2009. január 31., szombat

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (4)


A huszadik
szazad.hu portál advent első hetében archív közlemé-
nyeiben elért az első világháborút lezáró párizsi békekonfe-
renciához, illetve Trianonhoz. E történelmi pillanat gyökerestől megváltoztatta Magyarország és az elcsatolt területek, köztük Erdély életét. Rovatunk a honlap anyagaiból készült lényegi válogatásban, hétről hétre, lépésről lépésre korabeli lapok alapján igyekszik nyomon követni, mi minden történt velünk Trianon óta. Amitől félni kellett, az 1920 júniusában bekövetkezett. Helyszíni riportok Trianonról. (Cseke Gábor)


Az oláhok Erdély autonómiájáról
1920 május

Egy átutazóban levő erdélyi barátunk budapesti tartózkodása alatt a következőket mondta el tudósítónknak az erdélyi állapotokról: 
Az erdélyi románok és a magyarok között 1918-ban beállott szakadás nem tudta eltüntetni azokat a régi kötelékeket, amelyek révén a két nép hangadó elemei egymással érintkeztek.
Az első képviselőválasztás alkalmával a magyarok passzivitása látszólag a románok malmára hajtotta a vizet. A bukaresti parlamentben kiderült azonban, hogy e román képviselők egy része nem hajlandó megszavazni Erdélynek Romániával való egyesitését s ezek a képviselők erős támaszt leltek az erdélyi magyarságban. Az antant egyenes befolyásának tulajdonitandó az uj választások kiirása. Az unió kérdése egyáltalában nem került le a napirendről és aki azt hiszi, hogy ez államjogi processzus rázkódtatások nélkül fog befejezéshez jutni, nagy tévedésben van.
Ma már az erdélyi román intelligencia kétharmada nyiltan harcol Erdély autonomiája mellett. És az Avarescu-kormány erőszakossága csak fokozni fogja az autonómista párt ellenállását, tömörülését, szervezkedését és harckészségét. A kilátásba helyezett birtokreform sem elégitette ki az erdélyi román parasztságot. És az előjelekből következtetni lehet arra, hogy csak rövid idő kérdése, hogy a tánccal és zenével ?erdélyi román parasztság is a helyes utra tér és rövidesen autonomista párthoz szegődik. A határvidékeken inaugurált és katonai szervezetszerű berendezkedés se fogja megakadályozhatni a románságot uj politikai irányának eléréséért folytatott küzdelmében.
A határvidéken ugyanis a román kormány az összes területeket majdnem kivétel nélkül katonai felügyelet alá helyezte és a vármegyék gócpontjaiban katonai kirendeltségeket bocsájtott a közigazgatási vezető rendelkezésére. A közigazgatási vezetők rendelkeznek a katonai kirendeltségek vezetőivel és viszont ezek a községekbe dirigált katonai parancsnokokkal. E nyilvánvaló megszállás félreérthetetlen célja az, hogy a román néptől távol tartsanak minden megértő és felvilágositó szót.
Ezzel szemben a román kormány spekuláló erdélyi ügynökei elkéstek. A „Sigurantia”, e titkos államrendőrségi szervezet, amely behálózta az egész magyar területet, már nem működik többé azzal a precizitással, amellyel néhány hónappal előbb működött és működésével ámulatba ejtette az antantot is. A Sigurantia mint testület feloszlófélben van. Az emberek a szervezet kebelében nem találták meg biztos jövőjüket és a magyar anyaország területéről Erdélybe bevonult álláséhes tisztviselők jelentékeny része nem találta meg biztos jövőjét, s ezért az elégedetlenség már-már óriási hullámokat ver.
Az elkövetkezendő választásokra nézve már két nézet alakult ki, Erdélyben csak két párt van, nemzetiségre, vallásra és minden más szétválasztó körülményre való tekintet nélkül. Az egyik az unionisták, a másik az autonomisták pártja.
A román kormány minden törekvése oda irányul, hogy e két párt kialakulását megakadályozza, a lelkekben széthuzást támasszon és a közvéleménye régebbi álláspontjára visszaterelje, a feltétel nélküli unio eszméjének visszahóditsa és biztositsa. Erre azonban a román kormány és az erdélyi volt kormányzótanács között felmerült és áthidalhatatlan ellentétek következtében semmi kilátás sincs. A román kormány intézkedésének pozitiv eredménye eddig az, hogy a zavar, az egyenetlenség és a Romániával szemben táplált ellenszenv hova-tovább fokozódik.


A trianoni ceremónia
Ujabb részletek a béke aláírásának szertartásáról. 
1920 június

Csak most érkeztek meg azok a tudósítások, amelyek a magyar béke aláírásának részleteiről szólnak. Ennek a ránk nézve oly szomoru ceremóniának részleteiről szól a Neue Freie Presse párisi tudósítása, amely a magyar béke aláírásának egyes momentumairól a következőben számol be: 
Millerand délután negyed ötkor jelent meg a Nagy-Trianon csarnokában és lassan helyezkedett el Wettace amerikai nagykövet és Derby lord között. Az ülést hat perccel az előre kitüzött időpont előtt vagyis 4 óra 24 perckor nyitották meg. Egy szolga bejelentette, hogy a meghatalmazott magyar miniszterek megérkeztek. A teremben csönd állott be.
Bénárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ a számukra kijelölt kis asztalhoz léptek: mindegyiküket a titkára kisérte. A figyelem különösen Millerand miniszterelnök felé koncentrálódott. Viszszagondoltak Clémenceau élénk temperamentumára.
Millerand lassan beszélt, de határozottan és biztosan. Magyarország képviselői nehéz elhatározással fölemelkedtek helyükről, Bénárd miniszter fehér kesztyüjét az asztalra dobta, a pergament fölé hajolt és aláírta a nevét. Drasche-Lázár ülve írta alá nevét. Ezután következtek a többi meghatalmazottak, elsőbben Wallace, azután Derby lord. Ezután nem a legendás béketollszárral írták alá a szerződést. Valamennyi delegátus a saját maga töltőtollát vette elő zsebéből, kivéve Millerand, akinek a titkára nyujtotta át a tollat. Négy óra negyvennégy perckor a béke aláírásával elkészültek. A ceremónia husz percig tartott, Millerand az ülést berekesztette.
A Nagy-Trianon kapuja előtt kettős sorban széles sisaku katonák állottak. Parancsszavak hangzottak el, bajonettek cikkáztak, francia katonák tisztelegtek a két magyar meghatalmazott előtt, akik autójukon elrobogtak. 
S ezzel Magyarország sorsa - egyidőre - megpecsételtetett.

Apponyi beszéde az ötöstanács előtt
1920 január

Párisból megérkezett már Apponyi Albert gróf expozéjának első része is, az, amely tegnap technikai okokból megkésett, ugy, hogy a vasárnapi lapok csak a beszéd második részét közölhették. Mint az azóta érkezett francia lapszemelvényekből látható, Apponyi beszédének nagy hatása volt, bár a francia sajtó, melyet oláh, szerb és cseh tőke irányit, erősen uszit is ellenünk.
A Magyar Távirati Iroda Párisba kiküldött tudósitója a legfelsőbb tanácsnak arról az üléséről, amelyen Apponyi Albert gróf. a magyar békedelegáció vezetője expozéját elmondotta, a következő tudósitásban számol be: 
A magyar békekiküldöttek főmegbizottai pénteken kora délután három autóban mentek a Quai d'Orsay-ra. Az első autóban ültek Apponyi Albert gróf, Teleki Pál gróf, Henry ezredes és Sermage őrnagy: a másodikban Bethlen István gróf, Popovics Sándor, Praznovszky Iván és lord Hay: a harmadikban Lers Vilmos báró, Somsich László gróf, Jacomini főhadnagy és egy gyorsiró. A főmegbizottak pontban délután 2 1/2 órakor érkeztek meg a külügyminisztériumba. 

„Öngyilkos legyen-e az ország, nehogy megöljék?”

Clemenceau megadta a szót Apponyi Albert grófnak és mikor Apponyi helyéről fölemelkedett, fölhivta, hogy ülve beszéljen. Apponyi állva maradt, megjegyezve, hogy jobban szeret állva beszélni, mert ehhez van szokva.
Beszédét avval kezdte, hogy mégegyszer köszönetet mondott azért, hogy a fölszólalásra alkalmat adtak neki. Voltaképpen megvitatást szeretett volna, minthogy azonban a legfelsőbb tanács erre vonatkozólag már döntött, nem marad más hátra, minthogy a döntés előtt meghajoljon és elfogadja a helyzetet ugy, amint van, egyenesen célja felé haladjon. Nem habozik kijelenteni, hogy lényeges módositások nélkül a békeszerződés tervezetét nem fogadhatja el.
Tudatában van, mit jelent az aláirás megtagadása, tudja, minő sulyos veszélyek és bajok származnának ebből, de végre is, ha csak a föltétlen elfogadás és a békeszerződés visszautasitása között lehetne választani, akkor az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék? Szerencsére még nem vagyunk ennyire. Önök fölhivtak arra, hogy tegyük meg észrevételeinket, ami annyit jelent, hogy önök még nem mondták ki az utolsó szót és hogy azok a dokumentumok, amelyeket önök elé terjesztünk, abban a komoly figyelemben és lelkiismeretes mérlegelésben fognak részesülni, amit e sulyos problémák megkövetelnek. Ebben az esetben reméljük, hogy önöket meggyőzhetjük. Reméljük ezt annál is inkább, mert sem ma, amidőn szerencsém van önökhöz szólani, sem a dokumentumokban, amelyeket az önök mérlegelése alá bocsátunk, nem szándékozunk érzelmeinkkel kérkedni, sem pedig külön érdekeinket védelmünkbe venni. Közös terrénumot keresünk, amelyen önökkel találkozhatunk és ez a terrénum magától kinálkozik.
Ez a terrénum a nemzetközi igazságnak és a népek szabadságának az alapelve, amelyet olyan fennen hirdettek a szövetségesek, valamint az állandó békéhez és az európai ujjáépitéshez füződő nagy érdekek.

Apponyi angolra forditja beszédét.

Clemenceau itt félbeszakitotta a szónokot és megjegyezte, hogy le fogják forditani angolra, amit idáig mondott. Apponyi azt az észrevételt tette, hogy jobb szeretné, ha maga fordithatná le szavait és ha ezt megengedik, akkor evvel a joggal beszédének végén fog élni. Clemenceau azt válaszolta erre, hogy a legfelsőbb tanács kétségtelenül szivesen megengedi, hogy saját maga forditsa le beszédét, de azt ajánlja neki, hogy a hallgatóság figyelmének lekötése érdekében inkább szakaszról-szakaszra tegye ezt. Apponyi erre csodálatos könnyedséggel és szabatossággal angolul ismételte szavait és egyórás beszédének egész további folyamán időről-időre megszakitotta szavait, hogy angolul is tolmácsolja, amit franciául mondott.

Magyarországot sujtották a legjobban.

- Ezeknek az alapelveknek a szempontjából, - folytatta tovább - első pillanatra megdöbbentő a föltételek rendkivüli sulyos volta. Bizonyos, hogy kemény föltételeket szabtak a többi hadviselő nemzeteknek is, Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának, de ezek a föltételek egyik országot sem sujtották , mint sujtanák Magyarországot, területének és lakosságának tökéletes földarabolásával. De Magyarország nemcsak teljesen földaraboltatnék, hanem - amint lesz alkalmunk azt kétségbevonhatatlan adatokkal igazolni - az a terület, amely Magyarországból megmaradna, meg lenne fosztva a gazdasági virágzás minden lehetőségétől.
- Mi ez, ha nem egyéb, mint egy nemzet teljes és szándékos elpusztitása? 
- Hogyan állanak meg evvel szemben azok a nagy elvek és azok az egyetemes érdekek, amelyek kell, hogy itéletüket irányitsák? Ez az a kérdés, amelyre válaszolni kivánok. De mielőtt erről szólanék, két sürgős természetü észrevételt kell tennem.
Apponyi ezután a hadifoglyok ügyét hozta szóba és kérte, enyhitsenek azon szigoru kikötésen, hogy a foglyokat csak a békekötés érvénybe lépte után lehet hazaszállitani. A Szibériában sinylődő sok százezer fogoly mérhetetlen szenvedéseit fölemlitve, főleg Japánnak és az Egyesült-Államoknak a jóakararát kérte és megköszönte, amit eddig ezek az államok hadifoglyaink érdekében tettek.
Azután az ország földrajzi és gazdasági egységének a kérdésére tért át és kifejtette mindazokat az ismert érveket, amelyek bizonyitják, hogy a békefeltételek Magyarországot teljesen lehetetlen helyzetbe juttatnák, mert például fát és vasat kivánnak tőlünk, holott mi ezekben a cikkekben magunk is behozatalra szorulunk.

A képen: a Trianoni Konferencia palotája

2009. január 30., péntek

Az egészség dzsungelében (2.)


2005 elején kiderült: feleségemet sürgősen meg kell műteni vastagbéllel. Nem írom le a kórismét, ebből tudni lehet, hogy Az volt.

Nem írom le azt sem, hogy milyen kalandokon mentünk keresztül, amig meglett a pontos diagnózis, mert végül is csak a röntgenátvilágítás bizonyult az egyetlen használható módszernek, azt pedig Csíkszeredában nem tudták elvégezni, mert már nem működött egyetlen gép sem. Veress Berci barátunk akkor azt tanácsolta, menjünk fel Gyergyószentmiklósban, él ott egy remek röntgenorvos, dr. Márton Attila, aki biztosan elvégzi a vizsgálatot. Úgy is lett, s azt tanácsolta, ne halogassuk a műtétet, minél hamarabb túlesünk, annál nagyobb  az esély a gyógyulásra. Másik tanácsa az volt, hogy ne induljunk meg a nagyvilágba, él Csíkszeredában egy jóhírű, biztos kezű sebész, aki már számos hasonló, sikeres műtétet hajtott végre...

Mire hazaértünk, a belgyógyászunk azonnal megnézte a felvételeket és azonnal átmentünk vele a sebészfőorvoshoz, aki minden további nélkül vállalta a műtétet. Ami sikerült is, s azóta is hálásak vagyunk mind a röntgenorvosnak, mind a sebésznek, hogy érdemes volt bíznunk benne.

A sebészfőorvos 2008 elején gyógyíthatatlan betegségben kiszenvedett. Temetésén, egy sajátos félreértés folytán (hiba csúszott az újsághirdetésbe) szép számú gyászolóval együtt, nem vehettünk részt, pedig emléke megérdemelte volna: olyan hideg volt aznap, hogy félórai ácsorgás után a szabad ég alatt teljesen átfáztunk, és a nyitott sírba dobva virágainkat, hazamentünk.

A napokban fedeztem fel azt a riportot, amit 1981-ben készítettem, miután jó pár napig szabad bejárásom volt a csíkszeredai kórház és poliklinika bármely zegébe és zugába. És csodálkozva láttam, hogy az a doktor, akinek elvárásaihoz próbáltam igazodni megíráskor, éppen a néhai sebészfőorvos, dr. Medgyes volt - akkor még fiatal szakember. Az élet véletlenjei kiszámíthatatlanok... 

*

(Névjegy:
Dr. Megyes Tibor 1944-ben született Csíkszépvízen, 1968-ban Marosvásárhelyen szerzett orvosi oklevelet. Pályafutását Salamáson, körorvosként kezdte, majd sebész szakvizsgát tett 1975-ben. Attól kezdve a csíkszeredai megyei kórház sebészeti osztályán dolgozott. 1993-ban a kórház medikális igazgatójává nevezték ki, 1994-től pedig a sebészeti osztály vezető főorvosa volt, egészen tavaly decemberben bekövetkezett haláláig. Sebész főorvosi pályája alatt intenzíven foglalkozott a melldaganatok – főleg a mellrák – patológiájával és sebészeti kezelési lehetőségeivel, e téren igen nagy szakmai tapasztalatra és elismerésre tett szert. 2007 májusában a Hargita Megyei Orvosi Kollégium javaslatára Hargita Megye Tanácsa életműdíjjal tüntette ki.)

