2009. augusztus 31., hétfő

Kölcsönsorok 2/70


MIRCEA PETEAN

1952. február 2-án született Kolozs megyében. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett román-francia szakos tanári diplomát 1976-ban. A Dacia Kiadó szerkesztője volt, jelenleg a kolozsvári Lines Kiadó igazgatója és a Renasterea rádió szerkesztője. Tagja a Román Írószövetségnek. 16 verses- és prózakötete jelent meg.

Anna verseiből
(Din Poemele Anei)

I.

1.

kiáltani akarlak
neveden
miként egy mag lehull
a messzeség
a szót nem ejtik ki
létre kel

a szélről szólitanak
onnan
két lépésre innen
beletúrok
a legközelebbi
és a legközelebbi
hús- és vérbozótjába
kézzel vakon

aki átlépkedhet a halálon
miként a vizen
övé lesz a név országa

2.

azt mondta követi
egy rózsa árnyékát a falon
kérdeztem tőle - milyen volt
akár a tiéd - válaszolta nekem.

3.

ütött az órád
kitelt az időd
a te időd jön és megy
halántékom gyökereket présel
homokba
érzem a szavak hamuját nyelvemen
és
ha követed a vers következményeinek alakulását
az nem a boldogság

4.

ami látszik egy harmatcsepp
közepe nincs sehol
csak a külseje

a dolgok néha felszinek csupán
melyek odalesznek
egy apró láthatatlan megadott központból
kifutnak a sugarak
marad a szél

nem tudom mit mondtam volna
Anna
amikor megérintett akár egy sugallat
jeleként hogy nem vagy többé
akkor meg hiányodnak dőltem
mintha csak kolostor falának

5.

egy roppant madár (nem is tudom, hogy egészen az-e
csak egy szárnyát és a tollal boritott fél testét látom
jócskán megnyúlt csőrével) bordáim közé döfi
szárnyhajlatát akár egy váll gömbölyű a te vállad Anna
tenyerembe fogom mintha gesztenyét már tudom a madár
belül lakozik, ki akar jönni. Szárnyhajlatával bököd én
föléd hajolok mintha első találkozásunk
fölé - a folyóhoz igyekeztünk kézenfogva egy
deszkahid mellett ha még emlékszel - és az
út szélén egy autóbusz vezetője sakkozott egy
vánnyadt merev zárkózott asszonnyal - és lopva csókkal illetlek

2009. augusztus 30., vasárnap

Kölcsönsorok 2/69


TEODOR DUNA


Született 1981-ben (Tâncăbeşti, Ilfov megye). A fiatal román költőnemzedék egyik legigéretesebb tagja. Első versét 2000-ben közölte a Poesis c. folyóirat, bemutatkozó kötete (trenul de treieşunu februarie - a február harmincegyediki vasúti járat, Editura Vinea) 2002-ben jelent meg. Újabb verseit catafazii (katafázisok, Editura Vinea, 2005) cimen adta ki. Nagy lélegetű, látomásos versfolyamok kedvelője.



az éjszaka még roskatag volt. hárman ültünk az asztal körül
széttárt ujjakkal, tenyerünket a mennyezet felé
forditva, mozdulatlanul
mint vaksi szobrok
egy alig kigyúlt hold fényében. az összekulcsolt kezek lesben álltak
az asztal
lapján. rájuk se néztünk mert kettőre járt és éjszaka volt
és ők azt mondták "a te helyeden egy ujjatlan kezet láttunk"
és a szemek helyett
szögesdrótok feszültek a homlok alatt
azt mondtam "én megyek"
és felálltam és ők meg se moccantak, csak ujjaik
rángatóztak egy csöppet.

mivel későre járt és a hold is ott volt az égen
és az út hazáig jócskán négy kilométer
tiz eső is rám szakadhat.
nyakamon összehúzom a kabátot.
elindulok. ők meg, az ablak mögül, mint holmi vaksi szobrok
bámulnak utánam.

jól ismertem az utat, csak a köd kavart meg kissé.
a iancului-tól a vatra luminoasa-ig és onnan a ligetbe
majd a muncii utcába
érek és onnan a dristor-ig már csak tiz-tizenöt
perc. semmiség.
séta tiz esőn át, az éjszaka száz vagonja
alatt.

