Mielőtt
meginnánk az áldomást
Szemelvények
Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből
Helyszín:
Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014.
november 15.
(Az
alábbi szöveg vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés
jegyzőkönyvéből, amelynek strukturálásán, tartalmi
gazdagításán még javában dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt leírt
gondolatokon nem fogunk másítani, legfeljebb az érvelést, a
tényszerű hivatkozást tesszük árnyaltabbá, meggyőzőbbé –
nem a magunk, hanem a közönség számára. Az alábbi vázlat nem
folytatása, mint inkább kiegészítője annak a korábbi anyagnak –
Ketten egy
szigeten –,
amely szintén a maszol.ro Kisebbségben című melléklete
felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)
Dan
Culcer (a
továbbiakban: DC):
Volt egyszer egy folyóirat, úgy hívták, hogy Provincia...
Cseke
Gábor (a
továbbiakban: CsG):
Ismerem, két nyelven jelent meg, magyarul és románul. Most is el
lehet olvasni az interneten, mind a 24 számot, 2000-től 2002
szeptemberéig.
DC:
Igen, mert akkor megszűnt. És azóta se támadt fel.
CsG:
A megszűnés okairól találtam egy érdekes nyilatkozatot. Sabina
Fati, aki valamikor a Szabad Európát tudósította, a lap
szerkesztőbizottságának is tagja volt. Az Erdélyi Riport 2013-as
interjúkészítője nyíltan rákérdezett a megszűnés okára, de
csak tétova, ködös választ kapott: „A folyóiratot az a szándék
hozta létre, hogy közösen beszéljünk az erdélyi magyarok és
románok gondjairól, keressük meg a közös célkitűzéseinket és
oszlassuk el a nézeteltéréseinket. Azt is szerettük volna, hogy a
mindenkori bukaresti kormány ne szorítsa gazdasági szempontból
sem háttérbe Erdélyt. Időközben Romániának volt két erdélyi
miniszterelnöke is, Victor Ciorbea és Emil Boc, tehát valamelyest
javult a helyzet ezen a téren. Én nem azt mondom, hogy egy
Provincia-típusú kezdeményezésre többé már nincs szükség, de
a mostani romániai állapotok össze sem hasonlíthatóak a
kilencvenes évek végével. Azóta Románia belépett az EU-ba, a
romániai magyar kisebbség szinte az összes jogát kivívta az
országban.” Sabina Fati így látta...
DC:
Nem csodálkozom ezen
a diplomatikusságon. A lapot tudtommal magyar értelmiségiek hozták
létre, akik kapcsolatba léptek néhány jószándékú román
sorstársukkal és megnyerték őket egy, az erdélyi régióval
foglalkozó folyóirat ügyének. Olvastam s ma is tanulmányozom a
lapban megjelent álláspontokat, de úgy vélem, hogy román
kollégáim többsége – kivéve Alexandru Cistelecant például,
aki felelős szerkesztő volt, jól ismertem, neki magyar a felesége,
ezért valamennyire élte is a román–magyar együttélés
problematikáját – valójában nem tudta, miről is van szó. Egy
másik barátom, Ion Muslea pedig idealista volt, fennen hangoztatta
a béke és barátság jelszavát... Román cukordíszek voltak ők
egy magyar tortán, azzal a céllal, hogy könnyebben el lehessen
adni az egészet. Szerintem a Provincia lényegében magyar lap volt,
s nem egy román–magyar kiadvány. Vagy ha legalább erdélyi lett
volna... De nem, hiszen a lapjain egész sor olyan román vélemény
nem kapott helyet, amelynek pedig el kellett volna hangoznia, ha
igényt tartunk a valóságos párbeszédre...
CsG:
Magam is többször
előkeresem a lapgyűjteményt, de úgy láttam, viszonylag elég sok
román név is jelen volt a folyóirat hasábjain. Azt hiszed, hogy
ennyi tollforgató ember ne tudja, miről ír, miről beszél?
DC:
Az a baj, hogy a többségük egyáltalán nem tud magyarul! És ez
probléma! Hogyan legyél hozzáértő az együttélés kérdéseiben,
ha képtelen vagy elolvasni azokat a magyar szövegeket, melyek a
magyar közösségi gondolkodás csak egy részének álláspontját
fejezik ki? Ilyen alapon kialakulhat-e bármilyen vita? Te például
el tudod olvasni Gogát, eredetiben. Vagy ha kell, Aurel C.
Popovici-ot is. De a Provincia köré tömörített román gyerekek
jobbára csak hallomásból tájékozódhattak, nem ismerték a
magyar nyelvet. Szóvá tettem már korábban is ezt a problémát, s
ezért is tartom súlyos politikai hibának azt, hogy például a
kolozsvári kisebbségkutató intézetben szinte csak magyarok
foglalnak helyet, majd minden szinten. Az intézet feladata viszont
nem az, hogy a magyar kisebbség, és esetleg a roma, meg olykor a
többi kisebbség szócsöve legyen. Véleményem szerint egy önálló
állami, romániai intézetnek kell lennie, amelynek mindent el kell
követnie, hogy segítségével a mindenkori román kormány a lehető
legtudományosabb, leghitelesebb, legpontosabb, első kézből való
értesülésekhez jusson az erdélyi román–magyar, illetve
román-kisebbségi kapcsolatokat illetően.
CsG:
Föltéve,
ha a kormány
egyáltalán igényli az ilyesmit...
DC:
A kormánynak kutyakötelessége ezt elvárni, ellenkező esetben
csak kidobja a pénzt az ablakon...
CsG:
Hasonló intézmények,
másféle elnevezéssel, léteztek valamiképpen a rendszerváltás
előtt is. És tudjuk, hogy mennyire vették őket komolyan odafent.
Kirakatmegoldások voltak.
DC:
Mert
az egyszemélyes vezetésnek, a diktatúrának nem volt szüksége a
munkájukra. Sőt, éppen akkor dolgoztak jól, ha nem a munkájukat
végezték...
CsG:
Azt gyanítom, a mai helyzet azért állhatott elő, mert
bekövetkezett az ellentétes reakció. Ami a méásik véglet, és
szintén nem szerencsés... Ne felejtsük el, a népi demokrácia
megtelepedése előtt az erdélyi magyar közösségnek önálló
tudományos intézményei, gyűjteményei, oktatási egységei
voltak, amiket egy tollvonással megszüntettek, archívumaikat
zárolták, elhurcolták, részben megsemmisítették. Később a
kisebbségi munkatársakat szorították rendszeresen háttérbe a
közös intézményekben...
