2008. szeptember 30., kedd

"Visszanéztem félutamból..." (Magyar szó a Duna partján)



Beke György, illetve Tar Károly korábbi (1989 előtti - Cs. G.) híradásai után e sorok nem kívánják monografikus ráérősséggel ismét fölfedezni a témát: az Erdélyen kívülre kényszerült magyarságra való rácsodálkozást. Immár tudjuk, hogy vannak, léteznek, számszerűleg ha nem is túl sokan, de egyáltalán nem megvetendő történelmi gyökerekkel, hagyományokkal.

Hogy milyen távlattal? És milyen társadalmi-gazdasági valóság közepette? Erre kerestem a választ 1993 nyarán, s kezdetnek éppen Galacon.

Miért ott?

A véletlen hozta így. Szórványban működő RMDSZ-szervezetekről próbáltunk gyorsfelvételt készíteni telefonon, s Galacon vették fel leghamarább a kagylót.

Mezei Géza elnök, miközben megadta a kért útbaigazításokat, elmondta: nem kényeztették el őket, közösségüket a lapok. Se a múltban, se '89 után. Ebből megértettük a nem is túl burkolt célzást, és megígértük: még július közepe táján sort kerítünk a látogatásra.


Legközelebb volt Vásárhelyhez

Szombat reggel. Az emberek ilyenkor, hét végén inkább ráérnek a beszélgetésre, ismerkedésre. Mezei Géza gépészmérnök vár az állomáson. Egyenesen a színházzal átellenben lakó Székely Levente állatorvoshoz igyekszünk. A kapu egy kertvendéglő teraszáról nyílik udvarukra, a teraszon még csak a fehér műanyag asztalok és székek várakoznak kirakva, kliensekre lesve. 

Az udvaron erős indájú, dús fürtű szőlőlugas alatt ugyanolyan műanyag asztal. három székkel.

Egyenesen a közepébe vágunk. Az érdekel az életutakban: miért pont Galac, s ha már Galac, hogyan tovább?

Székely Levente olyan, amilyen a neve: székelyesen egyenes. Édesapja tasnádi, édesanyja nagyernyei. Még gyerekkorában elváltak, ő az édesanyjánál maradt. Vásárhelyen tanult a Bolyaiban, majd a kolozsvári agronómián.

- Akkor az volt a politika, hogy például 76-on végeztünk mint állatorvosok 1981-ben, ebből 6 volt a külföldi, így is mondtuk nekik, tehát Erdélyen kívüli. Amiből 4-en az alsó vidékről, 2-en meg Moldvából. A többi 70 gyerek mind egy szálig erdélyi volt. S közöttük 8-an magyarok. Kihelyezéskor Erdélyben volt 30 szabad hely. A harmincból húsznál megvolt a szükséges nagybácsi, az illető testvérének, fiának, lányának a stb. apja s ott már sima volt a helyzet... Voltak ezek a buletin-ügyek, hogy valaki egyik napról a másikra például vásárhelyi lett... Minden lehetőséget elszipkáztak előlem. Marosvásárhelyre 3 hely volt... S akkor elővettem a térképet, ránéztem, hogy hová van direkt vonat. Mert ez a déli rész maradt még szabadon, Erdélyen túl. Néztem: Temesvár-Vásárhely-Galac. Gyorsvonat. Jó! Ilyen alapon sokan jöttek ide. Van tehát egy közvetlen vonat, méghozzá gyorsvonat, lehet jönni Galacra! Közben 1982-ben megismertem a feleségemet, akkor egyetemista volt, Géza bácsinak a tanítványa, román a csaj, ittragadtam. Egyelőre...

- Az eltelt immár 12 esztendőből melyik volt a legnehezebb? Hiszen már-már úgy érezte, hogy meg kell szöknie...

- Azt hiszem, a 88-89-es évek... Nem is tudom elmondani, hogy mint munka... Mert az nehéz volt mindaddig, amíg a farmon dolgoztam kint, 86-ig mint farmfőnök és állatorvos. Reggeltől estig ott kellett ülni, 1200 állat, amiből 400 tehén, száz alkalmazott, minden... 89-ben viszont volt ez a politikai munka, akkor már trösztnél dolgoztam, az állami gazdaságoknál, koordináltunk, ellenőriztünk. Olyan nyomás volt rajtunk, azt se tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. Rosszabb volt,. mint a farmon. Mert ott, amikor éln akartam, lefeküdtem. Ha szünet volt, akkor szünet... De itt? Zavartak ki ellenőrizni, hogyan osztják ki azt a kicsi korpát, hogyan fejnek, akkor gyorsan vissza, gyűlés, az esti fejéshez megint nyomás ki...

- Ahhoz képest ma mi van a munka frontján?

- Ma? ... Hát ma komolytalan gazemberség! Senki se hallgat senkire, mindenki nagyon okos, s az állam pénzét magyarán mondva basszák el úgy, ahogy érik s ahogy tudják... Nem is nagyon megyek terepre, nem megyek ám... Úgy ha kiküld a diri, ha muszáj... Van egy pár ember, olyan régi vágású, akikkel lehet dolgozni, akik szeretnek csinálni, akikkel érdemes... Most a magyaroktól hoztam egy gépet, az este kimentem itt az egyik farmra, láttam, hogy ott rendesek. A készülék olyan, hogy a preklinikus masztitiszt kimutatja. Elektromos mérőműszer, a tejvezető képességet méri. Ez rengeteget számít a tehénnél, hogy ne akkor vegyük észre a betegséget, amikor a tőgye már be van gyulladva, abból, hogy a gondozó látja, kevesebb tejet adott és egy kicsit forró, mert olyankor már nehéz kikúrálni az állatot. Nem tudom, érdekli-e magukat ez, de már elmondom röviden, a gépet nekem ideadták reklámban, hogy terjesszük tovább. 164 dollárba kerül, nem olyan kibírhatatlan ár ez. Egy párnak megmutattam, húzták a száhukat: á, ugyan, minek? De... Így, úgy, egyszer a kajára kell a pénz... De volt, akit érdekelt. Néztük, próbáltuk. nagyon egy jó dolog. Szóval, van, akivel lehet dolgozni, de a nagyobb része... És szerintem ezt tudatosan csinálják a főnökök ott, ahol még az állam az úr, mutatni kell, hogy né, nem megy és nem megy, jön  a csőd, s hát akkor adjuk el... Mert ha jól menne, akkor már licitálnak s akkor felmegy az ár is.

- Az RMDSZ-szel hogy került kapcsolatba?

- A templomban találkozunk Géza bácsiakkal s a többiekkel, akikkel itt vagyunk. Az, hogy RMDSZ... Találkoztunk mint emberek, a templomban. Elbeszélgettünk, s mondtuk, hogy hogy megy, hogy nbem megy... Az első fontosság az lenne, hogy valamit építsünk. Ahhoz meg pénz kellene. A tagdíjból az nem jön ki, bár itt még több összegyűl, mint más helyeken, elég sokat ad., aki ad... Nem ártana egy külön helyiség a szervezetnek. Az, hogy az egyház befogad, az nem minden. Vannak katolikusok, akik nem jönnek el a református templomba. Pedig az nem vétek, hogy oda menjek, még ha más is a hited, na de mi van, ha valaki nem így gondolkozik? Aztán kevés a tiszta magyar család is. A tiszteletes úrékon kívül alig van. Él még itt egy tanár házaspár, Székely Lehel, férj-feleség, román iskolában tanítanak, hívtuk magunk közé, szóba is állnak velünk, minden, de nem jönnek és nem jönnek...

- Nem gondolkozott azon, hogy netán hazafelé venné az irányt?

- Múlt héten is ilyen ügyben jártam el, de ez olyan nagy lépés, hogy jól meg kell gondolni, legalább is manapság. Édesapámnak van sok földje Tasnádon, a fél faluval pereskedik, a nagybátyámék állandóan hívnak, hogy jó volna hazaköltözni, de egyszer azért meg kellene nyerni a pereke tis. Anélkül nincsen értelme... Marosvásárhelyen? Szép város, ismerem is, de nekem mint állatorvosnak a jó helyek már mind foglaltak... Visszatérve az itteni magyarságra, ha valamit mi is akarunk úgy mint RMDSZ, mi is neki kell álljunk valaminek, hogy pénzt szerezzünk. Hogy mi is nyerekedünk mellette, hát kell nyernünk, mert az nem korrekt, hogy mindent ingyen végezni... Arra mindig van kereslet. De helyiség kell hozzá és pénz, mert senki sem ad semmit hitelbe... De sajnos, ha az ember itt becsületesen akar csinálni valamit, akkor nem megy semmire. Vagyis: becsület... Egyszerűen nem lehet becsületesen kereskedni! Olyanok a törvények, hogy nem lehet! Én megpróbáltam itt a szomszédaimmal, ezen a teraszon itt, tetszett ugye látni, ketten vagyunk az udvaron, saját lakásban, ők jöttek utánbam, én már itt laktam, azt mondtam, dolgozzunk együtt, kompromisszumos alapon, hagyok én is, lehagy ő is, csinálunk együtt egy jó üzletet. Megindultunk a tavaly, nehezen, de utána ment jól. Jöttek az őszi hidegek, akkor leállt. De én azt akartam, hogy becsületesen menjen az egész. Az, hogy aki decit iszik, az egy deci legyen, hogy tiszta legyen minden., hogy ha kell, a pincér álljon melletted, hogy az asztal minden reggel lemosva, hófehér legyen, az abrosz illatosított... A két hónap alatt 15 pincért cseréltem ki. Az egyiknek a hangja volt nagy, a másik a decit lopta meg, a harmadik leült a klienssel beszélgetni. Már szégyelltem az egészet... Sajnos, a társam se volt olyan, hogy mellém álljon. Csak én kiabáltam, csak én váltogattam az embereket, ő meg azt mondta, azért nem megy a bolt, mert elriasztok mindenkit...

- És most megy?

- Mit tudom én? Nem is érdekel! Már azt kívánom, inkább essen minél többet az eső. Mert segít rajtunk, az állami gazdaságokon, s ezeken pedig... Az az igazság, hogy nagy a szárazság, kellene az eső. Igaz, a szőlő nagyon szép lesz... Géza bácsi, megvan, fogjuk adni a szőlőt, a mustot, kinek kell egy tonbnával, annyit, akinek egy fél, egy felet, megszervezzük, csak kell egy helyiség... De addig is megbeszélem a barátokkal...

Tervezgetések közepette búcsúztunk: viszontlátásra, talán éppen szüretkor.


Távlatok nélkül?

Nagy Endre református lelkész Déváról származott Galacra s vette át az egyházközséget, amely akkor alakult meg itt, a Duna-parton, amikor a székelység, munkalehetőség után nézve, csoportosan megtelepedett a galaci és brailai hajóépítő telepek mellett. Akkor templom, iskola létesült összefogásuk nyomán, a lelkész egymaga volt a néptanító is.

Több mint ezer lélek élt Galacon, s szinte ugyanannyi Brailán is. A múlt század (a XIX. század - Cs.G.) közepét írták akkor.

Az 1862-ben épült brailai templomot akár sok erdélyi gyülekezet megirigyelhetné, annyira impozáns, de sajnos, erősen fogyóban a hívek száma. Magyar felirat s vele együtt az épület fenntartásához hozzájárulók nevei hirdetik ma: ez már inkább a magyarság múltjához, történelméhez tartozik.

Az első telepesi hullámban érkezett Duna-parti magyarság a hajóépítő ácsságot, a vasutasságot karolta fel, s az első világháborúig a misszió kiderjedt Ogyesszáig, Konstantinápolyig.

A háború után megfogyatkozott a galaci magyarság. Ehhez hozzájárult az is, hogy a házasságok zöme itt vegyesen köttetett, s a második nemzedék már nemigen tudott magyarul. Léteznek század elejéről (a XX. századról van szó - Cs.G.) származó családok, a magyar nevet még viselik, de a nyelvet már nem beszélik.

A legutóbbi népszámlálás után, amikor az itteni magyarság szervezkedni kezdett, a telefonkönyv alapján próbálták feltérképezni, ki az, akire még számítani lehet - Galacon, Brailán, Konstancán. Nagy Endre lelkész tapasztalata szerint olyan nevűek is, mint Kiss, Kecskés vagy Váradi, románul válaszoltak a telefonban: sajnos, nem tudnak magyarul...

A galaci népszámlálás több mint 400 magyart tart ma nyilván, amiből a református egyház alig 50-60 embert tud felmutatni.

- Az idén negyedszer történt meg - állapítja meg Nagy Endre -, hogy meghal valaki, aki magyar volt, református volt, mi nem tudtunk róla, de az volt a kérése, hogy mi temessük el, ne az ortodoxok... Az egész gyászgyülekezetben ketten-hárman ha vannak ilyenkor magyarok...

A közösségépítés a legnagyobb gond a lelkész számára. Ennek fontosságát hangsúlyozza minden alkalommal, s mondja a most már apadó számban a galaci egyetemre jövő fiatalságnak is, hogy az összetartás  a megmaradás kulcsa.

A változások után, 1989 lelkes decemberének napjaival a város szívóhatása erősen megapadt: élelmiszeriparit az erdélyiek immár végezhetnek Aradon és Szebenben is. A valamikor nagy jövővel kecsegtető kombinátok napjai, a kétségbeesett fenntartási kísérletek ellenére is, meg vannak számlálva. Innen inkább már csak mennek az emberek, mint jönnek.

Nagy Endre 1984 óta él Galacon. Amikor idejött, úvgy élt teológus-körökben a galaci egyházközösség híre, mintha büntetőszázad lenne. Az oda helyezett lelkészek kétévenként kicserélődtek. Maga sem tudja, hogyan ragadt itt.

- A hatvanas-hetvenes évek gazdasági fellendülése sok színmagyar családot hozott magával Galacra. A fizetések is viszonylag nagyok voltak az országos átlaghoz képest. Mondhatom, e családok voltak a közösségi életünk magja. Az utóbbi években viszont a kilencven százalékuk hazahúzódott Erdélybe. A gyülekezetben újabb emberek bukkantak fel, akik mostanig nem nagyon jártak. Legtöbbször az gátolta őket, hogy olyan helyen dolgoztak, mely nem engedte számukra kimutatni a hitüket... Kicsiny közösség voltunk, szüntelenül figyeltek bennünket, s mi tudtuk, hogy a veszély leginkább belülről leselkedik ránk. Egyesek a maguk módján még becsületesek is voltak, titkon figyeleztettek, hogy vigyázzunk. Az ilyen két fronton is dolgozott... A változások óta egy biztos: félni nem kell. Igaz, ennek ellenére még sokan félnek, de aki erre hivatkozik, az inkább magát próbálja kimagyarázni... Ha a perspektívát nézzük, az itteni szórványmagyarságnak nagyon sok távlata, jövője nincsen, ez az igazság, ezt be kell vallanunk. A második generáció magyarul nem tud, az esetek nagyobb részében vegyesházasságról van szó. Akiknek kijött a lépés, az idősebbek, tartják velünk a kapcsolatot, de az a jó pár száz, akit ma nem tudunk felmutatni, az elsiklott valahol... A múltkor például összekerültem egy Szeben környékéről ideszármazott gépésszel, az édesanyja is magyar, részeges ember, kidobták a munkájából, a szervízben dolgozott, hallotta, hogy magyarul beszélünk, ő is megszólalt. Vagy, nemrég elromlott a telefonunk, kértük, küldjenek ki szerelőt. Kijött egy fiatalember, Lovász Andrásnak  hívják, előkerestem az anyakönyvi adatait, szülei székelyek, nyugdíjasok, elmentek, ő megnősült, felesége román...

A vasárnapi istentisztelet előtt, a templom melletti csöppnyi gyepen hívek gyülekeznek. A templomban a galaci baptisták éppen akkor fejezték be saját szertartásukat: imaház híján a reformátusok vendégszeretetével élnek.

Kivonulásuk után megpattannak a függönyös templomablakok, a huzatos dunai levegő gyorsan átjárja a fehérre meszelt, puritán helyiséget.

Huszonöten gyűltünk össze, a krónikással és a lelkész családjával együtt, ennyien hallgatjuk az Igét, majd mikor Nagy Endre befejezte a szertartást, a jelenlévők röviden bemutatkoznak.

Papp Mihály brassói, felesége magyar, két gyermekük van, unokájuk, nyugdíjasok. 1964 óta élnek Galacon... Noblák Mihály három évvel később érkezett, felesége román, gyermekei nem tudnak magyarul, a kombinátban dolgozik... Fazekas Lóránt 1953 óta él Galacon, itt végezte az egyetemet, a hajógyárban dolgozott... Török Gizella 1976-tól él Brailán, két kislánya van, beszélnek magyarul, vasárnaponként a tiszteletes úr hozza át őket kocsival az istentiszteletre, Mina Karola nénivel és lányával együtt, akik szintén brailaiak...

Nevek, évszámok, szégyenlős mosolyok, pár kendőzetlen adat között feszülő életsorsok sugallják: ha nem is kecsegtető a jövő, de még itt vannak. Ma huszonöten, holnap talán csak tizenhatan, holnapután harmincan. Mikor milyen a szórványlét hullámjárása...

Mellettem fiatal, jókötésű férfiember ül a padban: Zsigmond Attila valamikor Galacon végezte a sporttanárit, kézilabdázott, itt edzősködött, az egyetemen ismerkedett meg jövendő feleségével, Imolával, aki élelmiszeriparit végzett, jelenleg Brassóban élnek... Hogy mit keres most mégis Galacon?

Ez már egy külön történet.


Nem neveltem nacionalistákat

Zsigmond Attila sporttanár vendégségbe érkezett Galacra, feleségével és kisfiával együtt: Imola asszony édesanyja ugyanis, Mihály Sára történelemtanárnő mondhatni ízig-vérig galaci lakos.

Férjével, néhai Mihály Imrével, aki az ötvenes években szintén a történelem búvárlását választotta életcéljául, mindjárt az egyetem elvégzése után itt telepedtek meg. Életkezdőkként, fiatal házasokként, Imre az egyetemen tanított, Sára egy ideig a könyvtárban, majd a műzeumban, végül a közeli iskolában kapott állást.

Két lányuk, Imola és Andrea tősgyökeres galaciak. Itt nevelkedtek, itt jártak iskolába, románul tanultak, mindketten élelmiszeriparira jártak. Imola, a nagyobb lány férjhez ment, majd Brassóba költözött családjával - ott adódott számukra munkalehetőség. Andrea nemsokára végez, de a munka terén neki sincs nagy perspektívája szülőhelyén.

Édesanyjával már csak ketten lakják a valamikor annyira forgalmas, örökké nyüzsgő tömbházlakást.

Mihály Imre ugyanis, ez a szorgalmas és a munkát mindig zokszó nélkül felvállaló közösségi ember váratlanul kidőlt a sorból; gyorslefolyású betegség végzett vele, még 1989 előtt. Az egészséges család kiheverte ugyan, de tagadhatatlanul  megszenvedte a veszteséget.

Anya és lánya már csak emlékeket őriznek Galacról, igazából azt számolgatják, mikor és hogyan vegyék az irányt Imoláék nyomán.

S mert addig Andreának el kell végeznie az egyetemet, hát édesanyja még nem kérte a nyugdíjaztatását, pedig joga lenne már rá. Tanít a közeli iskolában, rengeteg volt tanítványa köszön rá az utcán, ott laknak a környéken, megismerik...

Mihályné büszke rá: akárhogy is fordult a dolog a történelem tanításával, bárhogyan változnak is a tankönyvek, és sohasem inkább a történelmi igazság javára, ő úgy végezte a munkáját, úgy adta elő a tananyagot, hogy az a gyerekekből ne nevelhessen kis majdani nacionalistákat. A keze alól kikerülő galaci tanulók megtanulhatták az évtizedek során, hogy ebben az országban a különböző nemzetiségű emberek, egymás mellett és együtt éltek, boldogultak - nem egymás ellenére...

A történelemtanárok azt hitték, 1989 után jobb világ köszönt majd az oktatásra, a tudományra. Elnézve az új tankönyveket, kiderült: semmi nem változott, csupán a hangsúlyok módosultak a szövegben. (Régebb pl. külön fejezetként tanították az 1907-es parasztfelkelést, a mai tankönyvben ez ma csak egyetlen mondat, amelynek a befejezése hírül adja, hogy a társadalmi megmozdulásokat indokolatlanul súlyos megtorlások követték... Az 1922-as sztrájkok szintén a szőnyeg alá kerültek. Viszont részletesen helyet kap most a könyvben a királyi családdal kapcsolatos számos apró részlet, hogy ki mit csinált, és ki kinek az atyafia...)

A román munkahelyi környezet, gyermekeik román iskolában való kényszerű taníttatása ellenére, a Mihály házaspár vette magának a fáradtságot és magyar lányokat nevelt odahaza. Akik olvasnak, beszélnek anyanyelvükön.

Ezt az áldozatot - mert a külön törődés azzal járt - sok galaci magyar szülő már nem tudta meghozni.

A Mihály család otthonában különben, 1989 óta mintha megfogyatkozott volna az élet, a fiatalság. Korábban a Galacon tanuló magyar diákok valóságos központja volt itt: felugrottak tanácsért, könyvért, jó szóért, otthonos hangulatért.

- 1989 decemberében is, micsoda nyüzsgés volt itten, hogy reménykedtünk - emlékezik Mihály Sára. - De ahhoz képest, milyen kevesen vagyunk, olyan különböző foglalkozásúak és igényűek, mégis csak tettünk valamit az összetartás végett... Sokat köszönhetünk a lelkésznek is. Az, hogy megünnepeltük a száz éves brailai templomot. Megünnepeltük március 15-ét, majd Petőfiről emlékeztünk meg, levetítettük a magyar történelemről készült filmsorozatot... A kicsi lépéseket nem szabad megvetni ott, ahol valamikor szinte-szinte csak állóvíz volt. Persze, még lenne mit tenni. Korábban vállaltam, létesítsünk RMDSZ-könyvtárat, én elvégzem a szakmunkát, adok egy csomó könyvet is, csak a férfiak csináljanak polcokat... Polcok nélkül hiába penészednek ott a könyvek... Valószínűleg, most már megcsináljuk. Vagy, megírjuk a galaci egyház történetét. Gazdag levéltár van, rendbe rakva, de soha senki nem foglalkozott vele tudományos szempontból.  Nagy eseményekre nem bukkanhatunk bennük: nevek, cselekedetek állnak feljegyezve mindazokról, akik itt fenntartották a magyarságot.

Nézegetjük az óránkat. Mindjárt befut a brassói gyors. Andrea az állomásra indul, hogy fogadja Imoláékat. Látogatóba érkeznek az unokával, a három és fél éves Alpárral. Aki annak idején szintén Galacon született.

Hogy Andrea elmegy, Mihályné nevetve emlegeti fel anyanyelvtanítási szülői tapasztalatait.

- A nagyobbikat úgy tanítottuk, előbb megtanult magyarul, utána románul, nem keverte a két nyelvet. A kicsivel ez nem sikerült: román lány volt, ej, olyan finom vegyesen beszélt, mind a két nyelvet kellett tudni ahhoz, hogy valaki megértse. Vegyítette a magyart, románt, volt úgy, hogy magyar szóhoz román végződést tett és fordítva. Úgy mondta, ahogy neki könnyebb volt... De nem hagytuk. Megtanultunk könyv alapján írni és olvasni. Mondhatom, helyesen írnak, mintha iskolát végeztek volna. Ez a tapasztalat nagyon segítette őket az idegen nyelv tanulásában is.

Aztán megtelik a lakás fiatalsággal. Nevetés, ölelkezések, kicsomagolás. Az unoka birtokba vesz mindent...

Csöndesen visszahúzódunk Mezei Gézával. Nagyot sétálunk a Duna-parton. Saját családjáról mesél. A bákói román feleségéről, lányáról-fiáról. Mindenkinek megvan az önmegmaradáshoz illő saját tapassztalata. Ahány sors, annyi tanulság.

Nagy Endre lelkész  mondotta a délelőtt:

- Egy biztos, az itt élő románság nem gyűlölködő. Egyszerűen nem szégyelli elismerni, hogy az itt megtelepedett magyarok a szorgalomban, tudásban elöl járnak. Meglátszik ez például a kombinátban is, aki csak ért valamit a szakmához vagy kitűnt a magyarok közül, az mind megkapta a maga élhelyét... Mikor rendbehoztuk az egyházi épületet, sokan eljártak az utcában s dicsértek bennünket, milyen ügyesek ezek a magyarok, hogy építkeznek... Egy-két sajtóincidenst leszámítva, Galac nem sértette magyarjait. Ezért is tudtak itt megmaradni.

Cseke Gábor

(Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993-as évfolyamában. Még ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... )

Acélsirály * Fotó: Ilie Stan (Galac)

2008. szeptember 29., hétfő

Az élő szobor (Márton Árpád)


1.

Egy művészi életút földrajza
Márton Árpádot iskolájának története foglalkoztatja

Márton Árpád festőművész 1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. 65. születésnapján (2005 végén), a Kriterion Alapítvány rendezte nyilvános ünnepségen Domokos Géza író, az alapítvány tiszteletbeli elnöke, illetve a szülőfalu nevében György István polgármester és Balázs József festőművész köszöntötték az 1964-ben Csíkszeredában megtelepedett mestert, akit most műtermében életének földrajzáról kérdeztünk. Megtudtuk: eddigi hatvanöt éve alatt Európa „krétakörében" élt: északon Lengyelországig, a Balti-tengerig jutott, délen a horvátországi Adria jelentette a végső határt, nyugaton Németország, keleten pedig Moszkva és Szentpétervár a kör széle.

- No, és a körön belül?

- Első utam Gyergyóalfaluból Marosvásárhelyre vezetett, a középiskolába mentem. Akkor ültem először életemben vonaton, addig csak a falu határát jártam. Éppen erdőlni voltunk édesapámmal, amikor a művészeti iskolából Incze István tanár úrral az élen tehetségkutatók érkeztek hozzánk, akkoriban ez bevett gyakorlat volt, s bár a faluban emlegettek volt nekik, hogy szeretek rajzolni, festeni, elszalasztottam a meghallgatást. Édesapám volt az, aki ennek ellenére noszogatott: ha le is késtem a felvételit, menjek fel Vásárhelyre, hátha bejutok. És bejutottam.

- Édesapád támogatott? Nem volt ez akkor szokatlan gesztus egy gazdálkodó családfőtől?
- Teljesen szokatlan volt, de ez akkor nekem nem tűnt annak, mert édesapámról tudtam, mindig szeretett rajzolni. Asztalosnak tanult, s volt benne valami ösztönös vonzódás a művészetekhez. Az alfalui embereknek a föld jelentett mindent, az apám viszont erre nem sokat adott. A háborúban elvitték katonának, aztán már csak 1949-ben tért haza, orosz fogságból. Ha nincsen az ő biztatása, sose leszek művész. Az iskolában nem jeleskedtem, de a rajzot nem hanyagolhattam el, arra ő vigyázott. Különben egy matematikatanárnő tanította nálunk a rajzot...
- Milyen nyomot hagyott benned a városba szabadulás?
- Sövér Elek, aki pár évvel korábban már bejutott Alfaluból a líceumba, olyan pontosan lerajzolt nekem mindent, hogy annak alapján egyenesen a Kultúrpalotához jutottam. Ott volt az iskolaigazgatóság is, de igazából valósággal a kultúra templvolt. Helyet adott a Székely Színháznak, a filharmóniának, később a népi együttesnek is, ott voltak a kiállítások, a képzőművész szövetség fiókja. Ahhoz képest e palota mára meglehetősen kiürült, de akkor az egész kultúrát jelentette nekünk. A város pedig a nyitás, a rácsodálkozás bölcsője volt a számomra, valódi közösségbe kerültem. Az első két-három hónap fájdalmas volt az erős honvágy miatt, de aztán csilapodott a láz. Hét fiú és három lány járt az osztályunkba, név szerint Kákonyi Csilla, Boér Lenk Ilona, Lázár Lili, Plugor Sándor, Gergely István, Gyenge Imre, Bakó Antal, Kiss László, Csutak Levente és jómagam. Valamennyien leérettségiztünk, sőt, a fiúk már az első próbálkozásra bekerültek egyetemre, s később a lányok is követtek bennünket. Vásárhelyen a tanárok nem hagytak magunkra, szülői szeretettel foglalkoztak velünk, ápolták bennünk a művészt, bizonyos tantárgyakat igyekeztek nem túlhajtani velünk. Heti 36 szakórán vettünk részt, mindent kipróbáltunk, megalapozhattuk a mesterségbeli tudásunkat. Hétvégeken tanáraink el-elvittek gyalogos kirándulásra a város környékére, rajzolni, tájat festeni, így nyílott meg előttünk a Maros part, Koronka, a Somostető, az akkori Kerekdomb pitoreszk cigányvilága, a régi vásárhelyi utca hangulata.
- Hogyan teltek a nyaraid?
- Mielőtt vakációra utaztunk volna, egy-egy hónapra tájképfesteni vittek, először Görgényszentimrére, majd két nyáron át Marosvécsre, végül Maroshévízre. Vittük magunkkal a szalmazsákokat, a konyhát, reggeltől estig a szabadban voltunk, festettünk. És egy csöppet sem untuk. Együtt voltunk, az egész iskola, kicsik és nagyobbak, egyformák voltunk, mindenki festett, sőt, a tanáraink is közénk ültek, ők is dolgoztak, lestük is az ecsetjük mozgását, a fortélyokat. Kezdetben a példát, a mintát láttuk bennük, tizenegyedikes korunkig aztán már bennünk is ágaskodott az egyéniség, a külön út, megjelentek a kisebb-nagyobb nézeteltérések a felnőttekkel.
- Érettségi után rögtön elkerültél Kolozsvárra, a Ion Andreescu Intézetbe.
- Kolozsvár akkor minden dák vágyálma volt, az enyém is. Ekkor indult elsőízben román évfolyam a főiskolán, ők 14-en voltak, mi is 14-en, s ennek a felét a mi osztályunk fiai alkották. Igazából otthon éreztük magunkat, bár új, keményebb elvárásokkal szembesültünk, ez már nem volt annyira otthonos életmód, amire pedig továbbra is vágytunk. Ezért, valahányszor keresztülutaztunk Vásárhelyen, mindig szívesen megálltunk kis időre a volt iskolánknál, örömmel befogadtak, mintha hazatértünk volna.
- Melyek kolozsvári létezésed legemlékezetesebb élményei?
- Mindenek előtt a tanárok, a mestereim. Közülük is a legelső, néhai Kádár Tibor, aki szigorával nekem sokat segített. De említhetném Szervátiusz Jenő bácsit, majd Miklóssy Gábor festőt, aki öt éven át volt vezető tanárom s aki meglátta bennem az önálló utat kereső művészt. Őróla tudni kell, hogy zenésznek készült, de egészségi okokból választotta az ecsetet, s valósággal számonkérte tőlünk, járunk-e hangversenyre, operába, színházba. Mi persze eljártunk, hiszen nem volt ösztöndíjam, gyakran beálltunk statisztálni, világosítani, ez némi pénzt jelentett, s az előadásokra is bemehettünk. De nem hiányoztam a Gaál Gábor irodalmi kör üléseiről sem, sok nemzedékembeli íróval, költővel barátkoztam ott össze, meg aztán olyan tanárok tágították általános műveltségem horizontját, mint Földes László, Bretter György, Borghida István, Pattantyús Károly, Debreczeni László, Szentimrei Judit, Andrási Edit.
- Az egyetemi évek csak Kolozsvárt jelentették számodra?
- Év közben igen, de a vakációban már elkezdtem utazgatni Erdélyben. A környéket, mint például Kalotaszeget, tanulmányi kirándulásokról is sikerült megismerni, de bejártam a Mócvidéket, majd Máramarost, Háromszék és Brassó környékét, s minél több helyen fordultam meg, annál nyitottabb lettem. Talánezért is nem vágytam az egyetem után hazatérni. Gaál András jó barátom, aki pár évvel előttem végzett az Andreescun és búcsúzáskor rámtestálta minden kolozsvári pénzkereseti lehetőségét, Csíkszeredában tanított, ő említette, van náluk egy üres rajztanári állás, azonnal oda akartam menni. Vonzott a Nagy Imre bácsi képeiből megismert világ, s azóta se bántam meg, hogy Csíkban telepedtem meg. Imre bácsi különben, amíg élt, állandóan számon tartott bennünket, fiatalokat. És számonkért. Emlékszem, az első kiállításomat 1964-ben rendeztem meg a csíki múzeumban, az egyetemi munkáimból válogattam össze 65 darabot, s Nagy Imre nem csak hogy megtisztelte jelenlétével a tárlatot, de magával hozta László Gyula bácsit is, s miután végignézték a festményeket, hozzám jött s rámutatott néhány képre: ezeket igen, ezt folytasd, a többi iskolás, felejtsd el... Érdekes, a véleménye lényegében egybecsengett a Miklóssytól kapott jótanácsokkal.
- Az országhatárt mikor lépted át először?
- 1969-ben, amikor néhány barátommal összeálltunk s egy gépkocsival három héten át jártuk Magyarországot, hogy megismerjük a magyar művészet gyökereit, amire addig csak könyvekből, vagy előadások révén volt rálátásunk. Ügyesen megterveztük az utazást, amely végül is azzal a haszonnal járt, hogy megerősített addigi hitemben: el kell indulnom a saját utamon. Rájöttem, hogy a képzőművészet akkori szocreál normái a román képzőművészetben távolról sem nyomták el annyira az egyéni törekvéseket, mint Magyarországon, s nyitni kell mindenfelé. Ez a felismerés vezetett aztán bennünket Gaál Andrással és Zöld Lajossal a szárhegyi művésztábor megteremtéséhez, és hosszú éveken át a nyaraim betáblázásához. Ráadásul a táborok idején, a vendégektől eltérően, alig maradt időm valamit is festeni. A szervezés kényszere mindent felemésztett. Ezekben az években többen összeálltunk, tanárok, s turistabusszal 10 napos külföldi utakat tettünk Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon. Megboldogult Miklós Jóska angol tanár kollégánk volt az idegenvezetőnk, nagyon hasznos, tanulságos túrák voltak. Mikor aztán a táborszervezéstől visszaléptem, a családi kirándulások következtek, beültünk a kis Trabantba, s egy hónapon át jártuk Magyarországot, Németországot, Csehszlovákiát, a már korábbról ismert útvonalakon.
- Táborok?
- Először 1977-ben vehettem részt egy lengyelországi nemzetközi festőtáborozáson, Pacskowban. Hasznos kóstoló volt az igen fejlett lengyel képzőművészet szabad szelleméből. A külföldi táborozási lehetőségek igazából 1990-től nyíltak meg előttünk. Nagy élményt jelentett a pannonhalmi tábor, s még inkább a hortobágyi. De előfordult, hogy azért hívtak meg minket táborba, hogy segítsünk a szervezésben, felhasználva és átadva szárhegyi tapasztalatainkat.
- Útirajzot sose írtál?
- Nem. Viszont egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani?

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletének egyik 2005-ös számában)

****

Két éven át kerülgettük egymást, próbáltuk egyeztetni kedvünket és időnket, hogy egy gyors lefutással kihordjuk, s rögzíthessük mindazt, ami Márton Árpádnak meghatározó élmény egykori iskolájáról és tanulótársairól, művésszé válásának útján. Arra gondoltam, hogy elszegődöm íródeákjául, aki segít a felszínre hozni az emlékeket, kíváncsiságával tágítja a vallomások körét, ha nyers formában is, de elsőre összerázza a nyersanyagot. Időnként kötekedve provokáltam, megpróbáltam tréfásan az orra alá dörgölni interjúbeli figyelmeztetését - " érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked" -, Árpi nagyokat bólogatott hozzá, igazat is adott nekem, de végül csak nem sikerült belevágni...

Végre, 2007. november 14, reggel 8.50-kor aztán leültünk a Csíki Játékszín épületének második emeletén lévő műtermében. Mögöttünk, az asztalon egy kamaszfiú gipszszobra figyelte döcögve induló, ám egyre közvetlenebbé és tartalmasabbá váló beszélgetéseinket. 

Az utolsó találkozónk 2008. január 29, reggel 9.25-kor kezdődött és addigra már sikerült valamennyi beszélgetésünk jegyzőkönyvét papírra is vetni. A szövegekkel a hóna alatt Márton Árpáddal búcsút mondtunk egymásnak, kora nyárra, majd egyszer, később, őszre tolva ki a véglegesítés időpontját. Mostanig mindez csak terv maradt, s addig is, amíg előbbre jutunk, idemásolom a nyers beszélgetés szövegkönyvéből a nem mindennapi szobor történetét...

2. 

(Előzmény: Márton Árpád 1953-ban a marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanulója lett.)

- Ennek a szobornak van-e valami különleges története?

- Rájöttem arra, hogy Izsák Márton tanár úrnak (az iskola igazgatója volt - Cs. G.)  volt egyféle szimpatiája irányomban. Igaz, az osztályban lévő hét fiú túl sok jót nem csinált, elég gyakran voltunk az igazgató elé citálva, s bizony, megkaptuk a nekünk kijáró taslit, nem kérdezték igazán, hogy szabad vagy nem szabad, sokszor vonták meg a vasárnapi kimenőt tőlünk, s az ilyen alkalmakkor aztán láttam, hogy Izsák valahogy szimpatizál velem... 

Másodéven, sose felejtem el, november felé járhatott, azt mondta, te, figyelj ide, akkorra már kinőttem azt a ruhát, amivel az iskolába érkeztem faluról, mert megnyúltam, alacsony növésű voltam kezdetben, itt van, azt mondja, adok pénzt s haza kellene utazzál egy hét végén s hozd el azt a darócruhát s a kalapodat, mert meg akarlak mintázni... 

Hazamentem, s édesapámék mind kacagták, hogy jó arasszal rövidebb volt rajtam a gúnya, de azért felvettem, s a tanár úr egy fél éven át minden hét végén, vasárnapon délelőtt elkéreztetett, a kultúrpalotában volt neki egy kis műtermecskéje, s ott álltam modellt neki. Ez a szobor itt ki is volt állítva annak idején a téli-tavaszi tárlaton... 

Mondhatom, unalmas dolog volt modellt állni, de az első év végén a festők is, meg a szobrászok is, Korondi Jenő, nyugodjék most már, vásárhelyi volt, egy kisfiú kisborjúval témájú diplomamunkát készített. Mert Vásárhelyen az volt a szokás, hogy amikor végeztél, egy diplomamunkát kellett készíteni, s arra adták a jegyet... Na, és ki volt a kisborjús fiú? Hát én voltam... Azután meg állandóan ide-oda cibáltak, ennek is álltam, annak is... Pedig hát nem voltam én már akkor épp olyan gyerek. Megvoltak a magam bajai, a magam élettapasztalata, apa nélkül nőttem fel, vittem magammal azokat a gondokat, ami kötelesség volt, nem lehettem játékos, könnyelmű gyerek... Kiss Laci osztálytásam bezzeg egy más világból, polgári környezetből érkezett, tisztviselő családból jött, akkora kölyök volt, az úgy játszott a kicsi autókkal, meg repülőket hajtogatott, dobigált, mi csak néztük, mert a többiek, a többi hat az mind parasztgyerek volt, számunkra olyan furcsának tűnt ez a gyerekesség... 

Annak idején mi darwinizmust tanultunk, úgy hívták a biológiát, egy Kiss nevezetű tanárnő tanította, a Ranghetből járt át, a földrajzot is ő tanította, s amikor a születésről, a szülésről, a megtermékenyítésről volt szó, egyszer csak felháborodva kifakadt: gyerekek, hát nem tetszik az órám, mi van veletek, ahol én tanítottam eddig s előadtam ezt a leckét, állandóan nagy röhögés, kuncogás volt, mi van itt, hogy ti nem nevettek? Vontuk a vállunkat, hogy tanárnő, számunkra ez olyan természetes... Az, hogy elviszik a tehenet a bikához, hogy megborjúzik, hogy megellik a juh, ez olyan természetes, mi van ezen röhögni való? Azt mondta erre, hogy lám, gyerekek, erre nem gondoltam... 

- Én voltam hát az örök modell, de nem tartott sokáig, mert később, felsőbb évben, a diplomamunkámhoz, amikor arról volt szó, a kisebbeket én is fogtam meg, vittem s cipeltem modellt állni...

- Hogy került aztán hozzád, ide az asztalra ez a szobor?

- Izsák Márton pár éve meghalt,  s a műterméből, amely a vásárhelyi gyermekklinika tájékán volt, a valamikori vagon vendéglő mellett, , a szobortól kifelé, a hegyre, a hozzátartozók kiraktak mindent, ami csak odabent volt, s Hunyadi András barátom tudta, hogy az öreg ezt rólam készítette, s kérdezte, lenne-e megőrzési lehetőségem, persze azzal a feltétellel, hogy ha restaurálják, bekerüljön az alfalvi gyűjteménybe... Sajnos, eladták az egész Izsák hagyatékot, s ahelyett, hogy egy emlékházat csináltak volna, Vásárhely nem állt az ügy mögé, ezt nagyon szomorúnak tartom. Annyi éven keresztül azt a művészeti iskolát vezette, s jó, csinált ő ilyen meg olyan szobrokat, az igaz, de azért a maga módján egy nagyon jó szobrász volt... Nagy szál, magas ember volt, s kilencven valahány évesen, amikor a Bernády-anyagot bemutatták, s a pincéből újra kikerült a régi kultúrpalota műgyűjteménye, akkor még jelen volt s szenzációsan elbeszélgettünk. Nagyon jól tartotta magát... Egykor Budapesten végzett s valamikor öklözött is, tehát fizikailag igen fejlett volt, mindig adott magára. Csak hát gyereke nem volt, felesége korán elhalt, magányos ember volt, s éppen erről panaszkodott akkor is... Én különben mindig meglátogattam, mert elárulhatom, hogy Izsákék örökbe is akartak venni engem, de aztán a szüleim nem egyeztek belé, egyedüli fiuk voltam, ugye...  

Izsák Márton szobra Márton Árpádról * Fotó: s.k.

2008. szeptember 28., vasárnap

Valahol valaki géppel fest... (Gaál András)



Történt mindez a festő 70. születésnapi tárlatnyitója - 2006. február 28. -  utáni napon, miközben a csíkszeredai Kriterion Galériába néhány diákcsoport látogatását vártuk, akik tanáraik kezdeményezésére kértek rendhagyó találkozót - egyfajta szabad "rajzórát" - Gaál Andrástól: művei között, a kiállítóteremben. 

Előbb a helybeli Nagy István művészeti iskola soros maturandusai, majd a Székely Károly iskolacsoport tanulói tódultak be az egymásba nyíló termekbe, s hol bátortalanul, hol kíváncsian vagy provokálóan közbeszúrt kérdések nyomán beindult a rendhagyó rajzóra. 

A faggatózásba olykor mi is besegítettünk, de akár valamennyi kérdést is föltehettük volna...

- A falakra aggatott képek közül melyik a mai, az igazi Gaál András?

- Mindegyik. A tárlatot ötven esztendő során készült munkáimból válogattam, úgy, hogy némileg mindegyik korszakomat illusztrálja. Itt vannak, az ablak mellett, a legrégebbi munkáim, egy román asszony és egy magyar jósnő portréi. Figyelem, a melléjük írt szám nem az ára a képnek, hanem a keletkezési ideje. Látjátok? 1956. Amikor a magyar forradalom is volt... De nem ettől érdekesek ezek a képek. Azért hoztam ide őket, hogy látni lehessen, milyen szellemben oktattak akkoriban az egyetemen.

- Ki volt a mestere?

- Tanárunk Miklóssy Gábor festő volt, már nem él, egy roppant szigorú tanár. Csak szombatonként láttuk az egyetemi műteremben, de azért hét közben is úgy dolgoztunk, mintha ott állna a hátunk mögött. Miklóssy tanár úr különben Budapesten, Rudnay Gyula festőművésztől tanult, aki viszont Hollósy Simon-tanítvány volt, de Munkácsyt tekintette mesterének. Hát ezt a vonalat testálta ránk, a klasszicista stílust. Ami azért fontos, mert közben megtanultunk rajzolni, hogy egy arcon például minden a helyén legyen: a fül ne legyen aszalt alma vagy flekken, hanem az fül legyen, amivel hall az ember, mert annak nem véletlenül olyan a formája, amilyen.

- Mennyit kell tanulni egy művésznek?

- Körülbelül hatvan éves korában jut el oda a művészember, hogy tudni fogja, mit is kell tennie és hogyan. Addig állandóan próbálkozik, kísérletezik. Itt van ez az őszi erdőm, ezt jól megáztatott kartonra szórt festékporral alakítottam ki: a papírt nedvesen felsimítottam egy üveglapra, s helyenként sószóró üveggel, különböző színű festékport hintettem rá. A festék feloldódott és felszívódott a vízerekben, s szeszélyes, foltszerű formákat öltött. Meg kellett tanulnom uralni ezt a technikát, hogy akkor állítsam le a folyamatot, amikor a legjobban megfelel nekem. Itatóssal végül sikerült. Irtó hatásos volt. Azt mondtam, egy hét alatt csinálok 50 ilyen képet s kiállítom. Egy darabig tetszett, aztán felhagytam vele. Túl könnyűnek találtam. A siker, az eredmény nem jöhet ilyen gyorsan.

- Melyik a legkedvesebb képe?

- Valamennyi az. De talán az egyik legismertebb ez itt, A kőbánya. Ahány helyen ez már megfordult! Ez Szárhegy üzenete. Aki járt arrafelé, az tudja, a vonatról is jól látszik, hogy a község hátterét ilyen kőbányák uralják. Márványt rejtenek, kemény szárhegyi márványt. A szárhegyi művésztáborban megfordult egy szobrász, Bálint Károly a neve, ő próbált szobrot faragni egy helybeli márványtömbből. Három hosszú nyáron át kínlódott vele, azt hittük, sose fejezi már be, borzasztó nehezen adta meg magát a kő, a táborvezető Zöld Lajos újságíró azt hitte Bálintról, hogy csak figurázik, elkérte a vésőt, kalapácsot, ő majd bebizonyítja, lehet szaporábban is. Nagy hévvel nekilátott, de alig ütött néhányat, egy kipattanó márványszilánk úgy megsebezte a nyakát, elöntötte a vér. Dühösen lecsapta a szerszámokat azzal, hogy „csináld Karcsi, ahogy tudod...” A kolozsvári Vetró Artur is próbálkozott, de közben robbantani kezdtek a bányában, s ettől a márványtömbökben rejtett hasadások keletkeztek, félig kész szobra hasadt így ketté, nem volt jó semmire, el kellett dobni. De a Bálint Károlyé gyönyörű, Hajnal a neve, egy meztelen női figura, amikor megveri az eső, mintha zebracsíkok borítanák be, olyan a márvány erezete. Egy carrarai olasz művész járt erre, azt mondta, ilyen szép márványt nem látott. Az elején cirkusz volt belőle, a szárhegyi lakosok meg voltak botránkozva a csupasz női szobron, ahogy ott állt a hegyoldalban... Azóta megszokták.

- Hány képe található Szárhegyen?

- Legalább harminc-negyven, abból nyolc itt van most a falon. Két hétig tartott egy-egy nyári tábor, az alatt egy vagy két munkát is készített az ember. De nem mindenki tudott közösségben, nyilvánosan dolgozni. Szász Endrét például hiába nógattam többször is, pedig hát csíkszeredai születésű, nem idegen tőle a vidék, de azt mondta, ő csak a műtermében van otthon. Megboldogult Mátyás Jóska, igen kiváló dévai festő, mikor először érkezett a táborba, s meghallotta, hogy a vendéglátás fejében egy frissen festett képet kell hátrahagynia, úgy megijedt, szinte hazautazott. „Inkább hozok otthonról egy képet nektek, de két hét nekem nem elég...” Mi olyan képzésben részesültünk, hogy minden nyáron kicsaptak gyakorlatra az utcára, állítottuk fel az állványt, s rajzoltunk, festettünk. Megszoktuk a bámészokat, az emberek ugye, érdeklődnek. Nekem olyankor csak a látvány számít... Persze, vannak trükkök kordában tartani a közönséget. Főleg a gyerekek a nagy kíváncsiak... Balla Jóska bácsi úgy tolt ki velük, hogy kezükbe adott egy-egy festékes tubust, maga elé terített egy újságot, s ahogy fogyott a festék, hol az egyikkel, hol a másikkal nyomatott ki egy-egy adagot: vöröset, zöldet, ciánt, mikor mi kellett... Én azt mondtam a bámész kölyköknek, hogy pár utcával feljebb találnak egy bácsit, aki géppel fest, az aztán az igazi. Rögtön el is tűntek mellőlem, s így lett egy nyugodt órám, amíg visszasomfordáltak, hogy nem találtak rá az emberre...

- Sokat festi a tájat és az emberi arcot. Ezek a kedvenc témái?

- Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, festem meglepő és lenyűgöző változásait. Ugyanígy szeretem az embert, az arcok barázdáit, s miközben portrét festek, a szemekből sugárzó emlékeket is látni vélem. Az arcképhez nagy figyelem kell, hogy minden a helyén legyen és mégse tűnjön fényképnek. A fotó a pillanat. A rajz, a festmény a benyomás. Az átélt látvány. Annyira vonz a portré, hogy a tévé elé is kész vagyok leülni, s egy-egy beszélgetőműsor alatt, ha érdekes, karakteres személyiségek vesznek részt rajta, kiteszek annyi rajzlapot, ahányan vitáznak, s rajzolom, aki éppen beszél. Már 70 ilyen rajzom van...

- Milyen képzőművészeti életre talált, amikor Csíkszeredába jött tanítani?

- Itt élt ugyan zsögödi Nagy Imre, de ő nem számított társaságnak. Mindenkit elküldött Csíksomlyóra, néhai Gál Feri bácsihoz. Azt mondta, olyan gyűjteménye van az öregnek, hogy azt nem szabad kihagyni. Hát elmentem. Feri bácsinak valóban pompás kincsei voltak. Ilyenek, hogy Szervátiusz-szobrok, Aba-Novák-festmények, Hincz-rajzok... Micsoda bőség! Feri bácsi volt a Nagy Imre „villámhárítója”. A zsögödi mester rendszeresen meghívta ugyan pályatársait, de végül nem volt türelme velük foglalkozni, egy nap után Somlyóra passzolta őket azzal, hogy ott majd gondjukat viselik. Gál Feri bácsi mindenkit befogadott, a művészek pedig munkáikkal hálálták meg a vendéglátó gondoskodást... Ötnél is több évet kellett kiböjtölnöm szakmai magányban, míg sikerült Márton Árpádot ide csalnom... Korábban már kérést is adtam be, hogy Szászrégenbe kerülhessek, nem sikerült. Szerencsére - mondom ma...

- Negyven évet tanítottál Csíkszeredában, fogalom vagy itt, mindenki ismer, aztán hirtelen fogtad magad és elköltöztél. Nem bántad meg? - kellemetlenkedtem a lelkes „rajzóra” után, mintegy végszóra várva a művésznél.
- Nem fordítottam hátat semminek. A műtermem is megvan, ugyanott, ahol eddig is, a városi kultúrházban, a Márton Árpádé mellett. Mindig szerettem ott lenni. Műteremben éreztem jól magamat. Sose szerettem dumálni, fecsegni a művészetről. Nem jártam kávéházba, vendéglőbe. Árpival talált a szó, vele munka közben nagyokat vitatkoztunk. Olyan, mintha el se mentem volna. Mintha most álltam volna fel az állvány mellől. Teli van képekkel. Két nap leforgása alatt két tárlatom nyílt Szeredában, de az ottani képekből egy harmadik is kitelne. Nincsenek nosztalgiáim. Hat hónapot idehaza vagyok, Marosfő vonzáskörében, hatot meg Pannonhalmán. Ehhez szigorúan tartom magam. Ahol dolgozni tudok, ott én otthon vagyok. Csíkszeredában a várost, a panellakást, a bezártságot untam meg. Jól érzem magam ebben a tágassá vált térben.

Cseke Gábor


Gaál András 1936. március 9-én született Gyergyóditróban. 
1954-ben elvégezte a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolát, 1959-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián a festészet-pedagógia szakot. 1959-1999 között rajztanár Csíkszeredában. 1968-1989 között a romániai képzőművészek szövetsége megyei fiókjának elnöke. Az 1974-ben alakult gyergyószárhegyi művésztelep egyik alapító tagja, kis kihagyással máig művészeti irányítója. Tanulmányútjai során kelettől nyugatig bejárta Európa számos országát. Nagy számú bel- és külföldi egyéni kiállításon, csoportos tárlaton vett részt, 26 művésztelep vendége volt. Művei megtalálhatók egész sor erdélyi múzeumban (Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Székelykeresztúr stb.) és magángyűjteményben Magyarországon, Németországban, Ausztriában, Kanadában, Izraelben, USA-ban, Ukrajnában, Svédországban, Svájcban, Jugoszláviában, Hollandiában, Japánban, Franciaországban. Számos díj kitüntetettje (Pro Urbe Díj, Csíkszereda, 1996; Magyar Vízfestők Társasága Díj, Hatvan, 1999; Szolnay Sándor-díj, Kolozsvár, 1999; Kriterion Koszorú, Csíkszereda, 2000; Életmű Díj, Hargita Megye Tanácsa, 2003 stb.). Állandó lakhelye Marosfőn, illetve Pannonhalmán van.

(Megjelent 2006-ban az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletében)

Illusztráció: A festő arcképe és önarcképe * A kőbánya

2008. szeptember 27., szombat

Írók papucsban (álnév, munkakedv)



Minek az álnév?

Olvasom a Pallas-Akadémiánál 2006-ban megjelent Benedek Elek-monográfia (szerzője Hegedűs Imre János) gazdag jegyzet-
anyagában, hogy Elek apó hányféle képpen írta alá munkáit annak idején, különböző lapokban és alkalmakkor. Íme:

B, B. E., B-k, Elek apa, Elek bácsi, Elek nagyapó, G-e, Góbé, Huszár Zoltán, -k, Kópé, Mesemondó bácsi, Pártatlan, Székely Huszár, Zeke...

Ez testvérek között is 15 aláírás, amihez még hozzájön a nagy becsben álló mesemondó teljes fényben ragyogó becsületes neve, a Benedek Elek.

Akit egyszer se szédített meg életében a száradó tinta fanyar illata, tán nem is érti igazán, miért kellett egy derék székely mesemondónak a saját személyazonossága mellett annyiféle álca mögé bújnia, ilyképpen megosztva magát, mintha legalább 16 féle tollforgató élne egy személyben; szavamra, egy egész ügyes kis redakció!

Hirtelen eszembe jut az az idő, a hatvanas évek elején, amikor az első újságírói álnevemet voltam kénytelen kiokoskodni, s hogy mennyit viaskodtam magamban emiatt, mert sehogy se fért a fejembe, miért ragaszkodnak főnökeim az ifjúsági lapnál ehhez a körmönfont hamiskodáshoz.

Épp csak hogy megapadt bennem a rendszerint a kezdőket gyötrő közlési mámor, valamelyest enyhült a sóvárgásom nyomtatott nevemet viszontlátni a lapban, s máris arra kényszerültem, hogy közlésre szánt cikkeim legalább egyharmadát egy felvett, semmitmondó, idegen név alatt tegyem az olvasó asztalára. 

(Most visszagondolva a magunk mögött hagyottakra, bizony nem ártott volna, ha egyáltalán nem én írom ama cikkek százait és ezreit, amelyekkel életutamat kitapétáztam 1962-től errefelé, ám nem vagyok annyira naív, hogy ne tudjam: a tettek következményeit, bármilyen álruhában, bármily álarc alatt is működtünk, vállalni kell...)

A magyarázat pofonegyszerű: nem voltunk túl sokan a lapnál, s előfordult, hogy a szerkesztői igény úgy találta fontosnak: egy szerzőtől akár több írást is felhasználhasson egyazon számban, hiszen a publicisztikai írás tárgya, eszmeisége, hírértéke mindig fontosabb volt a szerző személyénél. És hogy az olvasónak első látásra ne szúrjon szemet e turpisság, bennünket, szaporábban közlőket alternatív álnév használatára szorítottak. Így választottam elsőként a Füzesi Gábor álnevet (anyám neve után), majd amikor kiderült, hogy álnévből sem mindig elég egy, sőt a kettő is kevésnek bizonyulhat, rendre lett belőlem Kerekes Gábor (feleségem családneve nyomán), vagy egyszerűen csak (füzesi), (kerekes), (csg), -e-bor stb., és még magam sem tudom, miféle, majd egy költői játékba beszállva, Bakter Bálintként is írtam egy félkötetnyi verset. 

Persze, a szerzői álnévhez folyamodásnak sok oka lehet, s nem mindig prózai rá a magyarázat. A világirodalom - a szó legtágabb értelmezésében - teli van álnéven író szerzőkkel, szerepjátszó írókkal is, akik rendkívül fontosnak tartják, hogy nevük ne csak érjen is valamit a népszerűség piacán, hanem hangzásra is befészkelje magát az érzékek világába. (Irói lexikonok előszeretettel emlegetik a Novalis nevezetű költő példáját, aki a fül számára nem túl bizalomgerjesztő Hardenberg névre hallgatott. De példálózhatunk akár Szentimrei Jenővel is, aki a polgári életben Kovács volt...) Mások különleges üzenetet szánnak álnevüknek, s igazság szerint minden ilyen rejtőzésnek megvan a maga különbejáratú, jól motivált története.

Benedek apót a jelek szerint mindenek előtt a szerkesztői "munkamegosztás" hozta kényszerhelyzetbe, az a tény, hogy szinte egymagában szerkesztette közkedvelt Cimboráját. De már előtte is kivette részét a lapszerkesztők csöppet sem leányálom sorsából, hiszen 1885-től gyakorlatilag szinte mindvégig hol felnőtteknek, hol kicsinyeknek szóló népszerű kiadványokat szerkesztett. Székely Huszárként például csipkedő, humoros jegyzetrovatát szignálta az Ország-Világban, de tartásos, bátor állásfoglalást jelentő cikkeit mindvégig saját nevével vállalta. 

Az évek múltával, szerkesztői tapasztalatom épülésével lassan megértettem, hogy az élet olykor természetes kötelességként írja elő egy-egy szerzőnek az identitás korrekcióját. A hetvenes évek erdélyi sajtóvitái között tarthatjuk számon (ha még vannak, akik emlékeznek rá - az érintetteken kívül) két, Kolozsváron élő közírónk nyilvános pengeváltását. Az Erdély-szerte rádiós közvetítéseiről is ismert, világéletében sportújságíróskodó - a Hargita Népében mai napig is közlő - László Ferenc kikérte volt magának a zenei közírásban, az akkori Utunkban és A Hétben rendszeresen cikkező László Ferenccel szemben, hogy közleményei alatt használjon valamely megkülönböztető szerzői jelet a neve mellett, a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett. Végül, a mintegy hét évvel későbbi születése okán zenei közírónk toldott egy V. betűt névelemei közé. S történt ez akkor, amikor az erdélyi sajtóban kezdő lépéseit tette egy harmadik László Ferenc (Ifjúmunkás) is, aki tanulva két idősebb druszája vitájából, már önszántából toldotta neve elé az R. előtagot, ami szászrégeni születésére utal.

Hát így élnek-éldegélnek az írók, nevükkel megbékélve vagy meghasonlottan, ki játszva, ki bújva, ki családi jussába beletörődve - míg meg nem halnak. Aztán az utókor bogozhatja az élet kalandosan összekuszálta szálakat...

*

Író az, aki nehezen ír

Éjszaka van, valami furcsa késztetés elűzte az álmom. Vannak ilyen fordulatok az életben... Hirtelen arra gondolok, hogy talán éppen most, valahol Berlinben, papírlapjai fölött virraszt Nobel-díjas írónk, Kertész Imre, hogy megkínlódjon a betűvel, a szóval, a mondattal...

  Igen, valószínű, hogy így kell lennie, ha hihetünk neki, hiszen a minap (2006-ban - Cs. G.) árulta el alkotói "titkát" a magyar közszolgálati televízió Napkelte műsorában. Azért választja ezt a napszakot, mondotta, mert olyan megnyugtató csönd ereszkedik a világra, ilyenkor mindenki alszik, az ellenségei is, és csak az írással kell viaskodnia... 

  Verebes István, az írót faggató ihletett riporter meg is ütődött kissé a fogalmazáson: hogyan, hát léteznek ellenségei egy Nobel-díjasnak? Kertész akkor így pontosított: nem valódi ellenségekre gondolt, csupán azokra az emberekre, akik hivatásszerűen megnehezítik az életét, indokolatlanul s a vártnál mozgalmasabbá teszik a napját, vagyis hát írói létében veszélyeztetik. Előlük menekül az éjszakába, a csöndbe, így tudott szembeszállni az írás görcsével, amely sose hagyta el, s szinte ítéletszerűen elfogadja Thomas Mann, az egyik nagy szellemi rokon aranymondását, miszerint az író az az ember, aki nehezebben ír, mint a rendes polgár...

Nehezen, könnyen - végtére is ez alkotói magánügy; ami ránk, olvasókra tartozik, az maga a könyv, amit a kezünkbe vehetünk.

  Kertész Imre amúgy elégedett önmagával: a Nobel-díj után két munkát is sikerült tető alá hoznia, és ez azért valami. Igaz, a terjedelem az ő esetében nem fenyegeti olvasóját, hiszen mind a Felszámolás (2003), mind a pár évre rá nyilvánosan bemutatott önéletrajzi vallomásfűzér, a K. dosszié (2006) egy nekifutással olvastatják magukat. A tévészereplést is a dosszié apropójára fogadta el, de a beszélgetés egész hangulatából azt lehetett kiérezni, hogy Kertész Imre a legszívesebben eltűnne a stúdióból, nincs ínyére, hogy az állandó figyelem középpontjában legyen, szeretné őrizni addigi integritását, sorsából, írói pályájának alakulásából eredő elzárkózását. Szinte mentegetőzve mondta: nem hagyja, hogy megérintse a hétköznapok agressziója, a politika, annak ellenére, hogy a menekvés így is csupán illúzió, s a védekezésnek az a reflexe munkál mögötte, mely élete korábban megélt traumáit próbálja meg jótékonyan elfödni. Ahogy ő fogalmazott: valóságtapasztalata elég egy életre, a továbbiakban már csak saját magával kíván békében élni. 

Némileg megértem azokat, akik neheztelnek az íróra elzárkózása, távolságtartása, a közélettől való idegenkedése miatt. Amiért „nem kellemes” társalgó, nem mond poénokat, nem sziporkázik, nem vesz elő mulatságos történeteket élete eseményei közül. Egy Nobel-díjasnak egyesek szerint percről percre kell igazolnia a nyilvánosság előtt, hogy a kitüntetés nem pillanatnyi konjunktúra eredménye, s ezt nem csupán írásainak, hanem valamennyi gesztusának hordoznia kell. Ez a tipikus fogyasztói hozzáállás mindahhoz, ami az embernek kijár, amiért az ember pénzt adott, időt és figyelmet fordított.

Kertész Imre azt is megjegyzi fanyarul, hogy amíg a megtiszteltetés elkerülte, addig csak igazi barátai tartották őt számon, akikkel amúgy elemében érezte magát. Most viszont jóval több körülötte az őt megsüvegelő, s nem fogynak ki azok az ún. „irodalmi” alkalmak sem, amikor a művei bemutatásához személyes varázsát illik adnia szerte a világon. Fel is sorolta az akkor éppen aktuális "protokolltérképet", San Diegótól Párizson és Londonon át mindenfelé, ahol írásait tisztelik. Ugyanakkor illene el is olvasni kortársak, barátok szintén kitűnő munkáit - szégyenkezett Nobel-díjasunk, aki körül van ugyan véve jobbnál jobb olvasmányokkal, de nincs ideje rájuk, s akkor csak kapkodva beléjük olvas, ami szerinte „a lehető legnagyobb disznóság” az íróval és az irodalommal szemben. 

Új műve, a K. dosszié egyfajta válasz azokra a kihívásokra, melyek életének még meg nem írt, el nem mesélt intimitásait kérték tőle számon nem kevés alkalommal. Tiszta szerencse, mondja, hogy félretette azt a sok-sok órás magnófelvételt, amit Hafner Zoltán barátja két éven át készített csapongó beszélgetéseikről: ennek anyagából rostálta ki, szerkesztette át, tömörítette „csontig” a K. dossziét. 

Ami például egy sor olyan életepizódot is tartalmaz, melyek végül is nem kerültek be a Köves Gyuri élettörténetére épített Sorstalanságba. Mindenek előtt az anekdotaszerű, inkább csak a történések egzotikumát hordozó mozzanatokat szűrte ki mindvégig önéletrajzi vétetésű műveiből, nagyjából olyanokat, amiket mások nagy előszeretettel mesélnek saját magukról, mindegyre azt hajtogatva, hogy az életük kész regény...

Talán nem is tévednek, de Kertész példája igazolja, hogy az író mily nagy árat fizet azért, hogy „kész regény”-ét valamiképpen túlélje, s még meg is írja, annyiféle változatban, hogy abból becsülhető életmű is legyen.

Cseke Gábor

(Megjelentek a csíkszeredai Hargita Népe 2006-os évfolyamában)

Az illusztráción: Őszi csendélet  Benedek Elek kisbaconi emlékháza mögött (1979) * Fotó s. k.