Mert irodalom már létezik. Mégpedig kereken 81 éve, legalább is a Pomogáts Béla féle időszámítás-korszakolás szerint.
Másfél évvel ezelőtt, egy csíkszeredai író-olvasótalálkozón a neves budapesti irodalomtörténész bejelentette: márpedig ő megírja az erdélyi irodalom komplett történetét! Ígéretének akkor tapsoltak, a Pallas-Akadémia kiadó mindjárt föl is vállalta a kiadását, sőt azt is, hogy ha kell, akár erővel is kihegedüli a szerzőből a Művet, amire oly nagy szüksége van már az erdélyi önismeretnek és -becsülésnek.
Hogy miért nem akadt máig szerző tájainkon, aki ebbe a fába vágja a fejszéjét, most ne firtassuk. Talán így is a lehetőségekhez mérten sok kezdemény előzte meg a Pomogáts-féle ígéretet, aki most megjelent könyvének első kötetében tisztességgel fel is sorolja munkája előzményeit, amelyek között sok a 45 előtti kísérlet. Tulajdonképpen erdélyi próbálkozásként csak Kántor Lajos és Láng Gusztáv próbálkozása jöhet számításba (Romániai magyar irodalom 1945-1970), illetve a Balogh Edgár kezdeményezte Romániai magyar irodalmi lexikon eddig megjelent 4 kötete (az utolsó a P betűvel zárul). Közös szépséghibájuk: nem viszik végig a dolgokat, hiányzik belőlük a rendszer és a történelmi távlat. A lexikon anyaggazdagsága, tárgyszerűsége lenyűgöző, de inkább csak adataiban. Az értékelés sok esetben aránytalan, tézisszerű és méltánytalan. Akkor is, amikor elhallgat vagy lesújt, s akkor is, ha felemel.
Pomogátsnak Budapesten, s általában egész szakmai előéletében kitűnő alkalma nyílott, hogy megszerezze azt az érdekmentes rálátási szöget, amiből elejétől a végéig beláthatja az anyaországról leszakadt irodalmi tudat újjászületését és öntudatra emelkedését, máig hatú kanyarjaival és vargabetűivel egyetemben. Sorsa, karrierje valósággal predesztinálta e feladatra, s január 20-án délután, a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal tanácstermében meg is történt a "felavatás": ünnepi hangulatban mutatták be a Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944) című könyvet - mellesleg a Pallas-Akadémia kiadó 500. köteteként! -, amely a vállalt irodalomtörténet első kötete, s tartalmazza azokat a jelentős irodalmi dokumentumokat is, melyek az illető korszak erdélyi szellemi életének meghatározó gondolatait, törekvéseit hordozzák.
A polgármester természetesen üdvözölte a vendéget és az eseményt, amely őszerinte megtiszteli a Hivatalt, majd Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet (civilben újságíró) felesége olvasta fel férje publicisztikailag megmódolt, a kiadót 500. könyve alkalmából köszöntő üdvözlő levelét, ezután Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus - aki Marosvásárhelyről elkísérte Pomogátsot a találkozóra - méltatta a könyvet és magát az eseményt.
Véleménye szerint ez a mű az erdélyi magyar irodalom élettörténetének regénye, anélkül, hogy tudományos érvényéből, alaposságából, mélységéből veszítene. Ugyanakkor mindazt, ami e folyamathoz tartozik, megvilágítja. A mű adatgazdagsága, adatoltsága, átfogó jellege teszi lehetővé, hogy mindazt, ami ebben az irodalomban végbement és jelentéses, ebből a könyvből megismerjük. Nem szorítkozik csupán az irodalomra, hanem művelődéstörténeti értelemben is átfogja mindazt, ami a szellemi életünkben történik. Feltárja az összefüggéseket, s a maga kölcsönhatásaiban tárgyalja mindazt, ami a szellemi alkotás területén Erdélyben született, kialakult.
A kissé fellengzős, "nyakkendős-szmokingos" stúlusban megfogalmazott és előadott méltatás tapasztalatom szerint nem tudott érzelmi húrokat megpengetni; ennél jóval melegebb, emberközelibb volt az estet bezáró szerzői vallomás a műről, annak születéséről és a befejezés remélhető állásáról.
- Nem fogok itt megszólítani egyetlen közéleti méltóságot sem, úgy érzem, mi itt egy baráti társaság vagyunk, barátságunk alapja a magyar irodalom, esetünkben az erdélyi magyar irodalom.
- Megköszönöm Zsoltnak, hogy ilyen alaposan bemutatta a könyvemet, s nagyon remélem, hogy ezt majd nyomtatásban is olvashatom, szeretnék köszönetet mondani a kiadónak, minden munkatársának, s mindenek előtt (Kozma) Máriának, aki nagyon sokat törődött ezzel a könyvvel. Nélkülük ebből a könyvből sose lett volna semmi. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy egy salátagyűjteményt adok át a kiadónak, nekik viszont sikerült belőle használható kéziratot elővarázsolni. Mindenféle régi szövegemet felhasználtam, átírtam, leadatoltam... S ez így lesz a második kötet esetében is, ami javában készül. Külön könyvet lehetne írni arról, hogy milyen kapcsolat fűz Erdélyhez és irodalmához, aminek azt a címet adnám, hogy Az erdélyi magyar irodalom és én. Regény lenne, természetesen... Sokat el tudnék tehát mondani e könyv keletkezéséről, hogy mi indított engem erre, amiben a kiadónak is szerepe volt, mondhatni Tőzsér Jóska volt az, aki jó értelemben vett erőszakosságával valósággal kiboxolta belőlem az újabb és újabb fejezeteket, és Kozma Mari volt az, aki gyöngéd női tapintatával enyhítette kínjaimat. E kettős stratégia nyomán született a könyv.
- Zsolt beszélt arról, hogy engem mindig kötött az erdélyi magyar irodalom, az első komoly munkám is az erdélyi regényirodalom kérdéseihez kötődik, annak egy jeles alkotójáról írtam államvizsga tézisemet. Ennek az volt a magyarázata, hogy 1956 szeptemberében kellett témát választani, s ez az ősz Magyarországon erre nem éppen alkalmas pillanat volt. Ez azonban belejátszott abba, hogy én az erdélyi irodalom mellett kössek ki. Ehhez hozzáadódik az is, hogy Kuncz Aladár Fekete kolostor c. memoárját már diákkoromban olvastam, megvolt otthon a családi könyvtárban, édesanyám ugyanis azon a klinikán dolgozott orvosként, ahol Kuncz Aladár meghalt, s akkor dedikálta, halála előtt neki a regényét. Nagyon megragadott a könyv. De a háttérben az is ott volt, hogy én akkoriban alapvetően lusta voltam, s olyan írót akartam választani, akivel nincs nagyon sok munka, Kuncz pedig, mivel csak ez az egy könyve jelent meg, ilyennek tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy Kuncz Aladár egyebeket is írt, méghozzá nem is keveset, később pedig, a dolgozat írása közben rá kellett jönnöm, milyen sokoldalú kritikus volt, milyen irodalomszervezői és irodalompolitikai munkát végzett. Azt a franciás műveltségű, a nyugati világot nagyszerűen ismerő írástudót ismertem meg benne, aki épp ezt a magas műveltségét-szellemiségét állította egy megszületésre váró és megszületésre ítéltetett kisebbségi irodalomnak a szolgálatába. Kuncz Aladár nagyon jól tudta, hogy az erdélyi magyarok akkor tudják megőrizni a maguk nemzeti identitását, akkor lesznek képesek ellenállni annak a nagyromán nyomásnak, amely már a huszas években rájuk telepedett, hogyha lesz kultúrájuk, lesz irodalmuk, ha megőrzik a hagyományaikat.
- Nagyon sokat tanultam magától Kuncz Aladártól. S talán azt is tőle származtathatom, ha az ember egy nagy fába vágja a fejszéjét, akkor akkor jó az, ha azt szívesen csinálja. Ebben tényleg nagyon sok munka van, könyvtárazás, cédulázás, rengeteg jegyzetanyag van ehhez a könyvhöz, és én ettől sosem idegenkedtem, az életem nagy részét könyvtárban töltöttem el, úgy telik most is, amikor még közéleti feladataim voltak, az írószövetségnél vagy az Illyés Közalapítványnál, akkor is szívesebben időztem a könyvtárban, minthogy politikai tárgyalásokban vegyek részt. Örömmel vállaltam ezt a munkát, örvendtem, ha egy íróról végre összeállt egy olyan kép, amit én egyéninek és igaznak ítéltem.
- Ötvenhat miatt "állami megőrzésre" kerültem néhány évig, s a pályára csak később kerültem vissza. 1968-ban jelent meg a Kunczról szóló könyvem, amit a dolgozatom alapján írtam. Akkor már az Irodalomtudományi Intézetben dolgoztam. Azután még nagyon sok erdélyi témájú könyvem jelent meg, ez talán a huszonhatodik vagy huszonnyolcadik...
- Minden munkámnak a jókedvvel való végzés adott értelmet, kedveltem, amit csináltam. Jó, ha az ember azt is látja, hogy egy ilyen könyvnek van valami magasabb szándéka, valami magasabb értelme, mondhatnám azt is, hogy a jóisten is jóváhagyja...
- Örvendek annak, hogy e könyv megjelent, készül a második kötet, s minden jóérzés mellett él bennem némi szorongás, mert jól tudom, hogy olyan írókról, akik már búcsút mondtak az életnek, viszonylag veszélytelen, élőkről írni viszont nagyon veszélyes. Nem akarok történeteket elmondani, de írtam én egyszer egy magyar irodalomtörténetet is, 1945-1981 között, 1982-ben jelent meg a Gondolatnál, s mindenki feljelentett, aki úgy érezte, hogy nem elég magasra srófolt jelzőkkel illettem s terjedelmileg is hátrányba került másokhoz képest. De ez az irodalomtörténészi sorshoz tartozik, s az embernek ennyit föl kell vállalnia.
- Annak is örvendek, hogy a bemutatón annyi kedves ember, jóismerős megjelent, s együtt ünnepelhettük meg az idén is a Magyar Kultúra Napját, a kultúráét, amit népünk életének legfontosabb értékének tartok. Szeretem a demokráciát, de egyre kevésbé azt, amit a magyarországi parlamentben űznek. Szeretem a többpártrendszert, de egyre jobban utálom pártjaink marakodását. A politikusok jönnek-mennek, elfújja őket a szél, ki emlékszik ma már a huszadik század elején, hogy egy pártnak ki volt az elnöke, de a magyar kultúra fennmarad, az, hogy ki volt Tamási Áron, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Cs. Szabó László, ameddig vannak magyarok, s remélem lesznek még sokáig, emlékezni fog a világ.
- Még valamit elmondanék, mert kaptam egy megszólítást nemrég, s gondolom, jó, ha szóba hozom. Hallom itt az előbb, hogy valamelyik internetes portálon Ady Endréről gyalázkodó hangnemben nyilatkozott valaki. Arról az Adyról, aki - s ez benne van a könyvemben - tulajdonképpen eszmeiségével az egész erdélyi irodalom kialakítója, munkássága minta és példa az itteni magyarság számára. Ezért nevetségesnek s egyben gyalázatosnak tartom annak a szándékát, aki Ady Endrét szeretné kihajítani a magyar irodalomból, sajnos, nagyon sok ilyen nevetséges és gyalázatos próbálkozás miatt felháborodtam már az utóbbi években, s nagyon remélem, hogy e jelenségeken túl fogunk haladni. Az, hogy magyarok vagyunk, többek között olyan íróknak köszönhető, mint Ady Endre.
*
(Befejező megjegyzésével biztosan arra a támadásözönre utal, amit időnként a kuruc.info megereszt szellemi életünk nagyjai ellen; egy ilyen, a honlapon található, bizonyos Gázálarcos által összeállított, száz tagú "Hungarofób listán" Ady az előkelő 29. helyen szerepel, közvetlenül Spiró György előtt...)
*
A találkozó előtt 7 kérdést adtam át Pomogáts Bélának azzal a kéréssel, hogy válaszai interjú formájában megjelenhessenek az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. Amennyiben elkészül az írás - megígérte, hogy hazatérte után hamarosan postázza -, felteszem a blogba is.
*
Nem kimondottan a tárgyhoz tartozó, de tőle nem is idegen az a levél, amit mindtegy lábjegyzetként itt közzéteszek. Január 21-én kaptam, egy csíkszeredai tanárnőtől, aki a Hargita Népében a tavaly közölt Kölcsönkönyv rovatom olvasottságához szolgáltat adalékot.
"Tisztelt Cseke Úr,
csak annyit szerettem volna elmesélni, hogy a tegnap a szolgálatos diákjaink egyike (XI. osztályos) a Koba a rettenetes c. könyvet olvasta, amikor pedig rákérdeztem, hogy miért épp ezt választotta, kijelentette, hogy szokta olvasni az Ön cikkeit a Hargita Népében, és az alapján választ könyveket. Olyan jól esett, hogy még vannak a diákjaim közül is olyanok, akik komoly könyveket olvasnak. Ezt Önnek is köszönhetjük.
Tisztelettel, Izabella"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése