2011. szeptember 30., péntek

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (26): Megafon


Tamás András fotója

Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.

A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...

Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...

Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.

Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...

Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.

Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.

Felsőbb akaratból.

Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.

És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...

Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...

Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...


Megafon

váróteremben a megafon
nevemen szólít
megrezzenek
e lelkemtől távoli
huzatos állomáson
ki tudhatja a nevemet?

álmodtam tán? félrehallottam
mikéntha nagy mohón
félrenyelünk?
kinek lennék itt az adósa
ki játszadozik itt velünk?

várom a szokásos újrát
hisz ugye hányszor bemondják
ha indul vagy befut egy-egy vonat
a megafon buzgón végzi dolgát
recseg és ugat

mit veszthettem el nem tudom
s azt sem ki tart nyilván
e tájon
ülök magamban roskatag
válaszra várón

a válasz késik mit tegyek
mintha nevem se volna
másról beszél a megafon
magas póznán
fölém hajolva

meglehet közben elmegyek
hisz semmi dolgom itt
szívemben az a megafon
mindent kihangosít

2011. szeptember 28., szerda

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (25): „Nagy havakra betoppanó...”


Szétszórt sörösdobozok minden mennyiségben

Éjszaka egy verset álmodtam. Igazából még ma sem hiszem, hogy ilyesmi történhet velem, de hát nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy görbüljek meg, ha nem így történt!

Előbb csak a szavak buktak ki, egymás után, a számon, mintha újságból vagy egy falra ragasztott hirdetésről olvastam volna őket, fennhangon. Aztán megteltem a szavak hangulatával, ahogy a meleg szétáramlik a testben, a szívtől a végtagok felé haladva, gyorsított szivárgással, végül már láttam is a verssort magát, akár ha moziban tartózkodnék, de nem ám a nézőtéren, hanem a vászon kellős közepén, ahol a cselekmény zajlik.

Egy nagy, havas udvaron álltam, magas kerítés mögött, amit minden oldalról vastagon befújt a hó, fehér habbal díszítve mindent, ami csak kiemelkedett a földről.

Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

Ez volt az a bizonyos verssor, amire most is pontosan emlékszem. A többi egyszerűen szétfoszlott azóta... És ott álltam a közeledő hajnal előtt, kigombolt pizsama felsőm alatt vakarózva, ostobán, a fenti pár szót szajkózva ismételgettem, s az ablakon túl tejszerű köd gördült alá a hegyekről, felhőszerűen, mintha lavina közeledne, lassított fenyegetéssel.

Pedig csak egy szeptember végi reggelre készült virradni. A tömény nedvességtől megtelt az orrom, a légcsövem párával, szipogtam, köhécseltem. És tökéletesen fölébredtem, de nem volt mihez kezdenem magammal. Hiszen csak alig múlt négy óra...

Olvasólámpám diszkrét fényernyője alá húzódtam és átolvastam az eddigi följegyzéseimet, elejétől a végéig. Nem volt könnyű olvasmány, mert mindegyre azt juttatta eszembe, amit elmulasztottam leírni. Egyik hiányzó részlet a másik után bukkant elő emlékezetemből, szavak egész csokra tűnt fölösleges szátyárkodásnak, nyugtalan lettem és elégedetlen önmagammal, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a korai reggel fogságából, s megjárhassam magam a pályaudvar és környéke háza táján.

(Lassan már nem is érzem jól magam azon a napon, amikor ki kell hagynom életemből a vasúti környezetet, merthogy másféle elfoglaltságai is akadhatnak az embernek...)

Éppen csak bekaptam a reggelimet (füstölt hering, hagymával és csipkebogyó tea), mit sem törődve a fokozott szálkaveszéllyel, s ahogy az állomáshoz közeledtem, rossz előérzetem sehogy sem akart elhagyni. (Persze most, hogy már megtörtént a baj, könnyű ezt mondani...)

Az állomáson, a derengő hajnali szürkületben szokatlanul nagy embertömeg. Fejetlenség. Ide-oda futkosó árnyak. Szinte valamennyi vágányon egy-egy szerelvény. Személyszállító és tehervonatok vegyesen. Egyenruhás vasutasok sürögnek egyiktől a másikig, mozdonyok türelmetlen sóhaja vág egymás szavába...

Áll a vasúti forgalom, mindkét irányba.

Nem messze, az első északi átjárónál baleset történt. A forgalom egyszerűen leállt. Legjobb lenne a helyszínen körülnézni. Megindulok a talpfákon, a fővonalon a helyszín felé. Csak egyszer kell lelépnem a sínről, amikor idegesen rám tülköl egy motoros járgány. Azt mondják, hajnali négy tájékán történhetett. Talán éppen akkor, miközben a verset – pontosabban a verssort – megálmodtam.

A tényállás röviden: személyvonat sodort el egy teherautót. A gépkocsi megrekedt a vasúti átjáró kellős közepén. A sofőrfülke már átjutott a síneken, viszont a rakomány fennakadt az átjárón. Mindenütt sűrű köd. Az észak felől közeledő személyvonat vezetői későn veszik észre a sínen veszteglő akadályt. A mozdony elsodorja a gépkocsit. A sofőrkabin egyszerűen leszakad a trénről. A rakományt a fékező mozdony még vagy kétszáz méteren át maga előtt taszítja. A rakomány – dobozos sör. Az autótrén a közeli sörgyártól indult, megpakolva, távoli útjára. A gépkocsivezető és a segédje azzal úszták meg élve a karambolt, hogy az átjárón fennakadva, leszálltak a nyeregből s jelzéseket próbáltak leadni a közeledő mozdonynak, de már későn. A mozdonyvezetőt viszont kórházba kellett szállítani.

A félhomályban a roncsok körül rendőrök, civilek nyüzsögnek. Egyesek a sörösdobozokat próbálják menteni. Körülbelül a felét sikerül is begyűjteni. Néhányan az átjáró melletti őrház rongálódásait mérik föl. Az épület már hónapok óta lakatlan, legalábbis a vasútiak úgy tudták, amióta az automata váltórendszert beszerelték. Mindent a Szent András kereszt irányított. Figyelmeztette az áthaladó forgalmat: Vigyázz, ha jön a vonat!