DC:
Amennyiben a
magyarság valamely önálló intézményét kívánja
visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan
korábban is történt. Ne állami dotációval. Ha a magyar közösség
kíván vizsgálódni történelme és saját helyzete részleteiben,
létesítsen saját kutatóintézetet.
CsG:
Éppen csak arra gondolok, hogy akik az állam részéről a
kisebbségkutató intézet ügyeit igazgatják, talán úgy
okoskodhattak, hogy a magyar nemzetiségű kutatók jól-rosszul,
valamennyire pótolhatják a magyar nyelvet ismerő román kutatók
hiányát. A magyar szakemberek ugyanis, képzésük folytán,
beszélik a románt is. S lévén bizonyos fokú román szellemiségű
neveltetésük is, talán mégsem befolyásolja őket annyira az
elfogultság...
DC:
És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen
bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a
sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét
látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden
hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy
határ, amin túl nincsen pardon!
CsG:
Tudom, általános
emberi tulajdonság. Másképp látjuk ugyanazt a dolgot. Azt mondom
például, hogy a fű zöld. Rendben van, persze hogy zöld, de
milyen zöld? És ezen akár össze is kaphatunk, mert az egyik
sötétzöldnek látja, a másik világosabbnak, a harmadik
kékeszöldnek és így tovább...
DC:
Volt egy barátom, aki előszeretettel hangoztatta, ha a zöld került
szóba, hogy nagyon fontos megkülönböztetni a füvet a
tyúkszartól. Mivel hogy mindkettő zöld színű. Ebben aztán
közösek. A fű pozitív, előremutató, ideológiailag kedvező
valami, viszont mégis csak a tyúk terméke lesz belőle... Tehát
mindig jó különbséget tenni a látszat és a lényeg között.
Visszatérve a kisebbségkutató intézetre, átnéztem a kutatási
elképzeléseiket és annak megfelelően mondtam véleményt.
Amennyiben pusztán csak személyzeti felépítéséről,
szerkezetről lenne szó, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyien
legyenek magyarok és mennyien mások. Ez még nem a lényeg. A döntő
az, hogy miféle elemzések készülnek ott. És sajnos, a kutatások
egyre csak ugyanazt a nagy adatbázist gazdagítják, amit a
Funar-féle politikai korszakról összegyűjtöttek. Példának
okáért... És mindegyre magyar értelmezésből. Hol van itt a
semleges álláspont? Nem azt állítom, hogy ha több román
dolgozna az intézetben, akkor ők biztosítanák a semlegességet.
Isten ments! De legalább volna rá némi esély, hogy a szempontokat
összevessék és úgy a következtetések is könnyebben levonhatók.
Így viszont az intézet nem más, mint egy részben a román állam,
részben mindenféle magyarországi és egyéb érdekeltségű
alapítványok által fenntartott valami, és semmi több.
CsG:
Ennek dacára nem
kerülhetjük meg a közös intézmények működésében
tapasztalható méltánytalanságokat, áldatlan állapotokat,
megalázó helyzeteket, amelyekből 1989 decembere előtt bőven volt
részünk mindannyiunknak. Közös iskolák, közös egyetemek, közös
kultúrelőadások, közös színházak, közös ünnepélyek, még
akkor is, ha a résztvevők saját közösségükön belül,
meghitten, anyanyelvükön szerettek volna megnyilvánulni. Minden
egynemű volt és nagyjából egynyelvű. Torokszorítóan
kilátástalan helyzet volt. Olykor a belső feszültségek
fölösleges torzsalkodáshoz vezettek, a viszályokban az emberek
úgy érezték, nem az igazságuk győz, hanem valakiknek a hatalma,
és ez legtöbbször a román intézményvezetők, a párttitkárok
hatalmát jelentette. Valakinek pedig mindig be kellett húznia a
farkát, mert kisebbségben maradt. Van-e rá esélyünk, hogy
megszabaduljunk végre ettől a belharctól és viszálytól? Az
intézmények működése olykor erről is szól: a közös munkáról,
a közös esélyekről...
DC:
Véleményem szerint a nemzetiségek közötti kapcsolatok vizsgálata
igenis szükséges. Enélkül csak a benyomásokra támaszkodhatnánk,
az impressziók pedig mindegyre az irracionalitás álarcát öltik
magukra. Ezért aztán a benyomásokra alapozó következtetések
használhatatlanok, ha konfliktushelyzetekben kell józanul
tájékozódnunk. Az említett kutatóintézetre tehát szükség
van...
Az
egyik vitás területe együttélésünknek a történelmi
szembenállás. Hogy ez ne maradjon így, míg a világ, azt
javasolnám, hogy egész Romániában, és ne csak Erdélyben olyan
történelemtankönyvek forogjanak közkézen, amelyek a
világtörténelmet tárgyalják, különös tekintettel
Kelet-Európára. vagyis, a craiovai vagy a szatmári román diákok
is tanulják csak ugyanazt az egyetemes történelmet, pontosabban
Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Bulgária, Oroszország,
Lengyelország, Csehország, Szlovákia történelmét. Mert amit
erről az övezetről ma tudunk, az bizony édeskevés. Egy példát
mondok. A román polgárok tulajdonképpen nem ismerik Bulgária
történelmét, azon kívül, hogy elvesztettük a Kadrilaterként is
emlegetett Dél-Dobrudzsát. De hogy min mentek keresztül a bolgárok
a történelem folyamán, a török uralom alatt, hogy a bolgár
kommunisták vagy anarchisták miként tudtak megbújni nálunk, hogy
szövetségesei voltak-e a németeknek és miért, vagy hogy mért
nem irtották ki a saját zsidó lakosságukat, mint mások stb.,
ezekről ezekről vajmi keveset tudunk. Újra csak az ismeretek, a
tudás kérdésénél kötünk ki, annak a szükségességénél,
hogy számszerűleg is növekednie kell azok számának, akik a
szomszédságok nyelvét beszélik. Magyarországon jártomban
alkalmam volt számos olyan magyar állampolgárral találkozni, akik
beszéltek lengyelül, csehül, horvátul, szerbül stb. és akik
szakértő közvetítői voltak a különböző lapoknál az illető
irodalmaknak, tanulmányok és műfordítások szerzői voltak...
Romániában még ezen a szinten sincsenek jóformán szakembereink.
