Van ebben a mai téma-
választásomban egy jó adag személyes
nosztalgia és kegyeleti elfogultság is.
Nem állom meg, hogy el ne újságoljam: emlékezésem központi figurája, aki inkább költő, de most mégis egyetlen prózakötete vonzza igen erősen a figyelmemet, amelynek történeteiben oly sokoldalúan tudta megmutatni önmagát, tulajdonképpen néhány évig a sógorom volt.
Akkoriban olyan romantikus, népszerű filmszínész töltötte ki a rajongásunkat (a nőkéről nem is beszélve!), mint Gérard Philipp. Akire Géza igen-igen hasonlított. Vagy legalább is rá emlékeztetett... És olykor ő is megpróbált azért hozzá igazodni.
Kamasz voltam még, s ő sem sokkal hamarabb rúgta el magától a lázongó ifjúkort, amikor az ember képes volt átélni és átérezni akár ifjú Werther keserveit is, házassága is amolyan hirtelen fellángoló, minden gátat elsöprő szerelem, mely titokban vezette menyasszonyt (nénémet) és vőlegényt a házasságkötő terembe.
Géza korábban tulajdonképpen a néném két legszebb, legkörülzsongottabb osztálytársnőjének udvarolt, rajtuk keresztül kerültek ismeretségbe, mire a fiú, mindenki számára teljesen váratlanul, rástartolt. Tudtommal a Géza ötlete volt a házasság, amivel sikerült meglepniük mindkét oldalon a szülőket, akik csóválták a fejüket, túl korainak találván az első évre járó egyetemisták házasságát, mi gyerekek annál romantikusabbnak és merészebbnek.
Egy ideig a fiú szülői házában laktak, aztán átköltöztek hozzánk.
Kimondottan imponált sógorom és a néném merész szembenállása a konvenciókkal, hagyománnyal, a felnőttek véleményével. Jól éreztem magam a társaságukban, Géza bár orvosnak készült, nagy irodalombarátnak bizonyult, rengeteget olvasott, én meg az ő hatására minden könyvén átrágtam magam. Sűrűn csereberéltük olvasmányainkat, vadásztuk a kis kolozsvári antikvárium újdonságait, elolvastuk őket, majd ismét eladtuk, megmutattam neki verseimet, ő biztatott. Sokat beszélgettünk irodalmi divatokról, regényhősökről, filmekről, nagyon el tudott érzékenyedni, ugyanakkor könnyen indulatba is jött, olyankor durva lett, akár a pokróc. De hát velem sose bánt így, a nénémmel állítólag éppen elégszer, s ahogy telt az idő, mind sűrűbben s jobban.
Önképzőkörbe jártunk, s ahogy visszaemlékszem, még a világmegváltás is szerepelt közös témáink között. Aztán a fiatal pár az élet néhány buktatóján átalesve ráébredt, hogy elsiették a frigyet, amit én nagyon sajnáltam, mert egyik napról a másikra egy jó beszélgetőtársat, mondhatni barátot, bizalmast veszítettem el. Akkor nem értettem meg, hogy a néném vesztesége ennél sokkal súlyosabb, én csupán haszonélvezője és élősködője voltam egy érzelmi kapcsolatnak, amely természetszerűen megromlott és megszakadt. Szoros barátságunk utolsó heteiben tudtam meg, hogy Géza maga is megpróbálkozott a verssel. Nem vettem komolyan, s amit elolvashattam tőle, az távolról sem felelt meg az én irodalmi ízlésemnek; nyersen, burjánzóan, nem túlságosan poétikusan fogalmazott, zsúfolt képvilágában nehezen igazodtam el. Aztán hirtelen feltűntünk egy közös antológiában, a Vitorlaénekben. Ottani versei még nem mutatják azt az önkínzásig elmenő, mély gondolkodót, ami aztán egymás után megjelenő, jobbnál jobb versesköteteire mindinkább jellemző lesz.
Gézából mellesleg orvos lett, de mindinkább kibújt belőle a költő, körorvosként dolgozott vidéken, dicstelen haláláig. Ha a verseit olvasom, eszembe jut magas, langaléta alakja, amint Szinaján, a Kárpátok e legelegánsabb üdülőhelyének zegzugos, hegynek menő, s végül jókora szerpentineken a 2000 magasságon lévő szállodához érő úton, télikabátja feltűrt gallérjába bújva, hajadonfővel a metsző, havat kavaró szélben lépdel kimérten, kesztyűs kezében tartott könyvbe bújva... Kantot olvasott és Hégelt, a hóviharban, menetelve a jeges, döngölt úton, egyre feljebb...
Így találkoztam vele, végzős egyetemistaként, a hatvanas évek elején, amikor a nyáron végzett hazafias tábormunka jutalmaként két hetes ingyenüdülést biztosított számunkra a diákszövetség a téli szünidőben, és éppen Szinaján. Géza akkor már nem volt sógorom, de valahogy én mégis annak tartottam, nem tudtam elképzelni, hogy egy emberi kapcsolatnak ilyen hamar és ennyire formálisan vége szakadhat. Látszólag fesztelenül beszélgettünk egymással, de mintha belül őt is zavarta volna a helyzet, állandóan közömbös témákat próbáltunk keresni, és hát nem volt könnyű, mert a maga módján tovabbra is ragaszkodott a nénémhez, dehát a szentencia kimondatott... Én akkor jobbára egyetemi kollégáimmal múlattam az időt, velük laktam egy fedél alatt, Géza egy más villában, más társakkal osztotta meg a szállását, csak néha láttuk egymást, csatangolás közben, úttalan utakon, mesés havasi világban, közeledőben, de mind jobban távolodóban... Szeretettel, ragaszkodással őrzöm mindazonáltal emlékét, nagy költő távozott vele el, olyan, aki mégsem tudott oly naggyá lenni, amilyen pedig lehetett volna.
Érdekes módon, sosem láttam benne riválist, pedig ugyanabban a hajóban eveztünk. Ritkán, ha találkoztunk, meghitten mosolyogtunk egymásra, de már más-más mindennapi világhoz, körhöz, ihletközeghez. Megvásároltam minden kötetét, kivéve A tébolyult kalmárt, amelynek esszénovellái pedig nagyrészt megjelentek az Utunkban.
Most, hogy annyi évtized és a szerző 1988-as halála óta Vásárhelyi Géza életműve lezárt, megrendüléssel és elismeréssel olvasom a történelem és szellem nagyjai egy-egy életrajzi motívumára épített, beleéléses szerepnovelláit. A könyvében egymás után bújik be Tinódi Lantos Sebestyén, majd Csokonai, Saint-Simon, Martinovits Ignác, Madách Imre, Gustave Flaubert, Arany János, Vajda János, Arthur Rimbaud, Mikszáth Kálmán, Csehov, Lev Tolsztoj, Krúdy Gyula, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Apollinaire, Balázs Ferenc, Szabó Dezső, Bartók Béla stb. bőrébe, s leveleiket, naplóikat, műveiket építőkockául használva, felépíti hitelesnek tűnő helyszíneiket - mindegyre részben az egészet -, saját értelmezése szerint. S a furcsa szellemjárás végefelé odalopja a maga orvos-költő sorsát, társadalmi-szakmai fásultságát, álmait, családját és tehetetlenségét, a mámor menedéket nyújtó, de mind mélyebbre húzó ingoványát [Mintha a Nap, avagy az orvos (költő) egy(két) napja]. A kör bezárul, mindenki ott és úgy végzi, ahol és ahogyan feladja a játszmát, s annyit présel ki az életből, amennyire játékos kedvéből és csodát csiholó tehetségéből telik.
Kedves, búskomor, önmagába zárkózott alakját örökítettem meg egyik, 2006-ban írt versemben (Szerpentin vándora), illetve egy novellámban, amely apám halálának a körülményeit emeli történelemmé (A történelem alakulása). A benne szereplő, vidékre ingázó orvosfigura prototípusa ugyanaz az ember, mint aki az alább beiktatott Vásárhelyi-novella hősét is életre hívta...
Vásárhelyi Géza
Mintha a Nap, avagy az orvos (költő) egy(két) napja
Vasárnap este indult vissza K.-ra a fiával. A nagy, piros autó magabiztosan duruzsol, s mégis ez a veszélyérzet a forgalmas országúton, mely újraismétlődik naponta kétszer harminc kilométeren át. Megmelegíti a vacsorát, evés közben nem beszélgetnek, a fia, ha étvágytalanul is, hűségesen nyeli az ételt. Orvos a családban: különféle alkalmi egészségügyi tanácsait fokozottabb figyelemmel illik fogadni, mint általában az apáktól: érezze megtisztelve a szakmát. A fiú nemsokára tizenhat éves, és az orvos apa, akárcsak az ő korában magának, alig szolgálhat számára valamelyes komolyabb gyakorlati tanáccsal érzelmi és egyéb viharaiban. Bár megy olykor a szöveg, lehetőleg néhány pohár pálinka után, ha feloldódtak az apai gátlások, és felvilágosult természettudományos megfogalmazások következnek. Elég unalmas vigasz, hogy hát ezen az apa is átment, és hogy lesz ez még jobb (rosszabb) is — ettől még kínlódhat tovább. Fáj a fiú foga, nem nehéz komoly képet vágni a népneveléshez. Itt az eredmény, ha nem ellenőrizzük a napi fogmosásokat, most tessék biztosítani a fogtömések részleges zavartalanságát. Visszamegy a szobájába, bekapcsolja a rádiót, ennek a szövege legalább dallamos.
Reggel a fiú elkészíti a reggelijét, az apa sovány feketét kavar, hogy ki ne ficamítsa idő előtt gyengülő idegeit. Újra az autó, a meg nem szokható veszélyezettség-érzet, a bódultán előző szembejövők, a kétsávos út: E—15.
Kezdődik a T.-i délutáni rendelési nap. Az orvos a hátsó ajtón megy be az épületbe, hogy ne rettentse el a tele várószoba. A nővérek kikeményített fehér köpenyekben, a feketéhez odatéve forrni a víz. Egész délutánra kitart egy pohár kávé, megszokta diák korában, hogy a kávéházban addig lehetett ülni. amíg el nem vitték az üres poharat, volt, amikor kitartott az négy-öt órán át is. Mindnyájan mosolyognak, az orvos a nővérekre, azok őrá, ez a felkészülési idő, elfelejteni az otthoni ügyeket, s a mosolygás estig ott ragad az arcukon. Bejön a beteg, három, várakozóan kedves mosoly fogadja, panaszol; három egyetértő és aggódó mosoly figyeli, lefekszik az ágyra, figyelmes mosoly hajol fölé, majd biztató, tónikus mosollyal egyetemben megkapja a receptet. Olyan ez a rendelő, mint egy fogpasztásreklám, mondja a nővér, és mosolyog. Mosolyognak. Fiatal házasulandók türelmetlenkednek be az ajtón. Mire ez a sietség, gyerekek, várjatok még néhány évet, van még idő a tömény családi boldogságra, mondaná az orvos, és mosolyog helyette. A kislányon szűk farmer, csak egyhónapos terhes. Beteg beteg után, panasz panasz után, fájdalom és szenvedés a megrokkanásig, tele az egész rendelő betegséggel, testi és lelki nyomorral, a megszokott feszítő légkör, ha nem ömlene ki az ajtók, ablakok résein az utcára, a városba is a felgyűlt szenvedés, tán szétrobbanna a kis szoba ennyi keserű panaszkodástól. A személyzet időnként egymásra néz, az arcokon biztató mosolygás, a szemekben szomorúság. Rendelés után még a légkör ihletében egymásnak panaszkodnak, az idegek is repülnének széjjel, még van öt házhoz hívás, doktor úr, nyolcig befejezi bizonyára. Este a mentőállomásra kissé törött hangulattal indul, lelkét marokra fogva és nagy elszánással cipeli magával, mint nyakörvétől gazdája a szaladgálni, ugrálni, szertelenkedni vágyó kutyát. A mosolynak csak foszlányai lógnak az arcon, mely kezd hasonlítani egy mély gyászt viselő asszonyéhoz. Egyenlőre még csak három a hívás, lesz az majd több is. Első beteg: hetven év körüli nő, két éve özvegy, egy hete nem kelt fel az ágyból, nem eszik, a szomszédok most bukkantak rá. Szürkés-fehér, kiszáradt, petyhüdt bőr, zavaros szemek, mélységes fájdalom kifejezése az arcon, suttogva adott válaszok, kínlódva kipréselt félmondatok, félöntudatlan belenyugvás, igazából már teljes belenyugvás a le-lecsukódó szemhéjak alatt. A tökéletes életről-lemondás viaszszobra a szoba közepére húzott ágyon, talán télen húzhatta el az ablak alól a hideg miatt, s most júniusban járunk, a paplan viszont tiszta. Elfogadható kórismét kell találni az amúgy is zsúfolt belgyógyászat számára, tulajdonképpen a férjet kellene feltámasztani, de ehhez még egyelőre nem elég fejlett az orvostudomány. Számítva a kolléga együttérző jóindulatára, felismerni véli egy tüdőgyulladás tüneteit, beutalót ír, s úgy megy ki a szobából, sivár hangulattal, mintha sötétedés után meg kellett volna látogatnia egy ismeretlen családi kriptát. A második beteg, a harmadik, a tizedik, fél kettőkor dől le az ágyra. Fél háromkor keltik, vagy nem kell hogy keltsék, mert az első kopogtatásra oly szorongó szívdobogással ugrik le a heverőről, mint gyerekkorában megszokta légiriadó esetén. A mentőautóban a szorongás annyira fokozódik, hogy csak kétségbeesett erőfeszítéssel tudja elfojtani a kitörni készülő szűkölő, iszonyodó üvöltést. Megengedi a nadrágszíját, kigombol még egy inggombot a nyakán, a farmerkabát hajtókáját rendezgeti, kienged még egy lyukat a szíján, végre elmúlt a szorongás. Már mosolyog is, íme, enyhén pocakosodó férfiak, úgy negyven körül, csak óvatosan a farmer-fűzővel, eldönti magában, hogy semmi más baj nincs, autognosztikus kezelési módja sikert arat, hozzátok a medvét. Vele egykorú asszony az ágyban, doktor úr, félek, évek óta félek, félek felkelni és lefeküdni, megszólalni és hallgatni, zokogni és kacagni, doktor úr, iszonyatosan félek, csupa szorongás a testem és a lelkem, állandó rémületben élek, jaj, doktor úr, nagyon fáj, mi fáj, asszonyom, nem tudom, doktor úr, de nagyon fáj, itt bennem is, de körülöttem is fáj, fel kell ugrani, falra mászni, üvöltözve rohanni az utcán. A szemekben az iszonyat befelé sűrülő homálya, az elvesztett önbizalom leírhatatlan reménytelensége a szavakban. Hosszas megnyugtató beszélgetés, az injekció hatására várva, s aztán: már nem félek annyira, doktor úr. Halk boldogság a zsigerekben, hajnali fél négy, a férj jó pohár pálinkát kerít az asztalra, lesz, ami lesz, nem lehet visszautasítani, az ágy felől csöndes hálálkodás. Csoda, csoda, kiált fel az orvosban rejtőző középkori szerzetes, egy vagon Plegomazinnal egy régi század összes sátántól megszállt dühöngőiből ki lehetett volna űzni az ördögölt. Felejtsük el ezt az éjszakát, feküdjünk le, hosszasan aludjunk, reggel kezdődik a körzeti rendelés, jó hajnalt.
A rendelőbe a hátsó ajtón megy be, miért is, a nővérek mosolyogva várják, ő is mosolyog, üldögélnek egy kicsit, sokan vannak, kérdi az orvos, sokan, felelik, rendezgetik a beteglapokat, előszedik a pecséteket, receptpapírt. Úgy hiszem, a mai fogpasztareklámmal nem lesz elégedett a gyártásvezető, de már kezdődik az adás, figyelem, első jelenet. Az orvos tökéletesen felébred, csak mintha egy elkövetkező felébredést élne át, nem a mait, valószínűtlen az egész. Délre már egyáltalán nem fáradt, csak éppen az a western-doki szeretne lenni, aki mind megy a postakocsival a prérin át, boldog részegen.
