Váltás az urszu 2 bén!

Mivel éppen elég az olvasónak ezer eddigi bejegyzés között eligazodni, a blog folytatását egy másik helyen képzeltem el, amelynek az elnevezése:

urszu 2b

E hivatkozásról közvetlenül is el lehet érni, de szerepel egyúttal a jobb oldalon található, Saját oldalaim, blogjaim oszlop hivatkozásai között.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35): Integetők

(Most veszem észre, hogy az urszu2-ben kereken ez az 1000. bejegyzésem...)

*

Integető - terepasztalon

Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán a mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk, hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is a gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik, anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja, az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja, aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és egyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.

- Rövid legyen és erős...

Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért ő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:

- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtó apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?

Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen másutt jár.

- Tessék? Ja úgy...

Órájára néz:

- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek... Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van, aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra... Tudják, hogy bolondul a vasútért?

Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős” feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel elhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát, amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:

- Nem jut erről eszedbe valami?

Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a kinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

Integetők

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk egymást

ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben

mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad ácsorgásunknak tartást

segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni mindörökre

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben haldokló látszat

és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a fürge mehetnék

csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden lombhullásnak

mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a csípős verejték

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely megkísértett

feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt vagyok

akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek

emlékük itt bolyong körül sündörgő néma láthatatlan ordasok

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen gyorsan és találóan előhalászniM De mielőtt magyarázkodni kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

A Jelentésekről - az UH-ban

Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.


*



A kényszerpálya elemzése


Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.


Simó Márton

Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.


Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak,   ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)

ADY ANDRÁS
Téli hajnalok


Tőlünk tíz kerítéssel 
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a 
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai 
fényre ugat. 


Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy 
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén 
hagyva a pihentető 
sötétséget. 


Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.


CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok


Az  alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja


de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol 
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig





PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből


Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
 évre-év, a kapu fölé gipszelt 
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, 
fakul, veszti színét a világ.


Hol vannak az ünnepek?


Vastag por alatt, 
a meleg
padlástérben hallgat 
egy szétszerelt világ.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (21)

SOLTÉSZ JÓZSEF

A disznó

Jókedvem ma meleg ágyban ébredt.

Térdem átkarolva ül, és úgy néz rám,

mint akit isten tudja, mi lelt.

Meleg sodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,

húsleves illata csábít, hallom a konyhazenét,

s még kártyát vetnek gondolataim meglepetten.

Visít a kisöcsém,

majd elhallgat, mint akit élete

első halálos bűne ért tetten.

Fát vágnak az ablak alatt,

s tizenöt év után most ér el hozzám

annak a disznónak a sivítása,

aki ijedtében, késsel a szívében,

lázadozva szalad a nagyvilágba.

Soltész József (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetes irodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogy költői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban az egyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnek utol ma is, annyi távoli évtized után...

CSEKE GÁBOR

A sertés

Meguntam húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!

Tél jött - Bukarestre is,

perzselni jó zimankó. Böllérkedvű

barátommal autót kerítve meg sem álltunk

a távoli faluig

ahol rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű

barátom mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó

nem sovány mosléktól melasztól krumplihajtól

s úgy is lett a pópa feleségestül

mintha megérezték volna hogy jövünk

úgy levágták szegény sertést

s gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték

mint a pinty

hogy nekünk már csak a szeletelés

a darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás

a döntsd meg a poharat

a kapd be a kóstolót

a tor mámoros öröme maradt

a pópa állapotos felesége sírt

míg számolta a pénzt

férje vigasztalta:

jó az isten, megsegít

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (20)

SOMORČIK SZ. ROZÁLIA

Mámor

Látom közelít felém

a köd szürkéskék, kemény,

nyomot hagy az égen,

délkelet az irány, éppen

lesüllyed, majdnem becsapódik

tudja nézem, most emelkedik

játszik velem, fátyol hullámzik

már rózsaszín, a szürke foszlik

szédülök, újra felrepít

szemem csukva, lángja hevít

fordulat, zuhanás, újra fel

az ég már forró, tüzel.

A Nyitrán élő Somorčík Sz. Rozália mondhatni figyelő árnyékomban hajtott ki erőteljes asszonyos lírájával. Személyesen talán még nem is tudja, milyen magasságok emelik magukhoz, de már ott ül ő is, velünk együtt, a kórust éltető közös táviródróton...

CSEKE GÁBOR

Józanodás

Kereplő kattog majd dalt nyekereg

a fejemben valami láthatatlan korong

a dallam egy és ugyanaz mint

csepegő csapból a cseppre csepp

pár hang csupán de újra és újra elakad

szemem kinyílik a hajnal fénye csupa

gyanakvás úszom az idő gyöngyöző hullámain

hömpölygő harci ricsajban mindjárt

elvisz az ördög nagyot szortyogok

orrom kitisztul de csak ideig-óráig

szipogva ülök az ágyszélen fecske a dróton gyűrött

kotta a kottatartón

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (19)

DEMÉNY PÉTER

Szivárvány

Nem érdekel a lehetetlen és a lehetséges,

nem érdekel a szerelem és a szakítás,

nem a barátság és az ellenségeskedés,

az öröm és a szomorúság,

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább a szivárvány,

földöntúlian ahogy felragyog egy-egy képtelen,

váratlan, lenyűgöző zápor után felettünk,

úgy választ el, hogy semmit el nem választ,

csak megjelenik pompásan és bolondul,

csak ott van, mert másképp és máshol nem lehet.

Demény Péter (sz. 1972, Kolozsvár) "fiam lehetne" alapon is olyan költő, akiből úgy ered a szöveg, mint műkorcsolyázó buzgalma révén a kecses nyomok a jégen. Követni lehetetlen, de vele egy pályán száguldozni, forgolódni ösztönző élmény.

CSEKE GÁBOR

Fakó ég

Minden érdekel ami a reggel vaksi fényében is

megtekinthető a pincére roskadt padlás és a széltépázta

tető a fulladásos halál és annak ellenszere

a friss levegő - no persze, és

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább fakó ég

mely nem hazudik parádét éppen csak szomorúan

kifeszül fölöttem mint lanyha lepedő

mit a szél is alig lenget és korom szitál

alá belőle mögötte rejtett póktanya

és kolbászfüstölő -

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (18)

OLÁH JÁNOS
A tisztás


A tisztás felé vettük az utunkat,
és megpihentünk egy korhadó farönkön.
Vártam, hogy beálljon a csönd,
arra intettem a gyerekeket is,
hogy hallgassanak.
Helyette forrón és bugyborogva
ránk zuhant az esti erdő,
a bódult madarak rívása, sikongatása. 
Mit akarhatnak ennyire,
hogy mindegyik beszél, és egyik se hallgat?


Egyívásúak lévén, Oláh János lírai élményvilágában sok érintőleges átfedést találok saját érzékeléseimmel. Ugyanazt a korforgatagot éltük át, ugyanabban a szennyes árban úsztunk, küszködve és magunk elől is magunk felé menekülve, hogy rá kellett ébrednünk: a tisztásokra végül is a rengetegeken át vezet az út...




CSEKE GÁBOR
A rengeteg


Az erdő mélyébe tartottunk és egyszer csak
elnyelt a rengeteg. Merészségünk foglyaiként
meredten néztük az ágak a törzsek az indák kusza
szövevényét egyre azon járt
az eszünk hogy ezek a végső őszinteség
percei a vallani vállalni varázsos
pillanatai amikor csupa csönd a sűrű de a lelkünk
zsongó méhkas jajongó vád és dadogó
mentegetőzés süvítő rosszallás és
hálazsolozsma kutyasóhaj
vakremény

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (17)

KIRÁLY ERNŐ
Zaccban mélyen


Kávéscsészém alján 
motoszkál arisztokrata 
szemed fénye, keresed a 
tökéletest a zaccban, 
a varázskulcs-erő 
titkos kattanását.


Rám nézel, hogy figyelem-e 
ujjaid mutogatását, 
mellyel körülgyalogolsz 
a fekete köríveken, 
belesóhajtasz mélyen a 
lejátszott tragédiákba.


A szememben Király Ernő kész költőként bukott elő az ismeretlenből. Jelezvén, hogy szülőfaluja, Sóvárad levegője, földje, kézzel fogható és szellemvilága erőteljesen lírára hangolt. Király Ernő látványosan kiteljesedő költészetén ugyanakkor maradandó nyomokat hagyott Kolozsvár rejtett, ám megkerülhetetlen urbánus misztikája.