és a kemence fénylett mint egy csöndes világitótorony a ködben
és madarak nem mutatkoztak semerre, emberek még annyira sem.
nevettem abban a vattás sötétben mivel kettőre járt és köd
gomolygott
és egyszerre tiz eső mosta arcom
és az éjszaka zsákját denevérek görgették tova.
megálltam. elvégre száz lépésnyit is megtettem.
kissé szaporább voltam, mondtam. nem valami rövid egy út,
mondtam.
körültekintőbbnek kell lenned.
igy aztán megálltam, de nem sokáig,
épp csak elnéztem az esőt, a holdat, és tovább indultam, talán
lassabban
de továbbra is nevetve és a kemencéig érve meg se
álltam.

és a kemence már nem világolt oly erőteljesen. tréfa csupán, játék,
látszat az egész,
mondtam, de mindenek előtt leülök egy kicsit. a kemence
előtt
mindenképp meg kell pihenni.
nevettem és szerencsére köd volt és a köd gyorsan elnyelte
a nevetést
és hallhatatlanná tette. mostantól csak magamban nevetek,
mondtam,
az órámra néztem és még csak háromra járt és még tiz eső
ólálkodott
és az éjszaka zsákját denevérek görgették tova.

de nem siettem. elég időm volt és az úton egyáltalán
nem volt emelkedő a dristor-ig
és mintha szél támadt volna, jócskán hűvös,
de hátból taszitott. ismét nevettem
és nevetve hagytam el a kemencét és ekként értem már csak négykor
a túlpartra,
mert lassan haladtam és óvatosan
de mostantól, mondtam, ettől arra kilépek.

csakhogy éreztem kell egy meleg ágy és egy fa mellé
telepedtem,
elcsigázva, mintha úszva keltem volna át az úton.
és ettől megnyugodtam, bár most se néztem a kezemet
mert körülöttem tiz eső pityergett
és a test lassan széthullott, áthatolva a levegőn,
nevetve felálltam,
szemem fátyolos, szemhéjam ólomnehéz.
"csupán egy éjszakai fáradtság, egy játék, egy tréfa, látszat".

és talán még a kezdetnél is lassabban,
de a gyaloglás szűnni nem akaró vágyával nekivágtam,
érezvén a friss húst, mely sima akár a selyemakár egy vizbefúlt
gyermek
bőre szememre levelek tapadtak és éjszaka volt, öt felé járt
és hátulról kedvező szél feszitett

"a tenger még csöndes,
tested a partra kerül"

ezúttal is megállás nélkül megyek ötven, száz lépésnyit
tiz esőn által
száz éjszaka vagonja alatt
a nedves téglajárdán és faillatot érzek
és ez azt jelenti közel már a liget.
mégis derék egy séta, mondom
csakhogy e szakadatlan menetben megfárad a láb,
mintha halálból térnék meg,
ami annak a jele, valahol felnyilt a bőröm.
és csupán magamban nevetek, és a liget könnyedén, lebegve közelgett,
tótágast álló fákkal,
egyik a másikába csúszva, majd egy asszony közeleg,
tengerpart szaga
érzik, várom hogy megszólal, hallgat, egy fűzfa felemelkedik,
lassan siklik a levegőben.

én sietősen szedem a lábam
alig vonszolom magam
még inkább sietek és lábam még mélyebbre süllyed
mintha a halál végére érnék.
és oly lassan megyek mint még soha, alig moccanok valamicskét
és a liget nyomomban kifulladva liheg. a fák
csontokként roppannak el,
mintha háló fogja össze, közeledik,
görögve, majd felmagasodva mint tiz
tömbház, bőgve elárasztja az éjszakát.

