2008. december 31., szerda

Szilveszter napján


Kb. tíz napja tartózkodom Budapesten, a fiaimnál, s még vagy két hetet szándékozom itt tölteni, internet elérhetőségem hébe-hóba, de szűkre korlátozott, nincs időm kifutni felgyűlt témáimat, ezért könnyen összeállítható konzerv-anyagból dolgoztam mostanig. Mára belőlük is kifogytam. Márpedig ezt a blogot nem érdemes a fuserálás és a felszínesség kényszerhelyzetébe beletaposni. Hiszen rengeteg érdekes, jó téma hever még előjegyezve, minden azon múlik, mennyire lesz erőm és türelmem kidolgozni őket.

Most már tartozom azoknak is, akik gyakrabban benéznek ide és valamiképpen érdeklődnek az itt felstószolt adatok, szempontok, alkotók és alkotások iránt. Persze, elsősorban magamnak tartozom számadással, de vendégeim sem elhanyagolható szempont. Már csak azért sem, hiszen a blog megszületésében meghatározó szerepe van a huszadikszazad.hu honlap megjelenésének, annak, hogy Szabó Zoltán főszerkesztő felismerte bennem a már meglévő akció-embert, és ügyesen beterelt a hálójába, amelyben azóta is otthonosan érzem magam. Sőt, karácsonyra meg is lepett huszonhat régi kolozsvári fotóval - tudván, hogy az a sszülőhelyem -, így akaratlanul is sikerült kiegészítenie
meglévő kolosvári archívjaimat 64 darabra, ami kezdetnek már szép eredmény s így már most múltbeli sétára tudom invitálni az olvasót. A bővítés, természetesen, immár a célgömbömben...

Jó menet volt ez a négy hónap, ami alatt magam is ráhangolódtam a blog lehetőségeire. És mindenek előtt nem csupán a már meglévő, elfekvő anyagaimat sikerült hasznosítanom, hanem távlatokban gondolkoznom. Gőzerővel dolgozom pl. egy nagyszabású Szász János dokumentumon, amely a pár éve elhunyt író-költő-publicistát utolsó éveinek egyik kalandor újságírói vállalkozásában örökíti meg. Készül ugyanakkor a Ladányi Mihály összeállítás is, továbbá Váci Mihály elfeledett és sokszorosan lesajnált költészetéről is lefújnám a port, Dan Culcer és Szonda Szabolcs barátaim bemutatása is egyre időszerűbb (mostanig azért nem került rájuk érdemben sor, mert az élmények sokasága megnehezíti az összpontosítást), szívesen szólnék Bágyoni Szabó Pistáról, Mircea Dinescuról, Hegedűs Zsoltról, Andrassew Ivánról - ezek mind-mind nagy falatok számomra, szólnék az eszperantó irodalomról és munkásairól, ide menteném a Kölcsönkönyv rovatom legérdekesebb darabjait, s most a napokban elővettem 1992 óta dédelgetett álmomat, hogy dokumentumgyűjteménybe vonom össze a Petőfi halála körüli legendák valamennyi hajtását, kezdve a legelsőktől egészen a legfrissebb régészeti és irodalmi következményekig. 1992 óta szenvedélyesen gyűjtöm az anyagot, de még mindig sikerült új és új szempontokra, adalékokra bukkannom. Úgy gondolom, hogy egy ilyen megavállalkozás, amely végre, toleranciával egymáshoz békít mindenféle megközelítést és nem az egyetlen igazság kihüvelyezésére, hanem a legenda kibomló ágabogának minél tökéletesebb megrajzolására törekszem.

Aki gyógyíthatatlanul kíváncsi, máris belekóstolhat a
kecskeméti Borzák Tibor barguzini képriportjába (1989), amikor is a Megamorv-Petőfi expedíció ásatásainak híre megrengette - ha nem is a világot, de a magyar közvéleményt mindenképpen.

Kívánok minden ide benézőnek boldog új esztendőt Pusztai Péter és Irina idei üdvözletével, s úgy saccolom, január 15-e után már újabb bejegyzéssel folytathatom azt, amit itt éppen csak elkezdtem.

2008. december 30., kedd

A mosoly asszonya


Valahányszor összetalálkozunk - utcán, előadáson, közös rendezvényen - a csíkszeredai ismert pszichológusnő mindig kedvesen mosolyog. Nem csak rám: mindenkire. Azt hittem, ez valami mázféle, ami kijár minden emberfiának, amolyan előlegfélének (lásd az ártatlanság vélelmét...), amit aztán az élet a továbbiakban kellőképpen leszabályoz.

Nekem mostanig csak a mosoly jutott, és ez hízelgő. De tudom, hogy a derűs hölgy homloka mögött megfontolásra érdemes gondolatok fészkelnek. Páciensei mindezt nálam hatványozottabban tudják, ezért is vesznek részt nagy számban az olyan találkozókon, amelzeken pszichológusasszonyuk egy-egy könyvének bemutatása a tét. Mesélő kedve, úgy tűnik, lankadatlan, s élőszóban talán magával ragadóbb - az írásbeliség fegyelme helyenként feszélyezi.

Az önpusztító lélek
c. kötetének megjelenése után interjút készítettem vele. Sokmindent tanultam az alatt a másfél óra alatt, amíg a lelkek ismerőjét hallgattam.

A művész világmegváltó tette maga a mű lehet

Albert Ildikó pszichológus az optimizmusra esküszik

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)

A Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2006-os termésének egyik – mindenek előtt a szükségesség, az olvasói hasznosság szempontjából – kiemelkedő darabja Albert Ildikó Az önpusztító lélek című kötete, amely sikerkönyv anélkül, hogy irodalom vagy egyáltalán könnyű olvasmány lenne. A roppant tág téma miatt a könyv helyenként vázlatos, egy későbbi kiadás kiegészítésre szorul, viszont a problémafelvetés sokoldalúsága továbbgondolásra ösztönöz. Ezért beszélgettünk el - könyve gondolatmenetének meghosszabbításaképpen - a szerzővel.


- Könyve végén, egy kurta zárófejezetben, megingathatatlan optimizmusából fakadóan, bizakodását fejezi ki, hogy az ember mégis rátalál a határozott önépítés útjára és legyűri önpusztító hajlamai kiélésének késztetéseit. Melyek ezek a hajlamok, és miért az optimizmus?

- Amit a könyvemben elmondok, az nem más, mint egyszerű, mindennapi lelki funkciók és azok különböző aspektusainak bemutatása, amelyek bizonyos helyzetekben, bizonyos karaktereknél és személyiségeknél önpusztítóak lehetnek. Olyasmiről van szó, mint például az előítélet, a negatív gondolkodás, az aggodalom, a fel nem ismert érzelmek, a negatív érzelmek, az elhanyagolt lélek, a félelem és a szorongás, a kedélytelenség, a függőség és még nagyon sok egyéb, ahogy az a tartalomjegyzékben nagyjából szerepel is. Hangsúlyoznám, hogy ezek nem vétkek és nem bűnök, egyszerűen létező jelenségek, amelyek akaratunktól függetlenül is hatnak, s elsősorban annak ártanak, annak az életét-lelkületét rombolják, aki valami módon a csapdájukba esik. Kézenfekvő példa azé az emberé, aki minden elvárásnak kínosan igyekszik megfelelni. Igen sokszor egy darabig állja is a sarat, de a végén belegebed az erejét meghaladó lelki terhelésbe. Vagy a bizonytalan emberé, aki sose mond véleményt, visszahúzódik és nem csak elfogadja, hanem ki van szolgáltatva mások irányításának, döntésének. A helyzetet ráadásul tovább bonyolítja, hogy említett tulajdonságokat a társadalom pozitívan értékeli, s nem hogy fékezné az egyén túlbuzgalmát, még díjazza is!


- Akkor most ítéljük el ezért a társadalmat?


