Ma dől el: lemond-e a Maniu-kormány?
1933 január
Bukarestből jelentik:
Hétfőn van a Maniu-kormány sorsdöntő napja. Titulescu, akit táviratilag hívtak vissza a fővárosba, hajnali négy órakor érkezik haza Sankt Moritzból és nyomban megérkezése után, még a hajnali órákban kezdetét veszi a minisztertanács. A kormányhoz közelálló körök véleménye szerint Titulescu azt a kompromisszumos megoldást fogja megkísérelni, hogy Mihalache belügyminiszter megrovásban részesíti a rendőrprefektust és a csendőrség parancsnokát újévi napiparancsuk miatt, amelyben a belügyminiszter működése felett kritikát gyakoroltak és a két tábornok a megrovást tudomásul veszi.
Ha ezt a kompromisszumot nem sikerül létrehozni, Maniu még hétfőn délelőtt a királyhoz utazik Sinajába, hogy közölje vele a kormány lemondását. Maniu miniszterelnök nem titkolja, hogy ennek a megoldásnak örülne a legjobban, mert ez kitünő alkalom volna számára, hogy ne kelljen az odiózus genfi jegyzőkönyvet aláírnia. Ebben az esetben liberális Duca-kormány alakulásával és új választások kiírásával kell számolni.
Gazdasors külföldön
1933 január
Az oláh igazságügyminiszter most tette közzé az eladósodott gazdák szanálására vonatkozó adatokat. A 10 hektáron (körülbelül 17 katasztrális hold) aluli földtulajdonnal rendelkező kisbirtokosok közül majdnem két millió és 500 ezren kérték a törvény által előirt kedvezményeket. Ennek a hatalmas gazdatömegnek adóssága közel 38 milliárd leura (körülbelül 1 milliárd és 330 millió pengőre) rug. Az adósok birtokállománya több mint a felét teszi ki a 10 hektáron aluli birtokok egész állományának.
Ábel a rengetegben
Tamási Áron regénye
1933 január
Benedek Marcell Tamásiról szóló multkori okos és megértő kritikája talán nem teszi feleslegessé, hogy az olvasót újra figyelmeztessem az Ábel a rengetegben című regényre, amelyet mostanában adott ki az Erdélyi Szépműves Céh. Nekem ugyanis az az érzésem, hogy ez a kis könyv több mint egy tehetséges író regénye, több mint egy író teljes győzelme egy anyag felett.
Itt olyan dologról van szó, ami ritka tünemény minden irodalomban: Tamásinak sikerült a magyar törzs egy különleges ágának, a székely embernek csaknem teljes típus-képét lerögzíteni csaknem teljes valójában. Nem Ábelt, a székely fiút, nem a mai, román fennhatóság alatt élő személyt.
Ezt is, de ezenfelül a mindenkori székelyt, akiben benne vannak a fajtának ősidők óta, a természettől meghatározott és történelmi küzdelmekben kifejlett tulajdonságai, benne van az ezekből folyó lelkiállapot s végeredményben a székelység egész történelme. Tamási regénye szimbolikus a maga fajtájára nézve - erre akarnék rámutatni.
Ábel, a tizenöt éves székely fiú elindul a rengeteg erdőbe... úgy kezdődik, mint egy székely népmese. Ezer mesében indul el így egy fiatal gyerek az erdőbe, a nagyvilágba, az életbe, egy tarisznyával, amelyet az édesanya keze tömött meg ennivalóval. Tamási őstalajba ágyazta bele regényének alapvető inditékait s ez a mesehangulat ott van képei mögött mindig, bármi reális dolgokat látunk a továbbiak folyamán.
Egyúttal azonban már az első lépésnél visszaszorítja a mesét a sorok mögé: amint megismertet a kis Ábellel, máris megmutatja a teljes arcát. A gyerek otthon ül, hazajön az apja, az erdőpásztor, kilenc napi távollét után s kettejük közt megindul egy jelenet, amelyből azonnal megvilágosodik, miféle ez az Ábel.
