Tamás András fotója |
Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam,
bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt
hátra a találkáig.
A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem
is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a
hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a
baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy
szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora
kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire
felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...
Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak
a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy
a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek,
hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon
sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a
kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott
vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint
tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási
tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak
vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva
a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is,
akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy
belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve
teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok
alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a
tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a
szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva
adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el
ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét
is lám, jócskán megkeseríti...
Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben,
egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a
tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták
a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik:
elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek
mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre
egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni
napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében,
mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen
legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós
esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze,
aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie,
ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.
Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a
felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem
szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami
útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de
meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi
különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is
gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza
látogattak az otthoni fészket fölkeresni...
Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő
esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az
állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan
hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis
elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek
meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak,
akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették
nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát).
Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a
közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy
eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló
sebeket is szereztem.
Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva,
Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli
nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás
szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél,
nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda,
hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest
közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok
tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli
zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája,
az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos
csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein
besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává
szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos
kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról
negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik
vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg
fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik
peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb
55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd
kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is,
várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.
Felsőbb akaratból.
Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a
körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék
és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem
jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor
hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! -
biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az
ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg
magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.
És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett
sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között
(3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult
egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a
szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos
álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el
hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen
szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált
a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban
nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem
üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra
való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények
között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a
végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor
visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer
véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi
várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit
keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben
reménykedem még egyáltalán...
Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen
szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a
jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam,
felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz
folytatása, következménye is...
Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél
felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet
késett a beharangozott „kb. 220” helyett...
Megafon
váróteremben
a megafon
nevemen
szólít
megrezzenek
e
lelkemtől távoli
huzatos
állomáson
ki
tudhatja a nevemet?
álmodtam
tán? félrehallottam
mikéntha
nagy mohón
félrenyelünk?
kinek
lennék itt az adósa
ki
játszadozik itt velünk?
várom
a szokásos újrát
hisz
ugye hányszor bemondják
ha
indul vagy befut egy-egy vonat
a
megafon buzgón végzi dolgát
recseg
és ugat
mit
veszthettem el nem tudom
s
azt sem ki tart nyilván
e
tájon
ülök
magamban roskatag
válaszra
várón
a
válasz késik mit tegyek
mintha
nevem se volna
másról
beszél a megafon
magas
póznán
fölém
hajolva
meglehet
közben elmegyek
hisz
semmi dolgom itt
szívemben
az a megafon
mindent
kihangosít