan mi azt elképzelnénk és szeretnénk, s ahogyan megérdemelné - még a helyi televíziós-társaságok sem nagyon tolakodtak most szombaton, hogy rögzítsék az eseményt, a rádiósok sem bökődtek mikrofonjaikkal az írók és szervezők felé -, de biztos, hogy rendkívüli ez az ünnepi esemény. Immár tizenhat esztendeje tudjuk ezt, és érezzük, hogy itt fontos dolog történik. Az irodalom nem harsog. Lassúbb lefolyású, látens, csak folyamatos jelenléttel, de biztos jóindulattal fejti ki hatását.
Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, kultúraszervező is hasonlóan gondolkodhatott, amikor köszöntötte a megjelenteket. A biztonságot nyújtó és kiegyensúlyozott Udvarhelyről beszélt, az anyavárosról, ahová valóban hazajönnek az írók. Több évtizedes tapasztalatokról beszélt, rengeteg emlékezetes megmozdulásról, és tartós hatásról, hiszen - vallotta be - itt még olvasnak az emberek, s ami mindennél fontosabb, figyelnek egymásra, számon tartják egymást és a kulturális cselekedeteknek is van foganatja. Öröm nyugtázni, hogy idén a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap is támogatásban részesítette a Lőrincz György író által életre hívott kezdeményezést.
Aztán következett a program java: a Palló Imre Művészeti Líceum diákjainak rövid koncertje, majd a díjak átadása.
Jó ideje szokás a pályakezdőknek is díjat adni. Ebben az esztendőben Potozky László (1988) bizonyult erre érdemes fiatal írónak. Fekete Vincze, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese méltatta a debüt-díjast, akinek eléggé viharos gyorsasággal indult az írói pályája. Valamikor 2009 nyarán kereste meg a szerkesztőt három darab novellával, és a kérdésre, hogy mióta ír, lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy január 8-a óta. Az alig két esztendő alatt a még egyetemi hallgatóból titán lett - mondta szerényen a szerkesztő -, tavaly elsőként vehette át, mint a Kis-Homoród mentéhez (is) köthető szerző a Szabó Gyula Emlékdíjat. Fekete Vince még hozzátette, hogy a 176 centiméter magas és legalább 70 kilogrammos fiatalembert annyira felfedezte saját maga és az irodalom számára, hogy „örökbefogadta”, (irodalmilag is) eggyel gyarapodott a gyermekei száma. Egyáltalán nem titok, hogy Potozkynak már könyve van: a napokban kerül ki a boltokba az Erdélyi Híradó Könykiadó jóvoltából Áradás című novelláskötete.
Cseke Gábor idén júliusban töltötte be a 70. életévét. Ebből a hét évtizedből negyvenhárom évet a sajtó kebelén töltött. Az emlő nem tejelt túlságosan, s a kebel odabent szűk volt, hiszen abból a sokból huszonkét esztendő nyomás alatt telt: mindvégig lapot szerkesztett, az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként dolgozott, majd az Előre és a Romániai Magyar Szó főszerkesztő-helyettese volt. Napi- és hetilapot írni a diktatúrában, közel lenni az ideológiai tűzhöz, s porrá nem égni, igencsak dicséretes teljesítmény. Cseke Gábor azonban soha nem menekült a feladatok elől, tizennégy szépirodalmi kötetet tett le az olvasók asztalára, s ő az első az erdélyi a magyar írók közül, aki úgy megvizsgálta a lelkiismeretét, hogy azt a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2009) közzé is merte tenni. Szálegyedül, maga és maga közt beszélgetve és viaskodva, de felemelően őszintén, függetlenül attól, hogy utólag is fájtak a rossz döntések, félezer oldalnyi sűrű szövésű könyvben tárta elénk a sorslenyomatát.
Molnos Lajosnak meg kellett előlegezni a díjat, mert december elsején született. Azzal a megjegyzéssel vette át, hogy reméli, meg fogja érni, s ha mégsem, akkor visszaadja. Ők Gálfalvi Györggyel voltak együtt ifjú titánok a Forrás második nemzedékében. A korai hatvanas éveket, a kőkemény falak szorítását, az őszinte beszéd igényét és az akkori Gaál Gábor kör hangulatát idézték. Maradt-e valami a lázból? - kérdezte Gálfalvi. Nyilvánvaló, hogy maradt, hiszen Molnos ma is legalább három lapot szerkeszt, és nem hagyott fel a politikával, olyan terepen állja a helyét, ahová valóban kemény ember kell, Kolozsvárott városi tanácsos. Felolvasott verse is sugallta, hogy „igaz költő”, akit nem őrölt fel a politika, ma is élnek benne a „rögemlékek”.