Szüntelen agyafúrt tréfán jár az esze, nem mond semmit közvetlenül nyiltan, még az apjának sem. Csupa célzásokban beszél s csavaros mondásairól egy másik ősnépi formára ismerünk rá: a csali mesére. Ez a székely beszédmód. Egy olyan fajtának a beszédmódja, amelynek mindig résen kellett állni a természet mostohasága, emberek erőszaka ellen, amelynek kézimunkás létére mindig eszével is kellett élni.
Ez az ész aztán olyanná alakult, mint a viharban nőtt fa, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával fordulhasson vihar, eső, hó felé, amely kibirja. A népmese hősének nagyon vigyázni kell magára, nagyon ravasznak kel lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, amelybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén és még inkább meg kell tanulnia, hogy a tréfa édes izével vonja be azokat a dolgokat, amelyek máskülönben nagyon is keserűek volnának.
Ebből fakad ki az a különös székely humor, amely más, mint minden más nép humora. Ezt észrevették más íróink is, Jókai óta, de csak külsőségeiben; nem szívták magukba a hargitai éles levegővel, mint Tamási. Ez a humor legfőképpen a beszéd fordulataiban nyilvánul. De ez a beszéd rávilágít az összes dolgokra és humoros színt von rájuk. Aki székely ember a regényben, mind így beszél vagy legalább is érti és élvezi ezt a beszédmódot. Ábel apja, a favásárlók, a erdőtulajdonos bank igazgatója, a pátergvardián.
Ábel erdei kis faházában nagyon rozoga a pár bútordarab. A szék, amelyre az igazgató látogatásakor ráül, szinte bedül alatta.
- Ez a szék tudja a regulát, - mondja Ábel.
- Miért? - kérdi az igazgató.
- Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát.
- Ez az asztal sem jobb - folytatja az igazgató.
- Várhatta is, amíg dícsérni fogjuk - mondja Ábel.
Ez nem céltalan tréfa. Ábel mindig tudja, mit, miért mond. Azt akarja s meg is kapja, hogy új széket, asztalt, ágyat küldjenek neki. Ilyen közvetett úton, furcsa kerülőkkel éri el mindig, ami kell neki. Az erdő hangos a tréfálkozástól, székelyek, szerzetes papok jönnek-mennek fát vásárolni, Ábel kiszolgálja őket, de sohase tréfálkozás nélkül.
Ez a folytonos jókedv már nem lelkiállapot, ez már természet, ebben van a székely fajta bélyege. Ez magyarázza meg, hogy Ábel fel tudja találni magát a szörnyű erdei egyedüllétben, gyönge gyerek a természet és ember ellenséges hatalmaival szemben. A legnehezebb napjai akkor vannak, mikor a rabló Fuszulán miatt beplántálják mellé a durva és baromi mahomet nagy csendőrt, Surgyélánt, aki megesz előle mindent, zsarnokoskodik vele, de ő mindig ügyesen kisiklik előle és szenvedését tréfával cukrozza.
A maga erdei vad mivoltában kitűnő a sas-história. A csendőr, aki már megevett minden megehetőt, még az Ábel kecskéjét is, lelő egy sast, pecsenyének. Meg akarják kopasztani, Ábel harapófogóval rángatja ki a kemény, erős tollait, aztán megsütik. Mind a ketten megbetegszenek a büdös, ronda hústól - és ebben a betegségben egymásra találnak: a gonosz durva is emberré válik a szenvedésben. Ketten vannak, két kivetett ember a havas téli erdőben.
- Csendőr is szolgál, pásztor is szolgál - ebben fejeződik ki a csendőr filozófiája. Aztán már megrendítő, hogy Ábelt meglátogatja az apja és hosszas kerülgetés, mindenféle tréfaság után tudtára adja, hogy az anyja meghalt. Szomorú eseményt még aligha mondtak el ennyi humorral.
Ábel egész története a szabadban, az erdei kunyhóban és környékén játszik. Ezt is kitűnően érti Tamási, az erdőt, a hegyi levegőt, a magányt éreztetni. Nem leírja a természetet, hanem az atmoszféráját fogja meg elbeszélésében, néha olyan penetráns érezhetően, hogy alakjai szinte azonosulnak a természettel. Mintha annak elemei volnának.
Ábel furfangos jókedve győzedelmeskedik minden bajon. Azért mégis féltjük, mikor otthagyja az erdőpásztorságot. Az utolsó szava ez: "Én Bolhával (a kutyájával) elmentem az édesanyám sírjához és ott megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen az utam". Csendes aggodalommal nézzük, nem akar-e a furfangos eszű, mindég jókedvű Ábel próféta lenni? Féltjük a természetes eszét, szemének okos fényét, arcának hamvát, az egész fiú élettel teljességét. Nem lesz-e belőle prédikáló vagy politizáló, élettelen figura?
Schöpflin Aladár
Eltüzelték Gyóni Géza sírkeresztjét és a szovjet nem engedi hazahozni a költő hamvait
1933 január
Krasznojarszkból érkezett késői jövevények hozták a megdöbbentő hírt, hogy a nagy katonaköltő, Gyóni Géza sírkeresztje és sírdombja eltűnt. A hadifogoly-temető elpusztult, a dombok besüppedtek, gaz nőtte be az egész rétet, az orosz csavargók eltüzelték a primitív sírkereszteket. Utolsónak meredezett az ég felé, mint a süllyedő hajó csonka árbóca, mint bús zászló Gyóni Géza korhadt fakeresztje…
Az ősszel ezt is kitépték a földből és tűzre vetették, mialatt a költő szülőfalujában, Gyónon hatalmas sírdombot építenek, hogy a költő hazatérő hamvait befogadja. A Gyóni Géza Társaság országos akciója idején, amikor országszerte megmozdultak az eltorzult aggyal messze Szibériában elpusztult költő hívei, Dinnyés Lajos képviselő a magyar kormány tudtával elment a bécsi szovjetkövetségre és engedélyt kért a költő hamvainak hazahozatalára.
Amint a hazatért hadifoglyok elbeszéléséből most már tudjuk, az ígéret csak ígéret maradt. A szomorú híradás azonban új akcióra buzdította Gyóni emlékének tisztelőit.
Az osztrák frontharcosok támogatását kérik, hogy azok hozassák haza Bécsbe Gyóni Géza hamvait, mert hiszen a költő az osztrák-magyar hadsereg katonája volt és Ausztria diplomáciai összeköttetésben van a szovjettel. Igy semmi akadálya nem lehet a kívánság teljesítésének és osztrák földről végre megtérhet hosszú bolyongás után hazája földjébe a költő.
Hitler és Magyarország
1933 február
Nem lelkesedve s nem ellenszenvvel, nem haraggal és nem örömmel, hűvös ítélettel és okos önzéssel kell a magyar közvéleménynek a német eseményeket, a magyar kormánynak a német politikai fejlődést figyelnie és megítélnie. Hitler német ember, a nemzeti szocializmus német termék, a horogkeresztes mozgalom nem ültethető át idegen földbe, a hitlerizmus nem fasizmus és a barnainges vezérkar csak német gesztenyét fog kikaparni a német parázsból.
Okos ember nem játszik a tűzzel, ha a szomszéd háza lángba borul.
Minden okunk megvan, hogy a magunk gondjaival törődjünk, s a magunk bajára ne kérjünk a szomszédtól orvosságot. Magyarországon nincs kommunista párt sokmillió szavazóval. Mi már letörtük egyszer a kommunizmust. Nálunk nincsenek munkátlan milliók, ipari munkások, akiket a földhöz akarunk visszavezetni. Van nálunk ellenben földnélküli paraszt tízezrével, aki nem ismeri a marxizmust s aki alá csak földet kell adnunk. A magyar szakszervezeteknek nincs politikai hatalmuk, nem játszanak döntő szerepet a politikai kalkulusban.
E három nagy probléma, amelynek megoldására Hitler vállalkozott, nem megoldatlan kérdés Magyarországon. Minden okunk megvan viszont arra, hogy aggodalommal tekintsünk Hitlerék gazdasági tervei elé.