*

Szemmel vert riport


(A képen: 
Várakozók a kórházkapu előtt 
Fotó: Székely Sándor)

A vajúdó hegy meséje

Harmadik napja ődöngtem a csíkszeredai kórházban.
Éppen a gyógyszertár mindennapos gondjaiba avatott be Nagy Éva főgyógyszerésznő, amikor nyílt az ajtó, s dr. Medgyes Tibor sebész lépett be rajta; van egy szusszanásnyi ideje, gondolta, beugrik egy kis szakmai eszmecserére...
-  Maga még itt? - vonta föl a szemöldökét, amikor meglátott, majd a térdemen fekvő  jegyzetfüzetre    bökött.  -  Ilyen   komoly dolog készül?
Milyen komoly dolog? — döbbentem meg hirtelen, mert addig a pillanatig csak az járt az eszemben, hogy minél többet halljak, lássak a kórház mindennapi életéből, minél több emberrel szóba álljak. Hogy mit és hogyan írok az összegyűjtött tényekből és adatokból, többnyire odahaza szoktam eldönteni.
A kérdés váratlanul ért, s merő udvariasságból böktem ki a tessék-lássék választ:
-  Riport...  cikk...    valami    ilyesmit írnék. Majd elválik...
-  Vigyázzon, nehogy utolérje a vajúdó hegy meséje!... Tudja, amelyik arról szól, hogy a nagy kínlódás árán végül megszületik egy kisegér -  tréfálkozott a fiatal sebészdoktor, derűs tekintetében alig  észrevehető gúnnyal.
Akkor még én is jóízűen elnevettem magam, s azt hittem, ezzel lezártuk az ügyet.
Hetek múltán, jegyzeteim sillabizálása és rendezgetése közben rámtört valami furcsa érzés; mintha valaki merőn nézne. De csak addig tartott az egész, amíg a készülő kórházi riportra gondoltam. Mihelyst mással foglalkoztam, a szorongásnak is nyoma veszett.
Medgyes doktor szavai „rontottak volna meg" ?
Ugyan, ki ad ma már a babonákra?
Elgondolkoztam; gyógyszertári tréfálkozásában volt azért valami megfoghatatlan, „szövegmögötti" figyelmeztetés; nem is a szavakban; a tekintetében.
Mosolygott, de a szemek játékossága mélyén kérlelhetetlenség ült. Természetesen, mindenféle kajánság, rosszindulat vagy ellenségeskedés nélkül.
A többször is elkezdett kéziratban egye szaporodnak a türelmetlenül áthúzott sorok, szavak.
Míg írok, a fiatal sebészorvos láthatatlanul strázsál a hátam mögött...

Tilafomfák

Leltárt készítek hát: mit kell a továbbiakban elkerülnöm, hogy megszabadulhassak a „szemmel veréstől" ?
1.  A vajúdó hegy és a kisegér leckéje már feladva.
2.  Csakhogy itt van még a rossz lábú, alacsony termetű egykori spártai király, Agenilaosz mondása is:  „Nem szeretem az olyan vargát,  amelyik  kicsi  lábra  nagy  cipőt  készít." Megfontolandó!
3. Továbbá:  ha nem vigyázok, könnyen reklám sikeredhet a dologból, amit ha elolvas az ember, lelkesedésében meg se áll a kórházig. „Ha itt ilyen jól és pazarul gyógyítanak, akkor oda érdemes befeküdni!"  No de, melyik kórházba fekszik be szívesen, szorongás nélkül a beteg; hát még az egészséges?! Úgyhogy csínján az adagolással, mert egy kórháznak csapott reklám - nonszensz.  (Ha már mindenáron reklámozunk valamit, az az egészséges életmód legyen; az ember mindent kövessen el, hogy lehetőleg ne szoruljon egyik kórházunk szolgálataira sem. Ámde mi lesz akkor a témával?)
4.  No és, ha a reklámtól való ódzkodás folytán túlságosan is nyers színek kerülnek a képre? Az olvasó majd azt mondhatja: "Na, ide se érdemes hiú reményekkel belépni, itt se több az esélyem, mint másutt!" És ezzel a látszólagos objektivitással egy csapásra mesterségesen el lehet  idegeníteni őt ama  intézménytől, mely alkalomadtán minden bizonnyal gyógyulását szolgálná; vagy ha nem is, mi jogon fosszam meg előre attól, hogy a konzekvenciákat saját tapasztalata alapján vonhassa le?!
5.  Ha túlságosan is a beteg szempontjait próbálom érvényesíteni, az a veszély fenyeget, hogy meg kellene  osztanom magamat minden egyes beteg között  (márpedig ez lehetetlen) ; mert ahány beteg, annyiféle  panasz, igény és viszonyulási reflex. Elvont beteg sosem létezik, mindig csak konkrét, hús-vér páciensek vannak.
6.  Ám ha a kórháziak szemüvegét biggyeszteném az orromra, olyan tévhitet táplálnék, amivel egyetlen valamirevaló orvos se értene egyet: hogy a betegek értük vannak, és tulajdonképpen arra megy ki a játék, hogy senki és semmi ne zavarja a kórházi dolgozók lelkinyugaknát.
7.  Botorság mindent szolgaian leírni, ami a jegyzetfüzetbe került; a válogatásnak viszont megvan a    "hátulütője."    Egyeseket    óhatatlanul kiemel a tömegből; másokat pedig elvegyít. De vajon, milyen vért szül majd, ha X-szel és munkájával terjedelmesen foglalkozom, Y-nal viszont, bár semmivel se kevesebb X-nél, csak pár szó erejéig ? Valósággal megborzongok, ha arra gondolok, mily illetéktelenül bontanám meg ezzel a már kialakult belső, közösségi kohéziót, mely idestova 10 esztendeje szolgálja    a gyógyulást, a sikeres orvoslást!
8.  Mindezt könnyen kikerülhetném, ha eleve lemondanék arról, hogy neveket és érdemeket    népszerűsítsek. De hogy nézne ki egy kórház személytelen világa, ahol az embereknek nincs egyéniségük, személyes gondolatuk, vágyuk, panaszuk? Magáról az épületről mégsem írhatok úgy, akárha sürgő-forgó hangyabolyban jártam volna három napon át!
... Erre is, arra is ingovány fenyeget, állapítom meg elszoruló szívvel, és csak most látom, milyen veszélyes ösvényre tévedtem ezzel a riporttal. Se dicshimnusz, se neorealizmus, se nyúlfarknyi jegyzet, se végeérhetetlen tengeri kígyó, se kákán csomót keresés, se bratyizás, se névsorolvasás, se inkognitó...
Mi hát a teendő?
Itt már csak egyetlen dolog segíthet; őszintén vallani ama három napról, amit számomra a csíkszeredai kórházban való tartózkodás jelentett; nem mint betegnek, nem mint orvosnak, nem mint felsőbb szervnek, nem mint bámész kíváncsinak; mint újságírónak...
Kezdjük hát el, doktorom! ön a hátam mögött áll, és kérdez, én majd igyekszem válaszolni. De legyen ám rámenős, kíméletlen, s ha úgy tetszik, kötekedő is, csak a sima udvariasságot nélkülözze, akárcsak eddig, különben célt tévesztünk; tegyen úgy, ahogy a műtőben szokott: vágjon az eleven húsba tétovázás nélkül, akkor is, ha a szike ezúttal nincs a keze ügyében.
A kés - az ön utánozhatatlan, időn áttűnő, nyugtalanító mosolya.

A „vallatás"

• Miért éppen a csíkszeredai nagykórházba jött el riportért?
- Mert meghívtak.
• Mindenhová elmegy, ahová meghívják?
-  Ha fontosnak tartom a témát. 
• Személyesen ki hívta önt?
-  Dr. Jeszenszky Tibor és dr. Bíró Géza, a Hargita megyei    egészségügyi   igazgatóság,  s egyben a kórház vezetői. Lehet, hogy ezernyi gondjuk között  megfeledkeztek róla,  de én szavukon fogtam őket.
•  Mi az, ami konkrétan fölkeltette az érdeklődését?
- Talán a mód, ahogy a kórházi munkáról, az orvos-beteg, majd az orvos-orvos viszonyról beszéltek. Amit tőlük hallottam, nem volt új, ám a nyíltságuk kíváncsivá tett: vajon miféle emberek dolgozhatnak ebben az impozáns épületben?
•  Ismerte már a kórházat?
- Sokszor láttam, valahányszor Csíkszeredába utaztam. A vonatból   bárki megcsodálhatja. Majd    láttam egy filmen is, amely a Domokos Géza forgatókönyvére készült...
• Mit tudott rólunk?
-  Hogy tavalyi eredményeikért országosan második helyre    kerültek a kórházak közötti versengésben. No és, hogy idéft lesz a kórházalapítás tízéves évfordulója.
• Egyebet?
-  Hogy a bukaresti Carpati építővállalat kivitelezte a szép épületet.
•  Milyen szándékkal indult útnak?
- Három napon át keresztül-kasul bejárom az intézményt, s ezalatt,   akivel csak   tudok, szóba állok.
•  Miért öltözött be orvosnak?
-  Kérték... A házigazdák    már az    elején tudtomra adták, nem lenne ildomos hosszabb ideig civilben tartózkodni odabent.
•  Nem gondolja, hogy   mindez merő formaság?
-  Először tudomásul vettem mint házirendet. De Porzsolt Annamária bőrgyógyász már az első nap érzékletesen   elmagyarázta, hogy az orvosi öltözék,    vagyis a fehér nadrág,   a vászonkabát, a fehér sapka és cipő tulajdonképpen nem uniformis, hanem elsősorban védőruha, s a fertőzésveszélytől óvja az orvost, a betegápolót. Maga a fehér szín arra kényszeríti az embert, hogy    sűrűn tisztálkodjon, fertőtlenítse magát. Érvelését logikusnak találtam.
•  Egy pillanatra se érezte terhesnek?
-  Talán csak a cipő zavart, mert kemény bőrből készült. Kissé feltörte a lábam.
•  Tehát azok az orvosok, akik nagyvonalúak a kórházi öltözék   ügyében, ön szerint is kihágást követnek el?
-  Föltétlenül! Még akkor is, ha egyiket-másikat szubjektíve és pillanatnyilag meg lehet érteni. De ne haragudjon, az egyik kollégája azzal érvelt a kötelező fehér sapka ellen, hogy -  nem áll jól neki! Viccnek talán elmegy...
•  Ön a formaságok híve?
- Miért lennék az? Igaz, hogy minden helyes elgondolást lehet ám formálisan is kezelni. Vegyük a délutáni beteglátogatásokat...
• Talán ellenzi?
- Okos gondolat a kórház részéről, hogy a vasárnap kivételével, délután kettőtől négyig naponta felengedi a betegekhez a látogatókat. A kapunál, megint csak nagyon helyesen, fehér köpenyt    terítenek a vállukra,    s   azzal mennék fel a kórtermekbe, távozáskor meg visszaadják. A köpenyeket viszont csak kéthetente mossák,  fertőtlenítik. Mi  lett a védelmi szemponttal?
•  Ezt ki mondta el önnek?
- Egyezzünk ki: erre nem válaszolok. Különben is, egy köpeny külalakja önmagában is sokmindenről árulkodik.
• Hogy érezte magát „védőruhában"?
-  Hát... Észrevettem, hogy egyesek nagyon megdöbbentek, mások mit sem törődtek vele. Ami a betegeket illeti, azt hiszem, ők orvosnak véltek, bár erre egy pillanatig sem tartottam igényt,  s  ha    meg is tudták közben, hogy kakukkfióka   vagyok, a kialakult bizalomnak ez már nem árthatott. Képzelje, találkoztam néhány jó   ismerőssel, akiket először  annyira    megtévesztett  a  mundér,  hogy csak percek múltával, ámulva vették észre, ki rejtőzik alatta.
•   Hol  kezdte  a kórházzal    való ismerkedést?
- Ahol a beteg is szokta, a sürgősségin. De előbb  meg    kellett    hallgatnom    egy    kazal számadatot.
• Mit mondanak önnek a számok?
-  Kezdetben úgy hittem, semmire se megyek velük. Kit érdekelhet például az, hogy az új épületben kereken 700 ágy áll a betegek rendelkezésére?  Vagy,   hogy  az  összes  részlegekkel   -   régi   kórházzal,   a   csíksomlyói fertőző osztállyal és a régi   poliklinikán levő 100 ággyal - együtt összesen 1080 helyre rúg a  megyei   kórház   birodalma?   Maga   a   szám épp úgy   lehetne 1000 is, vagy 1100, a lényeg mit sem változna. Szóval, ilyesmiken járt az eszem, míg az adatokat körmölgettem. De aztán olyan helyzetek tanúja lettem, amik megértették  velem:  sokszor egyetlen üres ágy is életbevágóan fontos lehet, és előfordul, hogy 10 üres ágy is kevésnek bizonyul...
•   Tapasztalt  valami    rendellenességet   az ágyak elosztása körül?
-  Nem is egyet... Fitymaszűkületes kisfiút hoztak be műtétre, s az anya arra kérte Balló Béla doktort a sürgősségin,   vegyék   be a fiúcska ikertestvérét is, mert    még soha nem maradtak el egymástól. Egy ilyen kérést tel-íesíteni bizonyára szabályellenes. Mégis meg kellett tenni, mert ez a megoldás volt igazán emberséges. így az egészséges kisfiú is bekerült a kórházba, testvérkéje gyógyulása érdekében... Vagy: láttam, hogy olyan beteget fektettek be ideiglenesen az urológiára, pillanatnyi helyhiány miatt, aki kimondott belgyógyászati eset volt. Megértettem: abban a pillanatban a cselekvésképtelenség, a szabályokra való hivatkozás talán nagyobb mulasztás lett volna.
• Tehát mégsem olyan elvakult szabálytisztelő, amilyennek adta magát?
- Ahogy láttam, a kórházi dolgok megítélésében mindig a pillanatnyi konkrét helyzetből kell kiindulni. Érdekes gondolatot vetett föl erről dr. Szőcs Károly újszülöttgyógyász, szerinte például a hippokrátészi eskü ma már jócskán elavult. Mert például hogyan tartsa be az orvos ama kitételét,    miszerint semmi olyat nem tesz, ami árt a betegnek?! Az invazív orvoslási eljárások, mint például   a szívkatéterezés, a vércsere, de még annyi minden ezeken kívül, kétélű fegyverek: a-mennyit használnak, annyit árthatnak is a páciensnek. Mondjanak le róla az orvosok? Nélkülük nem egy esetben biztosan bekövetkezne a vég. Ilyenkor, az eskü ellenére is, kötelező vállalni a kockázatot. A tett bizonytalan esélye ezúttal többet ér a karba tett kéz bizonyosságánál.
•  Panaszkodtak önnek az orvosok?
- Azt hiszem, inkább őszintén beszéltek. Számomra egyenesen megdöbbentő volt az a szervezetlen, ösztönös egyetértés, ahogy külön-külön szembehelyezkedtek az alkoholizmussal. Akármilyen osztályon jártam, a túlzott alkoholfogyasztást az egészségvédelem egyik fő ellenségének nevezték meg. A végén már-már a pillanatot is ki tudtam számítani, amelyben szóba kerül a kérdés. És itt most nem a dr. Szilágyi István pszichiáter vagy a dr. Barabás Dénes ideggyógyász által mondottakra gondolok, hisz az már sajnálatosan természetes, hogy a szesz áldozatai előbb-utóbb hozzájuk kerülnek. De épp úgy gondja ez dr. Bajkó Barnabás szülésznek, dr. András László belgyógyásznak, dr. Csizmás József kardiológusnak, dr. Virág Magdolna üzemi orvosnak, dr. Mátyás Tibor hematológusnak, dr. Todea Mária gyermekneurológusnak, vagy akár Fuccaru doktornőnek, aki udvariasan adta értésemre, hogy gyermeklogopédiai gyakorlatokat, amikben kis páciensével épp elmerülni látszott, nem lehet idegen személy jelenlétében végezni. Sajnos, az alkoholizmus okozta károsodás itt is, ott is felszínre kerül... A sürgősségiek megmutatták a diszpécserszoba melletti ideiglenes fektetőt, ami arra szolgálna, hogy egy-egy súlyosabb beteg egy-két óráig nyugodtan lepihenhessen, míg a kórházi ágy beköltözhető állapotba kerül. É kis kórtermet mégis mindenki úgy hívja, hogy „a részegek tanyája". Mert oda kénytelenek bevinni a városi közhelyeken erősen ittas állapotban talált személyeket, a vonatkozó törvény értelmében, szakszerű kijózanításra. Csakhogy ez a törvényszabta feladat valósággal fizikailag is igénybe veszi a sürgősség személyzetét, mert a részegek dulakodnak, agresszívek, többen egyszerűen betörik az ablakot és kiszöknek, ha telt ház van, még a diszpécser-kuckó is megtelik velük, pedig ott az éjszakai szolgálat kellene hogy lepihenjen, ráadásul állandó felügyeletet igényelnek, mert az ittasság mellett többen nyílt sebekkel, koponyatörésekkel, komoly traumákkal is érkeznek, aztán fennáll a veszély, hogy megfulladnak a saját hányadékuktól. Minden alkalommal tisztára kell sikálni a szobát a sok mocsoktól, fertőtleníteni a padlót, a falakat, az ágyakat... Ha csak ennyi lenne, ez is elég volna bosszúságnak. De a belgyógyászaton olyan dánfalvi illetőségű beteg is jelentkezett - és ez csak egyetlen példa -, aki tüdőgyulladást kapott, viszont a hidegrázást, a rosszullétet, a félig öntudatlan elesettséget, mint kiderült, a deliriumos állapotnak köszönhette. Ráadásul megpróbálta  lábon  kihúzni   a  betegséget.  A mig a doktor kilépett valamiért a rendelő ajtaján, szóba elegyedtem a vacogó férfival. Másnap felkerestem a kórteremben, de már nem emlékezett rá, hogy találkoztunk volna.
•  Miért tért el a kérdéstől?
-  Ez csak egy modell volt arra, mit nevezek én úgynevezett „panasznak". Láthatja, szakmai problémák izgatják őket elsősorban. Azt is szóvá tették többen, hogy a vidék mostoha időjárási viszonyai miatt, erősen kedvez a hűléses és reumatikus megbetegedéseknek. A 2. számú bölcsődében láthattam, sok gyereknek még május közepén is vastagon csorog az orra...
•  Személyes panaszokról nem esett szó?
- Nehéz lenne  mindet felsorolni, s ráadásul mintha ezek is inkább a betegek, a gyógyítás érdekében fogalmazódtak volna. A kórház, az egészségügyi igazgatóság vezetősége s még a minisztérium is nagyon sokat ismer belőlük,  e gondok közelebbi-távolabbi tervekben szerepelnek    ahogy mód nyílik, megoldás is kerül rájuk.
•  Hajlandó végre nevén nevezni a gyereket?
-  Dr. Dénes László sebész ábrándozott arról,  hogy nagyon elkelne osztályukon  délutánra is egy sürgősségi csapat, ámde nincs elég emberük. így örökké marad egy szolgálatos    sebész a váratlan    műtétekhez, de ha történetesen komplikált esetek adódnak, kénytelen  otthonról  behívni  valamelyik  kollégáját a nála levő lista alapján. Ez csak a-molyan  szükségmegoldás, túl  sok  benne  a kockázat... Dr. Szabó Mihály aneszteziológus, az intenzív terápiás osztály vezetője nem fogalmazott ugyan direktben, de őszintén aggódik az utánpótlás miatt. Úgy látja, a fiatalok nem szívesen karolják föl az orvostudomány  eme fiatal  ágát. Igaz, hogy mindenütt az utóbbi évtizedekben   kezdte kinőni magát, de ma már sehol a világon nem nélkülözhető a reaniimáló orvosok munkája.  Jellemző, hogy ide nem osztanak be orvosgyakornokokat, bár lenne mit tanulniuk itt is, s a segítség ugyancsak elkelne... A pszichiáterek elmondták: betegeik szűken vannak, olyanokat kényszerülnek egy terembe fektetni, akiket külön kellene választani. Nincs ebédlő,  a páciensek az ágyuk szélén esznek, s elkelne valamilyen  foglalkoztatási  mód,  ami  elősegíti a terápiát... Dr. Barabás Dénes ideggyógyász a  gutaütött  magatehetetlenek sorsát véli megoldatlannak;  az osztályon fekvők közel egyharmadáról  (!)  van szó, akik odahaza még gondos és hosszas ápolást igényelnek, ám sok család nem vállalja ezt a terhet,  a kórház meg túlzsúfolt lesz. Nagy szükség lenne krónikus   fektetőintézetekre, ahol a hosz-szabb időre    ágyhoz    kötötteket    gondoznák-ápolnák, térítés ellenében, hogy a társadalomnak is megtérülhessen az anyagi   erőfeszítés. Az elmebetegek számára van már egy ilyen intézet  Tölgyesen...  E  problémát    különben több orvos is megpendítette...    Nagy Éva és Molnár Márta gyógyszerésznők szerint mind a poliklinikai, mind a kórházi gyógyszertárnak nehézséget okoz - a megfelelő mennyiségű perfúziós, illetve steril oldat készítése; egyszerűen nincs hozzá elég hely. Időszerű lenne egy önálló központ létesítése... A vérközpont viszont, minden önállósága mellett, ideiglenes helyiségben székel: egy toronyház földszintjén, az itt dolgozók, de főként a raktározni valók alig-alig férnek, ráadásul a szennyvízlevezető a lakók hanyagsága miatt olykor csúnyán eldugul, s a  mocsok éppen a központot önti el, hogy az akadozó vízszolgáltatásról — ami egy vérközpont esetében  nem megengedhető - most ne beszéljünk. Nagy szükségük lenne egy speciális terepjáró autóra, amely mozgó vérközpont feladatait láthatná el vidéken, eldugottabb helyeken, mert a mostani, egy közönséges mentőautó, csak látszatmegoldás... Dr. Szőcs Károly újszülöttgyógyász ama kollégákra  neheztelt, akik hevesen ellenzik az orvosi technika térhódítását, s féltik a modern berendezésektől a  beteget, nosztalgiával emlegetve a régi jó házidoktor példáját, aki egy sztetoszkóppal és a jól bevált  aszpirinnal húzta ki szerény praxisát. Őszerinte csak azok gondolkozhatnak így, akik képtelenek  művelni az intenzív terápiát, s az orvostudományt a saját tapasztalatukra -korlátozzák... A csíksomlyói fertőző osztályon azt nehezményezték, hogy a kórházi mellékgazdaság sertésólai, a túlságos közelség  miatt, egészségtelen környezetet jelentenek a betegek számára. .. Egy sebészgyakornok asszonyka azt  számolgatta nagy sóhajtozva, hogy míg manapság valódi orvos lesz valakiből, legalább kilenc évi  tanulásra, gyakorlatra van szüksége, s csak azután kapja meg a végleges kinevezést. Nehéz beletörődni  e hosszúra nyúló létbizonytalanságba, hiszen az ember közben már családot alapított, sokszor a gyerek  is megvan... Soroljam még?
•  Megadom magam... De hogy vélekedik a panaszokról?
-  Jogtalan panaszt nem hallottam. A panaszkodás módja azonban nem mindig egyforma. Az utóbbi esetnél például szíven ütött a   sebészasszonyka   végkonklúziója; egykori osztálytársait irigyelvén,    akik jórészt már megállapodott emberek, így fogalmazott: „Szép  dolog  a  szakma,  de  humanitásból  az ember ne menjen az egyetemre!" Lehet benne  valami,  de  ha  valaki  a  munkája  miatt, amit végül is maga választott, ennyire képes megkeseredni, akkor ott nemcsak a körülményekkel van baj...
•  Ergo, nem szimpatizált vele?
-  Ha   már   választani   kell,   rokonszenvesebbnek találom azt a módot, ahogy például dr. Szőcs Károly jellemezte a munkahelyét: „Távolról sem optimális kórház, de a maximumot kifacsartuk belőle." Aki a korlátozott lehetőségekből képes  kihozni  a maximumot, annak még a panaszkodás is jól áll.
•  Nem ítél túl szigorúan?
•   Ez nem ítélet.    A véleményemet kérte, megmondtam. Természetes, hogy mindenkinek jogában áll szóvá tenni a hiányosságokat, a hibákat. De a maximumot kihozni - azt se tiltja senki!
•  Milyen jó benyomásokkal távozott?
-  Hányat mondjak?
•  Hármat, négyet...
-  1.) Rendre,   pontosságra,   tisztaságra törekvés. De ezt oly makacsul és kitartóan űzik a csíkszeredai kórházban, a hozzá tartozó intézményekben,    hogy    egyenesen    irigylésre méltó.  Nem  arról  van  szó,  hogy ne láttam volna például szemetet, vagy fegyelmezetlen betegeket, akik bár mellettük padok is voltak, előszeretettel ültek pizsamával a földre, s később ugyanezzel a pizsamával fekszenek vissza a betegágyba. Sőt, kórházi osztályvezető főorvosokat is láttam, akik félórás késéssel, csoportba verődve ereszkedtek le a domb alján fekvő    poliklinikához,    hogy megkezdjék kétszer egy héten tartott, egy-egy órás szakrendelésüket...   Kilengések,   lazulások,   pillanatnyi objektív tényezők előfordulnak. De jó, hogy nem hunynak szemet fölöttük, s menten szóvá  teszik  őket.  Meglehet,  némelykor  tán sértő  ennyi     aprólékos     következetesség, de szükség van rá. Dr. Bíró Géza, a kórház aligazgatója, mert elsősorban ő az, akit fegyelem  terén  „házimumusnak"   tartanak,  akkor követné el a legnagyobb rosszat a gyógyítás ügyével   szemben,   ha   máról   holnapra   csak azért, hogy a személyzet kedvében járjon, bé-külékenyen  behunyná a szemét.     
2.)  Van  a kórházi  gárdában  egy érdekes  tartás;  nemcsak az egyes személyekben, hanem együttesen  is.  Ambiciózusak,  sokan  képezik  magukat, s ez kihat a közhangulatra. Odáig menően, hogy például a Csíkszeredai 2.  számú bölcsődében,   amely   szintén   a   nagykórház egyik „alegysége" - még az ebédet is a kórházi konyhában főzik a gyermekeknek -, az asszisztensek   belátták   annak   a   szükségét, hogy egészségügyi tudásuk mellé pedagógusi ismereteket szerezzenek, hiszen a kisgyermekek  egészségügyi  felügyelete  mellett  a  bölcsődére igen komoly nevelési-oktatási feladatok várnak... De még az is sokat elárul a kórházi   személyzet   komolyságáról,   hogy   az Orvosi   Kollégium, amely   afelett őrködik, hogy az   egészségügyi   káderek lehetőleg ne kövessenek el orvosi etika szabályaiba ütköző cselekedeteket, még egyetlen esetben se került olyan  helyzetbe,  hogy a döntései  elleni fellebbezések valamelyikét a központi kollégium elfogadta volna. 
3.) A borszéki bölcsődében három kisgyermek belekóstolt az ágyneműk fertőtlenítéséhez használt formalinba. Azonnal mentő robogott velük a csíkszeredai kórházba, ahol a reanimálók kezei közé kerültek. A formalinból már kis adag is halálos méreg, hát még ha gyermek szervezetébe jut! Szerencsére, épp  csak megnyalintották az üveget, a helyben  alkalmazott elsősegély is megtette a magáét, s így meg tudták menteni őket, ez viszont mit sem változtatott a helyzet súlyosságán, őszintén meglepődtem, hogy a délután történt eset utáni reggelen a kórházban dolgozók szinte kivétel nélkül tudtak a balesetről. Sőt, az ügyben közvetlenül érdekeltek egy egész délelőttön át gyűléseztek dr. Jeszenszky Tibor irodájában, hogy levonhassák az eset minden tanulságát, s olyan intézkedések szülessenek, amik meggátolják a hasonló incidenseket. Számomra mindez olyan élményt jelentett, amiből bizonyosra vehettem: e kórházban minden eseménynek oka, értelme, tanulsága van, s következetesen úgy intézik, hogy ebből rendszerint mindenki tanuljon. 
4.) Évek óta kitartóan érvényesítik a felismerést, miszerint a beteg gyermeket nem szabad „kicsi felnőttnek" tekinteni. Így aztán egyre több a gyermekszakrendelő a poliklini-kán is. Ez évben, a már meglévők mellé, olyan rendelők nyíltak vagy nyílnak, mint a gyermeksebészet (főleg megelőző kezeléssel, hogy például még idejekorán megszabadítsák a gyermekeket a csípőficamtól, mikor az még egyszerűen és komplikációmentesen gyógyítható), az endokrinológiai rendelés, a gyermekszemészet (ugyancsak inkább korrekciós feladatkörrel) és a gyermeknőgyógyászat (a gyermek- és pubertáskori sajátos zavarok kezelésére). Ilyen panaszokkal azelőtt Marosvásárhelyre vagy máshová voltak kénytelenek eljárni, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy csak a legsúlyosabb esetek kerültek orvos elé, sok szülő meg se próbálkozott a fárasztó és költséges utánajárással. A kórház-béliek tehát, e példa is mutatja, nem elégszenek meg egy adott állapottal, és lépésről lépésre erősítik a megyei egészségügyi hálózat szakmai hozzáértését, független nagykorúsodását.
• Most már a kórházról beszél vagy a po-liklinikáról?
- De  hiszen  jól  tudja,  hogy  összetartoznak! A kórházba jutó betegek 80 %-a előbb a poliklinikai     szakrendelőkben    fordul    meg, csupán a   fennmaradó   20   %-ot   utalják be egyenesen   a   sürgősségi   ügyelet   révén.   A szakorvosok itt is, ott is dolgoznak, nyomon követhetik a betegeket, s az a nézet kezdett meghonosodni, hogy ha lehet, inkább a járóbeteg  kezelést  erősítsék,  ha  nem  föltétlenül indokolt, a beteg ne töltse az idejét a kórházban, amely amellett, hogy drága betegellátási forma, néha nem helyettesítheti az ember megszokott környezetét.
•  Töltse az idejét a poliklinikán?
-  Éppen azért a fegyelemért, pontosságért való szívóskodás, hogy az itt is, ott is dolgozó orvosok erőfeszítéseit, munkarendjét a páciensek érdekében össze lehessen hangolni. A vizsgálat azért csak vizsgálat, nem lehet szájba csapni, tehát időbe kerül. De ez az időtöltés ne legyen hiábavaló.
•  Mit tapasztalt a kórháziak elfoglaltságáról?
-  Míg odabent tartózkodtam, bár semmilyen orvosi elfoglaltságom nem volt, napi 3 cigarettánál többet nem tudtam elszívni, egyszer még az ebédet is megspóroltam ... Ugye, odabent tilos a dohányzás, külön szünetekre pedig valahogyan nem futotta az időből. Persze, ha utólag kiszámítom, biztosan került volna alkalom, de az anyaggyűjtés egyik hullámáról rögtön a másikra kerültem... Gondolom, hasonló a helyzet az ott dolgozók esetében is.
• Mégis, mi a véleménye? Konkrétan...
-  Úgy tapasztaltam, hogy a kórházi munka gyors figyelemösszpontosítást, alkalmazkodó és beleérző    képességet kíván. Egyik helyzetről kell villámgyorsan a másikra váltani.  Bármely  tennivaló  egy  adott  pillanatban egyformán fontos, vagyis nélkülözhetetlen lehet. Nagy fordulatszámmal élnek ezek az emberek:  ha lazítanak  is, idegeik  állandóan ugrásra készen állnak, s aki nem edzi magát hozzá   tudatosan   egy   ilyen   élet- és munkaritmushoz, az hónapokon belül szabályosan belerokkan.
•  Az orvosok hogyan vélekedtek erről?
- Dr. Ady Éva gyermekgyógyász elmondta, hogy az időnkénti poliklinikai szolgálat valóságos felüdülést jelent számára a kórházi munka után. Ám a szakrendelés hátulütője, amit ő személyesen nehezen visel el, hogy a kis betegekkel érkező szülők rengeteget beszélnek, mondanak, amiért nem szabad elítélni őket, mindenkit meg kell hallgatni, viszont aki nem az a típus, hogy egész nap be nem áll a szája... Dr. Barabás Dénes ideggyógyász bölcs nyugalommal mérte föl a helyzetét: napjában általában 7 óráját veszi igénybe az orvosi  elfoglaltság,  legtöbbször  igen  „magas hőfokon". Ráadásul azt is hozzáfűzte közben, hogy „semmilyen rendkívüli dolgot nem művelünk." Nohát, igazodjon el az ember... Pedig  ha  csak  azt  veszem,  hogy  az  osztályos munka mellett Barabás doktor   az,   aki az elektroencefalogramokat kötelességszerűen kielemzi, márpedig ezt akkor kell csinálni, mikor a vizsgálat megtörtént, mert ezen a téren a szeredai kórház mintegy a fél megyét szolgálja ki, s a betegek a lehető legszeszé-lyesebb időpontokban állítanak be, szóval ha csak ennyi lenne, úgy sem leányálom a szakadatlan  átváltás.  Mégis, már 26  esztendeje csinálja, s fiatalabb korában ennél is erőlte-tettebb menetben...
•  Mi az, amit ebből ön a saját szemével látott?
-  Félórán át üldögéltem a röntgenorvos előszobájában. Csöppnyi előtér az egész, benne a gép vezérlőberendezése, néhány szék, s annyi hely, hogy négy-öt ember valahogy elférjen. Odabent épp üzemelt a masina, s a filmek miatt használt vörös fény idekint is sápadtra, valósággal túlvilágira festette a feszülten figyelő arcokat. Azt mondják, legalább negyedórának kell   eltelnie,   amíg   az ember szeme hozzáedződik - ha egészséges! A betegek jönnek, mennek, ők ugye, csak rövid időn át érzékelik ezt a fura fényű világot, amibe csöppentek, de a röntgennél dolgozóknak naponta újra és újra rá kell hangolódniuk, mintha csak föld alá ereszkedő bányászok lennének, s amikor már éppen beakko-modálódtak volna, megszólal a telefon, s számos esetben az orvosnak hagynia kell csapot-papot s szaladnia más, pillanatnyilag sürgetőbb feladatot intézni. Vaksin pislog a folyosón, újra vissza kell állítania magát a valódi világ fényeire, s ha egyetlen váltásban ez többször is megismétlődik, hát...
•  A sugárveszélyt nem is említi?
-  Azt az ember tudatosan vállalja, amikor radiológiára adja a fejét. Még akkor is, ha nem a lelkesedés hozza meg a döntést, hanem a szükség. A védőberendezésekkel, műszerekkel nagyjából   nincs is   baj, viszont amikor egy röntgenorvosnőt megláttam kilépni  a gépteremből, csodálkozva bámultam vastag, térdéig lelógó idomtalan kötényét, előre hajló, merev alakját, esetlen, medveszerű mozgását. Később tudtam meg, hogy az illető ruhadarab nem egyszerű kötény; ólomból van, a röntgenorvos   védőöltözéke,   s   kereken 16 kilót nyom! Hát én ezt nem tudnám huzamosabb időn át viselni!
•  Inkább  megmaradna  a  másik  mundérnál?
-  Nem, azután sem áhítozom.
•  Kényelmetlennek tartja  a mesterségünket?
-  Míg a fehér öltözék bitorlására kényszerültem, lopva   a   betegek   arcát fürkésztem: miként hat rájuk egy orvosnak öltözött ember látványa? S miután a legtöbb esetben ugyanazt a riadalmas, számonkérő bizalmat fedeztem föl a rámszögezett tekintetek mélyén, valósággal begyulladtam, s rájöttem, nem tudnék méltó lenni ekkora - lényegében a fehér mundérnak kijáró - vak bizalomra. Persze, ez csak amolyan maszek-megérzés, lehet, hogy túldramatizálom a dolgokat, de úgy vélem, a csíkszeredai kórház személyzete ilyen szempontból roppant előnyös helyzetben van, s jó lesz a továbbiakban is megbecsülni e némán előlegezett elismerést. No, meg... orvosnak sem kell föltétlenül lennem ahhoz, hogy gyógyíthassak.
• Tán a kuruzslók idejét siratja vissza?
- Semmi   közöm   hozzájuk,   viszont   meggyőződhettem, hogy a maga módján minden emberségesen viselkedő egyén képes gyógyítani a környezetét. Feltéve, hogy a fogalmat tágabb értelemben    használjuk. Tanulságul mindenképpen  elmondanám  egy  tüdőgyulladással beszállított, idős szépvízi parasztember esetét. A vizsgálat idején „pusztult el", olyan rosszul volt, azonnal került is számára hely az egyik kórteremben. Kiderült, hogy amióta ágynak esett, odahaza örökké a hátán feküdt, onnan származott a tüdőszövődmény. Figyelmeztették, hogy ezután csak az oldalán feküdjön, különben probléma lesz a gyógyulással. A bácsi engedelmesen megpróbálta, de szikár teste annyira csontos volt, s egy negyedszázada történt baleset következtében oly zúzódások érték a medencecsontját, hogy az oldalán fekvés kész kínszenvedéssel járt számára. Az orvos, a teremnővér nem kuksolhattak mellette naphosszat, hogy folyton folyvást rászóljanak, az öreg meg szokásból és kényszerből minduntalan a hátára kínlódta magát, nagy nyűgölődve. Akadt viszont a kórteremben pár életvidám beteg, akik a társaik morálját örökös tréfacsinálással igyekeztek emelni. Olykor-olykor az öreg könyörgőre fogta: ne kacagtassák már annyira, mert fáj a rekeszizma a sok mulatságtól... Szóval, a tréfás kedvű betegek végül arról is gondoskodtak, hogy az öreg megmaradjon az oldalfekvésnél. Vattából, gézből apró párnákat hajtogattak, s kibélelték velük a fájós csontok tájékát... Mindenesetre, ez a türelmes aprómunka, a beteg gyerekesnek tűnő magánpanaszát is orvosló közösségi gondoskodás végül is megtette a magáét, s a bácsi méltán érezte úgy, hogy e kórházban törődnek az emberrel.
•  Ön szerint tehát a betegek többet tettek az   orvosnál?
-  Az orvos megtette, ami tőle tellett. Vannak dolgok, amikre az orvosnak nem terjedhet ki a figyelme, mert ereje, türelme, teherbírása véges. Képes viszont megtenni egy-egy ágyszomszéd, egy látogató, vagy egy részvétteli,   de   semmire   se  kötelező,  egyszerű  kérdés. .. Talán ezeket a szervezetlen, sokszor az ismeretlenségbe burkolózó laikus segítőtársakat kellene jobban felkutatnia a kórházi társadalomnak, s    valamilyen    formában széles körű csapatmunkára ösztönöznie.
•  Vagyis, az  orvosok se csalhatatlanok... Ezt akarta mondani?
-  Inkább elmondok még egy esetet, a dr. Karda Tibor szemorvos rendelőjében történt. A széken öreg, reszketeg bácsi, egyre a lábát fájlalta, nemrég érbetegséggel feküdt a kórházban, most meg elküldték szemvizsgálatra is. Míg az orvos a vizsgálókeretbe illeszthető próbalencséket cserélte, az öreg mindegyre amiatt aggodalmaskodott, kikúrálják-e vajon a lábát... A szemvizsgán kiderült, hogy jobb szemére gyakorlatilag nem is lát, jókora zöldhályog nőtte be. Karda doktor nézte-nézte az öreg beteglapját, de a hályogot őelőtte senki sem jelezte; pedig ha hamarabb észreveszik, könnyebben     lehetett volna kezelni, így fennáll a veszély, hogy...    Az  ilyesmit, ugye, nem lehet a beteg orrára kötni,  száznyolcvan fokos fordulattal el kell kerülni a kényes témát, de észrevettem, mekkorát nyelt magában a szemészorvos, azon töprengve, miként üsse  helyre valamely ismeretlen kollégája szándéktalan mulasztását... Szóval, ilyen  is  van,  de  ahogy  tapasztaltam,  egyre inkább a csapatmunkán a hangsúly. A szakrendelők gyakorlatában meghonosodott a széles körű konzultálás;     egy-egy tünetet  több irányból is alaposan szemügyre vesznek. A szakorvosok összjátéka egy jól összerázódott futballcsapat benyomását keltette, amelynek tagjai nem azt tartják fontosnak, hogy kinél a labda, hanem hogy gólt rúgjanak.
• Tapasztalata  szerint  mihez hasonlítható a kórház?
-  Egy impozáns szállodához, ahol nem turistákat,   hanem   betegeket   látnak   vendégül, átlagban tíz-tizenkét napig, s a beteg ezalatt végigeheti a kórházi menüt anélkül, hogy két nap ugyanazt a fogást kapná.
• Úgy, hát a konyhába is bekukkantott?
-  Ha már napokon át engem is kórházi kosztra fogtak, gondoltam, nem árt szétnézni az  alagsorban. A  gyógyulás  nemegyszer éppen a konyhán és a gyomron át érkezik.
•  Most  már:  a  „lentiek"   is  gyógyítanak?
- A heti menü elkészítése akár papíron is, legalább  akkora körültekintést igényel, akár a gyógyszertáriak hajszálpontos munkája. A patikatisztaságot itt is szigorúan megkövetelik, Tamás Jolán főszakácsnő és Csáka Lídia váltásfelelős szakács felügyeletével. De a 18 féle diétás étrend összeállítása, az adagok napi   lestatisztikázása   az   osztályok   ugyancsak napi kimutatásai alapján, a   pontos raktári vételezés, majd a minőség ellenőrzése külön tudomány, s nem véletlen, hogy alapos szaktanfolyamon sajátították el a konyhai munkát irányító diétás asszisztensnők. A gazdaszellem példás: a raktárban dolgozók mindig jó előre tudják, mit kell beszerezniük, s amióta mellékgazdaságuk  működik - különben akkor alapították, amikor országosan ez még egyáltalán nem volt „divatban" -, húsproblémájuk nincsen. Az   idéntől fóliaházzal is próbálkoztak, s az első kísérleti építmény állványzata, mely alatt saláta, hagyma és retek zöldellt a műanyagsátor pállott melegében, a ditrói  ácsok ötletességét és már-már utolérhetetlen szaktudását dicséri.
• Még mit látott odalent?
- A   mosodát.   Valósággal   elrémisztett   az óriási mennyiségű lepedők,  pizsamák,  köpenyek,  párnahuzatok látványa.  Az  ott  dolgozó asszonyok, fejük búbjáig vastag párában, ördöngös  mozdulatokkal  tettek-vettek  a duruzsoló óriásmosógépek, centrifugák, szárítók és vasalók között cikázva, s még csak az az elégtételük se lehet meg, mint a háziasszonynak,   aki   ha   befejezte   a   nagymosást,   pár napig legalább szusszan egyet.
•  Hová akar ezzel kilyukadni?
-  Hogy a kórház úgynevezett mellékrészlegei, amilyen a konyha, a mosoda, de ide sorolhatnám a sterilizálót is, ahol Szőcs Éva és László  Enikő  asszisztensek,  Szabó  Irma és Ferenc Rozália gondozók izzadtak becsülettel a mennyezetig érő kemencékből áradó, 40-50 °C-os hőségben, s még csak egy becsületes szellőzőberendezés sincs    a    közelben, amely segítene rajtuk, szóval, ha őket is beszámítom, meg azokat a gyógyszerészeket, akik nap nap után azzal foglalkoznak, hogy minden betegnek név szerint, külön tasakokba előkészítsék a felírt gyógyszeradagot, igazán érzékletes kép áll előttem arról, mi is az a szolgálat, amit a gyógyítás érdekében orvosok, egészségügyiek és kisegítő személyzet végez.
• A szálloda-hasonlat tehát csak tréfa volt az előbb?
-  Félig-meddig, hiszen végül is nem a kórházból áll a világ. Ahhoz, hogy odabent rendben menjenek a dolgok, ezer és egy tényező összehangolt, pontos működése szükséges. Jó poliklinikai szolgálat, példás szolgáltatások,  szervezett  vérközpont,  gyógyszertár, kifogástalanul   működő  orvosi   felszerelés  és berendezések,  steril környezet, hibátlanul szervezett sürgősségi osztály...  egyszóval, olyan   korszerű   egészségügyi   lánc,   amilyenről 10 évvel ezelőtt még csak nem is álmodtak sem Csíkszeredában, sem Hargita megyében.
•  Ezek szerint mit tart a legnagyobb eredménynek?
- A korszerű egészségügyi közgondolkozás következetes meghonosítását. Hiszen valósággal a semmiből állították lábra például a megyei orvosi műszerjavító műhelyt is! Amíg nem létezett,   bármely hibásodásért Marosvásárhelyhez  kellett folyamodni,  s  ha csak a földrajzi  távolságra gondolunk, rögtön kitetszik, mennyire kétes biztonságot jelentett ez az esetek többségében az orvosi technika használatára nézve. De amikor már megvolt a firma, kiderült, hogy a szükséges technikusok és szakmunkások sem teremnek éppen minden bokorban. A műhely vezetője, Dénes Imre mérnök sem volt kimondott karbantartó szakember, mindannyian menet közben, a kórház növekvő ellátottságával párhuzamosan váltak önképzett javítókká. Igaz, érkeztek   később   valódi,   szakiskolát   végzett fiatalok,  de  jóformán  meg  sem  melegedtek Csíkszeredában,  egytől egyig továbbálltak, szelídebb égtájak felé.  A műhely fejlődése, kicsiben,   ugyanaz,   akár  a  nagykórház,   s   a hozzá tartozó lánc nagykorúsodása:  a hézagok, a szűkösségek ellenére megpróbálták kihozni belőle a „maximumot".
•  Ezt mire alapozza?
- Akik olyan saját elképzelésű szerelőasztalt fabrikálnak maguknak, mely vakító fehér   színével   önkéntelenül   is   emlékezteti   a szerelőket, hogy milyen környezetben és milyen  sajátos  elvárások  közepette  dolgoznak, tehát ezzel is állandóan ébren kívánja tartani bennük az egészségügyiek elkötelezettségének fontosságát, hát... az ilyen emberek mindenképpen jóval többet tesznek a minimumnál.  Hiszen  senki  nem kötelezte őket erre, és még sok más újításukra, hogy a hiányzó pótalkatrészek miatti bravúros - persze, nem mindig sikeres - improvizációkról most ne beszéljünk.
•  Volt-e valamilyen  kellemetlen  élményben része?
-  Valamelyik   osztály   kórtermeit   készültem   meglátogatni,   ám   előtte   a   szolgálatos osztályos orvos félig pajtáskodva, félig katonásan  kiadta  a  napiparancsot,  hogy  tessék rendet  csinálni,  mert  mindjárt  körbelátogat az újságíró elvtárssal... Félóra múlva, amikor annak rendje és módja szerint leviziteltünk,  mindenütt  a  megszokott  kórházi  kép fogadott, a maga   festői   természetességével. Egy valami volt nagyon szemet szúró: a betegek szinte kivétel nélkül, állig húzott takaróval, természetellenesen merev testtartással, mondhatni vigyázz állásban feküdtek az ágyakon. ..  Abban  a pillanatban  nagyon rosszul éreztem magamat,    és    végül megsajnáltam őket.
•  Melyik osztályról van szó?
-  Maradjon örök titok, hiszen a jószándék elvitathatatlan volt, s az eset amúgy sem jellemző  a  Csíkszeredái   kórházra,   de  ha  már kérdezett, kikívánkozott belőlem. A vendéglátás különben tényleg úgy zajlott le,  ahogyan  a  házigazdák  előzetesen   ígérték.  Még most is a fülemben csengenek dr. Jeszenszky Tibor és dr. Bíró Géza szavai, amint kijelentették: nem akarnak kirakatot mutatni, nézzek meg mindent úgy, ahogy a valóságban van, többet ér számukra a tükörkép hűsége, mint az esztétikája. Köszönet érte, hogy ezt a maratoni  ismerkedést életszerűvé és  egyáltalán lehetővé tették számomra.
•  Végül mondja meg őszintén: hát könnyű hivatás a miénk?
-  Egyik hivatás sem könnyű, ha jól utánagondolunk.  De  hogy az egészségügyiek munkája mily sajátosan egész embert kívánó, azt furcsamód épp akkor értettem meg igazán, amikor a látogatási idő közben elnéztem a bejáratnál fehér köpenyt osztogató, illetve a távozó látogatóktól átvevő, elcsigázott kapusasszonyt.   Egymás   után   léptek   eléje   két irányból is az érkezők és a távozók, s innen is, onnan is egymás után hangzott fel gesztusáért az udvarias „Köszönöm!"  Ő pedig fásultságával  küszködve,  arcára mosolyt erőltetve, minden látogatónak a lehető legkedvesebben   igyekezett   viszonozni   a   köszönetet: két órán keresztül szinte megszakítás nélkül rebegte azt, hogy „Szívesen!"

Utóirat

... Itt aztán váratlanul megtört a varázs, a kérdező egy pillanat alatt eltűnt a hátam mögül, s egyedül hagyott e szemmel vert riporttal, amely 1981 júniusában készült.
Annyit azért még ideírnék kérdezetlenül, hogy szakmai körökben állítják: a csíkszeredai nagykórház egyben-másban ma már jópár klinikai központunkkal is állja a versenyt.

(Megjelent az 1982-es Előre Naptárban)

Cseke Gábor

*

Harminc esztendő telt el azóta. A csíkszeredai kórház és  az egészségügyi ellátás azóta sokat változott. Az infrastruktúra megkopott, sok helyen elhasználódott, felújításra, bóvítésre szorul. Az egykori poliklinika már csak árnyéka önmagának, lerobbant épületében kényelmetlenül érzi magát orvos és páciens egyaránt. Viszont megszaporodtak a magánrendelők és -laboratóriumok, kicserélődtek a gyógyító káderek. Sokan távoztak küldföldre a régiek közül, vagy már nyugdíjba mentek, nem kevesen költöztek ki a temetőbe is. A tanulságok azonban és az akkori megállapítások érvényben maradtak. Hiába csapott át fölöttünk azóta az a fránya rendszerváltás...

2009. január 29., csütörtök

Az egészség dzsungelében (1.)


Napok óta dúl a harc a bukaresti tévében, s onnan átterjedt, futótűzként, az egész médiába: az olténiai Slatinán, az ottani kórházba beszállítottak nemrég egy hajléktalant, aki összeesett az utcán. Addig küldözgették egyik részlegről a másikra, hogy az egyik váróban, a széken görnyedve, kiszenvedett. Azonnal minisztériumi bizottság szállt ki, repültek egésszégügyi vezetők és gyakorló orvosok, ápolónők, s akkora felháborodás hullámot korbácsolt az ügy, hogy úgy néz ki: ma nem a legjobb üzlet orvosnak lenni Romániában.

Egymás után szedik elő a riporterek a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb eseteket, elégedetlen páciensek, hozzátartozók érzik úgy, hogy eljött az idejük, visszafizetni a kiszolgáltatottságért, a megalázásért, amit egyes orvosok, egészségügyiek elkövettek ellenük. Ingyenes telefonvonalat létesítettek, amelynek központja a minisztériumban székel, s ahová bármilyen panasszal, rendellenességgel, kérdéssel fordulni lehet, természetesen nem névtelenül, nem megalapozatlanul.

Avagy mégis csak megéri? Slatinán, a jelek szerint, egyelőre páriák az orvosok. A sürgősségiről az utolsó orvos is beadta a lemondását. Történt, ami történt, úgy néz ki, a következő hónapokban a kórházban távolról ingázó, ideiglenes dokik teljesítenek majd szolgálatot. Könnyű megválni a fegyelmezetlen, embertelen, felületes stb. munkaerőtől, de nehéz leváltani azokat az embereket, akikből így, ahogy vagyunk, kevés van. A következő hetek messzemenően beigazolják majd, hogy az orvossal, az ügyvéddel és a cseléddel kesztyűs kézzel kell bánni, mert az ember végső elkeseredésében ki van szolgáltatva nekik.

Egészen fiatal koromban,  ötödéves hallgató lehettem (1962 tavaszát írtuk), egyik reggel arra ébredtem, hogy iszonyúan sajog, szúr az ágyékomnál, valósággal hétrét görnyedtem és ide-oda fetrengtem a fájdalomtól. A kötelező gyermekbetegségeken túl (kanyaró, skarlát, himlő, szamárköhögés) az volt életem második alkalma, hogy egészségem miatt komolyan megijedtem. Jajgatásomra apám azonnal taxit hívott és bevitt a poliklinikára, ahol rövid vizsgálat, illetve röntgenfelvétel után megállapították, hogy vesekőről van szó, ami olykor makacsul megkapaszkodhat a húgyvezetékben, csúnyán felsebzi azt, elzárja az ürítés útját és a szülési fájdalmakhoz hasonló kínokat okoz. Erős, morfiumalapú fájdalomcsillapító injekciót (Diluen) adtak be, amitől úgymond ellazul a görcsbe rándult szervezet, beleértve az ereket és a húgyvezetéket is, ami esélyt adhat a kőnek a távozásra. Hogy biztosabb legyen a siker, igyak minél több cseresznyeszár teát - hangzott az orvosi verdikt -, és figyeljem vizeléskor, hátha egy koppanással eltávozik a kő is.

Kábán, hülye vigyorral az arcomon, de jó közérzetben értem haza. Az injekció hatása megismertette velem, ha kis léptékben is, a kábítószerek vonzó világát. A szer hatása délután múlott el, addig ágyban kellett feküdnöm, nehogy elszédüljek, összetörjem magam. Az eredmény: délután megszabadultam a sündisznóra emlékeztető, tűhegyes és ravaszul kampós tüskéjű, oxalátos vesekőtől.

Néhány hétig még diétáztam, óvakodtam a sós ételektől, sok-sok teát ittam, de ahogy visszanyertem régi formámat, elfelejtkeztem az egészről.

1967 tavaszán Bukarestben voltam egy hétig, az ifjúsági szervezet kongresszusának anyagait fordítottuk magyarra lapomnál, az Ifjúmunkásnál, rengeteg kávét ittunk, hogy bírjuk a nappali-éjszakai munkát. A hét vége felé, egy hajnalon ismét elkapott a már jól ismert görcs. Ezúttal nem volt olyan hevenyem fájdalmas, viszont kitartott két napon át. Harmadik nap már nem bírtam magammal és vonatra ültem. Azt hittem, sose érek Kolozsvárra. Ott azonnal a kórházba mentem, ahol megállapították: újabb kő keletkezett, de lehet, hogy kettő, s ottmarasztottak, hogy alaposabban kivizsgáljanak. Bent tartózkodásom élményeiből még a kórházban riport született, amely hamarosan megjelent az Utunkban, majd helyet kapott Tornác című (Kriterion Könyvkiadó, 1970) prózakötetemben. Ahogy ma újraolvastam, elégedetten tettem le a könyvet. Amikor a riportos novellát (mert a benne foglaltak valós események) írtam, még nem tudtam, hogy a kórházak világa életem későbbi szakaszaiban is vonzani fog jó néhányszor...

*

Sebek


A kórterem hosszan elnyújtott üvöltésre ébred. Órámat nézem, fél három. Az éjszaka legmélyebb pontja. Kábán hallgatjuk a jajongó, időnként el-elhaló hangot. Alulról jön, a nagy női kórteremből - nyitva a szalonajtó, hadd kapjunk valamicske levegőt, különben tűrhetetlen bűz úszik az ágyak fölött.
Az alvó sebek most újra sajognak. Működnek a berakott szondák. Mi, járni tudók kicsődülünk a folyosóra - mintha éppen a fülünkbe hörögne az ismeretlen asszony.
Papucs-csattogás, majd az igyekvő orvos lépteinek dobogó zaja... Valaki tárcsáz.                                  - Jaj, istenem, jaj, jaj ...
Hullámokban   támadhat a fájdalom, hullámokban érkezik hozzánk a  hang, Aztán kis időre elhal, az udvarra sietve fordul be a mentőkocsi. Elviszi az asszonyt... A zajok lassan elülnek.

*

Arra ébredek: lázmérő szorong a hónom alatt.
Az éjszakás nővér szelíd, meg se halljuk, mikor pontban reggeli hatkor besiet ágyaink közé, s hálóruhánk alá rejti a kis üvegműszert. Nem ébreszt, nem riadóz senkit, de megérezzük, hogy itt járt, s felébredünk magunktól.
Az ablakok már világosak. A fény: fehér tejbevonat a szobán. Sugárzó reggeli fényesség. Megreccsennek az ágyak. Ki nyújtózik, ki szellent; más dolgára siet, megelőzni a sorbanállást a klozett előtt.
Az egész emeleten két klozett van. Egy a fürdőszobában, egy pedig mellette. Igen hasznos helyiségek - nekünk sokat jelentenek.

*

Fémtálak csörrenése jelzi az éjszakás nővér közeledtét.
- Jó reggelt! - harsogja kedvesen, s összegyűjti a lázmérőket. Beteglapjainkon fél centit tovább kúszik a lázgörbe, megindul a csevegés, beszélgetés.
A nővér mosolyogva, sietve adja az injekciókat. Fél óra múlva lejár szolgálati ideje. Szeme alatt mélysötét karikák, arcán készülődő ráncok,  haja csapzottan vállára hull. Tudjuk: még nem talált élettársat magának, pedig már elbúcsúzott a harminctól. Hosszú évek óta ő az éjszakás, nappal egyetemre jár. Ha minden jól megy, végez az idén: sokszor áttanulja az egész éjszakát.
Ma feltűnően siet.
- Vizsga lesz, szörnyen izgulok! - magyarázza, és elrohan.

*

Kitárulnak az ablakok, s az ajtó csukva marad. Takarítanak. Gömböc kis asszony forgolódik közöttünk vizes ronggyal, míg a cementpadló tükörként ragyog.
Belép M. Estére hazaengedték, már csak kötözik. Javuló visszéroperáció. Köszönése erős parfüm, árasztja magából a kinti világot.
Míg pizsamát húz, mesél:
- Mit gondoltok, kivel találkoztam?... Hát P.-vel...
P. néhány napja hagyta el a kórházat, teljesen gyógyultan. Nemrég szerelt le, civilben fogatos, s a Burgya-kert alatt lakik, egy viskóban. Sérvvel feküdt be a kórházba, s mikor már vágták, akkor bukkant már-már perforálódó gyomorfekélyére az orvos. Kipucolták azt is - ahogy mondják: P. „klasszikusan szép" operáción esett át. Az első két napon mégis attól féltünk, hogy elpatkol. Jajgatott, hánykolódott, le akarta szaggatni a kötést, s ekkor az ágyhoz gúzsolták. De a kötelet is elszakította, nem volt tőle egy nyugodt pillanatunk. Akkor pihenhettünk egy-egy fél órácskát, mikor a frissen kapott csillapító még javában hatott. Majd kezdődött minden elölről: az ágya mellett virrasztó feleségét fölpofozta, az ápolónőket lekurvázta, csuprokat vert a földhöz. Harmadik napon hirtelen lecsendesedett. Este tett néhány nyögdécselő lépést, szervei normálisan kezdtek működni, örömmel újságolta minden alkalommal, milyen jó dolog vizelni, szellenteni...
Végre alhattunk. Az ötödik napon -szombat volt - hazaszökött.
- Bemegyek tegnap este a Kisbojtárba, nagyon megkívántam egy sört. A negyedik asztalnál ott áll P. Részeg, mint a seggem, dülöngél, kezében borosüveg. Azt hittem, ott esik össze a szemem előtt. Észrevett, oda kellett mennem. Hatalmas könnyekkel sírt, átkozódott, lecsapta pávatollas kalapját, s mutatta: nullásra van nyírva! Tegnap tartották a  tárgyalást, másfél  évre  ítélték ...
P. falusi származású. Csizmájában most is hosszú, kiugrasztható élű tőrt visel, volt néhány komoly verekedése, egyszer már büntették: ittas állapotban felhasította egy cigányember hasát, úgyhogy visszaeső bűnösnek számított.
Mikor elment, égre-földre esküdözött a „kicsi doktor"-nak - nem iszom én, egy kortyot sem! Isten engem úgy segéljen!
-   Bőgött, mint  egy  kisgyerek. Hogy nem ér semmit az élet, addig iszik, míg bele nem  pusztul ... Valahogy eljöttem  onnan, mert már felfordult a gyomrom...
Háborog a miénk is: annyi mindent láttunk, olyan közeli kapcsolatba kerültünk P.-vel is, hogy könnyűszerrel elképzeljük a jelenetet, következményeivel együtt.
-  Fantasztikus!  - hüledezik egyikünk. - Kéthetes operációval, és iszik!...
Semmi sem fantasztikus már.

*

Hízásra hajlamos, vastag lábú fiatal lány jön - köpenyben, fityulával. Egészségügyi technikumba jár, ide osztották be, gyakorlatra. Minden reggel megméri az érverésünket.
Most is szó nélkül, sorban veszi kézbe mindenki csuklóját, ír valamit a beteglapokra. Néhányan már falatoznak. V. riadtan kérdi:
-  Mennyi?
-  Nyolcvan.
-   Micsoda?! Ilyen sok? A reggel még harminchét volt. . .
Kitör a nevetés. V. nem hall jól, csak a vigyorgó szájakat látja. Értetlenül, sértetten néz végig rajtunk.
-  Az a  láz volt,  bácsi  -  magyarázza mosolyogva a lány.
-  S ez?
-  Érverés-számlálás.  A bácsinak normális.
V. megkönnyebülve sóhajt.

*

A második emelet reggeli asszisztensnője bedugja kontyos kis fejét a félig nyitott ajtón: szeme a kötözőasztalkán kutat valami után.
- Csókolom! - harsogjuk kórusban. Persze, a fiatalabbak.
Pirulva köszön, majd zavart, kissé túl sietős mozdulattal felkapja a benzinesüveget, s magas sarkú cipőjében elkopog.
Ez a lány - vagy már asszony, a gyűrűt csak néha látni apró ujján - napok óta tréfáink központja: M. miatt haragudtunk meg rá.
Novokainos injekciót kellett beadnia, érbe. S az ilyen injekcióval nem lehet sietni: a novokain pillanatok alatt elterjed a vérben, ha túl gyorsan fecskendezik, megárt a szívnek.
M. viccelődött az asszisztensnővel, míg az elkötötte a karját, beszúrta a tűt, s a keveréket az érbe nyomta. Ám alig csukódott be az ajtó, M. eldőlt az ágyon, keze próbált néhányat lendülni - erőtlenül, puhán. Szeme lekoppant, pulzusa alig vert.
Rohantunk a lány után:
- Gyorsan, mert elájult!
Sápadtan állt meg az ágy mellett, kapkodva vizet fröcskölt M. halántékára, aki fehér volt, mint a fal. Nagy nehezen sikerült eszméletre téríteni, de még sokáig ernyedten, bágyadtán feküdt a párnán ...
Azóta vagyunk fölényesek. Tudja ezt, és szégyenkezik előttünk - kamatostul fizetnénk vissza az ijedelmet.

*

Itt vannak a medikusok: két fiú, két lány. Azaz... csak egy, mert a másik már asszony. Három-három ágyért felelnek (ők töltik ki az illető betegek személyi lapját, tanulmányozzák a hozzájuk tartozó kóreseteket, kötöznek, időnként operációkon asszisztálnak), s minden reggel pontosan érkeznek, valamivel nyolc előtt.
Csevegésük, diákos derűjük mosolyt hint a szalonban. Megnevettet korán ébredt vizsgadrukkjuk, hiányzó jegyzeteik riadt pótlása, mégis inkább tisztelem közülük C-t, ezt a sima hajú, jóképű srácot (az említett fiatalasszony az ő felesége), aki el tudja feledni füzeteit, diákgondjait, míg nyolctól tizenegyig három ágyat bízott rá a Főnök.
Az én ágyam is hozzá tartozik. Szívesen diskurál velünk, kikérdez betegségünk legújabb fejleményeiről... Most kissé ideges. Folyton N. ágyán ül, akit ma operációra  írtak ki.