A Hídverő-díjat és a vele járó emlékgyűrűt általában külföldi személyiségek kapják, olyan alkotók és kultúraszervezők, akik magyar-magyar hidakat építenek. Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Görömbei András, Elek Tibor és a hozzájuk hasonló közismert értelmiségiek kapták ezt a kitüntetést az előző években. Ők külhoni magyarok. Nem erdélyiek vagy székelyföldiek. Láng Gusztáv azonban nem számít innen a Hargita aljából nézve külföldinek még most sem, hiszen évtizeden át a kolozsvári bölcsészkaron tanított, „csak” 1984-ben telepedett át Magyarországra… Ezt az ellentmondást Kántor Lajos oldotta fel, akivel annak idején megírták a Romániai magyar irodalom 1945-1970 (1971) című irodalomtörténeti alapmunkát. Láng Gusztáv Budapesten született (1936), majd élt Újvidéken is, ahonnan később a család Szatmárra költözött. Legalább három országban tartózkodott huzamosabban, mielőtt megérkezett volna Kolozsvárra, ahol diákoskodott, majd egyetemi oktatóként dolgozhatott, ahonnan az erősödő megpróbáltatások hatására telepedett át Szombathelyre. Láng Gusztáv tisztában volt azzal, hogy Csonka-Magyarországon csonka-magyarok élnek, s már akkor elkezdte a hidak építését, hiszen ottani diákjai jórészt semmit sem tudtak az erdélyi irodalomról, Erdélyről sem, hiába éltek a Dunántúlon, szinte teljes volt a szellemi sötétség, bűnös volt a tudatlanság, amelyben a kádárizmus az ottani népet élni hagyta. Hosszú évek kellettek, szabad téma- és jegyzetválasztási lehetőség, hogy az általa művelt és kutatott irodalom bekerüljön a köztudatba. Dsida Jenő, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos versei fokozatosan bekerültek a tankönyvekben, úgyhogy a ma felnövekvő nemzedékeknek már van némi rálátásuk a keleti végekre. Kós Károly szellemiségét tartja meghatározónak, olyan erőnek, amely egész életén át fényt sugárzott feléje. És azt a józanságot tartja követendő és ma is érvényes példának, amelyet Makai Sándor Magunk revíziója című esszékötetében olvahatunk. Láng Gusztáv köszönőbeszédében végül még hozzátette, hogy „a magyarságnak szüksége van azokra az energiákra, amelyek a kisebbség irányából áradnak feléje.” Jó volt nyugtázni, hogy Fűzfa Balázs egyetemi tanár szerkesztő magával hozta a szombathelyi egyetemi kiadónál frissen megjelent a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, benne többszáz eddig közöletlen Dsida-verssel, amelyek felkutatása az idén hetvenöt éves Láng Gusztáv érdeme.
Szilágyi István (1938) egyike a legnagyobb élő magyar íróknak. Ez kétségtelen. Nem műveinek hosszú sora, hanem ritkán megjelenő nagylélegzetű munkáinak a hatása látszik igazolni ezt a kijelentést. Hét eredeti kötet 1964 és 2001 között. Abból legalább három országos és nemzetközi irodalmi esemény. A Kolozsvár-Zilah-Kolozsvár-Nagyvárad-Szatmár-Kolozsvár életút állomások azért alakultak így, mert az ifjúból nem lehetett mozdonyvezető, s amikor már jogvégzett emberré érett (1963) nem tartotta szerencsésnek, hogy elfogadja az ügyészi kinevezést. (Mi zajlott az ő diákkorában? Az egyetem-összevonás. A Snagov-i közjáték, s a Nagy Imre-per Budapesten. A Bolyais tanárok meghurcolása. Az erőltetett kollektivizálás.) Még szerencse, hogy voltak irodalmi próbálkozásai, és publikált, meg díjat is nyert közben az akkori Utunk pályázatán! A következő évben már Forrás-kötete jelenik meg és szerkesztőségi munkatárs lesz. Az Utunknál, amely most Helikon. Gyakorlatilag egyetlen munkahelyen és az íróasztal mellett telt ez a majdnem fél évszázad. Szűkszavú ember, de amikor megszólal, az hat. Életben, írásban. Írásban, életben egyaránt, mert mind a kettő fontos, hiszen lélek és levegő kell hozzá.
Zárszavában az est moderátora megköszönte a jelenlétet, jó egészséget kívánt az alkotóknak. A feleségekről sem feledkezett meg, akik kibírták ezeket a hosszú éveket, és a viszontlátás reményében búcsúzott, azzal a másik fajta bizakodással, hogy legyen bármennyire is szorongatott és fenyegetetten változó az idő, amelyben élünk, mégiscsak nélkülözhetetlenek vagyunk egymás számára. Író kell az olvasónak, és olvasó az írónak. A könyv pedig nem más, mint kapu a kettő között.