A német kormányok soha sem kényeztettek el bennünket, s a szocialista Müller éppúgy kiszorította a magyar termékeket a német piacról, mint a polgári Brüning. Mit várhatunk Hitlertől, aki a birodalom fokozott önellátását tűzte ki céljául? Magasabb gabonavámokat, magasabb vajvámokat, csökkenő kontingenseket s kereskedelmi mérlegünk fokozott lerombolását. Miért lelkesedjünk hát azért a politikáért, amely a magyar mezőgazda gondjait csak növelni fogja? Csak egyben, egyetlenegy ponton találkoznak érdekeink a „harmadik birodalom” érdekeivel.
A hitlerizmus diadalmas előretörése a revizió harcának új korszakát jelenti. Az egyesült olasz-német nyomás ereje a diplomáciai csatatéren talán már a legközelebbi hetekben megmutatkozik s ebben a harcban Magyarország az olasz szövevényes és a német barát mellett fog küzdeni. Ebben a harcban, amíg békés fegyverekkel folyik, nem Hitlerrel, hanem magával az ördöggel is készek vagyunk szövetségre lépni.
Csak egyről, egyetlenegyről ne feledkezzünk meg. Érdeke-e Németországnak Magyarország erejének, tehát ellenálló képességének a növelése? A hitleri politika a közvetlen revizión túl messzenyúló, kalandos terveket tűzött ki maga elé, messzi keletre mutatnak a német politika romantikus célkitűzései, s ki tudja, számíthatunk-e a német segítségre, ha a német reviziós politika közvetlen célját, a lengyel-német határ kiigazítását elérte volt? Nicht unsere Sorger! „Nem a mi gondunk!” felelte egy német diplomata egy francia ujságirónak arra a kérdésére, vajjon a német diplomácia támogatni fogja-e a magyar és bolgár reviziós törekvéseket. „Nem a mi gondunk!” mondjuk mi is, ha a német birodalom káotikus állapotába próbálnak sodorni bennünket.
Lázár Miklós
Hohenzollern-restaurációról szó sem lehet! - mondta Hitler
1933 február
Londonból jelentik:
Hitler kancellár nyilatkozik a Sunday Express vasárnapi számában. „Franciaországnak le kell szerelnie ugyanúgy, mint Németországnak - mondja -, vagy pedig Németországnak meg kell kapni az egyenlő fegyverkezés jogát. A versaillesi szerződést revideálni kell, mivel szerencsétlennek bizonyult nemcsak Németország, hanem az egész világ számára, amelyet örök időkre győzőkre és legyőzöttekre akart feloszlatni. A lengyel korridort vissza kell adni Németországnak. A Hohenzollern-monarchia helyreállításáról szó sem lehet. A köztársaság és a monarchia harca a politikai pártok szakadásához vezetne és végtelen nehézségeket idézne elő abban a pillanatban, amikor Németországnak egységre van szüksége.”
Vasárnap megszűnt a német köztársaság
1933 március
Vasárnap a német köztársaság fekete-piros-arany lobogója hivatalosan is eltűnt a birodalom szinei közül. Hindenburg elnök délben résztvett a világháborúban elesett hősök emlékére rendezett gyászünnepélyen, amelyet az állami operában tartottak a romokban fekvő birodalmi gyűlés épülete helyett és a császári páholyt, ahol az agg tábornagy ült, horogkeresztes zászlók és a régi fekete-fehér-piros lobogók díszítették.
Ott ült az elnök mellett Hitler kancellár, Blomberg hadügyminiszter, Frick belügyminiszter, Papen, Göring és az új kormnnyal együtt ez alkalommal mutatkoztak először a nyilvánosság előtt Hammerstein tábornok, a Reichswehr vezérkari főnöke és Reeder tengernagy, a német flotta parancsnoka.
Amíg az ünnepség tartott a hősök emlékművénél, az Unter den Lindenen tízezerszámra vonultak fel a különböző egyesületek s rohamosztagok és a koszorúk százait helyezték el az emlékművön. Alighogy ez az ünnepség végetért, a nap tulajdonképpeni eseménye következett:
Hitler rádión jelentette be Hindenburg rendeletét a birodalom új lobogóiról.
