Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34): Ikervágányok

Nic Hanu fotója

Úgy fejeztem be legutoljára: "úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is egyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogy tulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylat olyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabad kivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (33): Füst az Ufó felett

Henning János: Éjjeli gyors

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem, amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes, harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az önkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál, félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd jelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt. Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás, az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az általuk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert és nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan, szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve. Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból, csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját az egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb, ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll, ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik, csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az egész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket, vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt gallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is, de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a másiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról, ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes, sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle. Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy tulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32): Átutazóban

Biró Károly: Nosztalgia

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (31): Fordítókorongon

Székely vasúti hálózati tervek, 1894

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak is olyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás. Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálva a felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol az ember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és ne tovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, a fordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végül ugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történt egyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabeli fotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szeme és objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr, bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpen lehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetni szinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarással szavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánál maradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhány napig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ott figyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elé kerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonban megfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóba állnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kell mindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesek bizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogy a vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynek tekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általános bizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúti csomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevés vizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzá szárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális, a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkör családiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziók emberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabb kommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogy látatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek, és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, mely azokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben az országban, ahol – bármi történjék is másutt – a magyarság abszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magához hűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nem csupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is, pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonal futott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszett álom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazás nem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végső megállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzös tovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnan aztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba, amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföld felemeléséről szóló országos (világmegváltó) viták és elképzelések kapcsán sokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottak át a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek (ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdasági lehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldi nemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna a valóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve, olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelyt közvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel és Sepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módján illeszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközi vasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét – amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy a természetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd: vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez már Dédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időben ezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékű nosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppen elterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosan gomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosan rátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebb légmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azok megsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nem akarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fog emiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem, esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetek óta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatát tudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem, amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, ő szeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlan ideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlen válaszaimmal...

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (104)

Geraldin királyné és Zog király

Budapest és az ország a rádió előtt
1938 április


Vasárnap délután félhatkor megélénkült Budapest uccáinak a képe. Zsúfoltak voltak villamosok, autobuszok, emberekkel tömve a járdák. A szokásos vasárnapi őgyelgés helyett most látni lehetet mindenkin: célja van, vár valamit, siet valahová…
Budapest népe hazasietett, hogy végighallgassa Magyarország Kormányzójának rádiószózatát. Az ujságok kiadóhivatalainak kifüggesztett táblák előtt sokszáz főnyi közönség várakozik, de a futballderby eredményei nem izgatták a tömeget. Nem hallunk szokásos vitákat és veszekedéseket, halkan beszélnek az emberek és csöndesen várják, mikor jelenik meg a kiadóhivatalok homlokán a Kormányzó beszéde. Egy-egy lakásban, különösen, ahol kevesebb a rádió, több család gyűlik össze, ismerősök, sőt idegenek is bekopogtatnak és mindenki szívesen látott vendég…
A főváros minden nagy mozijában is közvetítették a Kormányzó szózatát.
A hiradók és a kisfilmek után szünet következett, azután félhétre becsöngették a közönséget és a műsor folytatása helyett a Kormányzó beszédét közvetítette a mozi hangszórója. A kis mozik egy részében technikai akadálya volt annak, hogy bekapcsolják a mikrófont: ezekben a mozikban a hatórás előadásokon alig lézengett egypár ember. A legtöbb nagy pesti kávéház már tegnap este óta hirdeti, hogy közvetíteni fogja a Kormányzó szózatát. Hat óra tájban zsúfolásig megtelnek az összes nyilvános helyiségek, amelyekben szól a rádió.
Mi az egyik legnagyobb budapesti kávéházban hallgattuk végig a kormányzói szózatot. Nemcsak a rendes vendégek ülnek itt az asztalok körül, szegény, kopottruhás, egyszerű emberek álldogálnak az asztalok között és némán, arcukon a megilletődöttség komolyságával várakoznak. A pincérek, akik máskor talán nem látják szívesen az ilyenfajta vendégeket, most örömmel tessékelik beljebb őket. Százszámra állnak és várnak az emberek, az asztalok között mozdulni sem lehet. A bemondó szavai után méltóságteles csendben szólal meg a Kormányzó.


Ünnepelik a Kormányzót
Az emberek előbb meghatott tisztelettel figyelnek a hangszóróra, aztán egyszerre kipirulnak az arcuk, áttüzesednek a tekintetek, felragyognak a szemek. Érezni lehet a levegőben a lelkesedést, a szeretetet, amellyel a kormányzó minden egyes szavát fogadják.
Egy-egy mondat után felharsan az éljenzés és a taps, de azután ismét nagy, nagy csend, nehogy a Kormányzó beszédének egyetlen mondata is elvesszen. Az utolsó szavaknál egetverő, tomboló tapsorkánok, éljenáradat. Az emberek felállnak és csillogó szemmel, lelkesedéstől érces hangon énekli végig a Himnuszt. Amikor a nemzeti ima utolsó akkordja is szertefoszlik a levegőben, percekig harsog a lelkes kiáltás: 
- Éljen a Kormányzó! Éljen a Kormányzó!
Ezen a verőfényes vasárnapon mindenki a szabadban, az uccákon tartózkodott, amint közeledett a rádióbeszéd - így szólnak telefonjelentéseink a Dunántúlról, a Tiszántúlról, a Duna-Tisza közéről és a Felvidékről - városokban és falvakban egyaránt hazafelé özönlött a sokaság. Mintha egy láthatatlan nagy Trombita fújná a takarodót az egész ország népének, mindenki otthonába tért vissza, még a szürkület előtt. Csak azokon a nyilvános helyeken, kávéházakban, vendéglőkben láttak tudósítóink továbbra is nagyobb tömegeket, amelyeknek a helyisége rádióval van fölszerelve. Amint félhétkor, a fejedelmek és katonák pontosságával, megszólalt Magyarország kormányzójának zengő férfias hangja a mikrófonban, szinte érezni lehetett, hogy nagy-nagy némaság borul nyolc és fél millió emberre. Mindenki a mikrófon rezdülését leste visszafogott lélekzettel ebben az országban. Családok és baráti körök ülték körül a rádiót, de mintha érezték volna, hogy a kormányzói beszéd mindenkinek szól, mindenkire tartozik és mindenkié: a langyos tavaszi estében kinyitották az ablakot, hogy az uccákat és tereket is betöltse Horthy Miklós hangja.
Az ország legkülönbözőbb pontjairól nagyközségekből, kisebb falvakból jelentették Újságunk tudósítói, hogy a község népe odacsoportosult azokhoz a házakhoz, amelyről tudja, hogy falaik között rádiókészülékeket tartanak. Ötven-hatvan ember is szorongott az ilyen házak körül, uccán, az ablakok alatt és leste a beszédet. Hasonló volt a helyzet a városokban. A rádióval felszerelt kávéházi helyiségek zsúfoltak, de némák maradtak.
Mikor aztán a beszéd utolsó mondatai is belé hullottak a csöndbe, az uccán figyelők és a mozikban, kávéházakban szorongók ajkán felzúgott a lelkes éljen-riadalom.
Igy fogadta Magyarország az államfő beszédét, mint egy család, amely körülüli és komoly figyelő arccal, fogékony lélekkel hallgatta a család fejét….




A magyar arisztokrácia koronázási díszben vesz részt Apponyi Geraldine 27-iki tiranai esküvőjén
1938 április


A magyar vendégek teljes névsora és az esküvői ünnepségek részletes programja * A legviharosabb világesemények sem tudják elterelni az érdeklődést a tavasz egyik közelgő társadalmi, sőt politikai szenzációjáról. * Apponyi Geraldine grófnő és I. Zog király tiranai esküvőjéről.
Estélyiruhák és frakkok készülnek, öreg szekrények mélyéből évszázados díszmagyarok kerülnek elő, középkori családi ékszereket és ereklyéket készítenek elő az albániai utazásra. A magyar arisztokráciának számos közismert és népszerű tagja utazik le Albánia fővárosába, hogy április 27-én jelen legyen, amikor Zseri grófné örök hűséget esküszik Zog királynak és - Albániának, amelynek új korszakában első királynéja lesz.
Zseri grófnő számos budapesti ismerőse és barátja autón utazik le az esküvőre. Ez az autóút ma már kellemes utazás. Budapesttől a tiranai királyi palotáig remek széles betonút vezet. Néhány évvel ezelőtt még vakmerő vállalkozásnak, valóságos keleti expedíciónak számított volna autóval nekivágni Albánia hegyes vidékeinek. A vakmerő vállalkozó rövidesen le is kellett volna mondania tervéről és átszállnia ló-, vagy szamárhátra….
Autón utazik Esterházy Antal herceg, Lichtenstein Jánosné hercegné, Szapáry Marianne grófnő, Széchényi Hanna grófnő, Apponyi Károly és felesége, Apponyi Alfréd és felesége, Eszterházy Alice grófné és Hunyor Imre ügyvéd. Vannak akik bonyolultabb úton jutnak el Tiranába: Urbán Gáspár báróék és Edelsheim Lipót gróf meg a felesége például vonaton Rómába utaznak, s onnan repülőgépen mennek át Tiranába. A felsoroltakon kívül még Károlyi Sándor grófék, Hunyady Margit grófnő, gróf Forgách Antal és Hanna, Waldstein József gróf, Festetics Sándorné grófné leányával, Izabellával, a királyi menyasszony legjobb barátnőjével és Teleki Katinka grófnő, Zseri grófnő másik legjobb barátnője utaznak a tiranai esküvőre. Most már a teljes és részletes programot is összeállították, Albánia igazi királyi pompával és boldog lelkesedéssel készül királyának esküvőjére. Április 25-én, hétfőn este tíz órakor, udvari bált rendeznek. Ezen a bálon mutatják be a magyar vendégeket az albán uralkodónak. A bálra a meghívók „teljes díszt” írnak elő, ami annyit jelent, hogy frakkban például nem szabad megjelenni. A férfiak nemzeti díszruhában, a magyarok tehát díszmagyarban, a diplomaták diplomatafrakkban, a katonák pedig díszegyenruhában kötelesek megjelenni.
Természetesen a rendjeleket és az ékszereket viselni kell. Ugy halljuk, hogy a magyar arisztokrata hölgyek, akiknek már régen nem volt alkalmuk ilyenfajta pompás történelmi parádén résztvenni, olyan káprázatos, vagyont érő ékszerekkel indulnak útnak Tirana felé, hogy a drágaságok felvonulása külön szenzációja lesz az esküvőnek. Másnap kedden a király küldöttséget fogad, a magyar vendégek pedig Szkatariba és Durazzóba rándulnak ki s egyéb kirándulásokra indulnak a szkipetárok földjén, a fekete hegyek országában. Kedden este, a tiszti kaszinó bálján, az albán hadsereg tisztjeinek mutatja be a király menyaszonyát.
Az udvarba járatos tisztek egy része persze már ismeri a szép magyar grófkisasszonyt, de azon a kedd estén történik majd meg a hivatalos bemutatás. Másnap 27-én délelőtt tíz órakor lesz az esküvő. Persze, az esküvőre is teljes ünnepi parádéban vonul ki mindenki.
Még a hölgyek is régi történelmi díszmagyarokat, brokát szoknyákat és prémes mentéket fognak viselni.
A magyar arisztokrata hölgyek IV. Károly király koronázásakor hordták utoljára ezeket a történelmi öltözékeket. Féltizenkettőkor lesz vége az esküvőnek. A király és a királyné ezután küldöttséget fogadnak: az ország gratulál királyának és királynéjának. Felvonul a parlament, a kormány, a külföldi követségek, a hadsereg, az egyházak és a különböző tartományok küldöttségei.
A küldöttségek fogadása lesz Apponyi Geraldine grófnő első hivatalos királynéi ténykedése.
A magyar és a többi külföldi vendégek az esküvő után 160 személyes partyn vesznek részt. Április 27-én, szerdán délután 4 órakor érnek véget a tiranai ünnepségek. Az albán király és felesége az esti órákban a durazzói nyári palotába utaznak, onnan pedig nyáron kéthónapos tengeri üdülésre indulnak. Érdekesen döntött Zog király leendő felesége udvarhölgyeinek ügyében. Az udvarhölgyi teendőket egyelőre az osztrák Rüdiger bárónő végzi Apponyi Geraldine grófkisasszony mellett. Rüdiger bárónő utazik velük Durazzóba is. Ott más udvarhölgy nem teljesít szolgálatot, főleg azért, mert a kis kastélyban - nincs elég hely. Ősszel, ha visszatérnek Tiranába, akkor kezdődik majd az igazi udvartartás és ekkor lép szolgálatba az a magyar arisztokrata hölgy, akit a király felesége udvarhölgyévé már kinevezett, de akinek nevét egyelőre nem óhajtja nyilvánosságra hozni. A harmadik udvarhölgyi állást nem töltik be. A budapesti főúri társaság egy-egy tagja, Zseri grófnő régi pesti barátnői is lerándulnak néhány hónapra Tiranába, az éppen ott időző rokon hölgy vagy barátnő tölti majd be a harmadik udvarhölgy szerepét. Tiranába a király húgain kívül nem igen lesz társasága Geraldine grófnőnek, ezért állandó budapesti vendégeskedéssel akarja a király élénkíteni és felfrissíteni Geraldine királyné környezetét.
Budapestre a királyi pár egyelőre nem látogat el.
Ennek az elhatározásnak érdekes és persze hétpecsétes titok alatt őrzött oka van. Apponyi Geraldine grófnőnek a pesti társaságban még sok olyan jóbarátja és ???? pajtása van, akiket, ha mint királyné térne vissza Budapestre, esetleg nem látogathatna meg, vagy nem fogadhatna az udvari etikett tilalma miatt sem. Mivel nem akar senkit sem megbántani, csak akkor tér majd vissza Budapestre, ha már elmult egy kis idő azóta, hogy Zseri grófnőből a régi jópajtásból, Geraldine őfelsége, Albánia királynéja lett…




Hitler soha többé nem akar háborút
1938 május


Berlin, május 1.
A nemzeti ünneppé nyilvánított május elsején legelőször az ifjúság vonult az olimpiai stadionba. Berlin területéről 150.000 Hitler-ifjú és leány sorakozott fel Hitler üdvözlésére. Az 1937-38. évi német filmdíjat Leni Riefensthat kapja „Olympia népek ünnepére, szépség ünnepe” című filmjéért. Az idei német könyvdíj nyertese Baldur von Schirach „A hívek dala” címen kiadott verskötete, amelyben az 1933-tól 1937-ig terjedő üldöztetés éveiben az osztrák Hitler-ifjúság ismeretlen nevű költőinek verseit gyűjtötte össze.
A május elsejei ünnepségek kimagasló eseménye a Lustgartenben tartott nagy ünnepség volt, amelyen Hitler kancellár beszélt:
- Egyetlen néppel sem bánt a sors oly mostohán, mint velünk - mondotta a kancellár. - Térben korlátozva, nagy népsűrűséggel, körülöttünk pedig az irigyek és ellenségek tömege. Igy tehát a létért folytatott harc Németországban még nehezebb mint másutt. A német gazdasági politika elve: segíts magadon! - Én is ismerem ezt a jelszót, hogy „soha többé háborút!” Hiszen ez az én saját jelszavam.
A jelszónak nemcsak így kell hangzani: „Soha többé háborút!” hanem így kell hangzania: „Soha többé polgárháborút, soha többé osztályharcot!” A mai május elseje rendkívüli ünnep, mert hat és félmillió német lépett be a német nép sorsközönségébe. Ez a tény új feladatokat ró reánk.
Bármilyen nehezek lesznek is azonban a problémák, egyetlen pillanatig sem kételkedem abban, hogy rövid néhány éven belül sikerül mindezeket a kérdéseket megoldanunk.




Halálos repülőkatasztrófa érte az albán király esküvőjéről hazautazó újságírókat
Olasz óriásgépük sziklafalba ütközött, 20 olasz, angol, görög, német ujságíró és a római albán követ szörnyethalt.
1938 május


Róma, május 1.
Két napja egész Olaszország feszült izgalommal és aggodalommal várta a híreket az Ala Littoria hárommotoros nagy utasszállító gépéről, amely szombaton reggel indult el Tiranából, az albán fővárosból Brindisi olasz kikötő felé.
A gépnek nyoma veszett, vasárnap a déli órákig egyáltalán semmi hír sem érkezett felőle.
Csak azt tudták, hogy tizennégy utassal és hattagú személyzettel szállt fel, az utasok legnagyobb része olasz és külföldi ujságíró volt, akik az albán királyi menyegzőről számoltak be lapjaiknak. Délután bizonyossá vált, hogy a repülőgép vagy a tengerbe zuhant, vagy más szerencsétlenség érte.


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

JA beszélgetése a dinnyehéjjal

Jan Palach * Fotó Ryszard Siwiec, 1968  

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
/A DUNÁNÁL/


S mert a közelben, valahol, ültem már egyszer, úgy gondolták, itt a helyem. Engem ide ültettek mintegy harminc éve - okos fők, kegyesek.


Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
/SZÁMVETÉS/


Azóta is keresik a helyemet a hazában. Ahol majd elnézek minden s mindenki felett, és nem sok vizet zavarok.


Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
/REMÉNYTELENÜL/


Megvallom, én is nehezen találom, hol is lenne a helyem. Valahogy megszoktam itt. Ha lehet, ne űzzetek el. Ilyen hálás, igénytelen, szótalan hajléktalanja sosem lesz Budapestnek.


Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
/SZÁMVETÉS/


Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
/NEM EMEL FÖL/


Nem hánytorgatom fel, hogy milyen kapzsi módon védjeggyé silányítottátok nevem, szellemem: erősen vitatott díjként vagyok ma áldás és átok, egyetemként diplomagyár, lakótelepként betondzsungel, könyvtárként eszmetemető, utcanévként kopott kabát, szülőotthonként vetélők tanyája; ha kóborlásra fognám, mindenütt koszlott nevembe botlanék...


Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
/APÁM ÉS ANYÁM/


Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
/JAJ, MAJDNEM.../


De azért jó nekem itt a Dunánál - pedig hallom, dörzsöli már tenyerét Balatonszárszó, hogy holtomból életet kovácsol most magának, kegyesen befogad engem, bronzban és fényben, ahogy a jó Marton László engem 1980-ban megszobort. Ha ebbe én is beleszólhatok, maradjon immár minden úgy, ahogy történt ezen a véráztatta, szeles téren, ahol a metró is megáll...


Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
/ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT.../


Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás -
most érted: ha reggel a csürhe kijár,
mért káromkodik mindig a kondás.
/REGGELI FÉNY/


Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
/EMBEREK/


Papírok, szónoklatok, petíciók lobognak - védbeszéd s vádak - értem és ellenem; kettétörnék a ceruzámat, kik rosszalják költészetem és azt, hogy annyi kisemmizés, nyomor és kín dacára kiutat kerestem, súlyosan ül rajtunk a kor, akár a síneken a testem.


A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.


Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?
/TEHERVONATOK TOLATNAK.../


Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?


Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
/ŐSZ/


Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket -
rágd a szivükbe - nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.
/SZÁLLJ, KÖLTEMÉNY/


A bűnös mindig az, ki szólni nem tud; s ha kimondják, hát megfogan a szó. Azzal éltem és azzal haltam, hogy e világon nincsen hozzámfogható, nagyobb vétkes, és nem siet senki megcáfolni ezt. Ítélet mégsincs, de naponta végighallani a megunt, lejáratott lemezt...


Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
/EGY BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS IRATAIBÓL/


még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
/MAGAD EMÉSZTŐ.../


Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
/IRGALOM/


Senki nem mondja ki, de érzem, a csípős pesti szmogból lappangva is kifeslik a félelem, hogy itt, a Kossuth-tér hajlatán, hol annyi kókler és sarlatán végigmasírozott a történelmen, a méla dinnyehéj-szemlélőből, az egykori újsághírek vézna szárszói áldozatából egyszer még Jan Palach-há változom!


Nézz a furfangos csecsemőre:
      bömböl, hogy szánassa magát,
      de míg mosolyog az emlőre,
      növeszti körmét és fogát.
/VILÁGOSÍTSD FÖL/


(Az idézeteket kigyűjtötte, s köztük a Költő esedékes mai gondolatait kibarchobázta: Cseke Gábor)

Elvetélt szó...

(Mit ír és mit nem barátunk, Györffi Kálmán?)

Alacsony, konok kicsiny emberkének ismertem meg - annál nagyobb volt a tekintélye a szememben. Különösen, amikor megtudtam, hogy a KISZ-díjra javasolt elbeszélés gyűjteményt, ami a Forrásban jelent meg, ez a kemény kézszorítású, dörmögő, kapadohányt szívó emberke gyöngyözte ki magából.


Hol vagy, Györffi Kálmán? Te, aki immár végérvényesen benne vagy a romániai magyar irodalom "nagy Brehmjében", a Balogh Edgár megálmodta és Dávid Gyula befejezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban?


*


Györffi Kálmán (Erdőszentgyörgy, 1945. márc. 26.) – prózaíró. A marosvásárhelyi Unirea Középiskola elvégzése után (1963) először építészeti technikumba járt, majd a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1976). Gyergyószentmiklóson volt tanár, 1980-tól az Előre munkatársa. Marosvásárhelyen él. Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1968), majd az Utunk, Igaz Szó is közölte novelláit, kisregényeit.


Forrás-kötetét, a Csendes hétköznapok c. KISZ-díjas novellagyűjteményt 1973-ban adták ki. Prózáját már indulásakor megkapó életközelség, mély, elemző lényeglátás, eszköztelenségében is árnyalt stílus jellemzi. Bensőségesen, kivételes érzékenységgel ábrázolja a hétköznapok, az egyszerű emberek világát, élménygazdagság, az élet intenzitása hatja át írásait. Olykor szenvtelennek tűnő, tárgyiasan leltározó stílusával az eldologiasodás veszélyére döbbenti rá a tárgyi világnak kiszolgáltatott embert. Vissza-visszatérő motívum írásaiban az építkezés s a vele járó, olykor emberséget csorbító áldozat. "Nem agyafúrt, hanem szelíden megszállott Sziszifuszok vívják hétköznapi, csendes harcukat e novellák téglarakásai, cementeszsákjai között, hónapos szobáiban és kisudvarain" – írja róla Marosi Péter. E téma nagyobb igényű kibontása a Házavatás c. kisregény (Házavatás. Ágnes. Két kisregény, 1975). Az öregség és mindenfajta szenvedés ábrázolására is különös hajlama van: szimbólumértékű az Ágnes tragikus-groteszk portréja.


Az idő felbontásával, a mondat kereteinek tágításával már korán kísérletezik: sajátos, ahogyan a leírás, elbeszélés, visszaemlékezés és dialógus elemeit egy mondaton belül keveri, anélkül, hogy az olvasót kizökkentené a hatás szintetikus befogadásának folyamatából. A visszatekintő c. regényében (1978) az idő felbontásának és sűrítésének történelmi dimenziókat is átfogó, újszerű technikáját valósítja meg. Előbb az Igaz Szóban, majd hasonló c. elbeszéléskötetében is megjelent kisregénye, A nagy kórház a kiszolgáltatottság szimbóluma (1981). A tehetetlenség – sugallja ez az írás – nem fér össze az öntudattal. Ennek az összeférhetetlenségnek a nyers, fölényes, fekete humort sem megvető ábrázolásával a szerző azok ellen az adottságok ellen lázít, amelyek e kettőt mégis békés egymás mellett élésre kényszerítik.


Sodoma, avagy kiáltás az emberért c. bibliai tárgykörű drámája (Igaz Szó 1982/9) önmeghatározása szerint "groteszk játék": tiltakozás az atomháborúval fenyegető fegyverkezési verseny ellen.


(Gy. É.) [Gyimesi Éva]


Marosi Péter: Emléktárgyak leltára. Utunk 1974/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 29–34. – Gálfalvi Zsolt: Gy. K.: Csendes hétköznapok. Igaz Szó 1974/2. – Szávai Géza: Csendes hétköznapok és csodák. A Hét 1974/10. – Szőcs István: Címkézhetetlenül... Utunk 1975/27; uő: Az élet, amint a túlsó partról integet. Előre 1982. ápr. 8. – Nagy Pál: Felépül egy ház, meghal egy öregasszony. A Hét 1975/31. – Borcsa János: A nagy kórházban. Ifjúmunkás 1982/22. – Kovács János: Béna világ. Utunk 1982/21. * A[rany]SZ[alag]T[ár]: Gy. K. munkásságáról. L[iteratura]M[agh.] 1306.


*


Címszavadat az a Gy. É. - vagyis hát Gyimesi Éva - fogalmazta, akiről az idén, így vagy úgy, de nagyon sokan megemlékeztünk, és akinek a ceruuzáját minden körülmények között a mértéktartó, józan mérlegelés vezérelte, még nyilvánvaló szimpátiák esetében is. De ő már nem írja tovább, nem igazítja ki ezt a csonka bemutatót. Amit immár csak Te toldhatsz meg érvényes szavaiddal...


De a címszón túl, mélyen él bennem általam utolsónak ismert köteted, A nagy kórház, amelyet természetesen a címadó kisregény dominál, a többi rövidpróza - hadd soroljam föl: Integetsz majd a túlsó partról, A mellény, Egy kutya és a háború, A nyaralás, Az órásmester, A hegedű, A kórista - mind-mind csak asszisztencia, kíséret, körítés, mint a sült pisztráng mellé a két, petrezselyemmel fellobogózott rizskupac...


És mégis, most Az órásmester-rel idézlek meg, ezzel a rövid, de mélyértelmű krokival, ami - mint később kiderült, a Te írói alapállásodra is bélyeget nyomott...


*


Györffi Kálmán: Az órásmester


1.

Ó, gyönyörű volt ez a műhely, a kisváros egyetlen órajavító műhelye, kirakatában azokkal a szép, apró fogaskerekekkel meg a ragyogó, zománcos óraszámlapokkal a vérvörös bársonnyal borított polcokon, gyönyörű volt ez a műhely a beüvegezett pultjával, az üveg alatt a rengeteg karórával meg zsebórával, és a dolgozóasztalkán a szépen sorba állított nagyítókkal, csipeszekkel, parányi csavarhúzókkal, kis kalapácsokkal, ollónyi harapófogókkal.


—  Ilyen tisztaságot a  fogorvosnál  sem talál, uram  — mondta valamikor Miklós, illetve
—  Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, elvtársam — mondogatja mindenkinek Miklós bácsi.


Olyankor büszkén körülnéz az öreg, számba veszi egyenként a falon az órákat, azokat a pötyögő kis faliórákat, azokat a búgó, faburkolatos, zengő órákat, a sallangos, zenélő órákat, a színes, kakukkos órákat, a komoly, beüvegezett, nagy ingaórákat, legelteti rajtuk a szemét jólesően az öreg, és amikor az a rengeteg óra hirtelen táncra perdül, hogy elüsse az egészet, vagy pláné a delet, olyankor féloldalra hajtja fejét az öreg, kikukkint kéjesen a kezében lévő apró kis karórából, szemét is lehunyja a nagyítócső alatt, úgy hallgatja végig a kondulásokat, huhhintásokat, pendüléseket, dobbanásokat, az orrlyuka tágra nyílik, mintha valósággal belélegezné ezt a zenebonát, ezt a — csupán az ő fülének — mennyei zenét, olyankor a kezében ritmusra mozog a csavarhúzó, mintha vezényelné ezt az elszabadult, megvadult zenekart: fortissimo! tíz! tizenegy! tizenkettő! stop!


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzésekre kell kattintani)

Kölcsönsorok: Alexandru Lungu

A marosvásárhelyi Vatra folyóirat friss számai mindig felköltik bennem a szunnyadó fordítót; provokálnak. Hát még, hogy az idei 9-10-es összevont szám egyik fő érdekessége Alexandru Lungu, az utolsó román avangárd költő bemutatása/felfedezése a mai olvasó számára.


Sz. 1924 (Cetatea Alba)-mh. 2008-ban, Bonnban. Orvosit végzett Bukarestben, hormonkutatásai, a biológiai időre, az időjárás és az egészség kapcsolatát vizsgáló kutatásai jelentősek. 1973-ban Németországban telepszik le, előbb kórházban dolgozik, majd feleségével együtt 14 éven át magánrendelőt tart fenn Raubachban. 16 évesen közöl először verset, 1945-ben Ion Minulescu díjat kap Ora 25 (A 25. óra) c. kötetével. Irodalmi munkásságát gazdag képzőművészeti tevékenység egészíti ki. Feleségével együtt szerkesztik az Argo c. költészeti és grafikai füzetet, amelynek számos, külföldön élő román író lesz munkatársa. rendszerint maga illusztrálja verseskönyveit, melyek száma jelentős. Az összeállítást bevezető Iuloan Boldea szerint Lungu költészetének, bár nem ismeretlen az olvasó előtt, csak ezután tárják majd fel valóságos mélységeit, dimenzióit. A Vatra nem mulasztja el, hogy a kritikai bemutatás mellett reprezentatív válogatással érzékeltesse e rendkívüli lírai tehetség életművének csúcsait. Egyik terjedelmes, valósággal szerelvény-hosszúságú versét örömmel és sietve ültettem át magyarra. 

ALEXANDRU LUNGU

Madárvonat / Trenul cu păsări

Jöjjön már boruljon ránk
még inkább
vonjon be ereszkedjék le
az este
a mindent eldöntő idő
csöndesen haldokló fénye
mikor a csillagok még
ismeretelenül röppennek fel a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
sóhajtás
suhan tán egy bágyadt angyal
vagy a lég az mely öröm-
könnyeket zokog
szinte érezni
a megbillent földet amint a lélekbe
hatol
akár egy sanda árny pengéje
vagy egy titokrög
csuszamlása
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.


Még túlságosan éles
a hazugságok tükre
hogy este lehessen
annál jobban
szomjazom a távolban elnézni
miként bújnak elő a semmiből
az alkony menta szagú alakjai
s hogyan falják föl
egyik a másikának
hűvösen illó testét
míg valahol messze egy vonat
kúszik
a láthatáron túl
vég nélküli útján
fáradt madarakkal
arcuk meglepően emberi
asszonymadarak férfimadarak
szunyókálnak
a vonat egyhangú ringásától
fel nem adva a személytelen feszültséget
az álombeli rettegés páráját
amely mindig belengi
az utazások fordulatait


Oly különös és roppant kellemes
az esti haldoklások meghitt
idején
gondolatban kiejteni
egy szót
bármelyik egyszerű szót
a maga tökéletes magvasságában
lehántva róla a századok
által rendre rázúdított fojtogató történelmi
hitegetést
már-már ijesztő
hogy az elcsigázott madarak
nők férfiak
véget nem érő utazásukon
jól hallanak engem
és tisztán megértik
hangtalanul
kiejtett szavaim
mikor 
a csillagok felröppennek a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
akkor is ha én örökké
már-már mozdulatlanul
itt
fogok állni
az esti
zokogásokba fúló légben
és soha sem feledem
hogy máig sem adatott
meg nekem meglátni
az elhaladó vonatot
valahol
nagyon távol túl a láthatáron


Jöjjön már boruljon ránk
hamarább
az este
biztos vagyok hogy a fáradt madarak
most is
véget nem érő utazásukon
asszonymadarak férfimadarak
meghallanak
megértik gondolatban kiejtett
szavaimat
és válaszuk az a
lélekben megdőlt árnyék
és hallgatag titokgöröngy 
csuszamlása lesz
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.


Cseke Gábor fordítása


*


Să vină să cadă
mai curând
să se lase să coboare
seara
ceasul de cumpănă
agonia lină a luminii
când anonime încă
stelele se înalţă din fântâni
zgâriind faţa nevăzută a lucrurilor
de se aude
un suspin ca de înger bolnav
ori poate văzduhul înecat
într-un plâns bucuros
de se simte
înclinarea pământului pătrunzând
în suflet
asemenea unui cuţit de umbră piezişă
ori unui bulgăre de mister
lunecând
pe povârnişul de neiertat al melancoliei


(A folytatáshoz mindig a  További bejegyzések-re kell kattintani)