CSEKE GÁBOR
A kávé habgallérja körül


éjfélbe fúló felszín hívogat
mint bányató tükre rezzenéstelen
állja kérdő tekintetem
de csókja selymesen forró
emlék csobban s a mélybe ránt


se látok se hallok csak nézek
belé a habgallér kellős
közepébe érzem hogy tűnik át
belém a pattanó feszültség
a lüktető kortyra korty 
telik-múlik életszerelem

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34): Ikervágányok

Nic Hanu fotója

Úgy fejeztem be legutoljára: "úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is egyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogy tulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylat olyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabad kivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (33): Füst az Ufó felett

Henning János: Éjjeli gyors

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem, amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes, harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az önkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál, félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd jelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt. Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás, az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az általuk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert és nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan, szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve. Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból, csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját az egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb, ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll, ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik, csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az egész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket, vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt gallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is, de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a másiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról, ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes, sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle. Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy tulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32): Átutazóban

Biró Károly: Nosztalgia

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (31): Fordítókorongon

Székely vasúti hálózati tervek, 1894

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak is olyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás. Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálva a felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol az ember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és ne tovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, a fordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végül ugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történt egyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabeli fotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szeme és objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr, bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpen lehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetni szinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarással szavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánál maradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhány napig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ott figyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elé kerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonban megfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóba állnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kell mindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesek bizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogy a vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynek tekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általános bizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúti csomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevés vizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzá szárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális, a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkör családiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziók emberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabb kommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogy látatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek, és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, mely azokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben az országban, ahol – bármi történjék is másutt – a magyarság abszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magához hűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nem csupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is, pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonal futott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszett álom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazás nem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végső megállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzös tovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnan aztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba, amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföld felemeléséről szóló országos (világmegváltó) viták és elképzelések kapcsán sokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottak át a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek (ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdasági lehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldi nemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna a valóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve, olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelyt közvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel és Sepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módján illeszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközi vasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét – amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy a természetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd: vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez már Dédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időben ezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékű nosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppen elterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosan gomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosan rátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebb légmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azok megsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nem akarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fog emiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem, esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetek óta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatát tudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem, amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, ő szeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlan ideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlen válaszaimmal...

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (104)

Geraldin királyné és Zog király

Budapest és az ország a rádió előtt
1938 április


Vasárnap délután félhatkor megélénkült Budapest uccáinak a képe. Zsúfoltak voltak villamosok, autobuszok, emberekkel tömve a járdák. A szokásos vasárnapi őgyelgés helyett most látni lehetet mindenkin: célja van, vár valamit, siet valahová…
Budapest népe hazasietett, hogy végighallgassa Magyarország Kormányzójának rádiószózatát. Az ujságok kiadóhivatalainak kifüggesztett táblák előtt sokszáz főnyi közönség várakozik, de a futballderby eredményei nem izgatták a tömeget. Nem hallunk szokásos vitákat és veszekedéseket, halkan beszélnek az emberek és csöndesen várják, mikor jelenik meg a kiadóhivatalok homlokán a Kormányzó beszéde. Egy-egy lakásban, különösen, ahol kevesebb a rádió, több család gyűlik össze, ismerősök, sőt idegenek is bekopogtatnak és mindenki szívesen látott vendég…
A főváros minden nagy mozijában is közvetítették a Kormányzó szózatát.
A hiradók és a kisfilmek után szünet következett, azután félhétre becsöngették a közönséget és a műsor folytatása helyett a Kormányzó beszédét közvetítette a mozi hangszórója. A kis mozik egy részében technikai akadálya volt annak, hogy bekapcsolják a mikrófont: ezekben a mozikban a hatórás előadásokon alig lézengett egypár ember. A legtöbb nagy pesti kávéház már tegnap este óta hirdeti, hogy közvetíteni fogja a Kormányzó szózatát. Hat óra tájban zsúfolásig megtelnek az összes nyilvános helyiségek, amelyekben szól a rádió.
Mi az egyik legnagyobb budapesti kávéházban hallgattuk végig a kormányzói szózatot. Nemcsak a rendes vendégek ülnek itt az asztalok körül, szegény, kopottruhás, egyszerű emberek álldogálnak az asztalok között és némán, arcukon a megilletődöttség komolyságával várakoznak. A pincérek, akik máskor talán nem látják szívesen az ilyenfajta vendégeket, most örömmel tessékelik beljebb őket. Százszámra állnak és várnak az emberek, az asztalok között mozdulni sem lehet. A bemondó szavai után méltóságteles csendben szólal meg a Kormányzó.


