Szavakon innen, szavakon túl
Székedi Ferenc
(úmsz/színkép, 2010. február 19.)
„Harcolok és küzdök a szavakkal. Egyenesen félek leírni őket. Hogyan írjam le újból azokat a szavakat, amelyeket az évek során annyira elkoptattak és elkoptattunk? Ha azt mondjuk, fogta a kezünket a cenzúra, ha egész egyszerűen azt mondjuk: bocsánat! és megy minden tovább, az vajon elég? Meg kell szenvednünk önmagunkban a szavakat. És nem hiszem, hogy a közírónak egyik pillanatról a másikra át lehetne menni a léleknek ezen a tisztítótüzén. Aki azt mondja, a tegnap legyűrtek, gúzsba kötöttek, ma már szárnyalok, makkegészséges vagyok, kitéptek a sárból és iszapból, most íme, itt aranylok, fénylek, csillogok, régóta rejtegetett gondolataim és szavaim lobogtatom, az nem mond igazat. A diktatúra nem lett volna a szellem igazi diktatúrája, ha ez így történik. Az ideológia lassú vírusa évtizedeken át kúszott szét idegpályáinkon, és a fellobbanó lázak nem múltak, nem múlhattak el nyomtalanul. Gyógyulnunk kell. Gondolkodva a szavak igazi értelmén, ha kell, tíz körömmel is lekaparva róluk minden réteget, hogy maradjanak önmaguk. Pőrén, pusztán, semmibe sem öltöztetve. Ha mi, újságírók akarunk valamit, akkor ezt nagyon kell akarnunk.”
Immár több mint húsz esztendeje, 1989. december 29-én írtam le és jelentek meg ezek a szavak, és addigi újságírói munkám legnagyobb elismerésének éreztem azt az olvasói levelet, amelyet néhány nap múlva egy csíkszentdomokosi iskolaigazgatótól kaptam: nem önnek kellett volna bocsánatot kérnie...
De hát én nem is mentegetőzni akartam az olvasók előtt, hanem önmagamban szerettem volna valamilyen, az íráshoz elkerülhetetlenül szükséges új egyensúlyállapotot kialakítani, és meg voltam győződve, hogy nagyon sokan ugyanígy éreznek abban a szakmában, amely a felszínen jóval láthatóbban művelte azt, amit mások – mérnökök, könyvelők, tanárok, orvosok, építészek, jogászok és így tovább – ugyanúgy tettek az elmúlt rendszer évtizedeiben. Néhány tucatnyi ellenzéki kivételével, a hétköznapi élet megannyi gondjába-bajába kapaszkodva, lelkesen, közömbösen vagy undorodva, de minden mesterség valamilyen úton-módon kiszolgálta a hatalmat, amely éppen ezért nem roskadt önmagába. A változások után és a rákövetkező években gyakran elgondolkodtam: vajon egyáltalán létezett-e és ha igen, hol lehetett az a választóvonal az újságírói szakmában, amely az egyetlen és mindent önmagába kebelező pártsajtóban a megélhetés robotoló mindennapjait elválasztotta a hatalom gátlástalan kiszolgálásától? Talán az úgymond mezei újságírók és a szerkesztőségbe szétküldött pártaktivisták között vonult végig? Vagy a nagy fizetésű főszerkesztők és az ólomszagú nyomdai éjszakák szolgálatos páriái között? Netán a választóvonalat valahol ott lehetne megvonni, hogy ki húzott a sajtó révén elfoglalt helyéből többszörös egyéni hasznot vagy ki próbált mindenekelőtt kisebb-nagyobb közösségére figyelni?
Töprengéseimet nemegyszer félretettem, olykor azzal a gondolattal: vajon érdekel ez még egyáltalán valakit? Aki benne élt, az tudja, a mai korlátlan információáramlás fiataljai számára pedig a médiamanipuláció még úgy-ahogy elmagyarázható, de a központi sajtóirányítás és a cenzúra fogalmai legalább olyan távol állnak tőlük, mint a mindennapi SMS-ek az ókori papírusztekercsektől. De akkor mégis, milyen közönségnek születnek meg a korszakra visszatekintő könyvek? Kinek szólnak Domokos Géza visszaemlékezései? Gáll Ernő levelei? A Markó Béla-féle, magyarázatok nélküli, vagy a kort is magyarázó, Cs. Gyimesi Éva által kiadott „szekuskönyvek”? És sok-sok más olyan dokumentumkötet, amely mind-mind az elmúlt évtizedekre tekint vissza?
Aki benne élt, az tudja
A rejtély kulcsa talán ebben a félmondatban található: aki benne élt, az tudja. Tudja, de nem tud mindent, és a legtöbbször nem úgy, ahogyan megtörtént. Ezért, úgy gondolom, a visszatekintők mindenekelőtt a kortárs közönségnek írnak. Hogy a könyvek olvasásával egyidőben jobban megismerjék a saját életüket egykor övező társadalmi színtereket, és az is kétségtelen: néhány évtized múlva a történészek már ezeknek a könyveknek a pillérein is ácsolják az idők újabb hídjait. Fontosak tehát ezek a közelmúltra rápillantó könyvek, különösen ha olyan kíméletlen őszinteséggel párosuló, remek olvasmányossággal teszik, ahogyan például a hosszúra nyúlt bukaresti sajtóévek után Csíkszeredába visszavonult Cseke Gábor jelent most önmagáról*.
Az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, az Előrének, majd a Romániai Magyar Szónak a vezetı munkatársa, aki gyakran úgymond a saját hátán vitte a lapot, a többkötetes költő és prózaíró az emlékezésnek nem azt a szokványos módját választja, amely szigorú időrendi sorrendbe zárja az eseményeket és történéseket, még csak nem is a prousti tapasztalat- és érzelemtársításokkal indul az elmúlt idők nyomán, hanem inkább amolyan joyce-i, work in progress technikával, amit, mai vizuális médiavilágunk inkább megszokott nyelvére átfordítva, nevezhetnék akár valamiféle narratív filmes eljárásnak is.
A jelen cselekményei és leírásai között ugyanis az idő különböző síkjai bomlanak ki, olykor több oldalon át önmaguk életét élve, máskor pedig olyan szeszélyesen csapongva, mint az öntörvényű, a múltból hol ezt, hol amazt felszínre hozó emlékezet. Az „ez” meg „amaz” ebben az esetben írókat, költőket, szerkesztőket, kultúraktivistákat, sorok mögötti és sorok közötti olvasásokat, lefejezett vagy átcímezett szövegeket, korabeli romániai magyar közéletet, hiteket és tévhiteket, kis győzelmeket és nagy csalódásokat jelent, és mindenekelőtt, mindenek fölött: magát a szerzőt, aki képes szembenézni egykori önmagával. Vagy, még pontosabban fogalmazva, egykori önmagának Janus-arcával, hiszen még a legjobb szándékú főszerkesztőket is erre kényszerítette a kor: egyrészt vissza kellett nézni mindarra, amit pártutasítások sugalltak, másrészt viszont előre, a munkatársak és az olvasók fele, hogy az ideológián túl a szakma, a nyelv, az
olvasás, a közösségi tudat és a még megmaradt önálló gondolatok se mondjanak csődöt.
Cseke Gábor belülről, a rendszer gépezetéből jelent, és nem bánik kíméletesen saját magával. Nem hősnek és nem áldozatnak, hanem olyan sajtómunkásnak tekinti magát, aki gyakran tévedett, aki nagyon szerette volna, ha a hatalom minél ritkábban zavarja meg azokat a köreit, ahová olykor kimenekült a hírlapírás napi taposómalmából, és ezért hajlamos volt akár kisebb kompromisszumokra is. Adott tekintetben tehát a tipikus romániai magyar értelmiségi sorsot élte, és ennek szépítés nélküli, bátor felvállalása jelenti könyvének hitelességét egy olyan korban, amelyben továbbra is hemzsegnek a szentek, forradalmárok és ellenállók, igazolva, hogy még mindig bőven van, amit gondolkodnunk a szavak igazi értelmén.
*Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009
*
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó, a Kriterion Alapítvány és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös szervezésében február 23-án du. 18 órakor, a kulturális központ pinceklubjában Székedi Ferenc fogja bemutatni a Jelentések-et. Március 5-én Nagyenyeden szembesül majd a könyv az olvasóval, ahol a Polis könyvkiadótés szerzőit látják vendégül.
Illusztráció: a Székedi kritika mellé illesztett vers Tükörterem c. kötetemből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése