2009. július 31., péntek

Kölcsönsorok 2/40


HORIA-ROMAN PATAPIEVICI

Született 1957-ben, Bukarestben. Apja magasrangú állami banktisztviselő, az egykori román KGST-képviselet tagja. A fiatal fizikus 1981-ben diplomázik a Bukaresti Tudományegyetemen, később filozófiai mesterképzésen vesz részt. 1989-ben letartóztatják. 2005-től a Román Kulturális Intézet igazgatója. Főbb irói művei: Cerul văzut prin lentilă (Távcsövön át az ég, 1995, Nemira), Zbor în bătaia săgeţii (Repülés a nyilvessző elől, 1995, Humanitas), Cine crede într-un popor fără valoare (Ki hisz egy értéktelen népben, 2000, Central European University Press), Omul recent (Jelenkori ember, 2001, Humanitas), Ochii Beatricei sau cum arată cu adevărat lumea lui Dante (Beatrice szemei avagy hogyan mutat Dante valódi világa, 2004, Humanitas)


Én, én
(Eu, eu)

Az éjjel a fényben markosan
begyűjti amit az elgyötört nap elveszit.
A holdat választom hogy lelkem betöltsék
az utcasarkok
kiáltások, suttogások
emlékeimben szunnyadó pillanatok
Az esttel együtt alászálltak bennem
ringó körökben elragadni
arcaim közül
a titkosat a kincses örvénybe zártat

Örök küszöbök
(Eterne praguri)

És nézd csak, kezedben reszketés
vagyok, amely majd elcsitul
Egy szakadatlan út idegeim és
a világ nem létező idegpályái között

És nézd, egykor kimondott szavaim
Fényárba vonja bennük, mint levél közt, a gyümölcsöt
elnézzük őket, örök küszöbök mosolyognak
egy általunk megélt jövőből.


Chalaos

Hazug nóta Fuendetodosból / Cântec de mincinos din Fuendetodos

Teremtőm, amikor kebleivel teljesen nekem dőlt
véges végig
lélegzetem a torkomba szorult
merev lettem mint a cövek s beleremegtem
amint gyömöszölt és felcsigázott és elringatott
és túlságosan lenyűgözött, jókora teste volt s szeretett
úgy bizony, majd belehaltam

fe fölébredtem
de fölébredtem
mert álmodoztam.

Dona Maria

És azt állitod hogy még sose láttad a Cayetanának mondott Maria del
Pilart
a tizenharmadik Alba hercegnőt? - He, he

feleségem, Pepa
éppen fiúcskát szült nekem
amikor Moncloába szöktem tőlük nem is láttam őket
elszólitottak

makrancos volt és rosszféle
megkinzott és én veszettül kivántam
pedig mit sem adottságravalamennyi férfi odavolt érte
kérte hogy talpait nyalogassam
s csak azután nyögdécselt
felajzva

ő maga mondta, néha
“senki sincs, aki feloldozna minket?”
de csak akkor,
majd újra gonoszul mulatott rajtam

de én hittem benne vakon

egyszer azonban rámparancsolt
hogy ruhája alatt intézzem el
mig egy zeneteremben ültünk
máskor megbolonduljonéjjel a ligetbe csalt
és a trópusi halak medencéjébe lökött
és ott rám mászott
minden teketória nélkül
s egyre csak nevetett
megiszonyodtam magunktól
később a játék elfajult
tehetetlenül nyaggatott, csuromvizesen
és bármelyik pillanatban megláthattak
a mieink