De az őrházból kócos, álmos, rendezetlen külsejű nő támolyog elő. Nem érti, mi történik körülötte, mintha nem is ezen a világon lenne. Kiderül: hajléktalan, hónapok óta itt húzza meg magát, az egyetlen, még viszonylag épen maradt helyiségben, ahol az ablakkeretre szakadozott, homályos nejlonfóliát szegeztek, nem is a nagy csattanásra, hanem a baleset utáni zsivajra riadt fel és most attól fél, hogy elveszíti ideiglenes menedékhelyét. A rendőrök kérdéseire valahogy elmakogja, hogy korábban az állomási váróteremben húzta meg magát, a többi tucatnyi hozzá hasonló hajléktalan közt, de itt jobb volt, mert nem zavarta senki, a vonat zakatolást és az autózúgást pedig már föl se vette... Az asszonyt a mosdatlanságból és a szennyes környezetből származó dögletes illatfelhő lengi körül, a rendőrök sietnek gyorsan végezni az interjúval, útjára bocsátják, azzal a kikötéssel, hogy ide nehogy visszalopakodjon, ez a hely ugyanis életveszélyes...

Szinte látom, amint az addig is már jócskán megomlott őrház még jobban magába roskad, az újabb sérülések üszkös sebekként tátonganak az oldalán. Lebontani nem bontják le, mert szerepel a nyilvántartásban, de már meg nem javítják, mert a kutyának se kell – a vackáról kikergetett asszonyt leszámítva –, a köd, az eső, a szél, a fagy, a penész, a rothadás martaléka lesz, a közeledő tél első hófúvása majd könyörtelenül beköltözik mindenhová, duzzatag, puffos hókupacok tapadnak meg majd mindenütt és könnyedén életre kel az a hajnali, bennem támadt furcsa verssor, amiből most még csak annyit tudunk, hogy „Nagy havakra betoppanó kedvem óriási...”

2011. szeptember 27., kedd

A szabadulóművész visszatér

Fontos Kenéz-mű került föl a Magyar Elektronikus Könyvtárba


Közel két évtizede jelent meg Budapesten, pár évvel Kolozsvárról való áttelepedése után Kenéz Ferenc naplója és a naplóbeli feljegyzésekre közvetlenül "rímelő" versei, amelyek együttesen a szülőhely elhagyásának kényszeres abszurditását, ellentmondásosságát és elkerülhetetlenségét járták körül. A karcsú kötet megjelenése azóta a feledés homályába került, s néhány recenziót leszámítva, visszhangtalan maradt... Pár napja a könyv szövege, az általa kiváltott kritikai visszhanggal együtt, mindenki által szabadon elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s egyáltalán nem érdektelen számunkra újraolvasni ezt a sokjelentésű, időben egyaránt vissza- és előremutató művet. (Megjegyzem, a könyv innen is bármikor elérhető, a jobboldali menüsor Általam digitalizált könyvek oszlopsorából.) Különben a szerző is érezte a naplójában rejlő rendkívüli, olykor kellően ki nem aknázott mélységeket, s számos motívumát kiindulópontnak használva azóta megírta Kolozsvár-oratóriumát is (Szabadnak lenni mit jelent?), amelyet idén augusztus 21-én a Kossuth rádió színházi műsorában sugároztak, kiváló szereposztásban.


Az esemény kapcsán úgy találtam helyesnek, ha megszólaltatom a szerzőt is, s rövid interjú formájában véleményét kérem a nem mindennapi visszatérésről. Alább mellékelem a Káfé főnix és az Új Magyar Szó számára kért válaszokat kérdéseimre.


*

– A szabadulóművész c. 1995-ben megjelent könyved szeptember 23-ától kezdve elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK). Értékelésed szerint e naplót és verseket tartalmazó kötet milyen helyet foglal el munkásságodban?


Minden bizonnyal ez az a munkám, amelyre a legkevésbé lehet csak mint „irodalmi műre” gondolni. Vagy ha más tud is, én nemigen. Így hát ez a könyv számomra több is, kevesebb is az irodalomnál. Az áttelepedés előzményeiről szólnak a Kolozsvári versek, az áttelepedésről A nagy E betű naplója, az áttelepedés utáni két-három évről a Budapesti versek sorai. A könyv mindhárom részében az életnek olyasféle rétegeiből szól az író, ahol nemigen lehet hosszasan tartózkodni. Akaratlanul is valami tragikus végkifejlet sejlik elő a könyv lapjain, bármennyire is egy ezzel éppen ellenkező várakozás jegyében íródik. S amit sejtünk, az be is következik: az utolsó lapon kiderül, hogy ezt a könyvet (ezt az életet, ezt az irodalmat) nem lehet folytatni. Valamivel el- és le kell számolni. S a harmadik részben meg is indul egyfajta visszaszámlálás, a huszonvalahány sorszámozott budapesti vers fordított sorrendben kap helyet a könyvben: nem eljutunk valahova, hanem visszajutunk az első budapesti versig. Oda, ahonnan kérdés, hová és hogyan tovább. Nálam ez az állapot aztán hét évet tartott. „Nagyregény” című válogatott verseskötetemben ezt az időszakot egy üres lap jelzi. A meg nem írott költemények emlékhelye. 


– A MEK-be kerülés előtt alkalmad volt 16 év után ismét figyelmesen, a szerző mindenre odafigyelő szemével elolvasni könyved kéziratát. Milyen benyomással maradtál ma?


Meg kell mondjam őszintén, miután átolvastam a szöveget, néhány igen mély lélegzetet kellett vennem. Hiszen oldalról oldalra nemcsak azzal szembesültem, amit az előbb elmondottam, hanem azzal a szinte lapról-lapra felmerülő kérdéssel, hogy az azóta lejátszódott, illetve hát megélt mai történelem, magán- és közéleti értelemben, hitelesnek fogadhatja-e az én akkori, nagyon személyes látleletemet. Mondom ezt már csak azért is,   mert akkor, még a könyv megjelenése előtt, amikor az egyik lapban hosszabb részlet jelent meg a készülő kötetből, az általam igen tisztelt és szeretett TGM írt nekem egy igen felháborodott levélkét, melyben kifogásolta, hogy mennyire nem valós képet nyújt könyvem a budapesti román nagykövetség előtt szervezett tüntetésükről, mondván,  elbagatellizáltam annak jelentőségét. Szóval ennek a könyvnek, két évtized múltán, a TGM szemével nézve is hitelesnek kell lennie.


– A könyv kritikai fogadtatása jó, értő volt ugyan, de hamar a mindennapok érdektelenségébe fulladt. Volt-e ennek dacára valamiféle utóélete - alkalmazás, feldolgozás stb. - ennek az igen fontos műnek?


A MEK-en elérhető, általad szerkesztett kézirat végén olvasható a munkámról akkor megjelent két kritika is. Az egyiket Kőrössi P. József írta az ÉS-ben, a másikat Kedves Csaba a Hitelben. Ennél többről nem tudok. A lelőhelyeket azért jelöltem meg, hogy érzékeltessem, mi ebben számomra az érthetetlen. Nem az, hogy „csak” két kritika volt – hanem hogy az erdélyi magyar irodalom egyetlen egy írásban sem reflektált a könyvre. (Ugyanilyen értetlenséggel nyugtáztam az utóbbi években például Köntös-Szabó Zoltán Trianon gyermekei című erdélyi regényfolyamának agyonhallgatását.) Az én szabadulóművészem aztán megjelenése után két évvel  nagyobb nyilvánosságot kapott azáltal, hogy Babiczky László rendezésében Bálint Márta, Marosvásárhelyről áttelepedett színművésznő visszafogottan is felfűtött „rádiószínházi” előadásában bemutatta a Magyar Rádió. Ez a világhálón ma is meghallgatható. Ám hogy „miként” is került oda, nem tudom. 


– Ha a Káfé főnix / az ÚMSZ olvasói dedikációt kérnének Tőled virtuális könyvedre, mit írnál belé nekik?


Egy mondatot a könyv 29. oldaláról. Így szól: „Délután kikerül az első eladott tárgy a lakásunkból: egy nagy tükör. Szinte jelképes a dolog: eddigi életünk felszámolása azzal kezdődik, hogy eltűnik az, amiben visszatükröződtünk.”





2011. szeptember 25., vasárnap

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (101)


Amerigo Toth szobrászművész,
Scander bég nyertes megformálója

Kilátás van arra, hogy északi szomszédunkkal megegyezünk! - jelentette ki Sztojadinovits jugoszláv miniszterelnök
1937 október


Belgrád, október 3.
Sztojadinovits miniszterelnök vasárnap avatta fel a boszniai Zenica városában épült első nagy jugoszláv hengerművet. Hazánk körül a láthatár az utolsó években szerencsére felderült - jelentette ki Sztojadinovits. Keleti és nyugati szomszédunkkal már létrejött a megértés és most kilátásunk van arra, hogy északi szomszédunkkal, Magyarországgal is megegyezünk.


Miért drága a papír?
1937 október


Kezdjük az elején: Szükség volt-e vajjon a háború után a gyenge és fejletlen magyar papíripart toronymagas vámokkal felduzzasztani? Mondjuk ki magyarán, nem volt szükség! Nyersanyagunk a papírgyártásra nem volt, erdeinket elvesztettük, s a cseh és osztrák papírbehozatal alkalmas ellentétele volna a magyar mezőgazdasági termékek kivitelének.
Alkalmatlan és az összgazdaság szempontjából nem rentábilis irányba tereltük tehát a tőkebefektetések egy részét, mesterséges akadályt teremtettünk kivitelünknek s ami a legfontosabb, fölösleges és káros módon megterheltük a belső fogyasztást. Mert ne áltassuk magunkat: a nagy befektetéseket, az első évek költséges kísérletezéseit, a későbbi esztendők hatalmas s a mérlegvarázslat minden művészetével alig eltüntethető hatalmas nyereségeket mind, mind a magyar fogyasztó fizeti meg, a kisember elsősorban, a legolcsóbb papírtermékek fogyasztója, akinek életszínvonalát lenyomja és művelődését megköti a magas papírár.
Másfél évvel ezelőtt a simítatlan nyomópapír kilója Magyarországon 48 fillér volt (ma 56 fillér), ugyanakkor Rómában egy lírába, Bécsben 32 garasba, Berlinben 27 Pfennigbe került. A bécsi és a pesti árak között tehát kerek százszázalékos volt a különbség! Közben rettenetes magasságba tornázták fel az árakat, amióta a fegyverkezési verseny és a műselyemipar fejlődése a cellulose árát olyan erősen felhajtotta, s a magyar papírgyáraknak ez az áremelkedés igen kedvező alkalmat adott arra, hogy a vámspannungot, a teljes vámvédelmet az utolsó fillérig könyörtelenül kihasználják. 
Most, hogy Kína nem tudja átvenni az osztrák gyáraknál tett rendeléseit, s a készáru elhelyezésére csökkenő árakon keres vevőt, a magyar gyárak is megállottak az áremeléssel, s állítólag a közeljövőben már árleszállításra is készülnek.
Ha ugyan igaz!
Arról persze szó sincs, hogy a simítatlan nyomópapír árát a rotációspapír árához igazítsák. A két áru minősége ugyanaz, különbség csak annyi, hogy az egyik felvágott és csomagolt állapotban kerül piacra. De a vágási és csomagolási költség nem tehet ki kilónként húsz fillért! Ez a húsz fillér azonban aránytalanul megdrágítja a szegény ember olvasmányát, s ez a drágítás a legveszedelmesebb, mert a papír nemcsak áru, hanem a kultúra terjesztője is, s nem tételezhető fel a legelszántabb iparvédőről sem, hogy két-három nagyvállalat, néhány kartell hatalmas jövedelmei kedvéért kockára tegye a magyar nép művelődésének gyorsítását!


Kozmosz és mikrokozmosz
Bartók Béla új zeneművei
1937 október


Iskolás korunkban szoktuk volt meg, hogy egy-egy nagy művész életmunkáját alkotó-periódusokra bontsuk fel. Fokozódó tisztelettel követtük a mester útját a fiatalság rózsaligeteiből a "középső periódus" jó-mulatságán, férfi-munkáján keresztül a "késői művek" csoportjára oly kötelező feloldódásig, transzcendens mámorig, a mindenen-túli és a végső-elérkezettség misztikus teljességéig.
Ijedt áhitattal álltunk a halálon innen életen túl alkotások titokzatos kontúrjai előtt és riadt szívvel lestük a nagyság előtt megnyilatkozó kivételes és földöntúli dolgok orfikus valóságait. A fiatalság táncoló lila lángja a férfikor forró és démoni lidérctüzei után csillagporos nyugalom a késői művészet, a földi dimenziókból kinőtt nagy ember homloka körül planéták derengő glóriája, bomladozó fényben és csobogó étherhullámok között.
Akármilyen bombasztikus és naiv is volt ez az elképzelés: rejlett benne valami az igazságból. A kiteljesedésnek, teljessé-érésnek sokféle módja van és ezek közül nem a legmegvetendőbb az, amely a műveken keresztül történik. Alkotók tudják: minden mű egy nagy áttörés és egy nagy csalódás drámája, robbantott út a falon keresztül a sívárság, a fal mögött. Amennyi lendület egy nagy szellemben leszűrődik, az elég a csillagokig, amennyi üresség és sívárság, az elég egy világürnek. Csillagok és világür: a "késői" alkotás méretei mindig kozmikusak.
Nagyságuk nem attributum többé, de önmagában megálló valóság. Nem nagy művei többé a szerelemnek, emberségnek, keserűségnek, de szerelmes, emberi avagy keserű művei a nagyságnak. Témakörük nem változik, érzéki valóságuk esetleg éppenséggel szegényül: ami új, az a földöntúliság atmoszférája, az első mondattól az utolsóig ott lebegő érzékfölötti, a szférikus légkör. A teljesen kiérett nagy alkotó mindenkor és elsősorban a méretek, a kozmikus rend és a zengő oszlopok megejtettje.
Ha az ember mindenen túljutott, mindenség és önmaga, a kozmosz és a mikrokozmosz. Találóan adta a végső leszűrtségig eljutott Bartók Béla új zongoraművei gyüjteményének a "Mikrokozmosz" címet. Talán csak az öreg Beethoven utolsó, kisérteties zongora-bagatelljei vethetők össze vele, a tétovaságában is embertelen mélységekben tapogatódzó 119. op., a forró sötétben zivatarokkal átvillámló 126. mű: talán csak ezek a késői, félig már fáradt, félig új és titokzatos vitalitásokkal teli Beethoven-művek ismerik azt az önmagába visszahulló teljességet, azt a lélektől az ujjak hegyéig feszülő és vibráló akusztikomotorikus izgalmat, amelyet a Mikrokozmosz ismer. 
Mint szirom az érett magházról, úgy hullottak le a műről a régi, gazdag természetképek, álmok, viziók; az élet elvesztette élnivalóit, magára maradt, meztelenül, szubstanciális tisztaságában. És ha mindenek elhullottak, mi az, ami megmaradt, végsőnek és elveszthetetlennek?
A hang, a hangkombináció. Akkordok egymással és egymás ellen, váltakozó tercek, kvartok, kis szekundok, nagy szeptímák, staccato, unisono, ostinato, és összecsendülnek-pendülnek a hangok: ezek a bartóki mikrokozmosz témái, címei. Ha a világ elveszett is: még megmaradt számunkra egyetlen valónk, édes testünk, kényes, vájt fülünk és ideges, finom ujjaink végén a billentyűk közt kotorászó, kísérletező izgalom.
Még a langyos fürdőnél is lágyabb és testibb gyönyörűség váltakozó tercek színes kettősfogásaiban dúskálni, és hol az a földi asszony, ki megajándékozhatna bennünket a kromatika laza, olvatag, felelőtlen és bársonysíma kéjeivel. A próba, a hangkeverés, a muzsika, a gyönyörű itt van még és most már el sem hagy többé! És ezzel egyszersmind megoldódik a „kísérletező” Bartók Béla problémája. Kísérlet és alkotás szakadéka automatikusan hídalódik át azzal, hogy a kísérlet öncélú és önértékű lesz. Az eszköz nem várja be, amíg a cél szentesíti, hanem önerejéből szentesül.


