BAKA ISTVÁN
[Mint vámpír...]
Mint vámpír, aki sírboltjában ébred,
hogy újrakezdje a kárhozatot,
megrettenek, ha nyugtomból az ének
felébreszt s gyűjt a számra vérhabot,
nem akarom többé kiszívni élő
napoknak szűzies-fehér nyakát, –
már a Tejút is szemfogam nyomát
viseli: sápadt-vértelen fehérlő
versemben az egész rohadt világ
ott zsinatol minden vérlemezével,
gennyével; romlott fehérjeszagát
szagolgatom már iszonyodva kéjjel, –
mint vámpír, sírban ébredő halott,
vagyok azáltal, hogy már nem vagyok.
Baka István (Szekszárd, 1948. júl. 25. - Szeged, 1995. szept. 20.) számomra olyan tünemény. akár egy harsányzöld hars fűcsomó; arcommal beletemetkezem, s ha éppen múlni készülök is, axt érzem, hogy élek, még élek! Azt, hogy miért előzött akkora lendülettel a halálkanyarban, nem fogom tudni kideríteni. Egyszerűen sajnálom, hogy még kezet se tudtunk fogni egymással, s akkor került hozzám a legközelebb, amikor a fizikai közelség a végtelenbe tágult...
CSEKE GÁBOR
[A vériszonytól... ]
A vériszonytól nem tudok aludni
attól félek hogy csöndben elszivárgok.
Valahol, valaki abba fog belebukni
hogy vámpírként fenekedve rámront
csókot igérve véresre marja ajkam
a kéj hevében lesz kapcsos mindenem,
szorítjuk egymást fuldokló áhitatban
s tolul bennünk a gyilkos szerelem
szólnék de szád piócaként tapadva
szívembe minden szándékot visszagyűr
kapaszkodnék érvekbe és szavakba
de sorsunkat mily isten dúlja fel?
a vériszonytól nem tudok aludni
s éberségem nemlétbe ringat el
2011. április 30., szombat
2011. április 28., csütörtök
Paprikaültetvényem (21)
2011. április 28 - az első paprika |
A folyamatlánc tehát majdnem-majdnem bezárult. Ami ezután jön még, az már részletkérdés.
A paprikatöveken egyre több lesz a feslő virág, mind több a kis lámpáskákra emlékeztető, duzzatag bimbó. Van hát bámulni valója a madaramnak.
A paprikaültetvényre megérkezett a lehető legfinomabb, legvékonyabb nyúlszőr ecset, ami csak létezett a közeli tan- és írószerboltban. Ilonka ezzel végzi el az üvegablakon kívül rekesztett kósza rovarok feladatát: egyik virágról a másikra átviszi a virágport, termővé téve öt szál paprikánk igyekezetét.
2011. április 28. - Megtermékenyítő ecset |
Közben az aljlevelek elsárgulnak, majd lehullnak, a fejlődés a növények felső régióiban folyamatos: a paprikák csúcsrészén osztódással szaporodó elágazások, újabb levéltövek és virágkezdemények jelennek meg. Gyanakodva nézem, hogy vajon most akkor - bár tudom, hogy nem - talán az égig nőnek?!
2011. árpilis 28. - Madaram csak ámul-bámul |
2011. április 27., szerda
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (9)
HALMAI ISTVÁN
Nyár
pedig jelezte jöttét
készületlenül talált e nyár is
most simogat de ismerem öklét
a következő fázis az lesz
torkon szorít kilök a szélbe napba
de arcom hőálló azbeszt
így csak a vers olvas bomlik - látod
a sorok drótja görbülőben
rímek ropognak iszonyú sortűz
s oda-visszad pereg egy film - az álmok
sugaraira szúrt szöcskék
összeégett hullái - üres mezőkön
készületlenül talált ez a nyár is
pedig jelezte jöttét
Halmai István / Mestó (1951-2001) egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár, és a resti fütyül, és ég a fél világ... Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz, amilyen az övé. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól? (Verseit lásd az Aranytalicska különoldalán: A Mestó-tengerszem titka)
CSEKE GÁBOR
Tél
jöttéről nem szólt
bár tudtam hogy beállít
s lehellete rámfagy míg szűz hava pilinkéz
ki tudja még mit mér rám
térdre rogyaszt kivallatt megtipor
jég alá nyom s veszettül nyivákol
arcomba mintha ő szenvedne tőlem
s a gondolataimba bujtatott lenge nyártól
nem is tudom ő mondja-e a verset vagy én
üvöltöm pofájába hogy hallgasson meg engem is
minden kifagy lelkemben ami égett
s vörösből fekete majd fakuló fehér lett
bár tudtam hogy beállít
mit akar ez a nyár itt?
Nyár
pedig jelezte jöttét
készületlenül talált e nyár is
most simogat de ismerem öklét
a következő fázis az lesz
torkon szorít kilök a szélbe napba
de arcom hőálló azbeszt
így csak a vers olvas bomlik - látod
a sorok drótja görbülőben
rímek ropognak iszonyú sortűz
s oda-visszad pereg egy film - az álmok
sugaraira szúrt szöcskék
összeégett hullái - üres mezőkön
készületlenül talált ez a nyár is
pedig jelezte jöttét
Halmai István / Mestó (1951-2001) egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár, és a resti fütyül, és ég a fél világ... Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz, amilyen az övé. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól? (Verseit lásd az Aranytalicska különoldalán: A Mestó-tengerszem titka)
CSEKE GÁBOR
Tél
jöttéről nem szólt
bár tudtam hogy beállít
s lehellete rámfagy míg szűz hava pilinkéz
ki tudja még mit mér rám
térdre rogyaszt kivallatt megtipor
jég alá nyom s veszettül nyivákol
arcomba mintha ő szenvedne tőlem
s a gondolataimba bujtatott lenge nyártól
nem is tudom ő mondja-e a verset vagy én
üvöltöm pofájába hogy hallgasson meg engem is
minden kifagy lelkemben ami égett
s vörösből fekete majd fakuló fehér lett
bár tudtam hogy beállít
mit akar ez a nyár itt?
2011. április 26., kedd
Paprikaültetvényem (20)
2011. április 26. - Ablakomban éppen odalátok... |
Most, hogy két napja az én ablakomban könyökölnek paprikapalántáim, nagy a csend körülöttük.Merthogy ők a császárok. És ismét egymást lefőzni vágyó vetélkedésbe kezdtek. A jobboldali legszélső úgy megugrott, mint a pinty - s ő nyitott másodjára virágot. A többi az már megszokott pompázás lesz az ültetvényen.