Simó Márton 




* Hargita Népe: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány díjait
„Magában rejti alkotás a bért”
2011. október 17.


Ünnepi est keretében adta át díjait az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány (EMIA) október 15-én a székelyudvarhelyi  városháza Szent István-termében.  Kiosztották az ígéretes első kötetért járó Debüt-díjat, a tavalyi évben pénzhiány miatt kimaradó Életmű-, valamint EMIA-díjakat és az erdélyi irodalom szolgálatáért jutalmazó Hídverő-díjat is.


Berkeczi Zsolt
berkeczi.zsolt@hargitanepe.ro


Az irodalmi körökben rangos eseménynek számító EMIA­díjkiosztónak szombaton este a székelyudvarhelyi városháza Szent István­terme szolgált helyszínül. Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus köszöntőbeszéde után a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zene szakos diákjainak előadása jelentette az est egyik üdítő színfoltját.
A zenés előadás után elsőként a szárnyát bontogató Potozky Lászlót díjazták, aki  rövidpróza­kötetéért kapta meg a Debüt­díjat. „A kortárs irodalomban ritkaságnak számít az olyan fiatal prózaíró, mint Potozky, aki olyan határozottsággal fogott neki az írásnak, és aki csupán 23 évesen jelenteti meg első kötetét” – méltatta az ifjú szerzőt Fekete Vince költő és író, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője. Feketének nem volt könnyű dolga a laudációk terén ezen az estén, merthogy ugyancsak ő köszöntötte az Életmű­díjjal kitüntetett Szilágyi István írót is. Fekete szerint, ha megkérdeznék tőle, hogy milyen egy jó regény, csak annyit mondana: van legalább négy­ötszáz oldal és Szilágyi István írta.
Az EMIA­díjat ebben az esztendőben  Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfor dító vehette át. Cseke Gábor munkásságát Zsidó Ferenc író, újságíró méltatta, aki a költő hitvallását emelte ki beszédében, miszerint az író embernek kötelessége rádöbbenni arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Gálfalvi György beszédében Molnos Lajost keményfejűnek nevezte, aki
ugyanolyan keményfejű, mint ő, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy nem veszett ki az íróból az alkotási vágy.
„Magában rejti alkotás a bért” – ezzel a Dsida­idézettel utalt Kántor Lajos irodalom­ és művészetkritikus arra a munkásságra, amellyel Láng Gusztáv fáradtságot nem ismerve igyekszik bemutatni Dsida Jenő életművét. Az EMIA Hídverő­díját az a Láng Gusztáv kapta, aki többek közt Kolozsváron, Felvidéken és Magyarországon is tanított és aki rengeteget dolgozott azon, hogy az anyaországiak megismerhessék az erdélyi irodalmat. A történészt méltató Kántor Lajos szerint az irodalomtörténész személyében jelenti a nemzetegyesítést.

"Ottfelejtett" laudáció

Szombat este lezajlott aztán Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díj-átadója, ahol magam a már eltékozolt 70 évem fejében, Molnos Lajos pedig decemberig szóló előlegben átvehettük az EMIA-díjat s a hozzá járó díszes oklevelet (ott látható). Az eseményről majd egy másik blogban, ide csak annyi tartozik, hogy a laudációt tartó Zsidó Ferenc után én következtem, hogy egy rövid vers felolvasásával jelezzem: vagyok és létezem. A pulpitushoz lépve azt látom, hogy az előttem szóló dicsérő szövege ott maradt a mikrofon előtt. Mivel az rólam szólt, gondoltam, ráteszem a kezem, de később, a tisztesség kedvéért, szóltam a szerzőnek: né, ez és ez történt, ottfelejtette a szövegét, de most már nálam van... Mire Feri nevetve mondta: természetes, Gábor bátyám, hiszen azért is "felejtettem" ott!


Most pedig a továbbiakban itt is olvasható...





Egy kényszerpálya szabadsága
A 70 éves Cseke Gábor laudációja


"Az  írás  szabadsága  ugyanazt jelenti,  mint  az  élet  szabadsága:   addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat." -  mondja Cseke Gábor egy helyütt, s gondolom, nem tévedek nagyot, ha ezt a szerző ars poeticájának tekintem. De melyik Cseke Gábor mondja ezt? Az újságíró, a költő vagy az író? Szét lehet-e, szét kell-e választani ezeket a szerepeket? Nem, mert életútját vizsgálva úgy tűnik, Cseke Gábor belenőtt ezekbe a szerepekbe, vagyishogy azok választották ki öt. 43 éven át, 1962-től 2003-ig volt szerkesztő-újságíró, mindeközben folyamatosan jelentek meg versei, prózakötetei, ifjúsági regényei. 43 év a sajtó kebelén, olyan körülmények között, hogy az igencsak szűkkeblűnek mutatkozott! Cseke Gábor vállalta a munkát, megharcolta harcait. Először az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre szerkesztőjeként, hogy aztán ennek utódjától, a Romániai Magyar Szótól vonuljon nyugdíjba, s húzódjon el annyi bukaresti év után Csíkszeredába.


Cseke Gábor szigorú önvizsgálatra hajló, mondhatni önemésztő személyiség, ezt bizonyítja visszatekintő memoárkötete, a jelentések - magamról, melynek egy passzusában így vall: „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni... Nem voltam elég erős nem-et mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon... " Átkot ennyire emelt fővel nem sokan hordoztak, s az, aki felismeri a manipulációs szándékot, már nem is manipulált. Az Qipberséget, méltóságot az ehhez hasonló - talán túlságosan is szigorú - önbíráló kijelentések is bizonyítják. S összességében az életmű. 6 verseskönyv, 5 prózakötet, 2 gyermekregény, s az imént említett, őszinteségben vergődő memoárkötet, hogy az internetes művekről - melyek sora folytatódik - itt most ne beszéljünk. 


Ellentmondásos volna Cseke Gábor személyisége? Talán, de csak annyira, amennyire a kor volt az, amelyben tevékenységét kifejtette. Értelmiségi, aki feladatot vállalt, mert a feladat elől nem szökhetett el, s aki viselte a feladatvállalás minden következményeit. Okos kompromisszumokat kötve, a lelkiismeretre mindvégig vigyázva. A költészet, a prózavilág fikcionalitása menekülés is lehetett számára ebből a kettős szorongatásban megélt életből. Menekülés, menedék, megérkezés. Veszélyhelyzetben megerősödik az identitás -  ez ránk, romániai magyarokra hatványozottan talál - s lám, Cseke Gábor példájából úgy tűnik, kényszerhelyzetben felerősödik az alkotókedv. Valószínűleg Cseke Gábor számára elengedhetetlen volt ez a kényszerpálya ahhoz, hogy  14 szépirodalmi kötete megszülethessen. Melyekhez, valamint egész eddigi kényszer-életéhez és nemrég betöltött hetvenedik életévéhez ezúton - kényszerítő körülmények nélkül - gratulálok!

Zsidó Ferenc

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (102)

Zala György (1858-1937)
1937 december


Zala György, aki hetvenkilenc éves korában meghalt, egyike volt a ferencjózsefi korszak legjellegzetesebb és legünnepeltebb képzőművészeinek. Diadalmas művészpályát futott meg, megbízásokkal mindig el volt halmozva, sikert sikerre halmozott és voltak idők, amidőn majdnem olyan szuverén kizárólagossággal képviselte a magyar szobrászatot, mint Benczúr Gyula a festészetet.
Kettejük művészete egybeesett a történelmi öntudatára jutott magyarság századvégi mámorával, ők voltak a hivatalos Magyarország és a magyar középosztály művészeti igényeinek kielégítői, de temperamentumuk és stiláris törekvéseik is közel estek egymáshoz.
Zala is az osztrák és német neobarokk légkörében nevelkedett, ennek dekoratív és patetikus stílusa irányította egész életén át. Szenvedélyes vérmérsékletű, könnyen hevülékeny ember, kiváló és kitartó munkaerő, aki boldog volt, ha mentől hatalmasabb feladatokkal birkózhatott. Kiváló mintázó tehetség, aki alapjában a naturalista ábrázolás talaján állott, de a naturalista módon meglátott elemekből festői hatású és lendületesen mozgalmas, nyugtalan kompoziciókat szerkesztett össze, amelyekben nem annyira egyéni alkotótehetség, önálló szobrászi stílus, mint inkább a kor színpadiasan patetikus, dekoratív pompakifejtése nyilvánult meg.
Művészetének tetőpontját, legnagyobb diadalainak idejét a millennium körüli évtizedekben érte el, amidőn egymásután alkotta nagysikerű köztérszobrait és Strobbal együtt szinte kizárólagosan uralkodott a magyar szobrászaton. Aztán lassú hanyatlás következet, ennek utolsó terméke a szerencsétlen Tisza-szobor, már teljes felbomlásban mutatta egykori komponáló készségét.
Zala művészete (néhány intimebb és mélyebben átérzett kisebb méretű alkotástól eltekintve) magán viseli kora köztérszobrászatának minden erényét és minden fogyatékosságát. Nála nem az érzés mélysége és ereje a fontos, hanem a színpadias kiállás, a nagy gesztusok, a lendületes szavalás, a rendezés külsőségei, a pompa, a gyakran élőképszerűen elrendezett, de részleteiben híven utánzott természet. A bronzzal, vagy kővel egyaránt virtuózan, nem annyira szobrászi, mint inkább festői értelemben bánt, vonalvezetése nyugtalan és elaprózódó.
A dekoratív imponálás nála fontosabb, mint az elmélyedő érzés, a póz lényegesebb, mint a lelki tartalom. Nagy tömegekhez kiván szólani és ezért gyakran igen olcsó eszközökkel él, drámaisága gyakran erőltetett. De éppen ezzel a színpadias és saját erején túlfeszített, nyugtalan lendülettel pompásan illett bele korába, mely kellő erő nélkül színlegesen oldotta meg feladatit és a dekoratív pompakifejtést a művészet tetőpontjának tartotta.
Amidőn aztán az akademikus művészet kora lejáróban volt és a következő nemzedék üresnek érezte az epigonstílust és más utakon próbált járni, Zala módfelett elkeseredett és annak a művészcsoportnak élére állott, amely a lehető legélesebben fordult szembe képzőművészetünk átalakulásaival. A hivatalos Magyarország hivatalos szobrásza lett, aki sehogysem tudta megérteni és méltányolni azt a megújhodást, mely képzőművészetünkben a millennium után kezdődött és végül mégis diadalt aratott.




A villamos nem változott 50 év alatt semmit
1937 december

Kovács Lajos villamosellenőr

,,A villamos nem változott 50 év alatt semmit, csak kicsit lassúbb lett”- mondja a legöregebb villamosellenőr a 91 éves Kovács Lajos
Szép kispolgári lakás. Hajlítottlábú asztal, nagy fotók, régi porcelántányérok a falon, a sarokban pedig zongora. Az egyik karosszékben csontosarcú, élénk tekintetű öreg úr ül: a 91 esztendős Kovács Lajos nyugalmazott Beszkárt-ellenőr, az ötvenéves budapesti villamos legöregebb alkalmazottja. Még a lóvasútnál kezdje pályafutását, a szó legszorosabb értelmében - azután került a villamoshoz, az ötven évvel ezelőtt meginduló budapesti villamosok közül mingyárt az első órákban, a másodiknak elinduló kocsin ő árulta a jegyet.
- Ezek a mostani kalauzok panaszkodnak, hogy sok a munka? - kérdezi az öregúr, haragosan összerándult szemöldökkel. - Mi örültünk, ha csak tizennégy órát kellett dolgoznunk naponként. Éjjel kettőkor gyalogoltam végig a városon, hogy félháromra a végállomáson legyek, az első kocsinál.
- Mikor ment nyugdíjba?
- Tizenhét évvel ezelőtt, hetvennégyéves koromban. Akkor már ellenőr voltam, a kőbányai végállomáson indítottam a kocsikat.
- Mostanában szokott még néha-néha villamoson utazni?
- Néha-néha?! - csodálkozik - Majdnem minden nap! Legutoljára tegnapelőtt utaztam, amikor az Operába mentem és legközelebb ma délután fogok, amikor moziba megyek. 
- Életének melyik a legkellemesebb villamos emléke?
- A háború alatti női kalauzok: pontatlanok voltak, elkéstek a kocsikkal és gyakran összeverekedtek a nőutasokkal. Mindig jelentést kellett írnom a késés okáról és az ilyen kisebb-nagyobb incidensekről: többet irkáltam akkoriban, mint az egész központi iroda együttesen.
- Változott valamit a villamos ötven év alatt?
- A világon semmit.
- Gyorsabb lett a közlekedés?
- Lassúbb lett! Nagyobb a forgalom, lassabban haladnak a kocsik. - Pipára gyújt, elgondolkodva mondja:
- Ma már alig ismer meg engem a villamoson egy két fiatal kalauz.
- Fiatal?- kérdezzük - Hány évest ért fiatal alatt?
- No, olyan ötven-hatvanévest...
Elbúcsúzunk Kovács bácsitól. Erőszakkal sem tudjuk visszatartani, hogy föl ne ugorjék, ki ne kísérjen az előszobába és távozásunkkor össze ne vágja a bokáját.
Kimegyünk a Nünberg uccán át a Thököly útra, látjuk a kisszakaszra várakozó tömegeket, a csilingelve dörögő sárga villamosokat és arra gondolunk: mennyivel fiatalabb a 91 éves Kovács Lajos, mint az 50 éves pesti villamos!




Mi lesz 1938-ban
1937 december


Budapest, december 26.


Mit hoz a külpolitika
A külpolitika terén az elmult években az események olyan viharos és kalandos ütemben kergették egymást, hogy a fejlődés jövő szakaszait még a leggyorsabb vadászgépen száguldó próféta se tudja utolérni. A külpolitikai döntő elhatározások a hadügyminisztériumok féltve őrzött titkaitól, pokoli újtalálmányoktól függnek, hiszen az elmult évek kis háborúiban, Abesszíniában, Spanyolországban és Kínában a nagyhatalmak többé-kevésbé ismert harci eszközeiket próbálták ki.
Japánnak meglepetésekre különben nincs is szüksége! Az óriási távolság, a japán szigettenger ezer meg ezer búvóhelye, ahonnan tengeralattjáróival és repülőgépeivel rajtaütésszerűen csaphat le az ellenséges tengeri erőkre, fölöslegessé teszik a túlságos megerőltetést. Japán a Sárga tenger vitathatatlan ura, s a bölcselő angol államférfiúnak, Balfournak volt igaza, aki már húsz évvel ezelőtt amellett foglalt állást, hogy Kína északi felét, de ha kell, egész Kínát engedjék át a nyugati hatalmak a mohó japán imperializmusnak. Kína nehéz és súlyos falat, s az elkövetkező esztendőben Japán a nagypolitikából többé-kevésbé kikapcsolódik, minden ereje és minden fillérje arra lesz szükséges, hogy Észak-Kína óriási vasérc- és széntelepeit birtokba vegye és kiaknázza s ebben nincs hatalom a földön, amely megakadályozhatná. Még az oroszok is nyugodtan folytathatják tovább belső acsarkodásaikat! Japánnak elég lesz Kína, nem lesz szüksége Szibériára.
Oroszországban a forradalom fenevadja folytatja tovább öldöklő munkáját. Tuchacserszkij és Karachan után Litvinov és Vorosilov s talán Blücher feje is a porba hull, a szürke középszerűségek, a színtelen csinovnikok lesznek korlátlan urrá Oroszország fölött, amely fokozatosan kikapcsolódik az európai politikából és folytatja tovább a vörös falak mögött a maga nyomasztó, fojtó életét.
Európában a két hatalmi csoport, a nyugati demokráciák és a Róma-Berlin tengely mérkőzése folyik tovább.
Az angol politika minden áldozatot meghoz, minden megalázkodást lenyel csak azért, hogy a fegyveres összecsapást megakadályozza, mert az idő Angliának dolgozik, s két év kell ahhoz, hogy Nagybritannia a maga minden képzeletet meghaladó fegyverkezéseit befejezze.
1938-ban előtérbe kerülhet az osztrák népszavazás kérdése is (angol ellenőrzés alatt) és a választási jelszó: Hitler vagy Ottó!
A III. Birodalom megbékülésének Nyugattal Anglia lesz a szószólója.
Spanyolországban Franco legyőzheti a köztársaságot, de a reménynek, amelyeket szövetségesei a győzelemhez fűznek, alig teljesednek be. A spanyol minden nemzetnél jobban gyűlöli az idegent, s az új Spanyolországban az idegennek éppoly kevés szava lesz, mint a régiben volt.
Lesz-e európai háború vagy sem? Azt hisszük, nem! A kockázat túlnagy, - mondjuk, szerencsére - semhogy a spanyolországi és kínai tapasztalatok után bármely kormány a lavina elindítását megkockáztatná.
A mi szerencsénkre, mert mit nyerhet Magyarország az irtózatos játszmában? Ezért folytatjuk tovább régi és bölcs békepolitikánkat, kissé közeledni fogunk szomszédainkhoz, a román választások dacára talán sikerült az új dunai megegyezést nyélbe ütni, a határokon túl élő véreinkre jobb sors derül, a három dunai agrárállam érdekei is egymásra találnak, közös kiviteli szervek alakulnak és Budapesten találkozhat majd nemcsak a Dunavölgy minden fontos vasútvonala, hanem minden kultursugara is, s lassan felvirrad ránk is szebb napok hajnala!


Mi lesz a belpolitikában
Az első félidőben (félesztendőben) belpolitikánk úgyszólván, kizárólag az új választójogi törvény hatása alatt áll. Széll belügyminiszter választójogi javaslatát januárban tárgyalni kezdi a Háznak erre életrehívott és pártarányok szerint kijelölt  választójogi bizottság és március 15-ig harmadszori olvasásban is megszavazza a Ház a kétségtelenül rendkívüli  jelentőségű törvényt.
Azok a feltevések ereje, hogy a titkos választójog tárgyalását a kormánypárt egy része is alkalmul használja fel arra, hogy hátbatámadja a Darányi-kormányt, továbbá azok az aggodalmak, hogy a felsőház nehézségeket támasztana az új választójogi rendszerrel szemben, nem bizonyulnak valónak. Nehéz csaták, szenvedélyes viták színhelye lesz a törvényhozás mindkét háza ennek a negyedszázadot elkésett törvénynek tárgyalása idején, de kisebb módosításokkal az új választójog, ahogy mondani szokás, tető alá kerül.
A kormánypártban is a régi sebek újra felfakadoznak a különböző frakciók súlya, ereje és létszáma aszerint változik, melyiknek van több sansza arra, hogy a választások irányításában döntő befolyást nyerjen.
Meglepő színváltozások tanúja lesz az ország, elképesztő fordulatokra és pálfordulásokra készülhetünk el. Nehéz próbát kell állnia Darányi sphinxszerű egyéniségének és diplomáciai képességének, hogy „a nagy start”-ig a mai politikai helyzet felborulásának veszedelme nélkül el tudja titkolni, hogy a Nep-csoportnak közül melyiknek nyujtja a pálmát, melyik csoportból kerülnek ki a hivatalos jelöltek, illetve melyik csoport tagjai favorizáltatja főispánjaival a vármegyei listán.
Kétségtelen tény, hogy a Nep képviselőinek jó kétharmadrésze nem tudott olyan népszerűséget szerezni választókerületében, amely kiállja a titkos szavazás tűzpróbáját. Különösen Gömbös-féle erőszakos választáson bekerült új képviselők nagy részének helyzete több, mint kétséges: a Marton-Mecsér-csoport és a Bárczay-féle csoport túlnyomó többsége nem számíthat mandátumra régi kerületeiben.
A kisgazdapárt hadállásait biztosan tartja, egy titkos választási kampányban azonban, amelynek Eckhardt a zászlója, a politikai jobbágyságból felszabadult agrártömegek akaratnyilvánítása olyan eltolódást is eredményezhet, amely a kisgazdapárt legvérmesebb reményeit is meghaladja…
Az Egyesült Keresztény Párt szervezkedésének, amelynek Friedrich és Griger csatlakozása adott új lendületet, különösen a városokban lehet eredménye, ha a pártnak az utóbbi hónapokban erősen megingott belső egységét sikerül helyreállítania.
A Szabadság Párt, amelynek Rassay emelkedő presztizse, politikai ítélőképességének mind szélesebb körökben való elismerése ad jelentőséget, a fővárosban és a nagyobb városokban az eddiginél is nagyobb mértékben érvényesülhet, ha alkalmas jelöltekkel áll ki a porondra.
Éppen ez a jelöltkérdés lesz a pártok egyik legkeservesebb választási problémája? A megnagyobbodott kerületek folytán egyrészt megdrágulnak az alkotmányos költségek, másrészt a jelölt neve, közéleti multja, de ezzel kapcsolatban helyi népszerűsége, továbbá agitatórius képességei és nem utolsó sorban fizikai teherbírása is nagyobb súllyal esnek latba, mint eddig. Idegen, ismeretlen jelölteknek, rajtaütésszerű választási sikereknek sokkal kisebb tere lesz.
A szociáldemokraták választóközönsége az idők folyamán stabilizálódott.
A különböző szélső jobboldali mozgalmaknak pedig egyre több a füstje, mint a lángja: az általános választásokon alig számíthatnak több sikerre, mint az időközi választásokon!
Nyilvánvaló, hogy Darányi több olyan szociális szellemű, így a kormány iránti bizalmat megerősítő javaslatot tartogat tarsolyába, amelyeket vagy a választójog és a költségvetés vitája között vagy a költségvetés vitája után a választások kiirása előtt nyujt be és tárgyaltat le a Házzal.
Nyilvánvaló az is, hogy az ország közhangulatát nem kis mértékben befolyásolja majd a gazdasági helyzet is. Belpolitikailag tehát az újesztendő egyetlen perdöntő eseményének a képviselőválasztás ígérkezik, egyébként a sok homály, bizonytalanság és rémlátás dacára tengelytörés nélkül kocog át a magyar belpolitika az 1938-as esztendőn is.
Annál is inkább, mert a lét és nemlét kérdéseire nem a belpolitika, hanem a külpolitika adja meg a választ.

1938

Károly román király és Goga miniszterelnök kijelentései
1938 január


Bukarest, január 2.
Károly király Mihály trónörökös és az udvari méltóságok kísérletében délben fogadta a román kormányt. Goga miniszterelnök beszédében kifejezte a kormány jókívánságait és utalt arra a nagy ragaszkodásra, amellyel az egész ország a korona iránt viseltetik. Károly király válaszában örömét fejezi ki, hogy kormánya kész a mai idők szellemében egyenes úton előrehaladni. A román nemzetnek joga van az élethez, de az élethez való joga nem jelenti semmiképen sem mások elnyomását. Hívő nemzet vagyunk, de egyben mindig engedékenyek is tudunk tenni.


Goga miniszterelnök
Goga miniszterelnök rádióbeszédében ismertette az új kormány programját, amely a nemzeti gondolatot tartja szem előtt és jelszava: Románia a románoké.
- A nemzet történelmi helyreállításának gondolatát valljuk és földmíveseink helyzetének javítására törekszünk. Hiszünk a nemzetnek a keresztény gondolat jegyében való újjászületésében.
Hiszünk a királyságban, amely fontos alappillére az államnak. Szent feladatunknak tartjuk, hogy a nemzeti élet minden megnyilvánulása magán viselje a román faj vezető szerepének bélyegét. A kormány a mostani országgyűlés feloszlatása alkalmából mondja el majd programját. A feloszlatásra szükség van, mert az mai összetételében semmiféle alapot sem nyujt a pártok közti együttműködsre és nem nyujt lehetőséget az eredményes munkára.
A román kormány nem kíván semmilyen téren jogfosztással élni, a kisebbségeket sohasem fogjuk üldözni. Sokkal többet küzdöttem a szabadságért, semhogy üldözővé változhatnék.
Mindazok a kisebbségek, amelyek beleilleszkedtek mind gondolatban, mind tettekben az állam keretébe, polgárjogot nyernek és megtarthatják népi jellegüket. A kormány az ország magasabb érdekeit összhangba kívánja hozni a külpolitikával, lehetőleg minden súrlódás és incidens elkerülésével és a ma fennálló baráti szövetségek figyelembevételével.


Titulescu belépett a parasztpártba, amely élesen szembeszáll Gogával
Titulescu táviratot küdlött Maniu Gyulának a nemzeti parasztpárt elnökének és ebben a párt tagjai közé való felvételét kérte.
Titulescu belépése a nemzeti parasztpártba azt jelenti, hogy a volt külügyminiszter tevékenyen részt akar venni a nemzeti parasztpártnak Goga fajvédő kormánya elleni mozgalmában.




A budapesti találkozó
1938 január


Budapest, január 10.
A római blokk államainak miniszterei a történelmi jegyzőkönyvek aláírása óta nem tanácskoztak oly feszült légkörben és nem álltak oly nehéz feladatok előtt, mint ma.  A budavári palotában hétfőn megkezdődő tanácskozások lefolyásáról, részleteiről, döntéseiről a nagy nyilvánosság elé alig kerülnek részletek. A hivatalos közlemény, amely három nap mulva jelenik meg, bizonyára hangsúlyozni fogja, hogy a római blokk államai a jövőben is egymás érdekeinek figyelembevételével, egymás kölcsönös támogatásával fogják európai politikájukat irányítani.
Ez a jelentés ezúttal is minden szavával, minden mondatával fedni fogja a színigazságot: Olaszország, Ausztria és Magyarország egyetértése és összetartása nélkül az az ingatag egyensúly, amelyet a Duna völgyében napjainkig fenntartani sikerült, a legveszedelmesebb megrázkódtatásnak volna kitéve...
Olaszországnak feltétlen szüksége van a két nyugat-dunai állammal való őszinte együttérzésre és szoros kapcsolatra, hogy közép-európai poziciója továbbra is szilárd és változatlan maradjon. Magyarországnak és Ausztriának viszont szüksége van arra a nemzetközi hátvédre, amelyet egy katonailag és diplomáciailag vértezett nagyállam barátsága és támogatása jelent.
Mégis merőben más ma a helyzet, mint 1935 tavaszán, amikor a római jegyzőkönyvek államai blokká egyesültek! Az a remény, hogy az abesszíniai konfliktus szerencsésen elsimul és az Angliával kötött gentleman-egyezmény Olaszország és a két nyugati demokrácia megértő barátságának és a stresai frontnak helyreállítására vezet, füstbe ment. A spanyol polgárháború nem egyszer szédítő szakadék széléig sodorta Európát. A véres terrorhullám, amely végigsöpört az egyre rejtelmesebb szovjet-birodalmon, megbénította a vörös hadsereget és ezzel letagadhatatlanul meglazította a francia-orosz szövetség katonai alapját. Japán megindította 1921 óta előkészített hadjáratát Kína meghódítására.
A távoli-keleti események az európai fejlődés menetét meggyorsították!
Anglia sokkal erősebb ütemben kell, hogy megkísérelje a végsőkig kiélezett európai helyzet megoldását, a középeurópai tengely-egyensúly helyreállítását, és ázsiai birtokainak biztosítását. Ennek a tempóváltozásnak első jele Sir Robert Vansittarnak, a brit diplomácia tényleges vezetőjének távozása a Foreign Office államtitkári székéből, mert nyilt titok a nagy világ előtt, hogy ő volt idáig a halogatás, a türelem és az engedmények politikájának vasidegzetű és célkitűzéseiben megingathatatlan képviselője.
A nagyállamok nemzetközi súlyának eltolódása nem maradhatott kihatás nélkül az európai kisállamok magatartására sem. Belgium ügyesen és elszántan kibontakozott azokból a kötelékekből, amelyek eddig Angliához és Franciaországhoz fűzték.
Franciaország dunai szövetségesei közül ketten, Jugoszlávia és Románia gazdaságilag és politikailag is közelebb kerültek a Róma-Berlin-tengelyhez. Az a két tény, hogy Ciano gróf búcsúztatására az éjszaka a római Termini-pályaudvaron Krisztics jugoszláv követ is megjelent és hogy a Goga-kormány kinevezését a német és az olasz sajtó tapsviharral üdvözölte, messzehangzó bizonyítékai annak, hogy más világban, más légkörben ülnek össze a római blokk külügyminiszterei ma, mint két és fél évvel ezelőtt.
Tanuljuk meg végre: nincsen ártalmasabb és veszedelmesebb, mint külpolitikai kérdésekben párt- vagy világnézeti szempontok, rokonszenvek, ellenszenvek, általában érzelmek után igazodni. A nemzetközi politika nem ismer mást, csak nyers érdeket és reális tényeket.
A magyar emberiség sem ismerhet sem német, sem francia külpolitikát, csak olyat, amely az ország érdekeinek, jövőjének, céljainak, vágyainak megfelel. Már Széchényi figyelmeztetett , hogy jaj olyan egyénnek és kétszerte jaj azon nemzetnek is, amely lelkének indulatai, vagy szívének andalgása után indul, mert úgy jár, mint a tücsök, amely nyáron dalol és télen koplal.
A magyar külpolitika elsőrendű érdeke: megőrizni és biztosítani a nemzet függetlenségét! Magyarország mozgási szabadságának köre ma sokkal rövidebb átmérőjű, mint egy nagyállamé. Már ez okból sem szakíthatunk a Népszövetséggel, amely a nemzetközi jogbiztonságnak még mindig (bárcsak jelképes!) reprezentánsa.
I grandi dolori sono muti - a nagy fájdalmak némák, - mondja az olasz közmondás és mi is hallgatunk a fájdalomról, amely ma erősebben sajog a szívünkben, mint valaha!
A magyar közvélemény meg van győződve arról, hogy a budapesti találkozón a magyar kisebbségek, különösen az erdélyi magyarság sorsáról súlyos szavak esnek.
 És repeső szívvel várjuk, hogy a római kormány az erdélyi magyarságnak az emberi életnek legalább azt a szabadságát biztosítja, amelyet az erdélyi szászok a német birodalmi kormánynak köszönhetnek.




Franciaország elfordul Romániától
1938 január


Basel, január 9.
A Baseier Nachrichlen bukaresti jelentése szerint Micescu külügyminisztert Prágába való elutazása előtt felkereste Thierry francia követ, aki a legutóbbi barátságos tanácsokon túlmenően részletesen kifejtette előtte Franciaország álláspontját.
A jelentés szerint Thierry követ fölvetette a kérdést, csatlakozni akar-e Románia a diktatúráktól kormányzott országok külpolitikai irányzatához?
Miceseu külügyminiszter azt válaszolta, hogy a belpolitikai irány megszabása nem érinti a román külpolitika célkitűzéseit.
A francia követ a több mint egyórás tárgyalás során kijelentette, hogy ha az új kormány azonos politikát szándékozik folytatni a különböző európai diktatúrákkal. Franciaország elfordul Romániától, Magyarország barátságát fogja keresni és már a közeljövőben Magyarország jogos igényeit fogja támogatni.