*


Nem tartozik a Mikrokozmosz sorozatába, de lényegileg teljesen rokon akkor már csak két dolog jöhet: a vele az a mintegy két tucatnyi egynemű karra írt apró kompozíció, mely a Magyar Kórus kiadásában nemrég látott napvilágot. A belső kisvilágnak ugyanaz a duskáló, tapogatódzó gazdagsága, a matériában való elgyönyörködésnek ugyanaz a légies szenzualizmusa, a szólamok duktusának ugyanaz a hangmámorba hulló, kísérletező izgalma. Talán csak abban különbözik a két mű szelleme egymástól, hogy a kórusokat a szöveg világi utalásai egy némiképen más, kissé megfoghatóbb, életszerűbb kísérleti térbe helyezik.
Itt nem a tercek és kvartok összecsengése a tárgy, hanem világi befolyások végső zenei leszürtségének stílusjátéka. Persze az igazi, a reális világtól még mindig kozmikus távolságban marad a kis művek színkép-elemzése. A „Tavasz” tárgya nem a fák lombbaborulása, még csak nem is a tavasz színes képeinek tarka impressziója a költő lelkében, de az örök tavasz-muzsikák mikrokozmosz-stilizálása.
A dolgok legmélyén itt is műfaj- és hangszínproblémák rejlenek, egymással és egymás ellen dúló akkordok helyett a "Leánynéző" karcsú gagliarda-táncának, volta-játékának virágfejű hajladozása, a "Bolyongás" tétovázó, reszketeg félszegségének gesztusa, a "Ne hagyj itt" könyörgésének tömény édessége, mely már-már az iszonyatosba torkollik, és fojtó, mint a torokba-gyömöszölt vaniliás porcukor. Németes scherzók kísértetképei villannak fel. (Resteknek nótája), tótos pásztori bú szkémája, (Senkim a világon) egy-egy rivallgó felkiáltás (Héjja, héjja, karahéjja!), daliás huszárnóta, a néptánc vaskossága (Cipósütés, Csujogató), csúfondáros játékok (Leánycsúfoló, Legénycsúfoló), stílizált madárdal, malomzúgás.
Végső stilizáltság, leszürtség, anyagtalanság zenéje ez, embertelen és kísérteties muzsika, lila árnyként lengedező, alig megfogható szólamokkal, a kozmikus eltávolodottság hangja, az utolsó lemondásé, és olyan kiábrándultságé, mely önmagára-lelt teljességében már szinte életen túli életerő, teremtő defetizmus, mely úgy rombol, hogy épít.
Micsoda végső és reménytelen csüggedés sír fel a "Párnás táncdal" kókadozó kis-szekundjaiból, le-lehulló, fáradt kadenciáiból és ebből a teljes hervadásból a fanyar illatoknak micsoda újdon szépségei! Milyen megkapó ez az irreális, ez az anyagtalanná, tehát salaktalanná vált gyermekhang, pythagorasi zene és hangvillák szűzi csengése! Milyen csodálatos ez a csengő szalag az égbolt végtelenjén kifeszítve, melynek egyik oldala szivárványszínekben villódzik felénk, de a másik a nemlét felé fordult.
Egy akad Bartók Béla új művei közül pusztán, melynek törvényei nem kozmikusak-mikrokozmikusak, - mely nem a végső és gyönyörű kiábrándultság zenéje, hanem élet, fanyar harc és a kiábrándulás folyamata maga: az "Elmult időkből" című paraszt-kantáta. Három régi nép- és műdalszöveg ciklikus egymásutánja ez a mű.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél, Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél, siratja az első, a nyomorúság tengerként áradó, fel-feltörő hullámzásával. Lüktető, drámai, néha már a "Cantata Profana" légkörére emlékeztető izgalom fűti a szólamokat, (Egész nap dolgozik...), dübörgő és vérlázító "pesante"-k (A tömlöcbe teszik..., Míg lelnek benne vért...) elhaló lágyságuk is fenyegető és sötét záróakkordok.
 Vad hejehujával kezdődik a második, kísértetiesen mókás darab: "...Bort adok kocsisnak, Kocsis nekem trágyát ád, Trágyát adom földemnek, Földem nékem búzát ád, Búzát adom molnárnak, Molnár nekem lisztet ád, Lisztet adom nénémnek, Néném nekem cipót ád, cipót adok úrnak, Úr érte: botot ád..." Mint valami pokoli malom állandó darálása, mint a sors csapásainak folytonos zuhogása, úgy zúg le monomániákus ismétlődésében a botot szó örök kis terce a fisz-disz hangok szimbólumain: "Búzáért: botot, cipóért: botot, kenyérért: botot, botot, botot, botot, botot!..." egy oktávás passzázs után a magasság démoni lobogásában: Kapok érte kapok én: botot!...
A mindenre lesújtó bot metafizikus kiábrándultsága micsoda kemény logikával veret a kozmos és mikrokozmosz világába, a harmadik dal édes, hömpölygő szélességébe: Nincsen szerencsésebb a parasztembernél... Mindenét a paraszt egymaga készíti... Muzsikát és nótát nem is könyvből tudja, nem könyvből tanulta... Ime itt a végső állomás, a szenvedés édes autarchiája, muzsika és nóta, amely nem másé és nem könyvé, csak magunké, véglegesen és mindörökre.
A mikrokozmosz muzsikája és nótája, amit Bartók Béla nem mástól és nem könyvből tanult, de melyhez eljutott a kiábrándulás forró útján, melyben előbb meg kellett tanulnia, mit ad ma is az Úr, a sors; szellemért: botot, emberségért: botot, kultúráért: botot, szépségért: botot, géniuszért: botot, botot, botot!...
Mennyi botütésbe került a tercek, kvartok, akkordok végső gyönyörűsége, milyen pokol-út vezet a kozmosz felé. Ime a "végső periódus" értelme: az a szenvedésen túli zengés és boldogság, mely felé eleve elindul mindenki, aki a múzsa világában számít, és tudja előre: Szép pokol-útja lesz, de megéri.


Keszi Imre


A nemzeti Színház és kisebbségi kérdés
1937 október


Jubiláló Nemzeti Színházunkat mindjárt a felépülését követő évek - sőt évtizedek - igen súlyos megpróbáltatások elé állították.
Ha eltekintünk is a színház születését megelőző s annak létrehozásáért folytatott - elsősorban nem is kultur-, hanem valósággal nemzeti - küzdelmektől, amit a Kelemen Lászlók meg Kultsár Istvánok lelkes és hazafias hittel teli munkássága tesz oly meghatóvá, ha nem beszélünk is arról a szinte villongásig fajult versengésről, ami Pest vármegye nyakas alispánja és a legnagyobb magyar között a felépítendő theátrum topográfiai helyének kijelölése körül támadt, ha figyelmen kívül hagyjuk is a sok véleménykülönbséget, ami egyrészt Pest vármegye és a törvényhozók, másrészt a főherceg-nádor és a vármegye között annyi huzavonát okozott, mondom: ha minderre nem térünk is ki, hanem csak a színház megnyitásától eltelt száz esztendő eseményeit tekintjük végig, akkor is látnunk kell, hogy igen sok viszontagságon ment keresztül ez a nekünk oly nevezetes és jelentős kultúrintézmény.
Hiszen nemcsak művészi bajai voltak, hanem többször a bukás veszélye is fenyegette s ettől csak az a féltő gond és aggódó szeretet mentette meg, amivel a magyar nemzet mindenkor kísérte színháza sorsát s ami legkézzelfoghatóbban a törvényhozáson keresztül jutott kifejezésre.

2011. szeptember 24., szombat

Gesztusok?

Legutolsó bejegyzésemre - és nagy örömömre, persze - pár nap alatt megjött a válasz attól a román költőtől, akinek néhány versét itt magyarítottam. Sorainak itt a helyük:



"Stimate Domnule Cseke Gabor,

Colegul Kocsis Francisko mi/a semnalat traducerea dumneavoastra. Sincer mi/a facut mare bucurie, cu atat mai mult cu cat noi, romanii si maghiari, traim intr/o ignoranta reciproca. Firesc ar fi sa ne cunoastem mai bine, ca unii care stam gard in gard, ca fii ai aceluiasi spatiu geografic. 
De aceea gestul dumnevoastra m/a emotionat sincer si va profund indatorat.
 Cu  gratitudine si calda pretuire, Ion Cristofor"


(vagyis:


Tisztelt Cseke Gábor Úr!


Kocsis Francisko kolléga jelezte az ön fordítását. Őszintén nagy örömet okozott vele, annál is inkább , minthogy mi, románok és magyarok, kölcsönösen nem veszünk tudomást egymásról. Az lenne a természetes, hogy jobban megismerjük egymást, mint akiknek közös a kerítésük, mint egyazon földrajzi tér gyermekei.
Éppen ezért az ön gesztusa öszintén meghatott és mélységesen elkötelez.
Köszönettel és megbecsüléssel...)


Örvendek elsősorban azért, mert bár mostanig közel 70 jelenkori román költőtől fordítottam verset, tíz ujjamon meg tudom számolni azokat, akik jelezték: tudomásul vették és köszönik. Továbbá, magam is teljes mértékben egyetértek azokkal a gondolatokkal, amiket Cristofor mester pár sorban megfogalmaz, s ez az egyetértésem, remélem, egész eddigi, hét évtizedes életemben következetesen megmutatkozott. Amire felkaptam a fejemet, az a "gesztus" emlegetése. Igen, szükségünk van a gesztusokra, s az én ártatlan fordításaim minden bizonnyal betudhatók annak, csakhogy én egyszerű, önző módon egyáltalán nem a gesztusért magáért fordítok román pályatársaimtól, hanem mert rájöttem, hogy sokan irígylésre méltó fürgeséggel és teljesítménnyel elírnak előlem olyan gondolatokat, témákat, amik akár bennem és általam is megszülethettek volna, de mert sajna, megelőztek, be kell érnem azzal, hogy anyanyelvemen műveiket újrateremtsem. Ez a kölcsönsorok igazi értelme, ilyen számítások állnak a gesztusaim mögött...

2011. szeptember 21., szerda

KÖLCSÖNSOROK: Ion Cristofor


Sz. 1952, Gyeke (Kolozs megye). 1976-ban végezte a kolozsvári bölcsészeti kart (román-francia szak). 2001-től a bölcsészeti tudományok doktora. Főbb kötetei: În odăile fulgerului (A villám termeiben, 1982); Cina pe mare (Tengeri vacsora, 1988); Aron Cotruş, exilatul (Aron Cotrus, a száműzött, 1999; Scriitori din Ţara Sfântă (A Szentföld írói - I, II, III. 2000, 2002, 2004); O cuşcă pentru poet (Ketrec a költőnek, 2007).




A bűnbak
(Ţapul ispăşitor)


Azon az estén
magamban vacsoráztam


Tüskebokortűz mellett 
egy felhő ölén


Az Úr csöndben lakmározott
a bűnbakból


În seara aceea 
eram singur la cină


Lângă un foc de spini 
într-un nor


Domnul îşi devora liniştit 
ţapul ispăşitor.


Álmodban hallod a levelek
(Auzi prin somn frunzele)


Álmodban hallod a levelek csettintenek
beszippantva az esőcseppeket
 s megnyílik a szem benne az összegöngyölt égbolt
mintha az óceáni szigeteket
zsebeidbe szuszakolnád te féktelen ember


Szíved nehéz
a halászok hálójában
akár a hegy maga.




Auzi prin somn frunzele plescăind
sorbind picăturile de ploaie
şi ochiul se deschide cu cerul împăturit în el


ca şi cum insulele oceanului
le-ai fi vârât in buzunarele tale de om fără căpătâi


Grea este inima ta
în năvoadele pescarilor
ca un munte.


Látomás
(Viziune)


Egyre jobban látunk suttogja a költő
ahogy mindinkább elveszünk a sötétben
mint egy trójai ló bendőjében


Vakok kórusa zsoltárokat dalol az ablak alatt




Vedem toi mai bine şopteşte poetul 
pe măsură ce înaintăm în beznă 
ca in burta unui cal troian


Un cor de orbi cânlă psalmi sub fereastră 




Egy lepke
(Un fluture)


Egy sárga lepke
remeg
a katona fegyverének
agyán


Élettelen
vagy csak elpilledt


Az Isten
Gondosan kisrófolja a csillagokat


Még egy óra
Még egy ezredév
Még egy leszentülés.




Un fluture galben
tremură
pe patul puştii
soldatului


fără suflare 
sau doar aţipit


Grijuliu
Dumnezeu deşurubează stelele


încă un ceas 
încă un mileniu 
încă un asfinţit.


A dzsesszbanda
(Orchestra de jazz)


A dzsesszbanda
a maga néger dobosával
egy jéghegyen ül és vígan húzza


Nyitva a kajütablakom
és éneklek, fújom a dalt
a szavak roppant Titanicában


odakint hirtelen az ősz beköszönt
odakint kegyetlen beteges szél seper


A torkomat elmetsző kés hiába:
a lelkem tovább énekel


Oly pontosan ahogy a csillagok kihunynak
törünk a földből újra fel.




Orchestra de jazz
cu bateristul cel negru al trupei
cântă netulburată pe un gheţar


Stau cu hubloul deschis
şi cânt şi cânt şi cânt
închis într-un imens Titanic de cuvinte


Afară se face deodată toamnă 
afară bate cumplit un vânăt vânt


Cuţitul ce-mi taie beregata 
nu mă poate opri ca să cânt


Cu precizia cu care se sting stelele 
vom răsări şi noi din pământ




Késő
(Târziu)


Késő már hogy leszálljak a keresztről
és túl korai még a feltámadás


Homlokom az árnyékban fénylik
mint egy cserzett kutyabőr
mint az áldozatok fényesítette kő
mint egy koporsó deszkáján a lakk


Állok puskacső a halántékomon
egy pipaccsal a számban
elhamvadt ujjaimmal és írok írok


És hirtelen beesteledik
és egyből minden pusztaság
hogy feltámadjunk én szerelmem
túl késő azt hiszem




E prea târziu să mai cobor de pe cruce 
e prea devreme să pot să înviu


Fruntea mea luceşte în umbră 
ca o piele tăbăcită de câine 
ca piatra lustruită de sacrificii 
ca lemnul geluit al unui sicriu


Stau cu o puşcă la tâmplă
cu o floare de mac între buze
cu degetele de scrum şi scriu şi scriu


Şi se face deodată seară 
şi se face deodată pustiu 
să înviem acum dragostea mea 
e mult prea târziu.




Árnyékban
(În umbră)


Liftbe szállok árnyékban kopogtatok az ajtón
de az Isten nincsen otthon


a bagolynak semmi kedve a beszédhez
a költészet lapátra tette valamennyi szolgáját
egyre kevesebb a szó egyre fakóbbak
elfogy az erekből a vér


az érzékek akár a zsákmánya vesztett vadászeb
a vágyak úgy törnek fel mint sínek közt a pipacsok
ismeretlenül odavesznek


a csendben már csak
a csillagsepregetők motoznak




Iau liftul în umbră bat la uşă 
dar Dumnezeu nu e acasă


bufniţa nu mai are nici un chef de vorbă 
poezia şi-a concediat toţi simbriaşii 
cuvintele au rămas tot mai puţine mai palide 
sângele din vene le-a pierit


simţurile sunt ca un ogar căruia îi lipseşte prada 
dorinţele izbucnesc ca macii printre şinele căii ferate 
ca macii pier neştiute


în tăcere se mai aud doar 
măturătorii din stele


Forrás: Vatra, 2011/nr. 8.

2011. szeptember 20., kedd

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (24): Egy goromba állat


Másnap nem sokat teketóriázunk: belevágunk a közepébe. Ahogy a sikeres szónokoknak sugallják: in medias res. Kint esik az eső, sustorognak a vadszőlőlombok, hűvösödik, de ettől az állomásnak csak a hangulata változik meg. Na és az utasok hozzáállása – ha nem akarnak megázni – a peron kalapja alá kényszerülnek.

Bakter Bálint stílusosan az alábbi versre bök:

Ez a goromba...

Jön, érkezik, már fél lábbal ott áll a peronon
a szerelem minden ismeretlen utas
gyanús neked nekem s ha könnyedén
himbálja tömött csomagját elvész a tömegben
keressük egymást én erre, te arra nézel
keressük mind a ketten nini a kijárat
kérik a jegyeket de volt-e ideje váltani volt-e pénze
jön jön a szerelem ha vártad suhanj elébe
ne hagyd elmenni az állomás mögött oly sok a jármű
felülhet alvajárón valamelyik megállón majd
ránk les átfogja vállad
és leszállunk sietve, ugyan
ki ez a goromba állat?

Hitter Róbert: Ételkeresők
Mondhatom, van érzéke, szimata, hogy ráhibázzon a finom összefüggésekre: ugyanis ez a vers egyenes folytatása – mondhatni következménye – az Indulás előtt-nek. Időben pár hét távolságra született – akkor, midőn feleségem már visszatérőben volt vidéki gyerekszemléjéről, én pedig a feloldatlan feszültségtől izgatottan vártam érkezését...

- Akkor is történt valami köztetek – somolyog Bakter –, már meg sem lepődöm, hogy az a szokásod: versben vagy azon kívül, de kiírod magadból, ha valami van a begyedben...
- Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – állok be ismét védekezőre, magam sem tudom, miért, hiszen a találkozás előtt elhatároztam, hogy hétig számolok, mielőtt valamiért felszívnám a vizet. Amúgy türelmetlen, ingerlékeny vagyok. Nem szeretem, ha félreértenek (apropó: ki szereti?). Elvárom, hogy ne vitatkozzanak velem fölöslegesen – és közben úgy érzem, hogy minden értetlenkedés, kötekedés távolabb visz a megértéstől. A mai világban eluralkodott bizalmatlanság, zsigeri gyanakvás ugyanis mindenre rávetíti a kétkedés, a gyanú árnyékát, az ember nem azt nézi, hogyan foghatna másokkal össze, hanem hogy miként maradhatna védve mások ármánykodásával szemben...

El is mondom Bakternek, hogy ez a nyomasztó felismerés vett rá arra, hogy banális élményemet – ugyanis, a peronon feleségemet várva, sikerült egymást szerencsésen elkerülnünk, s csak jó húsz perccel később, a zsúfolásig tömött bukaresti trolibuszon sikerült az egymásba gabalyodott, Laokoon és fiai összegubancolódását idéző tumultus mélyén felfedeznem a fizikai eltaposása ellen küszködő, jókora csomagját görcsös védekezéssel markoló feleségemet, alig karnyújtásnyira tőlem. Szerettem volna valamiképpen értésére adni, hogy ha véletlenül azt is gondolta, fontosabbnak találtam minden egyebet az ő érkezésénél és azért nem talált ott a peronon, ezt felejtse el, mert előkerültem, itt vagyok, még néhány evickélő karcsapás a tülekedő embermasszában és a közelébe jutok... Bocsánat, engedjenek előbbre, dolgom van ott, így, köszönöm... És már ott is állok mellette, biztatóan a vállára teszem a kezem, ebbe sűrítem mindazt az érzést, amit nem tudtam másképpen kifejezni a peronon, ahol szerencsétlenül elsodródtunk egymás mellett, ő pedig érintésemtől ahelyett hogy elcsitult, megnyugodott volna, idegesen összerezzent, undorodva kitépte magát, próbálta meg nem történtté tenni azt az érintést, s csak azután fordult hátra, nagy nehézségek és akrobatamutatványok árán, hogy szemügyre vehesse, „ki az az állat”, aki őt molesztálja...

- Ez egy jó, kerek történet – mondja Bakter –, szeretem az ilyen sztorikat, ezt majd külön is megjegyzem magamnak...

Odakint befut az első délutáni személy, Brassó irányából. Hozza az alcsíki falvakból a városba áramló gyáriakat, alkalmazottakat, hazatérő ingázókat. A tovább szemetelő eső elől menedéket keresők miatt az Ufó, de a környező kocsmabódék is megtelnek hangoskodókkal, „decit” vagy „sert” vagy épp csak egy feketét rendelőkkel. A kiürülő, összeszemetelt peronokat pillanatok alatt ellepik az állomásépület tetőzete alatt fészkelő galambok...

2011. szeptember 16., péntek

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (23): Kazánban a gőz


Pusztai Péter grafikája

Bakterben akkora volt a feladattudat, hogy a történtek dacára se hagyta magát eltéríteni eredeti céljától. Most láthattam igazán rajta, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen, amennyiben megpróbálok kibújni a közösen vállalt feladat alól. Minden váratlan közjáték ugyanis azzal a kockázattal járt, hogy beszélgetéseink óhatatlanul mellékvágányokra tévednek, elcsatangolnak, s ember legyen a talpán, aki képes majd visszaterelni őket az eredeti csapásra.


Bakter Bálint viszont igazi pásztortípus volt. Nem kérdeztem tőle, de úgy sejtem, hogy gyermekkorában csöppet sem volt tőle idegen az állatokkal való ősi foglalatosság, s az akkor nyert tapasztalatok hozzásegítették ahhoz, hogy semmi se kerülje el a figyelmét, ami a közvetlen közelébe kerül. Most például azzal kapcsol vissza a versemlékezéshez, hogy minden teketória nélkül rákérdez:


- Történt valami köztetek, mármint családilag, az utazás előtt, amiért ilyen szófukar lett az a vers, az Indulás előtt?


- Ezt honnan veszed? - kérdezek vissza, de ezzel csak az időt húzom. Hiszen én magam voltam az, aki nem is egyszer az értésére adtam, hogy verseim gyökerei szinte minden – ha nem minden! - esetben a valóság talajából nőttek ki, ahogy az szerintem egészen természetes is. Legalábbis esetemben...


- Igen, történt... Az egész élet egy nagy történés... Mondtam volt, hogy életünk megállapodásával együtt kiderült, hogy én magam nem igazán tudok lépést tartani azokkal az elvárásokkal, amiket a családi élet támasztott irányomban. Amikor nagyon kényelmetlenek voltak a számomra, egyszerűen leráztam őket magamról, ahogy mondják, mint kutya a vizet. Igyekeztem volna, de azt hiszem, nem a legjobb apa és élettárs voltam, ezt legalább most bevallhatom... És emiatt életünk továbbra is olyan rögtönzött, kényszermegoldásokkal tűzdelt, ideges és beláthatatlan lett, mint azelőtt...


- Jó, de most már konkréten is rátérhetnénk...


- Kérlek, most jön a konkrétum... Nyár volt, rettenetes katlan a város, a gyerekek kicsik, nyűgösek, falun, a Mámiéknál jobban ellennének, s egy-két hétre anyjuk is tehermentesítődne. Elvittük hát őket Erdélybe, azzal, hogy hamarosan feleségem is utánuk utazik... Csakhogy ez a változás nem hozott közelebb bennünket, mert az életünk ugyanúgy folyt tovább – éppen csak gyermekek nélkül -, mint azelőtt. Nem maradt idő és erő a dolgok kibeszélésére, miközben gyűlt bennünk a változásra, a változtatásra vonatkozó igény. Az a pár, magunkban töltött hét ahelyett, hogy gyümölcsözött volna, elúszott, odalett, és erre akkor döbbentem rá, amikor kimentünk az állomásra, hogy feleségem a gyerekekhez utazzon. Ez a sajgó, gyógyíthatatlan veszteségérzet, kudarcélmény sűrítődött az említett versbe, amely objektíven, tárgyszerűen, érzelemmentesen megpróbálja leírni a kommunikáció csődjét két ember között, akik éppen búcsúznak, mert mindjárt indul a vonat, a menetrenddel nem lehet cicázni, azt nem lehet kijátszani, ha valamit tisztázni akarunk egymás között, azt indulás előtt kell elmondani, a még hátralévő időben, de az elodázott dolgokra nincs tekintettel a vasút fegyelme, az öt perc az igenis, öt perc, nem több és nem kevesebb, és ha az életünk tisztázása nem fér bele egy ennyi időbe, akkor nem marad más, mint a hallgatás, a bennünk rekedt, kimondatlan, de annál jobban feszítő fájdalmas, kimondhatatlan ragaszkodással, amit akár taszításként is lehet értelmezni, éppen mert néma, hangtalan és a feszültségnek ugyanannak a palástja mögé rejtőzik...


- Ha neked ez konkrétum volt, akkor azt mondom, maradjunk inkább a vers szövegének kézzelfoghatóságánál. Meggyőztél, elfogadom, hogy egy lecsupaszított, még oly kopár szöveget is be lehet tudni alkotásnak, jóval inkább, mint a köréje szőtt mindenféle magyarázkodást és gondolati hínárt...


Na, ezzel viszont nagyon megsértett ez a Bakter. Kifakadtam:


- Arról volt szó, hogy beszélgetünk, te kérdezel s én válaszolok. De ha nincs ínyedre a válaszom...


- Nem a válaszról van itt szó, hanem a versről. Arról, amit épp úgy könyörtelenül elvitt a vonat, mint bármilyen érzelmi konfliktus feloldásának lehetőségét. A vers meghalt azáltal, mert fennmaradt az elrobogó vonaton, de azt is látnunk kell, hogy ezáltal egyben meg is menekült, mert csak az életben halt meg. Minden, ami azon inneni és túli, ma is ott lüktet, feszül az Indulás előtt-ben...


- Mint mozdonykazánban a gőz? - húztam el a számat.


- Például...