- Megállapításom ugyanúgy tényszerű, mint az önpusztító jelenségek megléte. Végül is az emberen múlik, ha túlhajt egy bizonyos irányban. Meg aztán számos esetben az egyént nem is zavarja az, ha például irányítják, mindent megoldanak helyette, neki meg csak egy visszafogott, végrehajtói szerep jut. Elfogadja a helyzetét és ezzel fel is oldotta saját belső konfliktusát, az önpusztítás mint olyan – elmarad! Az egyén akkor lesz önpusztító, ha saját hajlamai, helyzete, képességei, neveltetése, szokásai gyenge m egbirkózási képességgel (divatos kifejezéssel: coping-gal) társulnak, aminek következtében adott pillanatban összecsapnak a feje fölött a hullámok, rosszá válik a közérzete és elkezd tüneteket produkálni: ezek jelzik, hogy tenni kell valamit.


- A könyvébe bedolgozott, kellően irodalmiasított, praxisából származó esetekből az olvasható ki, hogy azok szinte kizárólag középosztálybeli, vagy oda bejutni vágyó emberekről szólnak. Értsük ezt úgy, hogy az önpusztítás átka őket érintené a leginkább?


- Példáim magánpraxisom tapasztalatain alapulnak, kezeltjeim pedig elsősorban azokból kerülnek ki, akik felismerik a pszichológusi munka fontosságát, illetve meg is tudják, pontosabban érdemesnek tartják megfizetni azt. Ilyen szempontból hiba lenne a fenti következtetést levonni. De tény, s magam is tapasztaltam, hogy a hagyomány- és szokásrendet őrző vidéken, falvakon az önpusztító lelki jelenségek kevésbé működnek. Közülük azok jutnak el hozzám, akik egy ilyen jól szabályozott közegből kikerülnek, életmódot váltanak, faluról városra költöznek munkásnak vagy értelmiséginek. Ezen kívül pedig azok, akik világos normarendszer nélküli közösségekben élnek. Az anómia – sajnos jellemző társadalmunkra és különösen a középosztályra, amely mifelénk rendkívül sokszínű, heterogén. Az értékbizonytalanság pedig jó táptalaja a nem egyszer tragikus megcsúszásnak.


- Kulturális melléklet lévén, megkockáztatjuk: mennyire van gyakorlati rálátása az értelmiségi réteg, különös tekintettel a művészek életvitelének önpusztító mozgatórugóira?

- Alapos rálátásom nincsen a kérdésre, bár azért vannak barátaim, ismerőseim, akik olykor mint szakembertől kérnek tőlem segítséget. Tapasztalatom lehet hogy egyoldalú, de a generációmbeli elitben – bizonyos alkoholfüggőséget leszámítva – nem látok különösebb gyötrődést. Problémáik jobbára magánéleti gondjaik miatt vannak, mint mindenki másnak. Az alkotás, mint olyan nem igazán lehet számukra önpusztító, hiszen az írónál, a festőnél, a zenésznél stb. ez meglehetősen erőteljes függőségként jelentkezik ugyan, de ez ugyanakkor a vérbeli művésznél felfokozott örömet, kielégülést hoz, tehát alapvetően pozitív szenvedély. Önpusztítóak lehetnek viszont azok az eszközök – most csak az alkoholt említem, de egyéb, egészségre káros ösztönzők is léteznek -, melyek az ihletett ajzottságot, a lazán könnyed képzettársításokat kiprovokálják az alkotóból. És bár nincsenek statisztikák e jelenség méreteiről, meglátásom szerint az alkoholizmus nem nagyobb méretű az elit esetében, mint bármely más rétegnél.


- Sokat hangoztatott „népbölcsesség” szerint minden zseni, minden nagy művész többé-kevésbé őrült (nincs ki a négy kereke, ütődött, nem normális stb.). Mennyi ebben az igazság és mennyi az előítélet? Valóban őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy hitelesen szólhasson embertársaihoz?


- Lombroso lelkén szárad ez a fajta ítélet a szellemi alkotó felett. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a zsenit csak egy lépés választja el az őrülttől. Ami egyféleképpen igaz is, meg nem is, arra viszont mindenképpen jó volt, hogy előítélet legyen belőle. Ez pedig azért tudja tartani magát, mert a közvélekedés viszonya a mássághoz – ami az alkotó ember életvitelében, gondolkodásmódjában stb. megnyilvánul – erőteljesen előítéletes. A művész hiperérzékenysége, amely összefüggések, igazságok, jelenségek felismerésére és megfogalmazására teszi őt képessé, zavaróan hat a mindennapi emberre. Innen származhat aztán a köztük lévő konfliktus is: a művész úgy érzi, nem tud annyit tenni, amennyit szeretne, nem fogadják el jelzéseit, nem értik őt meg, igazságaira fütyülnek. S ha fokozottan hiányzik belőle az alkalmazkodó képesség, ha saját másságát nem tudja kezelni, akkor könnyen meghasonlik. De ez már nem az önpusztítás esete, bár azzá válhat. Ha végignézünk csak a világirodalom történetén, a legnagyobb írók esetéből kitetszik, hogy nekik sikerült az alkotáshoz szükséges megfelelő személyiséget kialakítaniuk maguknak. Itt most csak Thomas Mannt említem példának, aki kiválóan belesimult a polgári létbe, úgy hozta létre zseniális műveit. Vagy Tolsztojt, akit hidegen hagyott mindig, hogy környezete miként vélekedett róla.


- Hogyan lesz hát akkor hiteles egy művész, hogy oda is figyeljenek rá?

- Válaszom 2006 Romániájára érvényes. Szerintem akkora eltájolódás van az emberek fejében, hogy azt sem tudják, mit h, mire reagáljanak. Ebben a társadalomban élve bármit ki lehet mondani, de sajnos, bárki bármit el is hisz, vagy éppen hogy nem hisz el semmit. Az elmúlt 17 esztendő ide sodort el bennünket, vagy legalábbis a lakosság egy igen széles rétegét. Létezik egy általános alapfélelem, de nem a kimondott vagy kimondatlan igazságoktól, hanem a léttől, a holnapi naptól, az általános bizonytalanságtól. Egy elbizonytalanodott társadalomban pedig a művész, az értelmiségi mit tud megfogalmazni? Igazságokat nyakon csípni ő is képtelen, s annak sincs sok értelme, hogy bemutassa, illusztrálja azt, ami van. Tévedés a kritikus szellemet eluralkodni hagyni, mert az súlyosan önpusztítóvá válhat. Ráadásul a kritizáláshoz nem kell művésznek lenni. Én úgy gondolom, hogy a művésznek és általában az elit értelmiségnek új rendet, új bizonyosságot kell(ene) teremtenie . Ami nem kis feladat, de azzal, hogy alkot és értéket hoz létre, tulajdonképpen egy támpontot, egy lehetőséget villant fel az emberek előtt: valamit, ami kézzelfogható érték. Ma ezzel lehet hatni: a művész világmegváltó tette maga a mű lehet.


- Erről jut eszünkbe: tervez-e a közeljövőben újabb könyvet írni/kiadni?


- Föltétlenül szeretnék írni az érték és az ember viszonyáról, az értékrend fontosságáról a társadaléletben. Mindig is szerettem volna megváltani a világot. Sosem árt megpróbálni. Az is izgalmas, engem jó ideje foglalkoztató téma, hogy miért mennek az emberek pszichológushoz. Az általam megtapasztalt, begyűjtött válaszok egészen meglepő és minden bizonnyal vitát kavaró következtetésekhez vezetnek. Vázlatok, mappák, megfogalmazott oldalak, esetek már gyűlögetnek hozzá. Előrehaladott állapotban van Gondolkodó év c. kéziratom, amelyben az év minden egyes napjára egy tetszőleges reflexiót, feljegyzést, eseményt stb. rögzítenék, együttgondolkodásra serkentve az olvasót. És jó lenne megírni egy regényt is. 14 éves koromban már írtam egyet, de egy vásárhelyi tanár akkor úgy ledorongolta, hogy hosszú időre elment a kedvem a regényírástól. Talán most azt is meg merném próbálni...

Névjegy:

Albert Ildikó (sz. 1955, Szászrégen) 1978-ban diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán. Moldvába helyezték gyógypedagógusnak. Beszédjavítással és munkalélektannal is foglalkozott. 1986-tól a csíkszeredai megyei kórházban dolgozik klinikai főpszichológusként. Eddig megjelent munkái: Mindennapi lelkünk (Pallas-Akadémia, 2003), Az önpusztító lélek (Pallas-Akadémia, 2006). Egy görög, egy török (Útirajzok. Pallas-Akadémia, 2008)

2008. december 29., hétfő

Verselő indiánok (Kölcsönkönyv)


Sokhelyütt kifejezetten igaztalan és elfogult a világról alkotott képünk, és erre minduntalan rá kell döbbennünk, valahányszor olyan ismeretekkel szembesülünk, amelyekről már régebben is alapvetően tudnunk kellett volna, de amiket mégis hanyagul elfedtek, elsinkófáltak előlünk.

Így vagyunk az indián kultúrával is. Az irodalom, s különösen az angolszász, tele van izgalmasabbnál izgalmasabb indiántörténetekkel, amelyeket ifjúkorunkban lelkesen olvasunk is, újabban a róluk készült filmeket vakulásig nézhetjük, de ha letesszük a könyvet és elfordulunk a képernyőtől, akkor be kell látnunk, hogy sémákon, előítéleteken, felszínes információkon kívül semmit sem tudunk azokról, akiket mi rézbőrűeknek tartunk és akik számára mi sápadtarcúak vagyunk; legalább is a könyveink szerint.

Az igazán szomorú az, hogy amit rendre megtudunk az indiánok néprajzáról, dalairól, táncairól, költészetéről, szokásairól, az jobbára mind a múltra vonatkozik, és egy sokszínű, sokarcú népcsoportokból álló népesség helyett már csak egy-egy maroknyi elfajzott, kihalófélben lévő utódra van igazából rálátásunk. Így aztán az Akadémiai Kiadónál megjelent Világirodalmi Lexikon “Indián irodalom” címszava például meglehetősen felületes és semmitmondó, s bár néhány alapvető eligazítást lehetővé tesz, csak arra jó, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyünk fel.

Azért ne legyünk igaztalanok: a lexikon vonatkozó kötete (a 7-ikről van szó) még 1977-ben látott napvilágot, az azóta eltelt több mint harminc évben az emberiség jóval nagyobb léptekkel igyekezett részben törleszteni az indián kultúrában felhalmozott mulasztásaiból, annak ellenére, hogy e pótlással párhuzamosan a maradék indián lakosság mind az észak-, mind a délamerikai földrészen morzsalékká zsugorodott: már-már kihalt, felszívódott, átalakult. Jó szolgálatot tesz a mai kor emberének az a világhálós oldal, amely összegyűjti és használható tárgykörökbe rendezi az indián civilizációval kapcsolatos forrásokat az egész világról. A http://indianmuveszet.lap.hu/ címen elérhető “startlap” a korábbi adatszűkösséghez képest krőzusi bőséggel kínálja a tájékozódás lehetőségét az indiánok anyagi és szellemi élete, története szinte valamennyi irányában – igaz, hogy elengedhetetlen hozzá az idegen nyelv tudás, a legtöbb forrás ugyanis angol nyelvű hozzáférést tesz lehetővé. E lapról olyan mai, élő, autentikusan indián kulturális eseményekre – zenei, tánc- és filmfesztiválokra, találkozókra, irodalmi pályázatokra stb. – van rálátásunk, amelyek arra is figyelmeztetnek, hogy a kis népek és kultúrájuk kiveszése nem megy olyan egyszerűen, ahogy azt elképzelnénk...

Ezért is hézagpótló az a verseskönyv, amit az 1929-ben alapított Szukits Kiadó jelentetett meg 2001-ben. A Népek versei sorozatban kiadott Felhőnéző. Indián dalok, imák, versek című antológia (fordították Domina Bálint, Kiss Nóra, Szántai Zsolt), ha csak pár tucat vers erejéig is, ízelítőt nyújt az algonkin, apacs, arapahó, csejenn, cseroki, dakota, delavár, feketeláb, hopi, huron, inuit, irokéz, kajova, komancs, krík, moháv, navajó, nez-percé, odzsibve, oglala, pajut, papagó, píma, póni, ponka, pueblo, sosón, sziú, téva, varjú, vinepagó, vintu indiánok lírájából, a tragédiáktól terhes időn át megőrzött és tovább hagyományozott folklórjukból. Kár, hogy a kiadó nem gondoskodott a könyvbe foglalt lírai termés szakavatott elemzéséről és csak az egyes indián törzsekre vonatkozó rövid szócikkeket kínál háttérinformációként. De mert egy ilyen könyv is egy mozaikkocka műveltségünk gazdagodó táblaképén, ajánlom a gyűjteményt az olvasó figyelmébe.


Cseke Gábor

***

Felhőnéző - indián dalok, imák, versek


Csillagok éneke
(mohikán)

Mi vagyunk a fényes csillagok,
dalunk, fényünk zengve szól.
Mi vagyunk a tűzfarkú madarak,
szállunk felhőt, eget hasítva.
Fénykarjaink összeérnek,
utat adunk a Nagy Szellemnek.

(Szántai Zsolt fordítása)


Megteremtett, új világ
(vinepagó)

Szépnek látszott
ez a megteremtett, új világ,
teljes széltében, hosszában
a földnek, nagyanyánknak,
ahogy zölden elnyúlott,
Földanyára leplet vont.
Jók voltak az illatok -
ki érezte áldott volt.

(Szántai Zsolt fordítása)


Füst
(píma)

Nem volt ember - azt mondod.
Csak a füst örvénylett.
Nem volt ember - azt mondod.
Minden a füst után lett.

Az ember volt az első - azt mondod.
S a füst örvénylett.
Az ember ruhát, fegyvert kapott.
Minden a füstből lett.

Az ember volt az első - azt mondod.
A füst meg csak örvénylett.
Az ember állatot, kukoricát kapott.
Minden a füst után lett.

Az ember volt az első - azt mondod.
A füst vadul kavargótt.
Az ember élni kezdett.
A füst meg lassan továbbterjedt.

(Szántai Zsolt fordítása)


A halál születése
(póni)

Azon a napon, mikor Ember lett,
az Élet legelején,
Atya és Anya együtt jöttek,
halk szókkal beszélgettek.

„Gyermekeink örökké élnek,
örökké élnek majd,
mikor Embernek születnek."
Erről s így beszélgettek.

De a kis madár sírni kezdett:
„Hogy rakjak fészket,
hol rakjak fészket,
ha minden ember örökké élhet?"

(Szántai Zsolt fordítása)


Áldó ima
(cseroki)

Az egek langy szelei
melengessék sátrad!
A Nagy Szellem áldása
szálljon családodra!
Csak boldog ösvényt
lásson mokasszinod!
Hóban, viharban
szivárvány simítson!

(Szántai Zsolt fordítása)


Életrontó varázslat
(irokéz)

Hallgass most!
Életedre rátaposok.
Életed száraz csont csak,
talpam alatt összeroppan.
Összeroppan talpam alatt,
rágurítom a nagy sziklákat.
Rágurítom a nagy sziklákat,
többé soha fel ne támadj!
Hallgass most!
Életedre rátaposok.
Életed csont, szikla fedi,
tested por már, eső veri.
Hallgass most!
Életedre rátaposok!

(Szántai Zsolt fordítása)


Akit megátkoztak a szellemek
(feketeláb)

Vihar volt, mikor megszülettem.
Öregasszony nézte kicsi tenyerem.
„Meghal ő, mielőtt férfi lenne!"
Ó, miért is adtak nevet nekem?
Elég lett volna az átok jele
mellemre festve, bőrömbe égetve.
Elég lett volna az átok jele
szívembe szúrva, vérembe keverve.
Vihar volt, mikor megszülettem.
Ki tudta akkor, mivé leszek egyszer?
Ki tudta akkor, mennyit szenvedek?
Ki tudta akkor, romlást hozok?
Ha tudták volna, vajon most itt
vagyok?

(Szántai Zsolt fordítása)


Az Idegen Nép eljövetele
(pueblo)

Vadászok voltak, ösvényen jártak,
nem voltak házaik,
nem voltak földjeik,
nem voltak puha ruháik.

Vadászok voltak, bőrruhát hordtak,
fejükre mohát tapasztottak,
gyermekiket kosárban vitték,
úgy jöttek, úgy jöttek közelebb.

Vadászok voltak, véznák és
gyengék,
megették a vadkörtét,
megették a kaktuszt,
felfalták a füvet.
Éheztek. Sokat szenvedhettek.

(Szántai Zsolt fordítása)


Fák és vizek
(póni)

Sötéten festődik az égre -
hosszú csík a hajnalban.
Fákat látok, erdőt, szépet -
hajolnak és bólogatnak.

Fényesen festődik a völgyre -
hosszú csík a hajnalban.
Folyókat látok, vizet, szépet -
kanyarog a homokágyban.

Hallgass most!
Hallod?
Hallod ezt a csendet?
Erdő susog, folyó locsog.
Figyelnek a szellemek.

(Szántai Zsolt fordítása)


Anya - gyermekének
(inuit)

Én csak egy asszony vagyok,
látomásom sosem volt,
de most mégis elmondom,
mit tudok a világról.
Elmondom most, mit tudok
erről meg más világról,
erről meg a többiről,
mikről nem is álmodom.
Ha álmodnék ezekről,
róluk tán többet tudnék.
Mert kik álmot látnak,
tudják, mi fontos még.
Álmukban az emberek
elhagyják az életet,
s látnak olyan sok mindent,
mit én el sem képzelek.
Én csak egy asszony vagyok,
látomásom sosem volt,
de hiszem, hogy az álmok
megmondják a valót.
Tudom azt is, tudom jól,
gyermek anyjától tanul sokat,
tudom azt is, tudom jól,
így ismerjük meg a dolgokat.

(Szántai Zsolt fordítása)


Szerelmes ének
(odzsibve)

De jó lenne, de jó volna
bejutni az ő sátorába!
De jó lenne, de jó volna
sötétben belépni a sátorba!

De jó lenne, de jó volna
odabent lenni ővele!
De jó lenne, de jó volna
csendben eljönni reggel!

(Szántai Zsolt fordítása)


Nő lett a kisleányból
(moháv)

Hol a Hajnalcsillag felszáll az égre,
láng jön keletről, záporként érkezik,
Eget vágó hegyek tövén, lent a réten,
megnőtt a kisleány, nővé érett.

Olyan az alakja, mint anyjáé volt régen,
olyan a járása, hogy szép a férfi szemében.
Eget vágó hegyek tövén, lent a réten,
megnőtt a kisleány, nővé érett.

Olyan a termete, akár az ifjú fáké,
olyan szín a két szeme, akár az éjszakáé.
Eget vágó hegyek tövén, lent a réten,
megnőtt a kisleány, nővé érett.

(Szántai Zsolt fordítása)


A vadász dala
(papagó)

Ott, messze, távol,
ott fut a vadász.
Fehérre festette lábszárát.

Ott, messze, távol,
tágul a cimpája.
Szeme a földet kutatja.

Ösvényt talál, szagot érez,
elindul a préda nyomán.
Ha ügyes, zsákmányt szerez.
Ha balga? Kővel tölti zsákját.

(Szántai Zsolt fordítása)


Vadászok
(feketeláb)

Ketten vagyunk csak az ég alatt:
én, s kit megölni jöttem, a vad.
Halkan odamentem, őt figyeltem.
Semmit sem sejtett.
Felvettem a fegyvert.
Akkor megéreztem:
valaki figyel engem.
Hátranéztem.
Farkas szeme tűz volt a sötétben.
A fegyvert letettem.
Ketten halnak ma itt, megéreztem.
Ketten halnak:
én, s kit megölni jöttem, a vad.

(Szántai Zsolt fordítása)


Az utolsó látomás
(irokéz)

Az élet?
Tűzbogár a sötétben.
Bölénylehelet télen.
Árnyék fent az égen.
Nappal, ha belevész az éjbe.

(Szántai Zsolt fordítása)


Láttam...
(delavár)

Láttam egy embert.
Fehér volt az arca.
Láttam egy embert.
Füstöt fújt az orrán.
Láttam egy embert.
Fegyvert fogott rám.
Láttam egy embert.
A patakban úszott.
Láttam az úszót -
késem állt ki hátából.

(Szántai Zsolt fordítása)


Fehér emberek városai
(apacs)

Azok az emberek házakat építenek,
ássák a földet, és építenek;
kivágják a fákat, és építenek.
Dolgoznak. Nem pihennek.

Dombok magaslatairól
a felhőket figyelem -
ők is házat építenek az égen.
Építenek, és lerombolnak.
Ők is szertefoszlanak.

A fehér emberek városai
nem gyönyörűek, mint a felhővárosok;
nem hatalmasak, mint az égben magaslók.

Csak egy széljárta tipi minden, amim van.

(Szántai Zsolt fordítása)


Ima a napraforgókért
(navajó)

Küldj napraforgót!
Pulykacsont sípommal
a madarakat hívom.

Hívom őket, énekeljenek,
a felhőket csalják ide.
Jönnek már, jönnek!

Eső hull majd,
eső hull, záporzó, zuhogó,
s szép lesz a napraforgó!

(Kiss Dóra fordítása)


A leggyönyörűbb leány
(moháv)

Szép az alkony fehér csillaga,
az ég mindig tisztább,
ha vége a napnak.
De ő, ő sokkal szebb, sokkal,
ő a leggyönyörűbb leány.

Messzi csillagok meghajolnak,
idelent tábortüzek csillagai ragyognak.
Füst száll a préri felett.
A madarak aludni tértek,
éji sólyom rikolt csak -
a fáradt vadász hazatart.

Szép az alkony fehér csillaga!
Szép a hold is, a kerek,
mi az ég peremére evez.
De ő, ő sokkal szebb,
megérdemli szerelmem.

(Kiss Dóra fordítása)

2008. december 28., vasárnap

Dsida Jenő Moldvában (Kölcsönkönyv)


Tavaly ünnepelték meg születésének centenáriumát, idén emlékeztek halálának 70. évfordulójára. Dsida Jenő, ha buktatókkal, ha késve is, lassan bevonul a magyar irodalom pantheonjában az őt megillető helyre. Hogy ez valósággá váljék, ebben nagy szerepe van Pomogáts Béla irodalomtörténésznek, aki immár évtizedek óta szívós szerkesztő és összegező munkával szorgoskodik irodalmunk nagyjai körül, elérhető és gazdag forrásmunkákká ötvözve a lapokban, időszaki kiadványokban, tanulmánykötetekben s nem egyszer kéziratban rekedt, rejtőző elemzéseket, kritikákat. Ismeretes s ma már megkerülhetetlen kézikönyvnek számít a Nyirő József, a székely nép krónikása c. tanulmánykötet (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005), amely elsőként összegzi a jeles székely író kritikai értékelését, menti át az alkalmi közlések információit közös szemléletű, sokrétű műbe. Hasonló szerepet tölt be a budapesti Lucidus Kiadó 2007-ben kiadott Dsida Jenő emlékkönyv-e (Kisebbségkutatás Könyvek), amelyet a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár szépirodalmi részlegén is megtaláltam. Hasznos szintézis ez, mely képet ad a költő költészetéről, esszéíró és újságírói munkásságáról, költészetének korabeli fogadtatásáról, illetve arról, hogy manapság a magyar nyelvterületen miként őrzi emlékét és hagyatékát az irodalomtörténetírás, beleértve kiemelkedő versei esztétikai-szövegközpontú elemzéseit is. Számomra rendkívül élvezetes olvasmányt nyújtott e könyvből az a néhány Dsida-riport, amelyben ott lüktet a két világháború közötti Erdély és Románia valósága. Különösen hiteles az az 1932-es útleírás, amely a korabeli moldovai viszonyokat mutatja be abból az alkalomból, hogy a már újságot író, felnőtt Dsida kénytelen rendezni felmentését a kötelező sorkatonai szolgálat alól. Ehhez ugyanis kénytelen elutazni a moldovai Fãlticeni-be, ahol a 16. gyalogezrednél kell jelentkeznie. Az utazás Szatmárról másfél napot vesz igénybe, majd egy füstös kocsma tömegszállásán átaludt éjszaka után a vonaton összeverődött regruták bevonulnak a kaszárnyába. Itt többféle meglepetés vár rájuk: először is kiderül, nagyon sok az ezredben az erdélyi, s köztük a magyar, akik kitűnő érzékkel találják meg egymást, ugyanakkor az ezredparancsnok Keintzel Oszkár szász katonatiszt, akinek a tisztiszolgája nem más, mint Kemény János báró marosvécsi inasa, aki viszont jól emlékezett Dsidára a Helikon-összejövetelek alkalmából, s ezt lelkesen mindjárt a költő tudtára is hozta... Kicsi tehát a világ, de érdemes megismerni: Fãlticeni után Roman, majd Pascani, Iasi a kényszerű kalandozások állomásai, amíg a költő kezében nincs a felmentő okirat, amivel aztán annak rendje s módja szerint sikerül örökre búcsút mondani a fegyvereknek. Igen érzékletesek és tanulságosak a városleírások, az emberábrázolások, az életkörülmények hiteles rajza. Szóvá teszi a hadseregbeli lopás jelenségét, találkozik moldvai és bukovinai csángókkal is, megismeri a iasi-i lebujok apacsvilágát, az éjjeli menedékhelyek nyomorúságát, a helybeli zsidó kereskedők mentalitását, majd egy eredeti iasi-i mozikalandról is beszámol, amikor vetítés közben a sötétben kétségbeesett hangú tűzriadót jelent be valaki, hogy végül kiderüljön: vaklárma volt az egész, ami arra volt jó, hogy a pánikos zűrzavarban a nézőtérre beszivárgott zsebtolvajok szabadon garázdálkodhassanak... A moldvai útiriport mellett hasonlóképpen tanulságos, bár inkább csak poétikus a Képeslapok Magyarországról című útibeszámoló 1937-ből, illetve Az elveszett ló (1933), amelyben Kós Károlynál tett sztánai vendégségének és kőrösfői kiruccanásának állít maradandó irodalmi emléket.
Cseke Gábor

***


Dsida Jenő

Fölfedezem Moldvát

III. A romani katonakórházban. Orosz barátom. Majdnem megfürödtem. Vissza Falticeni-be


Hárman indultunk Falticeni-ből Románba: egy Coseac nevezetű, rendkívül rokonszenves és rendkívül hosszú fiatalember, akit előrehaladott tüdővésze miatt küldtek a romani ezredfőorvoshoz felülvizsgálatra, én és egy roppant intelligens arcú, de különösen hallgatag káplár, akit kísérő „delegátusaként" adott mellénk az ezred. Coseac bajtársamról még a dolhascai átszálló állomáson sétálgatva megtudtam, hogy nem román fiú, hanem orosz. Ő is nagy meglepetéssel vette tudomásul rólam, hogy szintén nem vagyok román, hanem magyar. - Szóval mindketten kisebbségiek vagyunk - mondta, és kezet nyújtott. Ettől a pillanattól kezdve - mindketten úgy éreztük akkor a dolhascai pályaudvaron - nagyon jó barátok lettünk. Szobor arcú kísérő káplárunkról már közösen állapítottuk meg, hogy szokatlan hallgatagsága nagyfokú bárgyúságából származik. Egyetlen ép mondatot sem tudott kinyögni, s a nevét sem tudta papírra karmolni. Később még meggyűlt vele a bajunk. Dolhascától mindössze óra hosszat vonatkoztunk Pascani-ig, ahol ismét át kellett szállnunk. Lévén ott jó három órai várnivalónk, úgy egyeztünk meg, hogy orosz barátom a csomagok mellett marad, én pedig bemegyek Pascani-ba, s körülnézek kicsit. Annyit azonnal fölfedeztem, hogy Falticeni világváros Pascani-hoz képest. Már leszállt az esti sötétség, s mindjárt az első utcában, amelybe bemerészkedtem, bokán felül merültem az iszapos vízbe, hólébe, sárba. Negyedórai küzdelmes, de hiábavaló előrejutási próbálkozás után visszafordultam az állomás felé. Egyik sarkon befordulva, véletlenül jobb öltözetű, csinos nőbe ütköztem. Majdnem elesett szegény. Sapkámhoz nyúltam és udvariasan dadogtam: - Pardon, ezer bocsánat. - Pfuj! Ronda, piszkos, tetves, rühes... Bő áradással ömlöttek szájáról a szitkok. Ijedten menekültem sáron, vizen keresztül. Végigtapogatva szakállas ábrázatomon, rápillantva piszkos körmeimre, legrosszabbul az esett, hogy a pergő nyelvű hölgy epiteton ornansai mind megfeleltek a valóságnak. Este kilenckor érkeztünk Románba. Szállodába szerettünk volna menni, de a delegált káplár csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy még este vonuljunk be a katonakórházba. Hiába magyaráztunk neki, könyörögtünk: hajthatatlanul megmaradt elhatározása mellett. Kocsiba ültünk, és a katonakórház elé hajtattunk. A kocsit kifizettük. Elment. Ott álltunk a zord külsejű, kertes épület előtt, amelynek bezárt kapuja mögött szuronyos őr sétált. Csomagjaink a földön. - Nem lehet bejönni - mondta az őr. - De mi katonák vagyunk. Szabályos írásaink vannak. - Nu se poate - hangzott ismét a válasz. Csak holnap reggel. Csomagokat akkor sem szabad behozni... Most mit csináljunk? Orosz barátom elkeseredetten förmedt kísérő bajtársunkra: - Most takarodjék, és teremtsen elő kocsit nekünk a föld fenekéből is... különben... agyonverem... Szaladt a mi káplárunk esze nélkül. Néhány pillanat múlva jött vissza kocsival. Valami elsőrangú hotelre nemigen futotta lapos zsebünkből, amelyet a saját költségünkön tett utazás még jobban leapasztott - ha államköltségen akartunk volna utazni, legalább még egy hetet kellett volna várakoznunk Falticeni-ben -, így hát másodrendű szállodába mentünk. Förtelmes hely volt. Azt hiszem, a világ valamennyi poloskája a mi szobánkban rendezett kongresszust azon az éjszakán. Okos káplár-kísé-s - külön kegyes engedélyünkkel - a padlón aludt. Köpenyegével takarózott, és egész éjszaka kiabált. * Reggel ismét jelentkeztünk a kórházban, ahonnan ismét elküldték minket: - Jöjjenek délután. Volt tehát időnk a város megtekintésére. Falticeni-hez szokott szemünk valósággal gyönyörködött a csinos, tiszta kis város aszfaltos utcáin, takaros üzletein. Csomagjainkat még reggel őrizetbe adtuk egy Burah Nahman nevű bodegásnak. Délben a Zece Maiu című vendéglőben ebédeltünk. A vendéglős szakértő szeme mindjárt észrevette magyar mivoltomat, és magyarul beszélt velem. - A világháború idején én is voltam Erdélyben, sőt Budapesten is -mondotta -, ami keveset tudok magyarul, ott tanultam. Délután végre fölvettek a katonakórházba, Coseac barátommal együtt. Ó, de amíg odáig jutottunk. Vörösizzásig fűtött pincehelyiségbe vezettek minket, ahol négy-öt meztelen ember fürdésre várt. - Szent Isten, itt minket is megfürdetnek! - súgta fülembe orosz bajtársam. Sápadt arcán piros vérrózsák gyúltak a felindulástól. Komolyan megijedtem én is. A szó szoros értelmében lehúzták rólunk a ruhát. Ruhadarabjainkat a sáros földre dobálták, közepébe hajították sáros cipőinket, az egészből egyetlen gombolyagot gyúrtak, és szíjjal összekötötték. - Be a vízbe! - rivallt ránk a cigány katona, aki a katonafürösztő nemes hivatását töltötte be. Elboruló pillantást vetettem a piszkos kádban sötétlő zöldes-barna szappanos lére, amelyből egymás után bújtak ki a katonák. Elhatároztam, hogy nem fürdőm meg, nem én, ha mindjárt meg is ölnek. Legfeljebb holttestemet füröszthetik meg, ha akarják. - Nem megyek - mondtam komoran. - Én sem - jelentette ki Coseac bajtárs. A cigány még kapacitált bennünket rövid ideig. Aztán fenyegetőzött. Mikor látta, hogy semmi sem használ, cigarettát kért. Kapott öt darabot. - Készen van a fürdés - mondta vigyorogva. A jéghideg udvaron átjutottunk a kórházpavilonba. A kórterem tágas és tiszta hely volt. Tizennyolc ágyban tizennyolc beteg. Merev pedan-téria mindenütt. Az ágyak milliméternyi pontossággal egy vonalban. Az ezredes-főorvos szigorú ember, egyetlen porszemet sem tűr a padlón, egyetlen foltot sem az ablaktáblán. Dohányozni tilos. A morzsát étkezés tán öt perccel összeseprik, eltüntetik. Hetenként háromszor húzzák tisztába az ágyakat. Fáradtan és boldogan nyúltunk el a kemény ágyakon. Egy magyar fiú élelmiszereket juttatott hozzánk, hogy könnyebb legyen lemondanunk a katonakosztról, így hát teljesen elégedettek voltunk, és vártuk a másnapot. Este az egyik fiú - valami bukovinai román legény - mesélni kezdett. Különös, jóízű, roppant eredeti meséket mondott, csupa szín és fordulat volt valamennyi. Közbe-közbe harsányan nevetett mindenki. Elhatároztam, hogy megjegyzem és leírom a meséket, de közben elálmosodtam és elaludtam. Nyolc nap óta ez volt az első nyugodt, tűrhető éjszakám.

*


Másnap reggel öt órakor kezdődött a tisztogatás. Kilenckor nagy orvoskísérettel érkezett az ezredes. Agyról ágyra járt, mindenkit megvizsgált.
Felmutattam neki bizonyítványaimat. Kopogtatott, hallgatott. - Felmentés! - mondta röviden és ment tovább. Délután megkaptam irataimat és borzalmasan összegyűrt, sáros ruháimat. Ismét szabad voltam. Coseac barátom ott maradt a kórházban. Többet nem láttam, és valószínű, hogy nem látom ezután sem. Megtartom jó emlékezetemben. Most is magam előtt látom, amint utánam nézett nagy, álmodozó kék szemével, amelyből fényesen sírt a kisebbségi sors és a közeli halál.

*

Vonatom délután ötkor indult vissza Fálticeni-be. Elmentem csomagom után Burah Nahman bodegáshoz. Minden megvolt, hiánytalanul. - Mivel tartozom? - kérdeztem. - Semmivel! - mondta az öreg zsidó. - nekem is van katona fiam. >esztercén van szegény... Katonától nem fogadok el pénzt, amíg katona a fiam... szegény, édes jó fiam... Hangja meghatottan rezgett. Megszorítottam a kezét. Még volt annyi időm, hogy megtekintsem az állomás melletti nagy parkot. Kedves park, mint maga az egész városka. A kezdődő tél kopaszságában állott előttem, de így is szép volt. Lábam alatt suhogtak, zörögtek a hullott levelek. Tóhoz érkeztem, a tavon keresztül csinos kis japáni híd ívelt. A tó körül tehenek bandukoltak. Egy fehér, bús tehén lassan felment a japán híd közepére, és keservesen elbődült. Az őszi nagy szomorúságban eszembe jutott a kolozsvári park. Hazajutok-e még egyszer? Iszonyúan elfogott a honvágy. Szerettem volna együtt bőgni a bús fehér tehénnel...

2008. december 27., szombat

Megyek élő testvéremhez (Kölcsönkönyv)


Kis, igénytelen füzet kínálkozott le még a nyáron a könyvtárpolcról, talán éppen a rudimentáris, brosúrára emlékeztető, ágrólszakadt kinézete keltette föl az érdeklődésemet, no meg a címe, amit – mint kiderült – Ágh István költőtől és műfordítótól kölcsönzött a szerkesztő Koczkás Sándor. Aztán már elég volt kézbe venni a könyvet, s mintha magamagától, már fedte is fel nyilvános titkát: 1993-as alkalmi kiadványról van szó, az Egerben éppen akkor tartott III. Finnugor írótalálkozóra készült, meglehetősen adminisztratív eszközökkel.

A szerkesztő utószóban magyarázza a bizonyítványát, miért is sikerült a finnugor költészetet bemutatni hivatott antológia ennyire hiányosra és alkalomszerűre. Az anyag begyűjtését és kiválogatását ugyanis rábízták minden egyes tag-írószövetségre, amelyek – ismerjük a bürokrácia akadozva működő áttétjeit – számos esetben felületesen, nem egyszer formálisan válaszoltak a felkérésre, lehetetlenné téve bármely kritikai, szelekciós elv érvényesítését. Így a kötet költői színvonala egyenetlen, adatai hiányosak, a költőkről nem tudunk meg majd semmit, az általuk képviselt költészet állapotáról ugyancsak nincs tudomásunk. Kapunk viszont egy versgyűjteményt, legtöbbször orosz és magyar nyelven, illetve azon finnugor népek esetében, ahol létezik anyanyelvű irodalom, az illető nyelven is.

Tudomásul véve mindeme korlátokat és hiányokat, a félig üres pohár szindrómáját alkalmazva azokhoz csatlakoztam, akik azon örvendeznek, hogy a pohár még félig tele van (értsd: nincs veszve minden), s kíváncsian át- és átolvastam a 16 finnugor nép költészetéből nyújtott nem mindennapi ízelítőt. Mindenek előtt annak örvendeztem, hogy a verseket remek magyar költő-műfordítók – Ágh István, Bede Anna, Bella István, Gombár Endre, Képes Géza, Rab Zsuzsa – tolmácsolták, de annak is, hogy a finnugor írórokonság ennyire tudatosan keresi és ápolja a családi kapcsolatokat, s ezek az önmagukban kicsinynek, már-már elenyészőnek bizonyuló népek egymásba kapaszkodásából milyen életrevaló intézményrendszer született.

Nemrég, a június végén befejeződött Finnugor Népek V. Világkongresszusára a nyugat-szibériai Hanti-Manszijszkban került sor, a VI-at pedig Magyarország vállalta magára 2012-ben. Ez a rendezvény mindenek előtt átfogó problémákat tárgyaló politikai-gazdasági fóruma a finnugorságnak és azon államoknak, melyek területén e népek élnek.

A Nemzetközi Finnugor Kongresszus viszont elsősorban tudományos fórum, 1960-ban indult el Budapestről, és ötévenként került megrendezésre. Az első kongresszusokon kizárólag nyelvészek találkoztak, majd csatlakoztak hozzájuk a filológusok, később pedig a néprajzosok, régészek, antropológusok, és legkésőbb a történészek. Az utolsó, a X. kongresszust Joskar-Olában, a mari fővárosban tartották, s ugyancsak onnan indult útjára 1989-ben a finnugor írótalálkozók sorozata, amelynek utolsó, IX. rendezvényét a karéliai Petrozavodszk látta vendégül 2006-ban, a következő, a jubileumi találkozót pedig ismét mari földön rendezik meg. A finnugor társadalmak, a tudományosság és a kultúrák cseréje tehát következetesen folyik, ez a kis fehér kötet ebben az adatsorban kapja meg a maga valós értékét is.

Külön érdekesség, hogy a moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ hivatalos honlapjának beszámolója szerint Petrozavodszkban a legnagyobb sikert a 27 éves Iancu Laura aratta, aki a csángó nyelvű irodalomról tartott előadást. Az elnöklő Armasz Misin karél költő a húsz perces előadás végén meg is jegyezte: “Csendesen is lehet nagy dolgokról beszélni.”

(Erről vall az alábbi finnugor versválogatás is.)

*

Aki persze idegenkedik az úgynevezett halszagú rokonságtól - ma is vannak számosan, akik sürgősen felülvizsgáltatnák, sőt semmisnek mondják ezt a fajta nyelvi eredeztetést, azoknak nem mond semmit ez a bejegyzésem. Akik viszont szeretik megadni a módját mindannak, ami a "megismerés" címszó mögött bújik meg, azoknak valódi csemege lehet e kisantológia.

Cseke Gábor


Manysi (vogul)

Andrej Tarhanov
HOLLÓ


Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közel a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húru lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott,
és lezuhant.
(Bede Anna fordítása)

***
Nyenyec (jurák-szamojéd)

Jurij Vella
MÁR CSAK SZÍVEMBEN ÉL A DAL


Ennyi az egész.
Elmentél. Messzire.
Rénfogatod sem
Ködlik már a távolban.
Csak itt-jártod nyoma,
Csak suttogásod,
Csak ajkad íze.
Karom mellemre szorítom,
Ki ne ugorjon a szívem,
Úgy dübörög.
Ím a hófúvás
Befújja szánod nyomát.
Száncsengőd jégcsap-csörgés.
A szél a tundrába szórja a hangod,
Lefagyasztja
Arcomról
Lágy csókjaidat.
Már csak halántékom lüktet.
Már csak szívemben visszhangzik a dal.
Ennyi az egész,
Ami megmaradt
Belőled...
És még a vágyakozás
A feléd vezető
Ösvényre.
(Bede Anna fordítása)

***
Komi (komi-zürjén)

Viktor Nápalkov
ESŐ UTÁN

Zuhog az eső, annyi szál
Hullik, az Istent elfedi.
Felhőit feji most a nyár,
Hogy a föld szomját oltaná.

S ha esőlével eltelik,
Nagy kékség kerekül megint.
Fenyvesben gomba, rengeteg,
Nedvdús bogyók a bokrokon.

Málnaizű csönd, sűrüdött
Levegő, merni is lehet.
Átázott erdő gőzölög,
Mint a borju elles után.
(Ágh István fordítása)


Alekszandr Nyekraszov
ALSZIK A HOLD...

Alszik a hold, mint arany medvebocs,
Hűti lelkem a hűvös este.
Ami elveszett, miként kimondatott,
Az ember soha ne keresse.

„Bánod vagy nem, már nem tekinthetsz vissza,
Bánod vagy nem, vissza nem mehetsz."
E fölismerés hányszor áthasítja,
Akár a kés éle szívedet.

A harmatcseppek nagy könnyek, ragyognak,
Alvadt felhő, pólya sebeden.
Bármit hoz rád a nappal, majd a rosszat
Betakarja az éj hüvösen.

Biztos emiatt járkálok a fenyves
Szűk ligetén, réten baktatok.
Apróra tépdesem, mi eddig eltelt,
S várom a szép, felkelő napot.

Ami elveszett, miként kimondatott,
Az ember soha ne keresse...
Mint összegömbölyödött medvebocs,
A hold az én magányos lelkem.
(Ágh István fordítása)


Vlagyimir Tyimin
GYERMEKKOROMBÓL

Bár erről senkinek se szóltam,
Megint utazom gondolatban.
Egy füzetlapra följegyeztem,
Hogy a városban mit kell vennem.

Új pipát Prokopij papának,
Jó szánkót csinált nekem télen.
Nasztya nénémnek friss kalácsot,
Mesék tudója: hadd meséljen.

Gris Vászjának a könyv a minden.
Bár őt még soha nem szerették,
Hagyja, hogy mi, csintalan kölykök,
Fájáról csórjuk a cseresznyét.

Madársípot is kéne venni,
Nikita vadász örül annak.
Mifelénk jó: gyereknek lenni,
Hol ily kedves emberek vannak.
(Bede Anna fordítása)


Jurij Vaszjutov
A NAGY FENYVES

Itt erdő volt. Vadakkal, madarakkal.
Itt lucfenyők közt lejtett a patak.
Itt a hermelin táncát is láthattam.
Vittem vad bazsarózsa csokromat.

Itt fenyőfák — születésnapi gyertyák.
Százévesen se lettek öregek.
Lapályon csöpp láp. Ha lófogat nincs már,
Leszedetlen a rengeteg szeder.

Amott meg a tó. Vadhattyuk hazája,
Bogyó- s gombától mind elégedett.
Szórtuk nekik a szedret marékszámra.
Szemfájdultig néztük szépségüket.

Minap a Nagy Fenyvesben újra jártam.
Neve maradt. Tuskó tuskó után...
Patak nem lejt. Mély medre is kiszáradt,
Pinty sem feni görbe csőrét a fán.

Lápra léptem. Szandálban is lehetne.
Egyetlen szem tőzegszeder akadt.
Én nem álmodtam ifjúságom erre,
Volt az a tó, láttam a hattyukat?
(Ágh István fordítása)

***
Udmurt (votják)

A. Kuznyecova
MI VAGYOK?

Kanca vagyok —
majd összerogyok terhem alatt.
De bírni kell, mert ezért tartanak.

Bárány vagyok —
Ifjú kosok engem körülvesznek,
döfkölődnek, ugrálnak, bégetnek.

Tehén vagyok -
Borjaim világra hozom,
tejem gazdámnak ajándékozom.

Gyíkocska s kígyó vagyok,
virág és madár vagyok,

S ha szépségemnek csodálói vannak,
örülök annak.

És asszony is vagyok, emberként élek,
s bár hihetetlen —
Megfér bennem az összes élőlények
minden türelme
és veszedelme.
(Bede Anna fordítása)

***
Mari (cseremisz)

Valentyina Iziljanova
Ó, HA TUDTAM VOLNA!

Mért törtem le a zelnicét,
hogy virága legyen tiéd?
Elszállt a csalogány - miért?
Ó, ha tudtam volna!

Mért ittam kora tavaszban
nyírfalevet, mert szomjaztam?
Nem tudtam: könnyeit ittam.
Ó, ha tudtam volna!

Mért szedtem annyi meg nem ért
bogyót, keserű berkenyét,
mért is szívtam fanyar levét?
Ó, ha tudtam volna!

Mért ültettem be ostobán
lombos kertemet oly korán?
Hiszen jöhet még fagy talán.
Ó, ha tudtam volna!

Mért tártam fel vajon neked
olyan nyíltan a szívemet?
Közönyös volt tekinteted.
Ó, ha tudtam volna!
(Rab Zsuzsa fordítása)


Alekszandr Szelin
EGY MAGYAR VÁROSBAN

A város szélén hagytuk a kocsit
és nekivágtunk Pécsnek gyalogszerrel.
Oly szép minden, hogy vétek lenne itt
beteríteni benzinfellegekkel.

Ős épület, fémmel fedett tetők,
a csúcsa mintha arany kopja lenne.
A magyar lány, idegenvezetőnk:
— Kívül is szép, de belül van a lelke.

Belépünk. Csupa fény, láng az egész,
mintha maga a szépség égne benne.
Varázslat. Mintha az arany s a réz
egymáshoz csendülne és énekelne.

Orgona zúg. És szívem megdobog:
felzeng a dallam, nagyon ismerősen.
Európa közepén ámulok:
cseremisz dallam. Vagy csak képzelődtem?
(Rab Zsuzsa fordítása)

***
Mordvin (moksa)

Ilja Gyevin
KÉKIA

Kékiában kék az ég, és
Kéklő kék a levegő.
Kékiában kék a lég, és
Kék kalászos a mező.

Kékiában minden szín kék,
Házak, kertek és tavak.
Kéken surrannak a cinkék,
S kék ködökben alszanak.

Kék a szerelmesek szeme,
Kék a mosoly, kék a szó.
Kékiában kék a zene,
Kék az eső, kék a hó.

Kékiában kék a tavasz,
Kék az ősz, kéklő a nyár,
Kék estéken kéken havaz,
Kéklőn hull a holdsugár.

Kékiában nyár szakában
Kék a dél, a forróság.
Jöjjenek mind Kékiába,
Kik e verset olvassák!

Szülőföldem, kék virágok,
Kék verőfény, kék csoda...
Nektek is van Kékiátok,
Kiki siessen oda!
(Bede Anna fordítása)

***
Inkeri költészet

VASÚT

Hatalmas halmokat raktak,
egyengettek földet, erdőt,
hidakat húztak mocsáron át,
folyókon is átvezettek.
Utat tettek tetejébe,
egyeneset, hosszú pályát.
Halmokat hamar elhordtak,
hosszú hidakat kihúztak,
utat akárha szőnyeget,
vasalt szalagot, egyenest,
kézzel készített szőttest.
Vasból csinálták a sínpárt,
fenyőből a talpfát hozzá.
Mozdony mozgott a síneken,
vaskeréken gurult végig,
füst pöfögött kéményéből,
szikrákat sziszegett bőszen,
tutúlt mint farkas a vadonban,
fütyült mint szél a fedélzeten,
harsogott mint szilaj vihar,
hajót veszejtő zűrzavar.
Kazánjában vizet forralt,
fahasábot falt nagy rakást,
kőszén gurult le garatján.
Ment a mozdony egyenesen,
fogyott az út már alatta,
robogott mint a szélvihar,
röpült, akár a sasmadár,
árut vitt, mi vinnivaló,
elvitte végre az embert,
utána elvitte kovácsát,
utaztatta a mesterét.
(Gombár Endre fordítása)

***
Lapp

Nils-Alsak Valkeapää
MÉRT TISZTELEM AZ ÖSI SZÁMIFÖLDET

Én tisztelem az ősi Számiföldet
De idegenek jönnek és papírokat mutogatnak
amiket ők maguk írtak
És még ha újakat irogatnának is
mit értenek ők a mi világunkhoz?

Minden dombon a mi apáink
raktak tüzet
az ő lábuk hagyott nyomot
minden kövön
Itt éltek s haltak őseink
Itt élünk mi is
ma még

A LÉT CSODA

A lét csoda
A minden talán semmi
káprázat
lidércnyomás

A napsütés alatt
az élet - gondok
a teljesség — álom
(Bede Anna fordításai)

***
Finn

Pekka Lounela
SZÉL SÖPÖR VÉGIG...

Szél söpör végig a tengeren,
nem rezzen tükre.

Eső zúdul az erdőre,
nem áznak levelei.

Vihar tépi a földeket porrá,
vízár fojt meg magot és pelyvát.

Az utolsó előtti nemzedék
számítógépei mögül döbbenten mered.
(Gombár Endre fordítása)

***
Észt

Paul Eerik Rummo
HÉTKÖZNAPI BOLOND

Nézz a tükörbe, ha borotválkozol,
vagy ajkad rúzsozod. Pillants oda,
ha tükröd előtt elmégy. Te, te magad
akarva-akaratlan, tudva-tudatlan
magad vagy a hétköznapi bolond.
A leghétköznapibb. Sok van ilyen,
Mindenki szinte. Rajtuk nyugszik a föld
és részben az élet. A bolond világ
s annak még bolondabb része: az emberi élet.
Borotválkozva már régen
nem csúszik meg a kezed. S mikor elmégy
tükröd mellett, pillantásod se rebben.
Kétségtelen: bolond vagy. Hétköznapi bolond.
Ilyenek vagyunk szinte valahányan,
akik nem bolondmódra bolondok,
vagy akikben még mindig
nem lobbant fel a megvilágosodás.
(Rab Zsuzsa fordítása)

2008. december 26., péntek

51 (Anemone Latzina)


Az alábbi nekrológot írtam róla, bár nem túl jól ismertem:

"1942. február 17. Brassó-1993. november 18, Bukarest.

Két dátum, két földrajzi pont között feszül a Költő élete.

Egyike volt a fehér hollóknak: a még Romániában alkotó, álmodozó, szenvedő, mosolygó, komorkodó, káromkodó... romániai német költőknek.

Szűkszavú, igazi bajtárs volt.

A "szerelmes csütörtök" végzetszerűen újra rátalált.

Anemone Latzina most a mi sebünk.

(Az elmenő költők mindig nyitott sebek. 

Mire beheggednének, jön a következő...)"

Cseke Gábor

*

Anemone Latzina
Szerelmes ének csütörtökön

Merő seb a tenyerem -
Rövid volt ez a szerelem!

Nyílt seb a szám -
Tarthat-e tovább egyáltalán?

Üszkös seb térdemen -
Eredj már, maradj velem!

Bokámat a sebek ellepték -
Nem volt ilyen szerelem még!

Seb, mennyi seb -
Ha elhiszed

Majtényi Erik fordítása

(Romániai Magyar Szó, Szabad szombat melléklet, 1993)

És még 4 Anemone Latzina-vers:

A szabadság rabságában

OLVASHASSAK amit akarok
krimit
lapokat
és Enzensbergert
szólhassak ahogy akarok
hol hangosan
hol románul
hol érthetetlenül
viselhessek amit akarok
maxit
make up-ot
vagy németségemet
mehessek ahová akarok
munkába
moziba
vízbe
mondhassak amit akarok
szar
Jálta
avagy csodaszép
utazhassak ahová akarok
Berceni-be
Bákóba
a Bánságba
Kedvelhessek amit én akarok
egyszer Á-t
máskor a dzsesszt
avagy Camembert-t
írhassak amikor akarok
ahol akarok
amit akarok.

Ez az ország

Ez az ország passzol rám.
Miként a ruháim,
amelyekben lakom.
Egy kissé rövid.
Egy kissé hosszú.
Némiképp szűk.
Némiképp bő.  

Szász János fordításai

(Ez utóbbi két verset, többedmagukkal egyetemben a cenzúra kidobta a szerző "was man heute so dichten kann" - 'amiről verset lehet írni' című, 1971-es kötetéből, és jó ideig gépiratban terjedtek.)

A Hét, 1993

*
A féltékenységről

De: 
a gesztusok tovább függtek 
a falakon. 
De: 
a padlófényen áttűnik 
a pucér lábak nyoma. 
De: 
az arcokat lekaparták 
a gyengéd pillantások.


Denevérkönnyen

gabalyodik 
a nap hajamba. 
Mégis megyek az éjjel 
megyek a patakokkal és folyókkal 
a tenger mélyét keresem. 
Ruháimmal 
a beszédet 
sohasem vetem le 
ők védenek 
a Szajna hidegétől 
a Pont Neuf alatt. 

Szlafkay Attila fordításai

(Napkút-Napút, 2001)

*
A Wikipédia ennyit tud róla:

A brassói Honterus-gimnáziumban érettségizett, utána két évig titkárnőként dolgozott egy helyi általános iskolában. 1962–1967 között a bukaresti egyetemen német-román szakot végzett. Férje Szász János költő volt. Kezdetben a Lumea (A világ) című lapnál dolgozott, majd 1969-től a Neue Literatur című bukaresti folyóirat szerkesztője volt. 52 éves korában egy villamos elé vetette magát. Kötetei: Was man heute so dichten kann, Dacia, Kolozsvár, 1971
Tagebuchtage, Galrev, Berlin, 1992.

*

Annyira kevés szavú itt minden, ebben a történetben. Anemone volt Szász János harmadik felesége. Jóval fiatalabb Jánosnál, s haláláig szuverén egyéniség. Kiegészítették, de igazából nem tudták dominálni egymást. (János egy 2006-os interjúban így vall róla: "a második házasságom se sikerült, de a harmadik igen. Egy német lányt vettem feleségül, aki szinte tökéletesen megtanult tőlem magyarul, Anemone Latzina, remek költő volt, olyan átütő erejű volt a lírája, hogy felfigyeltek rá Németországban is, s bekerült a Világirodalmi Lexikonba, a magyarba. Erre legalább olyan büszke vagyok, minthogyha én lennék ott...") 

Anemonénak megvoltak a maga külön körei, ahová nem követhette senki. Szerette az életet, az irodalmat, a mámort. Szomjúhozta a tiszta, világos szavakat. Nem érdekelte a megélhetés és a siker. Az ilyen emberre mondják: él bele a világba. Gyerekes volt és felnőtt, fiús volt és idomaiban telten asszonyos. Ez is volt, meg az is. Szenvedélyes és hűvösen tartózkodó. Olykor maga volt a zárkózott titokzatosság. János nagyon megszenvedte korai elmenetelét, és mindent elkövetett, hogy még hosszú évekig ébren tartsa - megérdemelt - kultuszát. Mióta János is elment, néhány ismerősén és a "német Forrás-nemzedék" után nosztalgiázókon kívül senki se emlékezik már e tiszta, elnémíthatatlan hangra. Valahogy azóta eltűntek az erdélyi német költők. Semmit sem hallani róluk. Magam sem értem, hogy nem felejtettem el Anemonét. Hiszen alig néhányszor találkoztunk. Talán engem is izgatott a személyisége, amit immár sosem fogok tudni megfejteni. 

De bár egyre romlik a memóriám, valami furcsa eltévelyedés folytán, az általánosan feledésbe merülőkre egyre jobban emlékezem!

Illusztráció: János és Anemone * Fotó Székely Sándor