"éjszakai fáradtság ez csupán, egy játék, egy tréfa" mondom,
szemem lehunyom, nevetnék. és körben nyugalom volt, hat felé járt
és a reggel akár egy jégdarab kicsusszant a talpam alól.

*

és az út előbb kisimul, majd puha lesz, majd merő viz.
vállamig ér, lehúz, eltaszit.
én meg túlságosan elfáradtam és mint egy vizbefúltat újra a ligetbe
sodor
és a kemence mint egy sziklás mart és előtte az út
beleszalad
egy mély örvénybe és én megyek, lebegek
"mostantól többé meg nem állok", elúszok a liget mellett,
fölötte,
és a ligetből csak a fák hegyét látom
és a kemence csöndes világitótoronyként fénylett a ködben.
a viz inkább a mélybe húz, majd kissé fölemelkedem,
épp csak látom, hogy nyolc elmúlt s az eső már régóta elállt. "a vég
még messze van
tested a partra kerül", és a tenger, úgy tűnik, lecsitul.
csakhogy a viz a dristor felé tart, s alatta egy másik folyik, mely
a kemence felé sodor
és alatta felfőtt viz van, s balra iszapos viz,
én pedig közéjük szorulva, némán, elcsigázva.

és előbb süket csönd támad, majd fültépő lesz, magához
szorit, a test túl lassan mozdul
egyszerre minden irányba, nincs megállás.
és megyek, megyek és minden közel kerül.
magam mellé jutok és ott - egy élőlény, egy hústömeg
iszapos.
felemelkedik, felfúvódik, beborit.
én meg belőle kinőve,
tenyeremet az égnek forditva,
nyugisan, tántorithatatlanul
mint vaksi szobor egy alig kigyúlt
hold fényében.

x Iancului, Vatra Luminoasa, Muncii, Dristor - bukaresti utcák és fertályok nevei. A második jelentése: 'fénylő kemence'

2009. augusztus 29., szombat

Kölcsönsorok 2/68



MARTA PETREU

Marta Petreu (alias Rodica Marta Vartic, sz. 1955) a Kolozs megyei Alsózsuk szülötte. 1980-ban végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai történelem-filozófia karán. 1992-tõl a filozófia doktora. Számos vers- és esszékötet, szakmunka szerzõje. Megkapta a Román Írószövetség 1991, 1997 és 2006. évi díjait; ez utóbbit a Cartea Româneascã kiadónál megjelent Jákob létrája (Scara lui Iacob) c. verskötetéért.


Téli szabályzat
(Regulamentul de iarnă)

Novemberi áldott óvatosság! mentálhigiénés gyakorlatokat végzek
elvetemült felnőttként kitárulkozom
És íme hogyan élhetõ túl a tél:
számba veszed emlékeid és gyapjúharisnyáid
arccal a fal felé alszol hogy a halál meghátráljon előtted
és nappal a központi kirakatokban fültépő trillákat adsz ki
Micsoda vészjósló ifjú nő vagyok
Emlékezetemet teszem próbára: a nagy hisztériás roham hirtelen támad
rajtaütésszerűen
a hangszálakra színes vadhúsok kesernyés vadfüvek
nyúlánk kígyómonstrumok nőnek
(micsoda fiatal nő még: anyám előre látta
korai elmebajom
most arcát kezébe rejtve sírdogál mészoltás közben -
mennyi fehérség képes a havazás helyébe lépni
fogd meg jól a kötényem míg a hóvirágok kibújnak)
Íme hogyan élhető túl a tél:
a szám tele ciánnal és veres szirmokkal
Te leveleimet javítod kigyomlálod fölös vesszõim lelkesedésem
Halálba visszük a nyelvet - mondom
mikor te - illõ nyelvtani boldogságtól eltelten
keringőzöl kezedben tartva
beszédes fejemet
Mikor a hóvirágok kibújnak, halálba visszük a nyelvet
az ördög keze sebemre tapad

2009. augusztus 28., péntek

Kölcsönsorok 2/67



ILARION MUNTEANU

A szerző a Zsil-völgyében született, bányászok között nőtt fel, a LiterNet.ro mûvészeti portál szerkesztője, végzettségét tekintve fizikus. Többnyire prózát közöl. Válogatott novelláinak kötete (Nisip peste bordul nacelei - Homok a léggömb kosarából, 2003) letölthető a LiterNet honlapjáról. Műveit jórészt digitális formában jelenteti meg.


Depresszió
(Depresie)

Sorescu szellemének

Doktor Úr
valami életbevágóan fontosat érzek
lényem egészében.

Érzem a depresszió szagos lehét,
mely szmogtól,
abszinttól,
arzéntől és régi csipkétől,
penésztõl és megülepedett portól,
avittan lampaszos foltonfolt egyenruhától bűzlik,
a belevaló ezredesnek
ma már senki sem ír.

Feszülõ idegeim füstje szállong
melyből a kvint s az oktáv összeáll
s amin az 1900-nak nevezett
dzsesszénekes
cigarettára gyújthat.
Depresszióm e cigaretta
füstjétől szaglik.

A depresszió pedig itt van, szétárad,
durván letapossa a lábad,
kockafejem összezavarja,
úrrá leszek-e vajon rajta?

Megszoktam az adakozást
nincs más örömöm mint adni
nem csoda, hogy ha
sorba állnak
lelkem hivatala elõtt.

Egyesek jussukat kérik régi iratokat lengetve;
Mások nem ismernek, de nyomulnak,
mert elterjedt a hír, hogy
fájdalmat osztanak.
Egy piperkőc úr plajbásszal hadonászik:
"Egy kucsmányi gyöngédség az adag,
hogy mindenkinek jusson."
Egy másik, ki noteszbe jegyezget,
szigorúan kérlelhetetlen:
"Elég a háromnegyede, csak így jut mindenkinek
e sorban. Listát lezárni!"

Elejtettem egy megrendítõ emléket
mely tönkrezúzta magát azok elõtt akik helyüket
kockáztatták a sorban.
Egy születő vágy borzongása
más sorbanállókba és néhány
sündörgőbe szállt.
Maradtak így is elegen ahhoz, hogy a rémhír, miszerint
megléptem az érzelmekkel, amikre jogot formáltak,
kötél, szappan és proletár-
dühbe öltözzön.

Doktor úr,
ha a gymnos aktot jelent,
akkor vigyen vissza a gimnáziumba,
Rohiába, a hegyek tövébe,
ahol Nicolae atya tanítja
a kamatmentes odaadást.

Doktor úr, fogja a plajbászt,
s ha a gimnáziumhoz érünk,
oldja meg a példát:
Milyen mély lehet a depresszió,
mekkora repedés legyen a bőrömön, lényem
termőtalaján,
hogy újraírjam A vihart?

Ugyanis, kedves Doktorom,
a derűlátás pimaszságával,
az emelkedő láz nyíltságával
kimondom kereken:
sosem írom újra
a játék végét.

Mert a Játéknak nincsen vége.

2009. augusztus 27., csütörtök

Kölcsönsorok 2/66



EUGEN JEBELEANU

Született 1911-ben (megh. 1991), költõ, akadémikus. Fõbb kötetei: Hirosima mosolya, Hanibal. A magyar költészet avatott fordítója volt.


Hugom
(Sora mea)

a tehén szeme oly szelíd
és jobban megért engem
tinálatok, testvéreim

mert tinéktek útban vagyok
s távolra elûznétek
közelebb a halálhoz,
nem úgy barátnõm, a tehén

aki rám bámul
megértõ gyöngyvirágos
enyhén fátyolos szemével

a készülõ vágóhidra gondol
melyet egyként mér õreá és rám
egy rejtező könyörtelen erő,

és homloka szeliden hófehér
és szemüveget se hord
s míg rám vigyáz homlokán tündököl a hold
s nem sandít rám titokban.

2009. augusztus 26., szerda

Kölcsönsorok 2/65

Az alábbi versek, valamint a 60-61-62-63-64-es korábbi bejegyzések a készülő antológia Egykék cimű fejezetében kapnának helyet.

***


TRAIAN FURNEA

Született 1927. Bukarestben, a romániai írószövetség tagja. Szikár, tömör versszöveget mûvel.

A bogáncsok
(Ciulinii)

Házunk mögött
A termőn mosolygó
Kiskerten is túl,
Észrevétlenül és
Kiverten
A bogáncsok, ó, a bogáncsok,
Azok a nyurga, utálatos tüskék
Míg a mezőn ellátni
Vigyázták
Összekulcsolt kezű
Falvainkat...


IOANA IERONIM

1947-ben született. Szerkesztõként dolgozott, majd tolmácsként diplomáciai pályára lépett. 1992-ben a washingtoni román nagykövetség kulturális osztályára került, majd késõbb az amerikai-román Fullbrigt-program igazgatója lett Bukarestben. Könyvei: Vara timpurie (Koranyár, Cartea Românească, 1979); Cortina (A függöny, Eminescu, 1983); Proiect de mitologie (Mitológiai vázlat, Eminescu); Triumful paparudei (A gyõzedelmes pitypang, Paralela 45, 2000), Silabele omnivore (Emberevõ szótagok, LiterNet, 2006).


A találkozás
(Întâlnirea)

mi még találkoztunk, kisasszony
emlékszik?

nem hinném.

és mégis biztos vagyok benne,
biztosan két
kavics voltunk zöld bársonyon csillogók
elfeledve, biztonságban
a 40 rabló barlangjában

ön téved.

igen, tévedek – de erre emlékszik még?
Gondwana földjén történt
mi pedig a hajnalcsillag fényében
két vágtató ló

sõt, még inkább úgy tûnik
este volt és fészekmeleg
az elhagyott tûztõl
- mi elmaradtunk a karavántól
az árnyak éhes nyelvüket nyújtogatták amikor

én másként emlékszem, korán felkeltünk,
a távozás napja volt, valóban,
de hajunkban harmat csillogott
mint késõ õsszel a pókhálók a szõlõben

akarod mondani, mikor még nem ûztek ki
a Paradicsomból?

New Yorkban, Barcelonában, Isztambulban,
Bécsben vagy talán Londonban volt? netán Bukarestben?

ó nem, idehallgass, már tudom, mi két
csodakígyó voltunk
boldogan kergetőztünk az ősóceánban
a nap ránkolvadt a magasból,
pillanatra se vesztettük szem elõl egymást és feltaláltuk
valamennyi táncot
maga az Isten se talált szavakat
száguldásunk pompás látványára

mondom, kisasszony, mi már találkoztunk,
tudja hogy szokott ez lenni


NEGOIŢÃ IRIMIE

Negoiţã Irimie (sz. 1933-mh. 2000) a kolozsvári bölcsészkaron végzett, a szerénység és a tisztesség mintaképének tartották kortársai, valamennyi irodalmi csoportosulásban egyaránt elfogadták. Költõként Nichita Stănescu nemzedékével együtt rajtol, verseszménye a klasszicizáló, késõi szimbolizmus. Elégikus, finom hangú költészetet mûvel. Napjainkban kolozsvári alapítású irodalmi díjat neveztek el róla.


A téli Erdély
(Iarna în Ardeal)

Szavunkra hangok hava hull,
ahogy egy régi vers zenél,
ki törődik még azzal is,
egy jó paripa hogy mit ér?

Erdélyre ráköszönt a tél,
mindenütt kucsmák, mint a házak,
van-e bolond, ki nekivág
újra a metszõ éjszakának?

A dermedt szobrok csöndje érces,
harangot lophatok a mennybõl,
de míg olyan magasra érek,
fölébredek a félelemtõl.

Könyvtári áhitat a tájon,
kocsmában újabb kört fizetnek,
s én vágtatok a paripámon
holnapba hajló éjjeleknek.

Fölém is hangok hava száll,
ahogy egy régi vers zenél,
és nem kérdezi senki már,
egy jó paripa hogy mit ér.

2009. augusztus 25., kedd

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (34)


Két ember néz ma farkas-
szemet Moszkvában és százötven milliónyi közönség lesi minden mozdula-
tunkat
1926 augusztus

Riga. július végén. * Amikor 1917 októberében, tomboló utcai harcok közepette a bolsevikok elszánt csoportja a kezébe ragadta a hatalmat és Dulov tábornok lovashadosztálya közelgett a jamburgi uton az északi főváros felé, két pártra szakadt a forradalmárok vezérkara. Az egyik csoport Leninnel és Trockijval az élén a végsőkig készült folytatni a harcot, a merész teóriák következményeit is le akarta vonni, míg az óvatosak, a habozók kisebbsége hangos szóval háritotta el a felelősséget a csúfos bukásért. Az utóbbiak között volt Zinovjev is és ekkor mondotta róla Lenin a hires szavakat.
Mindig tudtam, hogy ez a Zinovjev ostoba fráter, de csak most látom, hogy gyáva is!
A gyáva és ostoba forradalmárból a most elmult kilenc esztendő alatt a bolseviki forradalom legkonokabb és legszükkeblübb apostola lett, a zengő frázisok és a gyáván meghunyó kegyetlen vérengzések hőse, az ölébe hulló örömök habzsolója, Pétervár potrohos és göndör zsarnoka, az északi Kommün és a harmadik Internacionále vezére, aki a Szmolnij-intézet útvesztő folyosóinak mélyén meghuzódva, pók gyanánt fojtott meg hálójában minden erős és bátor kezdeményezést, amely Oroszországot a véres pocsolyából kiszabadítani próbálta.
Lenin egykori inasa és irnoka ura halála után megkisérelte, hogy elárvult vezéri trónra telepedjék, de a kisérlet most ugy látszik végleg és örökre csufos kudarcot vallott.
Zinovjevet nemcsak, hogy durva és kiméletlen kézzel kitaszították minden kényelmes és jövedelmező hivatalából, hanem megingott alatta a harmadik Internacionále elnöki széke is.
Most, hogy a szálak kiestek keséből, talán nem fog többé szertegurulni a világon a vörös rubel, hogy izgalmat, veszedelmet és szenvedést zuditson az emberiség munkástömegeire.
A politikai irodának, a mindenható kommunista Politbürónak, amely élők és holtak sorsa fölött dönt ma Oroszországban, még röviddel ezelőtt négy vezetőtagja volt, Stalin, a szívós és ravasz munkaforradalmár, Dzserzsinszki, a fanatikus és kegyetlen reálpolitika apostola, Zinovjev, a nemzetközi szervezetek főnöke és Trockij, aki szótlan és tartózkodó, de annál elszántabb igyekezettel szőtte a szálakat, amelyekkel a tömeget magához füzte. Zinovjev hatalmi hóbortjait a tavaszi pártkongresszuson pőrére vetkőztették, leghívebb barátját, Kamenevet a Potitbüróból kibuktatták és népes családja százakra rugó tagjait, akik éhes sáskák módjára lepték el Pétervár minden irodáját és nyilvános vállalatát, vagonszámra akolbolitották ki Szibériába.
Dzserzsinszki, a Cseka borzalmas emlékezetű hőse hirtelen halállal halt meg négy hét előtt s halála után három ember sorsától és szerencséjétől függött az orosz politika sorsa. Zinovjev föld alatt próbált szervezetet építeni és Stalin kezéből kiragadni a hatalmat. A kisérlet nem sikerült s most ketten állanak egymással szemben, Stalin és Trockij, a munkásforradalmár és az ujságiró-ideológus, a paraszti vér szülötte és a városi faj sarja, a rideg reálpolitikus és a lázongó agyu szervező lángész...
E két ember között dől el ma, holnap vagy holnapután, az elágazó utak melyikére fordul a szerencsétlen ország szekere, arra-e, amely nagy és erős parasztdemokráciához vezet vagy arra, amely vérbe és bánatba boritja ujból ezt az óriási földet. Amely percben e két ember kezet fog, az orosz forradalom mai korszakának, az orosz Directoirenak vége.
Vége azért, mert a tömegek, a 150 milliónyi parasztság, amely a forradalomnak alapja és ugródeszkája volt, rég leszámolt azzal az egetverő kísérlettel, amelynek lézengő apostolai élő anakronizmusoknak gyanánt próbálkoznak még ma is Európa munkás tömegeit föllázítani. Az évszázadok óta némán meghunyászkodó orosz paraszt kényszerítette ki az uj gazdasági politikát 1921-ben, a milliónyi parasztgazdaság ellenállhatatlan sztrájkja törte meg Lenin dogmatikus makacsságát, szorította vissza a szovjet hivatalnokainak rajvonalát és ma már ez a paraszt tömeg megtalálta a maga hangját, egyre bátrabban, egyre merészebben követeli nemcsak gazdasági, hanem politikai szabadságát is.
A szovjet tekintélye az orosz faluban ma mélyebbre sülyedt, mint a cári hatalomé valaha is volt, nem a komisszárius ura ma az orosz vidéknek, hanem az egyre gyarapodó, egyre tollasodó orosz gazda és az akadályok, amelyek e tömegek fölszabadulásának utjában állnak, oly roskadozók már, hogy egyetlen lökés elegendő arra, hogy összedőljenek. Már a multévi aratás javarészét nem tudta az orosz kormány kivitel céljaira összegyűjteni, ha az idei kiviteli kampány is csődöt mond, akkor őszre az orosz paraszt minden különösebb erőfeszítés nélkül nyakát szegheti a forradalom ernyedtvérű, ezerfejű hidrájának!...