Maja vestida, Maja desnuda

Aztán megfestettem mindkét arcképét
mert elhagyott a józan eszem nem tudtam betelni vele mindegyre
megkivántam
a lelkem utálkozva összerándult
valahányszor megláttam magam hogyan festek
mindenféleképp szétzilált
szétszaggatott, meggyötört, eltaszitott
nem éreztem mást, egyre őt szomjúhoztam
égtem csak égtem csak égtem
mint bűzös mocsarakban a foszfor
a folyóban szeretkezve erősen odalett
s a fény is sértette a szemem a benne lakozó sötéttől
s bármivel is festettem csak a cink, csak az ólom és a higany
ami felkenődött
s minden érintésétől dobhártyám robbanásig feszült

egy metszet alá odairtam
“ők még mem távoznak”
és ugyanezt éreztem
kétségbeesetten
ezt éreztem

hogy bármit tennék
és akármit tennék
ők többé nem térnek vissza

Az utolsó arckép / Ultimul portret

harminchat évesen is
még ragyogóan szép volt
és akkor, apró kezeit retusálva,
hófehéren
kesztyű nélkül,
tőle tudtam megbolonduljonhogy ez volt az utolsó alkalom...
Kiegyenesedve ült
áthatóan rám nézett
mosolytalanul
Teremtőm, mennyire szeretlek
szerelemmel amihez nem elég az élet
a lélek pedig
véletlen csupán

Goya

Bármily zabolátlan is, egyetlen szerelem
sem hasonlit a prédikáló papok emlitette bujálkodásra
akkor se, ha ereje a túlhajtásban rejlik
miként a filozófusok tartják
nem szégyentelenségünk volt eltévelyedés
hanem hogy túl kevés volt a tett
és mily kevéssé merészeltünk élni
a lángokkal melyekben kinunkban összeégtünk.
Élegtem s halálom odaadtam volna
bármelyik öleléséért
egy nyögdécseléséért, akkor
akár szégyent is hoztam volna családomra,
férfiakat gyilkoltam volna le,
eladtam volna a királyt is.
Ma viszont azt kérdem:
vajon a művészetemet is elárultam volna?

Kérdezlek... / Te intreb...

Természetesen, ez nem az...
Ha csekélységért halunk is meg,
a Semmiségek pedig sose a
Minden

No es eso – motyogom gügyén
nagyitón át nézve a Medusa Tutaját
no es eso
no es...

2009. július 30., csütörtök

Kölcsönsorok 2/39


IOAN MUŞLEA

1940-ben született Kolozsvárott. Édesapja a román akadémia folklór-
archívumának megteremtője, egy időben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója. Korai irodalmi hajlamai dacára műegyetemre iratkozik (1956), majd mérnökként éveken át az Unirea gépgyárban dolgozik. 1970-1990 között a kolozsvári Területi Számítóközpont munkatársa. 1990-1996 között a Tribuna hetilap szerkesztője. 1997-2003 között a Kolozsvári területi Televízió igazgatója. Intenzív műfordító, előszeretettel tolmácsolja a fiatal romániai német költőket. Dan Culcer szerint, aki cselekvően egyengeti Muşlea későn nyilvánosság elé lépő költői munkásságát, ezt irja az În către pierdere (Veszendőben, Eikon, 2009) margójára: „Költészetének ereje van, egyfajta belső légárama, amely nyomás alatt tartja a szavakat.” (A fordítások a hozzánk eljuttatott kötet nyomán készültek.)


Csodával határos
(Ca prin minune)

Így gondolták el, ekként teremtve, magabiztos
a rejtett zug; a többségben pedig megvolt
a tisztesség; úgyhogy az a szándékos kép-
rombolás már egyáltalán nem volt véletlen, hanem egyféle
jel, arcuk pedig (szintén) akár valami pép.
És tudni se lehetett, hogy abban az egész vásári
teljesedésben hazudtak-e igazából vagy csak
időközönként besegítettek az álarcok vagy a varázsszavak.
És akkor lassan, alaposan megfontolva cselekedtem.
Az álarcok tekintetét, legelőször is, kioltottam...
Csodával határosan, kábán, végképp megzavarodva, egy
egész képzeletvilág kelt lüktető életre
teljesen elanyátlanodva; fülsértő kecske-
mekegésben; ugatás volt-e? nyivákolás? töröksípok
sivalkodása? betlehemeseket láttam mindent
lerohantak gólyalábaikon topogva; bárhogyan is,
tobzódásuknak nem volt hogy véget vetni, útját állni...
Igazából azok a szinte önkéntelen
emlékezések voltak, ahogyan megálmodta őket:
egy rejtett zug, amit szándékosan, páratlan ügyességgel
teremtettek, s hol minden terméketlen, kifosztott pusztaság.
Akárha illesztették volna, szándékkal: és eleve, könnyedén
minden jel szerint, az összes volt s leendő pusztítás; mintha szándékkal,
oly tiszta volt, hogy
semmiképp nem tudod már befogni,
észre sem veszed a befalazott ajtót; benned rekedt
mélyen, miként egy gondolatban a végnélküliség,
talán a megjelenésben, amitől majdhogynem rettegni
kezdtél, te nem vágytál rá és nem is
szólítottad meg, ezért ama töredezett kép
távolról sem véletlenül, éppen az arcuk vala;
és valóban, oly erősnek tűntek, olyan minden-
hatónak, hogy csak suttogva lehetett őket
emlegetni, az arcok pedig, az egész
mintha csak mázolmány, akár a pép.

