Mivel éppen elég az olvasónak ezer eddigi bejegyzés között eligazodni, a blog folytatását egy másik helyen képzeltem el, amelynek az elnevezése:
E hivatkozásról közvetlenül is el lehet érni, de szerepel egyúttal a jobb oldalon található, Saját oldalaim, blogjaim oszlop hivatkozásai között.
2011. december 12., hétfő
Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35): Integetők
(Most veszem észre, hogy az urszu2-ben kereken ez az 1000. bejegyzésem...)
*
Integető - terepasztalon |
Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a
peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül
sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi
szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi
életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...
Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen
öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán a
mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a
srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez
ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő
léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A
szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló
csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A
mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és
valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk,
hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús
délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig
közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni
élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is
a gesztust és az átadott micsodát?
Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik,
anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja,
az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé
az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé
lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a
kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán
befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják
kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid
szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy
fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama
fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után
nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy
zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja,
aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek
és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén
fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a
képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és
egyenesen az Ufó bejárata felé tart!
Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az
ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő
asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.
- Rövid legyen és erős...
Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan
lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért
ő megmondta a magáét.
Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:
- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtó
apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?
Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen
másutt jár.
- Tessék? Ja úgy...
Órájára néz:
- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek...
Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik
Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok
rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van,
aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A
peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült
vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az
állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt
megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára
megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra...
Tudják, hogy bolondul a vasútért?
Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy
büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős”
feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel
elhagyja az Ufót...
Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát,
amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:
- Nem jut erről eszedbe valami?
Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen
épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl
beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a
kinyitott oldalra mutat.
Olvasom:
Integetők
oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk
egymást
ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben
mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad
ácsorgásunknak tartást
segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni
mindörökre
mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben
haldokló látszat
és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a
fürge mehetnék
csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden
lombhullásnak
mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a
csípős verejték
egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely
megkísértett
feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt
vagyok
akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek
emlékük itt bolyong körül sündörgő néma
láthatatlan ordasok
Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen
gyorsan és találóan előhalászniM De mielőtt magyarázkodni
kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...
2011. december 11., vasárnap
A Jelentésekről - az UH-ban
Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.
*
A kényszerpálya elemzése
Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.
Simó Márton
Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.
Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak, ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.
*
A kényszerpálya elemzése
Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.
Simó Márton
Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.
Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak, ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.
Címkék:
Oláh István,
Simó Márton,
Udvarhelyi Híradó
2011. december 10., szombat
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)
ADY ANDRÁS
Téli hajnalok
Tőlünk tíz kerítéssel
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai
fényre ugat.
Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén
hagyva a pihentető
sötétséget.
Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.
CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok
Az alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja
de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig
PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
évre-év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.
Hol vannak az ünnepek?
Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
2011. december 8., csütörtök
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (21)
SOLTÉSZ
JÓZSEF
A
disznó
Jókedvem
ma meleg ágyban ébredt.
Térdem
átkarolva ül, és úgy néz rám,
mint
akit isten tudja, mi lelt.
Meleg
sodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,
húsleves
illata csábít, hallom a konyhazenét,
s
még kártyát vetnek gondolataim meglepetten.
Visít
a kisöcsém,
majd
elhallgat, mint akit élete
első
halálos bűne ért tetten.
Fát
vágnak az ablak alatt,
s
tizenöt év után most ér el hozzám
annak
a disznónak a sivítása,
aki
ijedtében, késsel a szívében,
lázadozva
szalad a nagyvilágba.
Soltész
József (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetes
irodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogy
költői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban az
egyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnek
utol ma is, annyi távoli évtized után...
CSEKE
GÁBOR
A
sertés
Meguntam
húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!
Tél
jött - Bukarestre is,
perzselni
jó zimankó. Böllérkedvű
barátommal
autót kerítve meg sem álltunk
a
távoli faluig
ahol
rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű
barátom
mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó
nem
sovány mosléktól melasztól krumplihajtól
s
úgy is lett a pópa feleségestül
mintha
megérezték volna hogy jövünk
úgy
levágták szegény sertést
s
gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték
mint
a pinty
hogy
nekünk már csak a szeletelés
a
darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás
a
döntsd meg a poharat
a
kapd be a kóstolót
a
tor mámoros öröme maradt
a
pópa állapotos felesége sírt
míg
számolta a pénzt
férje
vigasztalta:
jó
az isten, megsegít
2011. december 6., kedd
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (20)
SOMORČIK
SZ. ROZÁLIA
Mámor
Látom
közelít felém
a
köd szürkéskék, kemény,
nyomot
hagy az égen,
délkelet
az irány, éppen
lesüllyed,
majdnem becsapódik
tudja
nézem, most emelkedik
játszik
velem, fátyol hullámzik
már
rózsaszín, a szürke foszlik
szédülök,
újra felrepít
szemem
csukva, lángja hevít
fordulat,
zuhanás, újra fel
az
ég már forró, tüzel.
A
Nyitrán élő Somorčík Sz. Rozália mondhatni figyelő
árnyékomban hajtott ki erőteljes asszonyos lírájával.
Személyesen talán még nem is tudja, milyen magasságok emelik
magukhoz, de már ott ül ő is, velünk együtt, a kórust éltető
közös táviródróton...
CSEKE
GÁBOR
Józanodás
Kereplő
kattog majd dalt nyekereg
a
fejemben valami láthatatlan korong
a
dallam egy és ugyanaz mint
csepegő
csapból a cseppre csepp
pár
hang csupán de újra és újra elakad
szemem
kinyílik a hajnal fénye csupa
gyanakvás
úszom az idő gyöngyöző hullámain
hömpölygő
harci ricsajban mindjárt
elvisz
az ördög nagyot szortyogok
orrom
kitisztul de csak ideig-óráig
szipogva
ülök az ágyszélen fecske a dróton gyűrött
kotta
a kottatartón
2011. december 5., hétfő
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (19)
DEMÉNY
PÉTER
Szivárvány
Nem érdekel
a lehetetlen és a lehetséges,
nem érdekel
a szerelem és a szakítás,
nem a
barátság és az ellenségeskedés,
az öröm és
a szomorúság,
a tűző
nap és az eső -
ha
már, akkor inkább a szivárvány,
földöntúlian
ahogy felragyog egy-egy képtelen,
váratlan,
lenyűgöző zápor után felettünk,
úgy
választ el, hogy semmit el nem választ,
csak
megjelenik pompásan és bolondul,
csak
ott van, mert másképp és máshol nem lehet.
Demény
Péter (sz.
1972, Kolozsvár) "fiam lehetne" alapon is olyan költő,
akiből úgy ered a szöveg, mint műkorcsolyázó buzgalma révén a
kecses nyomok a jégen. Követni lehetetlen, de vele egy pályán
száguldozni, forgolódni ösztönző élmény.
CSEKE
GÁBOR
Fakó
ég
Minden
érdekel ami a reggel vaksi fényében is
megtekinthető
a pincére roskadt padlás és a széltépázta
tető
a fulladásos halál és annak ellenszere
a
friss levegő - no persze, és
a
tűző nap és az eső -
ha
már, akkor inkább fakó ég
mely
nem hazudik parádét éppen csak szomorúan
kifeszül
fölöttem mint lanyha lepedő
mit
a szél is alig lenget és korom szitál
alá
belőle mögötte rejtett póktanya
és
kolbászfüstölő -
2011. december 4., vasárnap
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (18)
OLÁH JÁNOS
A tisztás
A tisztás felé vettük az utunkat,
és megpihentünk egy korhadó farönkön.
Vártam, hogy beálljon a csönd,
arra intettem a gyerekeket is,
hogy hallgassanak.
Helyette forrón és bugyborogva
ránk zuhant az esti erdő,
a bódult madarak rívása, sikongatása.
Mit akarhatnak ennyire,
hogy mindegyik beszél, és egyik se hallgat?
Egyívásúak lévén, Oláh János lírai élményvilágában sok érintőleges átfedést találok saját érzékeléseimmel. Ugyanazt a korforgatagot éltük át, ugyanabban a szennyes árban úsztunk, küszködve és magunk elől is magunk felé menekülve, hogy rá kellett ébrednünk: a tisztásokra végül is a rengetegeken át vezet az út...
CSEKE GÁBOR
A rengeteg
Az erdő mélyébe tartottunk és egyszer csak
elnyelt a rengeteg. Merészségünk foglyaiként
meredten néztük az ágak a törzsek az indák kusza
szövevényét egyre azon járt
az eszünk hogy ezek a végső őszinteség
percei a vallani vállalni varázsos
pillanatai amikor csupa csönd a sűrű de a lelkünk
zsongó méhkas jajongó vád és dadogó
mentegetőzés süvítő rosszallás és
hálazsolozsma kutyasóhaj
vakremény
2011. december 2., péntek
Lírai tőzsde. SZEMELT versek (17)
KIRÁLY ERNŐ
Zaccban mélyen
Kávéscsészém alján
motoszkál arisztokrata
szemed fénye, keresed a
tökéletest a zaccban,
a varázskulcs-erő
titkos kattanását.
Rám nézel, hogy figyelem-e
ujjaid mutogatását,
mellyel körülgyalogolsz
a fekete köríveken,
belesóhajtasz mélyen a
lejátszott tragédiákba.
A szememben Király Ernő kész költőként bukott elő az ismeretlenből. Jelezvén, hogy szülőfaluja, Sóvárad levegője, földje, kézzel fogható és szellemvilága erőteljesen lírára hangolt. Király Ernő látványosan kiteljesedő költészetén ugyanakkor maradandó nyomokat hagyott Kolozsvár rejtett, ám megkerülhetetlen urbánus misztikája.
CSEKE GÁBOR
A kávé habgallérja körül
éjfélbe fúló felszín hívogat
mint bányató tükre rezzenéstelen
állja kérdő tekintetem
de csókja selymesen forró
emlék csobban s a mélybe ránt
se látok se hallok csak nézek
belé a habgallér kellős
közepébe érzem hogy tűnik át
belém a pattanó feszültség
a lüktető kortyra korty
telik-múlik életszerelem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)