A rendelet, amelynek felolvasásával Hitler beszédét kezdte, így szól:
„Ma, amidőn egész Németországban félárbócon leng hősi halottaink tiszteletére a régi fekete-fehér-piros zászló, elrendelem, hogy holnaptól kezdve a zászlószínek végleges rendezéséig a fekete-fehér-vörös és a horogkeresztes zászlók együttesen tűzendők ki.
Ez a két zászló fonja egybe a német birodalom dicsőséges multját és a nemzet erőteljes újjászületését. Egyesülve jelképezzék az állam hatalmát és a német nép valamennyi nemzeti érzésű polgárának összetartozandóságát!"
Anglia - hír szerint - diplomáciai demarsra készül
1933 március
London, március 26.
Vasárnap összeült az angol zsidók legfelsőbb szervezete, hogy a németországi eseményekkel foglalkozzon. Órákig tartó titkos tanácskozás után határozatot fogadtak el, amely azt követeli, hogy Németország saját zsidó és nem-zsidó állampolgárai számára is biztosítsa azt a szabadságot és igazságot, amelyet kifelé megkíván.
A közeljövőben nyilvános gyűlést tartanak Londonban a németországi antiszemitizmus kérdésének megvilágítására.
A Sunday Times szerint az angol zsidóság több vezetője és a brit külügyminisztérium között tárgyalások vannak folyamatban, amelyeknek célja, hogy az angol kormány tegyen diplomáciai lépést Berlinben a németországi zsidók érdekében.
Berlinből jelentik, hogy Németországban a nemzeti szocialisták rohamosztagai minden város főterén máglyákat emelnek, amelyekre összehordják a kommunista székházakban és a szakszervezetekben összeszedett könyveket, ujságokat, propagandairatokat, letakarják a kommunista zászlóival és plakátjaival és az irattömeget nemzeti szocialista indulók éneklése közben elhamvasztják. Ezekre a máglyákra hordják a boltokból és egyesületekből azokat a könyveket is, amelyek a rohamosztagok irodalmi izlése szerint nem állják meg a „harmadik birodalom” kritikáját. A máglyák mellett mindenütt hatalmas akasztófát emelnek és erre Lenin és más kommunista vezérek arcképét akasztják fel.
Ötezer ember tüntetett a newyorki német főkonzulátus előtt
1933 március
Newyork, március 26.
Körülbelül 5000 tüntető, közöttük igen sok kommunista és német, zajos tüntetést rendezett a newyorki német főkonzulátus előtt Hitler ellen. Egy küldöttség a konzulátuson memorandumot nyujtott át, amely a Németországban letartóztatott politikai foglyok szabadonbocsátását követeli.
Az amerikai külügyminisztérium azon igyekezik, hogy mérsékelje a zsidó szervezetek németellenes propagandáját. A komoly lapok abbahagyták a németországi erőszakosságokról szóló hírek feltűnő alakban való közlését.
Gömbös miniszterelnök vasárnap nyilatkozatban hitvallást tett Magyarország békés politikája mellett
1933 március
MacDonald angol miniszterelnök üzenete, amelyet Genfből Magyarországnak küldött, a társadalom legszélesebb rétegeiben visszhangra talált. „Minden ellentétes hiresztelés dacára - állapította meg MacDonald - Magyarország sziklaszilárdan áll a közép-európai hullámokkal szemben és kétségem sincs már arranézve, hogy bármilyen új kavarodás felidézése éppen az ezeréves keresztény országtól van a legtávolabb.”
Az angol miniszterelnök hangja szinte ünnepélyesen cseng, amikor így folytatja: "Magyarország számára csak azt üzenhetem, fejezze ki a hivatalos politika azt, amit a nép érez, akar és gondol... Legyen védőbástya mindenféle pestis és szélsőséges megsemmisítő törekvés ellen és akkor a jövő előbb vagy utóbb kétségtelenül meg fogja érlelni a magyar nép rendkívüli szorgalmának és munkakészségének áldásos kalászát.”
Munkatársunk vasárnap délben felkereste Gömbös Gyula miniszterelnököt, akit megkértünk, hogy MacDonald angol miniszterelnök nyilatkozatáról fejtse ki a magyar kormány álláspontját.
Gömbös miniszterelnök a következő, kül- és belpolitikai szempontból egyaránt rendkívül fontos nyilatkozatot tette.
