2010. január 31., vasárnap

"Jelentések..." – a brassói Reménység Házában


A Polis kiadó, tizennyolc éves fennállása óta első ízben érkezett Brassóba. A "karaván" kocsiját Kötő József vezette, mellette ült segédpilótaként Dávid Gyula, a kiadó igazgató-mindenese és Szabó Loránd, aki a standot és az adminisztrációt kezelte. Ő terítette a könyveket, aminek nyomán a találkozó előtt a brassói Reménységek Háza konferencia terme megtelt ígéretes, érdekesebbnél érdekesebb címekkel, könyvborítókkal.

Brassó nem áll jól könyvterjesztés dogában. Különben ebben egész Erdély "beteg" - sőt, úgy tűnik, az egész anyaország is. Igaz, egy brassói könyvesbolt forgalmaz magyar könyveket is, de ahogy Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője megfogalmazta, minden cáfolata dacára, a kereskedő szereti üzleti alapon megválogatni a rendelt címeket s így nagyon sokszor nem a valódi, értékes olvasmány tűnik fel a pulton, hanem a fillérekért vásárolt s jó pénzért tovább adott sikerkönyv.

A református egyház tulajdonában lévő keresztyén központba - templom, közösségi termek, étterem, vendégszobák vannak a város magyarságának elérhető közelségében, egy ugrásra a nagyállomástól - péntek délután 6 órára élet költözött: az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghirdette könyvbemutatóra teltház gyűlt össze, s a helyi tévé stábja is kivonult.

Dávid Gyula bemutatkozó vallomásában fölvázolta a kiadó történetét, majd a magukkal hozott könyvek jelentőségét ismertette. Három könyvről szólt részletesebben: Bánffy Miklós összes drámáiról, Kötő József erdélyi színházi lexikonáról és a Jelentések...-ről, amelynek sugallatát kissé a Bánffy-féle Martinovics dráma üzenetével érezte rokonságban, ugyanis a felvilágosodás korának jeles magyar személyisége is a hatalomhoz fűződő bonyolult viszonyrendszer hálójában kényszerült kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni, miközben forradalmi eszmék fűtötték, sőt, rendszerellenes összeesküvést vezetett...

- A dráma témája tulajdonképpen az, hogy lehet-e nemes eszméket nemtelen, tisztességtelen eszközökkel szolgálni... - hangsúlyozta Dávid Gyula irodalomtörténész. - Cseke Gábornak az önéletírása persze, nem éppen erről szól. De a kettő között úgy érzem, van valahol egy fajta rokonság, tulajdonképpen a mi nemzedékünk volt az, s aztán ők, tíz évvel fiatalabbakként belenőttek ebbe a helyzetbe, akik a második világháború után kezdtünk felnőni és önállóan gondolkozni s ez a nemzedék azt hitte, hogy a szocializmus lesz az az eszmerendszer, ami a világot megváltja. És amire kiderült, hogy ez nem így van, akkorára már olyan mértékben voltunk benne - természetesen nem mindenki, de az akkori vezető erdélyi értelmiség igen -, hogy már csak arra volt erő és lehetőség, hogy amennyire a körülményei kinek-kinek engedték, megpróbálja az akkori rendszert valamilyen féleképpen humanizálni, azokat az eszméket védelmezni és megtartani, amiket a rendszer is hirdetett, de amelyeknek nyilván az ellenkezőjét csinálta. Végeredményben, a Cseke könyvét olvasva azt hiszem, hogy az idősebbek közül nagyon sokan ráismerünk a saját dilemmáinkra, arra, hogy lehet-e kompromisszumot kötni a magunk jónak érzett céljai érdekében, vagy hol van a határa annak, amikor nem csak én hiszem azt, hogy e kompromisszum a közösségnek jó, hanem ténylegesen a valóságban is az. Ez egy olyan dilemmája volt a mi nemzedékünknek, amelyiknek a feloldása tulajdonképpen egyénileg végezhető csak el, ki-ki a saját személyére vonatkozóan gondolja végig, s az ilyenfajta gondolkodásra, önmagunkkal való szembenézésre nagyon sokra volna szükség, mint amilyen a Cseke Gáboré. Sajnos, ez a mi jelenlegi közgondolkodásunk, ha foglalkozik a kommunista diktatúra korszakának történéseivel, ez rendszerint abban merül ki, hogy keresik más szemében a szálkát. Keresik azt, hogy kire lehet rámutogatni, hogy igen, ez is, az is kiszolgálta a rendszert, besúgó volt stb. stb. Cseke Gábor könyve ebből a szempontból rendkívül fontos könyv, s adott esetben fordulatot jelent a mi közgondolkodásunkban, mert a szerző saját magában keresi ennek a történetnek a magyarázatát, kegyetlen őszinteséggel nézve szembe saját magával. Az az érzésem, hogy ha azt akarjuk, hogy a mi közéletünk megtisztuljon, akkor nagyon sok ilyen emberre volna szükség, aki nem a más hibáival, hanem a saját helyzetével, életének a történetével foglalkozik...

(Kissé önző leszek azáltal, hogy nem rögzítem részletesen a találkozó forgatókönyvét és elhallgatom azokat a mozzanatokat, melyek nem kimondottan a Jelentések...-kel kapcsolatosak. Pedig hát az erdélyi színjátszó személyekről szóló bemutató, Kötő József lelkes és igen adatgazdag méltatása a két világháború közötti erdélyi színészsorsról és népszolgálatról nemzeti öntudatunkat erősíti, önbecsülésünkben épít rajtunk. Engem mégis jobban foglalkoztat saját könyvem fogadtatása, értelmezése, utóélete, és inkább naplószerű konfessziót írok, mint publicisztikai beszámolót.

Így mindjárt a találkozó ama részéhez ugrom, melyben Ambrus Attila moderátorként felvezette előbb a Kötő, majd az én könyvem bemutatását, majd kérdéseket intézve a szerzőkhöz, tulajdonképpen átadta nekünk a gyeplőt.)

- Cseke Gábor könyvéből olvastam néhány részletet - indította a Jelentések bemutatását Ambrus Attila, aki amúgy a MÚRE elnöke is -, ami megjelent a sajtóban, s azért örvendek neki, mert ebben a körben többször is elmondtam, hogy jó lenne, hogy azok, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztak, elmondanák, milyen is volt a viszonya az erdélyi magyar sajtónak, újságírónak, szerkesztőknek, főszerkesztőknek az akkori államhatalommal és a szekuritátéval. Nagyon hosszú ideig erről senki nem ejtett egyetlen egy szót sem, gondolom, ez érthető, hiszen van egy olyan lélektani mechanizmus, ami arra készteti az embert, hogy azt, ami kellemetlen volt, ami traumatikus, azt a lélek legmélyén valahol elrejtse s igyekezzen úgy tenni, mintha ezek a dolgok meg sem történtek volna.

Hogy ez milyen kor volt, egy megtörtént adomát idéznék, az egyik székely faluban éhínség volt a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején, egy sokgyerekes családapa vállalkozott arra, hogy nappal a mezőn dolgozik, éjszaka pedig bakterkodik a társas vagyona fölött. S ha már ott őrködött a tehenek között, meg is fejte őket, s hazavitt egy-két liter tejet minden reggel. A felesége pedig úgy értelmezte az akkori direktívákat, hogy ezt jelentenie kell, meg is tette s a férjét elvitte a karhatalom. Utána pedig azt mondta az asszony, hogy "nem tehettem mást"... Ez egy olyan kor volt, amikor kötelességünknek éreztük másról jelenteni. De érdekes, hogy erről a korról viszont nem szívesen jelentünk ma. Még kevésbé szívesen önmagunkról, Cseke Gábor ezt a hallgatást töri meg, szinte egyidőben Gálfalvi Györggyel, aki a Látó hasábjain szintén hasonló próbálkozást tesz - visszaemlékezni azokra a nyolcvanas évekre, az akkori szerkesztőségi életre, feltárva azt a mechanizmust, amely az újságíró pályát akkor igazgatta. Azt kérdezem Csekétől, hogyan sikerült legyőzni a józan észnek a szavát, hogy talán jobb hallgatni? Vagy olyan erős volt a késztetés, hogy fel sem merült a hallgatás alternatívája? Érdemes-e ezt a traumatikus kort egyáltalán bemutatni egy olyan generációnak, amelynek képviselői ma itt ülnek s akik semmit sem tudnak arról, hogy mi történt?

- A dolgokat megírni egyszerűbb volt, mint ahogy kívülről látszik. Mert nem a kort akartam megírni a könyvben, hanem azt, hogy én hogyan nőttem be ebbe a korba. Ez nehéz volt abból a szempontból, hogy az ember állandóan mentségeket keres, a jobbik oldaláról próbálja saját magát szemlélni és szemléltetni. Eltelt azonban fölöttem annyi esztendő, hogy ennek a szirénhangját már ne érezzem annyira. Évek óta forrongott bennem a szándék, hogy ezt a múltat valahogy fel kéne dolgozni. Mint író is eljutottam bizonyos holtpontra, az irodalmi életben is a perifériára taszítottam magamat azzal a munkássággal, amit a nyolcvanas években produkáltam, ezeket mind el kellett magamban számolnom, rendeznem...

(Itt aztán következett a már ismert sztori Andrassew Ivánról és az ő weblapjáról, amelyen helyet adott a Milos könyvének, a Jelentések... ősszövegének, majd felolvastam a könyv vége felében található belső monológomat a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat és a könyvbéli megtisztulás közti párhuzamról:

"Pünkösdkor kezdtem el építeni ezt a „kaptárt”, 2002-ben, egy csíksomlyói élmény hatására - azóta abba-abbahagytam, majd újra nekiültem, tettem és vettem, mindegyre bővítettem életem mozaikjátékát, s ennek a pünkösdi vétetésnek kell hogy legyen valami mélyebb értelme. Minél többször veszek rajta részt, annál jobban érzem, hogy a csíksomlyói pünkösdi körmenet valami egyedülálló a világon. Nem, mintha másutt nem lennének körmenetek, s legalább annyira látványosak, mint a Nagy- és Kis-Somlyó nyergébe fel- és levonuláskor az odahömpölygő százezrek, hanem mert ennek is megvan a maga sajátos rituáléja, amely egyszerre közösségi és ugyanakkor egyénre szabott is.

Akik „keresztaljaként”, egy-egy helység katolikus híveinek küldöttjeiként vonulnak Somlyóra, az esemény demonstratív, lélekerősítő és -tisztító tömegjellegét erősítik, míg a magamfajta tévelygők - s az ilyenből sincs ám kevés! - saját boldogulásuk, bűnbocsánatuk vagy lelki tisztulásuk végett teszik meg a sok kilométeres utat, tömegben és mégis magányosan...

A somlyói zarándoklásnak többféle megvalósítási módja lehetséges: az egyik, amit a nagy többség gyakorol; a kanyargós, szerpentinszerűen emelkedő, viszonylag kényelmes, ám hosszadalmas földes hegyiúton tömegesen vonulnak a nyeregbe, ahol a közös vallási szertartások - mise, gyónás, áldozás stb. - történnek, a szabad ég alatt, többszázezer ember figyelő tekintete előtt. Egy másik mód, még a felvezető út elején, eltérni balra, egy ugyancsak a nyeregbe vezető, ám rövid és lélegzetelállítóan meredek kaptatón, a Golgota stációit jelképező emlékkeresztek és kopjafák között, köveken, csúszós, omlós meredeken botorkálva felfelé, nagy-nagy, szuszogásra jó pihenőket tartva, majd ismét nekilendülve...

Jómagam egyetlenegyszer próbáltam ki ezt az utat, s míg felértem, tízszer is elátkoztam magam az ötletért. Visszafordulni szégyelltem volna, hiszen nálam idősebbek is baktattak a meredélyen ruganyos, kimért hegyi léptekkel, én meg úgy éreztem magam, hogy a cél felé közeledés helyett mintha még messzebb jutnék tőle... Magam sem tudom, hogyan értem fel, de tüstént megfogadtam: e legénykedést soha többé el nem követem.

Írásommal is, egyfajta somlyói kaptatóra tévedtem, de most már nincsen visszaút, végigaraszolok rajta, még ha gyakori elfúlások árán is..."

Majd így folytattam:)

- Valóban, sokat tekergek az időben előre és hátra, nem fűzhető fel lineárisan a cselekmény egyetlen fonálra, van egy élet, amelynek idejében és a problémák között cikázok, végül csak eljutok valahova, feljutok az áhított célba is... Amióta megjelent a könyv, de már korábban is, kapom a leveleket barátaimtól, ismerőseimtől, akik olvasták a könyvet, még el se jutnak a végére, de már problémák, kérdések, vívódások vetődnek fel bennük. Az egyik levél épp a kolozsvári könyvbemutató után várt otthon, írója izgalmasnak találja a Jelentéseket, egy dolgot nehezményez, miért kellett ekkora apparátussal és ilyen mélységbe elmenni az önvizsgálatban egy olyan embernek, aki szerinte mégis csak inkább a kisebb fajsúlyú bűnökkel vádolható. Ő ezzel mérlegre rakta azt, amit én magamból kihordtam. Válaszom az volt, hogy neked jogod van ezeket a fenntartásokat megfogalmazni, de én nem dönthetem el, hogy azok a bűnök kisebbek vagy nagyobbak, mert én ezeket követtem el, nekem ezek a bűneim. És ezekért maximálisan felelősnek érzem magamat...

Ambrus Attila:

- Lehet, egyesek nem tudják, hogy Cseke Gábor valamikor az Előre c. lapnál dolgozott, többek között az Előre Naptárt is szerkesztette s emlékszem arra, hogy amikor már szóban szinte egyetlen oldalt sem lehetett leírni, amikor nem kellett valamiféle kompromisszumot kötni, akkor Cseke kitalálta azt a műfajt, amelyben fotókkal, azok válogatásával üzent arról a valóságról, amiről nem igazán lehetett szólni... Pontosan nem tudom, te akkor főszerkesztő helyettes voltál ott vagy valami más?

- Az Előrénél nem voltam vezetőállásban, azelőtt voltam az Ifjúmunkás főszerkesztője tizenkét évig, a súlyos dolgok ott történtek, s onnan már csak lefelé vezetett az út, mert kiöregedve egy olyan helyre kerültem, ahol egyáltalán nem szerettem volna dolgozni...

(A továbbiakban elmeséltem, hogy hogyan "szoktam" össze a korábban az Ifjúmunkás avangárd lépéseit jelentgető előrés főszerkesztővel s bízta rám a laphoz helyezett írók kéziratainak gondozását és szellemi felügyeletét, alkalomadtán "prostituálását" is. Végül Ambrus Attila ekként zárta le az estébe nyúló beszélgetést:)

- Maradjunk abban, hogy Cseke Gábor túl szigorú önmagához, és ez jó. Ezért lehet egészében izgalmas ez a könyv. Hogy miért nem kellene ennyire szigorúnak lennie, az a történetnek az a része, amiről már nem ír, tudniillik, hogy ebből az Előréből nőtt ki, Cseke Gábornak is köszönhetően az a napilap, amit mindannyian ismertünk s a kilencvenes évek elején tartotta bennünk a lelket: a Romániai Magyar Szó.

*

Még nem oszlott szét a társaság, mi, szerzők éppen a dedikálásnak veselkedtünk neki, amikor Dávid Gyula elárult könyvemmel kapcsolatban egy műhelytitkot: az eredeti kézirat három, naplóból vett idézettel - "vendégszöveggel" - indult (Tar Károly, Bágyoni Szabó István, Cserés Ferenc), amelyek aztán szerkesztői tanácsra kikerültek a könyvből (bár ma is meggyőződésem, hogy helyük lett volna benne), de itt bátran felfedhetők:

Három napló

1985. augusztus 30.
Beke azt mondta Csekéről, hogy feljelentő, besúgó. Elmesélte, hogy egy fiú levelezőlapon pocskondiázta a világot, talán a főnököt is. Cseke ezt a lapot elküldte a belügynek. A fiút bezárták. Hát ezért nem akar tudni Beke Csekéről.

A klikkesdi tovább folyik. Megpróbáltam elmesélni Bekének, hogy ez milyen ártalmas számunkra. Nem Csekét védtem - mindig „gyáva nyúl" volt -, hanem elítéltem azt a felülről irányított elkülönítő igyekezetet, amellyel az erdélyi magyar értelmiségieket egymás ellen uszítják. Mert ez tervszerűen folytatott dolog. Az egymásban való kételkedés, az hogy mindenki másban látja a besúgót, mindez a belügy malmára hajtja a vizet.

(Tar Károly: Faragott fájdalom. Elrománosításunk naplója. NIS KIADÓ, Kolozsvár, 1995.)


(1987) Július 10, péntek
Kérdem minap Jancsik Palit, a Varázslataink című versantológiánk szerkesztőjét, nem tud-e valamit (...)-ról? Vonja a vállát. Később súgják meg: (...)-t valamelyik bukaresti főszerkesztő feljelentése alapján elítélték, Nagyenyeden húzott le pár évet, nemrég szabadult, s állítólag készül ki az országból...

(Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek. Naplóregény. 1986-89. Irodalmi Jelen Könyvek. 2006)

Forró kása
Mikor a börtönből szabadult, vádlón jegyezte meg: látta az ellene írt nyilatkozatom, ráolvasták a dossziéból. De hogyan is került sor a rá vonatkozó nyilatkozat aláírására? Levelet írt, hogy rövidesen meglátogat Kolozsváron, a szobámban, amit a vizsgaidőszakra béreltem. Nekem ez egyszerű tudósítás: ha jön, itt lesz. Majd dumálunk valamicskét az elvtársak legújabb szlogenjeiről, cselekedeteiről, amiket sose tudtam komolyan venni, de mindig irritáltak, mint a szántóvetőt az időjárás viszontagságai. Csak kevés duma, mert szesszióban vagyok a Babeş-Bolyain, s nekem a tudás a fontos. Ez a levél, ismétlem, szokványos valami, de másoknak igen fontos lehetett, olyannyira, hogy a szobaadó néne a haza ellenségének titulált. Keresett egy alezredes, míg a könyvtárban voltam - tőle tudja. Elégettem a levelet, mert sejtettem, nem az orosz irodalomtörténeti vizsgám miatt kerestek, szaglásztak utánam. Aztán megtaláltak, beszállítottak bőröndöstől. Éjfél körül kicsaptak az utcára. A napi pofavizitek vége házkutatás lett. Elvitték néhány hozzám írt levelét, amiről - a kor szokásához híven - önként lemondtam. Igen balgán azt hittem, hogy megidéznek a tárgyalására. Perének nem hogy korona-, de megidézett tanúja se lettem. Ez is jelezte, hogy nem felőlem fújt a szél. Olyasmi iránt érdeklődtek: közös ötlet volt-e a Cseke Gábornak írt levelezőlap? Nem tudtam róla. A levelezőlapok írásának ötletébe Marosvásárhelyen se mentem bele. Émelyegtem a zászlós verseket írók neve hallatán, de ily módon kifejezni sosem akartam érzéseimet. A Laci egyik levelezőlapja Cseke Gábort célozta meg (Tollforgatók szlogenje: Verset írhat bárki, / Példa erre Márki), aki menten jelentette is az illetékeseknek. Igen nagy szüksége volt némi jó pontokra, mert valakije disszidált. Nem, én nem írtam levelezőlapot. Félelemből, óvatosságból vagy még arra sem érdemesítettem az illetőket? Ő megtette, de ez nem vers, ez már politikai gesztus volt.

(Cserés Ferenc: Ha útra kelsz. Szabadság, 2002. június 14.)

*

Dávid Gyula szerint ezek az idézetek a másra való mutogatásra is példák, s szerzőik nyugodtan maguk is elvégezhetnék a maguk belső öntisztítási szertartásukat... Mit hoz a véletlen, valahogy éppen azon a napon, egykori kenyeres pajtásom, Tar Károly megérezte a könyvemben sok helyütt elrejtett "hívó szót" és maga is nekilátott saját életpályáját átvilágítani. Ami jóval több, mint amit egyáltalán vártam volna a Jelentésektől: e napok egyik legfelemelőbb ajándéka.

Illusztráció: a brassói Reménység Háza

2010. január 30., szombat

"Jelentések..." - sajtóközlemények, készülő kritikák, levelek tükrében


Megjártam Brassót, lezajlott a Reménység Házában szervezett közönségtalálkozó, amit unokabátyám felesége, Házy Bakó Eszter, az Apczai Csere János Közművelődési Egyesület vezetője szervezett. Tegnap késő éjjel tértem haza, a hanganyagba még nem sikerült teljes egészében belehallgatózni, úgyhogy az érdemi beszámolót inkább a holnapi bejegyzésre halasztanám. Egy biztos: minden ódzkodásom és húzódozásom ellenére ma jobban mint bármikor szükség van ezekre a találkozókra, könyves "terítésekre", propaganda hadjáratokra. Könyvet ma még akad, aki kiadjon, de hogy el is adja a portékáját, arra már csak az ilyen kiruccanások jelentenek konkrét megoldást.

Mielőtt Brassóba utaztam volna, szerencsére megenyhült a fagy. A számítógépnek köszönhetően sikerült begyűjtenem a kolozsvári találkozó visszhangját: az ÚMSz ("lapom") egyelőre egy hír erejéig jelezte a könyv megjelentét és kolozsvári bemutatását.

Jelentések egy korról

Cseke Gábor Jelentések magamról című önéletrajzi jelentőségű könyvét mutatták be kedden, a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. „Nagyon kevesen írnak úgy a megbukott kommunista korszakról, hogy közben feltárják akkori önmagukat. Ez a fajta írói magatartás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a most felnövő generáció több információval a birtokában ítélhessen meg egy olyan korszakot, amelyikben még nem, vagy csak nagyon keveset élt” – mondta a szerzőt méltató és a könyvet ismertető Demény Péter szépíró.

Az eseményen lezajlottak hű krónikája a Köllő Kataliné a kolozsvári Szabadságban, aki hangfelvétel alapján, szöveghűen és lényegre tapintóan adta vissza az elhangzottak lényegét.

A Krónikában Varga László cikkezett a könyvbemutatóról, véleményét tiszteletben tartom, de úgy tűnik, némileg kívül maradt írása tárgyán, mert nem mindent tudott megemészteni, ami a Gaudeamusban elhangzott. Ez lehet az én hibám - s általában a mi, a találkozón felszólalóké - is, hiszen a szerzőnek, a kritikusnak minden világos, többet tud a kíváncsi hallgatónál. Mellé- és félreértelmezés, leegyszerűsítés jelzik a cikkíró felszínes jelenlétét, például a Balla Zsófia-féle közjáték tálalásakor:

"Cseke Gábor egy részletet is felolvasott könyvéből, melyben egy költőtársával, Balla Zsófiával való konfliktusáról számol be. Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült, hogy a diktátort dicsőítő írásokat jelentessen meg, azonban volt, aki nem volt képes ilyesmit írni – magyarázta Cseke. Az illető, akiről a részlet szól, egy írást juttatott el a szerkesztőségbe, Cseke pedig szerkesztőként kiegészítette egyik mondatát, így az a diktátort éltető tartalmat kapott. Cseke bevallotta, hogy megalkuvó, félénk természete miatt tette ezt, féltette állását, a lapot, de költőtársát is védeni igyekezett. Később a rendszerváltás után egy levélben kért bocsánatot az illetőtől, nem tagadva egykori tettét."

A pár sor ott sántít, hogy a fogalmazás nem pontos. "Az Előre a múlt rendszerben gyakorta arra kényszerült..." - ebből úgy tűnne, mintha a mostani rendszerben már nem kényszerülne olyan gyakran ugyanerre. Pedig az Előre egész egyszerűen megszűnt, s vele együtt az egész helyzet is. "Volt, aki nem volt képes ilyesmit írni" - ez azért hamis, mert nem az a kérdés, képes-e rá valaki vagy sem (egy író ember mindent képes megfogalmazni), hanem hogy akart avagy nem... Az "illető" pedig nem egyszerűen "egy írást juttatott el a szerkesztőségbe", hanem munkatervében szereplő feladatot teljesített az állandó munkahelyéül szolgáló lapnál. Végül, igazából nem is kértem bocsánatot az illetőtől - nem ez derült ki a felolvasott részletből, csupán annyi, hogy a megtámadottnak elküldtem azokat a kéziratrészleteket, amelyekben az eseményre kitértem. Pontosabban tehát: tanúságot tettem, vállaltam a Zsófiára kent vádakat. (A formálissá és tartalmatlanná vált, úton-útfélen művelt bocsánatkérésektől amúgy gyerekkorom óta mélységesen iszonyodom...)

Nem hiányoztak az elmúlt napokban a könyvről szóló, levélben eljuttatott megjegyzések, kommentárok, kérdések sem.

Volt pályatársam, maga is már nyugdíjas, üzente az elsők között: "Vallomástevő bátorságodat nagyon becsülöm. Bármennyire is hihetetlen, morális kérdésekben tanúsított olykor szemellenzősnek tűnő radikalizmusom ellenére érteni véltem a konfliktusoktól való írtózásodat. De végig dolgoztad az életedet, csaknem félévszázadig magyar szövegek fölé hajoltál, munkamániásként, s ezt senki sem tagadhatja. A magam részéről nagyon becsüllek érte."

Egy másik, budapesti levélből: "Gondoltam, írok egy nagyobb episztolát, de megakadályoztad, így hát rövid(ebb) leszek. Ma reggel megjött ugyanis a könyved – hálás köszönet érte – és inkább azt olvasgatom... Nagyon izgalmas olvasmánynak ígérkezik, különösen, hogy rengeteg dolog visszaköszön, hiszen részleteket annak idején ... olvastam belőle (utalsz is erre a könyvben, a vége felé, ki is húztam magam, fiamnak is elbüszkélkedtem: benne vagyok a könyvben !), de most így egyben sokkal jobb lesz."

Egy korban fiatalabb jóbarátom (amúgy tanárember) izgalmas történelmi kérdéseket tesz fel, mindenek előtt magának, olvasás közben. Ezekből egy kis mutatvány:

"Érteni vélem én a szinte minden oldalból kisütő önvádat, de amúgy meg mégsem értem. Van itt egy ember, Cseke Gábornak hívják. Ami az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként történt vele, a legteljesebb mértékben emberi történet, bizonyára nehéz történet, mert aki pozícióban volt az idő tájt, az kicsit a történelem partszegélyére vetődött és ott kellett helyt állnia.

Én sosem ítéltem el a múlt rendszer aktív résztvevőit, alakítóit, formálóit pusztán csak azért, mert egy embert őrlő rendszerben nem viselkedtek hősként. Hősnek lenni amúgy sokszor a könnyebb megoldás. A becsületesség és a tisztesség ugyanúgy megillette és megilleti őket, mint a névtelen milliókat (már azok közül is csak azokat persze, akiket illet...) Mint ahogyan a becstelenség bélyege is, ha arra „érdemesültek”. Ezt a bélyeget egyébiránt azonnal rá is sütötte az „istenadta nép” az arra rászolgálókra. (...)

Szerintem a becstelenségnek és a tisztességtelenségnek minden korban mások a határai. Egy diktatúrában is lehet és kell is tisztességesnek lenni, és ez nem megy másképp, minthogy részévé kell válnunk a rendszernek. Épeszű ember ezt nem gondolhatja másképp. Magyarországon is rengeteg ember a legmagasabb emberi minőséget képviselve tette a dolgát párttagként, akár pártfunkcionáriusként is. Az, hogy a rendszer becsapta és „palira” ette őket – mint ahogyan önmagát is legelsőképpen -, az nem az ő „saruk”.

Annál inkább ez a helyzet ma! Amikor egy de jure demokráciában a főszerkesztők önként és lelkesen gyakorolják az ön- és mindenféle cenzúrát, nyálas csaholással lihegik körül jelenlegi és leendő uraikat és a becstelenség, a hazugság lett az anyanyelvük, gyávák és haszonlesőek: aljasok a szó legsötétebb értelmében és mindezt önként teszik! A szabad sajtó munkásai önként felszámolták a sajtószabadságot...

Hát, ezek azok a becstelen emberek, akiknek létszükséglete lenne az a tükör, amibe az Ifjúmunkás hajdanvolt főszerkesztője nézi és folyton-folyvást vádolja magát! Nincs oka rá! "

Az ilyen és ehhez hasonló értékelések, vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka.

Végül pedig örömmel iktatom ide a fiatal nemzedékhez tartozó Ady András kritikájának kéziratát, amit nem csak nekem, hanem a Várad szerkesztőségéhez is eljuttatott, s már közlést ígérő választ is kapott rá.

Dokumentum értékű emlékek - ellenfényben

A „mit lehetett, lehetett volna és mit kellett biztosan megtenni”- évtizedei jobbára csak innen, a fenenagy szabadságból tűnnek ennyire filozofikusnak, s ezt az esélyt a húsz éve még csak legtöbb fizikailag létező, de most már erkölcsöt teremtő újdondászok használják arra, hogy ítélkezzenek...hiszen ez az legegyszerűbb, népszerűbb. Erőt sugall, és jogosságot, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak arról van szó, hogy az tűnik fel, aki kellő mennyiségű decibellel tud boszorkányt üvölteni. Azok, akik - Cseke Gábor munkás évtizedeinek közvetett társutazói voltak - megfontoltan szólnak arról az életről, a mindennapi „kell-ről”, a görbülő és esetenként kiegyenesedő gerincekről, a saját bőrért, családért való természetes aggódásról és így az apró megalkuvásokról, mindarról ami akkoriban természetes volt, természetes kellett legyen mert másképpen nem lehetett. Azaz mégis, lehetett másképp is. Egyik ilyen lehetőség volt - a nyílt konfrontációt és szinte biztos felszámoltatást leszámítva - a lassú víz partot mos technikával, rejtetten és többszörösen kódolt értelmek használata, olyasminek a belopása a fanyelvezetbe, ami személyes és romlatlan volt, s később - jobb időkben - is értéknek minősülhet. Főleg, ha (mint Cseke Gábornak is) bizony akadt az embernek egy-két családnyi féltenivalója, s ez kedvét szegte a talán néha kedveszerinti, nyers szembefordulásnak. Ilyen értelemben a szerző műve, nem csak aktív munkaéveinek (hatvanas évek vége, Bukarest, az Ifjúmunkás majd az Előre belső szerkesztőségi köre) és az azt fojtóan körbefonó „aranykornak” a pontos radiográfiája. Nem csak elsősorban önmagára irányuló, de publikus megkövetés, hanem a család iránti (szülők, testvérek, gyermekek, feleség) felelősségérzet és az ebből adódó kényszerű rendszerkritikai éleslátás gyengülésének akár helyenként regényes külsőségekkel is rendelkező listázása. Végtelenül személyes írás, s mégsem marad a szubjektív emlékezéseknél (bár vissza-visszatér), az Emlékezés ellenfényben alcímű könyv mindenképpen a dokumentumértékű írások tárháza. Pappírra vitt szerkesztőségi élet-töredékek, a maguk átpolitizált valójában ábrázolva, a munkatársi kapcsolatok közé befurakodó szekuritátés mentalitás, majd „fizikai” a valójában is a közösségben kullancsként megtapadó állambiztonság, mindent átható és mégis kijátszható cenzúra (öncenzúra is), egyszóval a romániai magyar írás és írott sajtó történelme ez, nem történészi szárazsággal taglalva.

Cseke Gábor mostani munkája közel áll a szerző foglalkozásához, s felfogható élete nagy riportjaként, melyben értő újságíróként beolvasztja az interjú, vagy akár a glossza műfaját, tájleíró-betéteket, közvetlen vagy közvetett jellemrajzokat is, de történelmi közelsége ellenére mindenképpen személyesített korrajz. A forradalom után gombaként elszaporodó önjelölt forradalmárok és rendszerkritikus ellenállók éles „ellenfényében” a szerző nem vágyik másra, csak a számára oly szükségessé váló, lehetőleg minél teljesebb számvetésre, rendezve - először is önmaga előtt - az életre ébredésnek, professzióhoz, és a hátramaradó időhöz köthető emlékeket, és az előrejelzéseket. A szerzőt ismerve, erős sejtésem, hogy a könyv létrejötte éppen úgy rengeteg terepmunkával járt, mint ahogy azt a fentebb említett riportszerűség megköveteli: itt azonban belső, és éppen ezért nehéz terep bebarangolásáról van szó. Hogy mindez nem öncélú, és önfejű, alázatnak álcázott késői magamutogatás, nem mosakodás és egyéni szinten való, mindent igazoló szobordöntögetés, azt a (néha túlságban) használt megkövető hangvétel is igazolja. Tény, hogy Cseke Gábor számvetésének olvasása során - ha nagyképűen ajánlatot lehet tenni az értelmezést illetően -, akkor hasznos lenne, ha minden szerzői önítéleten átjutva, a kedves olvasóban tudatosulna, hogy a szerző, ott és akkor nem tehetett mást, mint amit és ahogy tette. Vétkei azon évtizedek történési-viszonyulási, görcs-merev hátterén rángatott emberek vétkei közé sorolhatóak, s ilyesmivel, akkor, bárki rendelkezhetett.

Összegezve: merész vallomástétel ez az írás, egy olyan jelen-közegbe végrehajtott kísérlet, amelyben húsz év multán sem igazán divat az őszinteség, vagy éppen fikciógyanús a kifizetődő meaculpázás, s a fennmaradó többséget pedig sajnos nem érdekeli az „öregek meséje”. Cseke Gábor személyes vallomáskötete, dokumentumértékű betétekben bővelkedő, olvasmányossá, narratívvá tett naplója, személyre szabott de publikus iskolapéldánya lehet az őszinte múlt-prospekciónak, melyből az alkotó - remélhetőleg - a letett, vagy részlegesen letett terhek katarzisélményével marad. Az olvasó nyeresége: (amennyiben nem érintett, s ha érintett túl tud lépni saját megsértett árnyékán egy őszinte pillanat keresésében) egy biztos bázisként kezelhető kézikönyv, használati utasítás, melyre támaszkodva eligazodhat az egykori Ifjúmunkás és az Előre sajtóorgánumok forradalom előtti alkotói, politikai, emberi „műhelytitkaiba”, mi több eligazodhat egy a saját országával szinte párhuzamban létező, keményen államkontrollált szimbiózisba kényszerített magyar-román életvitel szövevényben. "

Amúgy recenziót, kritikát ígért a továbbiakban Gyimesi Éva, Székedi Ferenc és Ágoston Hugó is. Mind-mind komoly, hétpróbás emberek, akiktől elsősorban a könyvvel való szembenézés őszinteségét várom el.

Illusztráció: Kiss Anna - Búcsúztató (a Milos könyvéből)

2010. január 29., péntek

"Jelentések..." - a kolozsvári Gaudeamusban (2)


Még a találkozó előtt Péter elárulta, hogy rövid felvezetője után kérdéseket fog feltenni. Stílusát ismerve, kötekedőbb hangvételre számítottam - e helyett feladta a magas labdát.

Mit is válaszolhattam volna erre: mi történt 2002 nyarán? Az, amit a “„Körmünk alá néz az idő...” című zárófejezet elején elmeséltem. Hogy Andrassew Iván akkor és ott - közvetlenül pünkösd után - teret és lelki támaszt nyújtott ahhoz, hogy naponta közelebb kerüljek önmagamhoz, megszabadíthassam magam attól a lelki hordaléktól, ami addig lerakódott és már-már megkövült bennem.

- Annak idején az alkotásnak még a közelébe se jutottam, terméketlen életet éltem, mások kéziratainak a szerkesztésében éltem ki magam, s arra gondoltam, hogy Iván felajánlása akkora esély és olyan lehetőség, hogy miután elkészültem a lappal, legalább egy fél órát érdemes rászánni gondolataim összegyűjtésére. Akkor elindult egy hólabda, de távolról sem tudtam még, hogy mi történik. Napról napra alakult a mélysége és a szélessége is. Lényegében ez a könyv, ahogy most kinéz, azt a struktúrát viseli magán, ami a csapongásnak és a téma kerülgetésének a folyamata és a leírása. Nem volt könnyű eljutni a lényeghez. Léteztek napok, hetek, amikor direkt örvendtem, hogy nem kell mindjárt a legsúlyosabb dolgokkal szembenéznem, vannak dolgok, amiket elmondhatok és szintén fontosak, kapcsolatuk van a fősodorral, a meztelen igazsággal, s ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig csak mellébeszélés, csak adalék... Ez a magyarázata annak, hogy a könyv mégsem olyan, mint a blog, mert rá kellett jönnöm, hogy az nem egy megírt valami volt, olyan nyers és hozzávetőleges, ahogyan az interneten már-már természetes a műfajt művelni. Nemcsak helyesírási hibákról, elírásokról van itt szó, hanem felületes fogalmazásról, vázlatosságról, tömörítésekről, amelyek a gyors munkának tudhatók be. Az volt a lényeg, hogy másnap reggel lássam - a napló valamelyest nyilvánosság elé került és hogy felelek azért, hogy a következő napon mivel állok elő.

- Nem azt jelenti, hogy ez a felkérés pont jókor talált meg? - forszírozta Demény Péter.

- Valószínű, bár az Iván felkérése inkább technikai jellegű volt. Mindenesetre, egy nagylelkű gesztus volt a részéről, ide dobta nekem a gyeplőt, amiből pányva lett és megfogott. De ő se tudta, hogy mi lesz belőle és izgalommal kísérte figyelemmel a fejleményeket.

- Benned azért örvénylett valami, nem? Másképpen egy ilyen felkérés tárgyát veszti...

- Persze, hogy örvénylett, éveken át, hogy kellene írni, hogy meg kellene írni a lényeget, és számot kellene vetni, de mindegyre halogattam. Lehet, hogy kapva kaptam a lehetőségen. Utólag most visszatekintve, mondhatom, hogy szinte az utolsó pillanatban történt. Minden késedelem nagyban csökkentette volna ennek a hitelét és céltudatosságát... Ne felejtsük el, hogy húsz év telt el a rendszerváltás óta. Ez óriási nagy idő. Húsz év távolságból térünk vissza olyan dolgokra, amikre a 89-ben születettek nem is emlékezhetnek... Nem tudják... A két világháború között is ugyanennyi intervallum feszül, és micsoda korszak az is! Nem tudom eléggé megköszönni a Polis kiadónak, hogy vállalta ennek a könyvnek a világra hozatalát. Személyesen a szemléletét tartom nagyon fontosnak, az, amit Péter is említett: ne mindig másokról számoljunk be...

- Megelőzted a kérdéseimet, úgyhogy leülhetsz - szólt rám Péter, és én le is ültem...

Dávid Gyula megjegyezte:

- Nekem van egy személyre vonatkozó kérdésem, hogy mi lehet az oka annak, hogy húsz évnek kellett eltelnie, vagy ha nem is húsznak, meglehetősen nagy időnek kellett eltelnie, hogy egyáltalán ebből az egész nemzedékből, akik végigcsináltuk azt a korszakot, volt, aki 1945-48-tól egészen máig, hogy lényegében ilyen fajta, önmagával való őszinte szembenézésre nem került sor. Egyetlen könyvet tudnék mondani még, a kilencvenes évek első felében jelent meg a Tompa István: Hogyan történhetett c. könyve... A szerzőről tudni kell, hogyz 1956-ban helyezték bukaresti központi aktivistából a kolozsvári tartományi pártbizottsághoz agitációs-propaganda titkárnak, s 58-59-ben ő volt az, aki feladatul kapta, hogy levezényelje többekkel a Bolyai egyesítésének a levezénylését a Babes egyetemmel. Ő volt az, aki előkészítette azokat a gyűléseket, amelyekről máma illő borzadállyal olvasunk különböző feldolgozásokban. Amit ő a könyvében elmond, az mind igaz, de az embernek folyton az az érzése, hogy ő sokkal többet tud és nagyon sok mindenről nem beszél... Ezután léteztek még kísérletek, hogy most hirtelenjében a Sütő ügyre utaljak, Bottoni cikkére a Földes ügy kiteregetése kapcsán, amitől a szerző azt remélte, hogy majd elkezd ez a nemzedék szólni, beszélni saját magáról. Ehelyett az történt, hogy a témát felkapva, a Sütő ellenfelei megpróbálták az írót agyonütni vagy legalább is végsőkig kompromitálni, a sütő hívei pedig az addiginál is nagyobb imádattal tekintettek reá, s végül is az egészből semmi nem sült ki. Pontosan az nem sült ki, s ezt aztán Bottoni valahol el is mondta, hogy ő azt remélte, megnyílik majd az egész története. Szerinted mi az oka annak, hogy nem szólalt meg lényegében senki? Akik önéletrajzi jellegű könyveket írtak, azok őszintén a mechanizmusok működésére koncentráltak és kevésbé saját magukra.

- Jó volna, ha néhány szerző itt lehetne, akinek direkt is szólna ez a kérdés, helyettük nem tudok válaszolni, az biztos, hogy abban a pillanatban, a saját példámon demonstrálom, ha valaki viselt dolgaimat szememre hányná, más állt volna elő, valószínűleg soha le sem ültem volna, hogy ezt kimagyarázzam vagy elmeséljem ilyen formában, mint ez a könyv. Ezt vagy saját sugallatra és saját belső késztetésre valaki megcsinálja ezt a belső elszámolást, jöhet akárki és akármilyen vita, utána már teljesen tárgytalan minden, mert akkor már nem lehet kikerülni mindazt, amit az illető saját magáról mondott. A Bottoni-kirobbantotta vitával kapcsolatban lényegében rákényszerült arra, hogy védekezzen és a védekezésnek nem a legjobb útját választotta. Ettől függetlenül, nem ez a járható útja, hogy leleplezünk valakit és akkor az illető védekezik vagy sem, ez olyan műfaj, ami a törvényszéken mindennapos, s olyan is kell legyen, de azt hiszem, az irodalmat egészen más törvények igazgatják.

Dávid Gyula kérdésére, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója a kérdéskörhöz, H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó jelenkori igazgatója kért szót:

- Az emlékiratirodalom nem csak arról a korról szól, ami elmúlt, hanem még inkább arról, amelyben íródik. Ebben a mai világunkban pedig nem ismerünk semmi olyan gátat, ami indokolná, hogy miért hallgatunk el valamit. Magyarán, nincs semmilyen mentsége a szerzőnek arra, hogy ha hazudik vagy nem mond igazat. A gábor könyvét amúgy elkezdtem olvasni, de még nem jutottam a végére, s azért tartom nagyon izgalmasnak, mert nem tudom, hogyan végződik. Azt hiszem, ő sem tudta, amikor nekivágott. A tétnek ez a beépítése teszi számomra izgalmassá az egészet. Valószínűleg ez a nagyon nehéz. mert amikor vannak bizonyos elkerülendő tabuk, amikről nem szabad írni, s most a hetvenes-nyolcvanas évek emlékiratairól beszélek, akkor mindenki arról beszélt, hogy milyen őszinte és jó... Persze, arról senki sem beszélt, amiről nem lehetett. De most ilyen nincs. Nincs olyan, akinek az édesanyját vagy az istenét nem lehetne szidni, a jómagamét is beleértve, tehát nagyon is egyéni és nagy a felelősség... És akkor van az a változat, amibe Sütő belefutott szegény, elkezdte építeni a saját életét, és nagyon könnyű volt leleplezni... nem volt nehéz dolog egymás mellé tenni három interjút és kideríteni, hogy egészen másról beszél... Abban Bottoninak igaza volt, hogy ne menjünk el szótlanul, nem lehet megkerülni az igazságot. Aki úgy megy el az örök vadászmezőkre, hogy ezt nem teszi meg, az vállalja azt, hogy mások mondják majd el róla... Értem, hogy nagyon nehéz az ilyesmibe belevágni és jó, ha vannak termékeny impulzusok is.

- Éppen ezért óriási teljesítmény ez a könyv - fűzte hozzá Dávid Gyula -, mert itt végre valaki saját magáról beszél és nem úgy, ahogyan három könyvet is látok itt egymás mellett ebből a műfajból, másokra mutogat.

Következett a Bánffy Miklós drámáinak az ismertetője, de előtte még Egyed Emese javasolta, hogy talán olvasnék fel egy rövid részletet a könyvből. Eléggé határozottan és tapintatlanul félresepertem a javaslatot, mondván, hogy ha a végén - a Bánffynak kijáró tisztelet és a neki szánt idő után - még marad türelem és idő, akkor felolvasok egy rövid passzust. Igazából én már tudtam, hogy milyen részt szántam a kolozsvári közönség elé, ami rövid is és kolozsváriságában is eléggé jellemző a könyv hangnemére és tárgyilagosságra törekvésére.

Ez pedig a következő (222-224. oldalak):

"...1988-ban, még pontosabban augusztus 12-én, ha jól emlékszem, egy szombati napon vagyunk. A nyár legszebb hónapját akkor még rendszeresen Csíkszentkirályon tölthettem a családdal, ami elsősorban a gyerekeket jelentette, s közülük is inkább a két kisebbet: Annát és Pétert...

Augusztus mindenütt derűs, mosolygó nyári hónap - Csíkban hatványozottan. Olyankor érik be arrafelé a gabona - alföldön addigra már el is felejtették az aratást -, nő kasza alá a szénának való s indul sorsdöntő növekedésnek fészkében a krumpli, a székelyek örökös kenyere és valutája.

Valahogy ilyenkor lassult le - s lassul le ma is, mert világszerte társadalmi életvitel függvénye - a közélet, az ügyintézés ritmusa is, egyfajta félálomba kábult relantiba süllyedt az egész ország, a világ, s az én akkori elvonulásom gyakorlatilag semmilyen akadályt nem gördített a lapkészítés útjába: ment minden, olajozottan, unottan, előre gyártott elemekből. Előrés főnököm mégse átallotta a lelkemre kötni búcsúzáskor: az augusztus 23-i verset aztán ne felejtsem el küldeni...

A mából visszatekintve megalázó helyzetről volt szó: azért, hogy a lap eltartott kb. egy tucat írót, költőt, anélkül, hogy az újságíróktól elvárt hétköznapi terhelésnek tegye ki őket, cserében elvárta, hogy sátoros ünnepekkor - pártfőtitkári születésnap, május elseje, augusztus 23-a (a fasiszta iga alóli felszabadulás ünnepe, később a népi forradalom kitörésére átkeresztelve), köztársaság ünnepe, továbbá a pártkongresszusok, később már a nevezetesebb nemzeti évfordulók alkalmával - letegyük a garast: ki egy alkalmi verset, ki egy írói jegyzetet, lírai riportot, olykor fordítást a román kollégák hasonszőrű írásaiból.

Úgy ment ez, mint egy jól megépített malom: a Főnöknek gondja volt arra, hogy rendre minden munkatársat bevonjon az ünnepi házi feladatok elvégzésébe.

Emlékszem, egyik jeles költőtársamat, aki a kolozsvári rádió megszűnésekor került utcára többedmagával, és a párt sajtóosztályának sugallatára „menedékhelyre” talált az Előrénél, főnököm mindjárt a rám bízott „író- és riporteri brigádba” sorolta be. Nekem kellett szerkesztenem írásait, tanácsokkal ellátni, irányítani. Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, ő is szívesen dolgozott - egészen az első ünnepi megbízatásig, amit végül ő sem tudott visszautasítani, de úgy tett neki eleget, hogy hiányzott belőle a „lényeg”: a pártra és vezetőjére való tételes, dicsérő hangú, ha egyéb nem, formális utalás... Így nekem kellett elvégeznem helyette a szükséges „génmanipulációt”, aminek az lett az eredménye, hogy levelet írt nekem, számon kérve - joggal -, hogyan került az a félmondat, ami nem tőle származik, a megjelent cikkbe? Hosszú, s a lehetőségekhez mérten eléggé kendőzetlen választ írtam neki, elismerve, hogy a merényletet én követtem el, de nem ártani akartam neki ezzel, hanem éppen hogy védelmezni, végrehajtani helyette azt, amire ő képtelen volt elszánni magát, pedig tudnia kellett, hogy nem egy elefántcsonttoronyba szegődött, semleges szövegeket írni; szócső volt az Előre a javából, nem is csinált belőle titkot - mert nem is csinálhatott -, ezt a realitást próbáltam meg elmagyarázni neki, illetve azt, hogy ha ezt nem tudja vállalni, akkor annak az az orvossága, hogy az ember hátat fordít az egész bandának, addig, amíg nem késő. Tudom, hogy kissé durva és kegyetlen voltam hozzá, és hogy így is túl sokat kockáztattam nyíltságommal, de bíztam benne, hogy azt érti meg belőle, amit üzenni akartam; akkor ő nem jelzett többé vissza semmit, a magam részéről továbbra is igyekeztem kímélgetni, falazni neki, hogy lehetőleg a legkevesebb különfeladatot kapja, majd az 1989-es decemberi különös napok után, az első percek mámorából magunkhoz térve megkaptuk az illető felmondó levelét, amelyben azzal indokolta szakítását a lappal, hogy ő olyan közösségben nem dolgozik, amelyben döntéshelyzetben olyanok ülnek, akik pár évvel korábban arról győzködték őt, hogy szellemileg prostituálja magát. Nem akar neveket mondani, de ha kell, írott bizonyítékai vannak erre nézve...

Mivel volt főszerkesztőnk, aki az egyik érintett lehetett, már távozott körünkből, csakis magamat tekinthettem a szemrehányás címzettjének és keserűen bele kellett törődnöm, hogy kompromisszumokra hajló természetem miatt talán örökre elveszítettem nem csak egy értékes munkatársat, hanem egy ritka barátot...
(Az élet úgy hozta, hogy az illetőt, aki 1989 után áttelepült Magyarországra, s ott temette el beteg, idős édesanyját, 2007-ben egyik közeli barátja azzal vádolta meg, hogy olyan információkat terjeszt magáról, amelyek valótlan érdemekkel ruházzák fel a különben nem létező erdélyi „ellenállásban”. Pedig hát, hangzik a vád, ő maga is párttag volt, s a pártlapnál dicsőítő szavakat tartalmazó cikkek alatt is megjelent a neve.
A költő helyreigazító nyílt levele valahogy eljutott hozzám is, s benne az engem szíven ütő idézet: „Ellenzéki voltam, mint sokan Erdélyben. Bár az életrajzomban ezt a szót sem használom. Mint jól tudod, pártonkívüliek is lehettek a rendszer közvetlen támogatói vagy besúgók - ide most elég sok író nevét oda tudnám írni -, ellenben párttagok is lehettek ellenzékiek, mint én is... A párttagságomat soha nem hallgattam el, egyfajta keserves kompromisszum volt, amiképp az is, hogy az előrés cikkeim némelyikébe beírt mondatok megjelenése után nem hagytam ott azonnal az Előrét. De ennél több nincs a lelkemen, és nem forgalmazok magamról hamis adatokat. Mellékelem azt az életrajzot, amelyet én szoktam magamról, bármilyen célra, elküldeni...”

Nem álltam meg, hogy a fenti - igaz, név nélkül rá vonatkozó - passzusokat el ne küldjem neki, hiszen legkevesebb egy ilyen nyilvános beismeréssel tartozom, és talán nem csak neki... Némi vigaszt jelentett számomra az, hogy gesztusomat nem hagyta válasz nélkül. „Leveled megrendített. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki szembe akar és szembe tud nézni a múltjával. Mint látod, (volt) barátom sunyi feltételezésektől hemzsegő levelet írt nekem, te pedig, akivel nem ugyanazon az oldalon állottunk '89 előtt, egyetlen szó szépítés nélküli, pontos leírást küldesz, és te tanúskodsz mellettem. Felhatalmazlak, hogy - ebben a szövegrészben legalábbis -, amennyiben írásod megkívánja, feloldhatod az inkognitómat. Nagyon köszönöm a küldeményt!” - írta nekem Balla Zsófia 2007 őszén...)

*

A találkozó végén dedikáltam, majd hazavágtattunk a csattogó fagyban egykori kollégám kolozsvári lakására. Ahol aznapi intrernetes levelezésemet átnézve a csíkszeredai Ady András könyvről szóló kritikájának szövegére bukkantam... Nincs mentség, immár fenékig kell üríteni a nyilvánosság poharát.

Közben pedig, január 29-én Brassóban, a Reménység Házában várnak közönségtalálkozóra Kötő Józseffel együtt, aki kolozsvári színháztörténeti munkájával mutatkozik be a brassóiak előtt.

De erről már csak holnap...

D. Rohonyi Iván felvétele a kolozsvári Szabadság 2010. január 28-i számáből: A könyvbemutató résztvevői, balról jobbra: Kereskényi Hajnal, Demény Péter, Cseke Gábor és Dávid Gyula

2010. január 28., csütörtök

"Jelentések..." - a kolozsvári Gaudeamusban (1)


Úgy történt, hogy ennek a könyvbemutatónak (amelyre 2010. január 26-án került sor a kolozsvári Szentegyház utcában lévő Gaudeamus könyvesboltban) december 6-án kellett volna megesnie, de az éppen akkor kibontakozó új influenzavírus-járvány miatt lemondtam az utazást és a farsang időszakára halasztottam.

Ember tervez, meg a többi, a tény az, hogy sikerült utazáshoz, utcán való kószáláshoz kifogni nem csak az idei tél leghidegebb napjait, de egy különösen zord telet, amikor is január 25-én kora hajnalban mínusz 32 fokban surrantunk ki a csíkszeredai állomásra és ültünk fel a Kolozsvár felé tartó Hargita nemzetközi gyorsvonatra. Ahogy felszálltunk, úgy is ültünk le: kabátban, sapkában, kesztyűben, s hamarosan sűrűn dörzsölgettük kihűléstől hasogató térdeinket, mert a vagonfűtés felmondta a szolgálatot. Öröm az ürömben: hogy nem Pestig kellett kibírnunk e klímát, csak a Szamos parti városig, ahol ugyancsak zúzmarás-nedves-szeles fagy fogadott az állomáson.

Szerencsére, mindez csak a vendégfogadás protokolláris és irodalmon kívüli része.

Az esemény, amire némi szót vesztegetnék a továbbiakban, maga a tulajdonképpeni találkozó, amelyet kedd délután 18 órára hirdettek meg. A Gaudeamus könyvesbolt pár lépésre van attól a kapualjtól, ahol valamikor, kezdő írósüvölvény koromban a hajdani Utunk szerkesztősége székelt. Mára az irodalmi emlékekből már csak a cukrászda maradt, no meg a könyvesbolt, ahol a jól ellátott román részleg mellett magyar és idegennyelvű részleg is működik.

Odabent persze, mint mindenütt, ahol kazánfűtés működik, trópusi hőség, a tetőtől talpig felöltözött ember egyből leizzad, s nem csak a cipők talpára fagyott sáros hócsimbókok kezdenek leolvadni a padlóra, de a homlokokon és egyéb testrészeken is megindul a verejték patakzása...

Ennyit a gyülekezőről.

A helyi lapban és apró plakátokon meghirdetett esemény pontos tárgya a következő volt: Jelentések magamról c. önéletrajzi fogantatású könyvem mellett (bemutatja Demény Péter) Bánffy Miklós összes drámáinak hiánypótló kiadásával (bemutatja Kereskényi Hajnal) is megismerkedhetett az, aki a boltba betévedt és helyet foglalt a korlátozott számú tábori székek egyikén.

Dávid Gyula, a könyveket kiadó Polis igazgatója nyitotta meg a találkozót (törte meg a csöndes közönségzsivajt), ismertetvén a kiadó legújabb könyveit és az irodalmi életben elfoglalt fontosságukat. Dicsérte az igen fiatal Zabán Mártát, aki könyvemet gyomlálgatta (igen profi és lelkiismeretesen is alázatos módon), illetve Kereskényi Hajnalt, Bánffy lektorát, s úgy köszöntötte őket, mint a jövő szerkesztő nemzedék ígéretes tagjait. (Bizony, kellenek az ilyen utánpótlások, meg a biztatásuk is, hiszen ha meggondoljuk, a más kézirataiban turkálni háládatlan egy mesterség...)

Aztán Demény Péter költő, prózaíró állt fel, rögtönzött méltatását hangfelvétel alapján, megszerkesztve közlöm alább:

- Hölgyeim és Uraim, szép jó estét kívánok, én is felállok az egyik részben, mert a másik részben néhány kérdést fogok feltenni Gábornak. Ilyenkor az ember úgy érzi magát, mintha keresztben kellene lenyeljen egy szilvásgombócot, persze más kérdés, hogy hol a hossza meg a széle neki... Tehát ezért állok fel, hogy könnyebben menjen a nyelés.

Dávid Gyula említést tett arról, illetve megköszönte többszörösen is, hogy eljöttem és itt vagyok és satöbbi, de az az igazság, hogy örömmel vállaltam a felkérést, általában is örömmel szoktam vállalni a felkéréseket, de hát az örömöknek a foka vagy a mértéke különbözik, és főleg a meglepetés vagy a megdöbbenés - de pozitív értelemben használom a szót - mértéke különbözik, amikor az embert felkérik, hogy egy könyvről beszéljen.

Cseke Gábornak ez a könyve - Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben egy nagyon kemény és nyers és sprőd és mondhatni brutális vallomás. Ugye, bárki odaírhatja és odaírhatná egy könyvre, hogy Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, jól hangzó kifejezések, szintagmák, szóösszetételek eredetileg, a második még alliterál is, hát van-e ennél szebb a földön? De, ahogy haladtam a szövegben, az volt a benyomásom és több mint benyomásom, hogy itt nem alliterációkról és egyéb ha úgy tetszik, frivol dolgokról van szó, hanem egyszerűen arról - ha lehet egyszerűnek nevezni ezt a folyamatot -, hogy az ember szembenéz önmagával. És hát mi lehetne fontosabb? Lesznek elvetemültek, akik azt mondják, mint amilyen én is vagyok, mi lehetne fontosabb egy irodalmi mű esetében, egyáltalán bármilyen műfajban íródott légyen az? De egy vallomás esetén nem csak az elvetemült alakok mondhatják, hanem bárki, aki a vallomástól azt várja, amit vár, vagyis hogy vallomás...

Egy vallomásnak igen is az a célja, hogy mindent elmondjon, a lehetőség szerint. Ez ebben a könyvben megtörténik. Nem egyedülálló könyv ez, természetesen, sem a világ, sem a magyar irodalomban, sem az erdélyi magyar irodalomban, bár Szerb Antalnak a bon mot-ja nagyon is érvényes általában, hogy Rousseau teljes érvényességgel elmondja az igazságot - másokról. A vallomásokra pedig nagyrészt ez a jellemző. Teljes őszinteséggel elmondják az igazságot másokról az emberek, a beszélők, és a maguk részéről minden kicsi mentséget megkeresnek, hogy felmenthessék önmagukat.

Ebben a könyvben nem ez történik, hanem nagyon mély dolgok történnek. Olyan dolgok, amikhez képest tényleg minden alliteráció, minden stílusfogalom, minden szerkezeti fogalom szinte érvényét veszti, szinte frivolnak számít. Olyan mély, könyörtelen dolgok, amelyek a könyvet legalább is az általam ismertek közül leginkább a Gáll Ernő könyveivel rokonítják, az 1995-ös számvetéssel és a 2003-as Naplóval. Más nyelven, persze, ezek a Cseke Gábor féle emlékezések, más nyelven valószínűleg az eltelt idő s a nemzedékek közötti különbségek miatt is, egy vallomásnál mindig az történik, hogy az embernek szembe kell néznie önnön elpusztult, megdőlt, megtagadott hiteivel. Ebben a néhány száz oldalban mindez nagyon komolyan megtörténik, és a sértettség az nem úgy van lobogtatva, mint valamiféle mentség, a tükröt nem törik össze, hogy képes beszédet használjak, nem haragszanak a tükörre, mint a gonosz mostoha a Hófehérkében, hanem könyörtelenül és valahogy olyan megszállott módon a tükörre mered ennek a szövegnek a szerzője és vállalja, hogy lássa azt, amit a tükör mutat.

Még az iróniámat se tudom nagyon bekapcsolni, pedig állítólag van nekem olyan, mert nagyon komoly vállalkozásnak és teljesítménynek tartom ezt a kötetet, és kérem, ne higgyék, hogy azért, mert egy könyvbemutatón mit lehessen mondani? Hát hogy a kötet hiánypótló, stb. stb. Nem a közhelyek beszélnek belőlem, mint remélhetőleg más alkalommal sem. Adott egy nagyon nehéz korszak, amelynek a nehézségeit nem én vagyok hivatott ecsetelni, adottak a szereplői ennek a korszaknak, mert azt sem én vagyok hivatott eldönteni, hogy ki volt bűnös és ki volt ártatlan, ha volt egyáltalán ez a két kategória ebben a korszakban. Az biztos, hogy az erdélyi magyar közéletben leginkább az a fajta reagálás volt tetten érhető, ezektől a kivételektől és néhány más kivételtől eltekintve, hogy ha valakinek felemlegették a bűneit, akkor valami olyasféle viszonyulás hallatszott, hogy mi , az erdélyi magyar közélet vízhatlan cölöpei hogyan is tévedhettünk bármikor, bármiben? Ez a könyv és ez a szöveg nem erről szól. És akkor most leülök és feltennék néhány kérdést...

Kiválasztottam egy idézetet és annak kapcsán te mondasz amit akarsz.

Az 5. oldalon íródik: "Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől - szerinte - minden rossz eredendően származik. Kénytelen leszek a továbbiakban ilyen „lelki szellőztetéssel” elviselhetőbbé tenni a közös szobában tartózkodást, amíg az egyáltalán esedékes. " És idézném az első mondatot is: "A mai nappal - 2002 nyarán vagyunk éppen - megkezdtem a mélyreásást." Azt szeretném kérdezni: mi történt 2002 nyarán?

A választ és minden egyéb folytatást, holnapra halasztom...

2010. január 27., szerda

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (58)


A jobboldali ifjuság radikális reformokat sürget
1930 május

Néhány nap óta kézről-kézre jár az ifjuság mozgalmak vezetői között egy haragos-zöldszinű füzet, amelynek cime: „Fiatal magyarság. Eszmék és elszánások.” A cimlapján gróf Teleki Pál, Sik Sándor egyetemi tanár, a cserkészmozgalom egyik vezetője, Oláh György, a Wesselényi Reformklub elnöke mellett tizenegy, nagyrészt ismeretlen nevű fiatal tanár, orvos, pap, kereskedő szerepel szerzőként.
A jobboldali ifjuság vezérei ebben a röpiratban egy hónapig tartó ankét eredményeit foglalják össze. A füzet különös figyelmet azért érdemel, mert konzervativ szinezete mellett szokatlan élességgel csendül föl benne az a hang, amely érvényesülést követel a háboru utáni nemzedék céljainak s törekvéseinek a magyar közéletben.
- Azok a férfiak, akik voltak a háboruban, átélték a forradalmakat és szivük minden idegrostjával benne élnek a mában - mondja a röpirat -, nem tudnak megnyugodni ebben a mában. Az első években Trianon után harsány kürtszóval vonultak föl az uj próféták: rövid határidejü irredenta, az antiszemitizmus olcsóbb fajtái, turáni délibábok özöne összevegyül a régiekkel; egyre nő a gazdasági válság és egyre kiáltóbbak az irtózatos szociális aránytalanságok.
A középosztály pusztul, a paraszt nyomorog, a munkás, a zsellér koplal és káromkodik, a gazda nem tudja eladni a termését, az iparosok seregestől zárják be a mühelyt, régi nagykereskedőcégek tönkremennek, fiatal orvosok havat hánynak és kitünő ifju mérnököknek nem jut elég villamoskalauzi állás…
A magyar intelligens társadalom egy részének gondolkozása pedig ma is olyan, mintha nem lett volna háboru, forradalom és Trianon. A 20 és 30 éveseket azonban egészséges láz gyötri. Azok mellett, akiket az egyéni érvényesülésen kívül csak sport, flört, mozi és autó érdekel, van egy tekintélyes kisebbség is, amelyben építő nyugtalanság lüktet és keresi az utat a jobb, „pozitiv magyarság” felé.
Ez a generáció azt látja, hogy nálunk a pártszellem, az egyhanguság, a másgondolkodás megnemértése, gyülölete vagy lenézése ül végzetes sullyal a lelkeken. Van jobboldali ideológia és baloldali ideológia, van konzervativ és radikális és szociális program, van katolikus és protestáns és szabadgondolkodó érzület, de nincs magyar program. A történelmi helyzetből folyó gazdasági nyomoruság és a vezető osztályok hihetetlen vaksága minden eddiginél élesebbre köszörülte a társadalmi osztályellentéteket, részben rövidlátó naivitás, részben politikai és érdek, részben betegséggé fokozódó atavisztikus idegesség egyre sürübbé és egyre veszedelmesebbé növeli a felekezeti surlódásokat.
Lassanként annyi klikk, párt, egyesület, klub, szövetség, titkos társaság lesz, ahány ügyesebb érdek megszületik. Mi jogon kivánjuk a munkástól és a paraszttól, hogy föl tudjon emelkedni a maga osztályának érdekei fölé, amikor azok, akik néha magyar értelmiségnek szeretik nevezni magukat, még az osztálytudat és az osztályérdek relativ magasságáig sem jutottak el. Rá kell eszmélniök végre: eljött az utolsó óra. Pázmány magyarjának kezet kell fogni Bethlen Gábor magyarjával és Kossuth magyarjának meg kell értenie Deák magyarját. Intelligens magyar ember nem hunyhat továbbra is szemet olyan égbekiáltó tények előtt, mint a minden téren jelentkező szociális nyomoruság, a városi és falusi nyomortanyák rettentő realitása, minden magyar érdeknek a tőke hatalmával szemben való tökéletes kiszolgáltatottsága.
Lehetetlen nem látni, hogy a kapitalista gazdasági üzem - amely oly nagy szolgálatokat tett az emberi haladásnak - jelenlegi formában bizonyos pontokban beleütközik a tizparancsolatba.
Lehetetlen meg nem látni, hogy a szocializmusnak a kapitalizmus büneire vonatkozó kritikája óriási százalékban kétségbevonhatatlan tényeken alapszik. Az ifju magyar generáció, amely a szociális felelősség tudatára ébredt és fölszabadult az osztályelőítéletek béklyóiból, látja, hogy a szociális fejlődés gondolata mindenestől egybeesik az egyetemes magyarság utjával. Ez az út a fejlődésnek, a haladásnak, a jobb, egészségesebb intézményeknek, az egészséges tradiciókra építő, de radikális lendülettel javító Széchényi-féle reformgondolatnak utja.
A röpirat szembeszáll a faji gondolat tulzóival és sarlatánjaival is és arra a megállapításra jut, hogy alig lehet végzetesebb veszedelmet elképzelni a magyarságra nézve, mint hogy amugy is megfogyatkozott és lerongyolódott kis családját a nem-magyar vagy nem-mindenestül-magyar származásuak rideg kirekesztésével még csekélyebbé, még erőtlenebbé nyomoritsa. Az ugynevezett antiszemitizmus az igazi faji problémákon semmit sem segít! A rettenetes nemzeti nyavalyának egy forrása, a magyar társadalmi osztályoknak számos ponton mutatkozó mély erkölcsi süllyedése, ezért a „fiatal magyarság” tartsa főkötelességének a korrupció kiirtását.
Sok vihart fognak kelteni ezek a megállapítások, mielőtt valóraválhat a röpirat fölhivása, a husz és harmincévesek generációjához intézett fölszólítása:
„Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összedolgoznátok!”

Bernát Pál


Balra hajts!
1930 május

- figyelmeztetik az országhatáron idegennyelvü táblák a külföldi autósokat

A győri kereskedelmi és iparkamara előterjesztést tett a kereskedelemügyi miniszterhez, amelyben a jobbirányu közuti közlekedés bevezetését kérte, hivatkozással arra, hogy Ausztria áttért a jobbirányu közlekedésre.
A beadvánnyal kapcsolatban megállapitották, hogy a gépjárómüvek közuti forgalmára vonatkozó 1926. évi nemzetközi egyezmény létrejöttét megelőző tárgyalás alkalmával Európában Anglia, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia kivételével mindenütt jobbirányu közlekedés van érvényben, - Franciaország, Belgium - oly felszólalások történtek, amelyek szerint helyesebbnek és ésszerübbnek tartják a balirányu közlekedést.
Igy a kereskedelmi minisztériumban az a vélemény alakult ki, hogy a jobbirányu közlekedés bevezetésére irányuló javaslattal érdemlegesen foglalkozni csak akkor lesz célszerü, ha ebben az ügyben tartandó nemzetközi tárgyalás alkalmával az érdekelt államok egyöntetü állásfoglalása kialakult.
A kereskedelemügyi miniszter az esetleges szerencsétlenségek vagy zavarok elkerülése végett ugy intézkedett, hogy az országhatáron keresztülvezető közutakon a határtól számitott 1 km távolságig az ut baloldalán 4-5 darab német, francia és angolnyelvü felirással táblák helyeztessenek el, melyek felhivják a külföldi közönség figyelmét a balra való hajtásra.


II. Károly Románia uj királya
1930 június

A király beszél:
- Az a megható fogadtatás, amelyben önök engem részesítettek, nagyon boldoggá tesz. Mélyen meghat, hogy az önök hangjából kiérezhetem mindazoknak az érzéseit, akik önöket ideküldték és ujból megállapíthatom, hogy milyen benső kötelékek füztek népemhez és fognak is mindig füzni.
Az az eskü, amelyet a nemzet képviselői előtt ma letettem, tuljut ennek a történelmi teremnek falain és az az eskü köztem, a király és népem között szent kötelezettséggé lesz. Száműzetésemet, amely több mint négy évig távoltartott attól a néptől, amelynek körében születtem és nevelkedtem, olyan emberek okozták, akik ezzel a tettükkel fájdalommal töltötték el az önök nagy királyának, az én jó atyámnak a lelkét és akik arra törekedtek, hogy megszakítsák a kötelékeket köztem és a román nép között.
A mai nagyszerü manifesztáció nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ezek a kisérletek nem érték el céljukat. Ma szívemet föl akarom emelni népemhez és nincs bennem a bosszunak legkisebb érzése sem azokkal szemben, akik meggondolatlan akciójukkal kisérletet tettek, hogy összetörjék azokat az elválaszthatatlan kapcsokat, amelyek köztem és mindazok közt fönnállanak, akik ugy éreznek, mint valódi románok. Az evangélium szavai értelmében nem kivánom a bünösök halálát, hanem azt kívánom, hogy térjenek vissza az igaz utra, amelyet sohasem kellett volna elhagyniok.
Nem azért jöttem, hogy bosszut álljak akárkin is, lelkem egész melegével és minden érzésével akarom egy táborba összefogni mindazokat, akikben megvan az akarat és a tehetség, hogy a haza fölvirágzásában együttmüködjenek. I. Károlynak és Ferdinándnak árnyai kisértek ma ide közétek és szeretett atyámnak a lelke bizonyára örömmel telik el, amikor látja, hogy utolsó akarata és legizzóbb kivánsága ma teljesedésbe ment. Példájukat, amelyeket országuk határtalan szeretetével és az ország érdekeinek teljes megvédésével számomra adtak, követni fogom. Az önök körében nevelkedtem, az én szellemi táplálékom ugyanaz volt, ami az önök lelkét táplálta.
Az önök fájdalmai az én fájdalmaim, a fajom ideálja az én ideálom.
Amikor itt együtt látom magam előtt az egész egyesült Romániának képviselőit, a Dnyesztertől a Tiszáig, Hotintól a tengerig, Bojántól Dornavatráig, Szatmártól Sacelugig és Turnu Severintől Dorohoi-ig, lehetetlen, hogy ne kimondhatatlan kegyelettel gondoljak az ország nyolcszázezer halottjára és azokra az erdélyi, bukovinai és besszarábiai katonákra, akik vérük hullásával pecsételték meg mindörökre a nemzet egyesülését a mai természetes határai között. Erre a megszentelt örökségre ugy kell tekinteni, mint a legszentebb kincsre. A hozott áldozatok csak megerősítenek engem abban az elhatározásomban, hogy ingadozás nélkül és nagyobb elszántsággal, mint bármikor máskor tettem volna, igyekezzem megtartani az eskümet, hogy sértetlenül megőrzöm a nemzeti terület integritását.
Hogy ezt az ígéretemet megvalósíthassam, szükségem van a nemzet minden élő erejének hátsó gondolatok nélküli együttmüködésére. Ha nem egyesülünk mindnyájan, nem tudunk kellően megállani azok előtt, akik irigyelnek bennünket, mert megbonthatatlan erő vagyunk, amely a legujabb követelmények szerint organizált hadseregre támaszkodhat. Csak igy egyesülten lehetünk olyan erő, hogy teljes gondoskodásomat annak szentelhessem majd, hogy az országot véglegesen a béke és szorgalmas munka utjára vezessem.
Meg vagyok győződve, hogy mindenki politikai fölfogás, vallás és származás különbsége nélkül egy táborban fog egyesülni a trón körül, hogy mindnyájan együtt dolgozzunk országunk helyes berendezésén azokon az alapokon, amelyek az ország fejlődését lehetővé teszik és amelyek biztosítják neki azt a helyet, amelyet hivatva van elfoglalni a civilizált népek körében. Együtt kell dolgoznunk mindazokkal, akikkel össze vagyunk kötve és a barátság érzésével kell igyekeznünk minden néppel, de különösen szomszédinkkal egyetértésben, hogy megszüntessük azokat a bajokat, amelyeket a nagy világháboru okozott.
Nagy örömet érzek afölött, hogy végre viszontláthattam szeretett fiamat és most én nevelhetem őt tovább minden szeretetemmel a haza végtelen szeretetében. Románok, akik az ország négy tája felől jöttetek ide, egyesüljetek gondolataitokban és érzéseitekben. És most kezdődjék a munka!

Beszéde végén a király köszönetet mondott öccsének, Miklós hercegnek, valamint Saraceanu és Mirca Cristan régensnek az interregum alatt kifejtett müködésükért.
Károly király egész beszédét közvetlen hangon mondta el, amelyről lassanként lefoszlott az elfogadottság és meghatottság és utána a nemzetgyülés negyedóráig tartó üdvrivalgással ünnepelte a királyt. A királyválasztó nemzetgyülés Pop-Csicsó elnök zárószavaival, Károly király lelkes éltetése közben délután 5 órakor ért véget.


A Szabadság-téri gyülés tizezernyi közönsége a trianoni béke tizedik évfordulóján
1930 június

Vasárnap délelőtt a Szabadság-téri országzászlótartó emlékműnél a trianoni béke tizedik évfordulója alkalmából a Társadalmi Egyesületek Szövetsége és az Országos Reviziós Liga országos tiltakozó nagygyülést rendeztek. A tizezernyi tömeg példás fegyelmezettséggel sorakozott föl a hatalmas térségen. A nagygyűlést Ilosvay Gusztáv ny. államtitkár, a TESZ társelnöke nyitotta meg. Majd Urmánczy Nándor lépett a lobogókkal, virágokkal és szőnyegekkel ékes emelvényre.
- Amikor a trianoni békét aláírták - mondotta - , nem vezették a magyar nemzetet bátor férfiak. Ma mindenütt pusztul a magyar, az elszakított területen éppen ugy, mint itthon a csonka hazában. Hangosan kell tiltakoznunk Trianon ellen, de ítéletet kell mondanunk a nagyhatalmak jelenlegi magatartása fölött is. A nagyhatalmak most már rájöttek a trianoni béke tarthatatlanságára és mégsem igyekeznek azon változtatni. Nem szabad ezt a nagy pört elodáznunk utódainkra, mert a történelem itélőszéke nem menthet föl bennünket a gyávaság és a kötelességszegés sulyos vádja alól.
A nagy tetszéssel fogadott beszéd után Urmánczy Nándor fölolvasta a határozati javaslatot, amelyben a nagygyülés meghunyászkodás helyett erős, elszánt kormányzati irányt követel.
A nagygyülés a határozati javaslatot egyhangulag elfogadta, majd Lukács György mondott beszédet. Lukács György beszéde végén határozati javaslatot terjesztett a nagygyülés elé és azt inditványozza, hogy ezt a nagygyülés vezetősége haladéktalanul juttassa el a Népszövetséghez.
A Népszövetséghez eljuttatandó memorandum gondolatával a nagygyülés közönsége nem értett egyet, számos fölkiáltás és közbeszólás demonstrálta, hogy nem nagyon biznak a Népszövetségben.
Amire Ilosvay Gusztáv elnök néhány szóval megmagyarázta a hallgatóságnak, hogy meg kell tenni ezt a lépést, demonstrálni kell, hogy a törvényszabta határokon belül igyekszünk változtatni Magyarország sulyos helyzetén és ezért okvetlenül el kell jutnia a tiltakozó szónak a Népszövetség elé is. A nagygyülés ezután hozzájárul a memorandumhoz.
Eckhardt Tibor volt a következő szónok, aki Louchaur pesti előadásáról a következőket mondta:
- A gyilkos amerikai versennyel szemben kiváltkép az európai kis agrárállamok nem maradhatnak fönn, nem lesz módjuk rá, hogy terményeiket érteksíthessék. Másrészről - hangoztatta a francia politikus - hogy Európának szüksége van a politikai kibékülésre. Minden európai államnak az általános szolidaritás magaslatára kell emelkednie, közös szövetségbe tömörülnie, mert a jövő sulyosbodó gazdasági harcában csak nagy egységek, a nagy államalakulatok állhatják meg helyüket.
Kétségtelen, hogy ezek a javaslatok komoly helyről érkeztek, a megokolás is helytálló mert a folytonos megőrlő viszály helyett végre állandó békének kell lennie. A mi fölfogásunk szerint Magyarország csak akkor vehet részt szíve szerint a páneurópai szövetségben, ha jogos sérelmei reparáltatnak és jogos követelései kielégíttetnek.
Tagadnunk kell, hogy Magyarország már betöltötte a történelmi hivatását és a magyar nép kihalóban levő fajta, mert igenis élünk és élni akarunk, sőt merem mondani, a jövőben még nagyobb hivatás vár a magyarságra, mint az elmult évezredben.
Befejezésül Eckhardt Tibor fölolvasta annak a táviratnak a szövegét, amellyel indítványára a nagygyülés Rothermere lordot üdvözölte.
Végül Eöttevényi Oliverné, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének, Magsay-Gaál Dénes az egyetemi ifjuság képviseletében, Petykó Árpád a magyar munkások nevében, Végh János pedig a magyar iparostársadalom megbízásából mondottak lelkesítő beszédeket.


A szerbek már késznek látják a román-szerb vámuniót
1930 augusztus

A jugoszláv és román szakértők szombati tanácskozása azzal végződött, hogy Románia és Jugoszlávia között sikerült egy ideiglenes gazdasági megegyezés föltételeit megállapitani. Ez az ideiglenes szerződés mindaddig jogi alapja marad a két ország kereskedelmi és gazdasági viszonyainak, amig a sinajai tanácskozás határozatához képest a szeptember elsején életbelépő végleges szerződés el nem készül.
Belgrádi politikai körökben a megegyezésnek nagy jelentőséget tulajdonitanak és különösen nagy föltünést kelt dr. Franges tárcanélküli miniszter nyilatkozata, aki résztvett a sinajai tárgyalásokon. Franges ebben a nyilatkozatban már kifejezetten román-jugoszláv vámunió létrehozataláról beszél, amely idővel átalános vámunióvá fog kiépittetni.
Ez az unió egyelőre nem a jugoszláv és román nyersanyagokból előállitott iparcikkekre fog vonatkozni, hanem főleg mezőgazdasági terményekre.
A vámunió területe harminckétmillió fogyasztóra terjed ki és Franges azt reméli, hogy az unióhoz legközelebb Csehország, majd pedig a többi országok is csatlakozni fognak.


Illusztráció: nagygyűlés a trianoni béke tizedik évfordulóján