TEODOR DUNA
Született 1981-ben (Tâncăbeşti, Ilfov megye). A fiatal román költőnemzedék egyik legigéretesebb tagja. Első versét 2000-ben közölte a Poesis c. folyóirat, bemutatkozó kötete (trenul de treieşunu februarie - a február harmincegyediki vasúti járat, Editura Vinea) 2002-ben jelent meg. Újabb verseit catafazii (katafázisok, Editura Vinea, 2005) cimen adta ki. Nagy lélegetű, látomásos versfolyamok kedvelője.
az éjszaka még roskatag volt. hárman ültünk az asztal körül
széttárt ujjakkal, tenyerünket a mennyezet felé
forditva, mozdulatlanul
mint vaksi szobrok
egy alig kigyúlt hold fényében. az összekulcsolt kezek lesben álltak
az asztal
lapján. rájuk se néztünk mert kettőre járt és éjszaka volt
és ők azt mondták "a te helyeden egy ujjatlan kezet láttunk"
és a szemek helyett
szögesdrótok feszültek a homlok alatt
azt mondtam "én megyek"
és felálltam és ők meg se moccantak, csak ujjaik
rángatóztak egy csöppet.
mivel későre járt és a hold is ott volt az égen
és az út hazáig jócskán négy kilométer
tiz eső is rám szakadhat.
nyakamon összehúzom a kabátot.
elindulok. ők meg, az ablak mögül, mint holmi vaksi szobrok
bámulnak utánam.
jól ismertem az utat, csak a köd kavart meg kissé.
a iancului-tól a vatra luminoasa-ig és onnan a ligetbe
majd a muncii utcába
érek és onnan a dristor-ig már csak tiz-tizenöt
perc. semmiség.
séta tiz esőn át, az éjszaka száz vagonja
alatt.
és a kemence fénylett mint egy csöndes világitótorony a ködben
és madarak nem mutatkoztak semerre, emberek még annyira sem.
nevettem abban a vattás sötétben mivel kettőre járt és köd
gomolygott
és egyszerre tiz eső mosta arcom
és az éjszaka zsákját denevérek görgették tova.
megálltam. elvégre száz lépésnyit is megtettem.
kissé szaporább voltam, mondtam. nem valami rövid egy út,
mondtam.
körültekintőbbnek kell lenned.
igy aztán megálltam, de nem sokáig,
épp csak elnéztem az esőt, a holdat, és tovább indultam, talán
lassabban
de továbbra is nevetve és a kemencéig érve meg se
álltam.
és a kemence már nem világolt oly erőteljesen. tréfa csupán, játék,
látszat az egész,
mondtam, de mindenek előtt leülök egy kicsit. a kemence
előtt
mindenképp meg kell pihenni.
nevettem és szerencsére köd volt és a köd gyorsan elnyelte
a nevetést
és hallhatatlanná tette. mostantól csak magamban nevetek,
mondtam,
az órámra néztem és még csak háromra járt és még tiz eső
ólálkodott
és az éjszaka zsákját denevérek görgették tova.
de nem siettem. elég időm volt és az úton egyáltalán
nem volt emelkedő a dristor-ig
és mintha szél támadt volna, jócskán hűvös,
de hátból taszitott. ismét nevettem
és nevetve hagytam el a kemencét és ekként értem már csak négykor
a túlpartra,
mert lassan haladtam és óvatosan
de mostantól, mondtam, ettől arra kilépek.
csakhogy éreztem kell egy meleg ágy és egy fa mellé
telepedtem,
elcsigázva, mintha úszva keltem volna át az úton.
és ettől megnyugodtam, bár most se néztem a kezemet
mert körülöttem tiz eső pityergett
és a test lassan széthullott, áthatolva a levegőn,
nevetve felálltam,
szemem fátyolos, szemhéjam ólomnehéz.
"csupán egy éjszakai fáradtság, egy játék, egy tréfa, látszat".
és talán még a kezdetnél is lassabban,
de a gyaloglás szűnni nem akaró vágyával nekivágtam,
érezvén a friss húst, mely sima akár a selyemakár egy vizbefúlt
gyermek
bőre szememre levelek tapadtak és éjszaka volt, öt felé járt
és hátulról kedvező szél feszitett
"a tenger még csöndes,
tested a partra kerül"
ezúttal is megállás nélkül megyek ötven, száz lépésnyit
tiz esőn által
száz éjszaka vagonja alatt
a nedves téglajárdán és faillatot érzek
és ez azt jelenti közel már a liget.
mégis derék egy séta, mondom
csakhogy e szakadatlan menetben megfárad a láb,
mintha halálból térnék meg,
ami annak a jele, valahol felnyilt a bőröm.
és csupán magamban nevetek, és a liget könnyedén, lebegve közelgett,
tótágast álló fákkal,
egyik a másikába csúszva, majd egy asszony közeleg,
tengerpart szaga
érzik, várom hogy megszólal, hallgat, egy fűzfa felemelkedik,
lassan siklik a levegőben.
én sietősen szedem a lábam
alig vonszolom magam
még inkább sietek és lábam még mélyebbre süllyed
mintha a halál végére érnék.
és oly lassan megyek mint még soha, alig moccanok valamicskét
és a liget nyomomban kifulladva liheg. a fák
csontokként roppannak el,
mintha háló fogja össze, közeledik,
görögve, majd felmagasodva mint tiz
tömbház, bőgve elárasztja az éjszakát.
"éjszakai fáradtság ez csupán, egy játék, egy tréfa" mondom,
szemem lehunyom, nevetnék. és körben nyugalom volt, hat felé járt
és a reggel akár egy jégdarab kicsusszant a talpam alól.
*
és az út előbb kisimul, majd puha lesz, majd merő viz.
vállamig ér, lehúz, eltaszit.
én meg túlságosan elfáradtam és mint egy vizbefúltat újra a ligetbe
sodor
és a kemence mint egy sziklás mart és előtte az út
beleszalad
egy mély örvénybe és én megyek, lebegek
"mostantól többé meg nem állok", elúszok a liget mellett,
fölötte,
és a ligetből csak a fák hegyét látom
és a kemence csöndes világitótoronyként fénylett a ködben.
a viz inkább a mélybe húz, majd kissé fölemelkedem,
épp csak látom, hogy nyolc elmúlt s az eső már régóta elállt. "a vég
még messze van
tested a partra kerül", és a tenger, úgy tűnik, lecsitul.
csakhogy a viz a dristor felé tart, s alatta egy másik folyik, mely
a kemence felé sodor
és alatta felfőtt viz van, s balra iszapos viz,
én pedig közéjük szorulva, némán, elcsigázva.
és előbb süket csönd támad, majd fültépő lesz, magához
szorit, a test túl lassan mozdul
egyszerre minden irányba, nincs megállás.
és megyek, megyek és minden közel kerül.
magam mellé jutok és ott - egy élőlény, egy hústömeg
iszapos.
felemelkedik, felfúvódik, beborit.
én meg belőle kinőve,
tenyeremet az égnek forditva,
nyugisan, tántorithatatlanul
mint vaksi szobor egy alig kigyúlt
hold fényében.
x Iancului, Vatra Luminoasa, Muncii, Dristor - bukaresti utcák és fertályok nevei. A második jelentése: 'fénylő kemence'
