Petőfi minden változatban (25)

Korábban említettem volt, hogy milyen lelkesen, a nagy (szellemi) kaland izgalmában bízva vágtam neki a magam Petőfi-expedíciójának. Mert azt az időutazást, amelynek állomásait az eddigi fejezetekben fölvázoltam, egyedül terveztem, méghozzá saját magamnak. S hogy valóra váltsam szándékaimat, nem volt szükségem szponzorokra, utitársakra. Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi halála okán kirobbant felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket meghallgatva és mérlegelve, mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak. Úgy éreztem, ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán, minden felelősségtől ment kukkolóként, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékben éltem meg a nagy próbálkozást, hogy kiderüljön: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Mikor már nagyjából tisztában voltam a kérdés apróbb, egészen finom részleteivel is, mind erősebb késztetést éreztem, hogy megpróbáljam átélni - mintegy szimulálva magamban - egy ilyen rejtélyes, akaratom ellenére véghezvitt eltűnés valóságát. Azt kerestem magamban, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek oda, hogy az ember, a költő, aki jelszavaival és igéivel a leghaladóbb emberi magatartást hírdeti, meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje az elfogadott kompromisszumot.

Tulajdonképpen, most már belátom, hogy hiszen ugyanazt az utat próbáltam bejárni, mint amelyen Makkai Ádám oly nagy ívűen és látványosan végigment, csakhogy törekvéseink párhuzamosak és egymástól teljesen függetlenek voltak; a közös annyi volt bennük, hogy ugyanannak a konfliktusnak a feldolgozását céloztuk meg irodalmi kísérletünkkel.

Mindenki a maga elképzelésével: bár tisztelem és csodálom - sok helyütt irigylem is - a Makkai vizionárius erejét, de úgy tartom, hogy az én viszonyulásom az emberibb és ez visz közelebb a tudományos igazság és a legenda összebékítéséhez. Képzeld el és fogadd el a dolgokat úgy, ahogy a hipotézis elemei meghatározzák, s utána próbálj lelket lehelni a felállított helyzetbe - így fogalmaztam meg magam számára a feladatot, amikor 1993-ban Budapesten kézbe vettem dr. Kiszely István kompendiumát.

Öt márciusi napot töltöttem a Duna parti városban, lapomat, a Romániai Magyar Szót képviseltem egy összmagyar, kisebbségi lapokat és kiadókat bemutató nemzetközi vásáron; veszett baragáni hóviharban indultam, órákon át kétséges volt, hogy egyáltalán fel tud-e szállni velünk a gép a kifutópályán száguldozó förgetegben. A lezárt láthatár, a csapkodó függönyhöz hasonlatos hószakadás a legnagyobb természetességgel idézték föl számomra Szibériát, a távoli Bajkált, azt a patriarchális díszletet, amibe az egész Petőfi-féle száműzetési kaland belehelyezhető. A kavargó hóhullásban, a parttalan várakozás perceiben, zsebrádiómon Haendel vízizenéjét hallgatva, lélekben ott jártam, a barguzini távolban és alakuló Petőfi-énem reflexeit próbálgattam magamban.

Budapesten szeles, ám napos idő fogadott, amely ideig-óráig visszavezetett a reális tér-időbe. Megkerestem szállásomat a volt Kilián-laktanyában, ahol akkoriban a bevándorlási hivatal ágyrajáró otthona működött; menekültek ideiglenes, pár napos elhelyezésének céljára rendeztek be az első emeleti körfolyósóról nyílóan néhány cellára emlékeztető szobát, amelyek ablakai az Üllői útra nyíltak. A 3-4 ágyas szobákban gyakran váltották egymást a lakók: legtöbbször Szerbiából jött menekültek, határon túli, gyógykezelésre, műtétre érkezett páciensek vagy hozzátartozóik osztották meg egymással a szűk teret, ahol lakni nem, inkább csak néhány éjszakai órát lehetett eltölteni a fülledt melegben.

Hol fogok itt írni, kérdeztem magamtól, mert azt terveztem, hogy azt a néhány estét, amit Budapesten kell eltöltenem, majd a tervezett poéma írására fordítom. Mielőtt a város forgatagába vetettem volna magam, megérdeklődtem a gondnoknál, hogy esténként használhatom-e az irodájával átellenben nyíló aprócska várótermet, ahol nappalonként a lakófelvételt bonyolították le, s amelyben öt-hat széknél egyéb bútorzat nem volt. Kicsiny, rácsozott, kopott tejüveges ablaka a körfolyosóra nyílott. Igazi kalitka volt, de ha azt vesszük, hogy számomra most minden olyan körülmény, ami máskor a lírai tevékenység gátját jelenti, rendkívüli ösztönzéssel járhat még jobban átélni a távolra hurcolt költő akadályoztatását, akkor mondhatom, hogy szerencsém volt. A gondnok engedélyével aztán, papír, ceruza, egy üveg vodka és télikabátom társaságában - a kis teremből hiányzott a fűtőtest, úgy választották le a fűtetlen előszobából - magamra húztam az ajtót, s estéről estére megteremtettem magamnak azt az ingerszegény, kopottas, rideg, ugyanakkor felfokozott hangulatú miliőt, amelyben megfoganhattak a Petőfi-léptékű gondolataim és vívódásaim.

Úgy utaztam haza, mint egy győztes, aki reményén felül ütötte meg a főnyereményt. Elképzeltem akkor, milyen szívvel térhettek meg barguzini útjukról az 1989-es expedíciósok, ám eufóriájuk csak addig tartott, amíg az első sajtótájékoztató utáni fum,igálás el nem kezdődött. Magam is attól tartottam, hogy ha ezt a poémát valamilyen formában nyilvánosságra hozom, akkor olyan botrányokat idézhetnék elő magam körül, amire a mindennapi munka biztonságos végzéséhez semmi szükségem nem volt. Féltem, hogy az alkotás csak nekem jelent ilyen sokat, mert megszenvedtem érte, mert rendkívüli körülmények között provokáltam ki magamból. Sajnáltam volna, ha az a kielégüléssel járó örömérzést, ami a vers olvasása közben ma is elfog - talán mert úgy vélem, a vers pontosan azt mondja el, amit én szerettem volna belesűríteni - beletaposódik a sárba. Így aztán éveken át titokban tartottam e szöveget, majd amikor Andrassew Ivánnal építeni kezdtük az erdélyi költőket bemutató honlapot, s tőlem is akart mindenáron néhány verset szerepeltetni, kísérletképpen s meglehetősen szorongó szívvel elküldtem neki. Bódult örömmel fogadtam e- mailben másnapi szentenciáját: de hát ez nagyon jó!

*

Cseke Gábor

vodka az asztalon

(petőfi iszik korty korty után

csúszik le a torkán sóhajtozik

halszagú mécs pislákol arcába

fintorog de még nem alkuszik

borhoz szokott lelke szálldos

pár négyzetméteren haza

még hiszi várja júliája

övék lesz minden éjszaka

de morajlik csöndben a tó vize

eliszunban nincs nyugalom

petőfi ma vodkát iszik

korty korty után dagad a fájdalom)

*

volt-e forradalom valaha

írtam-e verset én

verdeste-e kard csípőmet

éltem-e egyáltalán

e tájon kívül mely behatárolja elmém

mintha örökkön ez a tó

ez a fenyves zord anyás felkínálkozó

fogvatartó szabadság

szorongatná a lelkem

álom volt-e a többi ami felrémlik olykor

vagy csak a vágy csupán

*

ha úgy vesszük, tetszettek ám a lyánykák

hogy' forgolódnék köztük szüntelen

de versben könnyebb szerezni mátkát

a dalban kivirul a szerelem

mikor az élő szóra váltok

szorongva gondolom vajon

a válasz mit a lányból kiváltok

szerelem avagy szánalom

kacag-e nagyokat a hátam mögött

vagy olyan nagyravágyó fajta

én a lyánykáknak mindig verset írtam

majd elolvassa ha nagyon akarja

*

ezt júliára ezt a kortyot

s a következőt is talán

ő volt az egyetlen aki megoldotta

nyelvem s szóra bírta a szám

szeretett rajongott értem

s mondhatom én is szerettem őt

szerettem benne az engem elfogadó

fiatal zsenge nőt

szerettem benne a mámort

s mert versre ihletett magamat

ő hívta elő belőlem talán

a legtitkosabb szavakat

ömlött a vers mint otthon a bor

ha olykor megvendégelt apám

de aztán eljött a pillanat

otthagytam őt a harc okán

tán jó volt így emléke szép

nincs rajta folt nem is poros

ha szoknyája mellett maradok

most nem lennék ily mámoros

volnék mord zsémbes férfiú

kivel az asszony szüntelen perel

s bújnék az egérlyukba is

csak hallgasson már végre el

*

a búcsú

felemás volt sírtunk

és rájöttem hogy magát siratja

féltékeny lett a kardviselőre

ki elrabolta tőle a férjet

én mindig a szabadságot szerettem

a szerelemben is

azért vagyok ma rab

*

halni akartam a csatamezőn

nem sikerült

de nem is bánom

a dárdaszúrással a világ üzent

lezárult könnyed ifjúságom

most ha írnék magamnak tenném

a közönség körülem kihalt

várom a közelítő estét

korty korty után várom a dalt

de csak valami tétova szándék

bukik ki ajkamon

különben jól tartanak engem

vodkán élek és lazacon

*

annuska alszik

drága lénye

betölti az ágyat a szobát

úgy fogvatart az ölelése

ahogy a föld köti a fát

ő etet itat hallgat mellettem

hogy túlélhessem magam

áldásom ő és büntetésem

fogságom fénylő aranya

e tópart maga egy nagy bilincs

észre se vettem csuklómra csattant

annuska volt a ráadás

melegre vágytam meleget kaptam

*

pedig de furcsa

hej milyen fura

hogy én a barguzini fogoly vagyok

valakinek az ura

hogy aki hetente jelentést körmöl arról

miként érzi magát

és mennyire tiszteli őrét

az országot az atyuskát a cárt

annak is lehet egy két parancsa

feküdj tedd szét a lábad

nőre vágyok nem narancsra

légy szíves fogd be a szádat

amit mondanál úgysem értem

s ha érteném is minek

egyetlen barátom az este

s előttem a kotyogó üveg

*

szeretem hogyha orgonál

a hóvihar odakint

míg bentről hallgatom

megtelek gyermeki örömmel

hogy ellepjük újra a világot

mert én a vihar rokona vagyok

vele szállok üvöltök a hodálynyi melegben

ő az erő mely felszabadít

olykor meg is ijedek tőle

mert hosszú utakra csábít

s a végén mindig ugyanaz a kérdés

itt fagyjak meg vagy ötven méterrel odébb

*

míg van mit innom

hallgatok

kérdezni sincs erőm

gép vagyok élem életem

van ágyam benne nőm

ki ételt ád és elringat

ha őrület fog el

aki nem érti sorsomat

de éli hogyha kell

cári ajándék ez talán

ki tudja ki vagyok

de hát ki vagyok én egyáltalán

rigolyák viharok

*

pilvax nemzeti dal lobogó

márciusi ifjak tüntetés

táncsics kiáltvány múzeum

forradalom vad lüktetés

emlékek mit érnek álmomban

egyik másik visszajár

én úgy élek hogy már nem élek

talán már júlia se vár

*

(miért pózoltál egész életedben

sándor ó sándorom

miért voltál gyáva elvérezni

a barikádokon

miért nem mondtad ott

hogy az életed

egy hősi képnél fontosabb

a megtagadott énekek

hazudják sorsodat

ember lettél gyötrődő iszákos

ki szakállába motyog

s míg a halál felé kilép

botlik és tántorog)

*

ha még egy verset tudnék írni

csak egyet legalább

akár meg is halhatnék nyomban

eldőlve mint a fák

de az a vers ha írni kéne

kinek szóljon vajon

nincs aki nyelvem értené

e titokzatos tájakon

életre ítélt kiapadt költő

volt nincs ki tudja

csillagösvényen botorkálva

valahol elfogy az útja

füst lesz vagy marék por

egy elnyújtott segélykiáltás

eledel férgeknek legyeknek

átok és áldás

(1993)

*

2007-ben, a Magyar Vers ünnepén - vagyis József Attila születésnapján (április 11) Csíkszeredában valami kimagasló formát találtak fiatal diákversmondók, hogy a versre irányítsák a városka figyelmét. Varga Sándor fiatal színművész ösztönzésére, aki Mágamaszk elnevezésű színjátszó csapatukat dédelgette, azt tűzték maga elé, hogy rendezvényükkel ébren kívánják tartani a magyar költészet iránti érdeklődést, fel kívánják hívni a figyelmet a magyar nyelv sajátosságaira, nyelvi értékeire.

Vagyis - ha elfogadjuk Székely János logikáját, akinek végletesen szomorú, de figyelmet érdemlő megállapítása szerint a versnek, a költészetnek mára leáldozott –, menteni akarták, ami még menthető, átvinni a vízen azt, ami önmagától immár nem tud általjutni, s ehhez olyan látványos erőfeszítést vállaltak magukra, amiről sejtették, remélték, hogy magára vonja a város, a környék figyelmét. A Magyar Költészet Napját úgy kívánták emlékezetessé tenni, hogy április 13-a délután 2-től másnap délután 2-ig egyvégtében - félóránként lélegzetvételnyi szüneteket tartva - verseket olvastak fel a magyar költészet gyöngyszemeiből.

Tizenhat diák, ebből 12 a diáklány, s a megszállott színész ugrott neki a demonstrációnak, s mentoruk segítségével begyűjtöttek egy több száz versre rúgó lírai muníciót a magyar költészet tárházából. Éppen csak le kellett pallani némelyikükről a port, s a fiatalok ezt a lépést oly ügyesen és okosan tették meg, hogy maratoni felolvasásukat hallgatva mindegyre azt érezhettük: valósággal dúskálhatunk régi és legújabb kori líránk gyöngyszemeiben.

Április 13-14-i demonstrációjuk mindenkit meggyőzhetett arról, hogy létezik Csíkszeredában egy olyan „kemény mag", amihez bátran hozzászámíthatjuk a maratonba önkéntesen beszálló színészeket is, illetve a ráadásórán verset mondó önkéntes „népség-katonaságot", aki képes kiállni nem csupán a költészet és az azt éltető anyanyelv mellett, hanem tenni is próbál valamit érte. Most éppen virrasztani, a szükséges kellékek – otthonos helyszín, gyertyafény, hanghatásokat biztosító technikai háttér, némi túlélést szolgáló harapnivaló és üdítő – segítségével meghittséget, az összetartozás hangulatát, a csapatszellemet és a jó ügy melletti kiállást gerjeszteni a résztvevőkben.

A végeredményt különben borítékolni lehetett már az elején; azt, hogy a versmondókon és néhány közvetlen munkatárson kívül gyakorlatilag senkinek sem sikerült a 24 órás talpon maradás; arról pedig, hogy valaki értelmesen, ép ésszel és nyitott tudattal végighallgassa a félóránként lélegzetvételnyi szünetekkel tarkított felolvasást, nem igazán van tudomásunk.

Maguk a tanulók is, ha nem éppen verset mondtak, érthetően gyakran jöttek-mentek, szundítottak, beszélgettek, lazítottak, izegtek-mozogtak, egyedül csak a színházi előcsarnokban felállított olvasólámpa fénykörében gubbasztó, éppen soros virrasztó vigyázta a költészet fényének gyertyalobogását; olyan volt az egész, mint egy végzetes tűzfelelősség, hogy ki ne aludjon a láng, de az már mellékes volt, hogy az így átmentett tűz melegít-e valakit egyáltalán. Az öncélúság, a magáért való demonstráció árnya mindvégig ott lebegett a vállalkozás fölött, még akkor is, amikor a maratonon résztvevők a finishez érve, kissé már káprázó szemmel és zúgó füllel úgy érezhették, hogy (Vörösmartyval szólva) ez jó mulatság, férfimunka volt…

Magam, bár úgy mentem oda, hogy az extrém kalandos vállalkozásoknak kijáró rajongó tisztelettel végigülöm a maratont, még akkor is , ha a végén beleájulok, éjfél utánra elfásultam, s többet foglalkoztam a saját belső gondolataimmal, elkalandozó képzettársításaimmal, ejtőzve roskadtam magamba, hogy semlegesítsem a szavak egyre fájdalmasabban agresszív ingerzáporát. Barátom, Ady András költő, aki a polgármesteri hivatal sajtósaként, de amúgy kíváncsi kibicként, maga is megpróbált helytülni, szapora fotózás után úgy döntött, olajra lép és valamikor reggel újra csatlakozik a virrasztókhoz - ha még lesz kihez.

Szégyenszemre bevallom, hogy én sem tudtam ellenállni az otthoni ágy csábításának és éjfél után hazavergődtem, majd reggel korán ismét vershallgató helyemen ültem. A versmondókon kívül szinte senki se tartott ki, közülük is a társaság több mint fele a székek támlájára borulva bóbiskolt. Csak a gyertyafényes félhomály a színházi előcsarnokban és a szolgálatos olvasó botladozó nyelvű szövegmondása emlékeztetett az előző napi hangulatra.

Délre lassan benépesedtek a széksorok, felébredt a város, győzött a kíváncsiság, ha nem is gyorsan, de biztosan közeledett a maraton végórája. Amikor - éppen egy szépreményű diáklány volt a soros felolvasó - meghallottam a nevem és a Petőfi-poéma címét. "Te jó ég - mondtam magamban - ezek az interneten megtalálták a verset, s most bedobják a hallgatóságnak! Lőttek hát a további nyugalmamnak!"

Torkomba összegyűlt, szorongó szívvel hallgattam végig a sorokat, melyeket valamikor magam vetettem papírra, most mégis olybá tűntek, mintha más írta volna őket. Valahogy kívülről láttam bennük magamat és mindvégig kritikusan, valamilyen hibát, pörsenést, eldolgozatlanságot keresve követtem a felolvasást, de az újra átélt katarzison kívül más maradandó élményre nem emlékszem. Éreztem, hogy ez a poéma az egyetlen kimondható végszó abban a történetben, amit az előbbi oldalakon megpróbáltam előadni.

Mikor a szavaló befejezte a felolvasást, nem dőlt össze a világ, csak némi taps hangzott fel, majd minden ment a maga mentén tovább. Nem sikerült megbotránkoztatnom a világot, mert Petőfi élete és halála is ugyanarról a tőről fakad: az önmagunk ismeretéről. Azért foglalkoztat bennünket, mert mindenkinek csak egy élete s egy halála van, s legalább az egyik legyen emberhez méltó - ha már mindkettőre nézve ez ritkán adatik meg...

Csíkszereda, 2009. március 8.

Illusztráció: Versmaraton Csíkszeredában * Fotó Ady András