Ünnepelik a Kormányzót
Az emberek előbb meghatott tisztelettel figyelnek a hangszóróra, aztán egyszerre kipirulnak az arcuk, áttüzesednek a tekintetek, felragyognak a szemek. Érezni lehet a levegőben a lelkesedést, a szeretetet, amellyel a kormányzó minden egyes szavát fogadják.
Egy-egy mondat után felharsan az éljenzés és a taps, de azután ismét nagy, nagy csend, nehogy a Kormányzó beszédének egyetlen mondata is elvesszen. Az utolsó szavaknál egetverő, tomboló tapsorkánok, éljenáradat. Az emberek felállnak és csillogó szemmel, lelkesedéstől érces hangon énekli végig a Himnuszt. Amikor a nemzeti ima utolsó akkordja is szertefoszlik a levegőben, percekig harsog a lelkes kiáltás: 
- Éljen a Kormányzó! Éljen a Kormányzó!
Ezen a verőfényes vasárnapon mindenki a szabadban, az uccákon tartózkodott, amint közeledett a rádióbeszéd - így szólnak telefonjelentéseink a Dunántúlról, a Tiszántúlról, a Duna-Tisza közéről és a Felvidékről - városokban és falvakban egyaránt hazafelé özönlött a sokaság. Mintha egy láthatatlan nagy Trombita fújná a takarodót az egész ország népének, mindenki otthonába tért vissza, még a szürkület előtt. Csak azokon a nyilvános helyeken, kávéházakban, vendéglőkben láttak tudósítóink továbbra is nagyobb tömegeket, amelyeknek a helyisége rádióval van fölszerelve. Amint félhétkor, a fejedelmek és katonák pontosságával, megszólalt Magyarország kormányzójának zengő férfias hangja a mikrófonban, szinte érezni lehetett, hogy nagy-nagy némaság borul nyolc és fél millió emberre. Mindenki a mikrófon rezdülését leste visszafogott lélekzettel ebben az országban. Családok és baráti körök ülték körül a rádiót, de mintha érezték volna, hogy a kormányzói beszéd mindenkinek szól, mindenkire tartozik és mindenkié: a langyos tavaszi estében kinyitották az ablakot, hogy az uccákat és tereket is betöltse Horthy Miklós hangja.
Az ország legkülönbözőbb pontjairól nagyközségekből, kisebb falvakból jelentették Újságunk tudósítói, hogy a község népe odacsoportosult azokhoz a házakhoz, amelyről tudja, hogy falaik között rádiókészülékeket tartanak. Ötven-hatvan ember is szorongott az ilyen házak körül, uccán, az ablakok alatt és leste a beszédet. Hasonló volt a helyzet a városokban. A rádióval felszerelt kávéházi helyiségek zsúfoltak, de némák maradtak.
Mikor aztán a beszéd utolsó mondatai is belé hullottak a csöndbe, az uccán figyelők és a mozikban, kávéházakban szorongók ajkán felzúgott a lelkes éljen-riadalom.
Igy fogadta Magyarország az államfő beszédét, mint egy család, amely körülüli és komoly figyelő arccal, fogékony lélekkel hallgatta a család fejét….




A magyar arisztokrácia koronázási díszben vesz részt Apponyi Geraldine 27-iki tiranai esküvőjén
1938 április


A magyar vendégek teljes névsora és az esküvői ünnepségek részletes programja * A legviharosabb világesemények sem tudják elterelni az érdeklődést a tavasz egyik közelgő társadalmi, sőt politikai szenzációjáról. * Apponyi Geraldine grófnő és I. Zog király tiranai esküvőjéről.
Estélyiruhák és frakkok készülnek, öreg szekrények mélyéből évszázados díszmagyarok kerülnek elő, középkori családi ékszereket és ereklyéket készítenek elő az albániai utazásra. A magyar arisztokráciának számos közismert és népszerű tagja utazik le Albánia fővárosába, hogy április 27-én jelen legyen, amikor Zseri grófné örök hűséget esküszik Zog királynak és - Albániának, amelynek új korszakában első királynéja lesz.
Zseri grófnő számos budapesti ismerőse és barátja autón utazik le az esküvőre. Ez az autóút ma már kellemes utazás. Budapesttől a tiranai királyi palotáig remek széles betonút vezet. Néhány évvel ezelőtt még vakmerő vállalkozásnak, valóságos keleti expedíciónak számított volna autóval nekivágni Albánia hegyes vidékeinek. A vakmerő vállalkozó rövidesen le is kellett volna mondania tervéről és átszállnia ló-, vagy szamárhátra….
Autón utazik Esterházy Antal herceg, Lichtenstein Jánosné hercegné, Szapáry Marianne grófnő, Széchényi Hanna grófnő, Apponyi Károly és felesége, Apponyi Alfréd és felesége, Eszterházy Alice grófné és Hunyor Imre ügyvéd. Vannak akik bonyolultabb úton jutnak el Tiranába: Urbán Gáspár báróék és Edelsheim Lipót gróf meg a felesége például vonaton Rómába utaznak, s onnan repülőgépen mennek át Tiranába. A felsoroltakon kívül még Károlyi Sándor grófék, Hunyady Margit grófnő, gróf Forgách Antal és Hanna, Waldstein József gróf, Festetics Sándorné grófné leányával, Izabellával, a királyi menyasszony legjobb barátnőjével és Teleki Katinka grófnő, Zseri grófnő másik legjobb barátnője utaznak a tiranai esküvőre. Most már a teljes és részletes programot is összeállították, Albánia igazi királyi pompával és boldog lelkesedéssel készül királyának esküvőjére. Április 25-én, hétfőn este tíz órakor, udvari bált rendeznek. Ezen a bálon mutatják be a magyar vendégeket az albán uralkodónak. A bálra a meghívók „teljes díszt” írnak elő, ami annyit jelent, hogy frakkban például nem szabad megjelenni. A férfiak nemzeti díszruhában, a magyarok tehát díszmagyarban, a diplomaták diplomatafrakkban, a katonák pedig díszegyenruhában kötelesek megjelenni.
Természetesen a rendjeleket és az ékszereket viselni kell. Ugy halljuk, hogy a magyar arisztokrata hölgyek, akiknek már régen nem volt alkalmuk ilyenfajta pompás történelmi parádén résztvenni, olyan káprázatos, vagyont érő ékszerekkel indulnak útnak Tirana felé, hogy a drágaságok felvonulása külön szenzációja lesz az esküvőnek. Másnap kedden a király küldöttséget fogad, a magyar vendégek pedig Szkatariba és Durazzóba rándulnak ki s egyéb kirándulásokra indulnak a szkipetárok földjén, a fekete hegyek országában. Kedden este, a tiszti kaszinó bálján, az albán hadsereg tisztjeinek mutatja be a király menyaszonyát.
Az udvarba járatos tisztek egy része persze már ismeri a szép magyar grófkisasszonyt, de azon a kedd estén történik majd meg a hivatalos bemutatás. Másnap 27-én délelőtt tíz órakor lesz az esküvő. Persze, az esküvőre is teljes ünnepi parádéban vonul ki mindenki.
Még a hölgyek is régi történelmi díszmagyarokat, brokát szoknyákat és prémes mentéket fognak viselni.
A magyar arisztokrata hölgyek IV. Károly király koronázásakor hordták utoljára ezeket a történelmi öltözékeket. Féltizenkettőkor lesz vége az esküvőnek. A király és a királyné ezután küldöttséget fogadnak: az ország gratulál királyának és királynéjának. Felvonul a parlament, a kormány, a külföldi követségek, a hadsereg, az egyházak és a különböző tartományok küldöttségei.
A küldöttségek fogadása lesz Apponyi Geraldine grófnő első hivatalos királynéi ténykedése.
A magyar és a többi külföldi vendégek az esküvő után 160 személyes partyn vesznek részt. Április 27-én, szerdán délután 4 órakor érnek véget a tiranai ünnepségek. Az albán király és felesége az esti órákban a durazzói nyári palotába utaznak, onnan pedig nyáron kéthónapos tengeri üdülésre indulnak. Érdekesen döntött Zog király leendő felesége udvarhölgyeinek ügyében. Az udvarhölgyi teendőket egyelőre az osztrák Rüdiger bárónő végzi Apponyi Geraldine grófkisasszony mellett. Rüdiger bárónő utazik velük Durazzóba is. Ott más udvarhölgy nem teljesít szolgálatot, főleg azért, mert a kis kastélyban - nincs elég hely. Ősszel, ha visszatérnek Tiranába, akkor kezdődik majd az igazi udvartartás és ekkor lép szolgálatba az a magyar arisztokrata hölgy, akit a király felesége udvarhölgyévé már kinevezett, de akinek nevét egyelőre nem óhajtja nyilvánosságra hozni. A harmadik udvarhölgyi állást nem töltik be. A budapesti főúri társaság egy-egy tagja, Zseri grófnő régi pesti barátnői is lerándulnak néhány hónapra Tiranába, az éppen ott időző rokon hölgy vagy barátnő tölti majd be a harmadik udvarhölgy szerepét. Tiranába a király húgain kívül nem igen lesz társasága Geraldine grófnőnek, ezért állandó budapesti vendégeskedéssel akarja a király élénkíteni és felfrissíteni Geraldine királyné környezetét.
Budapestre a királyi pár egyelőre nem látogat el.
Ennek az elhatározásnak érdekes és persze hétpecsétes titok alatt őrzött oka van. Apponyi Geraldine grófnőnek a pesti társaságban még sok olyan jóbarátja és ???? pajtása van, akiket, ha mint királyné térne vissza Budapestre, esetleg nem látogathatna meg, vagy nem fogadhatna az udvari etikett tilalma miatt sem. Mivel nem akar senkit sem megbántani, csak akkor tér majd vissza Budapestre, ha már elmult egy kis idő azóta, hogy Zseri grófnőből a régi jópajtásból, Geraldine őfelsége, Albánia királynéja lett…




Hitler soha többé nem akar háborút
1938 május


Berlin, május 1.
A nemzeti ünneppé nyilvánított május elsején legelőször az ifjúság vonult az olimpiai stadionba. Berlin területéről 150.000 Hitler-ifjú és leány sorakozott fel Hitler üdvözlésére. Az 1937-38. évi német filmdíjat Leni Riefensthat kapja „Olympia népek ünnepére, szépség ünnepe” című filmjéért. Az idei német könyvdíj nyertese Baldur von Schirach „A hívek dala” címen kiadott verskötete, amelyben az 1933-tól 1937-ig terjedő üldöztetés éveiben az osztrák Hitler-ifjúság ismeretlen nevű költőinek verseit gyűjtötte össze.
A május elsejei ünnepségek kimagasló eseménye a Lustgartenben tartott nagy ünnepség volt, amelyen Hitler kancellár beszélt:
- Egyetlen néppel sem bánt a sors oly mostohán, mint velünk - mondotta a kancellár. - Térben korlátozva, nagy népsűrűséggel, körülöttünk pedig az irigyek és ellenségek tömege. Igy tehát a létért folytatott harc Németországban még nehezebb mint másutt. A német gazdasági politika elve: segíts magadon! - Én is ismerem ezt a jelszót, hogy „soha többé háborút!” Hiszen ez az én saját jelszavam.
A jelszónak nemcsak így kell hangzani: „Soha többé háborút!” hanem így kell hangzania: „Soha többé polgárháborút, soha többé osztályharcot!” A mai május elseje rendkívüli ünnep, mert hat és félmillió német lépett be a német nép sorsközönségébe. Ez a tény új feladatokat ró reánk.
Bármilyen nehezek lesznek is azonban a problémák, egyetlen pillanatig sem kételkedem abban, hogy rövid néhány éven belül sikerül mindezeket a kérdéseket megoldanunk.




Halálos repülőkatasztrófa érte az albán király esküvőjéről hazautazó újságírókat
Olasz óriásgépük sziklafalba ütközött, 20 olasz, angol, görög, német ujságíró és a római albán követ szörnyethalt.
1938 május


Róma, május 1.
Két napja egész Olaszország feszült izgalommal és aggodalommal várta a híreket az Ala Littoria hárommotoros nagy utasszállító gépéről, amely szombaton reggel indult el Tiranából, az albán fővárosból Brindisi olasz kikötő felé.
A gépnek nyoma veszett, vasárnap a déli órákig egyáltalán semmi hír sem érkezett felőle.
Csak azt tudták, hogy tizennégy utassal és hattagú személyzettel szállt fel, az utasok legnagyobb része olasz és külföldi ujságíró volt, akik az albán királyi menyegzőről számoltak be lapjaiknak. Délután bizonyossá vált, hogy a repülőgép vagy a tengerbe zuhant, vagy más szerencsétlenség érte.


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)