Hogy ne legyenek teljesen egyedül, melléjük rendeltem azt a pompás kis szobrot, amit Ágnes húgomtól és élettársától kaptam 2009-ben a születésnapomra, Torontóban. A kanadai jeges búvár (loon) egyik kedvelt ábrázolása az inuit szobrászművészetnek, amely nagy előszeretettel mintázza meg, a legváltozatosabb és legegzotikusabb kőzetekből vagy bálnacsontból kicsiszolva, az őket körülvevő természeti környezet élőlényeit.
A kis fekete loon csak ámul-bámul a sarokból, felnéz a paprikákra, amitől ők roppant elégedettek és büszkék. Én pedig nyugodtan végezhetem a dolgom, mert a számítógép mellől bármikor könnyedén odalátok.
2011. április 25., hétfő
Múltidéző: Amikor Trianon beintett (88)
Habsburg Otto |
Mit tegyen az író a háborúval szemben? - A Nyugat ankétja
1935 március
BÁLINT GYÖRGY
Ennek a fontos és hasznos ankétnek során két hozzászólás keltett meglepetést: Kosztolányi Dezsőé és Füst Miláné. Polemizálni velük, persze, nem a legkönnyebb. A háború problémája, sajnos, azok közé a kérdések közé tartozik, melyekhez nem minden felfogás képviselői szólhatnak hozzá egyenlő szabadsággal. Etekintetben kétségkívűl előnyös helyzetben van a két kiváló író, aki Babits Mihály emberien őszinte és kínzó kérdésére válaszolva, meglepő határozottsággal adta meg a császárnak nemcsak azt, ami a császáré, hanem azt is, ami az enyém, a szomszédomé, az embermillióké és a kulturáé.
Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes és Nagy Endre komoly választ adott Kosztolányinak arra az érvelésére, hogy „háborúk mindig voltak” és hogy a háború okai a lelkek mélyén „szunnyadó ösztönökben” keresendők. Kosztolányi bizonyos tartózkodó közönyt ajánl az írónak a háború kérdésében, de ehez az álláspontjához nem marad mindvégig hű. Mert cikkének utolsó bekezdésében váratlan fordulattal megjegyzi: „Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják?” Ezt fontosnak tartja, mert például, ha két délamerikai ország keveredik háborúba, akkor azt tanácsolja, hogy „törik-szakad, egyezzenek meg ellenségükkel”, de mit cselekedjen, „ha az erőgyűrű a testéhez ér és testvéreit fürészelik ketté, törik kerékbe?” Ebben az esetben Kosztolányi feltétel nélkül helyesli „azt a titokzatos egységet, melynek folytatója” és az az óhaja, „hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen”. Miután Kosztolányi az írók számára a háború esetén általánosan követendő elveket állít fel, végeredményben tehát azt tanácsolja, mondjuk Bolivia és Paraguay íróinak egy bolivia-paraguayi háború esetén, hogy a boliviai írók a boliviai közösség, sőt egyház (!), a paraguayiak pedig a paraguayi közösség és egyház diadalának ügyét szolgálják. Nincsenek pontos információink a boliviai és paraguayi közvélemény állásfoglalásáról, de valószínűnek tartjuk, hogy a boliviai írók és költők egyrésze műveiben valóban lelkesen bíztatja testvéreit, hogy saját életük árán is mennél több paraguayit fürészeljenek ketté és törjenek kerékbe, a paraguayi írástudók és ex-humanisták viszont a boliviaiak mennél nagyobb tömegének hasonló módszerű feldolgozását tartják célirányosnak és erkölcsösnek. A „világosan látó” szellemi embereknek ehez a felemelő koncertjéhez a boliviai, paraguayi, északamerikai, angol, francia, cseh és japán municiógyárosok, hadiszállítók és tőzsdeügynökök szolgáltatják a jól megérdemelt tapsot. Mindezek alapján Kosztolányi egy helyen kijelenti, hogy nyugtalanul aludna, ha a világ sorsát az írók kezére bíznák. Ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Egyelőre csak a világ lelkiismeretének sorsát bízták az irókra, de ha kiderül, hogy sok író gondolkozik így minden országban, akkor, sok más aggasztó jelenségtől eltekintve, ez is elég ok arra, hogy nyugtalanul aludjunk.
De még Kosztolányinál is nyugtalanítóbb és elszomorítóbb a másik nagyszerű költő, Füst Milán esete. Kosztolányi csak „minden bölcsességen túl”, szubjektív-nacionalista alapon hajlandó a háborúért lelkesedni - Füst Milán azonban objektív-filozófikus magaslatra emelkedve teszi magáévá, illetve az íróévá a háború ügyét. Mélynek látszó közgazdasági, sőt kulturális érvekkel igyekszik rávenni az írót, hogy megértse a tömeges haslövések, koponyaszétloccsantások, szemkiégetések és gázmérgezések szükségességét. Japánnal példálózik és a japán „államfentartók s a kultúra őrei” nevében rójja meg keményen azt a képzelt japán költőt, aki nem helyeselné a, mondjuk, Kína ellen indított háborút és Mandsuria elfoglalását. Közgazdasági érvekkel védi az imperialista tömegirtás ügyét ez a költő, aki oly szívhezszólóan szép versben tudta egyszer elpanaszolni, hogy milyen fájdalmasan kellemetlen, ha az ember hosszú éjszakán át álmatlanul forgolódik jól megvetett ágyában. A saját szenvedései iránt oly végtelenül fogékony és megértő költő szépen elmagyarázza, hogy Japánnak szüksége van erőszakos terjeszkedésre, mert „a sziget kicsi, a nép egyre szaporodik, nem férünk el, nem tudunk mindnyájan megélni”. Valóban olyan felhőkben járó, világtól-idegen poétalélek volna Füst Milán, amilyennek most látszik, amikor gyakorlati-nemzetgazdasági szempontokra hivatkozik? Komolyan hinné, hogy a japán nép azért nem tud megélni, mert a sziget kicsi és nem azért, mert a japán ipari trösztök és pénzintézetek profitja túlnagy? „Nem tudunk mindnyájan megélni” - mondja Füst Milán, mint Japán szószólója, de nem részletezi tovább ezt a fontos megállapítást. Ki nem tud megélni? Az oszakai dömping-textilgyár főrészvényese vagy kiskorú munkásnője? Mert ha mindnyájan nem is élnek meg, egyikük mégis csak eltengődik valahogy. Hogy melyikük, ezt talán Füst Milán is kitalálja. És hogy miért nem tud az egyik megélni a másik miatt: rövid közgazdasági elemzés után talán még ezt is ki tudná deríteni Füst, aki egyébként Darwinra is próbál hivatkozni, s aki nyilván azt szeretné, ha a japán kulik „életünket és vérünket az új piacokért!” felkiáltással vonulnának háborúba, a modern japán Tyrtaioszok ujjongó, buzdító, harci énekének hangjaira. A háborúban a „gyenge nép” önvédelmi harcát látja és ezzel teljesen magáévá teszi az olasz fasizmus ismert „proletárnemzet”-elméletét, mely szerint bizonyos nemzetek a népek társadalmában a proletárosztály szerepét játszák és ezért „fel kell lázadniok” az „elnyomó” nemzetek ellen. Füst Milán éppen úgy, mint a német nemzeti szocialista állambölcselők, teljes egészében elfogadja ezt a tetszetős tanítást és megtoldja még azzal a megállapítással, hogy az imperialista háború a kultúra szempontjából is kívánatos, mert például ma nem ünnepelhetnők Horatiust, ha „a latin legyőzetvén, beolvad az etruszkba”. Ez az újszerű kultúrfilozófiai elmélet teljesen megfeledkezik arról a különben eléggé ismert tényről, hogy a latin legyőzetvén, a legkülönbözőbb barbár népekbe olvadt bele és Horatiust mégis módunkban áll ünnepelni.
Fejtegetései végén Füst Milán, az emberbarát szelíden feddő hangján szól a képzelt antimilitarista japán költőhöz és szelíden magyarázza neki, milyen szép, erkölcsös dolog az, hogy „elszántuk magunkat, hogy kíméletlen harcot folytatunk e szaporodó s falánk nagyvilággal avégből, hogy egy szaporodó s falánk kis csoporthoz jók lehessünk”. Örülünk, hogy végre ő is megemlékezik a falánk kis csoportról, csak az a kár, hogy e csoportot rossz helyen keresi. Mert nem a japán nép az a falánk kis csoport, melyet gyanús jótevői a háború áldásában akarnak részleltetni. A falánk kis csoport ezeknek a „jótevőknek” maroknyi, de nagybefolyású szervezete, mely időnként lelkes híveket talál a legsötétebb pragmatizmusba tévedt írástudókban.
E sorok írója nem helyesli Benda dogmatikus parancsát, hogy az író tartsa magát távol minden szenvedélytől és érdektől. Az írónak nemcsak joga, hanem kötelessége is bizonyos szenvedélyekre szenvedéllyel reagálni és bizonyos érdekeket szolgálni. De ezek a szenvedélyek a legnagyobb tömegek legbensőbb vágyainak megnyilatkozásai legyenek, az érdekek pedig az emberiségnek (tehát ezen belül a hazai tömegeknek is) legnagyobb érdekei. Kosztolányi és Füst azonban - önkéntelenül is azt a látszatot keltik, mintha a „falánk kis csoport” érdekeinek agitátoraivá akarnák magukat „gleichschaltolni” és ezeknek az érdekeknek a szolgálatára akarnák felszítani a leendő áldozatok szenvedélyét. Pedig az írónak a háborúval szemben nem lehet más feladata, mint hogy a falánk kis csoport, az „egészen közönséges és piszkoslelkű kalmárok” (Zilahy Lajos kitünő hozzászólását idézem) lelki és szellemi üzelmeit leleplezze és felvegye velük a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott kultúra nevében. Azok az írók, akik ezt a feladatot nem tudják felismerni és teljesíteni, ne Horatiusra hivatkozzanak, hanem inkább Hans Johstra, a Harmadik Birodalom poeta laureatusára, aki egyik színdarabjában leírta az immár klasszikussá vált mondatot: „Ha ezt a szót hallom: kultúra, kinyitom browningom biztonsági zárját”.
I. SZEMLÉR FERENC (Brassó)
Kosztolányi Dezső versei, a „Szegény kisgyermek panaszai” jutnak eszünkbe és a szívünk megtelik szeretettel e szelíd, meleg, emberi költő iránt; akinek szavát kinyilatkoztatásként akarjuk és szeretjük tisztelni.
És íme ez a szelíd költő, a szavak és jelzők utolérhetetlen mestere, arcában egyszerre elváltozik és szájából komor szavak törnek elő. Mit tegyünk a háborúval szemben? - kérdik tőle és ő nem, nem ítéli el a háborút, nem tartja szörnyűnek, iszonyúnak és félelmetesnek, nem tartja fontosnak, hogy ellene küzdjünk, mint ahogy a pestis, a rák, a tüdővész ellen igyekszik küzdeni a társadalom, hanem kijelenti, hogy sajnos az ügy nem tartozik az ő hatáskörébe és egyáltalán nem tartozik az írók hatáskörébe és mint olyan általábanvéve kikerülhetetlen, sőt egyes esetekben még kívánatos is és hogy ezt meg kell mondania, „mert az igazságot hirdetni becsületesebb, mint valóságnak feltüntetni egy vágyálmot”.
Nem szándékszom Kosztolányi érvelését cáfolni, nem akarom mérlegrevetni gondolatait, melyeket bizonyára a kifejezés lehetőségeihez szabott, de mint aki az oda nem figyelőnek integet, nyugtalanul szeretnék szeme előtt meglengetni egyetlen árva gondolatot.
„Mester, Ön téved!” - lihegném zavartan és elborultan -, „mert hiszen lehet, hogy a gyilkosság vágya szintén megfelel az emberi természetnek, de azért Ön sem gondolt arra, hogy adott esetben megadással és belenyugodva tartsa oda fejét egy jólirányzott kalapácsütésnek!... És különben is, miért becsüli le Ön a komoly és figyelemreméltó vágyálmokat a köznap lapos igazságai kedvéért? Nem tudja Ön, Mester, hogy mindent, amit az ember elért, csak vágyálmainak köszönhette?... „Az emberi élet minden javulása kezdetben utópiának tetszett az aggályoskodó és maradi szellemek előtt” mondja André Gide és ezzel igazolta Campanellát, Morus Tamást és igen... azt hiszem, még Aquinoi Szent Tamást is, akik nem szégyeltek vágyálmokkal foglalkozni. Hát miért nem akarja elismerni, Mester, Ön, aki költő, hogy a vágyálmok, a látomások, az álmodozások viszik előre az emberiséget és nem a botor belenyugvás?... Nem tudja, hogy a repülést Daedalos és Ikaros mondája álmodta meg először és hogy a rabszolgaság gondolatát egy naiv regény, a „Tamás bátya kunyhója” tette megbélyegzetté?... Ó hát még mindig azt gondolja, hogy az álmokkal és mesékkel dolgozó költő semmit sem tehet?...”
Így szólnék én tétován és talán választ sem várva és Kosztolányi Dezső bizonnyal nem is válaszolna. Hiszen ő, a költő, mindezt jobban tudja mint én. Sokkal többet tud nálam. Azt is tudja, amit én itt nem mondtam el. És titokban maga is reménykedik a költő szavának erejében, mert ha nem remélne benne, akkor többé egyetlen sort sem írna le.
De ha mindezt tudja, ha hisz a költőben és hisz az álmokban, akkor hamis az a válasz, hamis az a kijelentés, hogy az író semmit sem tehet a háborúval szemben! Igaz, hogy nem akadályozhatja meg, mert gyönge hozzá, de ez nem mentség. Az első keresztények is gyöngébbek voltak, mint a római birodalom. Beszéljen hát a költő, amíg megengedtetik neki, hogy beszélhessen. Ne írjon békekiáltványokat Honduras és Nicaragua népeihez, de álmodja végig saját vágyálmait az örök békéről és közölje azokat az emberekkel, hiszen egyedül csak a költőnek adatott meg, hogy álmait ki is tudja fejezni. Hogy nem hallgatják meg?... Hogy szava a szelek játéka lesz? ... Mindegy! legyen játék!
Játék.
„Két áj!”
Áj. áj.
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!
S ha nem kontár költő mondta ki azt a szót, akkor majd visszhangzik a századokban és ha most nem is, egyszer talán mégis foganatja lesz.
A költő pedig, a Költő soha nem mondhat le arról, hogy vágyálmokat álmodhassék, mert bent a lelke legmélyén soha nem mondhat le az emberi gyógyulás örök hitéről.
Különösen akkor, ha még fiatal s egyebe sincs, csak az élete, amit el akarnak venni tőle.
De nem, azt sem lehet hinni, hogy más lesz az ember, ha megöregszik.
Századunk tragédiája (Fox-Film)
1935 március
A Fox-filmgyár páratlan lelkesedése és áldozatkészsége tette lehetővé, hogy megszülessen az 1935-ik év leghatalmasabb filmje; a "Századunk tragédiája" az a film, amelynek méltatását csak elragadtatott kifejezésekkel regisztrálhatjuk.
Az első pillanatban és az első órában megdöbbenve áll az ember e filmkolosszus előtt, mely a következő évszázad korlátlan filmlehetőségeit mutatja be. Ez a film pontos és kronológikus történelem Bismarcktól napjainkig, Ferenc Józseftől, Ferenc Ferdinándtól, Vilmos császártól, a mai velszi herceg gyerekségétől - a világháborúig, Kerenszkyig, Mussoliniig és Stalinig. Ez a film, amelynek főszereplője a tovarohanó történelem, - nem készült filmgyárban. Helyszini és pontos felvétel mindenről, maszk, smink és masztix nélkül. A "Századunk tragédiáját" húsz év mulva iskolában fogják tanítani.
2011. április 23., szombat
Paprikaültetvényem (19)
2011. április 23. Az első virág |
Kész, kinyílt az első paprikavirág! Jó volt a számítás, amikor azt jósoltuk, hogy húsvétra bekövetkezik a várva várt pillanat. Éppen a feltámadás napján...
Félig-meddig a hóvirágra hasonlít. S meglepődve láttam, hogy egy másik tövön is kifehéredett egy bimbó s rendre mindegyik paprikatő előrukkol a maga virágaival.
Igen ám - töri a fejét Ilonka -, de ha ezek a növények nem látnak idebent rovarokat, amelyek beporozzák őket, hogy lesz az egészből paprika? Azon töri a fejét, hogy szerez egy könnyű, puha, vékony ecsetet, s amit máskor a természet végezne el, azt most mi fogjuk megtenni. A cél érdekében.
Amúgy azt vettók észre, hogy a dolgozószoba ablakába költöztetett két tő fejlődése látványosan megugrott, míg az erkélyen maradt három mintha lemaradt volna kissé. Azt gyanítom, bár ez így lehet akár hülyeség is, hogy megsínylették a szétválást. Mégis csak bolyban indultak, úgy érzik a legjobban magukat, egymás mellett.
S mert nem kerül pénzbe, fogtuk magunkat s összeköltöztettük őket. Most egymás mellett állnak és hunyorognak a lemenő napba. Úgy, ahogy a mellékelt képen látszik...
2011. április 23. - Együtt nézik a lenyugvó napot |
2011. április 22., péntek
Magunkat látni mások tükrében
Tapodi Zsuzsanna szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk
Alig fejeződött be Csíkszeredában a III. Imagológiai Konferencia (április 15-16), dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara Humántudományok Tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, miként tehetnék még vonzóbbá rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk ennek az útkeresésnek a szellemében zajlott.
*
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekord számú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
- Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről. Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban - Magyarok a román irodalomban. Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltünk vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, illetve az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia. Olvasóink előtt nem kellene idegennek lennie a fogalomnak, hiszen a Színkép érdemben foglalkozott mind a 2007-es, mind a 2009-es csíkszeredai konferenciával, de úgy tűnik, nem a kellő áttöréssel...
- Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, mely a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében. Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másság-képpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van. Itthonról Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen folyó kutatásokról van tudomásom, konferenciánk társszervezőjéül a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, pontosabban az MTA DEB Néprajzi Kutatócsoportja jelentkezett.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére, önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is, (hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani).
Alig fejeződött be Csíkszeredában a III. Imagológiai Konferencia (április 15-16), dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara Humántudományok Tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, miként tehetnék még vonzóbbá rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk ennek az útkeresésnek a szellemében zajlott.
*
Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekord számú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.
- Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről. Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban - Magyarok a román irodalomban. Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltünk vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, illetve az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását. Csakhogy...
A problémákról majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia. Olvasóink előtt nem kellene idegennek lennie a fogalomnak, hiszen a Színkép érdemben foglalkozott mind a 2007-es, mind a 2009-es csíkszeredai konferenciával, de úgy tűnik, nem a kellő áttöréssel...
- Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, mely a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében. Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másság-képpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van. Itthonról Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen folyó kutatásokról van tudomásom, konferenciánk társszervezőjéül a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, pontosabban az MTA DEB Néprajzi Kutatócsoportja jelentkezett.
Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére, önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?
- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is, (hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani).
Címkék:
imagológia,
interjú,
Tapodi Zsuzsa
2011. április 20., szerda
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (8)
LÁSZLÓFFY CSABA
Főiskolások
Az előadások kábulata után
egyenesen a folyóhoz sétálnak
leülnek a végeláthatatlan fehér
lépcsőfokokra a vízhez közel
és nézik a vizet
a legtöbbjük talán csak zavaros
szürke hullámokat lát
olajfoltokkal fényezett folyót
de van akit a múlt századba ringat
"könnyű keringők kék vizén"
egy fehér habot kavaró sétahajó
szomszédja pedig mezítlábas lányokat
lát sietni a túlsó parton nedves
talpuk nyoma villog a villamossínek
helyett s egyikük azt a korsót
meríti meg amelyet később
törött szája miatt a folyóba
dobtak s talán ma is ott rostokol
a többiek közül még sokan
látnak a hömpölygő vízben megannyi
megfoghatatlan csodát egy gyermekkorban
elejtett akvárium virgonc
aranyhalait vagy a mitológiákban
szereplő ezerféle isten
elkallódott-szobrokon-bújdosó
emberi arcvonásait és elsüllyedt
erdőket bástyafalakat hajókat
ükapák elmosódott régi képeken
fennmaradt viaszorcáját
vagy a csak tegnap óta halott testvér
eltemethetetlen tekintetét mely
mindig másként újul meg majd az
emlékezetben miként az ég a part a híd-
és fény-ívelés a folyóban.
Lászlóffy Csaba (sz. 1939) lüktető, hömpölygő versbeszédét és lelkesedését mindegyre magam előtt látom, mint egy lehetséges mintát, a vetélytársi buzdítás és az önmeghatározás kényszerének mindent lebíró erejét.
CSEKE GÁBOR
Hobók
Mikor már helyük sehol nem találják
szólítja őket a hajdani folyó
partjának emléke a tarajosan
csobogó hullámocskák a kövek
között de mára a víz megrekedt
valahol a források és a gátak
között volt nincs eltűnt a város fölött
hiába nézik oly merőn
a tikkadt bűzlő torokként tátogó
medret a látvány egy az egyben
olyan mint életünk: hordalékos
árokalja üledékes ártere meddő-
hányója mindenütt csak a lerakódás
a lepedék az iszapolódás tapadó nyála
békalencséje zöldesen besült fenéknyoma
emlékidéző hazugságokkal bekenve telehintve
flakonokkal rostokkal cafatokkal lebonthatatlan
keszekuszaságokkal megtetézve kibélelve
s a múltat a változó az éltető
időt az élet elsodorta messzire vitte kiitta
egyetlen mohó hörpintéssel
ki emlékszik még a buzgón hajtogatott az örvények
pörgetésétől bukdácsoló sietős papírhajóra
akkor süllyedő tatján álltunk
a nyugvó napra tekintve
áhítozva sóvárgón a tenger felé büszkén
és megfeneklőben
Főiskolások
Az előadások kábulata után
egyenesen a folyóhoz sétálnak
leülnek a végeláthatatlan fehér
lépcsőfokokra a vízhez közel
és nézik a vizet
a legtöbbjük talán csak zavaros
szürke hullámokat lát
olajfoltokkal fényezett folyót
de van akit a múlt századba ringat
"könnyű keringők kék vizén"
egy fehér habot kavaró sétahajó
szomszédja pedig mezítlábas lányokat
lát sietni a túlsó parton nedves
talpuk nyoma villog a villamossínek
helyett s egyikük azt a korsót
meríti meg amelyet később
törött szája miatt a folyóba
dobtak s talán ma is ott rostokol
a többiek közül még sokan
látnak a hömpölygő vízben megannyi
megfoghatatlan csodát egy gyermekkorban
elejtett akvárium virgonc
aranyhalait vagy a mitológiákban
szereplő ezerféle isten
elkallódott-szobrokon-bújdosó
emberi arcvonásait és elsüllyedt
erdőket bástyafalakat hajókat
ükapák elmosódott régi képeken
fennmaradt viaszorcáját
vagy a csak tegnap óta halott testvér
eltemethetetlen tekintetét mely
mindig másként újul meg majd az
emlékezetben miként az ég a part a híd-
és fény-ívelés a folyóban.
Lászlóffy Csaba (sz. 1939) lüktető, hömpölygő versbeszédét és lelkesedését mindegyre magam előtt látom, mint egy lehetséges mintát, a vetélytársi buzdítás és az önmeghatározás kényszerének mindent lebíró erejét.
CSEKE GÁBOR
Hobók
Mikor már helyük sehol nem találják
szólítja őket a hajdani folyó
partjának emléke a tarajosan
csobogó hullámocskák a kövek
között de mára a víz megrekedt
valahol a források és a gátak
között volt nincs eltűnt a város fölött
hiába nézik oly merőn
a tikkadt bűzlő torokként tátogó
medret a látvány egy az egyben
olyan mint életünk: hordalékos
árokalja üledékes ártere meddő-
hányója mindenütt csak a lerakódás
a lepedék az iszapolódás tapadó nyála
békalencséje zöldesen besült fenéknyoma
emlékidéző hazugságokkal bekenve telehintve
flakonokkal rostokkal cafatokkal lebonthatatlan
keszekuszaságokkal megtetézve kibélelve
s a múltat a változó az éltető
időt az élet elsodorta messzire vitte kiitta
egyetlen mohó hörpintéssel
ki emlékszik még a buzgón hajtogatott az örvények
pörgetésétől bukdácsoló sietős papírhajóra
akkor süllyedő tatján álltunk
a nyugvó napra tekintve
áhítozva sóvárgón a tenger felé büszkén
és megfeneklőben
Címkék:
főiskolások,
hobó,
Lászlóffy Csaba
2011. április 19., kedd
Paprikaültetvényem (18)
Duzzadozó bimbók (2011. április 17.) |
Ma új esemény állt be életükbe.
A dolgozószoba ablakából se rossz a kilátás (2011. április 19.) |
Ilonka nekiállt és kitakarította az erkélyt. Péter fiunkat várjuk haza, ott lesz az ő kuckója, a verandán, s berendezzük neki a ház legotthonosabb, leglakályosabb részét. Két paprikapalántát áthoztunk a dolgozószoba ablakába, az egy cserépben három palánta pedig ott maradt a díszvirágok között, társaságban. Most láss ám versenyt, amikor egymástól függetlenül vetélkednek majd, hogy ki érik be hamarább, kiről fogok elsőnek szakítani, kivel múlatom majd el az első éjszaka jogát?
Virágvasárnapi gloxinia (2011. április 17.) |
Tény, hogy virágvasárnapot pompázó gloxíniák és pármai ibolyák fogadták, de még az óriásamarillisz sem nyílott teljesen el. A havas, zord hét elmúlt felőlünk, s most újra tavasziasan melegít a nap.
A gépem is megjavult, reménykedjünk. A paprikaültetvényen a helyzet változatlan. Tovább már csak a közhelyeimet pufogtatnám...
2011. április 18., hétfő
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (7)
SZÉKELY-BENCZÉDI ENDRE
Mint az alkonyati köd
Elfogytak a kapuk elől a köszönők.
Egyszerűen, hangtalanul.
Mint a hajnali köd.
Az utolsó rozoga padon
még kötöget egy asszony.
Köszön, és elharap
egy láthatatlan fonalat.
Elfogytak a kapuk elől a köszönők,
vagy csak láthatatlanná lettek,
mint az alkonyati köd.
Csak a rozoga pad haldoklása
maradt. Terhe nélkül.
Az ajak-forma repedésbe szorult
egy vérvörös fonaldarab.
Székely-Benczédi Endre (sz. 1949) "egykötetes nagyapaként" is tudja, hogy a líra nem megszállottság, inkább állapot, aminek csakis a költő szabhat határt, növeszthet szárnyat. Kései megmutatkozása dacára, észlelni tudom rajta a hiteles igeidők suhanását.
CSEKE GÁBOR
Mint a hajnali dér
Kiültek a kapuk elé a népek.
Kicsi helyen sok jó ember.
Mint a hajnali dér.
Recsegnek-roskadnak a padok,
minden csupa nyüzsgés, élet.
Zsolozsmáznak kicsik-nagyok.
Az eltűnéstől félek.
Merthogy kiültek a kapuk elé a népek,
vagy csak nekem tűnik úgy,
hogy beálltak reggeli dérnek.
És minden csak szikrázó tünemény,
akárcsak ez a költemény.
Lehet zárszó, vagy épp nyitány,
hűs csók egy emlék homlokán.
Mint az alkonyati köd
Elfogytak a kapuk elől a köszönők.
Egyszerűen, hangtalanul.
Mint a hajnali köd.
Az utolsó rozoga padon
még kötöget egy asszony.
Köszön, és elharap
egy láthatatlan fonalat.
Elfogytak a kapuk elől a köszönők,
vagy csak láthatatlanná lettek,
mint az alkonyati köd.
Csak a rozoga pad haldoklása
maradt. Terhe nélkül.
Az ajak-forma repedésbe szorult
egy vérvörös fonaldarab.
Székely-Benczédi Endre (sz. 1949) "egykötetes nagyapaként" is tudja, hogy a líra nem megszállottság, inkább állapot, aminek csakis a költő szabhat határt, növeszthet szárnyat. Kései megmutatkozása dacára, észlelni tudom rajta a hiteles igeidők suhanását.
CSEKE GÁBOR
Mint a hajnali dér
Kiültek a kapuk elé a népek.
Kicsi helyen sok jó ember.
Mint a hajnali dér.
Recsegnek-roskadnak a padok,
minden csupa nyüzsgés, élet.
Zsolozsmáznak kicsik-nagyok.
Az eltűnéstől félek.
Merthogy kiültek a kapuk elé a népek,
vagy csak nekem tűnik úgy,
hogy beálltak reggeli dérnek.
És minden csak szikrázó tünemény,
akárcsak ez a költemény.
Lehet zárszó, vagy épp nyitány,
hűs csók egy emlék homlokán.
Címkék:
dér,
köd,
Székely-Benczédi Endre
2011. április 14., csütörtök
Lírai tőzsde / SZEMELT versek (6)
BORDY MARGIT
Lassú lépésben
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben
bejárnám Kolozsvárt, a kincsest.
Valamikor hittem,
éden meleg sugara fénylik felettem.
Későn jött az igazság,
s kevés az erő mi menthet.
Hinni se akartam, de látni kellett,
átvált szó, barát, élet.
Elhagyott utcán macskakő ének,
visszatekert időben.
Mi vonzz ehhez a tájhoz?
Más földi részen is volt állomásom.
Vers, szín a Fellegváron? A Szamos?
Mátyás, s a volt igazságok?
– – – – – – – – – – – – – – –
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben,
nézem a folyót. Jó időben, rossz időben,
nevében szőke az ének.
– – – – – – – – – – – – – – –
Partra tör az iszap, sötétben terjed.
Elhagyott tárgyak, süllyedő emberjelek.
Rajzukról mit írnak, mondjuk ötezerben?
Bordy Margit (1944) költő, festőművész, aki vidékről tört be Kolozsvárra, de ugyanúgy szeretheti, mint én szülővárosomat. A meghatározó helyhez fűződő megmagyarázhatatlanul ambivalens kapcsolatunk az, ami ismeretlenül is a verselő képíróhoz közelít, miközben mindegyikünk mondja a magáét.
CSEKE GÁBOR
Gyalogfutárként
Gyalogfutárként silbakolva
mint akinek sürgős a dolga
keringek városom körül.
Lépteimmel méregetem határait.
Sajnos, nem hiszek már benne.
Fölöttünk a szemérmetlen idő lenge
alsóneműben paráználkodik.
Anyám volt, barátom, szeretőm,
titkom és minden, ami jó a földön.
Ma megkínoz, vonz és én menekülök,
úgy néz rám, mint rabra a börtön.
Mi drága volt, ma mind kacat,
elég volt csak egy pillanat,
s most elkerül az álom:
szobrok árnyai holt kövek,
e változást ki érti meg,
mért fenyeget a várrom?
Sereget gyűjtenék, de sehol senki,
akivel érdemes harcba menni,
s ha volna is, ugyan miért
vesszen a ló, kopjon a vért?
Üresjáratban ügetve visznek tova a távolodó léptek,
s maholnap sóbálvány leszek, bár vissza se nézek...
Lassú lépésben
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben
bejárnám Kolozsvárt, a kincsest.
Valamikor hittem,
éden meleg sugara fénylik felettem.
Későn jött az igazság,
s kevés az erő mi menthet.
Hinni se akartam, de látni kellett,
átvált szó, barát, élet.
Elhagyott utcán macskakő ének,
visszatekert időben.
Mi vonzz ehhez a tájhoz?
Más földi részen is volt állomásom.
Vers, szín a Fellegváron? A Szamos?
Mátyás, s a volt igazságok?
– – – – – – – – – – – – – – –
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben,
nézem a folyót. Jó időben, rossz időben,
nevében szőke az ének.
– – – – – – – – – – – – – – –
Partra tör az iszap, sötétben terjed.
Elhagyott tárgyak, süllyedő emberjelek.
Rajzukról mit írnak, mondjuk ötezerben?
Bordy Margit (1944) költő, festőművész, aki vidékről tört be Kolozsvárra, de ugyanúgy szeretheti, mint én szülővárosomat. A meghatározó helyhez fűződő megmagyarázhatatlanul ambivalens kapcsolatunk az, ami ismeretlenül is a verselő képíróhoz közelít, miközben mindegyikünk mondja a magáét.
CSEKE GÁBOR
Gyalogfutárként
Gyalogfutárként silbakolva
mint akinek sürgős a dolga
keringek városom körül.
Lépteimmel méregetem határait.
Sajnos, nem hiszek már benne.
Fölöttünk a szemérmetlen idő lenge
alsóneműben paráználkodik.
Anyám volt, barátom, szeretőm,
titkom és minden, ami jó a földön.
Ma megkínoz, vonz és én menekülök,
úgy néz rám, mint rabra a börtön.
Mi drága volt, ma mind kacat,
elég volt csak egy pillanat,
s most elkerül az álom:
szobrok árnyai holt kövek,
e változást ki érti meg,
mért fenyeget a várrom?
Sereget gyűjtenék, de sehol senki,
akivel érdemes harcba menni,
s ha volna is, ugyan miért
vesszen a ló, kopjon a vért?
Üresjáratban ügetve visznek tova a távolodó léptek,
s maholnap sóbálvány leszek, bár vissza se nézek...
2011. április 13., szerda
Paprikaültetvényem (17)
2011. április 13. - az újabb "csoda" |
Elhervadt az egyik "csoda", kinyílt a másik. Gigantikus amarillisz-virágokat próbálok befogni a fényképezőgép keresőjébe. Remélem, a paprikáim nem húzzák föl az orrukat, hogy nem velük kezdtem a mai krónikát. Egyszerűen meg kell bújniuk a pompázó Nagy Testvér hóna alatt.
2011. április 13. - Húsvétra virágot igérnek |
De azért már a palánták is szemrevalóan nyurgák. Mint a hosszúra nyúlott kamaszok. Húsvétra - jósolja Ilonka - biztosan kinyílnak. Kis, csillag alakú fehér virágokról beszél. Azt hiszem, ő már látja a termést is, de nem amolyan vágyálom-szerűen, ahogyan én, hanem reálisan. A növények szárain.
Azt is sejti, miért fejlettebbek a közösen, a nagyobb cserépben együtt maradt paprikák. Mert a "különváltak" az átültetéssel elveszítettek a fejlődésből két-három napot. Logikus, nem?
2011. április 13. - A másik gloxínia |
Kinyílt egy másik gloxínia is. Meg nekiveselkedett ez a leírhatatlanul mélykék pármai ibolya.
2011. április 13. - A "mélykék" |
Kint áprilisi eső zuhog. Ázik a föld. A kinti "csodák" még késlekednek. A Hargita tövénél alig-alig rügyeznek a fák és a bokrok...
2011. április 10., vasárnap
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (5)
KESZTHELYI GYÖRGY
Házszentelés
Mindig ketten jönnek. Ketten,
mert úgy szebb, mert úgy hitelesebb;
ünnepélyesek, mint a szentek,
és mint a próféták: koravének;
- Ezt a csillogó várost sem nekik találták
ki - mondanák vagányosan a háromkirályok...
Isten még hátrább házal valahol; - Fogadják-e? -
kérdik szerényen a komoly kamaszok.
- Fogadjuk - szólunk - persze... hogyne
(hisz' sejtettük már a jelek szerint)
Mert ugye ideje volt leporolni a bútorokat,
fiókba rejteni a playboy-naptárt,
meggyújtani a nemzeti színű gyertyát
és egy hiszekegynyi időre elaltatni
örökbefogadott kísértéseinket.
Keszthelyi György (sz. 1955) úgy bukkant fel pár éve olvasmányaim bozótjában, hogy akarva-akaratlanul muszáj volt ráfigyelnem. Érzékenység, indulat, vívódás, meghasonlás, keserűség, fanyar irónia tájaira terel verseivel, mikor hogy támad kedve, és muszáj követni. Nem is tudom, mivel tart fogva: szikrát csiholó költői felvillanásaival vagy a lírájába oltott lebírhatatlan szuggesztióval?
CSEKE GÁBOR
Átok a házon
Előbb csak mindig ketten. Párban.
Jóban-rosszban. Összebújva. Az ágyban.
Az úton. A zimankós nappalokon.
Szorosan, mint egy házi Laokoon.
Övék a város. És körbe mind a környék.
Amerre néznek, sunyító kerti törpék
sipkája díszlik, hol hézagos a páfrány.
A kukkolók lapulnak, ajzott kopók a vártán.
És addig minden szép is, de egyre több megomlott
perc vár reájuk, és oly sok vért kiontott
a hit s remény nevében már az ember, hogy csak ámul:
miért fordul minden ellene?
Eszelős szélkakas csikorog fenn a házon.
Házszentelés
Mindig ketten jönnek. Ketten,
mert úgy szebb, mert úgy hitelesebb;
ünnepélyesek, mint a szentek,
és mint a próféták: koravének;
- Ezt a csillogó várost sem nekik találták
ki - mondanák vagányosan a háromkirályok...
Isten még hátrább házal valahol; - Fogadják-e? -
kérdik szerényen a komoly kamaszok.
- Fogadjuk - szólunk - persze... hogyne
(hisz' sejtettük már a jelek szerint)
Mert ugye ideje volt leporolni a bútorokat,
fiókba rejteni a playboy-naptárt,
meggyújtani a nemzeti színű gyertyát
és egy hiszekegynyi időre elaltatni
örökbefogadott kísértéseinket.
Keszthelyi György (sz. 1955) úgy bukkant fel pár éve olvasmányaim bozótjában, hogy akarva-akaratlanul muszáj volt ráfigyelnem. Érzékenység, indulat, vívódás, meghasonlás, keserűség, fanyar irónia tájaira terel verseivel, mikor hogy támad kedve, és muszáj követni. Nem is tudom, mivel tart fogva: szikrát csiholó költői felvillanásaival vagy a lírájába oltott lebírhatatlan szuggesztióval?
CSEKE GÁBOR
Átok a házon
Előbb csak mindig ketten. Párban.
Jóban-rosszban. Összebújva. Az ágyban.
Az úton. A zimankós nappalokon.
Szorosan, mint egy házi Laokoon.
Övék a város. És körbe mind a környék.
Amerre néznek, sunyító kerti törpék
sipkája díszlik, hol hézagos a páfrány.
A kukkolók lapulnak, ajzott kopók a vártán.
És addig minden szép is, de egyre több megomlott
perc vár reájuk, és oly sok vért kiontott
a hit s remény nevében már az ember, hogy csak ámul:
miért fordul minden ellene?
Eszelős szélkakas csikorog fenn a házon.
2011. április 9., szombat
Paprikaültetvényem (16)
2011. április 9. - Bimbó a paprika csúcsán |
A paprikák mit sem éreznek mindebből. A szó szoros értelmében védett növények. A legnagyobb újság, hogy az öt palántából háromnak már megjelentek az első - igaz, még bátortalan - bimbóik. Kamaszodnak tehát, hamarosan ivarérettek lesznek. Ilonka szerint egy hét alatt egészen biztosan virágba borulnak.
Hanem az amarillisz-csodának lassan leáldozott. Képes krónikám még őrzi a szépséget, de a mai felvételek már a hanyatlást, a pusztulást illusztrálják. Egy tő még dús látványt ígér, igyekszem lekapni, amikor pompázni kezd.
Az erkélyen berendezett "kiskertben" azonban más csodák is vannak: kinyílt egy gloxínia. Azok is kedves virágok a házunk táján. Akár csak a belső ablakpárkányon sorakozó pármai ibolyák.
2011. április 9. - Pusztuló amarylliszek |
Most szombat délután van, Ilonka most is a napsütötte teraszon tesz-vesz. Földet cserél, lazít, beszélget a virágokkal, amelyek talán válaszolnak is neki. De legalább is kommunikálnak. Ilyenkor én háttérbe vonulok, nincs szükség a csőszködésemre. Ezért is írtam most ezt a krónikát...
2011. április 9. - A gloxínia |
2011. április 9. - A pármai ibolyák |
Címkék:
bimbózás,
gloxínia,
pármai ibolya
2011. április 8., péntek
Lírai tőzsde / SZEMELT versek (4)
DEBRECZENI ÉVA:
Tudósítás magamról
túl heves ez a nyár túl heves
piacra kéne menni venni enni
izzadságban sós lében fürödni
vadul őrjöngni megnyugodni
korgó gyomorral elindulni
nem kérdezni mit érdemes
kék foltok lelkünk minden részén
aprócska jelre várva mondat végén
zöldségek közt hűsölni pincében
nem menekülsz már úgy érzem
Debreczeni Éva (sz. 1957) az ország nyugati csücskében meghúzódó rokonlélek, amilyennel ritkán találkozik az ember, de érdekes módon, a világháró egymásba gabalyodó sugárútjain, ha szerencsénk van, egyenesen szembe jönnek. Munkabírását, művészi nyitottságát és alázatát tanítani kéne - csak legyen kinek...
CSEKE GÁBOR
Tudósítás egy nyári vágtáról
ez a nyár oly gyöngéd mint egy szándék
tegyél kedvedre búgja egy cinkos árnyék
és rám kulcsolja magát ölelget naphosszat
kiprésel belőlem minden jót és rosszat
enni ad fölszítja kedvem ámít
égbe röpít már semmi se számít
hátán ülök mintha lovon csak úgy szőrén szabadon
pedig ő lovagol rajtam s minden szavamon
ketten vágtázunk szél mentén
ki előbb ki hátrébb
miénk a pálya
majd az ősz lomha folyójához érve
hátára vesz egy távolba sikló
otromba gálya
Tudósítás magamról
túl heves ez a nyár túl heves
piacra kéne menni venni enni
izzadságban sós lében fürödni
vadul őrjöngni megnyugodni
korgó gyomorral elindulni
nem kérdezni mit érdemes
kék foltok lelkünk minden részén
aprócska jelre várva mondat végén
zöldségek közt hűsölni pincében
nem menekülsz már úgy érzem
Debreczeni Éva (sz. 1957) az ország nyugati csücskében meghúzódó rokonlélek, amilyennel ritkán találkozik az ember, de érdekes módon, a világháró egymásba gabalyodó sugárútjain, ha szerencsénk van, egyenesen szembe jönnek. Munkabírását, művészi nyitottságát és alázatát tanítani kéne - csak legyen kinek...
CSEKE GÁBOR
Tudósítás egy nyári vágtáról
ez a nyár oly gyöngéd mint egy szándék
tegyél kedvedre búgja egy cinkos árnyék
és rám kulcsolja magát ölelget naphosszat
kiprésel belőlem minden jót és rosszat
enni ad fölszítja kedvem ámít
égbe röpít már semmi se számít
hátán ülök mintha lovon csak úgy szőrén szabadon
pedig ő lovagol rajtam s minden szavamon
ketten vágtázunk szél mentén
ki előbb ki hátrébb
miénk a pálya
majd az ősz lomha folyójához érve
hátára vesz egy távolba sikló
otromba gálya
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)