Amikor annak idején a Vatra folyóiratnál szervezni próbáltam a
szomszédos országok irodalmából való fordítások projektjét, a
műfordítók akut hiányába ütköztem. Itt valami ferde
összpontosítás működik a román kultúrában, sajnálatosan már
1848-tól jobban érdekelt bennünket Franciaország vagy
Olaszország, esetleg Oroszország, mint maguk a szomszédaink.
Akikről pedig szívesen elmondjuk, hogy függünk tőlük. Mindig
léteztek külső erők, nagyhatalmak, amelyek elrendezték közöttünk
a dolgokat. Pedig igazából a szomszédokkal adódnak a közvetlen
problémáink, kevésbé a németekkel vagy az olaszokkal. Velük
mindenesetre nincsenek területi vitáink.
CsG:
Az az embertípus vagyok, aki könnyen elhiszi másokról azt, amit
saját magukról állítanak. Persze, csak amíg be nem bizonyosodik,
hogy felültettek... Egyáltalán, szeretem az emberekről mindenek
előtt a kedvező dolgokat elhinni. Nem gondolom, hogy az emberek
többsége gazember. Így aztán fiatalon elhittem mindazt a
forradalmi jelszót, amivel megtömték a fejünket. Nem gondolkoztam
rajtuk, csak ismételtem őket. 1956-ban például valósággal
átéltem a Petőfi Sándor-féle forradalmi eszmerendszert.
Olvastuk a verseit a zsarnokságról, az elnyomásról, a
szabadságharcról. Talpra magyar!... Mi mindannyian, az erdélyi
magyarok, szüleim, szorongtunk, hogy mi lesz ezután, szegény
magyarok, most rájuk törtek az oroszok, folyik a vér a pesti utcán
és a többi közhely... Csak jóval később tudatosodott bennem,
hogy valójában sokkal árnyaltabban, összetettebben és prózaibban
történtek ezek a dolgok. Hogy az igazságnak sokféle arca van és
sokszor nem is mindig a legigazibbat látjuk... Hogy a jelszavak
mennyire hamisak tudnak lenni, ha nem gondolkozunk el rajtuk és
kritikátlanul hangoztatjuk őket. A történelmi eseményekről
rendre kiderült, hogy távolról sem csak azt jelentették, amit
tanítottak nekünk róluk, hanem
azt
is, amit ügyesen elhallgattak előttünk. Ez trauma volt és egyben
tanulság is. Persze, egy csomó olyan dolgot is elhittem, amit
például a román történelemből tanítottak nekünk az iskolában,
s ez ugyancsak szöges ellentétben állt azzal, amit korábban
otthon hallottam ugyanazokkal az eseményekkel kapcsolatban. Mivel az
iskolában hangzott el, tananyagként, engedelmesen hitelt adtam
ezeknek is, s valahogy a kettőt nem tudtam összeilleszteni.
DC:
Szerintem nem is lehetett. Mert eléggé szélsőséges a kétféle
látásmód, a román és a magyar. Például 1848-ról... Ezért
hozakodtam elő a történelemkönyveket illető javaslattal, amelyek
nem lennének román vagy magyar történelemkönyvek, hanem olyan
tankönyvek, amelyek románoknak, magyaroknak, cseheknek, szerbeknek,
ukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak stb. készültek, s
amelyekből valamennyien tanulnának egymás történelméről. Ki-ki
a saját nyelvén.
CsG:
Ha már a nyelveknél tartunk, azon gondolkozom, saját
tapasztalatomat figyelembe véve, hogy mikor kezd el az ember
foglalkozni más nyelvek tanulásával? Amikor szüksége van rájuk.
Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy akarva-akaratlanul is ráragad
egy nyelv. Nagyon ritka az az eset, hogy tudatosan magad elé tűzöd,
a szükséglettől függetlenül, hogy márpedig pontosan és
alaposan, rövid idő alatt elsajátítasz egy másik nyelvet. A
ritka esetek, mint amilyen például a József Attiláé, aki párizsi
tartózkodása idején nagyon gyorsan meg akart tanulni franciául, s
ehhez azt a módszert választotta, hogy sűrű időközönként
bevágott egy-egy betűt a francia–magyar szótárból, nem oldják
meg a problémát. Nem tudom, mennyi ebből a legenda és mennyi a
valóság, az tény, hogy az ábécé betűit nem sikerült
végigzongoráznia, viszont a nyelvtudás területén odáig jutott,
hogy franciául is írt néhány verset.
DC:
Csakhogy én nem a köznapi emberről beszélek. Konceptuális
programokról szóltam, az általános szükségleteknek megfelelően.
CsG:
Éppen azt szeretném tudni, hogy miért születik olyan nehezen a
pozitív válasz, ha egyszer valós ez a szükséglet?
DC:
Mert a Romániában
1848-ban meghonosodott társadalmi-gazdasági gondolkodás rendszere
kívülről érkezett, a francia szabadkőművességben gyökerezett,
amely erőltetett szinkronban egy olyan társadalmat hozott létre,
amely elfedi a valóságos román társadalmat. A reális társadalom
ugyanis roppant gyakorlatias, amely ha szükségét érezte, akkor a
török nyelvet vagy a szerbet használta, minden gond nélkül.
Senki nem kényszerítette rá és mégis megtanulta. Az ország
északkeleti részein vannak területek, ahol a románok is beszélnek
ukránul vagy ruszinul, és fordítva, mert szükségét érzik a
tolmács nélküli, kölcsönös közlésnek... És ez a közlés:
létezik!
Vagy
jusson eszedbe, hogy a rendszerváltás előtti román televíziózás
olyan mélyre süllyedt, hogy már csak napi két órán át
sugároztak műsort, de abban sem volt köszönet, mert többnyire a
pártfőtitkár cselekedeteiről számoltak be. Ezért aztán a
Románia határövezetei mentén lakók, akiknek úgy ahogy sikerült
venniük a szomszédos országok adásait, tehát a bolgárokat, a
szerbeket, a magyarokat, de még az oroszokat is, mindinkább
rákaptak ezek műsoraira. Ismerek embereket Turnu-Severinből, akik
ezért tanultak meg szerbül, mások Slobozia környékén a bolgár
nyelvvel barátkoztak. Igaz, nem vitték tökélyre a nyelvtudást,
de annyira azért már tudtak, hogy néhány éven át értelmesen
követhessék a szófiai adást.
CsG:
1987-ben lehetett,
amikor születésnapomra a gyermekeimtől egy bolgár–román
zsebszótárt kaptam, azzal a kitétellel, hogy segítek nekik
kedvenc filmsorozataik lefordításában, amelyeket a szófiai
tévében követtek. Már-már én is ott tartottam, hogy összefüggő
szövegeket, filmbeli párbeszédeket, újsághíreket kapásból
fordítottam. Aztán jött a fordulat és az egész abbamaradt...
DC:
Akkor hát a saját
szemeddel láthattad, miképpen jelentkezett egyfajta szükséglet a
gyakorlatban. Az igazi probléma az, hogy amennyiben felüti a fejét
valamilyen szükséglet, amit értelmesen megmagyaráznak, amely
mellett érvelnek, akkor annak lehet gyakorlati foganatja is. A
történelemtankönyvek esetében is így áll a helyzet. A
szükséglet valós. De amíg akuttá válik, egy román-magyar közös
próbálkozás csak lendíthetne előre a helyzeten, bebizonyítaná,
hogy az elképzelés lehetséges, s arra ösztönözné a körülöttünk
élőkkel bennünket is, hogy bízzunk benne: lehetséges az
együttélés halálos ellenségeskedés nélkül is.
Vagy
például politikusaink értelmesen rámutathatnának arra, hogy a
szomszédainkkal való kereskedelmi kapcsolataink sokkal
jövedelmezőbbek és méltányosabbak, mintha azt a nagyhatalmakkal
szorgalmaznánk. Amelyek gazdasági erejüknél fogva valósággal
agyonnyomnak bennünket. Elefántok a porcelánboltban...
CsG:
Az a véleményed
tehát, hogy hiányzik az érdekeltség?
DC:
Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata
hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a
nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni. A
nagyok csak azért állnak le velünk üzletelni, hogy behajtsák
maguknak a hasznot. Sajátos nézőpont kérdése ez, amelyet ha
elfogad az ember, hangadók, a sajtó révén könnyebben elterjedhet
az emberek között. Olyan élő példát mondhatok erre, ami nem
most, a liberalizált szabad kereskedelem idején, hanem még a
rendszerváltás során vált be, méghozzá Marosvásárhelyen. A
Maros megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjéről van szó, aki
még azelőtt, hogy Franciaországba emigráltam volna, tehát 1987
előtt arról volt híres, hogy a segesvári inggyár termelését
próbálta a magyar piacra terelgetni úgy, hogy egyezséget kötött
egy élelmiszertermékekben gazdag magyarországi várossal. Az
akkori Romániában tudjuk, Romániában krónikus élelmiszerhiány
volt. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült erre jóváhagyást
szereznie, feltételezem, hogy jó kapcsolatai voltak az akkori
megyei első titkárral, a lényeg az, hogy szabályos
cserekereskedelemben egyeztek meg. Ennek fejében Magyarországról
élelmiszerek érkeztek Marosvásárhelyre és az egész megyébe,
Segesvárról pedig inget és egyéb, keresett textiltermékeket
szállítottak a magyaroknak. A termékcsere tökéletesen működött.
Lám, a valós kommunizmusban is sikerült megoldást találni erre a
gondra. Valakinek beugrott az ötlet, amelyet politikai érvekkel
sikerült megtámogatnia, valahogy így: amennyiben nem látjuk el
élelemmel Maros megyét, az ott élő magyarok joggal mondhatják,
hogy Romániában az embereket kiéheztetik. Ha viszont behozunk némi
élelmet, ez a veszély megszűnhet, legalábbis Maros megye
viszonylatában. Egy értelmes politikus mindenképpen azon van, hogy
lehetőségeihez mérten csökkentse a feszültségeket, a
konfliktushelyzeteket.
CsG:
A
példa, amiről szóltál, valósnak tűnik, hiszen odalent, kicsiben
sok minden másként, valahogy emberibben, értelmesebben zajlott,
mint odafent, makroszinten. A csúcsról jövő utasítás ugyanis az
volt: vigyünk ki mindent az államadósság fejében, amit csak
lehet, amit csak elfogadnak.
DC:
Hogy ennek ellenére
egy, az általam bemutatott cserekereskedelem létrejöhessen,
valahol, valakiknek be kellett hunyniuk a szemüket.
CsG:
Úgy van, valakinek
vállalnia kellett hallgatólagosan a felelősséget. Rábólintott
az ügyre, mondjuk éppen a megyei első titkár, anélkül hogy a
felső hatóságoktól engedélyt kért volna rá. Azt mondhatta: ha
működik a dolog, jó, ha meg nem, akkor nem tudok semmiről semmit,
mosom kezeimet... Az ilyesmi nem új dolog, a történelem tele van
ehhez hasonló számos partizán magatartással. Ahhoz, hogy valami
normálisan működjön, olykor muszáj megkerülni a hatalmat, és
akadnak szerencsére hozzá olyan emberek, akik vállalják ennek a
kockázatát. Egy bajuk van viszont, az pedig elég nagy: már-már a
semmire épülnek. A bizonytalanságra.
DC:
Mert hiányzik hozzá
az állami garancia. Helyi szintű, amatőr próbálkozások. Mai
szóval élve: civil kezdeményezések.
CsG:
Ha viszont semmi sem biztos, akkor hogyan lehessen rá alapozni?
Tudjuk, hogy szükséges, hasznos a partizánmunka, de vakon nem
zenghetjük a föltétlen dicséretét. Az egyik nagy tanulság, amit
az eddigi beszélgetéseinkből leszűrhetünk, az az, hogy egyedül
semmire sem megyünk. Se a kapcsolatépítésben, sem a
kereskedelemben, sem az egyezkedésben.
DC:
Ez így igaz.
CsG:
De ketten sem megyünk semmire. Vagyis szinte semmire...
DC:
Ezt viszont másként
látom. Azt hiszem, a kettő már akár sok is lehet...
CsG:
De csak akkor ha a másik betartja a szavát és teljességgel
megbízhatsz benne.
DC:
Hajdanán, a kereskedők, a vásárokon, ahol az emberek saját
termékeiket adták-vették, elég volt annyit mondani: rendben, a
vásár megköttetett. Nem volt ott semmilyen formalizmus, irkafirka,
nem kellett oda semmi egyéb...
CsG:
Talán csak az áldomás.
DC:
Persze, az nem maradhatott el. Ennek a bizalomnak az ára – a
bizalom volt! Maga az aktus egyszerű volt, nem járt együtt a
cserekapcsolatok erősítésével. Minden egyszerűen zajlott: kezet
fogtunk, megittuk az áldomást és az ügy ezzel be volt fejezve.
Ebben áll a hagyományos jogtörténeti kultúra. Így köttettek az
összes egyezségek. De akár a békeegyezmények is. Nem léteztek
mai értelemben vett papírszerződések. Amikor az emberek javában
püfölték egymást a bunkósbottal s mind a két fél úgy látta,
hogy ideje abbahagyni, egy váratlan pillanatban megálltak és azt
mondták: elég volt! Ennyi volt...
Csíkszereda,
2015. március 30.
*
Ketten egy szigeten
Szemelvények Cseke
Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből
Helyszín:
Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014.
november 15.
(Régóta
barátkozunk – több mint ötvenöt éve, régóta nem találkoztunk
– öt éve is megvan már, miközben virtuálisan állandó
kapcsolatban álltunk. Fordítottuk egymás munkáit, nyílt levelek
révén véleményt cseréltünk – nem egynek a Kisebbségben
melléklet is helyet adott –, közös könyvet szerkesztettünk, de
egy amolyan igazán jót csak most volt alkalmunk beszélgetni.
Odakint az utcán
zajlott a város élete, az élet hangjai beszűrődtek a félig
nyitott ablakon át, mi ketten pedig azt próbáltuk ki magunkon,
mire jut egymással manapság egy román és egy magyar, ha
nézeteltéréseket hoznak szóba, olyasminek adnak hangot, amiről
legtöbbször – a béke kedvéért – amúgy illedelmesen
hallgatnak; de nem felejtenek!
Az alábbi szöveg
vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés jegyzőkönyvéből,
amelynek felépítésén, tartalmi gazdagításán még javában
dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt megfogalmazott gondolatokon nincs
szándékunkban másítani, legfeljebb az érvelést, a tényszerű
hivatkozást tesszük helyenként még árnyaltabbá, meggyőzőbbé
– nem annyira a magunk, mint inkább a közönség számára. Az
alábbi vázlat a maszol.ro Kisebbségben című melléklete
felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)
Cseke Gábor (a
továbbiakban: CSG): Amennyiben mondjuk egy szigeten élnénk,
csakis mi, románok és magyarok, azt hiszem, képesek lennénk
megtárgyalni a dolgainkat. Mert nem zavarna senki, körülöttünk
csak a tenger hullámzana és... ennyi. Mindkettőnkre ugyanaz a sors
vár. Vagy elpusztulunk, vagy...
Dan Culcer (a
továbbiakban: DC): ...vagy méltányosan elosztjuk az
élelmet, hogy szerencsés túlélők lehessünk. De vigyázat, azért
én nem etnicizálnám túl a kapcsolatunkat, mintha két egyöntetű
tábor állna szemben egymással. Ez így tévedés volna. Nem minden
román és nem minden magyar tekinthető automatikusan egymással
szembenállónak. Mi lenne, ha végre nyíltan kimondanánk, miről
is van szó közöttünk: területekről? Erdélyről, hogy az csak
az egyiké legyen, vagy pedig mindannyiunké? az egyenlő jogokról
és kötelezettségekről, az 1919 előtti status quo
visszaállításáról, Magyarország hozzáféréséről Erdély
nyersanyaglelőhelyeihez? Ki fogalmazza meg nyíltan a kérdéseket?
Megkérdezték valaha világosan tőlünk, mindannyiunktól, hogy mit
akarunk? Hogy te mit akarsz? És én mit akarok?
CSG: Én például
azt szeretném, ha többé-kevésbé méltányosan megosztoznánk.
Jóban is, rosszban is. Minden külső erő noszogatása és vigyázó
tekintete nélkül...
DC: Én is így
gondolnám... De fennáll a veszély, hogy váratlanul feltűnhetnek
például kalózok... Vagy hogy az egyiknek történetesen van egy
husángja, a másiknak pedig nincsen. Például... A szóértés
sajnos, minduntalan elbukik azon, hogy ami az ésszerűség oldaláról
nézve nyilvánvaló, azt akár el is fogadja az ember, de az
irracionális szempont mindegyre keresztülhúzza esélyeinket.
CSG: A
sziget-helyzet csak azért tűnt kifejezőnek, mert hogy ott más nem
szólhat bele a kettőnk egyezkedésébe...
DC: Jól van,
megértettem... Viszont semmiféle beleszólásra nem volna szükség,
amennyiben folyamatosan és nyíltan beszélnénk, mint az olyan
emberek, akik ismerik egymást. Beleértve a másik nyelvét és
kultúráját. E téren azonban nyilvánvaló az egyensúlyvesztés.
Bunkó románoknak tűnünk a szomszédainkhoz képest. De vajon mit
tudnak a művelt románok a magyarokról, bolgárokról, ukránokról?!
Csupa közhelyet! A párbeszéd századok óta egy helyben topog...
Ámde a hajók jönnek-mennek...
CSG: Csak
jöjjenek! Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk egyedül ezen a
földön. Mindig lesznek olyanok, akikre azt mondhatjuk majd mind a
ketten: zavaró tényező...
DC: Gondoljunk a
Húsvét-szigetek történetére... Mielőtt fölfedezték volna
őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett
egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat,
idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra,
amelyek nyomán csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül
attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak...
CSG: Arra
gondolok, hogy az ilyesfajta konfliktusok, amelyekről esetünkben is
beszélhetünk, nem példa nélküliek az emberiség történetében.
Lehet, hogy valamikor gyakoribbak voltak, máskor kevésbé, de az
idők teltével valamilyen módon végül is megoldódtak, vagy ha
nem, új helyzetekbe torkolltak. A népek jöttek és mentek, hol
itt, hol ott ütötték fel a fejüket a nézeteltérések,
békétlenségek, lettek kritikusak a szomszédsági viszonyok. Nem
gondolod, hogy a mi sorsunk is ebbe az általános vonulatba
illeszkedik?
DC: Így van,
ebben nincs is hiba, viszont azt sehogy sem tudom elfogadni, hogy
helyettem vagy a te helyedben mindig mások döntsenek. Nem is a
döntéshozók nemzetiségi hovatartozása izgat engem, sokkal inkább
az, hogy aki dönt, az nem tárgyal velem, nem ismer engem, ahogyan
tégedet sem, egy társadalmilag kisebbségben lévő csoport nevében
ágál, amilyenek például a gazdagok vagy a javában tollasodók,
és hazudnak nekünk, amikor azt állítják, hogy a nemzeti többség
nevében beszélnek. Ez a dolog sehogy sincsen az ínyemre.
Egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy megfosszanak döntési
képességemtől. Én igenis tudatában vagyok annak, hogy mi ketten
képesek vagyunk szót érteni, és azt is tudom, hogy nem csak mi
vagyunk ebben a kivételes helyzetben. Nem csak mi vagyunk az a román
és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással, akik ismerik
egymást, egymás nyelvét... Ilyenek mint mi, még vannak, egészen
biztos, ha pedig vannak, bár nem tudom, hogy mennyien lehetnek, de
az hiszem épp elegen ahhoz, hogy akárcsak mi, adott ponton ők is
szót értsenek. Ha viszont mi nem beszélgetünk, ha nem fordulunk
egymás felé, már-már felmutatva a példát mások előtt is, hogy
íme, lehetséges... Igenis, lehet szitkozódás, gyalázkodás
nélkül beszélni, tiszteletben tartva a másik sajátosságait,
beleértve a más-más módon értelmezett történelmet is... Ha mi
nem beszélgetünk, úgy odavész a meggyőzés egyetlen módja, hogy
helyzetünkre létezik megoldás, hogy legalább a megoldás
keresésére van esély...
CSG: A
beszélgetés, a tárgyalás nyilván elmaradhatatlan. Én viszont
szűkíteném a kört, és azt mondom, hogy egyeztetésre igen
sokszor nem csupán egy román és egy magyar között kell sort
keríteni, de magyar és magyar között is elkerülhetetlen. És a
vita ez esetben talán még élesebb, még kihegyezettebb, mint most
kettőnk között...
DC: A saját
közösségeinken belüli vitákra gondolsz?
CsG: Arra hát!
Amit mi magunkkal folytatunk. Ezért látom sokkal bonyolultabbnak a
szóértés problémáját.
DC: Tökéletesen
ez a helyzet a románság kebelében is. Nagyon sokszor lehet hallani
tőlünk, a választási kampányokban is elhangzik, most, az
elnökválasztás előtt is hallhattuk az erdélyi románság
körében, hogy eljött az idő megszabadulni a regátiaktól, a
moldvaiaktól, az oltyánoktól, a Mitica-féléktől... Emlékezzünk
csak arra a Sabin Gherman nevezetű fickóra, aki meghirdette Erdély
önállóságának a fontosságát... A baj csak az volt, hogy
túlságosan leegyszerűsített módon fogalmazta meg ezt a
gondolatot és szinte kizárólag az erdélyiek fensőbbségére
építette érvelését...
CSG: Politikusi
együgyűségére szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán egy ilyen
elképzeléssel előálljon.
DC: Ami viszont
még nagyobb ostobaságnak tűnt, az az volt, hogy mihelyt Sabin
Gherman kiáltványa elhangzott, a magyar sajtó azon nyomban
lelkesen lecsapott rá. A magyar sajtónak pedig lehetne annyi
tisztánlátása, hogy tudja: ha felbukkan egy ehhez hasonló ötlet
s a magyar média teljes mellszélességgel mellé áll, akkor annak
biztos, hogy semmi esélye nincs. Pont az ellenkező hatást érik
el...
*
DC: A fiam,
gyermekeim közül a legkisebb, igazából Párizsban nevelkedett, s
egészen másként látja a világot, mint én. Élete, a munkája
révén sokat van távol, ide-oda utazik, olykor hosszú elektronikus
leveleket írunk egymásnak. Nemrégiben meghívtam a családi házba,
töltsünk el néhány napot együtt. Szombattól vasárnap estig
tartózkodott itthon, mialatt egyvégtében beszélgettünk, apa és
fia. Minden szóba került, beleértve a politikai és társadalmi
kérdéseket, s hosszasan vitatkoztunk, ahogy szülő és gyereke
között ez csak ritkán történik ez meg... Ekkor ébredtem rá,
hogy ugyan a gyermekemről van szó, de már igazi felnőtt. Ő
viszont arról győződhetett meg, hogy apai tekintély ide vagy oda,
én sem vagyok az az ember, akivel ne tudna szót érteni. Örömöm
még nagyobb volt, amikor mindezt meg is írta nekem utólag,
jelezvén, hogy úgy érzi, még a sok közölni valónk egymás
számára. Egy másik alkalommal ezért rávettem, hogy egymásnak
ellentmondó beszélgetésünket kép- és hanganyag formájában is
rögzítsük. Úgy okoskodtunk, hogy amennyiben én akarok mondani
neki valamit, és ő is hajlandó megnyílni előttem, ráadásul
régóta nem beszélgettünk, mert mindkettőnknek megvan a maga
gondja, ritkán jöhetünk össze, akkor igyekezzünk megőrizni e
ritka alkalom minden részletét, aztán majd meglátjuk, megyünk-e
vele valamire egyáltalán. Mondhatom, olyan eleven párbeszéd
kerekedett belőle, amit azt hiszem, egyszer még papírra kell
vetnünk. Ő franciául beszélt, én románul, néha ő is román
nyelvre váltott, egy idős és egy fiatal ember közötti, roppant
mozgalmas és polémikus, ugyanakkor roppant civilizált, minden
perlekedő hangtól mentes vitáról volt szó. Olyan párbeszédről,
amelynek során mindegyikünk elmondhatta amit akart, és türelemmel
végighallgatta a másik érvelését. Különben ez volt a célunk
is. És ha történetesen csak a mi esetünkben, mégis igazolja azt
a feltevést, hogy létezhet értelmes vita apa és fia, illetve fiú
és apja között anélkül, hogy ez szakításhoz vagy különösebb
feszültséghez vezessen. Képesek vagyunk hát kommunikálni! Ez,
gondolom, azzal is magyarázható, hogy mindketten az ikrek jegyében
születtünk és hajlamosak vagyunk a párbeszédre. Nem mondom, hogy
érvelésünk teljességgel mentes lett volna bizonyos fajta
merevségtől, de azért eljutunk a szóértésig. Vagyis odáig,
hogy ne vesszünk össze, csak mert nem értünk egyet egymással...
Ez járt a fejemben akkor, amikor javasoltam, hogy próbáljuk meg
ilyen formában mi is kiteljesíteni a párbeszédünket. Hiszen ha
sikerült zöld ágra vergődnöm a fiammal, úgy minden bizonnyal
veled is megértetem magam, még ha mindkettőnkre nézve kényes
kérdéseket érintünk is. És azt hiszem, ez bejött nekünk...
CSG: Bejött,
mert én is bíztam ebben, nem egyszerűen csak hittem a sikerben.
Tudtam, hogy bármennyire feszítenénk a húrt, sose jutnánk el az
első vérig, amikor a küzdő felek azt mondják egymásnak: eddig
és ne tovább! Minket nem ilyen anyagból gyúrtak, nem a
háborúskodás végett vitatkozunk, hanem a megértésért. Az
igazán fontos kérdések, gondolom, vitára késztetnek. Igaz, hogy
ezek mellett nyugodtan szólhatnánk még sok egyébről,
olyasmikről, amiket már túlhaladtunk, amiket elrendeztünk
egymással, de ezek engem hidegen hagynak. Lehetséges, hogy
gyerekkoromban, naivságomból kifolyólag, a környezet hatására
magam is úgynevezett „nagy hazafiként” viselkedtem, már alig
emlékszem... Petőfi költészetének, korának romantikus jelszavai
kritikátlanul lelkesítettek. Szabadság, zsarnokság, elnyomás –
csak úgy röpködtek a levegőben ezek a fogalmak. „Forradalmas”
idők voltak... Annyi évtized után valahogy ködösekké váltak
mindezek a dolgok. Az viszont biztos, hogy jelenleg közömbösek
számomra a kötelező jelszavak, a föltétlen érzelmi
elkötelezettség. Azt is tudom, hogy egy másik nemzettársammal egy
ilyenszerű vita sokkal bonyolultabb lenne, ha nem éppen lehetetlen.
Furcsa, de így van.
DC: Arra
gondolsz, hogy egy olyan vitában sokkal radikálisabb nézeteltérések
fogalmazódnának meg, élesebben szétválnának az álláspontok?
CSG: Arra,
hogy képtelen lennék eljutni a szótértésig, mert úgy
érzem, nem tudok olyankor elég diplomatikus és színlelő lenni.
Az én fajtársammal teljes nyíltsággal, azt hiszem, nem sokra
mennék. Veled megkísérlem a lehetetlent, és vagy sikerül, vagy
nem. De legalább megpróbáltam. Jobbik esetben mind a ketten
megpróbáltuk. De a fajtámmal, amennyiben nem ért velem egyet,
mert elvi szakadékok választanak el egymástól, hogyan legyek
teljesen őszinte? És miért? Mit oldok meg vele? Legfeljebb kiadom
magam, a másik meg röhög a markába...
DC: Paradoxon,
amit állítasz, de valószínű, hogy így van. Nekem is voltak
olyan élményeim, amik arra utalnak, amiről az előbb beszéltél.
Hogy nehezebb szót érteni egy magamfajtával... Még diákkoromból
ismert személyről van szó, könyvtárigazgatóról, az Akadémia
levelező tagjáról. Minden elképzelhető címe megvolt, én pedig
egyszer hozzá fordultam segítségért, mert megtudtam, hogy
valamelyik kolozsvári levéltárban rábukkant egy Gheorghe Barițiu
kéziratra, amelyben a szerző a románság és az Avram Iancu
közötti kapcsolatot értékelte. Leírta, miképpen látták a
kortársak Avram Iancut, főleg azután, hogy kiderült: súlyos
betegség kínozza. A szöveget még sehol sem közölték, állítólag
egyetlen történésznek sem volt elég kurázsija nyilvánosságra
hozni. Hogy miért? Mert rossz fényt vetett volna a románság
szolidaritására, kétségessé tette volna a Iancu korábban
bevett, szimbólum értékű szerepének eddigi értékelését.
Egyszóval, kedvezőtlenül állította volna be a kortársak
viselkedését a nagybeteg hőssel szemben. Ezért aztán a
dokumentum afféle titkos iratnak számított... Történt, hogy
prózaíró barátom, Radu Mareș valahogy a regényébe illesztette
ezt a szöveget, a román történelemről folytatott könyvbeli
párbeszéd során idézett belőle, ekkor szereztem róla tudomást,
és érdekelni kezdett a téma, eredetiben szerettem volna hozzáférni
a forráshoz, nem csupán annak kivonatához. Akadémikus ismerősöm
megígérte, hogy megküldi Párizsba a szöveget, de hiába vártam,
végül nem érkezett semmi. Furcsálltam a dolgot, hiszen mindvégig
jóban voltunk, ő munkatársa is volt a Vatra folyóiratnak, ha meg
nem lehet, normális körülmények között mindenképpen tudatnia
kellett volna velem, legalább kollegiális alapon... Egy idő után
megkértem Radu Mareșt, járjon közben az érdekemben. Ő aztán
megtudta, mi történt tulajdonképpen... Az akadémikust
közönségtalálkozóra hívták Marosvásárhelyre, egy könyve
megjelenése alkalmából. Úgy gondolta, az esemény jó alkalom
arra, hogy kikérje a hallgatóság véleményét az ügyemben.
Elmesélte ott, hogy a jelenleg Párizsban élő Dan Culcer kérte
tőle az Avram Iancuról szóló szöveget, ő pedig most arra
kíváncsi, mi a véleménye a jelenlévőknek, megérdemli-e Culcer,
hogy megkapja a szöveget vagy sem? A teremben ülők, történetesen
bunkó román nacionalisták gyülekezete lévén, kézfelemeléssel
egyhangúan úgy vélekedtek, hogy Culcer nem jó román ember, nem
érdemli meg a dokumentumot, az egész világ tudja, hogy ő egy
áruló. És miért? Mert ő elment, s itthagyott bennünket, hogy
együk a szójás szalámit... Nem szeretem gyalázni az enyéimet,
de most nem tehetek másként... Te mondtad az imént, hogy valamikor
nagy nacionalista voltál, de most már nem vagy az. Én viszont úgy
vélem, igazából most vagy valódi nacionalista, viszont egy olyan,
aki nem kívánja mindenáron, hogy megdögöljön a szomszéd
kecskéje... Én ilyen értelemben tökéletes nacionalistának
vallom magam... Csakhogy azok az emberek, akik akkor "leszavaztak"
engem, egy másik kategóriát képviselnek, azt hiszik, ők a világ
közepe, az ő álláspontjukhoz nem férhet kétség... Akkor
ébredtem rá arra, milyen kétértelmű a kapcsolatom azzal a
népközösséggel, amelyhez tartozom. Hiszen nem érzek
sorsközösséget sem a bunkókkal, sem azokkal, akik a
világpolgárságot dicsőítik, igazábaól e két szélsőséges
álláspont között állok és az vagyok, ami vagyok. Vagyis se ez,
se az. Valahol a középen helyezkedem el, az egyetlen olyan helyen,
ami számomra összhangban van saját eszményeimmel... Gondolom, ez
a fő nehézség, amivel szembesülünk akkor, amikor közös
gondjainkat próbáljuk megbeszélni. A dogmatizmus és a közösségi
nyomás az, amit nem könnyű elviselni, az a sokat hangoztatott
elképzelés, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ki
kell közösíteni. Ami egy eléggé kommunista ízű vélekedés,
ugye, emlékszel rá: aki nincs velünk...
CsG: Ez a
vélekedés jóval a kommunizmus gyakorlata előtt működött már...
DC: Úgy értem,
a közösség termeli ki ezt a fajta viszonyulást. Arról a
társadalmi jelenségről van szó, amit a szociológusok úgy írnak
le, mint a válsághelyzetek – háborúk, forradalmak – fő
kirobbantóit. Mit gondolsz, miért viselkedik oly embertelenül
ilyenkor az ember? Mert a közösségi nyomás akkora, hogy a többség
képtelen ellenállni neki.
CSG: Ennek során
alakulnak aztán ki a táborok is. Nekünk pedig személyesen is
határozott választ kell adnunk, hogy valójában melyik táborhoz
tartozunk? Merre tartunk? Nem állhatunk egyszerűen a középre.
Azaz állni állhatunk, vállalva a vele járó következményeket.
DC: Nem, nem
állhatunk... Választanunk kell.
CSG: Igazad van,
az is következményekkel jár, hogyha választunk...
DC: Olyan
helyzet ez, amiből nem is tudom, létezik-e egyáltalán kiút?
Sokszor eszembe jut egy történet, még abból az időből, amikor
Marosvásárhelyen éltem. Adrian Păunescu
és csapata, a Cenaclul Flacăra égisze
alatt a városba érkezett és a Művész moziban léptek fel.
Személyesen addig nem vettem részt ilyen rendezvényen,
tévéközvetítésen se láttam, azt mondtam magamban, most az
egyszer elmegyek, hogy lássam, mi fán terem egy efféle showműsor.
Valahol a középső sávban, a 6-7. sorban ültem. Egy adott ponton
Păunescu elkezdett szövegelni. Hogy
konkrétan mit mondott, arra nem emlékszem, de valami bombasztikus
propaganda-szövege volt, nem föltétlenül
Ceaușescu-magasztalás, de valami olyan
duma, ami késleltette a zenei műsort. Mondjuk
úgy, süket duma volt... A műsor
általában dalokból állt össze, Păunescu
a dumájával pedig túlfeszítette a húrt. Akkor valaki, mintegy
két sorral előttem, elkiáltotta magát: Jóuram, térjenek át
most már a zenére is! Kínos csend lett a teremben, Păunescu
felállt és vészjósló hangon elbődült: Ki az, aki
közbeszólt? A fickó csöppet sem zavartatva magát, felállt:
én voltam! Mi zenét hallgatni gyűltünk össze, nem másért!
Mire Păunescu: Itt én mondom meg, hogy
mikor zenéljenek és mikor nem... Alig hangzott el ez a mondat,
mire a pasas körül menten megritkult a levegő. Păunescu
pedig rászólt: ha nem tetszik, kívül tágasabb. Az illető
pedig felállt és távozott. Senkinek nem volt mersze, beleértve
engem is, hogy a kizavart ember pártjára álljon. Senkinek, érted?!
Ettől akkor nagyon megrémültem. Akkor éreztem át igazán, milyen
veszélyes embertípust képviselnek Păunescu
és társai. Ő volt az az ember, aki vonzotta a tömegeket és
meggyőző erejével képes volt őket befolyásolni, hogy egyetlen
közös testként cselekedjenek. Ő képes volt erre a szerepre, s
vállalta is azt, mert számos esetben és alkalommal hasonló
stílusban viselkedett. Ez maga volt a szemünk láttára működő
diktatúra, természetesen a rendszerhez képest egy más léptékben.
Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus
rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal
kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy...
*
CSG: Úgy
emlékszem vissza a letűnt rendszerre, hogy abban, ha csak a
kijelentések szintjén is, de a román–magyar barátság gondolata
az egyik fő helyen szerepelt. Hivatalosan senki se vonta kétségbe.
Az a tény, hogy e gondolat leple alatt egyéb, a barátságtól
teljességgel idegen cselekedetek is történtek, az más lapra
tartozik. Ismerjük be, hogy ha néha formálisan is, de ezen a téren
sok tartós és jó dolog történt. És számos őszinte tett. És
nagyon kár, hogy ez a törekvés megbicsaklott, hogy mindez abba
maradt.
DC: Egyetértek
veled. Ezért sajnáltam – és ma is sajnálom – , hogy a
Kriterion Könyvkiadó felhagyott a fordítói programjával. Nem
csupán a román irodalom fordítására gondolok, hanem valamennyi,
az övezetben élő irodalmakéra, tehát a nálunk élő kisebbségek
irodalma mellett a Románia és Magyarország szomszédságának
irodalmaira. Elvégre itt mindenki mindenkinek a szomszédja. Talán
ha itthon lettem volna – ábrándozok most hangosan –, és
beszélhettem volna Domokos Gézával, azzal az emberrel, akiről úgy
érzem, hogy ilyen dolgokban valódi tárgyalóképes ember,
ugyanúgy, ahogy mi most ketten beszélgetünk, mindent meg kellett
volna tennem, természetesen a létező román erőket mozgósítva,
hogy fenntartsuk és bővítsük ezt a projektet. Csak hát, sajnos,
nem voltam az országban, ő meg nekiállt politizálni, majd...
CsG: A politika
benyelte, sajnos... De egészen!
*
Korábbi bejegyzések, beszélgetések
Korábbi bejegyzések, beszélgetések
Ezen az oldalon közzéteszem azokat a sajtóban megjelent és ezután megjelenő vitacikkeket, melyek a Párizsban élő Dan Culcerrel folytatott levelezés nyomán állnak össze szellemi párbeszéddé két, egymást régóta ismerő ember között, akik hisznek az együttélés erkölcsében és esélyeiben.
A cikkek a bukaresti Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletében jelennek meg.