*

Ajtó mellett balra az első ágy a G. bácsié. Diagnózis: nyílt érfekély. Hatalmas, tenyérnyi sebek virítanak vastag, izmos lábain. A halványpirostól a liláig minden színárnyalat megtalálható a levedző, eleven húson. Jóval elmúlt hatvan - egy esztendeje húzza így a lábával, s mindegyre magyarázkodik:
- Dologidő volt, kérem. Cseke úr, higgye meg, nem gondoltam én akkor semmire, csak mikor este hazamentem a munkából, elővett a fájdalom. Borogattuk, kötöztük  mi  valahogy...
Már két hete porozzák kötözik, szabadon  hagyják,  locsolják  - a  legcsekélyebb eredmény nélkül. Ha csak a klozettre fut ki, napjában egyszer (ágytálat, kacsát mindegyre  visszautasított: „Nem nekem való dolgok ezek, a fene, akinek kell!"), máris megpattan a vékony sebkéreg, s csorog a vér lábszárán,  bokáján végig.
Mindennap kipödri ősz, gondosan ápolt bajusz-bokrát, haját simára keféli, másodnaponként féltve őrzött Solingen-késsel borotválkozik, s rágódik magában vagy fennhangon a világ sorsán.
Tősgyökeres hóstáti ember, ma is földdel dolgozik, pedig tudja az eszével, hogy vihette volna többre - látja, fiai, lányai majd egy szálig elpártoltak az ősi munkától, de sebaj! Ő húzza, amíg teheti...
Tegnap délután könnyekkel a szemében vallott:
- Nagy baj van itt, érzem én, mert már nem tudnék haza se menni. Nem bírnak a lábaim. Aztán hallottam, mikor a kicsi doktor s az a másik, L. félhalkan mondották egymásnak, hogy hosszú mese lesz ez... Hosszú bizony, nem látni a végét...
Teste oly tömzsi, erős, mint a nyugdíjas birkózóké. Esténként kínzó fájdalmai támadnak, s ilyenkor úgy szorítja a vaságyat, azt hisszük, menten elhajlik alatta.
Tizenöt  évvel   ezelőtt   kuláklistán volt: elvitték munkára. Másfél esztendőn át talicskázott, csákányolt, vasutat épített - zúgolódás nélkül, aztán lábszárát megsebezte egy rázuhanó síndarab. Orvosi kezelést nem kapott, csak évek múltán gyógyult be teljesen a seb, de közben még megjárta a békási építőtelepet is.
Mikor a hóstáti közös megalakult, ő is belépett maradék földjével, állataival, szerszámaival. Azóta is a földön feszülnek izmai, kora reggeltől késő estig, nem átkoz senkit, és nem haragszik senkire... Gyakran beszél gyermekkoráról: a feleki domb kitűnő kútjairól, a szamosfalvi nádasról, az első kolozsvári  repülőmutatványról...
Tavaly, aratás előtt kibomlott a régi seb helye. Így került hozzánk,  a  35-ösbe.

*

Pontban nyolckor kezdődik a napi vizit. Ilyenkor tanácsos ágyban maradni, különben megtörténik, hogy kimaradsz a gyógyszerlistáról, és talán huszonnégy órával még fölöslegesen megnyújtod itttartózkodásodat, mert aznap már senki sem törődik veled - az étkezéseket leszámítva.
Ma a kevés szeszélyes napok egyike lehet: a három kezelőorvos rendre érkezik. Besiet először a „kicsi doktor" - alacsony, szinte kopasz, harmincas fiatalember. Aranykeretes szemüvege gúnyosan csillog, ajka szögletén születő mosoly. Átvág a termen a két ágysor között, s belelapoz az asztalon heverő  kartotékokba.
- A Főnök nem járt még? - kérdi közben a medikusoktól.
C. hozzálép, fölveszi a beteglapokat, s az ágyak lábaihoz helyezi őket.
A „kicsi doktor" az ilondai fiú ágyára ül - ő operálta -, s finom, matató ujjaival megvizsgálja  a  sebet.
-  Szép - mondja,  s visszacsapja  a takarót.

*

Az udvarra behajtott a mentő: beteg érkezett. Talán egy haldokló távozik.
Ez a két eset lehetséges. Ilyenkor nem olyan feltűnő, mint a délutáni órákban - déli egy óráig nyüzsög a kórház. Orvosok, asszisztensek, medikusok. A hátsó épületben meghúzódó laboratóriumokban (röntgen, bakteriológia, izotópok) bejáró pácienseket is kiszolgálnak.
A mentőt hangjáról ismerjük föl. S halljuk, mikor érkezik Renault-16-osán a sebészfőorvos, majd a röntgenológus, egy Wartburggal.  A  kocsitulajdonos  orvosok hosszasan túráztatnak; a mentő azonnal indít, s a kapu előtt többször elvakkantja magát.

*

A következő ágy W.-é. Nyolcvan felé közeledő, fogatlan öregember, és rettentő büdös. Csak fintorogva mehetsz el ágya mellett - a lepedő, a pokróc, az ágy hátára akasztott ruhák mélyen magukba szívták a húgy jellegzetes szagát.
Régi betege a kórháznak, prosztata-operáción esett át, s már egészen jól ment minden szonda nélkül is, mikor újra stagnálni kezdett a vizelet; behozták. A vékony gumicső kísértetiesen megnyújtja tehetetlen hímtagját, ágyában hosszasan fészket rakott az üvegkacsa - a szondások nem tudják visszatartani vizeletüket.
Erdélyi szász családból származik, az első világháborúban kiképző őrmester volt a lovasságnál. Hangján, beszédmódján most is katonás ízek ropogósa érzik.
Mulatunk fura szokásain: elalvás előtt egyik karját magasra tartja, mutatóujja a mennyezet felé döf, és apró, láthatatlan köröket rajzol a levegőbe. A mozdulatok lágysága után zenésznek gondolná az ember, meg is kérdeztük:
-  Játszik  valamilyen hangszeren, bácsi?
-   Komm, komm?
-   Hang-sze-ren! Játszik?  Hegedű, zongora... -  s mutogattuk szeme előtt a mozdulatokat.
-  Ah, nicht, meine liebe... Lovaglópálca, az igen!
-   Ismeri Wagnert, a  muzsikust?
-  Wagner?... Hogyne, olvastam róla, az újságban, üsmerős...
Egész nap az újságot bújja - napokig böngész egy rohadt, négyoldalas lapot. Amelyik hasábbal végzett, akkurátusán áthúzza ceruzával.
Mikor jól érzi magát, minket szid, fiatalokat:
-   Rossz  nevelés,  vigyen  el  az ördög! ... Én nevelnélek, minunat. Feküdj, vigyázz! Feküdj, vigyázz! Ez kell nagylegénynek. Vigyázz, a piculáját!
Szeme zöldesen villog, fogatlan szája erőtlen mosolyra feszül, aprókat kuncogva nevet.
Kétnaponként előveszi kopott ruháit, totyogva-piszmogva felöltözik, s elcsoszog a Rákkutatóhoz - valami fülsebe van, azt kezelteti.
Látogatója nincs. Talán kétszer szökött be hozzá egy ugrifüles, kancsi leányka, tejet hozott, s futott is ki a teremből. Feleségét sohase látni - azt mondja a délelőttös nővér, a vénasszony egyenesen örül, hogy ura a kórházban van. Ha hazamenne, senki sem törődik vele. Nem bírják a szagát.
- Különben is, hej, de nagy kutya volt!

*

Megjött L. doktor is. Rendszerint ő írja fel a gyógyszereket. Ágyról ágyra jár, s az orvosság nevét diktálja az egyetemi hallgatóknak - a regisztert a medikusok kezelik.
Hosszasan időz G. bácsinál.
-  Tata,  igen  gyorsan  fogy a  lé!
-   Mit csináljak, doktor úr, ebből a nagy üvegből nem tudok másként a lábamra tölteni. Nem fogja a kezem . . . - s mutatja kurta ujjú kezét, kérges bőrű tenyerét.
-  Csak azért mondom, ügyeljen, mert ha jönnek az ünnepek, három napig az atyaisten  se tud   magának  semmit felírni!
G. bácsi valahogy visszanyeli a mérgét. Szemén látszik, legszívesebben agyoncsapná az orvost. Hiszen az egész folyadék, a napi két liter alig kerül egy lejbe, meghozatná ő kintről is - de hát mért csinálnak viccet a betegségéből?
L. doktor valóban ízléstelen tréfák szerzője. Látom a medikusok arcán, hogy fintorognak egy-egy rosszul irányzott szójátékán... Neki is van néhány operált betege itt, akiket ő kezel. Úgy hírlik, N.-t is ő operálja. N. nem tud róla, nem szólunk neki.

*

A harmadik ágyban huszonhárom éves fiú, B. fekszik. Pamacs-bajusza van és napbarnított arca. Haját hátrafésülve, magasított hullámmal viseli, mint a faluról városra  került fiatalemberek általában.
Nagykapuson született, ott végezte a hét osztályt, aztán Kolozsvárra került szakiskolába, letette a katonai szolgálatot, s most nehézgépész a közműveknél. Dolgozott már hengergépen, volt kotrókezelő és erőgépész, szivattyúmester - ami kellett.
- Nálunk úgy megy - magyarázza -, hogy most legutóbb is szivattyúnál dolgoztam. Ott a magyar színház mellett, a Malomárkot fedjük be, én kellett kiszívassam a vizet. Egyik délben csak jön a Moszkvics, benne az igazgató. Odaszólít. Nagy gumicsizmák voltak rajtam, meg sáros munkaruha ... Azt mondja, üljek be. Szabadkoztam, így nem mehetek, meg kell állítanom a  gépet,  átöltözöm,  s akkor megyek.
Megvárt, míg végeztem, aztán elmentünk az összes helyekre, ahol a mi embereink dolgoznak, végül kivitt a repülőtér melletti munkatelepre, s mutatott egy gépet. Holnap, azt mondja, itt fogsz dolgozni. Másnaptól  ott dolgoztam...
Heresérvvel utalták a sebészetre, hogy kiderítsék: nincs is sérve, hanem tbc-s eredetű daganatgócok keletkeztek mindkét herén. Most sztreptomicinnel gyúrják, próbálják visszafordítani a bajt. Ha nem sikerül, magyarázta a „kicsi doktor", meg kell operálni, de akkor majd nem lehet gyereke...
B. megijedt, sokat töpreng: nagyon szereti a gyermekeket. S egyelőre komoly szerelmi kapcsolata nincs. Mit csináljon? Egyre a gyerekekről beszél: otthon, Kapuson, ha hét végén hazamegy, egész csapat apróság várja a busznál. Hogyisne, mikor annyit foglalkozik, játszik velük! - nem tud ejmenni egy emberpalánta mellett, hogy azt egy kicsit meg ne hoppáztassa. Minden alkalommal megrohanják: mit hoztál, Feri bátyánk? S ő ilyenkor előszedi oldaltáskájából a pár lejre vásárolt savanyúcukrot...
- Úgy érzem, valamicskét mintha visszahúzódott volna. Aztán, ha elengednek s ismét előjön a baj, akkor hagyom magam a kés alá vinni. Esetleg... lenne egy leányasszony ismerősöm, s azt elvenném, van egy kislánya.

*

A Főnök, mint mindig, nyájas és nyugodt. Keskeny bajusza alól kivillannak aranyfogai.
-   Kérem   a   jelenléti   naplót - szól   a medikusoknak. Ő vezeti a gyakorlati munkát, a diákok ragasztották rá a „főnök" elnevezést.
Minden beteget megvizsgál. Karéjban állnak mellette a hallgatók, s észrevétlen adja át nekik a szót: referáljanak ők a betegségről, diagnózisról, a beteg állapotáról ... Aztán valami érthetetlen orvosi nyelven szélesre bontja a témát, gyógymódokat sorol, orvosságokat ismertet, s mindezt mosolyogva,   bölcs  nyugalommal  teszi.
Azt mondják, a sebész főorvoson kívül ő itt a legelfoglaltabb ember: előadások, gyűlések, szemináriumok, orvosi munka, tudományos kutatás ...
Most N.-re mosolyog, széles, kreol arcáról oldalt futnak a ráncok, hangja bizalmas.
-   Nem izgulunk, ugye?
-   Egy kicsit félek, doktor úr.
 - Küldje haza azt a kicsit, nehogy megromoljon ebben a melegben... Na!

*

- Ki óhajt borotválkozni, nyiratkozni?  Elsőosztályú  munka!...  Óhajt valaki?
A ferde szájú, lenyalt hajú bejáró borbély kirakja szerszámait az egyik ágyra. Kopott faládikóban hozza őket, s bár mint szakember mocsokmunkát végez, mindig akad egy-két kliense az operáltak közül, akik ágyhoz vannak kötve.
Míg dolgozik, tudálékosan magyaráz.
-  ... az a  pasas,  amelyik befagyasztotta magát... hallották, uraim?
Néhányan, akik nem tudnak róla, odafigyelnek.
-  Öreg volt, kérem,  és úgy hagyakozott, hogy hűtsék őt le, mint a vágómarhát, zérus fok alá.  Mert rákja volt,  s ha  majd lesz rá gyógyszer, feltámasztják, s meggyógyítják...  De micsoda felszerelés kell ahhoz! Mennyi pénzbe kerül! ...
-  Volt itt egy beteg, egész éjszaka járkált... Elment már? Csuda ember az, kérem, nem tudtak aludni tőle a betegek. Emlékszik, V. úr? Éjjelenként csiszi-csoszi, nappal meg tömte magát... Hogy is bírhatták, árulja el nekem?
N. a múlt éjszaka, talán a félelemtől, centis szakállat eresztett. Szerényen odainti ő is a borbélyt.
-  Szépülni?...   Igenis,   kérem. Törülközője van? Az kell,  minden  betegnek legyen külön törülközője. Ez az én elvem. így, na, most  szappanozunk...   Ma  felvágják? Igen? Na, az még egy szép munka lesz. A hasikáján lesz egy gyönyörű vágás, gyerekjáték. Nekem elhiheti, sok mindent láttam... Szesszel, kölnivel? Igenis, szesszel...
Fensőbbséggel sürgölődik az ágyak között. N. arcát nézem: egyes helyeken, a borotválás ellenére, kiütközik a felületesen otthagyott szakáll. A borbély ráadásul meg is vágta a késsel vagy háromszor, s most sietve timsózza-állítgatja a serkenő vért.
-  Tessék,  az  első vágások  -  erőlteti viccét a borbély.
Ezen nem lehet nevetni: fagyos a hangulat.

*

Z. úgy mered riadt szemével a semmibe, mint egy fülesbagoly. Szétvetett, bepólyált lábfejei hosszan lelógnak az ágyról. Talán ő közülünk a legcsöndesebb: át tud ülni némán, görnyedten egy teljes félnapot, hallgatja szeszélyesen kanyargó beszélgetésünket. Éjszaka alszik, délután alszik, néha bekötözik tyúkszemekkel operált, érzékeny talpát - ilyenkor összeszorítja állkapcsát, éveinek ráncai  kínosan egybefutnak, s rövidre vágott, ősz haja az égnek mered.
Keveset tudunk róla. Legrégibb a kórteremben, műtétjének egy hónapja már. De csak a napokban tudott sántikálva talpra állni, így is csak WC-re jár, s ha kedve szottyan, esetleg cigarettázni, a folyosóablak rejtekében.
Beteglapján ennyi áll: téglagyári munkás.

*

A délelőtti nővér nincs sehol. Hosszasan csengetünk utána, semmi eredmény.
G. bácsi lába alatt a lepedő merő lucsok: a sebekből lecsorgó vér összekeveredik a borogatásra használt oldattal, s kegyetlenül  marja az öreg  bőrét.
Végre bekukkant az asszisztensnő.
-   Ki csengetett?
-   Mi.
-  És mi a baj?
Elmondjuk neki, hogy le kellene cserélni G. bácsi ágyát. A nővért meg nem találjuk sehol.
-  Nem  rám tartozik  -  vágja vissza bosszúsan -, még sok van egy óráig!
És becsapja az ajtót.
Egytől kettőig ugyanis csak az asszisztensnő marad az egész emeleten: a nővér rövid  műszakban dolgozik, kisgyereke van.
Szerencsére tudjuk, melyik szekrényben áll a tiszta fehérnemű, ágyhuzat, s délelőtt lakat sincs rajta. M. percek alatt betoppan két lepedővel, meg egy párnahuzattal; lerángatom a régieket, s kidobom őket a folyosóra. G. bácsi esetlenül forgolódik az ágyban, míg üggyel-bajjal aláfeszítjük a tiszta vászondarabot.
Ágya alatt, a padlón véres géz- és vattahulladékok hevernek szanaszét. B. a klozettről két seprűt szerez, egyiket nekem adja, s nekiállunk takarítani, a szemetet a folyosóra seperve. M. a másik tiszta lepedőt erősíti  biztosítótűkkel  a  pokróchoz...
Aztán V. jajdul föl: kiömlött a kacsája. Ki kell üríteni, s kér egy tiszta lepedőt is - ő következik tehát, s miután minden igényt kielégítettünk, sokáig sikáljuk szappannal a kezünk, majd forró vízzel lemossuk róla a habot.

*

Az ilondai srác ma jobban érzi magát. Tegnap hozta be a mentő, vakbéllel, s alig helyezkedett el tétován, idegenkedve a poloskairtótól szagos ágyszélen, már jött is, hanyag léptekkel, a fehér ruhás „hóhérlegény" - így hívják itt a műtő segédszemélyzetét -, kevéske bátorítót fecskendezett a fiú felsőkarjába, s derekánál támogatva elvezette.
A fiú Kolozsváron jár szakiskolába, most végzi a másodévet az építészeknél - alig töltötte be a tízennyolcat. Soha semmi baja nem volt, most is csak úgy vette észre: valami nincs rendjén, hogy fel kellett emelnie egy vasrudat, és elszédült. Erősen belenyilallt a hasába, s elesett. A mester hazazavarta, fél óra múlva már a mentők robogtak vele a sebészetre.
Operáció után kábultan, ernyedt tagokkal aludt. Gyermekien csupasz arcán határtalan nyugalom ömlött szét. Egyszer-egyszer felnyitotta szemét, bágyadtán nézett körül, majd ismét álomba  merült.
Estére elillant a csillapító hatása: fogcsikorgatva hánykolódott az ágyon, feltépte mellén a flanellkabátot, s míg a nővért csengettük, egyre azt hajtogatta:
- Adjanak valamit, amitől hamarabb végem lesz! Könyörgöm, gyorsan, gyorsan!...
Kacagtunk rajta, szidtuk, mint a bokrot; M. veréssel fenyegette, s ő csak nézett ránk, két rengő cseppel a szeme sarkában, vicsorgott, izzadt: „Meghalok, meg én!" - Aztán jött a nővér, néhányszor megsimogatta a homlokát, s adott neki egy morfiumos injekciót.
A hajnali üvöltéstől eltekintve, csendes éjszakánk volt: reggel a fiú mosolyogva ébredt, s most már itt sántikál, sáros félcipőjében, az ágyak között. Úgy várja az első csupor cukros teát, mint gyermek a karácsonyt.

*

A „kicsi doktor" G. bácsi lába fölé hajol:
-   Ezt a sebet állandóan  öntözni  kellene. Mindig legyen nedves...
-   L. doktor úr aszonta, csak mikor leszedjük a kötést   s miután megszáradt.
-   Ugyan, az nem lehet! Akkor nem ér semmit.
-   De  hát  itt   hallották  a  többiek  is, mikor  mondotta, hogy gyorsan  fogy  ez  a micsoda...
-   Nevetséges!   Azért   írtuk   fel,   hogy fogyjon.
Látszik a doktoron: elégedetlen. Persze, ezt nem mondhatja meg a betegnek, ezért inkább kifordul az ajtón.
G. bácsi értetlenül néz utána.
-  Most már mi  a  helyzet,  Cseke úr? Maga érti?   Egyik ezt mond, másik  mást, csak a lábam nem akar gyógyulni...  Hej, azt a szűzmáriás mindenségit!
Összeszorítja öklét, s mérgében elvörösödik. De ez még semmi.
Később bejön L. doktor is, leszállítja az öreget az ágyból, letolatja a nadrágot, s guggolva kezdi vizsgálgatni a sebeket. Tintaceruzával néhány keresztet rajzol a bőrre, jegyzeteket készít.
-   Lesz valami  belőle,  doktor úr?
-  Türelem,  ember!  - vágja  oda  idegesen,  és  kiegyenesedik.   -   Egyből  senkit sem lehet meggyógyítani.
-  Csak megkérdeztem, doktor úr...
-   Ne kíváncsiskodjék,   inkább vigyázzon,  hogy a sebek rendesen  legyenek kezelve.
-  Vigyázok én, dokor úr, de ha egyik így, a másik úgy ... én nem tudom...
-   Kinek hisz maga? Kinek?!
-  Azt én  honnan  tudjam,  doktor úr? 
Kételyek köröznek a  levegőben  -  lebegő, láthatatlan, nagy vadmadarak.

*

A ruszin, kinek ágya az ilondai fiúéval szemközt áll, nyugtalan. Pillanatonként mozdul a vackán, sokat cigarettázik és nagyon szenved. Soha nem panaszkodik, de időnként eltorzuló arcáról leolvashatni a fájdalmat.
Vizelési bántalmai vannak, vadhúsok nőttek húgyvezetékén, s most mesterséges úton tágítják. Zárt gumicsövet helyeztek be neki, s mikor kisdolga sürgeti, csak szörnyű kínok között tud könnyíteni magán.
Máramarosba való, valamelyik határmenti tanyára, felesége a visói kórházban fekszik, a gyermekek egyedül maradtak otthon... Harminckét éves, szép szál ember a ruszin, kőbe vésett arcvonásai kimondottan kellemesek. Mellkasa, akár egy atlétáé - mikor mosdik, karján-vállán szelíd bocsokként játszadoznak az izmok.
Mestersége pék, de betegnyugdíjazták. Abból élnek, meg amit a felesége még el tud végezni a havas szigorú körülményei között. Arrafelé még májusban is több centis hó hull, ha egy kicsit beborul az idő. Az állatokkal is nehéz bánni, mert azok nem nézik, hol, merre húzódik a határ. Csak mennek, amerre a szemük lát. S ha egy-egy vihar kerekedik, sokszor egész csordák átszabadulnak Kárpát-Ukrajnába - a kiváltás pedig  már bonyodalmas  ügyintézés.
Ha megkezdődnek a nagy vadászatok - államférfiak, magas rangú külföldi vendégek sokszor megfordulnak errefelé -, a tanyasi emberek egy kis mellékkeresethez juthatnak. Beállnak hajtóknak: nem sok szakképzettséget, inkább fokozott figyelmet és egy csöpp ravaszságot igényel, ami ott majd mindenkiben megtalálható.
Ma kiveszik a szondát, a beteg saját felelősségére. A ruszin vállalja a kockázatot, csak minél hamarább hazakerüljön. A menetrend egyetlen adatát ismételgeti folyton: hánykor indul a személy Máramaros-sziget felé.

*

Künn lélekgyógyító idő van. A kórteremben - még fűtenek - elviselhetetlen a hőség s a felerősödő bűz. Már csak a szondások is fölöttébb szagosak, de még hány gyógyuló vagy stagnáló seb párolog, levedzik a kötések alatt.
A járni tudó betegek elözönlik az udvart: a forgalom itt olyan, mint egy kisebbfajta piactéren. Közepén a reggeli öntözéstől ragyogó, friss virágágyás trónol, a kőkerítés menti árnyékban parkolóhely. A sebész főorvos kocsija, egy szolgálati Volga, Wartburg, Fiat-1300, Renault-Major... Egy elszáradt fán síndarab lóg - jelzőharang.
Köpenyes orvosok, flanellkabátos betegek, ápolónők, orvostanhallgatók sietnek egyik épületből a másikba. A kis irodaházból írógép-kattogás szűrődik ki a nyitott ablakon, szépen kibomlottak már előtte a fiatal szilfák.
A hátsó épületben van a belgyógyászat, mögötte füves kert. A fák alatt kékre festett padok. Az utcát magas betonkerítés zárja el szemünk elől. Ha van mit, enni adunk a ketrecbe zárt kísérleti nyulaknak - az idén nyolc, öklömnyi kis fióka született már -, vagy az elhízott, magányos kosnak.
Kavicsos ösvény ropog a papucs alatt, rójuk az udvart körbe-körbe. E kerengő séta: élet, gyöngyöző pohárban.

*

V.-t a betegek szanitécnek keresztelték el: míg meg nem operálták, szorgalmasan ápolt két-három magatehetetlen beteget. Olyan türelemmel, ahogy gyermek tud bánni játékaival.
Lassan, de szépen javuló prosztata-operáció. Neki is szondája van. Arca, bár örökké sovány ember volt, most mintha a csontokra szikkadt volna. Amit adnak neki, beveszi, s vakon ragaszkodik az orvosok szavaihoz. Számára mindez: szentírás.
Medgyes vidéki szász parasztcsaládból származik, régi vágású, jól képzett fémipari szakmunkás, de már nyugdíjba vonult. Életelve:  becsület,  kötelesség,  alkalmazkodás... Ezekkel sokra lehet vinni az életben, s megmaradsz tisztának - hajtogatja, mikor beszédes kedvében van. S ez inkább akkor fordul elő, mikor jól érzi magát. Különben nehezére esik a beszélgetés, valami baj van a koncentrálással, mert sokszor szólunk hozzá, hallja is a hangot, de nem érti, mit mondunk, és oda se figyel. Vagy csak megrezzen.
Éjjeliszekrényén halomban állnak a könyvek, ezenkívül helyet kérnek még a gyógyszerek, teásüveg, szemüveg, egy csomag „hazai", citromok, pohár... Az operáció után felesége minden délután mellette volt - aggódó, ügyetlen szeretettel vette körül a szívós, gyermeteg embert.
Mert néha bosszantóan együgyű: kitakarózik, s izgatottan figyeli, működik-e a szonda vagy sem. Ha eldugult, ki kell mosni egy hatalmas fecskendővel, s mint valami lusta férgek, úsznak elő a fájdalmat okozó, alvadt vércafatok. Egyszer-egyszer viszont csak képzeli, hogy fáj, nem kellene oly görcsösen a betegségre gondolnia: határozottan siettetné a gyógyulást. Szidjuk eleget, s ilyenkor pár órára abba is hagyja.
Egy derűs délelőttön maga mellé hívott: beszélgessünk hosszasabban, s elmesélte egy igen kedves, gyermekkori élményét.
- Még falun laktunk, kicsi lehettem, de betegség a házban nem volt soha. Nagyapám, nagyanyám is kilencven évet megéltek, de azok nem idegeskedtek soha, meg hogy fáj a fejem, isten ments! A faluban az volt a szokás, hogy minden héten bementek Medgyesre, a vásárba. A mai jó utak persze akkor nem léteztek. Befogták hát a bivalyokat, felültek a szekérre, s kényelmesen mentek völgyeken, dombokon keresztül, s nem mentek egyedül, mert az útra minden irányból özönlöttek a bivalyfogatok. Odaértek a vásárba... Vettek élelmet, ami kellett, közben eladták, amit vittek, s dolguk végeztével hazaindultak. Beesteledett, ők megvacsoráztak, úgy menet közben, lefeküdtek a szekérderékba, s jót aludtak. Reggelre értek haza, s nekünk csak ki kellett nyitni a kaput, az állatok jöttek maguktól, az öregek még mindig nem ébredtek föl, úgy kellett őket költeni, hogy keljenek már, mert itthon vannak .. . Most meg blokkban lakom, képzelje el, beköltöztem, mert lebontottak . . .

*

Mikor látjuk, mennyit ügyetlenkedik G. bácsi a lábával, nem lehet tovább tűrni. Odamegyünk,  kivesszük kezéből  az orvosságos üveget - most minél több nyugalomra,   mozdulatlanságra  van   szüksége.
A délelőtti nővér alig törődik vele: reggel bejön, aztán elmegy a gyógyszerekért, néhány sürgős injekciót bead, s közben félórákra el-eltűnik. Valamelyik barátnőjével traccsol. Majd felhozza az orvosságokat, s ismét nyoma vész. Amit nem végez el, azt a délutánosra hagyja. Fél egykor már nem is lehet a nyomára bukkanni...
A sebek látványa undorító: ha sokáig kell néznem, elfog a hányinger, márpedig amíg rendesen meglocsolja az ember, eltelik egy kis idő.
Felváltva segédkezünk: M., B. és én. Sok mindent megszoktam itt, a kórházban, amiről azelőtt álmodni sem mertem volna. Például egy kötözést végignézni a sebészeten. A vér látványa engem felkavar, elriaszt, borzongat, a mostani kényszerhelyzet azonban megerősít. Hárman vagyunk: meg kell csinálnunk! S ezért lessük az orvosoktól a kötözések bűvös mozdulatait, hogy alkalomadtán kötözhessünk mi is. Hogy a steril kötszert mi is sterilen terítsük a sebre.
És mégis, félünk - nem vagyunk biztosak a dolgunkban. Nem ismerjük ezernyi összefüggésében a mesterséget. Hátha valamit elhibázunk?
Talán mégsem hibázunk. Átkozott helyzet!

*

N. megrándul a szomszédos ágyon: nesztelen teniszcipőiben már mellette áll a „hóhérlegény".
-  Itt a féldecije,  ember -  mutatja  a feltartott fecskendőt.   -  Szódat  most  nem kap hozzá.
-  Turci? - vigyorog kínjában N.
-  Az hát, jobb nincs.
S a bűvös folyadék máris az izmokban szaladgál.
-  Fél óra  múlva  majd  sétálni viszem - mondja búcsúzóul.
N. remegve végigdől a gubancos takarón.
Szatmár környéki sovány parasztember. A szatmári kórházból hozták ide, végbéldaganattal. A diagnózist azonban csak az utolsó pillanatban sikerült pontosan megállapítani. Kezelték addig mint székrekedésest, mint bélhurutost, ilyen meg olyan orvosok. Télen aztán két hónap alatt 14 kilót fogyott...
Mikor legelőször levetkőztették, azt hittem, menten széthull ez az ember. Erős szőrzete alatt látni lehetett majd minden csontját. Most is csak kerekre tágult szeme világít:   bánatos,  könyörgő, tétova   emberi tekintet.
Egy héttel ezelőtt megkezdték az előkészítést: a vizsgálatok megállapították, hogy a belek nem tudják kiüríteni a gyomrot a nagyméretű elzáródás miatt. Ezért csak folyadékokat fogyaszthatott, s érbe táplálták rengeteg szőlőcukorral, vérrel.
-  Vajon  megcsinálják úgy, hogy ne elöl jöjjön ki a rondaság?
-   Nem tudom  - felelem, és valóban nem tudom, mit lehet itt csinálni.
-  Az orvos  azt mondta,  talán.
-  Akkor lehetséges.
Hallgatunk egy darabig. Az injekció most kezd hatni, arca felélénkül.
-  Én jól  beszívtam!...  És ki  operál?
-   Fogalmam sincs.
-  Valaki a szalonbeli doktorok közül? 
C, a medikus (részt vesz az operáción, elkérezett hát az órákról) segítségemre siet:
-  Nyugodjon meg. Olyan ember operálja, aki ért hozzá.
C. nagyon ragaszkodik ehhez az esetéhez. Valósággal elkényezteti az öregedő embert.
-  Most vetik a krumplit - szól át G. bácsinak.
-   Most hát - jön válaszként a fájdalmas sóhaj.

*

Rendkívüli nagyvizitre számíthatunk: a sebész főorvos az alsó emeleten inspekciózik. Előkerül valahonnan a déli nővér is, duzzogva-csapkodva valamelyes rendet teremt. Aztán berohan a kicsi doktor, sietősen eligazítja a beteglapokat, fehér köpenye lobban az ajtóban.
Három főnyi csoport lép a terembe: elöl a magas, lomha léptű főorvos. Fiatalos, negyvenen inneni ember. Aztán egy korán őszülő, fess fiatalember a belgyógyászatról, s végül egy ismeretlen, idős doktor. Nyomukban a szalonorvosok . . .
A főorvos éppen csak végigzongorázik az ágyak szélén, megkérdi, kinek mi a betegsége, N. mellett megáll, és kesztyűt kér. A nővér most ide-oda cikázik, a kötözőasztalról steril gumikesztyűt kotor elő (csak ő tudja, honnan!), és odaadja.
N.-t felállítják az ágyra. Letolja nadrágját, farral az orvosok felé, s a főorvos félrenézve vájkál egy ideig a daganat körül. Bólint, ellép, a lehúzott kesztyűt könnyedén földre hajítja. A fiatal belgyógyász is kér egy kesztyűt, érdeklődve megismétli ugyanezeket a műveleteket, homloka ráncba szalad - a csapathoz lép, magyaráz valamit, és kivonulnak a teremből.
Negyed óra múlva N.-t a műtőbe viszik: a hóhérlegény karján tántorog végig a folyosón.

*

- Gyerekkoromban zsoké voltam, lehet, azért kaptam a visszértágulást - magyarázza M. a folyosón. - A mi családunkat Zsukon mindenki ismerte, régi lótenyésztő család vagyunk, most már ezek az idők elmúltak. Pedig szívesen tartanék egy jó lovat, nem kell nekem se motor, se autó, azt erre-arra betanítanám, s mehetnék, amerre a szemem lát...
M. harmincéves, házasember. A szamosfalvi vám közelében lakik szüleivel, kertes házban; van egy idomított farkaskutyája, aprócska felesége és hatéves kislánya. Ő maga az autójavító vállalatnál esztergályos.
Szereti a diszkrét, gáláns kalandokat és a kutyákat. Órák hosszat tud mesélni a kutyaidomításról, egészen megbűvölte C-t is, aki most mindenáron kutyakölyköt szeretne vásárolni.
Az operáció - három helyen vágták meg a lábát - úgy-ahogy sikerült. Idő kell, míg a visszerek regenerálódnak. Egyik sebe gennyezik: naponta kell kötözni, s a fiatal orvostanhallgató gondozza, nyugtatja, hogy semmi komolyabb baj.
A valóság nem éppen ez. Négyszemközt megmondta nekem:
- Az orvos a hibás, aki operálta. Kitalálod, hogy ki volt, egészen biztos. Operáció közben köhögött, és egyszerűen a szája elé tette a kezét. Finoman szóltam neki, hogy nem kellene-e fertőtleníteni. Persze, rám mordult: fogjam be a szám, mert csak egy taknyos vagyok mellette...  Ugye, köztünk marad?
Csöndben szívjuk a cigarettát.

*

Az emeleti erkélyről udvarra látni. A szemközti épület alagsorában van a boncterem. Ajtaja egész délelőtt nyitva, a boncmester ki-be szaladgál rajta. Alacsony, köpcös alakja csupa ideges feszültség, szuszogva massza meg a fölfelé vezető pár betonlépcsőt, sokdioptriás szemüvege mögül bizonytalanul pillog a világba.
Szinte mindenki kiközösíti valamiképpen: foglalkozása nem valami irigylésre méltó. Nehéz egy ilyen állást betölteni. Ezer és ezer ismeretlen ellenséget szerzett már magának az évek során - azon halottak hozzátartozóit, akiket ő boncol föl. Pedig ősszel és télen az esetek nagy részét átadja a gyakorlatozó medikusoknak, egészségügyieknek - azoknak úgyis a tananyaghoz tartozik. Azt hiszem, ilyenkor még boldog is.
Különben azt mondják, kirívó eset a hasonló foglalkozásúak közt: nem iszik, nem dohányzik, csendes családi életet él. Vasárnaponként sétálni megy, s aki nem ismeri, elnézően megmosolyogja esetlen figuráját. A háborúban arcát borzalmasan felhasították-szabdalták egy becsapó lövedék repeszei. Plasztikai műtéttel - a hiányzó bőrt combjáról pótolták - sikerült valahogy emberi ábrázatot húzni e természetellenesen gömbölyű fejre. Mikor dühös, arcán kirajzolódnak a bőrdarabkák közötti fehér forradások.
Most türelmetlenül toporog a boncterem ajtajában. Az éjszaka tíz napja operált beteg halt meg, agyvérzésben; fia és testvére egyik cigarettát a másik után szívják, fekete gyászruhában várakoznak a koporsót szállító teherautó mellett... S az orvosok még mindig késnek, hogy a halott öregember átessen a számára legszelídebb műveleten, a boncoláson.

*

A betegelosztó irodában csönd és hűvösség. Néhány személyi adatot kell közölnöm a  léckalitka  mögött trónoló tisztviselőnővel: feljegyzi őket egy nyomtatott űrlapra.
Az iroda mellett nyíló kis fülkéből előlép a kórház orvos-statisztikusa. Ő láttamozza a lezárt beteglapokat, ellenőrzi, csoportosítja az adatokat. Hóna alatt most is - több kiló papír.
-   Mi   van   az   emberekkel,   Margitka? Az idén májusig kétszer annyi betegünk van, mint tavaly ugyanebben az időszakban.
Fáradtan teszi el vastag, fekete keretes szemüvegét.
-   Igen,  már az ezer-valahánynál tartok ... Kapott valami hibát?
-  Gituska édes, minden rendben. Egyetlen betegnek hiányzik a szolgálati bizonyítványa,  de  az  sem  érdekes,   mert  az illető rákos ... Kézit csókolom!

*

A műtő előtt egy hóhérlegény áll, az ajtófélnek támaszkodva. Lába körül elszórt csikkek hevernek, s hogy közelebb lépek,  megérzem a  lengedező szeszfelhőt.
-  Hogy megy?
-  Már vége - morogja, s nagyot köp a cementre.
-   Hogy érzi magát az öreg?
-  Szarul.
Most néz csak a szemembe.
-  Adjon egy tüzet, mert kifogytam.
Órámra nézek: egy órát tartott az operáció. Túl van rajta - most már nem izgul. Gyorsan megviszem a hírt a többieknek.
Pár perc múlva a fiatal orvostanhallgató lép a szobába.
-   Mutasd meg N. holmiját.
-  Mi van?
-  Semmi. 
Nem néz rám.
-  Jól  sikerült?
-   Ment valahogy.
N. éjjeliszekrényéről összegyűjti a gyógyszereket, a szőlőcukrosflaskákat s a drótkeretes pápaszemet.
-  Az elkülönítőben  van  -  szól  hátra búcsúzóul, nehogy  valami   rosszra gondoljunk.
C. arcát nem láttam ilyen komornak. Megkeresem a feleségét, gondolom előbb, de hát ő nem tudhat semmit. Az előadóteremben rég megkezdődtek a kurzusok ...

*

A hullakamrában éjjel-nappal zakatol a hűtőberendezés. Ablakát néha meglegyinti egy-egy szélborzolta ág - hogy bent mi van, senki sem látta közülünk. Az ajtón vaskos lakat fityeg.
Egyhangú, esős vasárnap délutánon fedeztük föl: az erkélyre húzódva nézelődtünk lefelé a füveit gyorsan növesztő udvarra, a homályos szürke házakra, a csillogó aszfaltra; s ekkor a kapualj felől visszhangzó trappolás kemény zaja ért hozzánk, majd a szakadó esőben két cipekedő alak jelent meg, görnyedve a súly alatt: kövér, öreg ápolónő és a himlőhelyes kapus. Vászonnal letakart hordágyat hoztak, melyen át csak összefolyó, alaktalan domborulatok rajzolódtak ki. A mosoda melletti ajtó előtt lecsapták terhüket a földre.
A kapus dideregve nyitotta ki a lakatot, belökte az ajtót, akkor fölemelték a hordágyat, s tartalmát nagy lendülettel belódították a tátongó nyíláson. Megkönnyebbülten szaladtak visszafelé, cipőik sarka felcsapta a tócsába gyűlt vizet, a kapus hangosan szitkozódott...
Akkor az alsó emeleten hirtelen megürült egy ágy.
Azóta félve nézek a bólogató, ablaksimogató fákra.

*

Közvetlenül ebéd előtt, a műtő napverte folyosóján még elcsíptem C-t. Köpenyét készül levetni, hazaindulna.
-  Gyerünk az ablakba.  -  Keményen ejti  a  szavakat,   az  ablakmélyedésbe von. Kikönyökölünk a hófehér párkányra.
-   Mi a baj?
-  Gyógyíthatatlan... Nagyobb, mint gondoltuk.
-   És?
-   Hagyj   egy   kicsit,   hadd   nézzek   a napba ...  Rosszul van.
Szórakozottan számlálom az ágyasban nyílni készülő virágokat.
-   Megmarad?
-   Kétséges...
Szemét lehunyja, bronzos arcán, feke-tés szakálltövein fogócskát játszik a fény.
-  Most...  nehéz beszélni. Torkig vagyok. Egy állatot nem vágtam volna ily kegyetlenül !
-  Ő operálta?
-  Ő.
-  Sejtetted?
-  Nem akartam  rá gondolni. Azt hittem... tehetek valamit, azért kéreztem be...
-  Mit lehet tenni?
-  Ordítani, köpni, hányni!. . . Te, ahogy felvágta, az egész szar szétömlött a belső részeibe... Hogy a francba dolgozhat így egy  orvos! Nagyvárosi  klinikán! Sebészeten!... Mielőtt bevarrta, szórt rá egy kevés antibiotikumot. Tízszer annyit kellett volna, s utána oldószerrel kimosni!... Gondold meg, az még nem bántja a szerencsétlent s egy ilyen tökfej miatt szenved!
-  Szóltál  neki?
-   Nem   akartam, de szólnom kellett. A múltkorit lenyeltem. Most azt mondta: ha nem hallgatsz,   nagyon megjárod!... Hát hogy nyeljem le ezt?
-   Ne nyeld le.
-   Hallgatsz?
-   Egyelőre...

*

Az egész izé szétömlött... szétömlött.  Egy mozdulat, és szétömlött!
Itt nem lehet aludni! Horkolnak a fogatlan szájak. Mindjárt kezdődik a délutáni látogatás...
Ilyenkor megtelik a terem szotyogva érkező, hangos emberekkel. Virág, gyümölcs, befőttek, kalácsok, tészták... Különféle illatszerek, ajtónyitogatás...
G. bácsihoz sokan jönnek, alig férnek az ágy körül: gyerekek, menyek, vejek, feleség, sok-sok keményített szoknya, csizmák; rokonok, ismerősök, szomszédok... G. bácsit rengetegen tisztelik. Egy-két unoka is mellette sündörög.
W. bágyadtán köröz mutatóujjával a levegőben. Figyeli az ágya mellett kavargó színes sokaságot - egyedül van.
B.-nek itt a húga. Aztán egy lányismerős, majd az az asszony. Meg barátok. Látogatás előtt rengeteg dohánykölnit locsolt magára, most szagos tőle a terem.
Z. a bátyjával vált tőmondatokat. Kettejük jelenete nyugalmas állókép.
Az ilondai srác az udvaron kószál.
A ruszin a látogatókat figyeli.
V. bácsihoz eljött a felesége, lánya és veje. Szelíden mosolyog rájuk a párnáról, nyeldesi a gonddal hámozott narancsot.
N. ágya üres. Benéz a sógornője, aki Kolozsvárt lakik, röviden elmondom: az operáció sikerült, egyelőre az elkülönítőben van. A holmijára vigyázunk.
Feleségem jön, a gyerekkel - beszélgetünk. A kölyök minduntalan hazahív. Ilyenkor aludni szokott: ledől mellém az ágyra, tetszik neki a játék.
M. hazament. Csak reggel jön be.

*

Mikor már mindenki elment, döngve csapódik be a nagykapu. A himlőhelyes portás koszos köpenyben áll a kémlelőlyuk előtt - szeszélyes figura. Ha néhány lejt csúsztatsz a markába, négy óra után is beereszt a kapun. Másokkal perceken át veszekszik. A múltkor egy fiatalasszonyt szabályosan kidobott az utcára; egy másikat a  lépcsőről  ráncigált vissza.  Pedig . . .
Mit pedig?
Tudhatja ő, mi történik egy fél óra - óra múlva? Ez sebészet és nem idegszanatórium. Talán nem akarja tudni. Talán igaza is van, csakhogy...

*

Naponta tűnnek el az emberek. Feküdtek melletted, beszélgettél velük, megkérdezték, hány óra, van-e cigarettád, apróbb szívességeket kértek, válladra támaszkodtak, mikor alig volt jártányi erejük, vizet adtál nekik, vagy ők kínáltak meg egy kis hazaival, szóltatok az életről, a munkáról, az emberekről, biztattátok egymást, elalvás előtt hallhattad szelíd lélegzését, vicceken nevettetek ...
Vagy elviszi őket a mentő, vagy abba az átkozott kamrába kerülnek. Lehet-e mindent kitörölni az emlékezetből?
A dolgok nyers tövében élő ember fanyarul mosolyog korábbi önmagán: minderről tudomása se volt. Még csak nem is érdekelte. De itt - ha akarod, ha nem, búcsúztatod a távozottat. Mert ismerted, mert él benned egy darabka belőle, mert adtál neki és kaptál tőle; és a számlát akaratod ellenére zárja le a ...

*

Lassan ejtőernyőzik ránk a homály. Várjuk az estét, pedig későn fekszünk. Mégis, nyugtató, ha már itt az este, a sötétség befejezett tény, s ezután már csak rajtunk múlik - alszunk-e, avagy téblábolunk még. Részletkérdés.
Valahogy agyoncsapjuk a még hátralevő időt.
Lám, G. bácsi a mai újságot olvassa. W. ágytól a mosdóig csoszog lassan, kényelmesen, nevetgél magában, vizet iszik. B. szeretne kiszökni, egyelőre éjjeliszekrényét rendezgeti, almába harap. Valahogy ránk tukmál egy-egy szebb darabot. - Kapusi - magyarázza.
Z. kezével malmozik, s a mennyezetre mered. Az ilondai srác meghűlt a mai napon, fojtottan köhécsel, minden roham a sebet támadja.
A ruszin jókedvű: kivették a szondát, nagyszerűen megy minden, örömét megosztja V. bácsival - beszélgetnek. B. bácsinak hirtelen eldugul a szondája, jajgat, homlokán kiüt a verejték, jön az ápolónő, s megszabadítja a fájdalomtól.
Olvasni próbálok. Cornelius Ryan: A leghosszabb nap. Egy-egy lapon ezrével hullanak az emberek, ösztönös védekezés ez, vagy csak véletlen?...
Lámpát gyújtunk.


*

G. bácsi hirtelen lecsapja az újságot, sziszeg:
-   Fáj a szemem, a fejem ... Mi az isten lova ez?
Lecsukja szemhéjait. Aztán: túl nagy a csend.  B. odamegy hozzá.
-  Mi baj van, bácsi?
-   Fáj, fáj ...
Nem tudja kinyitni a szemét.
A nővért hívjuk. Lihegve jön, méri az öreg pulzusát, elrohan. Néhány perc, és itt a szolgálatos orvos - hosszasan vizsgálja. Jön a kicsi doktor is, nézi a lihegő, hatalmas testet, s kirohan:
-   Még csak ez hiányzott!
N.-hez siet, az elkülönítőbe - menteni a más hibáját.
Érkezik még néhány doktor a belgyógyászatról, sebtiben fölírnak valami injekciókat, s elmennek.
B. tehát marad. Tanácstalanul, bénultan ülünk az ágyszélen. Végre! - itt a nővér a fecskendővel, beadja az injekciót.
G. bácsi csak egy-egy szót nyög, összefüggéstelenül. Nekünk beszél, akik ott ülünk előtte. Aztán már semmit sem érteni, hörög.
Most hányik - a kabát, az ágy megtelik mindenféle rondasággal. Kicsit rebdes a szeme, és -
Kész.
Ennyi volt.
- Nővér! Nővér! - rohan B., fél papucsban.
Mire visszaérnek, G. bácsi teljesen megfeketedett.

*

Az erkélyen ülünk B.-vel, egész belsőnk remeg. Akárcsak az esti fények az idelátszó térről. Ott autók szaladgálnak, trolibusz surran, emberek jönnek-mennek. A mozgás megnyugtató látvány, ez a helyzet. Közben megjött a G. bácsi fia: fizetett, s a kapus felengedte. Éppen akkor vitték ki apja letakart testét. A jól megtermett sofőr dermedten állt az ajtóban - nézett, nézett... Aztán káromkodott, összeszedte az öreg dolgait. Csak a bakancs maradt ágya alatt, amivel jött, s egy ócska kalucsni, amit papucs gyanánt használt. Még könnyen belé lehet képzelni azt a lábat...
A távoli villanyrendőr most pirosra vált: elvágja a forgalmat. De az ellenkező csatornán megelevenedik a tömeg, folytonos a mozgás, s ez megnyugtató.
Majd jönnek mások. Ezek az ágyak nem maradnak üresen. S minden mozgás új remény is: javulásban, egészségben, munkában, életben, önmagunkban.
Legyünk erősek - gondoljuk egyszerre B.-vel. Otthagyjuk az erkélyt, visszatérünk a szalonba. A csupasz sodronyú ágy oly hivalkodó a bal sarokban, mint egy tátongó seb.

Kolozsvár, 1967 májusában

Cseke Gábor

Székely Sándor fotója