Báró Pöllnitz Egon.


Eltűnt a tordai gyógyfürdők vize
1926 október

Torda környékének népét csodálatos természeti erő megnyilatkozása tartja izgalomban. Az erős sós vizéről ismert tordai „aknafürdő” és „sülyedtakna” vize jóformán órák alatt kiapadt.
Váratlanul morajlani kezdett a két fürdő vize és a medencék közepéből métervastagságú vízoszlopok törtek a magasba, majd hirtelen apadni kezdett a víz. Két óra leforgása alatt mindkét medence vize ismeretlen földalatti üregeken át teljesen eltűnt.
A természeti csoda híre nagy tömegeket vonzott a gyógyító vizéről ismert tavak partjára.
Az aknafürdő helyén negyven méter mély, a sülyedt akna helyén pedig harmincöt méter mélységű medence tátong. Eddig még nem tudták kideríteni, hogy hova tűnt el a két gyógyfürdő vize.

Egy fiatal festőművész, akinek nagy sikereket jósolnak
1926 október

Marosvásárhely utcáin télen-nyáron sétálgat egy kalapnélküli fiatalember, akiről mindenki tudja, hogy Timár Jánosnak hivják és nagyon tehetséges festőmüvész. Neve Budapesten sem ismeretlen 1917-ben kiállitása volt a Nemzeti Szalonba. Tanulmányait Strobl mesternél kezdte. Bejárta a külföld nagy városait. Kolozsvárott állami kitüntetésben és ösztöndijban részesült, szovátai kiállitását Mária királyné is megtekintette és több festménye a királyi udvar birtokában van. Kompozicióinak különössége ellenére mindenütt a közvetlen életet, a hus és vér hatását érezzük.
A végtelenül leegyszerüsitett formák jellemzik. Kitünő karakterérzéke van és nemcsak a hasonlatosság elérésére, hanem az egyéniségnek és jellemnek reprodukálására is törekszik. A piktura mellett szobrászmüvészettel is intenziven foglalkozik. Timár János valószinüleg rövid időn belül Budapestre költözik és itt kollektiv kiállitást rendez. Szakemberek, akik látták ujabb munkáit, nagy sikereket jósolnak a fiatal festőmüvésznek.


A képen: Torda megye egykori székháza Tordán