2009. január 29., csütörtök

Az egészség dzsungelében (1.)


Napok óta dúl a harc a bukaresti tévében, s onnan átterjedt, futótűzként, az egész médiába: az olténiai Slatinán, az ottani kórházba beszállítottak nemrég egy hajléktalant, aki összeesett az utcán. Addig küldözgették egyik részlegről a másikra, hogy az egyik váróban, a széken görnyedve, kiszenvedett. Azonnal minisztériumi bizottság szállt ki, repültek egésszégügyi vezetők és gyakorló orvosok, ápolónők, s akkora felháborodás hullámot korbácsolt az ügy, hogy úgy néz ki: ma nem a legjobb üzlet orvosnak lenni Romániában.

Egymás után szedik elő a riporterek a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb eseteket, elégedetlen páciensek, hozzátartozók érzik úgy, hogy eljött az idejük, visszafizetni a kiszolgáltatottságért, a megalázásért, amit egyes orvosok, egészségügyiek elkövettek ellenük. Ingyenes telefonvonalat létesítettek, amelynek központja a minisztériumban székel, s ahová bármilyen panasszal, rendellenességgel, kérdéssel fordulni lehet, természetesen nem névtelenül, nem megalapozatlanul.

Avagy mégis csak megéri? Slatinán, a jelek szerint, egyelőre páriák az orvosok. A sürgősségiről az utolsó orvos is beadta a lemondását. Történt, ami történt, úgy néz ki, a következő hónapokban a kórházban távolról ingázó, ideiglenes dokik teljesítenek majd szolgálatot. Könnyű megválni a fegyelmezetlen, embertelen, felületes stb. munkaerőtől, de nehéz leváltani azokat az embereket, akikből így, ahogy vagyunk, kevés van. A következő hetek messzemenően beigazolják majd, hogy az orvossal, az ügyvéddel és a cseléddel kesztyűs kézzel kell bánni, mert az ember végső elkeseredésében ki van szolgáltatva nekik.

Egészen fiatal koromban,  ötödéves hallgató lehettem (1962 tavaszát írtuk), egyik reggel arra ébredtem, hogy iszonyúan sajog, szúr az ágyékomnál, valósággal hétrét görnyedtem és ide-oda fetrengtem a fájdalomtól. A kötelező gyermekbetegségeken túl (kanyaró, skarlát, himlő, szamárköhögés) az volt életem második alkalma, hogy egészségem miatt komolyan megijedtem. Jajgatásomra apám azonnal taxit hívott és bevitt a poliklinikára, ahol rövid vizsgálat, illetve röntgenfelvétel után megállapították, hogy vesekőről van szó, ami olykor makacsul megkapaszkodhat a húgyvezetékben, csúnyán felsebzi azt, elzárja az ürítés útját és a szülési fájdalmakhoz hasonló kínokat okoz. Erős, morfiumalapú fájdalomcsillapító injekciót (Diluen) adtak be, amitől úgymond ellazul a görcsbe rándult szervezet, beleértve az ereket és a húgyvezetéket is, ami esélyt adhat a kőnek a távozásra. Hogy biztosabb legyen a siker, igyak minél több cseresznyeszár teát - hangzott az orvosi verdikt -, és figyeljem vizeléskor, hátha egy koppanással eltávozik a kő is.

Kábán, hülye vigyorral az arcomon, de jó közérzetben értem haza. Az injekció hatása megismertette velem, ha kis léptékben is, a kábítószerek vonzó világát. A szer hatása délután múlott el, addig ágyban kellett feküdnöm, nehogy elszédüljek, összetörjem magam. Az eredmény: délután megszabadultam a sündisznóra emlékeztető, tűhegyes és ravaszul kampós tüskéjű, oxalátos vesekőtől.

Néhány hétig még diétáztam, óvakodtam a sós ételektől, sok-sok teát ittam, de ahogy visszanyertem régi formámat, elfelejtkeztem az egészről.

1967 tavaszán Bukarestben voltam egy hétig, az ifjúsági szervezet kongresszusának anyagait fordítottuk magyarra lapomnál, az Ifjúmunkásnál, rengeteg kávét ittunk, hogy bírjuk a nappali-éjszakai munkát. A hét vége felé, egy hajnalon ismét elkapott a már jól ismert görcs. Ezúttal nem volt olyan hevenyem fájdalmas, viszont kitartott két napon át. Harmadik nap már nem bírtam magammal és vonatra ültem. Azt hittem, sose érek Kolozsvárra. Ott azonnal a kórházba mentem, ahol megállapították: újabb kő keletkezett, de lehet, hogy kettő, s ottmarasztottak, hogy alaposabban kivizsgáljanak. Bent tartózkodásom élményeiből még a kórházban riport született, amely hamarosan megjelent az Utunkban, majd helyet kapott Tornác című (Kriterion Könyvkiadó, 1970) prózakötetemben. Ahogy ma újraolvastam, elégedetten tettem le a könyvet. Amikor a riportos novellát (mert a benne foglaltak valós események) írtam, még nem tudtam, hogy a kórházak világa életem későbbi szakaszaiban is vonzani fog jó néhányszor...

*

Sebek


A kórterem hosszan elnyújtott üvöltésre ébred. Órámat nézem, fél három. Az éjszaka legmélyebb pontja. Kábán hallgatjuk a jajongó, időnként el-elhaló hangot. Alulról jön, a nagy női kórteremből - nyitva a szalonajtó, hadd kapjunk valamicske levegőt, különben tűrhetetlen bűz úszik az ágyak fölött.
Az alvó sebek most újra sajognak. Működnek a berakott szondák. Mi, járni tudók kicsődülünk a folyosóra - mintha éppen a fülünkbe hörögne az ismeretlen asszony.
Papucs-csattogás, majd az igyekvő orvos lépteinek dobogó zaja... Valaki tárcsáz.                                  - Jaj, istenem, jaj, jaj ...
Hullámokban   támadhat a fájdalom, hullámokban érkezik hozzánk a  hang, Aztán kis időre elhal, az udvarra sietve fordul be a mentőkocsi. Elviszi az asszonyt... A zajok lassan elülnek.

*

Arra ébredek: lázmérő szorong a hónom alatt.
Az éjszakás nővér szelíd, meg se halljuk, mikor pontban reggeli hatkor besiet ágyaink közé, s hálóruhánk alá rejti a kis üvegműszert. Nem ébreszt, nem riadóz senkit, de megérezzük, hogy itt járt, s felébredünk magunktól.
Az ablakok már világosak. A fény: fehér tejbevonat a szobán. Sugárzó reggeli fényesség. Megreccsennek az ágyak. Ki nyújtózik, ki szellent; más dolgára siet, megelőzni a sorbanállást a klozett előtt.
Az egész emeleten két klozett van. Egy a fürdőszobában, egy pedig mellette. Igen hasznos helyiségek - nekünk sokat jelentenek.

*

Fémtálak csörrenése jelzi az éjszakás nővér közeledtét.
- Jó reggelt! - harsogja kedvesen, s összegyűjti a lázmérőket. Beteglapjainkon fél centit tovább kúszik a lázgörbe, megindul a csevegés, beszélgetés.
A nővér mosolyogva, sietve adja az injekciókat. Fél óra múlva lejár szolgálati ideje. Szeme alatt mélysötét karikák, arcán készülődő ráncok,  haja csapzottan vállára hull. Tudjuk: még nem talált élettársat magának, pedig már elbúcsúzott a harminctól. Hosszú évek óta ő az éjszakás, nappal egyetemre jár. Ha minden jól megy, végez az idén: sokszor áttanulja az egész éjszakát.
Ma feltűnően siet.
- Vizsga lesz, szörnyen izgulok! - magyarázza, és elrohan.

*

Kitárulnak az ablakok, s az ajtó csukva marad. Takarítanak. Gömböc kis asszony forgolódik közöttünk vizes ronggyal, míg a cementpadló tükörként ragyog.
Belép M. Estére hazaengedték, már csak kötözik. Javuló visszéroperáció. Köszönése erős parfüm, árasztja magából a kinti világot.
Míg pizsamát húz, mesél:
- Mit gondoltok, kivel találkoztam?... Hát P.-vel...
P. néhány napja hagyta el a kórházat, teljesen gyógyultan. Nemrég szerelt le, civilben fogatos, s a Burgya-kert alatt lakik, egy viskóban. Sérvvel feküdt be a kórházba, s mikor már vágták, akkor bukkant már-már perforálódó gyomorfekélyére az orvos. Kipucolták azt is - ahogy mondják: P. „klasszikusan szép" operáción esett át. Az első két napon mégis attól féltünk, hogy elpatkol. Jajgatott, hánykolódott, le akarta szaggatni a kötést, s ekkor az ágyhoz gúzsolták. De a kötelet is elszakította, nem volt tőle egy nyugodt pillanatunk. Akkor pihenhettünk egy-egy fél órácskát, mikor a frissen kapott csillapító még javában hatott. Majd kezdődött minden elölről: az ágya mellett virrasztó feleségét fölpofozta, az ápolónőket lekurvázta, csuprokat vert a földhöz. Harmadik napon hirtelen lecsendesedett. Este tett néhány nyögdécselő lépést, szervei normálisan kezdtek működni, örömmel újságolta minden alkalommal, milyen jó dolog vizelni, szellenteni...
Végre alhattunk. Az ötödik napon -szombat volt - hazaszökött.
- Bemegyek tegnap este a Kisbojtárba, nagyon megkívántam egy sört. A negyedik asztalnál ott áll P. Részeg, mint a seggem, dülöngél, kezében borosüveg. Azt hittem, ott esik össze a szemem előtt. Észrevett, oda kellett mennem. Hatalmas könnyekkel sírt, átkozódott, lecsapta pávatollas kalapját, s mutatta: nullásra van nyírva! Tegnap tartották a  tárgyalást, másfél  évre  ítélték ...
P. falusi származású. Csizmájában most is hosszú, kiugrasztható élű tőrt visel, volt néhány komoly verekedése, egyszer már büntették: ittas állapotban felhasította egy cigányember hasát, úgyhogy visszaeső bűnösnek számított.
Mikor elment, égre-földre esküdözött a „kicsi doktor"-nak - nem iszom én, egy kortyot sem! Isten engem úgy segéljen!
-   Bőgött, mint  egy  kisgyerek. Hogy nem ér semmit az élet, addig iszik, míg bele nem  pusztul ... Valahogy eljöttem  onnan, mert már felfordult a gyomrom...
Háborog a miénk is: annyi mindent láttunk, olyan közeli kapcsolatba kerültünk P.-vel is, hogy könnyűszerrel elképzeljük a jelenetet, következményeivel együtt.
-  Fantasztikus!  - hüledezik egyikünk. - Kéthetes operációval, és iszik!...
Semmi sem fantasztikus már.

*

Hízásra hajlamos, vastag lábú fiatal lány jön - köpenyben, fityulával. Egészségügyi technikumba jár, ide osztották be, gyakorlatra. Minden reggel megméri az érverésünket.
Most is szó nélkül, sorban veszi kézbe mindenki csuklóját, ír valamit a beteglapokra. Néhányan már falatoznak. V. riadtan kérdi:
-  Mennyi?
-  Nyolcvan.
-   Micsoda?! Ilyen sok? A reggel még harminchét volt. . .
Kitör a nevetés. V. nem hall jól, csak a vigyorgó szájakat látja. Értetlenül, sértetten néz végig rajtunk.
-  Az a  láz volt,  bácsi  -  magyarázza mosolyogva a lány.
-  S ez?
-  Érverés-számlálás.  A bácsinak normális.
V. megkönnyebülve sóhajt.

*

A második emelet reggeli asszisztensnője bedugja kontyos kis fejét a félig nyitott ajtón: szeme a kötözőasztalkán kutat valami után.
- Csókolom! - harsogjuk kórusban. Persze, a fiatalabbak.
Pirulva köszön, majd zavart, kissé túl sietős mozdulattal felkapja a benzinesüveget, s magas sarkú cipőjében elkopog.
Ez a lány - vagy már asszony, a gyűrűt csak néha látni apró ujján - napok óta tréfáink központja: M. miatt haragudtunk meg rá.
Novokainos injekciót kellett beadnia, érbe. S az ilyen injekcióval nem lehet sietni: a novokain pillanatok alatt elterjed a vérben, ha túl gyorsan fecskendezik, megárt a szívnek.
M. viccelődött az asszisztensnővel, míg az elkötötte a karját, beszúrta a tűt, s a keveréket az érbe nyomta. Ám alig csukódott be az ajtó, M. eldőlt az ágyon, keze próbált néhányat lendülni - erőtlenül, puhán. Szeme lekoppant, pulzusa alig vert.
Rohantunk a lány után:
- Gyorsan, mert elájult!
Sápadtan állt meg az ágy mellett, kapkodva vizet fröcskölt M. halántékára, aki fehér volt, mint a fal. Nagy nehezen sikerült eszméletre téríteni, de még sokáig ernyedten, bágyadtán feküdt a párnán ...
Azóta vagyunk fölényesek. Tudja ezt, és szégyenkezik előttünk - kamatostul fizetnénk vissza az ijedelmet.

*

Itt vannak a medikusok: két fiú, két lány. Azaz... csak egy, mert a másik már asszony. Három-három ágyért felelnek (ők töltik ki az illető betegek személyi lapját, tanulmányozzák a hozzájuk tartozó kóreseteket, kötöznek, időnként operációkon asszisztálnak), s minden reggel pontosan érkeznek, valamivel nyolc előtt.
Csevegésük, diákos derűjük mosolyt hint a szalonban. Megnevettet korán ébredt vizsgadrukkjuk, hiányzó jegyzeteik riadt pótlása, mégis inkább tisztelem közülük C-t, ezt a sima hajú, jóképű srácot (az említett fiatalasszony az ő felesége), aki el tudja feledni füzeteit, diákgondjait, míg nyolctól tizenegyig három ágyat bízott rá a Főnök.
Az én ágyam is hozzá tartozik. Szívesen diskurál velünk, kikérdez betegségünk legújabb fejleményeiről... Most kissé ideges. Folyton N. ágyán ül, akit ma operációra  írtak ki.

*

Ajtó mellett balra az első ágy a G. bácsié. Diagnózis: nyílt érfekély. Hatalmas, tenyérnyi sebek virítanak vastag, izmos lábain. A halványpirostól a liláig minden színárnyalat megtalálható a levedző, eleven húson. Jóval elmúlt hatvan - egy esztendeje húzza így a lábával, s mindegyre magyarázkodik:
- Dologidő volt, kérem. Cseke úr, higgye meg, nem gondoltam én akkor semmire, csak mikor este hazamentem a munkából, elővett a fájdalom. Borogattuk, kötöztük  mi  valahogy...
Már két hete porozzák kötözik, szabadon  hagyják,  locsolják  - a  legcsekélyebb eredmény nélkül. Ha csak a klozettre fut ki, napjában egyszer (ágytálat, kacsát mindegyre  visszautasított: „Nem nekem való dolgok ezek, a fene, akinek kell!"), máris megpattan a vékony sebkéreg, s csorog a vér lábszárán,  bokáján végig.
Mindennap kipödri ősz, gondosan ápolt bajusz-bokrát, haját simára keféli, másodnaponként féltve őrzött Solingen-késsel borotválkozik, s rágódik magában vagy fennhangon a világ sorsán.
Tősgyökeres hóstáti ember, ma is földdel dolgozik, pedig tudja az eszével, hogy vihette volna többre - látja, fiai, lányai majd egy szálig elpártoltak az ősi munkától, de sebaj! Ő húzza, amíg teheti...
Tegnap délután könnyekkel a szemében vallott:
- Nagy baj van itt, érzem én, mert már nem tudnék haza se menni. Nem bírnak a lábaim. Aztán hallottam, mikor a kicsi doktor s az a másik, L. félhalkan mondották egymásnak, hogy hosszú mese lesz ez... Hosszú bizony, nem látni a végét...
Teste oly tömzsi, erős, mint a nyugdíjas birkózóké. Esténként kínzó fájdalmai támadnak, s ilyenkor úgy szorítja a vaságyat, azt hisszük, menten elhajlik alatta.
Tizenöt  évvel   ezelőtt   kuláklistán volt: elvitték munkára. Másfél esztendőn át talicskázott, csákányolt, vasutat épített - zúgolódás nélkül, aztán lábszárát megsebezte egy rázuhanó síndarab. Orvosi kezelést nem kapott, csak évek múltán gyógyult be teljesen a seb, de közben még megjárta a békási építőtelepet is.
Mikor a hóstáti közös megalakult, ő is belépett maradék földjével, állataival, szerszámaival. Azóta is a földön feszülnek izmai, kora reggeltől késő estig, nem átkoz senkit, és nem haragszik senkire... Gyakran beszél gyermekkoráról: a feleki domb kitűnő kútjairól, a szamosfalvi nádasról, az első kolozsvári  repülőmutatványról...
Tavaly, aratás előtt kibomlott a régi seb helye. Így került hozzánk,  a  35-ösbe.

*

Pontban nyolckor kezdődik a napi vizit. Ilyenkor tanácsos ágyban maradni, különben megtörténik, hogy kimaradsz a gyógyszerlistáról, és talán huszonnégy órával még fölöslegesen megnyújtod itttartózkodásodat, mert aznap már senki sem törődik veled - az étkezéseket leszámítva.
Ma a kevés szeszélyes napok egyike lehet: a három kezelőorvos rendre érkezik. Besiet először a „kicsi doktor" - alacsony, szinte kopasz, harmincas fiatalember. Aranykeretes szemüvege gúnyosan csillog, ajka szögletén születő mosoly. Átvág a termen a két ágysor között, s belelapoz az asztalon heverő  kartotékokba.
- A Főnök nem járt még? - kérdi közben a medikusoktól.
C. hozzálép, fölveszi a beteglapokat, s az ágyak lábaihoz helyezi őket.
A „kicsi doktor" az ilondai fiú ágyára ül - ő operálta -, s finom, matató ujjaival megvizsgálja  a  sebet.
-  Szép - mondja,  s visszacsapja  a takarót.

*

Az udvarra behajtott a mentő: beteg érkezett. Talán egy haldokló távozik.
Ez a két eset lehetséges. Ilyenkor nem olyan feltűnő, mint a délutáni órákban - déli egy óráig nyüzsög a kórház. Orvosok, asszisztensek, medikusok. A hátsó épületben meghúzódó laboratóriumokban (röntgen, bakteriológia, izotópok) bejáró pácienseket is kiszolgálnak.
A mentőt hangjáról ismerjük föl. S halljuk, mikor érkezik Renault-16-osán a sebészfőorvos, majd a röntgenológus, egy Wartburggal.  A  kocsitulajdonos  orvosok hosszasan túráztatnak; a mentő azonnal indít, s a kapu előtt többször elvakkantja magát.

*

A következő ágy W.-é. Nyolcvan felé közeledő, fogatlan öregember, és rettentő büdös. Csak fintorogva mehetsz el ágya mellett - a lepedő, a pokróc, az ágy hátára akasztott ruhák mélyen magukba szívták a húgy jellegzetes szagát.
Régi betege a kórháznak, prosztata-operáción esett át, s már egészen jól ment minden szonda nélkül is, mikor újra stagnálni kezdett a vizelet; behozták. A vékony gumicső kísértetiesen megnyújtja tehetetlen hímtagját, ágyában hosszasan fészket rakott az üvegkacsa - a szondások nem tudják visszatartani vizeletüket.
Erdélyi szász családból származik, az első világháborúban kiképző őrmester volt a lovasságnál. Hangján, beszédmódján most is katonás ízek ropogósa érzik.
Mulatunk fura szokásain: elalvás előtt egyik karját magasra tartja, mutatóujja a mennyezet felé döf, és apró, láthatatlan köröket rajzol a levegőbe. A mozdulatok lágysága után zenésznek gondolná az ember, meg is kérdeztük:
-  Játszik  valamilyen hangszeren, bácsi?
-   Komm, komm?
-   Hang-sze-ren! Játszik?  Hegedű, zongora... -  s mutogattuk szeme előtt a mozdulatokat.
-  Ah, nicht, meine liebe... Lovaglópálca, az igen!
-   Ismeri Wagnert, a  muzsikust?
-  Wagner?... Hogyne, olvastam róla, az újságban, üsmerős...
Egész nap az újságot bújja - napokig böngész egy rohadt, négyoldalas lapot. Amelyik hasábbal végzett, akkurátusán áthúzza ceruzával.
Mikor jól érzi magát, minket szid, fiatalokat:
-   Rossz  nevelés,  vigyen  el  az ördög! ... Én nevelnélek, minunat. Feküdj, vigyázz! Feküdj, vigyázz! Ez kell nagylegénynek. Vigyázz, a piculáját!
Szeme zöldesen villog, fogatlan szája erőtlen mosolyra feszül, aprókat kuncogva nevet.
Kétnaponként előveszi kopott ruháit, totyogva-piszmogva felöltözik, s elcsoszog a Rákkutatóhoz - valami fülsebe van, azt kezelteti.
Látogatója nincs. Talán kétszer szökött be hozzá egy ugrifüles, kancsi leányka, tejet hozott, s futott is ki a teremből. Feleségét sohase látni - azt mondja a délelőttös nővér, a vénasszony egyenesen örül, hogy ura a kórházban van. Ha hazamenne, senki sem törődik vele. Nem bírják a szagát.
- Különben is, hej, de nagy kutya volt!

*

Megjött L. doktor is. Rendszerint ő írja fel a gyógyszereket. Ágyról ágyra jár, s az orvosság nevét diktálja az egyetemi hallgatóknak - a regisztert a medikusok kezelik.
Hosszasan időz G. bácsinál.
-  Tata,  igen  gyorsan  fogy a  lé!
-   Mit csináljak, doktor úr, ebből a nagy üvegből nem tudok másként a lábamra tölteni. Nem fogja a kezem . . . - s mutatja kurta ujjú kezét, kérges bőrű tenyerét.
-  Csak azért mondom, ügyeljen, mert ha jönnek az ünnepek, három napig az atyaisten  se tud   magának  semmit felírni!
G. bácsi valahogy visszanyeli a mérgét. Szemén látszik, legszívesebben agyoncsapná az orvost. Hiszen az egész folyadék, a napi két liter alig kerül egy lejbe, meghozatná ő kintről is - de hát mért csinálnak viccet a betegségéből?
L. doktor valóban ízléstelen tréfák szerzője. Látom a medikusok arcán, hogy fintorognak egy-egy rosszul irányzott szójátékán... Neki is van néhány operált betege itt, akiket ő kezel. Úgy hírlik, N.-t is ő operálja. N. nem tud róla, nem szólunk neki.

*

A harmadik ágyban huszonhárom éves fiú, B. fekszik. Pamacs-bajusza van és napbarnított arca. Haját hátrafésülve, magasított hullámmal viseli, mint a faluról városra  került fiatalemberek általában.
Nagykapuson született, ott végezte a hét osztályt, aztán Kolozsvárra került szakiskolába, letette a katonai szolgálatot, s most nehézgépész a közműveknél. Dolgozott már hengergépen, volt kotrókezelő és erőgépész, szivattyúmester - ami kellett.
- Nálunk úgy megy - magyarázza -, hogy most legutóbb is szivattyúnál dolgoztam. Ott a magyar színház mellett, a Malomárkot fedjük be, én kellett kiszívassam a vizet. Egyik délben csak jön a Moszkvics, benne az igazgató. Odaszólít. Nagy gumicsizmák voltak rajtam, meg sáros munkaruha ... Azt mondja, üljek be. Szabadkoztam, így nem mehetek, meg kell állítanom a  gépet,  átöltözöm,  s akkor megyek.
Megvárt, míg végeztem, aztán elmentünk az összes helyekre, ahol a mi embereink dolgoznak, végül kivitt a repülőtér melletti munkatelepre, s mutatott egy gépet. Holnap, azt mondja, itt fogsz dolgozni. Másnaptól  ott dolgoztam...
Heresérvvel utalták a sebészetre, hogy kiderítsék: nincs is sérve, hanem tbc-s eredetű daganatgócok keletkeztek mindkét herén. Most sztreptomicinnel gyúrják, próbálják visszafordítani a bajt. Ha nem sikerül, magyarázta a „kicsi doktor", meg kell operálni, de akkor majd nem lehet gyereke...
B. megijedt, sokat töpreng: nagyon szereti a gyermekeket. S egyelőre komoly szerelmi kapcsolata nincs. Mit csináljon? Egyre a gyerekekről beszél: otthon, Kapuson, ha hét végén hazamegy, egész csapat apróság várja a busznál. Hogyisne, mikor annyit foglalkozik, játszik velük! - nem tud ejmenni egy emberpalánta mellett, hogy azt egy kicsit meg ne hoppáztassa. Minden alkalommal megrohanják: mit hoztál, Feri bátyánk? S ő ilyenkor előszedi oldaltáskájából a pár lejre vásárolt savanyúcukrot...
- Úgy érzem, valamicskét mintha visszahúzódott volna. Aztán, ha elengednek s ismét előjön a baj, akkor hagyom magam a kés alá vinni. Esetleg... lenne egy leányasszony ismerősöm, s azt elvenném, van egy kislánya.

*

A Főnök, mint mindig, nyájas és nyugodt. Keskeny bajusza alól kivillannak aranyfogai.
-   Kérem   a   jelenléti   naplót - szól   a medikusoknak. Ő vezeti a gyakorlati munkát, a diákok ragasztották rá a „főnök" elnevezést.
Minden beteget megvizsgál. Karéjban állnak mellette a hallgatók, s észrevétlen adja át nekik a szót: referáljanak ők a betegségről, diagnózisról, a beteg állapotáról ... Aztán valami érthetetlen orvosi nyelven szélesre bontja a témát, gyógymódokat sorol, orvosságokat ismertet, s mindezt mosolyogva,   bölcs  nyugalommal  teszi.
Azt mondják, a sebész főorvoson kívül ő itt a legelfoglaltabb ember: előadások, gyűlések, szemináriumok, orvosi munka, tudományos kutatás ...
Most N.-re mosolyog, széles, kreol arcáról oldalt futnak a ráncok, hangja bizalmas.
-   Nem izgulunk, ugye?
-   Egy kicsit félek, doktor úr.
 - Küldje haza azt a kicsit, nehogy megromoljon ebben a melegben... Na!

*

- Ki óhajt borotválkozni, nyiratkozni?  Elsőosztályú  munka!...  Óhajt valaki?
A ferde szájú, lenyalt hajú bejáró borbély kirakja szerszámait az egyik ágyra. Kopott faládikóban hozza őket, s bár mint szakember mocsokmunkát végez, mindig akad egy-két kliense az operáltak közül, akik ágyhoz vannak kötve.
Míg dolgozik, tudálékosan magyaráz.
-  ... az a  pasas,  amelyik befagyasztotta magát... hallották, uraim?
Néhányan, akik nem tudnak róla, odafigyelnek.
-  Öreg volt, kérem,  és úgy hagyakozott, hogy hűtsék őt le, mint a vágómarhát, zérus fok alá.  Mert rákja volt,  s ha  majd lesz rá gyógyszer, feltámasztják, s meggyógyítják...  De micsoda felszerelés kell ahhoz! Mennyi pénzbe kerül! ...
-  Volt itt egy beteg, egész éjszaka járkált... Elment már? Csuda ember az, kérem, nem tudtak aludni tőle a betegek. Emlékszik, V. úr? Éjjelenként csiszi-csoszi, nappal meg tömte magát... Hogy is bírhatták, árulja el nekem?
N. a múlt éjszaka, talán a félelemtől, centis szakállat eresztett. Szerényen odainti ő is a borbélyt.
-  Szépülni?...   Igenis,   kérem. Törülközője van? Az kell,  minden  betegnek legyen külön törülközője. Ez az én elvem. így, na, most  szappanozunk...   Ma  felvágják? Igen? Na, az még egy szép munka lesz. A hasikáján lesz egy gyönyörű vágás, gyerekjáték. Nekem elhiheti, sok mindent láttam... Szesszel, kölnivel? Igenis, szesszel...
Fensőbbséggel sürgölődik az ágyak között. N. arcát nézem: egyes helyeken, a borotválás ellenére, kiütközik a felületesen otthagyott szakáll. A borbély ráadásul meg is vágta a késsel vagy háromszor, s most sietve timsózza-állítgatja a serkenő vért.
-  Tessék,  az  első vágások  -  erőlteti viccét a borbély.
Ezen nem lehet nevetni: fagyos a hangulat.

*

Z. úgy mered riadt szemével a semmibe, mint egy fülesbagoly. Szétvetett, bepólyált lábfejei hosszan lelógnak az ágyról. Talán ő közülünk a legcsöndesebb: át tud ülni némán, görnyedten egy teljes félnapot, hallgatja szeszélyesen kanyargó beszélgetésünket. Éjszaka alszik, délután alszik, néha bekötözik tyúkszemekkel operált, érzékeny talpát - ilyenkor összeszorítja állkapcsát, éveinek ráncai  kínosan egybefutnak, s rövidre vágott, ősz haja az égnek mered.
Keveset tudunk róla. Legrégibb a kórteremben, műtétjének egy hónapja már. De csak a napokban tudott sántikálva talpra állni, így is csak WC-re jár, s ha kedve szottyan, esetleg cigarettázni, a folyosóablak rejtekében.
Beteglapján ennyi áll: téglagyári munkás.

*

A délelőtti nővér nincs sehol. Hosszasan csengetünk utána, semmi eredmény.
G. bácsi lába alatt a lepedő merő lucsok: a sebekből lecsorgó vér összekeveredik a borogatásra használt oldattal, s kegyetlenül  marja az öreg  bőrét.
Végre bekukkant az asszisztensnő.
-   Ki csengetett?
-   Mi.
-  És mi a baj?
Elmondjuk neki, hogy le kellene cserélni G. bácsi ágyát. A nővért meg nem találjuk sehol.
-  Nem  rám tartozik  -  vágja vissza bosszúsan -, még sok van egy óráig!
És becsapja az ajtót.
Egytől kettőig ugyanis csak az asszisztensnő marad az egész emeleten: a nővér rövid  műszakban dolgozik, kisgyereke van.
Szerencsére tudjuk, melyik szekrényben áll a tiszta fehérnemű, ágyhuzat, s délelőtt lakat sincs rajta. M. percek alatt betoppan két lepedővel, meg egy párnahuzattal; lerángatom a régieket, s kidobom őket a folyosóra. G. bácsi esetlenül forgolódik az ágyban, míg üggyel-bajjal aláfeszítjük a tiszta vászondarabot.
Ágya alatt, a padlón véres géz- és vattahulladékok hevernek szanaszét. B. a klozettről két seprűt szerez, egyiket nekem adja, s nekiállunk takarítani, a szemetet a folyosóra seperve. M. a másik tiszta lepedőt erősíti  biztosítótűkkel  a  pokróchoz...
Aztán V. jajdul föl: kiömlött a kacsája. Ki kell üríteni, s kér egy tiszta lepedőt is - ő következik tehát, s miután minden igényt kielégítettünk, sokáig sikáljuk szappannal a kezünk, majd forró vízzel lemossuk róla a habot.

*

Az ilondai srác ma jobban érzi magát. Tegnap hozta be a mentő, vakbéllel, s alig helyezkedett el tétován, idegenkedve a poloskairtótól szagos ágyszélen, már jött is, hanyag léptekkel, a fehér ruhás „hóhérlegény" - így hívják itt a műtő segédszemélyzetét -, kevéske bátorítót fecskendezett a fiú felsőkarjába, s derekánál támogatva elvezette.
A fiú Kolozsváron jár szakiskolába, most végzi a másodévet az építészeknél - alig töltötte be a tízennyolcat. Soha semmi baja nem volt, most is csak úgy vette észre: valami nincs rendjén, hogy fel kellett emelnie egy vasrudat, és elszédült. Erősen belenyilallt a hasába, s elesett. A mester hazazavarta, fél óra múlva már a mentők robogtak vele a sebészetre.
Operáció után kábultan, ernyedt tagokkal aludt. Gyermekien csupasz arcán határtalan nyugalom ömlött szét. Egyszer-egyszer felnyitotta szemét, bágyadtán nézett körül, majd ismét álomba  merült.
Estére elillant a csillapító hatása: fogcsikorgatva hánykolódott az ágyon, feltépte mellén a flanellkabátot, s míg a nővért csengettük, egyre azt hajtogatta:
- Adjanak valamit, amitől hamarabb végem lesz! Könyörgöm, gyorsan, gyorsan!...
Kacagtunk rajta, szidtuk, mint a bokrot; M. veréssel fenyegette, s ő csak nézett ránk, két rengő cseppel a szeme sarkában, vicsorgott, izzadt: „Meghalok, meg én!" - Aztán jött a nővér, néhányszor megsimogatta a homlokát, s adott neki egy morfiumos injekciót.
A hajnali üvöltéstől eltekintve, csendes éjszakánk volt: reggel a fiú mosolyogva ébredt, s most már itt sántikál, sáros félcipőjében, az ágyak között. Úgy várja az első csupor cukros teát, mint gyermek a karácsonyt.

*

A „kicsi doktor" G. bácsi lába fölé hajol:
-   Ezt a sebet állandóan  öntözni  kellene. Mindig legyen nedves...
-   L. doktor úr aszonta, csak mikor leszedjük a kötést   s miután megszáradt.
-   Ugyan, az nem lehet! Akkor nem ér semmit.
-   De  hát  itt   hallották  a  többiek  is, mikor  mondotta, hogy gyorsan  fogy  ez  a micsoda...
-   Nevetséges!   Azért   írtuk   fel,   hogy fogyjon.
Látszik a doktoron: elégedetlen. Persze, ezt nem mondhatja meg a betegnek, ezért inkább kifordul az ajtón.
G. bácsi értetlenül néz utána.
-  Most már mi  a  helyzet,  Cseke úr? Maga érti?   Egyik ezt mond, másik  mást, csak a lábam nem akar gyógyulni...  Hej, azt a szűzmáriás mindenségit!
Összeszorítja öklét, s mérgében elvörösödik. De ez még semmi.
Később bejön L. doktor is, leszállítja az öreget az ágyból, letolatja a nadrágot, s guggolva kezdi vizsgálgatni a sebeket. Tintaceruzával néhány keresztet rajzol a bőrre, jegyzeteket készít.
-   Lesz valami  belőle,  doktor úr?
-  Türelem,  ember!  - vágja  oda  idegesen,  és  kiegyenesedik.   -   Egyből  senkit sem lehet meggyógyítani.
-  Csak megkérdeztem, doktor úr...
-   Ne kíváncsiskodjék,   inkább vigyázzon,  hogy a sebek rendesen  legyenek kezelve.
-  Vigyázok én, dokor úr, de ha egyik így, a másik úgy ... én nem tudom...
-   Kinek hisz maga? Kinek?!
-  Azt én  honnan  tudjam,  doktor úr? 
Kételyek köröznek a  levegőben  -  lebegő, láthatatlan, nagy vadmadarak.

*

A ruszin, kinek ágya az ilondai fiúéval szemközt áll, nyugtalan. Pillanatonként mozdul a vackán, sokat cigarettázik és nagyon szenved. Soha nem panaszkodik, de időnként eltorzuló arcáról leolvashatni a fájdalmat.
Vizelési bántalmai vannak, vadhúsok nőttek húgyvezetékén, s most mesterséges úton tágítják. Zárt gumicsövet helyeztek be neki, s mikor kisdolga sürgeti, csak szörnyű kínok között tud könnyíteni magán.
Máramarosba való, valamelyik határmenti tanyára, felesége a visói kórházban fekszik, a gyermekek egyedül maradtak otthon... Harminckét éves, szép szál ember a ruszin, kőbe vésett arcvonásai kimondottan kellemesek. Mellkasa, akár egy atlétáé - mikor mosdik, karján-vállán szelíd bocsokként játszadoznak az izmok.
Mestersége pék, de betegnyugdíjazták. Abból élnek, meg amit a felesége még el tud végezni a havas szigorú körülményei között. Arrafelé még májusban is több centis hó hull, ha egy kicsit beborul az idő. Az állatokkal is nehéz bánni, mert azok nem nézik, hol, merre húzódik a határ. Csak mennek, amerre a szemük lát. S ha egy-egy vihar kerekedik, sokszor egész csordák átszabadulnak Kárpát-Ukrajnába - a kiváltás pedig  már bonyodalmas  ügyintézés.
Ha megkezdődnek a nagy vadászatok - államférfiak, magas rangú külföldi vendégek sokszor megfordulnak errefelé -, a tanyasi emberek egy kis mellékkeresethez juthatnak. Beállnak hajtóknak: nem sok szakképzettséget, inkább fokozott figyelmet és egy csöpp ravaszságot igényel, ami ott majd mindenkiben megtalálható.
Ma kiveszik a szondát, a beteg saját felelősségére. A ruszin vállalja a kockázatot, csak minél hamarább hazakerüljön. A menetrend egyetlen adatát ismételgeti folyton: hánykor indul a személy Máramaros-sziget felé.

*

Künn lélekgyógyító idő van. A kórteremben - még fűtenek - elviselhetetlen a hőség s a felerősödő bűz. Már csak a szondások is fölöttébb szagosak, de még hány gyógyuló vagy stagnáló seb párolog, levedzik a kötések alatt.
A járni tudó betegek elözönlik az udvart: a forgalom itt olyan, mint egy kisebbfajta piactéren. Közepén a reggeli öntözéstől ragyogó, friss virágágyás trónol, a kőkerítés menti árnyékban parkolóhely. A sebész főorvos kocsija, egy szolgálati Volga, Wartburg, Fiat-1300, Renault-Major... Egy elszáradt fán síndarab lóg - jelzőharang.
Köpenyes orvosok, flanellkabátos betegek, ápolónők, orvostanhallgatók sietnek egyik épületből a másikba. A kis irodaházból írógép-kattogás szűrődik ki a nyitott ablakon, szépen kibomlottak már előtte a fiatal szilfák.
A hátsó épületben van a belgyógyászat, mögötte füves kert. A fák alatt kékre festett padok. Az utcát magas betonkerítés zárja el szemünk elől. Ha van mit, enni adunk a ketrecbe zárt kísérleti nyulaknak - az idén nyolc, öklömnyi kis fióka született már -, vagy az elhízott, magányos kosnak.
Kavicsos ösvény ropog a papucs alatt, rójuk az udvart körbe-körbe. E kerengő séta: élet, gyöngyöző pohárban.

*

V.-t a betegek szanitécnek keresztelték el: míg meg nem operálták, szorgalmasan ápolt két-három magatehetetlen beteget. Olyan türelemmel, ahogy gyermek tud bánni játékaival.
Lassan, de szépen javuló prosztata-operáció. Neki is szondája van. Arca, bár örökké sovány ember volt, most mintha a csontokra szikkadt volna. Amit adnak neki, beveszi, s vakon ragaszkodik az orvosok szavaihoz. Számára mindez: szentírás.
Medgyes vidéki szász parasztcsaládból származik, régi vágású, jól képzett fémipari szakmunkás, de már nyugdíjba vonult. Életelve:  becsület,  kötelesség,  alkalmazkodás... Ezekkel sokra lehet vinni az életben, s megmaradsz tisztának - hajtogatja, mikor beszédes kedvében van. S ez inkább akkor fordul elő, mikor jól érzi magát. Különben nehezére esik a beszélgetés, valami baj van a koncentrálással, mert sokszor szólunk hozzá, hallja is a hangot, de nem érti, mit mondunk, és oda se figyel. Vagy csak megrezzen.
Éjjeliszekrényén halomban állnak a könyvek, ezenkívül helyet kérnek még a gyógyszerek, teásüveg, szemüveg, egy csomag „hazai", citromok, pohár... Az operáció után felesége minden délután mellette volt - aggódó, ügyetlen szeretettel vette körül a szívós, gyermeteg embert.
Mert néha bosszantóan együgyű: kitakarózik, s izgatottan figyeli, működik-e a szonda vagy sem. Ha eldugult, ki kell mosni egy hatalmas fecskendővel, s mint valami lusta férgek, úsznak elő a fájdalmat okozó, alvadt vércafatok. Egyszer-egyszer viszont csak képzeli, hogy fáj, nem kellene oly görcsösen a betegségre gondolnia: határozottan siettetné a gyógyulást. Szidjuk eleget, s ilyenkor pár órára abba is hagyja.
Egy derűs délelőttön maga mellé hívott: beszélgessünk hosszasabban, s elmesélte egy igen kedves, gyermekkori élményét.
- Még falun laktunk, kicsi lehettem, de betegség a házban nem volt soha. Nagyapám, nagyanyám is kilencven évet megéltek, de azok nem idegeskedtek soha, meg hogy fáj a fejem, isten ments! A faluban az volt a szokás, hogy minden héten bementek Medgyesre, a vásárba. A mai jó utak persze akkor nem léteztek. Befogták hát a bivalyokat, felültek a szekérre, s kényelmesen mentek völgyeken, dombokon keresztül, s nem mentek egyedül, mert az útra minden irányból özönlöttek a bivalyfogatok. Odaértek a vásárba... Vettek élelmet, ami kellett, közben eladták, amit vittek, s dolguk végeztével hazaindultak. Beesteledett, ők megvacsoráztak, úgy menet közben, lefeküdtek a szekérderékba, s jót aludtak. Reggelre értek haza, s nekünk csak ki kellett nyitni a kaput, az állatok jöttek maguktól, az öregek még mindig nem ébredtek föl, úgy kellett őket költeni, hogy keljenek már, mert itthon vannak .. . Most meg blokkban lakom, képzelje el, beköltöztem, mert lebontottak . . .

*

Mikor látjuk, mennyit ügyetlenkedik G. bácsi a lábával, nem lehet tovább tűrni. Odamegyünk,  kivesszük kezéből  az orvosságos üveget - most minél több nyugalomra,   mozdulatlanságra  van   szüksége.
A délelőtti nővér alig törődik vele: reggel bejön, aztán elmegy a gyógyszerekért, néhány sürgős injekciót bead, s közben félórákra el-eltűnik. Valamelyik barátnőjével traccsol. Majd felhozza az orvosságokat, s ismét nyoma vész. Amit nem végez el, azt a délutánosra hagyja. Fél egykor már nem is lehet a nyomára bukkanni...
A sebek látványa undorító: ha sokáig kell néznem, elfog a hányinger, márpedig amíg rendesen meglocsolja az ember, eltelik egy kis idő.
Felváltva segédkezünk: M., B. és én. Sok mindent megszoktam itt, a kórházban, amiről azelőtt álmodni sem mertem volna. Például egy kötözést végignézni a sebészeten. A vér látványa engem felkavar, elriaszt, borzongat, a mostani kényszerhelyzet azonban megerősít. Hárman vagyunk: meg kell csinálnunk! S ezért lessük az orvosoktól a kötözések bűvös mozdulatait, hogy alkalomadtán kötözhessünk mi is. Hogy a steril kötszert mi is sterilen terítsük a sebre.
És mégis, félünk - nem vagyunk biztosak a dolgunkban. Nem ismerjük ezernyi összefüggésében a mesterséget. Hátha valamit elhibázunk?
Talán mégsem hibázunk. Átkozott helyzet!

*

N. megrándul a szomszédos ágyon: nesztelen teniszcipőiben már mellette áll a „hóhérlegény".
-  Itt a féldecije,  ember -  mutatja  a feltartott fecskendőt.   -  Szódat  most  nem kap hozzá.
-  Turci? - vigyorog kínjában N.
-  Az hát, jobb nincs.
S a bűvös folyadék máris az izmokban szaladgál.
-  Fél óra  múlva  majd  sétálni viszem - mondja búcsúzóul.
N. remegve végigdől a gubancos takarón.
Szatmár környéki sovány parasztember. A szatmári kórházból hozták ide, végbéldaganattal. A diagnózist azonban csak az utolsó pillanatban sikerült pontosan megállapítani. Kezelték addig mint székrekedésest, mint bélhurutost, ilyen meg olyan orvosok. Télen aztán két hónap alatt 14 kilót fogyott...
Mikor legelőször levetkőztették, azt hittem, menten széthull ez az ember. Erős szőrzete alatt látni lehetett majd minden csontját. Most is csak kerekre tágult szeme világít:   bánatos,  könyörgő, tétova   emberi tekintet.
Egy héttel ezelőtt megkezdték az előkészítést: a vizsgálatok megállapították, hogy a belek nem tudják kiüríteni a gyomrot a nagyméretű elzáródás miatt. Ezért csak folyadékokat fogyaszthatott, s érbe táplálták rengeteg szőlőcukorral, vérrel.
-  Vajon  megcsinálják úgy, hogy ne elöl jöjjön ki a rondaság?
-   Nem tudom  - felelem, és valóban nem tudom, mit lehet itt csinálni.
-  Az orvos  azt mondta,  talán.
-  Akkor lehetséges.
Hallgatunk egy darabig. Az injekció most kezd hatni, arca felélénkül.
-  Én jól  beszívtam!...  És ki  operál?
-   Fogalmam sincs.
-  Valaki a szalonbeli doktorok közül? 
C, a medikus (részt vesz az operáción, elkérezett hát az órákról) segítségemre siet:
-  Nyugodjon meg. Olyan ember operálja, aki ért hozzá.
C. nagyon ragaszkodik ehhez az esetéhez. Valósággal elkényezteti az öregedő embert.
-  Most vetik a krumplit - szól át G. bácsinak.
-   Most hát - jön válaszként a fájdalmas sóhaj.

*

Rendkívüli nagyvizitre számíthatunk: a sebész főorvos az alsó emeleten inspekciózik. Előkerül valahonnan a déli nővér is, duzzogva-csapkodva valamelyes rendet teremt. Aztán berohan a kicsi doktor, sietősen eligazítja a beteglapokat, fehér köpenye lobban az ajtóban.
Három főnyi csoport lép a terembe: elöl a magas, lomha léptű főorvos. Fiatalos, negyvenen inneni ember. Aztán egy korán őszülő, fess fiatalember a belgyógyászatról, s végül egy ismeretlen, idős doktor. Nyomukban a szalonorvosok . . .
A főorvos éppen csak végigzongorázik az ágyak szélén, megkérdi, kinek mi a betegsége, N. mellett megáll, és kesztyűt kér. A nővér most ide-oda cikázik, a kötözőasztalról steril gumikesztyűt kotor elő (csak ő tudja, honnan!), és odaadja.
N.-t felállítják az ágyra. Letolja nadrágját, farral az orvosok felé, s a főorvos félrenézve vájkál egy ideig a daganat körül. Bólint, ellép, a lehúzott kesztyűt könnyedén földre hajítja. A fiatal belgyógyász is kér egy kesztyűt, érdeklődve megismétli ugyanezeket a műveleteket, homloka ráncba szalad - a csapathoz lép, magyaráz valamit, és kivonulnak a teremből.
Negyed óra múlva N.-t a műtőbe viszik: a hóhérlegény karján tántorog végig a folyosón.

*

- Gyerekkoromban zsoké voltam, lehet, azért kaptam a visszértágulást - magyarázza M. a folyosón. - A mi családunkat Zsukon mindenki ismerte, régi lótenyésztő család vagyunk, most már ezek az idők elmúltak. Pedig szívesen tartanék egy jó lovat, nem kell nekem se motor, se autó, azt erre-arra betanítanám, s mehetnék, amerre a szemem lát...
M. harmincéves, házasember. A szamosfalvi vám közelében lakik szüleivel, kertes házban; van egy idomított farkaskutyája, aprócska felesége és hatéves kislánya. Ő maga az autójavító vállalatnál esztergályos.
Szereti a diszkrét, gáláns kalandokat és a kutyákat. Órák hosszat tud mesélni a kutyaidomításról, egészen megbűvölte C-t is, aki most mindenáron kutyakölyköt szeretne vásárolni.
Az operáció - három helyen vágták meg a lábát - úgy-ahogy sikerült. Idő kell, míg a visszerek regenerálódnak. Egyik sebe gennyezik: naponta kell kötözni, s a fiatal orvostanhallgató gondozza, nyugtatja, hogy semmi komolyabb baj.
A valóság nem éppen ez. Négyszemközt megmondta nekem:
- Az orvos a hibás, aki operálta. Kitalálod, hogy ki volt, egészen biztos. Operáció közben köhögött, és egyszerűen a szája elé tette a kezét. Finoman szóltam neki, hogy nem kellene-e fertőtleníteni. Persze, rám mordult: fogjam be a szám, mert csak egy taknyos vagyok mellette...  Ugye, köztünk marad?
Csöndben szívjuk a cigarettát.

*

Az emeleti erkélyről udvarra látni. A szemközti épület alagsorában van a boncterem. Ajtaja egész délelőtt nyitva, a boncmester ki-be szaladgál rajta. Alacsony, köpcös alakja csupa ideges feszültség, szuszogva massza meg a fölfelé vezető pár betonlépcsőt, sokdioptriás szemüvege mögül bizonytalanul pillog a világba.
Szinte mindenki kiközösíti valamiképpen: foglalkozása nem valami irigylésre méltó. Nehéz egy ilyen állást betölteni. Ezer és ezer ismeretlen ellenséget szerzett már magának az évek során - azon halottak hozzátartozóit, akiket ő boncol föl. Pedig ősszel és télen az esetek nagy részét átadja a gyakorlatozó medikusoknak, egészségügyieknek - azoknak úgyis a tananyaghoz tartozik. Azt hiszem, ilyenkor még boldog is.
Különben azt mondják, kirívó eset a hasonló foglalkozásúak közt: nem iszik, nem dohányzik, csendes családi életet él. Vasárnaponként sétálni megy, s aki nem ismeri, elnézően megmosolyogja esetlen figuráját. A háborúban arcát borzalmasan felhasították-szabdalták egy becsapó lövedék repeszei. Plasztikai műtéttel - a hiányzó bőrt combjáról pótolták - sikerült valahogy emberi ábrázatot húzni e természetellenesen gömbölyű fejre. Mikor dühös, arcán kirajzolódnak a bőrdarabkák közötti fehér forradások.
Most türelmetlenül toporog a boncterem ajtajában. Az éjszaka tíz napja operált beteg halt meg, agyvérzésben; fia és testvére egyik cigarettát a másik után szívják, fekete gyászruhában várakoznak a koporsót szállító teherautó mellett... S az orvosok még mindig késnek, hogy a halott öregember átessen a számára legszelídebb műveleten, a boncoláson.

*

A betegelosztó irodában csönd és hűvösség. Néhány személyi adatot kell közölnöm a  léckalitka  mögött trónoló tisztviselőnővel: feljegyzi őket egy nyomtatott űrlapra.
Az iroda mellett nyíló kis fülkéből előlép a kórház orvos-statisztikusa. Ő láttamozza a lezárt beteglapokat, ellenőrzi, csoportosítja az adatokat. Hóna alatt most is - több kiló papír.
-   Mi   van   az   emberekkel,   Margitka? Az idén májusig kétszer annyi betegünk van, mint tavaly ugyanebben az időszakban.
Fáradtan teszi el vastag, fekete keretes szemüvegét.
-   Igen,  már az ezer-valahánynál tartok ... Kapott valami hibát?
-  Gituska édes, minden rendben. Egyetlen betegnek hiányzik a szolgálati bizonyítványa,  de  az  sem  érdekes,   mert  az illető rákos ... Kézit csókolom!

*

A műtő előtt egy hóhérlegény áll, az ajtófélnek támaszkodva. Lába körül elszórt csikkek hevernek, s hogy közelebb lépek,  megérzem a  lengedező szeszfelhőt.
-  Hogy megy?
-  Már vége - morogja, s nagyot köp a cementre.
-   Hogy érzi magát az öreg?
-  Szarul.
Most néz csak a szemembe.
-  Adjon egy tüzet, mert kifogytam.
Órámra nézek: egy órát tartott az operáció. Túl van rajta - most már nem izgul. Gyorsan megviszem a hírt a többieknek.
Pár perc múlva a fiatal orvostanhallgató lép a szobába.
-   Mutasd meg N. holmiját.
-  Mi van?
-  Semmi. 
Nem néz rám.
-  Jól  sikerült?
-   Ment valahogy.
N. éjjeliszekrényéről összegyűjti a gyógyszereket, a szőlőcukrosflaskákat s a drótkeretes pápaszemet.
-  Az elkülönítőben  van  -  szól  hátra búcsúzóul, nehogy  valami   rosszra gondoljunk.
C. arcát nem láttam ilyen komornak. Megkeresem a feleségét, gondolom előbb, de hát ő nem tudhat semmit. Az előadóteremben rég megkezdődtek a kurzusok ...

*

A hullakamrában éjjel-nappal zakatol a hűtőberendezés. Ablakát néha meglegyinti egy-egy szélborzolta ág - hogy bent mi van, senki sem látta közülünk. Az ajtón vaskos lakat fityeg.
Egyhangú, esős vasárnap délutánon fedeztük föl: az erkélyre húzódva nézelődtünk lefelé a füveit gyorsan növesztő udvarra, a homályos szürke házakra, a csillogó aszfaltra; s ekkor a kapualj felől visszhangzó trappolás kemény zaja ért hozzánk, majd a szakadó esőben két cipekedő alak jelent meg, görnyedve a súly alatt: kövér, öreg ápolónő és a himlőhelyes kapus. Vászonnal letakart hordágyat hoztak, melyen át csak összefolyó, alaktalan domborulatok rajzolódtak ki. A mosoda melletti ajtó előtt lecsapták terhüket a földre.
A kapus dideregve nyitotta ki a lakatot, belökte az ajtót, akkor fölemelték a hordágyat, s tartalmát nagy lendülettel belódították a tátongó nyíláson. Megkönnyebbülten szaladtak visszafelé, cipőik sarka felcsapta a tócsába gyűlt vizet, a kapus hangosan szitkozódott...
Akkor az alsó emeleten hirtelen megürült egy ágy.
Azóta félve nézek a bólogató, ablaksimogató fákra.

*

Közvetlenül ebéd előtt, a műtő napverte folyosóján még elcsíptem C-t. Köpenyét készül levetni, hazaindulna.
-  Gyerünk az ablakba.  -  Keményen ejti  a  szavakat,   az  ablakmélyedésbe von. Kikönyökölünk a hófehér párkányra.
-   Mi a baj?
-  Gyógyíthatatlan... Nagyobb, mint gondoltuk.
-   És?
-   Hagyj   egy   kicsit,   hadd   nézzek   a napba ...  Rosszul van.
Szórakozottan számlálom az ágyasban nyílni készülő virágokat.
-   Megmarad?
-   Kétséges...
Szemét lehunyja, bronzos arcán, feke-tés szakálltövein fogócskát játszik a fény.
-  Most...  nehéz beszélni. Torkig vagyok. Egy állatot nem vágtam volna ily kegyetlenül !
-  Ő operálta?
-  Ő.
-  Sejtetted?
-  Nem akartam  rá gondolni. Azt hittem... tehetek valamit, azért kéreztem be...
-  Mit lehet tenni?
-  Ordítani, köpni, hányni!. . . Te, ahogy felvágta, az egész szar szétömlött a belső részeibe... Hogy a francba dolgozhat így egy  orvos! Nagyvárosi  klinikán! Sebészeten!... Mielőtt bevarrta, szórt rá egy kevés antibiotikumot. Tízszer annyit kellett volna, s utána oldószerrel kimosni!... Gondold meg, az még nem bántja a szerencsétlent s egy ilyen tökfej miatt szenved!
-  Szóltál  neki?
-   Nem   akartam, de szólnom kellett. A múltkorit lenyeltem. Most azt mondta: ha nem hallgatsz,   nagyon megjárod!... Hát hogy nyeljem le ezt?
-   Ne nyeld le.
-   Hallgatsz?
-   Egyelőre...

*

Az egész izé szétömlött... szétömlött.  Egy mozdulat, és szétömlött!
Itt nem lehet aludni! Horkolnak a fogatlan szájak. Mindjárt kezdődik a délutáni látogatás...
Ilyenkor megtelik a terem szotyogva érkező, hangos emberekkel. Virág, gyümölcs, befőttek, kalácsok, tészták... Különféle illatszerek, ajtónyitogatás...
G. bácsihoz sokan jönnek, alig férnek az ágy körül: gyerekek, menyek, vejek, feleség, sok-sok keményített szoknya, csizmák; rokonok, ismerősök, szomszédok... G. bácsit rengetegen tisztelik. Egy-két unoka is mellette sündörög.
W. bágyadtán köröz mutatóujjával a levegőben. Figyeli az ágya mellett kavargó színes sokaságot - egyedül van.
B.-nek itt a húga. Aztán egy lányismerős, majd az az asszony. Meg barátok. Látogatás előtt rengeteg dohánykölnit locsolt magára, most szagos tőle a terem.
Z. a bátyjával vált tőmondatokat. Kettejük jelenete nyugalmas állókép.
Az ilondai srác az udvaron kószál.
A ruszin a látogatókat figyeli.
V. bácsihoz eljött a felesége, lánya és veje. Szelíden mosolyog rájuk a párnáról, nyeldesi a gonddal hámozott narancsot.
N. ágya üres. Benéz a sógornője, aki Kolozsvárt lakik, röviden elmondom: az operáció sikerült, egyelőre az elkülönítőben van. A holmijára vigyázunk.
Feleségem jön, a gyerekkel - beszélgetünk. A kölyök minduntalan hazahív. Ilyenkor aludni szokott: ledől mellém az ágyra, tetszik neki a játék.
M. hazament. Csak reggel jön be.

*

Mikor már mindenki elment, döngve csapódik be a nagykapu. A himlőhelyes portás koszos köpenyben áll a kémlelőlyuk előtt - szeszélyes figura. Ha néhány lejt csúsztatsz a markába, négy óra után is beereszt a kapun. Másokkal perceken át veszekszik. A múltkor egy fiatalasszonyt szabályosan kidobott az utcára; egy másikat a  lépcsőről  ráncigált vissza.  Pedig . . .
Mit pedig?
Tudhatja ő, mi történik egy fél óra - óra múlva? Ez sebészet és nem idegszanatórium. Talán nem akarja tudni. Talán igaza is van, csakhogy...

*

Naponta tűnnek el az emberek. Feküdtek melletted, beszélgettél velük, megkérdezték, hány óra, van-e cigarettád, apróbb szívességeket kértek, válladra támaszkodtak, mikor alig volt jártányi erejük, vizet adtál nekik, vagy ők kínáltak meg egy kis hazaival, szóltatok az életről, a munkáról, az emberekről, biztattátok egymást, elalvás előtt hallhattad szelíd lélegzését, vicceken nevettetek ...
Vagy elviszi őket a mentő, vagy abba az átkozott kamrába kerülnek. Lehet-e mindent kitörölni az emlékezetből?
A dolgok nyers tövében élő ember fanyarul mosolyog korábbi önmagán: minderről tudomása se volt. Még csak nem is érdekelte. De itt - ha akarod, ha nem, búcsúztatod a távozottat. Mert ismerted, mert él benned egy darabka belőle, mert adtál neki és kaptál tőle; és a számlát akaratod ellenére zárja le a ...

*

Lassan ejtőernyőzik ránk a homály. Várjuk az estét, pedig későn fekszünk. Mégis, nyugtató, ha már itt az este, a sötétség befejezett tény, s ezután már csak rajtunk múlik - alszunk-e, avagy téblábolunk még. Részletkérdés.
Valahogy agyoncsapjuk a még hátralevő időt.
Lám, G. bácsi a mai újságot olvassa. W. ágytól a mosdóig csoszog lassan, kényelmesen, nevetgél magában, vizet iszik. B. szeretne kiszökni, egyelőre éjjeliszekrényét rendezgeti, almába harap. Valahogy ránk tukmál egy-egy szebb darabot. - Kapusi - magyarázza.
Z. kezével malmozik, s a mennyezetre mered. Az ilondai srác meghűlt a mai napon, fojtottan köhécsel, minden roham a sebet támadja.
A ruszin jókedvű: kivették a szondát, nagyszerűen megy minden, örömét megosztja V. bácsival - beszélgetnek. B. bácsinak hirtelen eldugul a szondája, jajgat, homlokán kiüt a verejték, jön az ápolónő, s megszabadítja a fájdalomtól.
Olvasni próbálok. Cornelius Ryan: A leghosszabb nap. Egy-egy lapon ezrével hullanak az emberek, ösztönös védekezés ez, vagy csak véletlen?...
Lámpát gyújtunk.


*

G. bácsi hirtelen lecsapja az újságot, sziszeg:
-   Fáj a szemem, a fejem ... Mi az isten lova ez?
Lecsukja szemhéjait. Aztán: túl nagy a csend.  B. odamegy hozzá.
-  Mi baj van, bácsi?
-   Fáj, fáj ...
Nem tudja kinyitni a szemét.
A nővért hívjuk. Lihegve jön, méri az öreg pulzusát, elrohan. Néhány perc, és itt a szolgálatos orvos - hosszasan vizsgálja. Jön a kicsi doktor is, nézi a lihegő, hatalmas testet, s kirohan:
-   Még csak ez hiányzott!
N.-hez siet, az elkülönítőbe - menteni a más hibáját.
Érkezik még néhány doktor a belgyógyászatról, sebtiben fölírnak valami injekciókat, s elmennek.
B. tehát marad. Tanácstalanul, bénultan ülünk az ágyszélen. Végre! - itt a nővér a fecskendővel, beadja az injekciót.
G. bácsi csak egy-egy szót nyög, összefüggéstelenül. Nekünk beszél, akik ott ülünk előtte. Aztán már semmit sem érteni, hörög.
Most hányik - a kabát, az ágy megtelik mindenféle rondasággal. Kicsit rebdes a szeme, és -
Kész.
Ennyi volt.
- Nővér! Nővér! - rohan B., fél papucsban.
Mire visszaérnek, G. bácsi teljesen megfeketedett.

*

Az erkélyen ülünk B.-vel, egész belsőnk remeg. Akárcsak az esti fények az idelátszó térről. Ott autók szaladgálnak, trolibusz surran, emberek jönnek-mennek. A mozgás megnyugtató látvány, ez a helyzet. Közben megjött a G. bácsi fia: fizetett, s a kapus felengedte. Éppen akkor vitték ki apja letakart testét. A jól megtermett sofőr dermedten állt az ajtóban - nézett, nézett... Aztán káromkodott, összeszedte az öreg dolgait. Csak a bakancs maradt ágya alatt, amivel jött, s egy ócska kalucsni, amit papucs gyanánt használt. Még könnyen belé lehet képzelni azt a lábat...
A távoli villanyrendőr most pirosra vált: elvágja a forgalmat. De az ellenkező csatornán megelevenedik a tömeg, folytonos a mozgás, s ez megnyugtató.
Majd jönnek mások. Ezek az ágyak nem maradnak üresen. S minden mozgás új remény is: javulásban, egészségben, munkában, életben, önmagunkban.
Legyünk erősek - gondoljuk egyszerre B.-vel. Otthagyjuk az erkélyt, visszatérünk a szalonba. A csupasz sodronyú ágy oly hivalkodó a bal sarokban, mint egy tátongó seb.

Kolozsvár, 1967 májusában

Cseke Gábor

Székely Sándor fotója

1 megjegyzés:

zsoltson írta...

Hú, ez kemény volt... Felelevenedett egy csomó emlék. Érzem a kórház savanyú szagát.