A miniszterelnök válasza MacDonaldnak
- Amikor Mac Donald angol miniszterelnök Magyarországra vonatkozóan megtette ismeretes genfi nyilatkozatát, amelynek lényege a mi szempontunkból az a mondat: „legyen Magyarország védőbástya mindenfele pestis és szélsőséges megsemmisítő törekvés ellen”, akkor tulajdonképpen a multra vonatkozóan elismerését fejezte országunkkal szemben, a jövőre vonatkozóan pedig biztatásnak szánhatta nyilatkozatát. A magam részéről MacDonald szavai alapján is megerősítve látom, hogy politikai vonalvezetésem helyes. Ennek lényege - amint ezt már többízben hangsúlyoztam: rend, nyugalom, lelkiegyensúly és ezek nyomán a munka befelé, béke, józanság, nemzetközi gazdasági együttműködés kifelé.
Csodálkoznom kell azon, hogy az utóbbi időkben hisztériára emlékeztető hírek látnak a világsajtó egyrészében napvilágot. Háború? Kinek jutnak eszébe alig másfél évtizeddel a világháború után újból ehez a politikai fegyverhez nyúlni? Az vagy nem tudja mi a háború, vagy nem ismerte fel annak következményeit, vagy pedig annyira lelkiismeretlen, hogy le kell bunkózni!
Kérdezem, a világgazdasági válság és az ezzel járó sok szociális baj nem a háború következménye-e? Kérdezem, az a dekadencia, amelynek vonalában az egész polgári világ csúszik lefelé, nem a háború következményeire vezethető-e vissza? De folytathatnám a politikai, társadalmi és szocialista betegségek egész sorozatának felsorolását, hogy rámutassak az elmúlt világháború súlyos következményeire. És ha ez így van, akkor az is igaz, hogy egy új háború következményei az adott helyzetben még katasztrófálisabbak lennének mindenkire, akinek még van vesztenivalója.
Magyarország ezekkel a hírekkel szemben nyugodt atmoszférában éli életét. Megvan az abszolút polgári rend és jogbiztonság. Nálunk nincsenek és nem is lesznek kilengések semmiféle irányban. Itt mindenki vágyódik a nyugodt evolucióra és a gazdasági prosperitás bekövetkezésére. És mert ilyen a helyzet befelé, oda fogunk hatni, hogy kifelé is megtartsuk politikai vonalvezetésünk teljes józanságát.
A jelszó a béke és nem a kaland. Ezért ezúttal is figyelmeztetek mindenkit, óvakodjék a politikai csempészek dugárujától! Ne üljön fel a rémhírterjesztőknek! Menjen mindenki a békés termelőmunka útján magyar öntudattal: azzal, hogy jövőnk a józanság és nem a „pestis és szélsőségek” útján keresendő.
Ha mások el is vesztik józan ítélőképességüket, mi maradjunk olyan józanok és reálisak, mint a magyar szántóvető. Ebben látom ma történelmi szerepünket, már csak azért is, mert bizom abban, hogy így biztosíthatjuk a magyar igazságot az igazi egyenjogúság jegyében.
Az izgári magyar telepesek sorsa
1933 március
Izgár, kicsi falu ott Délen, az oláhoktól elrabolt Bánságban.
Nagy bánata van ott most 45 magyar telepes családnak. Annak idején a magyar vallási közalapitvány birtokára telepitették őket. Mindegyik kapott 20-20 hold földet, amelynek vételárát azután részletekben szépecskén le is törlesztették.
A telekkönyvbe azonban még sem kerülhettek be, jött a háboru, majd az oláh megszállás, ezzel együtt az oláh föld-kisajátitás, az ujabb oláh telepesek részére. Az izgári magyarok földbirtokaiból fejenként minden kárpótlás nélkül kisajátitottak 13 hold földet.
Midőn pedig az ekként kifosztott megrabolt szegény magyarok kérték, hogy legalább most már a nekik meghagyott hét-hét hold földet telekkönyvezzék a nevükre, ujabb terhet kaptak a nyakukba.
- Binye (jó)! - mondták az oláhok, küldünk felmérő mérnököt, s megtörténik a - telekkönyvezés. Ám, a mérnöknek holdanként 120 lejt kell fizetnetek.
Oh, de nemcsak a meghagyott hét-hét hold, hanem az oláh telepesek részére elrabolt 13 hold után is kötelesek ezt a dijat fizetni az izgári magyarok… Szóval a saját, mint az elrabolt egykori földjeik után is 2400 lejt kellene fizetniök, mert addig nincs telekkönyv, noha anélkül viszont sem el nem adhatják földjüket, sem kölcsönt nem vehetnek fel arra.
Az oláh igy huzza ki az utolsó párnát a magyarok feje alól: mert azt a 2400 lejt is honnét teremtsék most elő! (2400 leu = 84 pengő)
Levélbélyeg gyártása
1933 március
Miből fogy legtöbb a világon? A kenyérből, mondja bizonyára egyik olvasónk; ruhából, mondja a másik, cipőből, mondja a harmadik. Nos, hát tévedni méltóztatik, egyikből sem, hanem - póstabélyegből. Ez a piciny papírdarabka a világ legkelendőbb értéktárgya, melyből fantasztikus mennyiséget fogyasztanak minden nap a földgolyón.
Mert szakadjon bár még oly nagy nyomorúság is a világra, levelezni mindég fognak az emberek, a hír kereke nem áll meg soha, a levélfolyam nem apad el, amíg csak kultúra él a földön. Nem csoda, ha a póstai nyomdákban hatalmas gépek százezer- és milliószámra ontják állandóan a különféle értékjelzésű bélyegeket.
A bélyeggyártás nehéz munka. Csak egy bizonyos fajta papirost szabad erre a célra felhasználni, éppúgy, mint a bankjegyek nyomására alkalmas papírosanyag minőségét is előírja a törvény. Azt is megszabják, hogy bizonyos hosszúságú és szélességű papírostekercsből hány bélyegkockát kell kiszabni. A nyomtatásra kerülő bélyegszalagnak sokféle tortúrán kell keresztülesnie.
Vizjegynyomógépek vízjegyet sajtolnak belé, perforálógépek fogazattal látják el a bélyegeket s enyvezőgépek ragasztóanyaggal vonják be a hátlapját. A fogazás és a vízjegy fontos jellemzője a bélyegnek és megnehezíti a hamisítók munkáját, mert sem a perforálógépek fésűit, sem a vízjegynyomást nem lehet pontosan utánozni s így a hamisítvány hamar felismerhető.
A hamisítványnak természetesen semmiféle értéke sincsen, annál értékesebbek azonban a tévnyomatok, melyek hibás rajz, téves festékezés vagy rossz nyomás folytán keletkeztek. A tévnyomat ritka holló, mert a hibát rendszerint korán észreveszik s a rossz bélyeget bevonják. Éppen ezért vadásznak rájuk a bélyeggyűjtők és néha valóságos vagyonokat fizetnek egy-egy rosszul nyomott bélyegdarabkáért.
A bélyeg kliséinek elkészítése külön nagy gondot igénylő, művészi feladat. A bélyegtervező művész nagy arányokban dolgozza ki terveit, ügyelve arra, hogy ne komponáljon oly finom részleteket rajzába, melyek a kicsinyítéskor amúgy is elvesznek.
A bélyegnyomólemezeket igen ellenálló anyagból készítik, nehogy az állandó, erős használat folytán időnekelőtte tönkremenjenek. Hogy mekkora tömegekben gyártják az egyes államok póstaintézetei a bélyeget, arra nézve csak egy adat: a francia állami bélyegnyomda naponta tízmillió darab postabélyeget állít elő...
Milyen fantasztikus sorsa van az ilyen bélyeggyártásra használt papírtekercsnek. Ezerfelé szabdalják, az apró bélyegek elszakadnak egymástól, az egyik talán szerelmeslevélre kerül és elküldik Ausztráliába, a másikat egy gyászjelentésre ragasztják, a harmadik egy zsarolólevélre kerül... Bélyegek .
Illusztráció: Gyóni Géza a halottas ágyán. Olcsvay Géza rajza