Az autóban a megszokott, soha meg nem szokható veszélyezettségi érzet, aztán végre K. Az orvos friss, tonikus, ilyenkor nem lehet lepihenni, leteszi az autót, és átmegy A.-hoz. Vele mindig olyan bensőséges szövegeket nyomnak le, különösen ilyen kialvatlan, lebegő állapotban, azon kevesek egyike, aki mindig otthon van számára, ha keresi és viszont, mindig igen fontos megbeszélni valójuk van, és mindig kitűnően érzik magukat együtt, immár jó húsz évé. Bár olykor olyan felkavaró beszélgetésekbe bonyolódnak, hogy egy nap is szükséges, amíg helyre tudják pofozni utána a hangulatukat. Sört kér és kap három üveggel. Mikor az orvos kezd elernyedni, s A. is láthatólag telítődött érzelmi élete legutolsó eseményeivel, kissé imbolyogva feláll, átfogja barátja vállát, és így szól: érzed, öregem, milyen hihetetlen erő van bennem? Olyan erősnek és bizakodással teljesnek érzem magam! Ereje felét fel is ajánlja, amit a másik barátságos hátba-veregetéssel nyugtázva átvesz. Aztán gyorsan haza, lehull a díványra, s azonnal elalszik. A fia közben hazaérkezett az iskolából, s a másik szobában erre gondol: na, a vén részeges végre hazaérkezett. Az orvos lelkiismeret-furdalásra ébred, kimegy a konyhába, nekikezd valami vacsorát főzni, a fiával nagy nehezen tisztázza, hogy nem, nem szerda van, mint ahogyan; ő állítja, hanem, valóban csak kedd, ahogy a fiú mondja, Ez megnyugtatja: nyert egy napot az életéből. Te, mondd csak, kérdi a fiát, neked nem voltak olyan álmaid, hogy egy pont, vonal, tűzgömb, szorongás, de igen, feleli, csak olyankor, mikor lázas voltam. Szegény gyerek, mi minden nyavalyát örökölt el tőlem, gondolja az apa, s szinte szégyelli, hogy őt csak ennyire sikerítették a génjei. Majd vissza a szobába valamit olvasni, míg fő a krumpli és a húsleves, s azonnal visszaalszik. Fél óra múlva füst és égett szag a lakásban, a krumpli odaégett, a fia vette le a tűzről, már későn. Ebben is pontosan olyan, mint én, bánkódik az orvos apa, valamikor az örökléstan volt az álma. Csengetnek, B. jön a feleségével. B. a másik nagy haver, véget nem érő szövegek és érzelmi viharzások résztvevője és letéteményese. Az orvos kiszalad a konyhába, leoltja a gázt, a levesből kiveszi a két hatalmas csontdarabot, kenyeret pirít, s a velővel és sóval együtt beviszi a fia szobájába, aztán egyél a levesből is, mondja, a fia bólint, és tovább tanul. Ki kellett volna sétálnunk valahova együtt, annyit ül itthon ez a gyerek, az apa csupa lelkiismeret-furdalás megint, de a fiú biztatón rámosolyog. Aztán B.-vel bort isznak, demizsonból. Aranyosszék emlékére, szól a lemezjátszó, Bartók és a Beatles-együttes, határozottan kezd helyrejönni, a hangulat kiváló, meglepi, hogy még nem veszekednek, pedig már éjjeli tizenegy. A kis dohányzóasztalkára kiteríti a lelkét, nem is mutat olyan rosszul a rengeteg cigarettavég és hamu között, csak mintha egy kicsit lelógna a szőnyegre, megpróbálja visszahajtogatni. Mellére hull a feje, de még hallja, hogy becsukják az előszoba-ajtót. Mit gondolhat az a fiú a másik szobában, hát körülbelül ezt: isten, hát vége a tivornyának, elaludhatok én is, reggel hatkor kell kelnem, és ez az apának nevezett alak még mindig járkál, míg én kétségbe esve álomért fohászkodom. Az orvos kinnt a konyhában fia tízóraiját készíti, közben szomorúan nézi az érintetlen levest, elégedetten figyeli a kész szendvicset, becsomagolja, a hűtőszekrénybe teszi, aztán le a heverőre, s azonnal mély álomba merül. Álmában újra orvos, kedves doktor bácsi, aki művészettel végzi a gyógyítás magasztos rítusát, mosolyog, és kényszeredetten viszamosolyog a vesegörcsös beteg, a gyomorrákos is, hát ebben az álomrendelőben mindenkinek muszáj mosolyogni, kérdik magukban. Csak a fiú nem mosolyog a másik szobában, alszik kimerült, üres lélekkel, hát más, jobb apa nem tudott jutni neki, igazi apát álmodik. Kimerülten ébred, mosdik, öltözik, megmelegíti a tejet, az orvos arra ébred, hogy zörög a kulcs az előszobazárban. Szegény gyerek. Bekapcsolja a rádiót, Alla Pugacsova énekel: Arlechino, Arlechino . . . írjál verset, írjál verset!
(Vásárhelyi Géza: A tébolyult kalmár. Esszénovellák. Dacia, 1982)
*
Cseke Gábor
szerpentin vándora
az út szüntelenül kanyarog
s a nyomok vele együtt
a hóban
egy nyúlánk alak kitartón
lépeget kezében nyitott könyv
valóban
az ónos égből egyet szemerkél
pelyhek pörögnek
a földre
a sovány vándor tovább
lapozgat lábai viszik
előre
így gázol ő már évek óta
hóban sárban változó tájban
ha látom
lessinget olvas mind magasabbra
jutva meglehet ő az egykori
barátom
akivel annyi éjszakán át
képzelegtem hogy lesz hogy nem lesz
ha egyszer
mirólunk is említés lészen
ha fölnő s elhíresül bennünk
az ember
két dúlt kamasz száz gondolatát
beitta a hajnali ködlés
homálya
könyvekbe bújt minden mi múlt
szemünk fényét az értelem
vigyázza
s a meg se kóstolt küzdelem
ábrándja fátyolozta be
egészen
olvastunk-írtunk verseket
pompásakat és nyerseket
merészen
kóboroltunk mezőkön rengetegben
süttettük hasunkat a nappal
nyaranta
voltunk pénzen a fej és az írás
nyikorgó hegedű vonóján
a gyanta
az életút sosem kész regény
annyi minden felülírja
halálig
idillünk szála elszakadt
emlékfátyola megkopott
s ha vásik
nincsen cérna mi visszavarja
lassanként aki bírja marja
s megorrol
mi szép volt fonnyad fanyarul
szívünk hiába kezdené
elölről
két jó barát ha szétevez
más-más jövőbn ha révedez
kitartón
pálmáik sehol sincsenek
kopár faágak intenek
a parton
egyik orvos lett gyógyító
másik fizetett szószaporító s közöttük
az árok
egyre mélyült hínárral telve
s most hogy felkotrom semmit sem
találok
hórihorgas alak távolodik egyre
kezében könyvvel ballag a hegyre
az úton
én látom őt de ő már nem lát engem
mögötte járok gyorsuló ütemben
a csúcson
tán utolérem de hirtelen a mélybe lépik
megtorpanok nyomában hullócsillaga fénylik
belátom
fölfelé lépdel örök égi portyán
könyvébe bújva reám se ismer hajdanvolt
barátom
2006
*
Nem álltam meg, hogy néhány, számomra igen kedves verset ne szemelgessek, teljesebbé tenni ezt az emlékező képet
Vásárhelyi Géza
GYERMEKSZEMEK
E szembenéző őszi alkonyatban
csukott szemhéján lányodnak-fiadnak
kilobbanó kedved aranyat von
az égő pillák felriadnak
Csöppek árnya porában a földnek
fáradt szemed fel-felvillanása
őszi ködök lomhán lepörögnek
mosolygásuk villámvonalára
Valami lángol - nézd - az égen ott
de a szemre lefut a pára
viharod végleg ráfagyott (?)
e gyerekszemek őszi alkonyára
(Utunk Évkönyv, 1983)
GONDOLATOK A FALVÉDŐBEN
De hiszen érted drágám
nem illik már a gondolat
Jó drágán
kell eladni ha vagy: magadat
Keresztszemes hímzésbe fonnak
s hogy látszatja is legyen a dolognak
kiakasztnak falvédőnek
Unokáid belédnőnek
Lehámlik a mennyezet
mindenütt porhintés lárma
Nagyon igyekezz
hogy még rátalálj ma:
a ház felett sötét föllegek
nem látod majd többé az eget
Kicsiny szerény helyi vihar készülődik
még ma juss el mind a két szülődig
kézcsókkal köszönd meg
hogy szépen felneveltek
Hova is Nincs neve e helynek
Ó gondolat légy okos hozzám
miközben magam feláldoznám
Omlik az oromzat
falvédők lobognak a szélben
ünnep ez — de ezt is lekésem
A SZENTANNA-MOSOLYÚ ASSZONY
Félek félek mindentől félek már
megrohannak az elodázott
nyelvemlékek a nyugtával dicsért jövő
A körmöm még vissza visszanő
Egy élő elefántcsont-kislány
táncol mozdulatlanul
törékeny törzsén halk reszelőnyomok
időnként leroskad majd járni tanul
Annyira hiszek az emberekben
mint halott macska a kutyákban
szorongó szívvel keresem őket
és azt hiszem hogy azt is csak úgy
kutyafuttában
Ó elefántcsont kislány
libbentsd meg mozdulataid
rossztanuló vagyok
de hátha egy villanás megtanít
könyököd puha gödre
mondja hogy félsz te is
megbuktam mosolyogj rám
ha csak szinte is.
PÁLINKA
Cujka te vagy a dézsmám
fáradt vagyok s te fellegelsz
az égbolton tűnök el némán
Nem emberülsz nem emberelsz
Keleteurópa piciny vidékén
összefonódik a gyékény
s vidám trillákkal kel a nap
és nyilván nem adod meg magad
Mintha sohasem lennék volna
mintha halottat szórnék halottra
sírásója legszebb életemnek
Magam: bocsáss meg
elfeledlek
De úgyis szép e túlvilági élet
magamtól mind többet remélek
szerteringat a mindennapi inga
Különben a cujka mégiscsak: pálinka
***
A nem-vers a szebb
ébredezhetsz törtcserép ajakkal
hát legyen ő a szebb
a füttyel bevontatott hajnal
A tegnapra-ébredés
nem vidámult bele az éjbe
s a holnap-ébredőnek
nincs versre szüksége
Több tízezren gázoltak át rajtam
gyónó panasszal s én hagytam
meghalni magam velük önként
Érd be magaddal s nem csak időnként
(Vásárhelyi Géza: A nincsmiértmadár. Versek. Kriterion, 1988. Posztumusz.)
*
Legkedvesebb Vásárhelyi-versem, bevallom, egy igen muzikális, finom darab, amely örök hangulatok örök igazságait fogalmazza ugyan meg, tömören és leheletfinoman, de amelyben mégis benne van egész kisiklott barátságunk valóságos hangulata. Külön örömmel tölt el, hogy felfedeztem: Géza román fordítói (Tudor Balteş, Paul Drumaru) is fontosnak tartották lefordítani ezt a kis gyöngyszemet, s mindkettőjük erőfeszítései megérdemlik, hogy a költővel együtt egy lapon szerepeljenek. Ez azt jelenti, hogy ítéletemmel nem vagyok egyedül...
HAJNALI HÓ
Hallom hogy hullasz halk zizegéssel
Hallom hangodnak pelyheit
Hallom hogy hullani el nem késel
Hallom mosolyod téli kertjeit
Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz
Hallom hogy talán nem menekedsz
Hallom hogy hullasz hallom hogy árvulsz
Hallom hogy talán már nem szeretsz
Hallom hogy hallom hallom hogy hallod
Hallom hogy hallali hallali hó
Hallom hangtalan halni a hangod
Hallom hogy hullik a hajnali hó
ZĂPADA DIN ZORI
Hajnali hó
Aud cum te-aşterni cu foşnet uşor
Aud fulgi scămoşi cum suspini
Aud cum nu-ntârzii nicicând să te-aşterni
Aud cum surâzi hibernalei grădini
Aud cum trăieşti şi aud cum mori
Aud cum poate nu bribegeşti
Aud cum te-aşterni cum te însingurezi
Aud cum de-acum poate nu mă iubeşti
Aud cum aud aud cum auzi
Aud auind depărtare ninsori
Aud neauzit stingându-se glasu-ţi
Aud cum se-aşterne zăpada în zori
(Tineri poeţi maghiari din Romania. Editura Dacia, 1979. Traducere de Tudor Balteş)
ZĂPADA ÎN ZORI
Hajnali hó
Aud desluşirea zăpezii prin tine
Aud ale glasului tău fulguiri
Aud că nu pregeţi să pierzi înălţime
Aud miazăziua pe care-o respiri
Aud că ai viaţă aud că-ai o moarte
Aud că se poate să nu treci de prag
Aud cum te-auzi în ninsoare departe
Aud că se poate să nu-ţi mai fiu drag
Aud că auzi că aud că se-aude
Aud alb omătul cum îl cobori
Aud cum aluneci absentă-n neunde
Aud aşezarea zăpezii în zori
(Vásárhelyi Géza: Şarja de cavalerie. Versuri. Kriterion, 1987. Traducere de Paul Drumaru. )
Névjegy
Szül. 1939. Pécsett - 1988-ban hal meg) Kolozsváron végzi iskoláit és az orvostudományi egyetemet, majd körorvos Máramarosban és később az Aranyos völgyi Kövend községben. Éveken át ingázik a Kövend-Torda-Kolozsvár háromszögben, családi élete felbomlik alkoholizmusa miatt, gyanús körülmények között hal meg, gyógyszermérgezésben.
Illusztráció: baloldalt Vásárhelyi Géza 1969-ben, Forrás-kötetében; jobbra: Kancsura István portrérajza a költőről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése