2010. április 30., péntek

Pomogáts erdélyi irodalomtörténetét olvasva... (5)


A nyelvtudomány és a nyelvművelés, akárcsak a történetírás és önismeret szellemi teljesítményeit jobbára érintőlegesen és jelzésértékűen tárgyalja Pomogáts könyve.

Azt hiszem, mert irodalomtörténetről lévén szó, ezzel egyet is lehet érteni. Hiszen ami ezen túl még elmondható és személyi teljesítményekre bontható, azt elvégzi a maga módján a hamarosan betetőzéshez érő Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL). Ebben az összefüggésben azért megakadt a szemem az alábbi, ártalmatlannak tűnő mondaton (173. oldal): "Ugyancsak említést érdemelnek a magyar-román szótárirodalom korszerű művei." Kár, hogy ezt a megállapítást nem követi demonstráció, s így nem tudjuk meg, miféle "korszerű művekre" gondol a szerző, aki úgy tetszik, többet tud nálunk, azoknál, akik továbbra is rendületlenül várjuk, hogy megszülessen az első valóban átfogó, korszerű román-magyar és magyar román nagyszótár, ami körül annyi legenda és szóbeszéd kering...

A tárgyalt időszak történetírásáról szólva Pomogáts megállapítja (178-179. oldal), hogy bár jellemző volt rá a vulgarizálás és a nagyromán nacionalizmus gépies kiszolgálása, amennyiben ezeket a rákfenéket sikerült mellőzni, a marxista szellemű kutatás még hasznot is hajtott, "amennyiben előtérbe kerültek a gazdaságtörténeti kutatások, ezek nyomán számos időtálló munka is született. Az elkészült műveken természetesen ott hagyta nyomát a kötelező marxista ideológia, szerzőik azonban arra törekedtek, hogy leírva néhány tiszteletkört az ideológiai kívánalmak körül, szakszerű kutatásokra, a történeti források hiteles felhasználására és tudományosan helytálló következtetésekre alapozzák munkájukat." Ha jól értelmezem ezt az enyhén ravasz csomagolástechnikát, akkor az derül ki, hogy tulajdonképpen inkább a vulgarizálás és a nacionalizmus voltak azok, amik lesilányították az erdélyi történelmi kutatásokat, hiszen a formális tiszteletkörök nem érintették a lényeget... (És akkor ebből mi következik? - ez az, amit elhallgat a mű...)

A költői örökség folytatói c. fejezet bevezető összefoglalójában (191. oldal) a háború utáni erdélyi líra alkotóinak besorolása úgy emlékezik meg a háborút túlélő, már bizonyított alkotókról, mint akik a szektariánus-sztálinista kurzus áldozataivá váltak: vagy elhallgattak, vagy arra kényszerültek, hogy "erőszakot téve saját költői természetükön, szerepet vállaljanak a hivatalos és kötelező (mondhatnám, rendőrileg szavatolt) költészet művelői között." A megállapítás velejével nincs is bajom, a megfogalmazásból azonban nem igazán tudom értelmezni a "rendőrileg szavatolást", még akkor sem, ha színesítés szándékával bedobott, egyszerű stílfordulatként könyvelem el. Kimondatlanul is az a hangulat árad belőle, mintha e korszak költői hatósági erőszaknak (akár terrornak is) engedelmeskedve írták volna le mindazt, amit írtak. Ezzel kapcsolatban tisztességesnek és mérvadónak a Bajor Andor hatvanas évekbeli álláspontját tartom, aki egy Huszár Sándornak adott interjúban (in: Az író asztalánál. Beszélgetések kortárs írókkal. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969) így fogalmazott: " A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent teltünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert mondd, Huszár úr, ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?"

Ugyanezen az oldalon olvasható az a summás értékelés, miszerint az erdélyi magyar költészetnek "igen sokat ártott az, hogy közvetlen módon kellett szerepet (sőt, szolgálatot) vállalnia a politikában, pontosabban a kommunista párt politikai és agitációs tevékenységében." E szentenciában csupán annyi sántít, hogy mindez teljes joggal elmondható valamennyi népi demokráciába terelt ország irodalmáról, költészetéről. Marad tehát a kérdés: mi hát a jellemző az erdélyi poézisre? Talán nem a költői életművek konkrét elemzése adhatja meg minderre a választ? Szerencsére, Pomogáts néhány oldallal odébb (196. oldal) észhez kap és elvégzi a szükséges pontosító általánosítást, de nem biztos, hogy a megfelelő helyen teszi ezt meg: "Igazából nem törhetünk pálcát az erdélyi irodalom ötvenes-hatvanas évei felett: a kommunista ideológia és politika iránt tanúsított illúziókban tulajdonképpen a kelet-közép-európai értelmiség (és irodalom) igen nagy része osztozott(Magyarországon is). Ennek tudatában kell mérlegre helyeznünk a most következő fejezetben annak a költői nemzedéknek a munkásságát, amelyhez Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Horváth István és Méliusz József tartozott."

Erre mondják azt, hogy - hát így kellett volna kezdeni!

*

Ugyaninnen, még néhány apróság: az erdélyi irodalom számára nemrég köztudatba dobott, korábban elfelejtett Derzsi Sándorról szólva, születési helyét helytelenül adja a könyv (197. oldal): a költő Kis-Küküllő megyében Somogyomban (és nem Somogyonban) látta meg a napvilágot.

A Szemlér Ferencet tárgyaló fejezetben (201. oldal) Deák Tamás értékelését idézve, a szerző megjegyzi: "Ez a minősítés semmiképpen sem jelenheti...", amiben nyilvánvalóan "jelentheti" a helyes olvasat. És csakis azért teszem szóvá, mert történetesen észrevettem. Mint ahogy valószínűleg, számos más elírás az én figyelmemet is elkerülte...

(Folytatom)

2010. április 29., csütörtök

Pót-Káfé: Égi lék / A feladó


Égi lék / Kedei Zoltán


Rohangálok élesre tőltött fegyverrel, elherdált szépségeket keresek.
Célba érés elött elverik a port. Elveszítem a nyugvópontot.
Fújja páráját a keserűség.
Hol jobbra figyelek, hol balra... Találkozom a tavasz gyöngyszemével:
himbálózó szépség, vágy és oldószer. Földhöz lapít.
Keresek egy csillagot, az ég meg sem rebben.
Alulnézetből mindent másképp látok. Alszanak a fák, susognak a levelek.
Angyal ropja táncát a fa tetején. Az öniróna szárnyai sebet ejtenek fejemen.
Égi léket kap a földi szerelem...

(Az illusztráció Kedei Zoltán munkája)

*

A feladó / Keszthelyi György

Született talán háromszor,
mint a népmesehősök -
barna hiszékenységét harmincháromszor
verte el rajta a rendbontó matyi -
a lúdas mégis mindig ő volt...

Világra gurult, mint dobókocka,
nem hallott népdalt, tanmesét,
felnőtt majdnem, mert úgy rendeződött,
hogy ő lett a kihúzott tétel:
játék, közhasznú szerszám - halott
ólomhuszár a gyerekszobában --
szögesdrót-vétkek hazajáró lelke
karmolta, húzta vékony grabancát,
ásott álmába taposóaknát --
( sehol egy szabálytalan, művészi kontűr,
egy rendhagyó, ártatlan görbület ) -
láncos eb leste, vedelte volna vérét
a várossá züllött, veszett faluvégen.

Kaszát-kapát-vasvillát forgattak arra
jancsik-juliskák - üvegszájat nyaltak,
ittak híg lőrét - sokat - faltak szalonnát.
Mezítláb mászott hegyre, csüngött holdkaréjon
annyi fehérfegyver fekete lelke közt;
hány divatjamúlt természetes halál
nem-tudni-mi-okból kérdése porlad ott,
a kétes tisztaságú fenegyerek-telken...

Szoruló torok hörgése - rémálom:
sújtólég huzata csapja meg, szénpor
fojtja - bányavidékek sötét szelleme,
lángot fogó dinamitmarka nyúl be
a földbe, robbant magának fészket --
az agy sáncaiban se békehimnusz,
se hétfejű sárkány: megváltó hőstettek
észérvei, magasztos motívumai... semmi.

Hagyta hát a teremtés öntelt színeit,
hagyta hervadni őket fekete tisztásokon
szürkén, monoton mindegypofával;
másféle hajnalok ideje letűnt,
mint esély, mint mentség... mint avas barátság.
Hátat fordított akkor a napnak,
rányalintott a sárgás borítékra,
megcímezte, feladta magát --
sercintett mennyboltra tökmaghéjat,
holnemvolt, nyálas csillaghulladékot.

2010. április 27.

Levél a ME.DOK szerkesztőihez

(Az alábbi szöveget a Kolozsvárott megjelenő, Média-Történet-Kommunikáció hármas egységében vizsgálódó elméleti folyóirat nyomtatott számaiban publikált képanyag és szerkesztési gyakorlat kritikájának szántam)


Kedves Barátaim!

Köszönet Cseke Péternek, hogy fölhívta a figyelmemet erre a rangos lapra, amilyen a Tiétek, s örvendetes, hogy immár években - és fontos címekben, tartalmakban gazdag intervallumban - mérhetitek a létezését. Amennyiben hosszú életet szántok neki - és ha tudtok, hát miért ne?! -, ahhoz egész egyszerűen jövősebbé kell tenni.

Ami a szöveges, elméleti részt illeti, ez jórészt beváltható, hiszen bár megjelenése negyedéves, egy-egy szám hozama eléggé gazdag és sokrétű ahhoz, hogy több dimenziós gazdagodást is jelentsen egyben.

Amihez meglátásaimat tulajdonképpen szeretném hozzáfűzni, az a folyóirat képi kommunikációja. Mindjárt azt is előre bocsátom, hogy a kérdésnek egyáltalán nem vagyok elméleti szakmebere, de még gyakorló műkedvelője sem. A képírás és különösképpen a fotográfia, ezen belül a sajtófotó, a dokumentarizmus és a fotós mozgalom szenvedélyes és elkötelezett híve, rajongója vagyok, aki ha az ügy érdekében sikeresen egymásra tehet néhány szalmaszálat, azt habozás nélkül és önzetlenül megteszi.

Gyakorlatilag a hetvenes évek közepe óta állok cselekvő kapcsolatban a sajtó fotóval, s az 1990-ig terjedő, a fotográfiára különösen mostoha sorsú időszakban tulajdonképpen csak a felkészülés, a bújtatott megnyilvánulási lehetőségek kikísérletezésének konkrét iskoláját jártam ki egy hetilapnál, majd egy napilapnál, igyekezvén élő kapcsolatokat teremteni az országos fotómozgalmakban tevékenykedő, jobbára amatőr alkotókkal. Merthogy a kellő szakmai-művészi képzés híján a műkedvelés, a hályogkovács-szemlélet és gyakorlat eléggé köznapian elterjedt volt mindenféle szinten, s ha létezett is elképzelés, jó szándék, a kivitelezés kezdetlegességén, esetlegességén rendszerint az is falsot kapott.

A hatvanas évek erdélyi sajtójának (mai szemmel már-már minősíthetetlen, gyatra és szűkös) képanyaga abban a hamis illúzióban tartotta a gyanútlan embert, hogy a fotó nem más mint illusztráció, amely képi igazolásul szolgál az újságban leírt agitatív szavakhoz, persze csak akkor, ha fér, mert a szerkesztői gyakorlat úgy tartotta, hogy a betű szentségét sosem írhatja felül semmiféle képszerkesztői igény, sőt, ha a szöveg (nagyon gyakran) túlfőtte magát, a tervezett illusztráció helyéből büntetlenül és töprengés nélkül le lehetett csípni, akár a kép megcsonkítása árán is. Hiszen a táj - táj maradt akkor is, ha a klisévágó kés lemetszette a gerinc felét, az élmunkásportrén pedig mit sem változtatott (a szemünkben), ha a fél füle s netán a hajzata bánta a térszűkületet... Nem volt becsülete a fotónak, ezt itt nyugodtan kimondhatjuk, se társadalmilag, se a szakmailag. Ezernyi tiltás kötötte a fotóriporter kezét, szokványos események szokványos képeit várták tőle tökéletes technikai kivitelezésben, hogy aztán úgy szabják-nyessék, ahogy a pallérozatlan ízlés nem szégyellte...

Figyeljétek csak meg azoknak az évtizedeknek a forrásértékű, úgymond gazdagon illusztrált kiadványait - szak- és művészeti könyveket, lapokat -, hogy milyen látványt nyújtanak a mai igényekhez és teljesítményekhez képest? A túlhaladott, érzéketlenül bekalibrált (vagy be se kalibrált) raszteres reprodukálástól a silány papíron és a szétkenődő, egyenetlenül felvitt, fakó nyomdafestékig, a töredezett nyomdai felületekig minden a kommunikáció elleni összeesküvésnek hat; hiába, ha annak idején ez volt a Mérce és a Lehetőség, s ennek függvényében az Igény is. Így aztán az, aki a mai körülmények között lap- és könyvkiadásra vetemedik és megelégszik ama régi "átkos szabvánnyal", könnyen kiteszi magát annak, hogy vagy egyszerűen nem veszik komolyan, vagy rövid távon leseprik a pályáról. A korszerű nyomdatechnika most már visszakanyarodik a kezdetekhez, s azon van, hogy minél kevesebb kézben összpontosuljon egy-egy kiadvány sorsa, e kevés kéz mögött viszont igen komplex és nagytudású szakemberek állnak, akik a tipográfiai műveleteket egységként kezelik, s ebbe benne foglaltatik a képi információ mind tökéletesebb, lehetőleg veszteségmentes reprodukálása, ami - automatikusan - a szöveges információ megjelenítésének minőségére is kihat.

Ilyen kihívások közepette egy, a Média-Történet-Kommunikáció tartománynak elkötelezett szakfolyóirattól természetes gesztusként hat, hogy nem elégszik meg a szöveges közléssel, hanem vizuális élményt/tartalmakat is nyújtani óhajt olvasóinak. Ezzel pedig, némi kerülővel, el is érkeztünk a ME.DOK képanyagához. Ezzel kapcsolatban a továbbiakban a 2009-ben megjelent, kézbe vehető négy számra vonatkozóan mondom el véleményemet, amit nem szabad egyébnek és többnek tekinteni, mint a fotográfiának elkötelezett, valamelyes tapasztalattal rendelkező, de alapjában műkedvelő, szerkesztői előéletű olvasó töprengéseinek, benyomásainak. Védelmükben egy dolgot máris fölhozhatok: mindennapos, személyes kapcsolataim a fotográfia világával és a műfajt művelőkkel, az általuk szerzett ismeretek és tapasztalatok sok mindenben megkönnyítették azt, hogy közelebb kerülhessek a képi kommunikáció sajátos törvényszerűségeihez, funkciói helyes értelmezéséhez. A hetvenes évek Ifjúmunkásánál, szerencsés véletlen folytán, olyan fiatal, kísérletező kedvű, grafikus-fotóssal adatott meg dolgoznom, akire rábíztuk a lap grafikai kivitelezését, aki mellett megtanultam, hogy a fotós egyáltalán nem tévesztendő össze azzal az emberrel, aki fényképező masinát tart a kezében és egyre-másra fényképeket készít - az ilyen ember legfeljebb a gép kiszolgálója, maga is betanított masina, vagy még annyi sem -; hanem a fotós igenis az, aki pillanatképekben, kivágásokban, sajátos, megismételhetetlen elrendeződésében látja a világot, aki önálló üzenetet közvetít képével, ami épp úgy immanens érték, mint bármely alkotás. Tőle tanultam meg bízni és egyenrangú társat látni a fotósban, továbbá azt is, hogy nincs olyan kép, amit a szerkesztői olló ne lenne képes - a javára - megvágni, ugyanakkor a jó fotó az, amihez a szerkesztői olló egyszerűen képtelen hozzáférni.

Sajnos, hogy még ma is, amikor pedig a fotográfia és annak támogatása a múlthoz képest optimizmusra adhat okot, sok esetben önkéntelenül, már-már gépiesen is másod- és harmadrendű műfajként kezelik, amely arra való, hogy "színesítse" a szöveget, "oldja" a szöveges blokkokat és inkább csak fotós vagy grafikai folyóiratokban kapja meg maradéktalanul az őt megillető helyet.

A ME.DOK gyakorlatában tapasztalt nyitás dicséretes. Az is határozott szerkesztői koncepcióról vall, hogy a sokat markolás esetlegessége helyett az apró, de alapos lépésekre rendezkedik be a lap, így - a szövegekhez sorolható ábrákon, illusztrációkon túl - egy-egy alkotó profilját bemutató gyűjteményt terít. A szóban forgó négy számban 3-an gyakorlatilag az ismeretlenségből felbukkanó fotósok és csak 1 az, akinek már kiforrt stílusa, művészi hitvallása és kritikailag is értékelhető, rendszerezhető tevékenysége van (Móser Zoltán). Ebből következik, hogy amennyiben a lap hosszú távra szóló koncepciót dédelget, azt is reálisan föl kell mérnie, hogy évi négy megjelenés esetén, egy-egy alkotó egyszeri bemutatásával, 5 év alatt is alig 20 képíró műhelybe nyerhet bepillantást. Ami édeskevés és főleg irreleváns. Igaz, a képanyag biztosítása a mostani felállásban kevesebb fejfájást okoz, mert ha a szerkesztő 4 fotósra bukkant, máris sikerült lefednie az egész évi szükségletet.

Amennyiben többet és főként lényegesebbet szeretnénk fölmutatni, némi ambícióval és a szakterület elméleti-történeti kérdéseiben is jártas fotóművészeket bevonva, a közlés algoritmusa könnyen felpörgethető úgy, hogy számonként akár 3-4 szekcióban is, szigorúbb válogatási szempontok alapján, a "kevesebb több" elvét maradéktalanul érvényesítve, a képkritika és -kommentár művelését is szorgalmazva, a közölt képek mindenike megtalálja a maga önálló funkcióját, s még esetenként se kényszerüljön betűtengert lazító "tölteléknek" lenni.

A szekciók megnevezéséhez szerencsére a fotótörténet, továbbá a fotós műfajok sokasága könnyen és irányt eligazítást nyújtanak. A fotótörténeten belül a magyar fotózás története és személyiségei önmagában is az értékek szinte kimeríthetetlen tárházát nyújtják. Jelentős szerepe van a kommunikációban a történelmi-dokumentáris fotógyűjteményeknek, a sajtófotó kibontakozásának, , a haditudósító fotósok munkásságának, a néprajzi fotózás művelőinek, a táj- és aktfotózás műhelyeinek, a portréfotózásnak, a fotográfiai műhelyeknek, a nagy hagyománymenekítő projekteknek és muzeális gyűjteményeknek, a különböző fotótechnikai eljárásokkal készült fotóirányzatoknak, az erdélyi fotózás klasszikus és jelenkori nagy személyiségeinek stb. Munkáik bemutatása, körültekintően kidolgozott "vetésforgó" alapján sokféle szempontot kielégíthet.

Az internet, amely rövid idő alatt valósággal forradalmasította a képírás, a képi információ terjedésének esélyeit, csak úgy hemzseg a különböző fotós portáloktól, fórumoktól, egyéni oldalaktól, blogoktól, az elméleti irodalmat kínáló forrásoktól. A lapok, egyéb médiumok onlájn változatai valósággal tálcán kínálják, krőzusi bőséggel a képi információt és ebben a ránk zúduló áradatban ajánlatos értelmesen, haszonnal navigálni; a ME.DOK a maga területén sokat tehet azért, akár a saját szerény eszközeivel is.

Külön a végére hagytam a lap, s mindenek előtt a benne megjelenített képanyag műszaki kritikáját. Ha tekintetbe vesszük, hogy a korszerű nyomdai eljárások ma már szinte mindenütt, akár maximálisan is támogathatják a minőségi nyomdai képfelbontást és nyomásminőséget, csupán arra kell törekedni, hogy a lapba kerülő képek minden szempontból megfeleljenek a relatíve veszteségmentes reprodukálás alapvető kívánalmainak. A gyenge felbontású, további nagyításra alkalmatlan képeket nem érdemes optimális méreteiken túl tuningolni, ez érvényes szinte minden, az internetről szerzett képanyagról. A nyomdai képfelbontás alapéretéke a 300 dpi, ami alá rendszerint nem szabad menni.

Az eddig látott képanyag, némi kivételtől eltekintve, a gyengén reprodukáltság bélyegét hordozza magán, ami mindenek előtt szaktudás és gyakorlat kérdése. Kolozsvár egészen biztosan rendelkezik olyan grafikai műhelyekkel, amelyekben az ehhez szükséges műszaki ismereteket és fogásokat könnyűszerrel el lehet érni.

Apróságnak tűnik, de mert a grafikai arculatot tekintve koncepciónak látszik, szót ejtenék a fotók szövegbe helyezéséről is. A legtöbb kép esetében alkalmazott, annak bal oldalára illesztett vastag vonal annyira erőteljes, hogy rendszerint megbillenti - méghozzá balra - a látvány egyensúlyát, s e mechanikus - nem organikus - beavatkozás akár a kép értelmezését is befolyásolhatja. Mivel egy folyóirat grafikai eszközei nem az egyedi albumok tervezési szempontjait kell hogy kövessék, ajánlatos univerzális megoldásként, a képeket minden esetben azok szélére illesztett, diszkrét 0,5-1 pontos vékony fekete kerettel egységesen lezárni. Ez a járulékos alakzat önmagában nem kíván értelmezést, majdhogynem észrevétlenül beleolvad a környezetbe, miközben a leszabályozás, a rend, a terület pontos körülhatárolása érzetét kelti.

Ugyancsak ajánlatos, a félreértések és a teljesebb tájékoztatás végett a képek szerzőségét minden egyes esetben feltüntetni, úgy, ahogy az pl. Móser fotóival megtörtént (2009/4. sz.).

Megfontolandó hosszabb távú együttműködés a Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia fotó- videó- és számítógépes képfeldolgozás szak katedrájával és műhelyeivel, az ott dolgozó szakemberekkel is (pl. Feleki Károly, Gaina Dorel stb.), akik évről évre szakemberek tucatjait eresztik ki az életbe, s akik modernizációs törekvései szerencsésen találkozhatnak a folyóirat távlati igényeivel, javíthatják munkatársi és támogatói bázisát.

Csíkszereda, 2010. április 28.

Cseke Gábor

Illusztráció: Móser Zoltán fotója

2010. április 28., szerda

Pót-Káfé: Egy kép...


Dancs Artur: Buszon


Sokszor bambulok bele a tájba a buszon. Ma is ezt tettem. Utálok metrózni, jobb a felszínen, bár ez luxus, hiszen meglehetősen lassú New Yorkhoz és a mindennapokhoz képest. De ma szabadnapos voltam. Ilyenkor az ember kirúghat a hámból, s megengedhet magának eféle luxusokat.

A kép címe: Buszon
Helyszín: buszon (Queensboro Bridge)

Időpont: 2010 április 27.

Erdélyi és csángó költészet: Serényi Ferenc


Családi nevén: Sprenger Ferenc; folyóiratokban Serényi Sprenger Ferenc néven is közöl. Született Szatmárnémetiben, Szatmár megyében, 1931-ben. Orvosi tanulmányok után Máramarosszigeten iskolaorvos. Egyetlen verseskötete, a Máramarosi ősz a bukaresti Kriterionnál jelent meg, 1984-ben. Fülszövegén többek között ezt írta Kányádi Sándor: "El tudja hitetni, legalábbis velem, hogy az ősz úgy ereszkedik alá a máramarosi hegyekből, ahogyan ő megírta, s hogy az Iza a szigeti volt Petőfi-park végében, a Szalaván lábánál most is jambusokban lejt, mint Juhász Gyula korában. A szonettek ketrecébe zárt fájdalom, sóvárgás valódi, van valami megszenvedettség-alapjuk, amitől az időtlenség egy pillanatra időszerűvé nyilallik. Ha mindenképpen skatulyázni akarnók Serényi Ferencet, akkor a Nyugat most már nem tudom hányadik nemzedékéhez kellene szortíroznunk. Érjük be annyival, hogy a romániai magyar költészet Áprily, Szemlér nevével jelzett úttal rokon az övé..."


ŐSZKÖSZÖNTŐ

hűlt érc hidegű szeptemberi este
a levegőbe fanyar ízeket
szór szét a szél és nádat zizegtet
mint villám villog hullócsillag este

lomb és gyümölcs ring a sűrű égre
iszol s a földre öntesz pár kortynyi bort
öntözze áldás mert idáig sodort
át sok viharon sorsod húsz éve

őszelő-ünnep ez benned az emlék
hatalmas ívű hídja leszakad
elhalkuló és ritka lesz szavad
hogy megjönnek a várt világos esték

elbukni kell vagy sírni átkozódva
romok maradtak csak hátad mögött
a szomszédod is rég elköltözött
fáid kidőltek a fojtó bozótba

1954


ÉBREDÉS

ébredés négykor nyári délutánban
napsugár villan topáz ablakon
örökké vágyva ölel át karom
a bútorokon megfagyott kis láng van

a csend burája hull le a szobára
szólni mozdulni mostmár nem merek
testünkben halkan zsongnak az erek
fekszünk a fényben két hangtalan hárfa

a kék magasból fecske-zuhanás
kertünkben csak szegfűk és szerelmek
talányos hírek szállnak — semmi más —

zengve messziről ... a Szamos habja zúg
a hegyek hűvös gondban elmerengnek
a remény éltet — aranyosan hazug —

1948


AZ IDŐ

rám zuhannak az acélveretű éjszakák
álomtalan álmok suhannak lágy papucsban
rád gondolok de zúgó térsíkok
aranycsapású szárnya szétszakít
döndül fenn a harang az idő múlik
s amikor mindennek vége van
akkor kezdődik a pontos halál

1970


CSENDKASTÉLY

a fény vibráló tánca kristályos közeg
körít diófa-lombon áttörő kakukkszó
vadgerlék bús kiáltásai ékkövekként
csillannak emlékeimből újra hallva őket

a béke csendkastélyának kövein ülök
körül néhány tűz-liliom vörös lángja lüktet
felettem könnyű szél suhan álmodik Európa

de váratlan idegen messzeség dörgő üzenete
vetít különös jelt kondenzcsíkokat
fenyegetőn a nyárutó azúrszínű egére

1979


ÚJRA ITTHON

toronyként szökken itt borús szemembe
hogy éjszakák fagyujjai alatt
roppan a kő mered a vizek teste
salétrom rágja át a kőfalat

dús kertek mélyén régi városomban
a fák között rebben a vadgalamb
szárnyuk a szürke falon puhán koppan
és kék selyem a hó prémje alant

beomlott kutak alján a kavics peng
kémények füstje égre tántorog
a gyermekkori havas hajnal dereng
háromkirályok jönnek s pásztorok

1978


CSÓNAKOK

a csónakok kikötve ringanak a fényben
a nyári folyó lustán loccsan köztük
ébren feszülnek álmos délutánban
illatos távol csábítja őket egyre
de a csónak orrán
villanó karikán
csörgő fényes láncon
zár a lakat
az ember él
vágyik remél
és marad...

1980


A SZIGET

nem voltak hullámok illatosabbak
azoknál amelyek mohón
csókolták hófehér köveidet
kora tavasszal vándormadarak
szálltak le ott pihenni
mert semmi nem zavarta őket
csak a napsugarak forró szemei
az enyhe őszök üvegtiszta éggel
bólintottak a mélykék vizekre
s a test fellobbanó tüzet
táplálta zengő zsongással a táj
rekkenő délutánok a fülledt
füzesek mélyén ahol
pászmákban vetült a fény
a bozót puha fövényére
s nagy réti sasok szárnyaltak fel
néha riasztóan a csendbe
messziről smaragdszín hangokon
kakukk kiáltott Respighi-zenét
míg a zöld szeleket kristállyá törve
lélegeztük be

szabadságot suhantó tavaszi levegő
fűszeres volt a csókod s korallszínű
ajkad álomíze bódít még ma is

1975


KILENCEDIK HÓNAP

szeptemberi késő délután
őszirózsás rettenet lilája villan
ragyogó álmok aranypoliara csendül
s a végtelen kezében összeroppan
a kék a mély a vágy az éj

1969


ESTI FÉNY

az alkonyatban dombokon
venyigék illatoztak
a nesztelen járású lány
kitárt keblével lépett
elém virágzó szilvafák
alkottak kusza hálót
háta mögött és teste
mint lámpa úgy világolt

1957


AJKAD

az ajkad ciklámenje átvezet
álmok tavának lila tükrein
a haegtalan állati révületbe
a szem forog mélyen kék üregben
te vagy a gondolattalan magány

1969


DECRESCENDO

nyomasztó gátak szikrázó ereje
olvadó fémek folyamát zabolázza
tavaszi füvek fényszőnyegére vetül
— olívzöld alap fekete lovak árnya
sötétből zeng fel a kiáltás a jósszó
és semmi jót nem csendít elhalkulóban
a szimfónia elhalóban szomorú

1981

Szerkesztette: Cseke Gábor

2010. április 27., kedd

Utópia

Gergely Tamás verset vagy fordítást kért tőlem Káfé-hírleveléhez. Hirtelenében kitéptem egy lapot Dan Culcer megjelenés előtt álló kétnyelvű verseskötetéből, amelynek az Utópia címet adta, s amelynek magyar tolmácsolásával a kötet összeállítása közben, vele párhuzamosan készültem el. A könyv (mellékelt fedőlapját maga Dan tervezte és szerkesztette) előre láthatóan Marosvásárhelyen jelenik meg, június közepén, nyilvános bemutatójára Dan hazajön Párizsból, én meg leutazom Vásárhelyre.

*


DAN CULCER

Bevezetés
Mindennapi ábécé

A mint analfabéta vagy mint egy ál-apáca
tán épp a cirkáló Auróra, mely az istennő nevét bitorolja,
kimustrált hajó, antik holmi, múzeum, rajta munkások, tengerészek,
forradalmas botcsinálta vitézek.
B mint ama bölcs bolond aki átvert bennünket
C mint cicák, cicababák kik az útszélen cicáznak
D akár a döbbenet vagy tán a dinamit
E mint egy hit elvtársai, mely keresztszüleit is megöli
F mint fagy vagy félelem, esetleg fikció
mit vígan felzabál ma is egy náció
G mint vigyorgó gázálarc
H mint a hóra amit mindenki jár ki a táncba beáll
forog, majd kidől ha belefárad.
Az I illedelmes volna, ha lenne modora
de percre se hiszi hogy a messzi idegen
segítene a bajba jutott embereken.
J csupa játék, jóság, jogar vagy jog talán.
Holmid, munkád és kedved is ott van az őröd asztalán
nem remélt jutalmak s falatok forrása gyanánt.
K mint a köztünk álló kilométerek
külön világok melyeket mások kedvükre
kiosztanak egymás közt meg se kottyan nekik
hogy az a távolság, sok határ nekünk mily rosszul esik.
L-lel oly szavak kezdődnek mint lusta, lámpás, levél,
lótetű vagy valami más is, amiről senki nem beszél
(ki szótárban, kirakatban keresi, hiába teszi, egyikben sem leli).
Az M annak a jele, hogy marakodhatnékom van valakivel
meglehet épp a szülőanyám az,
ki attól tartva nehogy elveszítsen
megtanított: hallgatni sose szégyen.
N mint Napóleon, a Nagy Birodalom e csöppnyi főnöke
akire sajna, hasonlítunk, s jóban-rosszban
arról álmodozva, hogy diktátorok legyünk, bármilyen kicsik.
Éltünk, reméltünk, hogy a szerencse egyszer eljön értünk.
O mint onánia, ondolál, vagy tán ornátus és ondó
orvul lesben álló vagy valami hasonló.
P mint perpatvar, pimaszság, pina mely mind csak azt lesi
hol az a remete, aki egyszer csak jól befűt neki,
dicső ok s rá az okozat. R mint a reszli ki helyét nem leli
a Nagyböjtöt se tiszteli, megszegi
s a sok rimánkodástól a rőzsemáglya hirtelen föllángol.
S mint suttogás s azt súgja, hagyd, hogy mondja más.
A T mint titok és a hallgatás
aranyat ér, ez nem vitás.
U mint utálat, hát tartsad a szádat
amíg a tömegek lelkesen hurráznak.
V mint vesz és vész, viharos hóesés
mikor hívatlan vendégek toppannak a házba
vagy mint a vátesz aki előre látta
hogy üstökös hull majd a havas határra
és az X a csillag rákkeltő sugara
a tornyok tetején, a tér közepén
hol gyűlölködő tömegek bohóckodnak, s ez mindent porig aláz.

Bizakodjunk, tán lesz elég erőnk
a pojáca szemébe vágni: «Fogd a csőröd, ne pofázz!»

2010 januári változat

Cseke Gábor fordítása