Labirintus gyanánt
(În chip de labirint)

Mindenkit szólít majd a nemhasonló
a nemhol felől
mindenkit várva vár, mindünknek meg van írva
örökké ugyanaz, egy út
a távol és a távol között
tán még azon is túl
miként egy megszusszanás
a hallgatás és hallgatás között...
Véges végül viszont
labirintus gyanánt
s másféleként mutatkozik
a nem képes iránt,
egyfajta elmerülés
a nemhol felől
Való felé
és újra fordított módon
távol és hallgatás közt
megkerülhetetlenül
énáltalam és
énbelőlem.
egyfajta mászhatnék vagy
lassú lesiklás
egyre jobban a távol felé
vagy tán a kálvária
a kapaszkodás felől
még inkább vonszolódás
Való felé
Pedig csak megtévesztés volt
egy zsibvásár, némi zűr,
holmi káosz...
ami bennünket elcsigázott

Valami akárha gomolyag
(Ceva ca un ghem)

Már sehogy sem tudtunk
hinni szemünknek, amikor
egészen közelről, két lépésről
világosan kitetszett: gránátalma helyett, kezükben ott volt
a gyümölcs helyett ajkukhoz emelték (színlelés nélkül!)
hersegve beléharaptak, a leve
zablaként csurdogált
ajkuk sarkában, lefelé, az állukra,
és rágtak, jóízűen, nehézkes csámcsogással,
valamin, akárha gombolyag,
egyfajta golyóbis, holmi cukormázba vont vásári
almához hasonló
sátoros asztalokról.
Igazából hallottam, tudtam: egyenletesen, a mag
körül, kívülről egészen a belsejéig,
ugyanúgy furcsa csillogásba vonva,
egy gombolyag volt az egész, férgektől s lárváktól
hemzsegő, s a váladékkal,
a nyirokkal és a tajtékkal,
kérgesedőben ami egy idő után megszilárdul -
máris ezüstös alvadásban,
egészen zavaros vizekben úszkálva, egyfajta golyóbis -
egy gombolyag?
holmi cukormázba vont vásári
almákhoz hasonló
vásári asztalokról.
Eltöprengtünk, biztatom magunkat
de nem mertük elkérni, elragadni
hogy megmutathassuk erőnket s amit tudunk,
a csutkát még-még a szánkban tartjuk
áhítoztunk, ólálkodtunk, lestük minden szögletből,
megkívántuk, éreztük, miként önt el
a kicseppenő nyál, részt követeltünk mi is -
még ha sejtettük is a tudás keserű,
émelyítő izét...
Később, egy csutkát, egy torzsát majszolva amire
véletlenül még szert tehettünk, később, nehezen, megértettük,
látván galagyolásuk,
hogyan próbálták a szót, miként
makogtak, versengve fűztek
egymáshoz három-négy szót.
Későn értettük meg,s nehézkesen
és roppant körülményesen, jobbára kínunkban
egy maradék, egy megrágott csutka, mit a földről szedtünk fel
és hogyan hihettünk volna szemünknek
hiszen nem azt találtuk, amiben hittünk,
és nincs szó a tudás keserű (émelyítő)
gyümölcsének történetéről sem;
csakhogy egy rakás tehetetlen,
az ostoba és aljas csőcselék
verhetetlen odaadással és hozzáértéssel
készen állt megtanulni
e keserű és mindennél émelyítőbb mesterséget:
a testvérárulás
keserédes, tiltott/áhított gyümölcsét.

Lábnyomok
(Urme de paşi)

Egy értelem volna mindenekben?
A megtérés dacára nem kevés
és nagybani forgalmazása
(csak az utolsó sorok)
életkorok, lábnyomok a homokban
idők, évszakok,
mennyit viszünk át a szavakba?
és (vajon) mennyi
mutatkozik meg
annyi másnak
vajon hányra bukkannak majd
a sírokban?
Ahogy a táncban, az életek is
így-úgy rángatóznak
maguktól
és belereng a hő
levegő
a pusztító benne/általa
bőszülten lángol remegőn
zavaros értelemben
annyi minden, Uram...
És megszólít a hang
odaátról, az árnyékból
hogy még beszélgessünk
most, mikor ő megtért
a szigetcsoportról,
hátrahagyva mindent
aminek történnie kellett
táncot, örömöt & dalt.

2009. július 29., szerda

Kölcsönsorok 2/38


CONSTANTIN NOICA

Született 1909-ben, Vităneşti (Teleorman m.) községben, meghalt 1987-ben Pãltinisen (Szeben m.) filozófus, költő, esszéista, író. Régi aromán családból származik. Írói pályafutását 1927-ben kezdte. Az ún. „fiatal vagy ’27-es nemzedékhez” tartozó filozófus (1927-ben adta ki a generáció a Criterion című folyóiratot; legmarkánsabb tagjai az 1911-es Emil Cioran, az 1907-es Mircea Eliade és az 1909-es Eugen Ionescu). Politikai meggyõzõdése, hogy a román felemelkedés útja mindenek elõtt a kultúrán át vezet. Németországban Heideggernél tanul, majd hazatérve kényszerlakhelyre ítélik (Câmpulung-Muscel). 1958-ban bebörtönzik, ahonnan 1964-ben szabadul. 1965-ben megtelepszik Bukarestben, ahol magánszemináriumokat tart. 1975-től Păltinişen (Szebenjuharoson) él, lakása a fiatal filozófusok zarándokhelye (lásd Gabriel Liiceanu Szebenjuharosi napló), ahol a filozófus szigorú programot ír elõ nekik, feladatokat ró ki rájuk. Fõbb művei: Mathesis sau bucuriile simple (1934), De caelo (1937), Pagini despre sufletul românesc, Jurnal filosofic (1944), Fenomenologia spiritului de GWF Hegel istorisitã de Constantin Noica (1964), Douãzeci si sapte de trepte ale realului (1969), Eminescu sau gânduri despre omul deplin al culturii romanesti (1975), Sentimentul românesc al fiinþei (1978), De Dignitate Europae (1988), Jurnal de idei (1990), Simple introduceri la bunãtatea timpului nostrum (1992), Manuscrisele de la Cîmpulung (1997) stb.


Az egyszerű örömökről
(Despre bucuriile simple)

Legyél egyszer vagy légy többször? Ami ma van, ne létezzen többé, vagy ismétlődjék meg újra egyszer, kétszer? A ma és a holnapi nap legyen valami és valami egyéb, vagy legyen egy és egy, egy plusz egy?Megkérdezném: lenni a történelemben vagy lenni az igazságban?
Ami e kétségekben tragikus, az az, hogy eleven, napi viselkedésre vonatkozó kérdéseket tesznek föl. Az az ember, aki a történetiség öntudatával telített, olyan, aki eltékozolja magát, máról holnapra él. Mit érdekli őt, hogy az élete semmit sem bizonyít? Egyetlen élet sem bizonyított semmit. Éljük lázasan az életünket, hisz senkinek sem tartozunk számadással.
Közben a többi emberre gondolok, ama néhányra, akik azon fáradoztak, hogy életükből bizonyságot és tanulságot faragjanak; akik csöndesen, végletek nélkül éltek, egyszer ma, másnap ismét, ugyanazon a helyen és annyiszor, ahányszor csak lehetőségük nyílt rá.
Igazság? Tulajdonképpen senki se gondol az igazságra. Egyfajta igazság létezik a történelemben is. Viszont arról van szó, hogy mi az, ami elsősorban az igazságé, és hiányzik főként a történelemből: ez a rend eszméje. Arról van szó, hogy ezt a szerteágazó életet – disiecta membra – egybefogjuk, és rendeljük alá nagyivű ritmusoknak, szigorú játékszabályoknak. Kezdjünk valamit az élettel és ne hagyjuk, hogy magától történjen meg.
Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is... E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak? Megvan a saját céljuk, a saját eszményük, és tudják, melyik Istenben higgyenek. Miközben az élet gazdagjai, az egészséges, az életerős emberek megrekednek a javaik mellett és semmit sem adnak tovább. Az alkotás, a cél, az eszme a szegény emberéi. Ne hagyd magad behódolni az élet gazdagsága előtt. Ne hagyd magad befolyásolni. Ne hidd, hogy a történelem az egyetlen valóság, amiért hagyod tehát magad, hogy megszüljenek, éltessenek, meggyilkoljanak... Meg kellene próbálnunk, egyszer, szembe szállni a történelemmel, a sodródással, az alantas élettel. Meglehet, nem is a történelem és az igazság között kell választani, de mindenképpen választani kell a történelem és a rend, a történelem és a geometria közt.
Az élet gazdag, ez rendjén való. Ezért törekszem lerövidíteni. Miért is idomítanám az eszményeket az élethez, hogy a végtelenségig sokszorosítsam, hogy minőségivé tegyem, hogy helyi színezetű dolgokká változtassam – és ne hajtsam végre e másik forradalmat: az életet idomítsam az eszméhez, hogy az eszmének megfelelően alakíthassam?
Egyszerűsíted az életet. Meríts belőle jókora adagot, sűrítményt, mindeneket – és cselekedj ennek megfelelően. Mi szükséged a többire? Senki nem állítja, hogy az eszmén kívül nem létezik a többlet. De vele vagy nélküle, a világ értelme egy és ugyanaz. Tartós. Mikor elborítana az élet, állj készenlétben az elképzelésekkel. Sose hagyd magad ellepni. Mindig lesz mivel felszínre törj: az eszmékkel.
Eszmék... Mennyire megszelídülnek tőlük a dolgok. Milyen egyszerű lesz minden.
Figyelmen kívül hagytam a dolgok egyszerűségét a képzelet okán. A képzelet – szomorú eszköze a lemondásnak a világegyetemben valamiről, ami egyszerű.
Újabb himnuszt kellene költeni az eszmékhez. Valamennyi eszméhez, az olyanokhoz, melyekben az élet tökéletesen újra teremthető, talán még az azonnali céloknál is jobban. A szomorú és a vidám, a vérszegény és a kisportolt, az üres és a hatékony, az ösztönös vagy a szükséges eszmékhez; az eszmékhez és a geometriák összességéhez, amelyek belőlük fakadnak.
Dobjuk be az eszméket, mágneses pólusokként, az élet sűrűjébe, s maguk köré gyűjtenek mindent, ami addig különállást jelentett. Osszuk meg az eszméket hasonlósági központok gyanánt, ugyanabba a rendbe sorolva a valóság hasonló szeleteit. Legyenek világító sávok mindenütt. Létezzenek valóságsávok, nem csak egyetlen, nagyméretű, iszonyatos, nehezen kiszámítható. Számitsunk...
Igaz, hogy ekként eljárva, első látásra szegényítünk a valóságon. Az is igaz, hogy megmarad egy többlet, hogy az első cselekvésem révén elveszitek valamit, „kevesebb” a beseperni való. Viszont az elveszített való világ helyett az az öröm ér, hogy élhetem az eddig nem létező valamennyi életet. Amiért feladok egy valóságot, cserében valamennyi lehetséges valóság az enyém lehet. Aki csak egyszer akar élni, ám tegye. Ennek dacára létezik egy eszköz, ami által többször élhetünk.
Végül is, mennyire tartósak ezek az „élő” dolgok? Néhány pillanat vagy egy nap az egész. Holnap valami más lesz. A ma elfogyasztott gyümölcsöt soha nem ehetjük meg újra. Valami mást eszünk majd. Ugyanarról a fáról? Dehogy, hanem egy másikról, hiszen a gyümölcsfa is élő. Ebben áll az önök hibája: egyediségre vágytak, de megfeledkeztek az örökkévalóságról. Önöknél a dolgok elhasználódnak, kiégnek, elhalnak. Ámde miféle eszme pusztult el máig a világ teremtése óta? Egyetlen egy sem. Az eszmék „az emberek közt járkáló örökkévalóságok”. Kinek a szavajárása ez?
A világ képtelen mérni az örökkévalóságot, mert egyetlen mércéje az élet, ami túlságosan rövid. Nem lelni benne semmi tartósat, semmi biztosat. Az eszmék világa viszont biztos és megronthatatlan. Azon a szinten semmi meg nem romlik. A történelem csupa romlás. Valamennyi nagyszerű tett, öröm és esemény helyileg romlik meg. Minden itt van, nem pedig odaát. A Pireneusokon innen és túl. Hogyan értsék meg egymást az emberek? Gondolom, hogy csak hozzávetőlegesen, sose úgy, hogy az egyik lelkiélet pillanata egybevágjon a másik lelkiélet pillanatával, tökéletes egyezésről szó se lehet. A történelem rabságában tengődő tudomány: a kultúrfilozófia eléggé megmutatta, hogy a korok vagy az emberek között semmiféle egyezés nincsen, és bármiféle közelítés közöttük halvány életkori sajátosságnak tudható be. Elmélyítve a dolgokat korban szemlélő rendszert, azt mondhatjuk, hogy a napnyi időnek is megvan az életkora; ha ez a szomszédnál is működik, úgy értjük egymást. Ha viszont nem, úgy ő sose fogja megtudni, mi megy végbe bennem.
Akkor viszont hogyan érthetünk szót? Én képtelen vagyok belátni, miképpen tetszik másvalakinek egy dolog, én csak arra emlékszem, miképpen tetszett az nekem. Megértek tehát valami helyiérdekűt, az övét, egy másik helyiérdekű, az enyém által. Akkor vajon mi azonosak lennénk? De miként? Minden, amit tudok, csupán annyi, hogy valakinek volt egy öröme, ami az én egyik örömömre utalt. Egyébként? Meglehet, ez véletlen egybeesés, lelki életeink kereszteződése, kommunikációja is lehet? Mert az emberek már képtelenek kommunikálni, mivel azt képzelik, hogy a történelem túltelített, mert túl sok teret adnak az irracionális életnek, az egyéninek, az „egyszerinek”, az ostobaságaiknak – ezért ajánlom nekik ezt a derűs, ezt a tudatos főhajtást a lélek Mathesis universalis-a előtt. Mert a mai tudományok még nem leltek rá a maguk „egyetemes tudományára”, egységükre, a többiekkel és önmagukkal való szolidaritásukra – ez pedig nem valami sok. Az élet, mely annyiszor lekörözte a tudományt, megtalálhatja a maga Mathezis-át. Csak le kell mondania alantas formáiról és lásson hozzá a tiszta tettek gyakorlásához. Sajátítsa el az eszméket. Változtassa azokat egyetemes nyelvezetté, megadva az embereknek a lehetőséget, hogy egyik a másikát megértse, mindannyian együttesen egybevágjanak az örökkévalósággal. A helyi örömök helyett tegyük uralkodóvá az általános, egyszerűbb és átfogóbb örömöket. A történelmi tudat helyére, amelyben a sorsé, a sajátos élettartamé és a halálé a döntő szó, állítsuk a matematikai tudatot, amelyben a szabad alkotásé, az általánosé és az örökkévalóságé az elsőség. A született helyébe a teremtett kerüljön. „Mert te vagy a mi megváltásunk, a teremtett és nem a született, ki jöttél a mennyekből, az emberek közé és életté lettél.”

*

Várom, hogy a dolgok fölött beesteledjen. Oly fényességes napunk volt és mindent annyira ijesztően élesen látunk, hogy semmit sem értettünk meg. Túlságosan sok a szín. Számlálhatatlanul sok a forma. Szörnyűséges, visszataszító a soklábú Pók – a föld.
Az éjszakát várom. Lassan közelit, a maga „tudományos csöndjével” a dolgok felett. Elmossa a színeket, feloldja a formákat, csak a nagy összefüggéseket, a valóság igazságának körvonalait őrzi meg.
A mindent leegyszerűsítő éjszaka!...Immár megérthetem. Immár látok, mivel sötét van.
Körvonalakat szemlélek, lezárom az alig kivehető dolgok kontúrjait, az egynemű és szinte teljesen fekete térben tájékozódva, kikerekítem a túlságosan éles vaskosságokat; tudok, kezdek tudni, halványan, hozzávetőlegesen, zavarosan annyit, amennyire szükségem van. Az érzékek felszabadulnak a kötöttségekből, már egyetlen szín sem rikító, egyetlen kiáltás sem túl hangos. A szellem szabad, működhet a dialektikája.
Odafent, Platón mennyboltján, azon az égen, amelyről ő azt állította, hogy az emberiség legnagyobb matematika tanára – a csillagok egyenként, egyik a másik után jelennek meg mint tetszőlegesen felvett pontok a sötétség geometriájában.

***

(Egy ilyen szöveg után, amely annyira kortársul egyszerű és nagyszerű, hogy senkit se érdekel, amiért már a múlt század harmincas éveiben megszülettek, hallgatni illene, s én tartani igyekszem magam ehhez. Elnézést, ha megilletődött csöndemet néma szavakba öntöm...

Július 9-én délután fejeztem be Noica szövegének forditását. Az egész művelet mintegy másfél napot vett igénybe és gyanúsan könnyen ment végbe. Mindvégig az volt az érzésem, hogy valamit elvétettem, valamit figyelmen kivül hagytam, azért tűnik minden olyan egyszerűnek és kézenfekvőnek.

Hogy, hogy nem, de a befejezés délutánja is valahogy furcsán kiemelkedett a többi nap délutánja közül. Meghitt családi délutánban ültünk, gyerekekkel-unokákkal együtt egy torontói ház kertjének teraszán, pergelt magot szemelgetnünk, a felnőttek előtt egy-egy kupa sör, odabent készül a vacsora, körben a kert fáin mókusok randaliroznak: érik a nyári körte, ők meg egyre nagyobb gátlástalansággal a szemünk láttára hordják-viszik-rágják meg a legjobb falatokat, kóstolnak bele a sárguló gyümölcsbe. A csöndbe egy-egy dongó virág- és nedvkereső zümmögése
játszik bele, a derűs nyári alkonyban ott az elmúlás fanyar szaga is. Az árnyak nyúlni kezdenek. A teraszon laptoptól vizipisztolyig, vizfestéktől napraforgó magig teljes a haszontalanul is ártatlan dolgok regisztere. Fél füllel a zsongó beszélgetésre, a többiek között, mégis leginkább Noicába merülten forditottam a fenti szöveget, azon töprengve, miként lehet ennyire egyszerűen és pontosan irni, s hogy mindez mitől irodalom, sőt mitől lesz költészet?

Sose gondoltam volna, hogy egyszer még Noicát forditok. Filozófus, könyveltem el, nem az én asztalom, műfajom... Ráadásul divatos. Ki nem állhatom a divatot, s azokat sem, akik lihegve loholnak utána... Culcer barátom tett nemrég egy levelében olyan megjegyzést, hogy Noicába kellene vágnom a bicskámat, az őt különösen érdekelné. Igaz, hogy nem erre a szövegre gondolt, hanem a román nyelvről szóló valamelyik esszére, de nekem akkor éppen ez került a kezembe és egyszerűen beleszerettem ebbe a fiatalon is bölcs gondolkodóba, az egyszerű dolgok védelmezőjébe...

Ma lettem 68 éves. Apám ebben a korban távozott a földről. Noica szelleme most valahogy visszahozta nekem őt...)

2009. július 28., kedd

Kölcsönsorok 2/37

TUDOR BALTEŞ

Született 1933-ban, meghalt 1979-ben. Zaklatott életében - miközben volt könyvelő, biztosítási ügynök, pedagógus - kiteljesedést jelentett alapító tagság a a Vatra c. marosvásárhelyi folyóiratnál. Irodalmi sikereit mindenek előtt fordításaival érte el (Sütő András darabjait fordította, majd Kányádi Sándor verseit, s halála évében jelent meg 37 fiatal erdélyi magyar költő verseit és rövid irodalomkritikai bemutatását tartalmazó antológiája, a Tineri poeţi maghiari din România (Fiatal romániai magyar költők, Dacia, 1979).Hátrahagyott, szikár szépségű költői műve (Cu mâinile goale - Üres kézzel) 2009-ben jelent meg a marosvásárhelyi Romghid kiadónál. (Válogatás és fordítás ennek alapján készült.)


A folyó
(Râul)


Fölrezzenek. Ez az a folyó.
Csak az opálos hullám,
A derekadat körbefolyó
Tűnt emléke hullt rám.


A köd világa
(Ţinutul de ceaţă)


Az álom ködös, mocsaras világa
közelit, egyre közelit. Várom
hogy megérzem jeges lehét
terméskő súlyát a szívemen.

Tovább, tovább, még jócskán kell eveznem
a reggeli napfény partja felé,
vágyom a nap orcája, a zsenge fű után,
a mocsáron és ködön túli világba.


Vert hadak
(Oştile invinse)

A folyó mentén, kígyózva,
a vert seregek;
vizek és emberek özönlenek,
özönlenek, özönlenek.


Tengeri emlékek
(Amintiri marine)


Ma elidőztem a parton.
A tenger állja adott szavát.
Szivem egy napozóra vágyott
amelyről a tenger makacsul kimosta
tegnapjaink nyomát.

*

A nap hajótörése után
a tenger magánya
akár a világ első
napján.

*

A túl sok kék
ragyogásban
mindegyre elomlik
a tenger.


Egy más kor hava
(Zăpezile altei vârste)


Itt nem dúlnak már ütközetek.
Hevük-huzatjuk messzire jár -
Csak a holt levelek száraz özöne
taszít téged ravaszul
egy más kor hava felé.


Ez a délután
(După-amiaza asta)


Olyan e délután akár egy mélyen ásító eb
ha elszunnyad az udvaron a diófa alatt
lustán nyújtózik egyet és bundáját kirázva
csöndesen elporoszkál a jegenyék között.


Irtózat
(Fobie)


Ki vagyok kérdezem
este nyolc tájt -
az ajtók zárva
az ablakok beszögezve -
innen nincs kiút
csak a kéményen át
a füsttel.


Ólomkatonák
(Soldaţii de plumb)


Az ólomkatonák hazatérnek
a háborúból. Iró-
gépem külön-
békét kötött.
(A szőnyegen a gyerek játszik,
zavartalanul
játszik.)

Az ólomkatonák szüntelenül
menetelnek
és nem jutnak sehová
soha.
(Csak a halottak számára
ért véget a csata.)


Ellenpont
(Contrapunct)


Állomás környéki szürke tér
utcák, a szél -

(Szerelmem irántad,
szerelmed irántam)

a postaládában egy elszáradt levél -
elvétette az évet,
el az évszakot -

(a két szerelem,
hidd el, valami más)