2005 elején kiderült: feleségemet sürgősen meg kell műteni vastagbéllel. Nem írom le a kórismét, ebből tudni lehet, hogy Az volt.
Nem írom le azt sem, hogy milyen kalandokon mentünk keresztül, amig meglett a pontos diagnózis, mert végül is csak a röntgenátvilágítás bizonyult az egyetlen használható módszernek, azt pedig Csíkszeredában nem tudták elvégezni, mert már nem működött egyetlen gép sem. Veress Berci barátunk akkor azt tanácsolta, menjünk fel Gyergyószentmiklósban, él ott egy remek röntgenorvos, dr. Márton Attila, aki biztosan elvégzi a vizsgálatot. Úgy is lett, s azt tanácsolta, ne halogassuk a műtétet, minél hamarabb túlesünk, annál nagyobb az esély a gyógyulásra. Másik tanácsa az volt, hogy ne induljunk meg a nagyvilágba, él Csíkszeredában egy jóhírű, biztos kezű sebész, aki már számos hasonló, sikeres műtétet hajtott végre...
Mire hazaértünk, a belgyógyászunk azonnal megnézte a felvételeket és azonnal átmentünk vele a sebészfőorvoshoz, aki minden további nélkül vállalta a műtétet. Ami sikerült is, s azóta is hálásak vagyunk mind a röntgenorvosnak, mind a sebésznek, hogy érdemes volt bíznunk benne.
A sebészfőorvos 2008 elején gyógyíthatatlan betegségben kiszenvedett. Temetésén, egy sajátos félreértés folytán (hiba csúszott az újsághirdetésbe) szép számú gyászolóval együtt, nem vehettünk részt, pedig emléke megérdemelte volna: olyan hideg volt aznap, hogy félórai ácsorgás után a szabad ég alatt teljesen átfáztunk, és a nyitott sírba dobva virágainkat, hazamentünk.
A napokban fedeztem fel azt a riportot, amit 1981-ben készítettem, miután jó pár napig szabad bejárásom volt a csíkszeredai kórház és poliklinika bármely zegébe és zugába. És csodálkozva láttam, hogy az a doktor, akinek elvárásaihoz próbáltam igazodni megíráskor, éppen a néhai sebészfőorvos, dr. Medgyes volt - akkor még fiatal szakember. Az élet véletlenjei kiszámíthatatlanok...
*
(Névjegy:
Dr. Megyes Tibor 1944-ben született Csíkszépvízen, 1968-ban Marosvásárhelyen szerzett orvosi oklevelet. Pályafutását Salamáson, körorvosként kezdte, majd sebész szakvizsgát tett 1975-ben. Attól kezdve a csíkszeredai megyei kórház sebészeti osztályán dolgozott. 1993-ban a kórház medikális igazgatójává nevezték ki, 1994-től pedig a sebészeti osztály vezető főorvosa volt, egészen tavaly decemberben bekövetkezett haláláig. Sebész főorvosi pályája alatt intenzíven foglalkozott a melldaganatok – főleg a mellrák – patológiájával és sebészeti kezelési lehetőségeivel, e téren igen nagy szakmai tapasztalatra és elismerésre tett szert. 2007 májusában a Hargita Megyei Orvosi Kollégium javaslatára Hargita Megye Tanácsa életműdíjjal tüntette ki.)
*
Szemmel vert riport
(A képen:
Várakozók a kórházkapu előtt
Fotó: Székely Sándor)
A vajúdó hegy meséje
Harmadik napja ődöngtem a csíkszeredai kórházban.
Éppen a gyógyszertár mindennapos gondjaiba avatott be Nagy Éva főgyógyszerésznő, amikor nyílt az ajtó, s dr. Medgyes Tibor sebész lépett be rajta; van egy szusszanásnyi ideje, gondolta, beugrik egy kis szakmai eszmecserére...
- Maga még itt? - vonta föl a szemöldökét, amikor meglátott, majd a térdemen fekvő jegyzetfüzetre bökött. - Ilyen komoly dolog készül?
Milyen komoly dolog? — döbbentem meg hirtelen, mert addig a pillanatig csak az járt az eszemben, hogy minél többet halljak, lássak a kórház mindennapi életéből, minél több emberrel szóba álljak. Hogy mit és hogyan írok az összegyűjtött tényekből és adatokból, többnyire odahaza szoktam eldönteni.
A kérdés váratlanul ért, s merő udvariasságból böktem ki a tessék-lássék választ:
- Riport... cikk... valami ilyesmit írnék. Majd elválik...
- Vigyázzon, nehogy utolérje a vajúdó hegy meséje!... Tudja, amelyik arról szól, hogy a nagy kínlódás árán végül megszületik egy kisegér - tréfálkozott a fiatal sebészdoktor, derűs tekintetében alig észrevehető gúnnyal.
Akkor még én is jóízűen elnevettem magam, s azt hittem, ezzel lezártuk az ügyet.
Hetek múltán, jegyzeteim sillabizálása és rendezgetése közben rámtört valami furcsa érzés; mintha valaki merőn nézne. De csak addig tartott az egész, amíg a készülő kórházi riportra gondoltam. Mihelyst mással foglalkoztam, a szorongásnak is nyoma veszett.
Medgyes doktor szavai „rontottak volna meg" ?
Ugyan, ki ad ma már a babonákra?
Elgondolkoztam; gyógyszertári tréfálkozásában volt azért valami megfoghatatlan, „szövegmögötti" figyelmeztetés; nem is a szavakban; a tekintetében.
Mosolygott, de a szemek játékossága mélyén kérlelhetetlenség ült. Természetesen, mindenféle kajánság, rosszindulat vagy ellenségeskedés nélkül.
A többször is elkezdett kéziratban egye szaporodnak a türelmetlenül áthúzott sorok, szavak.
Míg írok, a fiatal sebészorvos láthatatlanul strázsál a hátam mögött...
Tilafomfák
Leltárt készítek hát: mit kell a továbbiakban elkerülnöm, hogy megszabadulhassak a „szemmel veréstől" ?
1. A vajúdó hegy és a kisegér leckéje már feladva.
2. Csakhogy itt van még a rossz lábú, alacsony termetű egykori spártai király, Agenilaosz mondása is: „Nem szeretem az olyan vargát, amelyik kicsi lábra nagy cipőt készít." Megfontolandó!
3. Továbbá: ha nem vigyázok, könnyen reklám sikeredhet a dologból, amit ha elolvas az ember, lelkesedésében meg se áll a kórházig. „Ha itt ilyen jól és pazarul gyógyítanak, akkor oda érdemes befeküdni!" No de, melyik kórházba fekszik be szívesen, szorongás nélkül a beteg; hát még az egészséges?! Úgyhogy csínján az adagolással, mert egy kórháznak csapott reklám - nonszensz. (Ha már mindenáron reklámozunk valamit, az az egészséges életmód legyen; az ember mindent kövessen el, hogy lehetőleg ne szoruljon egyik kórházunk szolgálataira sem. Ámde mi lesz akkor a témával?)
4. No és, ha a reklámtól való ódzkodás folytán túlságosan is nyers színek kerülnek a képre? Az olvasó majd azt mondhatja: "Na, ide se érdemes hiú reményekkel belépni, itt se több az esélyem, mint másutt!" És ezzel a látszólagos objektivitással egy csapásra mesterségesen el lehet idegeníteni őt ama intézménytől, mely alkalomadtán minden bizonnyal gyógyulását szolgálná; vagy ha nem is, mi jogon fosszam meg előre attól, hogy a konzekvenciákat saját tapasztalata alapján vonhassa le?!
5. Ha túlságosan is a beteg szempontjait próbálom érvényesíteni, az a veszély fenyeget, hogy meg kellene osztanom magamat minden egyes beteg között (márpedig ez lehetetlen) ; mert ahány beteg, annyiféle panasz, igény és viszonyulási reflex. Elvont beteg sosem létezik, mindig csak konkrét, hús-vér páciensek vannak.
6. Ám ha a kórháziak szemüvegét biggyeszteném az orromra, olyan tévhitet táplálnék, amivel egyetlen valamirevaló orvos se értene egyet: hogy a betegek értük vannak, és tulajdonképpen arra megy ki a játék, hogy senki és semmi ne zavarja a kórházi dolgozók lelkinyugaknát.
7. Botorság mindent szolgaian leírni, ami a jegyzetfüzetbe került; a válogatásnak viszont megvan a "hátulütője." Egyeseket óhatatlanul kiemel a tömegből; másokat pedig elvegyít. De vajon, milyen vért szül majd, ha X-szel és munkájával terjedelmesen foglalkozom, Y-nal viszont, bár semmivel se kevesebb X-nél, csak pár szó erejéig ? Valósággal megborzongok, ha arra gondolok, mily illetéktelenül bontanám meg ezzel a már kialakult belső, közösségi kohéziót, mely idestova 10 esztendeje szolgálja a gyógyulást, a sikeres orvoslást!
8. Mindezt könnyen kikerülhetném, ha eleve lemondanék arról, hogy neveket és érdemeket népszerűsítsek. De hogy nézne ki egy kórház személytelen világa, ahol az embereknek nincs egyéniségük, személyes gondolatuk, vágyuk, panaszuk? Magáról az épületről mégsem írhatok úgy, akárha sürgő-forgó hangyabolyban jártam volna három napon át!
... Erre is, arra is ingovány fenyeget, állapítom meg elszoruló szívvel, és csak most látom, milyen veszélyes ösvényre tévedtem ezzel a riporttal. Se dicshimnusz, se neorealizmus, se nyúlfarknyi jegyzet, se végeérhetetlen tengeri kígyó, se kákán csomót keresés, se bratyizás, se névsorolvasás, se inkognitó...
Mi hát a teendő?
Itt már csak egyetlen dolog segíthet; őszintén vallani ama három napról, amit számomra a csíkszeredai kórházban való tartózkodás jelentett; nem mint betegnek, nem mint orvosnak, nem mint felsőbb szervnek, nem mint bámész kíváncsinak; mint újságírónak...
Kezdjük hát el, doktorom! ön a hátam mögött áll, és kérdez, én majd igyekszem válaszolni. De legyen ám rámenős, kíméletlen, s ha úgy tetszik, kötekedő is, csak a sima udvariasságot nélkülözze, akárcsak eddig, különben célt tévesztünk; tegyen úgy, ahogy a műtőben szokott: vágjon az eleven húsba tétovázás nélkül, akkor is, ha a szike ezúttal nincs a keze ügyében.
A kés - az ön utánozhatatlan, időn áttűnő, nyugtalanító mosolya.
A „vallatás"
• Miért éppen a csíkszeredai nagykórházba jött el riportért?
- Mert meghívtak.
• Mindenhová elmegy, ahová meghívják?
- Ha fontosnak tartom a témát.
• Személyesen ki hívta önt?
- Dr. Jeszenszky Tibor és dr. Bíró Géza, a Hargita megyei egészségügyi igazgatóság, s egyben a kórház vezetői. Lehet, hogy ezernyi gondjuk között megfeledkeztek róla, de én szavukon fogtam őket.
• Mi az, ami konkrétan fölkeltette az érdeklődését?
- Talán a mód, ahogy a kórházi munkáról, az orvos-beteg, majd az orvos-orvos viszonyról beszéltek. Amit tőlük hallottam, nem volt új, ám a nyíltságuk kíváncsivá tett: vajon miféle emberek dolgozhatnak ebben az impozáns épületben?
• Ismerte már a kórházat?
- Sokszor láttam, valahányszor Csíkszeredába utaztam. A vonatból bárki megcsodálhatja. Majd láttam egy filmen is, amely a Domokos Géza forgatókönyvére készült...
• Mit tudott rólunk?
- Hogy tavalyi eredményeikért országosan második helyre kerültek a kórházak közötti versengésben. No és, hogy idéft lesz a kórházalapítás tízéves évfordulója.
• Egyebet?
- Hogy a bukaresti Carpati építővállalat kivitelezte a szép épületet.
• Milyen szándékkal indult útnak?
- Három napon át keresztül-kasul bejárom az intézményt, s ezalatt, akivel csak tudok, szóba állok.
• Miért öltözött be orvosnak?
- Kérték... A házigazdák már az elején tudtomra adták, nem lenne ildomos hosszabb ideig civilben tartózkodni odabent.
• Nem gondolja, hogy mindez merő formaság?
- Először tudomásul vettem mint házirendet. De Porzsolt Annamária bőrgyógyász már az első nap érzékletesen elmagyarázta, hogy az orvosi öltözék, vagyis a fehér nadrág, a vászonkabát, a fehér sapka és cipő tulajdonképpen nem uniformis, hanem elsősorban védőruha, s a fertőzésveszélytől óvja az orvost, a betegápolót. Maga a fehér szín arra kényszeríti az embert, hogy sűrűn tisztálkodjon, fertőtlenítse magát. Érvelését logikusnak találtam.
• Egy pillanatra se érezte terhesnek?
- Talán csak a cipő zavart, mert kemény bőrből készült. Kissé feltörte a lábam.
• Tehát azok az orvosok, akik nagyvonalúak a kórházi öltözék ügyében, ön szerint is kihágást követnek el?
- Föltétlenül! Még akkor is, ha egyiket-másikat szubjektíve és pillanatnyilag meg lehet érteni. De ne haragudjon, az egyik kollégája azzal érvelt a kötelező fehér sapka ellen, hogy - nem áll jól neki! Viccnek talán elmegy...
• Ön a formaságok híve?
- Miért lennék az? Igaz, hogy minden helyes elgondolást lehet ám formálisan is kezelni. Vegyük a délutáni beteglátogatásokat...
• Talán ellenzi?
- Okos gondolat a kórház részéről, hogy a vasárnap kivételével, délután kettőtől négyig naponta felengedi a betegekhez a látogatókat. A kapunál, megint csak nagyon helyesen, fehér köpenyt terítenek a vállukra, s azzal mennék fel a kórtermekbe, távozáskor meg visszaadják. A köpenyeket viszont csak kéthetente mossák, fertőtlenítik. Mi lett a védelmi szemponttal?
• Ezt ki mondta el önnek?
- Egyezzünk ki: erre nem válaszolok. Különben is, egy köpeny külalakja önmagában is sokmindenről árulkodik.
• Hogy érezte magát „védőruhában"?
- Hát... Észrevettem, hogy egyesek nagyon megdöbbentek, mások mit sem törődtek vele. Ami a betegeket illeti, azt hiszem, ők orvosnak véltek, bár erre egy pillanatig sem tartottam igényt, s ha meg is tudták közben, hogy kakukkfióka vagyok, a kialakult bizalomnak ez már nem árthatott. Képzelje, találkoztam néhány jó ismerőssel, akiket először annyira megtévesztett a mundér, hogy csak percek múltával, ámulva vették észre, ki rejtőzik alatta.
• Hol kezdte a kórházzal való ismerkedést?
- Ahol a beteg is szokta, a sürgősségin. De előbb meg kellett hallgatnom egy kazal számadatot.
• Mit mondanak önnek a számok?
- Kezdetben úgy hittem, semmire se megyek velük. Kit érdekelhet például az, hogy az új épületben kereken 700 ágy áll a betegek rendelkezésére? Vagy, hogy az összes részlegekkel - régi kórházzal, a csíksomlyói fertőző osztállyal és a régi poliklinikán levő 100 ággyal - együtt összesen 1080 helyre rúg a megyei kórház birodalma? Maga a szám épp úgy lehetne 1000 is, vagy 1100, a lényeg mit sem változna. Szóval, ilyesmiken járt az eszem, míg az adatokat körmölgettem. De aztán olyan helyzetek tanúja lettem, amik megértették velem: sokszor egyetlen üres ágy is életbevágóan fontos lehet, és előfordul, hogy 10 üres ágy is kevésnek bizonyul...
• Tapasztalt valami rendellenességet az ágyak elosztása körül?
- Nem is egyet... Fitymaszűkületes kisfiút hoztak be műtétre, s az anya arra kérte Balló Béla doktort a sürgősségin, vegyék be a fiúcska ikertestvérét is, mert még soha nem maradtak el egymástól. Egy ilyen kérést tel-íesíteni bizonyára szabályellenes. Mégis meg kellett tenni, mert ez a megoldás volt igazán emberséges. így az egészséges kisfiú is bekerült a kórházba, testvérkéje gyógyulása érdekében... Vagy: láttam, hogy olyan beteget fektettek be ideiglenesen az urológiára, pillanatnyi helyhiány miatt, aki kimondott belgyógyászati eset volt. Megértettem: abban a pillanatban a cselekvésképtelenség, a szabályokra való hivatkozás talán nagyobb mulasztás lett volna.
• Tehát mégsem olyan elvakult szabálytisztelő, amilyennek adta magát?
- Ahogy láttam, a kórházi dolgok megítélésében mindig a pillanatnyi konkrét helyzetből kell kiindulni. Érdekes gondolatot vetett föl erről dr. Szőcs Károly újszülöttgyógyász, szerinte például a hippokrátészi eskü ma már jócskán elavult. Mert például hogyan tartsa be az orvos ama kitételét, miszerint semmi olyat nem tesz, ami árt a betegnek?! Az invazív orvoslási eljárások, mint például a szívkatéterezés, a vércsere, de még annyi minden ezeken kívül, kétélű fegyverek: a-mennyit használnak, annyit árthatnak is a páciensnek. Mondjanak le róla az orvosok? Nélkülük nem egy esetben biztosan bekövetkezne a vég. Ilyenkor, az eskü ellenére is, kötelező vállalni a kockázatot. A tett bizonytalan esélye ezúttal többet ér a karba tett kéz bizonyosságánál.
• Panaszkodtak önnek az orvosok?
- Azt hiszem, inkább őszintén beszéltek. Számomra egyenesen megdöbbentő volt az a szervezetlen, ösztönös egyetértés, ahogy külön-külön szembehelyezkedtek az alkoholizmussal. Akármilyen osztályon jártam, a túlzott alkoholfogyasztást az egészségvédelem egyik fő ellenségének nevezték meg. A végén már-már a pillanatot is ki tudtam számítani, amelyben szóba kerül a kérdés. És itt most nem a dr. Szilágyi István pszichiáter vagy a dr. Barabás Dénes ideggyógyász által mondottakra gondolok, hisz az már sajnálatosan természetes, hogy a szesz áldozatai előbb-utóbb hozzájuk kerülnek. De épp úgy gondja ez dr. Bajkó Barnabás szülésznek, dr. András László belgyógyásznak, dr. Csizmás József kardiológusnak, dr. Virág Magdolna üzemi orvosnak, dr. Mátyás Tibor hematológusnak, dr. Todea Mária gyermekneurológusnak, vagy akár Fuccaru doktornőnek, aki udvariasan adta értésemre, hogy gyermeklogopédiai gyakorlatokat, amikben kis páciensével épp elmerülni látszott, nem lehet idegen személy jelenlétében végezni. Sajnos, az alkoholizmus okozta károsodás itt is, ott is felszínre kerül... A sürgősségiek megmutatták a diszpécserszoba melletti ideiglenes fektetőt, ami arra szolgálna, hogy egy-egy súlyosabb beteg egy-két óráig nyugodtan lepihenhessen, míg a kórházi ágy beköltözhető állapotba kerül. É kis kórtermet mégis mindenki úgy hívja, hogy „a részegek tanyája". Mert oda kénytelenek bevinni a városi közhelyeken erősen ittas állapotban talált személyeket, a vonatkozó törvény értelmében, szakszerű kijózanításra. Csakhogy ez a törvényszabta feladat valósággal fizikailag is igénybe veszi a sürgősség személyzetét, mert a részegek dulakodnak, agresszívek, többen egyszerűen betörik az ablakot és kiszöknek, ha telt ház van, még a diszpécser-kuckó is megtelik velük, pedig ott az éjszakai szolgálat kellene hogy lepihenjen, ráadásul állandó felügyeletet igényelnek, mert az ittasság mellett többen nyílt sebekkel, koponyatörésekkel, komoly traumákkal is érkeznek, aztán fennáll a veszély, hogy megfulladnak a saját hányadékuktól. Minden alkalommal tisztára kell sikálni a szobát a sok mocsoktól, fertőtleníteni a padlót, a falakat, az ágyakat... Ha csak ennyi lenne, ez is elég volna bosszúságnak. De a belgyógyászaton olyan dánfalvi illetőségű beteg is jelentkezett - és ez csak egyetlen példa -, aki tüdőgyulladást kapott, viszont a hidegrázást, a rosszullétet, a félig öntudatlan elesettséget, mint kiderült, a deliriumos állapotnak köszönhette. Ráadásul megpróbálta lábon kihúzni a betegséget. A mig a doktor kilépett valamiért a rendelő ajtaján, szóba elegyedtem a vacogó férfival. Másnap felkerestem a kórteremben, de már nem emlékezett rá, hogy találkoztunk volna.
• Miért tért el a kérdéstől?
- Ez csak egy modell volt arra, mit nevezek én úgynevezett „panasznak". Láthatja, szakmai problémák izgatják őket elsősorban. Azt is szóvá tették többen, hogy a vidék mostoha időjárási viszonyai miatt, erősen kedvez a hűléses és reumatikus megbetegedéseknek. A 2. számú bölcsődében láthattam, sok gyereknek még május közepén is vastagon csorog az orra...
• Személyes panaszokról nem esett szó?
- Nehéz lenne mindet felsorolni, s ráadásul mintha ezek is inkább a betegek, a gyógyítás érdekében fogalmazódtak volna. A kórház, az egészségügyi igazgatóság vezetősége s még a minisztérium is nagyon sokat ismer belőlük, e gondok közelebbi-távolabbi tervekben szerepelnek ahogy mód nyílik, megoldás is kerül rájuk.
• Hajlandó végre nevén nevezni a gyereket?
- Dr. Dénes László sebész ábrándozott arról, hogy nagyon elkelne osztályukon délutánra is egy sürgősségi csapat, ámde nincs elég emberük. így örökké marad egy szolgálatos sebész a váratlan műtétekhez, de ha történetesen komplikált esetek adódnak, kénytelen otthonról behívni valamelyik kollégáját a nála levő lista alapján. Ez csak a-molyan szükségmegoldás, túl sok benne a kockázat... Dr. Szabó Mihály aneszteziológus, az intenzív terápiás osztály vezetője nem fogalmazott ugyan direktben, de őszintén aggódik az utánpótlás miatt. Úgy látja, a fiatalok nem szívesen karolják föl az orvostudomány eme fiatal ágát. Igaz, hogy mindenütt az utóbbi évtizedekben kezdte kinőni magát, de ma már sehol a világon nem nélkülözhető a reaniimáló orvosok munkája. Jellemző, hogy ide nem osztanak be orvosgyakornokokat, bár lenne mit tanulniuk itt is, s a segítség ugyancsak elkelne... A pszichiáterek elmondták: betegeik szűken vannak, olyanokat kényszerülnek egy terembe fektetni, akiket külön kellene választani. Nincs ebédlő, a páciensek az ágyuk szélén esznek, s elkelne valamilyen foglalkoztatási mód, ami elősegíti a terápiát... Dr. Barabás Dénes ideggyógyász a gutaütött magatehetetlenek sorsát véli megoldatlannak; az osztályon fekvők közel egyharmadáról (!) van szó, akik odahaza még gondos és hosszas ápolást igényelnek, ám sok család nem vállalja ezt a terhet, a kórház meg túlzsúfolt lesz. Nagy szükség lenne krónikus fektetőintézetekre, ahol a hosz-szabb időre ágyhoz kötötteket gondoznák-ápolnák, térítés ellenében, hogy a társadalomnak is megtérülhessen az anyagi erőfeszítés. Az elmebetegek számára van már egy ilyen intézet Tölgyesen... E problémát különben több orvos is megpendítette... Nagy Éva és Molnár Márta gyógyszerésznők szerint mind a poliklinikai, mind a kórházi gyógyszertárnak nehézséget okoz - a megfelelő mennyiségű perfúziós, illetve steril oldat készítése; egyszerűen nincs hozzá elég hely. Időszerű lenne egy önálló központ létesítése... A vérközpont viszont, minden önállósága mellett, ideiglenes helyiségben székel: egy toronyház földszintjén, az itt dolgozók, de főként a raktározni valók alig-alig férnek, ráadásul a szennyvízlevezető a lakók hanyagsága miatt olykor csúnyán eldugul, s a mocsok éppen a központot önti el, hogy az akadozó vízszolgáltatásról — ami egy vérközpont esetében nem megengedhető - most ne beszéljünk. Nagy szükségük lenne egy speciális terepjáró autóra, amely mozgó vérközpont feladatait láthatná el vidéken, eldugottabb helyeken, mert a mostani, egy közönséges mentőautó, csak látszatmegoldás... Dr. Szőcs Károly újszülöttgyógyász ama kollégákra neheztelt, akik hevesen ellenzik az orvosi technika térhódítását, s féltik a modern berendezésektől a beteget, nosztalgiával emlegetve a régi jó házidoktor példáját, aki egy sztetoszkóppal és a jól bevált aszpirinnal húzta ki szerény praxisát. Őszerinte csak azok gondolkozhatnak így, akik képtelenek művelni az intenzív terápiát, s az orvostudományt a saját tapasztalatukra -korlátozzák... A csíksomlyói fertőző osztályon azt nehezményezték, hogy a kórházi mellékgazdaság sertésólai, a túlságos közelség miatt, egészségtelen környezetet jelentenek a betegek számára. .. Egy sebészgyakornok asszonyka azt számolgatta nagy sóhajtozva, hogy míg manapság valódi orvos lesz valakiből, legalább kilenc évi tanulásra, gyakorlatra van szüksége, s csak azután kapja meg a végleges kinevezést. Nehéz beletörődni e hosszúra nyúló létbizonytalanságba, hiszen az ember közben már családot alapított, sokszor a gyerek is megvan... Soroljam még?
• Megadom magam... De hogy vélekedik a panaszokról?
- Jogtalan panaszt nem hallottam. A panaszkodás módja azonban nem mindig egyforma. Az utóbbi esetnél például szíven ütött a sebészasszonyka végkonklúziója; egykori osztálytársait irigyelvén, akik jórészt már megállapodott emberek, így fogalmazott: „Szép dolog a szakma, de humanitásból az ember ne menjen az egyetemre!" Lehet benne valami, de ha valaki a munkája miatt, amit végül is maga választott, ennyire képes megkeseredni, akkor ott nemcsak a körülményekkel van baj...
• Ergo, nem szimpatizált vele?
- Ha már választani kell, rokonszenvesebbnek találom azt a módot, ahogy például dr. Szőcs Károly jellemezte a munkahelyét: „Távolról sem optimális kórház, de a maximumot kifacsartuk belőle." Aki a korlátozott lehetőségekből képes kihozni a maximumot, annak még a panaszkodás is jól áll.
• Nem ítél túl szigorúan?
• Ez nem ítélet. A véleményemet kérte, megmondtam. Természetes, hogy mindenkinek jogában áll szóvá tenni a hiányosságokat, a hibákat. De a maximumot kihozni - azt se tiltja senki!
• Milyen jó benyomásokkal távozott?
- Hányat mondjak?
• Hármat, négyet...
- 1.) Rendre, pontosságra, tisztaságra törekvés. De ezt oly makacsul és kitartóan űzik a csíkszeredai kórházban, a hozzá tartozó intézményekben, hogy egyenesen irigylésre méltó. Nem arról van szó, hogy ne láttam volna például szemetet, vagy fegyelmezetlen betegeket, akik bár mellettük padok is voltak, előszeretettel ültek pizsamával a földre, s később ugyanezzel a pizsamával fekszenek vissza a betegágyba. Sőt, kórházi osztályvezető főorvosokat is láttam, akik félórás késéssel, csoportba verődve ereszkedtek le a domb alján fekvő poliklinikához, hogy megkezdjék kétszer egy héten tartott, egy-egy órás szakrendelésüket... Kilengések, lazulások, pillanatnyi objektív tényezők előfordulnak. De jó, hogy nem hunynak szemet fölöttük, s menten szóvá teszik őket. Meglehet, némelykor tán sértő ennyi aprólékos következetesség, de szükség van rá. Dr. Bíró Géza, a kórház aligazgatója, mert elsősorban ő az, akit fegyelem terén „házimumusnak" tartanak, akkor követné el a legnagyobb rosszat a gyógyítás ügyével szemben, ha máról holnapra csak azért, hogy a személyzet kedvében járjon, bé-külékenyen behunyná a szemét.
2.) Van a kórházi gárdában egy érdekes tartás; nemcsak az egyes személyekben, hanem együttesen is. Ambiciózusak, sokan képezik magukat, s ez kihat a közhangulatra. Odáig menően, hogy például a Csíkszeredai 2. számú bölcsődében, amely szintén a nagykórház egyik „alegysége" - még az ebédet is a kórházi konyhában főzik a gyermekeknek -, az asszisztensek belátták annak a szükségét, hogy egészségügyi tudásuk mellé pedagógusi ismereteket szerezzenek, hiszen a kisgyermekek egészségügyi felügyelete mellett a bölcsődére igen komoly nevelési-oktatási feladatok várnak... De még az is sokat elárul a kórházi személyzet komolyságáról, hogy az Orvosi Kollégium, amely afelett őrködik, hogy az egészségügyi káderek lehetőleg ne kövessenek el orvosi etika szabályaiba ütköző cselekedeteket, még egyetlen esetben se került olyan helyzetbe, hogy a döntései elleni fellebbezések valamelyikét a központi kollégium elfogadta volna.
3.) A borszéki bölcsődében három kisgyermek belekóstolt az ágyneműk fertőtlenítéséhez használt formalinba. Azonnal mentő robogott velük a csíkszeredai kórházba, ahol a reanimálók kezei közé kerültek. A formalinból már kis adag is halálos méreg, hát még ha gyermek szervezetébe jut! Szerencsére, épp csak megnyalintották az üveget, a helyben alkalmazott elsősegély is megtette a magáét, s így meg tudták menteni őket, ez viszont mit sem változtatott a helyzet súlyosságán, őszintén meglepődtem, hogy a délután történt eset utáni reggelen a kórházban dolgozók szinte kivétel nélkül tudtak a balesetről. Sőt, az ügyben közvetlenül érdekeltek egy egész délelőttön át gyűléseztek dr. Jeszenszky Tibor irodájában, hogy levonhassák az eset minden tanulságát, s olyan intézkedések szülessenek, amik meggátolják a hasonló incidenseket. Számomra mindez olyan élményt jelentett, amiből bizonyosra vehettem: e kórházban minden eseménynek oka, értelme, tanulsága van, s következetesen úgy intézik, hogy ebből rendszerint mindenki tanuljon.
4.) Évek óta kitartóan érvényesítik a felismerést, miszerint a beteg gyermeket nem szabad „kicsi felnőttnek" tekinteni. Így aztán egyre több a gyermekszakrendelő a poliklini-kán is. Ez évben, a már meglévők mellé, olyan rendelők nyíltak vagy nyílnak, mint a gyermeksebészet (főleg megelőző kezeléssel, hogy például még idejekorán megszabadítsák a gyermekeket a csípőficamtól, mikor az még egyszerűen és komplikációmentesen gyógyítható), az endokrinológiai rendelés, a gyermekszemészet (ugyancsak inkább korrekciós feladatkörrel) és a gyermeknőgyógyászat (a gyermek- és pubertáskori sajátos zavarok kezelésére). Ilyen panaszokkal azelőtt Marosvásárhelyre vagy máshová voltak kénytelenek eljárni, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy csak a legsúlyosabb esetek kerültek orvos elé, sok szülő meg se próbálkozott a fárasztó és költséges utánajárással. A kórház-béliek tehát, e példa is mutatja, nem elégszenek meg egy adott állapottal, és lépésről lépésre erősítik a megyei egészségügyi hálózat szakmai hozzáértését, független nagykorúsodását.
• Most már a kórházról beszél vagy a po-liklinikáról?
- De hiszen jól tudja, hogy összetartoznak! A kórházba jutó betegek 80 %-a előbb a poliklinikai szakrendelőkben fordul meg, csupán a fennmaradó 20 %-ot utalják be egyenesen a sürgősségi ügyelet révén. A szakorvosok itt is, ott is dolgoznak, nyomon követhetik a betegeket, s az a nézet kezdett meghonosodni, hogy ha lehet, inkább a járóbeteg kezelést erősítsék, ha nem föltétlenül indokolt, a beteg ne töltse az idejét a kórházban, amely amellett, hogy drága betegellátási forma, néha nem helyettesítheti az ember megszokott környezetét.
• Töltse az idejét a poliklinikán?
- Éppen azért a fegyelemért, pontosságért való szívóskodás, hogy az itt is, ott is dolgozó orvosok erőfeszítéseit, munkarendjét a páciensek érdekében össze lehessen hangolni. A vizsgálat azért csak vizsgálat, nem lehet szájba csapni, tehát időbe kerül. De ez az időtöltés ne legyen hiábavaló.
• Mit tapasztalt a kórháziak elfoglaltságáról?
- Míg odabent tartózkodtam, bár semmilyen orvosi elfoglaltságom nem volt, napi 3 cigarettánál többet nem tudtam elszívni, egyszer még az ebédet is megspóroltam ... Ugye, odabent tilos a dohányzás, külön szünetekre pedig valahogyan nem futotta az időből. Persze, ha utólag kiszámítom, biztosan került volna alkalom, de az anyaggyűjtés egyik hullámáról rögtön a másikra kerültem... Gondolom, hasonló a helyzet az ott dolgozók esetében is.
• Mégis, mi a véleménye? Konkrétan...
- Úgy tapasztaltam, hogy a kórházi munka gyors figyelemösszpontosítást, alkalmazkodó és beleérző képességet kíván. Egyik helyzetről kell villámgyorsan a másikra váltani. Bármely tennivaló egy adott pillanatban egyformán fontos, vagyis nélkülözhetetlen lehet. Nagy fordulatszámmal élnek ezek az emberek: ha lazítanak is, idegeik állandóan ugrásra készen állnak, s aki nem edzi magát hozzá tudatosan egy ilyen élet- és munkaritmushoz, az hónapokon belül szabályosan belerokkan.
• Az orvosok hogyan vélekedtek erről?
- Dr. Ady Éva gyermekgyógyász elmondta, hogy az időnkénti poliklinikai szolgálat valóságos felüdülést jelent számára a kórházi munka után. Ám a szakrendelés hátulütője, amit ő személyesen nehezen visel el, hogy a kis betegekkel érkező szülők rengeteget beszélnek, mondanak, amiért nem szabad elítélni őket, mindenkit meg kell hallgatni, viszont aki nem az a típus, hogy egész nap be nem áll a szája... Dr. Barabás Dénes ideggyógyász bölcs nyugalommal mérte föl a helyzetét: napjában általában 7 óráját veszi igénybe az orvosi elfoglaltság, legtöbbször igen „magas hőfokon". Ráadásul azt is hozzáfűzte közben, hogy „semmilyen rendkívüli dolgot nem művelünk." Nohát, igazodjon el az ember... Pedig ha csak azt veszem, hogy az osztályos munka mellett Barabás doktor az, aki az elektroencefalogramokat kötelességszerűen kielemzi, márpedig ezt akkor kell csinálni, mikor a vizsgálat megtörtént, mert ezen a téren a szeredai kórház mintegy a fél megyét szolgálja ki, s a betegek a lehető legszeszé-lyesebb időpontokban állítanak be, szóval ha csak ennyi lenne, úgy sem leányálom a szakadatlan átváltás. Mégis, már 26 esztendeje csinálja, s fiatalabb korában ennél is erőlte-tettebb menetben...
• Mi az, amit ebből ön a saját szemével látott?
- Félórán át üldögéltem a röntgenorvos előszobájában. Csöppnyi előtér az egész, benne a gép vezérlőberendezése, néhány szék, s annyi hely, hogy négy-öt ember valahogy elférjen. Odabent épp üzemelt a masina, s a filmek miatt használt vörös fény idekint is sápadtra, valósággal túlvilágira festette a feszülten figyelő arcokat. Azt mondják, legalább negyedórának kell eltelnie, amíg az ember szeme hozzáedződik - ha egészséges! A betegek jönnek, mennek, ők ugye, csak rövid időn át érzékelik ezt a fura fényű világot, amibe csöppentek, de a röntgennél dolgozóknak naponta újra és újra rá kell hangolódniuk, mintha csak föld alá ereszkedő bányászok lennének, s amikor már éppen beakko-modálódtak volna, megszólal a telefon, s számos esetben az orvosnak hagynia kell csapot-papot s szaladnia más, pillanatnyilag sürgetőbb feladatot intézni. Vaksin pislog a folyosón, újra vissza kell állítania magát a valódi világ fényeire, s ha egyetlen váltásban ez többször is megismétlődik, hát...
• A sugárveszélyt nem is említi?
- Azt az ember tudatosan vállalja, amikor radiológiára adja a fejét. Még akkor is, ha nem a lelkesedés hozza meg a döntést, hanem a szükség. A védőberendezésekkel, műszerekkel nagyjából nincs is baj, viszont amikor egy röntgenorvosnőt megláttam kilépni a gépteremből, csodálkozva bámultam vastag, térdéig lelógó idomtalan kötényét, előre hajló, merev alakját, esetlen, medveszerű mozgását. Később tudtam meg, hogy az illető ruhadarab nem egyszerű kötény; ólomból van, a röntgenorvos védőöltözéke, s kereken 16 kilót nyom! Hát én ezt nem tudnám huzamosabb időn át viselni!
• Inkább megmaradna a másik mundérnál?
- Nem, azután sem áhítozom.
• Kényelmetlennek tartja a mesterségünket?
- Míg a fehér öltözék bitorlására kényszerültem, lopva a betegek arcát fürkésztem: miként hat rájuk egy orvosnak öltözött ember látványa? S miután a legtöbb esetben ugyanazt a riadalmas, számonkérő bizalmat fedeztem föl a rámszögezett tekintetek mélyén, valósággal begyulladtam, s rájöttem, nem tudnék méltó lenni ekkora - lényegében a fehér mundérnak kijáró - vak bizalomra. Persze, ez csak amolyan maszek-megérzés, lehet, hogy túldramatizálom a dolgokat, de úgy vélem, a csíkszeredai kórház személyzete ilyen szempontból roppant előnyös helyzetben van, s jó lesz a továbbiakban is megbecsülni e némán előlegezett elismerést. No, meg... orvosnak sem kell föltétlenül lennem ahhoz, hogy gyógyíthassak.
• Tán a kuruzslók idejét siratja vissza?
- Semmi közöm hozzájuk, viszont meggyőződhettem, hogy a maga módján minden emberségesen viselkedő egyén képes gyógyítani a környezetét. Feltéve, hogy a fogalmat tágabb értelemben használjuk. Tanulságul mindenképpen elmondanám egy tüdőgyulladással beszállított, idős szépvízi parasztember esetét. A vizsgálat idején „pusztult el", olyan rosszul volt, azonnal került is számára hely az egyik kórteremben. Kiderült, hogy amióta ágynak esett, odahaza örökké a hátán feküdt, onnan származott a tüdőszövődmény. Figyelmeztették, hogy ezután csak az oldalán feküdjön, különben probléma lesz a gyógyulással. A bácsi engedelmesen megpróbálta, de szikár teste annyira csontos volt, s egy negyedszázada történt baleset következtében oly zúzódások érték a medencecsontját, hogy az oldalán fekvés kész kínszenvedéssel járt számára. Az orvos, a teremnővér nem kuksolhattak mellette naphosszat, hogy folyton folyvást rászóljanak, az öreg meg szokásból és kényszerből minduntalan a hátára kínlódta magát, nagy nyűgölődve. Akadt viszont a kórteremben pár életvidám beteg, akik a társaik morálját örökös tréfacsinálással igyekeztek emelni. Olykor-olykor az öreg könyörgőre fogta: ne kacagtassák már annyira, mert fáj a rekeszizma a sok mulatságtól... Szóval, a tréfás kedvű betegek végül arról is gondoskodtak, hogy az öreg megmaradjon az oldalfekvésnél. Vattából, gézből apró párnákat hajtogattak, s kibélelték velük a fájós csontok tájékát... Mindenesetre, ez a türelmes aprómunka, a beteg gyerekesnek tűnő magánpanaszát is orvosló közösségi gondoskodás végül is megtette a magáét, s a bácsi méltán érezte úgy, hogy e kórházban törődnek az emberrel.
• Ön szerint tehát a betegek többet tettek az orvosnál?
- Az orvos megtette, ami tőle tellett. Vannak dolgok, amikre az orvosnak nem terjedhet ki a figyelme, mert ereje, türelme, teherbírása véges. Képes viszont megtenni egy-egy ágyszomszéd, egy látogató, vagy egy részvétteli, de semmire se kötelező, egyszerű kérdés. .. Talán ezeket a szervezetlen, sokszor az ismeretlenségbe burkolózó laikus segítőtársakat kellene jobban felkutatnia a kórházi társadalomnak, s valamilyen formában széles körű csapatmunkára ösztönöznie.
• Vagyis, az orvosok se csalhatatlanok... Ezt akarta mondani?
- Inkább elmondok még egy esetet, a dr. Karda Tibor szemorvos rendelőjében történt. A széken öreg, reszketeg bácsi, egyre a lábát fájlalta, nemrég érbetegséggel feküdt a kórházban, most meg elküldték szemvizsgálatra is. Míg az orvos a vizsgálókeretbe illeszthető próbalencséket cserélte, az öreg mindegyre amiatt aggodalmaskodott, kikúrálják-e vajon a lábát... A szemvizsgán kiderült, hogy jobb szemére gyakorlatilag nem is lát, jókora zöldhályog nőtte be. Karda doktor nézte-nézte az öreg beteglapját, de a hályogot őelőtte senki sem jelezte; pedig ha hamarabb észreveszik, könnyebben lehetett volna kezelni, így fennáll a veszély, hogy... Az ilyesmit, ugye, nem lehet a beteg orrára kötni, száznyolcvan fokos fordulattal el kell kerülni a kényes témát, de észrevettem, mekkorát nyelt magában a szemészorvos, azon töprengve, miként üsse helyre valamely ismeretlen kollégája szándéktalan mulasztását... Szóval, ilyen is van, de ahogy tapasztaltam, egyre inkább a csapatmunkán a hangsúly. A szakrendelők gyakorlatában meghonosodott a széles körű konzultálás; egy-egy tünetet több irányból is alaposan szemügyre vesznek. A szakorvosok összjátéka egy jól összerázódott futballcsapat benyomását keltette, amelynek tagjai nem azt tartják fontosnak, hogy kinél a labda, hanem hogy gólt rúgjanak.
• Tapasztalata szerint mihez hasonlítható a kórház?
- Egy impozáns szállodához, ahol nem turistákat, hanem betegeket látnak vendégül, átlagban tíz-tizenkét napig, s a beteg ezalatt végigeheti a kórházi menüt anélkül, hogy két nap ugyanazt a fogást kapná.
• Úgy, hát a konyhába is bekukkantott?
- Ha már napokon át engem is kórházi kosztra fogtak, gondoltam, nem árt szétnézni az alagsorban. A gyógyulás nemegyszer éppen a konyhán és a gyomron át érkezik.
• Most már: a „lentiek" is gyógyítanak?
- A heti menü elkészítése akár papíron is, legalább akkora körültekintést igényel, akár a gyógyszertáriak hajszálpontos munkája. A patikatisztaságot itt is szigorúan megkövetelik, Tamás Jolán főszakácsnő és Csáka Lídia váltásfelelős szakács felügyeletével. De a 18 féle diétás étrend összeállítása, az adagok napi lestatisztikázása az osztályok ugyancsak napi kimutatásai alapján, a pontos raktári vételezés, majd a minőség ellenőrzése külön tudomány, s nem véletlen, hogy alapos szaktanfolyamon sajátították el a konyhai munkát irányító diétás asszisztensnők. A gazdaszellem példás: a raktárban dolgozók mindig jó előre tudják, mit kell beszerezniük, s amióta mellékgazdaságuk működik - különben akkor alapították, amikor országosan ez még egyáltalán nem volt „divatban" -, húsproblémájuk nincsen. Az idéntől fóliaházzal is próbálkoztak, s az első kísérleti építmény állványzata, mely alatt saláta, hagyma és retek zöldellt a műanyagsátor pállott melegében, a ditrói ácsok ötletességét és már-már utolérhetetlen szaktudását dicséri.
• Még mit látott odalent?
- A mosodát. Valósággal elrémisztett az óriási mennyiségű lepedők, pizsamák, köpenyek, párnahuzatok látványa. Az ott dolgozó asszonyok, fejük búbjáig vastag párában, ördöngös mozdulatokkal tettek-vettek a duruzsoló óriásmosógépek, centrifugák, szárítók és vasalók között cikázva, s még csak az az elégtételük se lehet meg, mint a háziasszonynak, aki ha befejezte a nagymosást, pár napig legalább szusszan egyet.
• Hová akar ezzel kilyukadni?
- Hogy a kórház úgynevezett mellékrészlegei, amilyen a konyha, a mosoda, de ide sorolhatnám a sterilizálót is, ahol Szőcs Éva és László Enikő asszisztensek, Szabó Irma és Ferenc Rozália gondozók izzadtak becsülettel a mennyezetig érő kemencékből áradó, 40-50 °C-os hőségben, s még csak egy becsületes szellőzőberendezés sincs a közelben, amely segítene rajtuk, szóval, ha őket is beszámítom, meg azokat a gyógyszerészeket, akik nap nap után azzal foglalkoznak, hogy minden betegnek név szerint, külön tasakokba előkészítsék a felírt gyógyszeradagot, igazán érzékletes kép áll előttem arról, mi is az a szolgálat, amit a gyógyítás érdekében orvosok, egészségügyiek és kisegítő személyzet végez.
• A szálloda-hasonlat tehát csak tréfa volt az előbb?
- Félig-meddig, hiszen végül is nem a kórházból áll a világ. Ahhoz, hogy odabent rendben menjenek a dolgok, ezer és egy tényező összehangolt, pontos működése szükséges. Jó poliklinikai szolgálat, példás szolgáltatások, szervezett vérközpont, gyógyszertár, kifogástalanul működő orvosi felszerelés és berendezések, steril környezet, hibátlanul szervezett sürgősségi osztály... egyszóval, olyan korszerű egészségügyi lánc, amilyenről 10 évvel ezelőtt még csak nem is álmodtak sem Csíkszeredában, sem Hargita megyében.
• Ezek szerint mit tart a legnagyobb eredménynek?
- A korszerű egészségügyi közgondolkozás következetes meghonosítását. Hiszen valósággal a semmiből állították lábra például a megyei orvosi műszerjavító műhelyt is! Amíg nem létezett, bármely hibásodásért Marosvásárhelyhez kellett folyamodni, s ha csak a földrajzi távolságra gondolunk, rögtön kitetszik, mennyire kétes biztonságot jelentett ez az esetek többségében az orvosi technika használatára nézve. De amikor már megvolt a firma, kiderült, hogy a szükséges technikusok és szakmunkások sem teremnek éppen minden bokorban. A műhely vezetője, Dénes Imre mérnök sem volt kimondott karbantartó szakember, mindannyian menet közben, a kórház növekvő ellátottságával párhuzamosan váltak önképzett javítókká. Igaz, érkeztek később valódi, szakiskolát végzett fiatalok, de jóformán meg sem melegedtek Csíkszeredában, egytől egyig továbbálltak, szelídebb égtájak felé. A műhely fejlődése, kicsiben, ugyanaz, akár a nagykórház, s a hozzá tartozó lánc nagykorúsodása: a hézagok, a szűkösségek ellenére megpróbálták kihozni belőle a „maximumot".
• Ezt mire alapozza?
- Akik olyan saját elképzelésű szerelőasztalt fabrikálnak maguknak, mely vakító fehér színével önkéntelenül is emlékezteti a szerelőket, hogy milyen környezetben és milyen sajátos elvárások közepette dolgoznak, tehát ezzel is állandóan ébren kívánja tartani bennük az egészségügyiek elkötelezettségének fontosságát, hát... az ilyen emberek mindenképpen jóval többet tesznek a minimumnál. Hiszen senki nem kötelezte őket erre, és még sok más újításukra, hogy a hiányzó pótalkatrészek miatti bravúros - persze, nem mindig sikeres - improvizációkról most ne beszéljünk.
• Volt-e valamilyen kellemetlen élményben része?
- Valamelyik osztály kórtermeit készültem meglátogatni, ám előtte a szolgálatos osztályos orvos félig pajtáskodva, félig katonásan kiadta a napiparancsot, hogy tessék rendet csinálni, mert mindjárt körbelátogat az újságíró elvtárssal... Félóra múlva, amikor annak rendje és módja szerint leviziteltünk, mindenütt a megszokott kórházi kép fogadott, a maga festői természetességével. Egy valami volt nagyon szemet szúró: a betegek szinte kivétel nélkül, állig húzott takaróval, természetellenesen merev testtartással, mondhatni vigyázz állásban feküdtek az ágyakon. .. Abban a pillanatban nagyon rosszul éreztem magamat, és végül megsajnáltam őket.
• Melyik osztályról van szó?
- Maradjon örök titok, hiszen a jószándék elvitathatatlan volt, s az eset amúgy sem jellemző a Csíkszeredái kórházra, de ha már kérdezett, kikívánkozott belőlem. A vendéglátás különben tényleg úgy zajlott le, ahogyan a házigazdák előzetesen ígérték. Még most is a fülemben csengenek dr. Jeszenszky Tibor és dr. Bíró Géza szavai, amint kijelentették: nem akarnak kirakatot mutatni, nézzek meg mindent úgy, ahogy a valóságban van, többet ér számukra a tükörkép hűsége, mint az esztétikája. Köszönet érte, hogy ezt a maratoni ismerkedést életszerűvé és egyáltalán lehetővé tették számomra.
• Végül mondja meg őszintén: hát könnyű hivatás a miénk?
- Egyik hivatás sem könnyű, ha jól utánagondolunk. De hogy az egészségügyiek munkája mily sajátosan egész embert kívánó, azt furcsamód épp akkor értettem meg igazán, amikor a látogatási idő közben elnéztem a bejáratnál fehér köpenyt osztogató, illetve a távozó látogatóktól átvevő, elcsigázott kapusasszonyt. Egymás után léptek eléje két irányból is az érkezők és a távozók, s innen is, onnan is egymás után hangzott fel gesztusáért az udvarias „Köszönöm!" Ő pedig fásultságával küszködve, arcára mosolyt erőltetve, minden látogatónak a lehető legkedvesebben igyekezett viszonozni a köszönetet: két órán keresztül szinte megszakítás nélkül rebegte azt, hogy „Szívesen!"
Utóirat
... Itt aztán váratlanul megtört a varázs, a kérdező egy pillanat alatt eltűnt a hátam mögül, s egyedül hagyott e szemmel vert riporttal, amely 1981 júniusában készült.
Annyit azért még ideírnék kérdezetlenül, hogy szakmai körökben állítják: a csíkszeredai nagykórház egyben-másban ma már jópár klinikai központunkkal is állja a versenyt.
(Megjelent az 1982-es Előre Naptárban)
Cseke Gábor
*
Harminc esztendő telt el azóta. A csíkszeredai kórház és az egészségügyi ellátás azóta sokat változott. Az infrastruktúra megkopott, sok helyen elhasználódott, felújításra, bóvítésre szorul. Az egykori poliklinika már csak árnyéka önmagának, lerobbant épületében kényelmetlenül érzi magát orvos és páciens egyaránt. Viszont megszaporodtak a magánrendelők és -laboratóriumok, kicserélődtek a gyógyító káderek. Sokan távoztak küldföldre a régiek közül, vagy már nyugdíjba mentek, nem kevesen költöztek ki a temetőbe is. A tanulságok azonban és az akkori megállapítások érvényben maradtak. Hiába csapott át fölöttünk azóta az a fránya rendszerváltás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése