2010. május 7., péntek

A Himnusz - románul



Tegnap, május 6-án az alábbi bejegyzést helyezte el Dan barátom az általa szerkesztett, az egymás mellett élők közeledése jegyében fogant portálon:


A magyar himnusz románul és egyéb kényes témák

Egy magát Targovisteanulnak nevező valaki, feltehetően román ember, a magyar nyelvnek valószínűleg ismerője, dicséretes szándékkal lefordította a magyarok nemzeti himnuszának szavait. Ugyanaz a személy olyan jókívánságot fogalmaz meg, amilyet még sose láttam, nem beszélve arról, hogy csak a szocialista diplomácia távirati sztereotípiáiban olvashatta. Váratlanságában e helyen hitelesnek és őszintének tűnik.

"Éljen soká valamennyi magyar 2010. március 15-e alkalmából! Adjon számotokra az Isten sok egészséget és jóbarátot!"

Hirtelen elfog az érzés, hogy e nemzetek között lehetségesé válhat egy régóta vitatott megegyezés, azon elvek alapján, amelyekre már többször is hivatkoztunk: a jogosnak vélt ellenségeskedések nyomán. A himnusz nem Magyarországé, hanem a magyaroké, magyarok pedig léteznek Magyarország határain túl is. És éppen ez jelenti a problémát. Szóvá tenném ugyanitt azt is, hogy különbséget kell tennünk a külső és belső szomszédság között. Egyféleképpen szólunk az etnikai határokról, anélkül, hogy összetévesztenénk a gazdasági és társadalmi határokkal.

Anélkül, hogy felednénk, mit jelentett a maga idejében a magyar polgárság 1848-as forradalma a románságot képviselő értelmiségiek számára, a kölcsönös kipakolások után másról is elvitázhatnánk, nem csupán halottakról, áldozatokról, vérengzésekről és igazságtalanságokról, történelmi felsőbb- és alsóbbrendűségről: tárgyalhatnánk egy közös jövőről. De miféle jövőről? Mert látnunk kellene, ha van egyáltalán jövőnk, utána meghatározhatjuk. Ki vállalkozik rá, hogy beindítja a párbeszédet?

Dan Culcer


Íme az eredeti bejegyzés:

Imnul Ungariei (versiunea în limba română)
targovishteanul

targovishteanul — September 14, 2008 —
"Himnusz" — cântecul care începe cu cuvintele Isten, áldd meg a magyart (Doamne, binecuvântează-i pe maghiari) — este imnul naţional oficial al Ungariei. A fost adoptat în 1844 şi prima strofă este cântată la ceremoniile oficiale. Textul a fost scris de Ferenc Kölcsey şi muzica a fost compusă de Ferenc Erkel.


«Doamne, binecuvântează naţiunea maghiară
cu îndurarea şi mărinimia Ta,
întinde asupră-i braţul tău păzitor
în timpul disputelor cu inamicii săi;
Smulge-o din soarta rea,
adu asupra ei un timp de alinare.
Această naţiune a suferit pentru păcatele ei
din trecut şi din viitor!»

Tags:
Ungaria Romania Hungary imn vecin steag anthem flag romaneste

targovishteanul (uploader)
La multi ani tuturor maghiarilor - pentru data de 15 martie 2010! Să vă dea Dumnezeu multă sănatate şi prieteni buni!

*

...Dannal régóta tervezzük ezt a fajta kibeszélést. Úgy él bennem e szándék, mint egy időtlen idők óta áhított kiruccanás, amit sóvárogva várunk, hogy mindent megengedhetünk magunknak, amit mostanig magunkba fojtottunk. Hiába, hogy annyi mindenben szót értünk országhatárokon és szövevényes hálózatokon túl, hiába, hogy olykor úgy érezzük: akár egymás gondolatát is kitalálhatjuk, szívünk mélyén még vannak titkos érvek, hitek, tévhitek, elfogultságok, amiket nem merünk megvallani, nehogy fölborítsa a már kialakult modus vivendit. Én akár el is kezdeném, s talán Dan is elkezdené, hiszen lám, él benne az igény, hogy még most, amíg élünk, amíg gondolatainkra nem rakódik rá annyi mész és egyéb járulékos üledék, amennyitől már képtelen lenne úgy működni, ahogy azt megszoktuk, most kerítsünk sort a vita folytatására, a jövő keresésére...

Furcsa dolog hetven körül járó emberek gondolatai közt vezető helyen a jövőről fantáziálni. Ha csak annak nem tudjuk be a megkülönböztetett érdeklődést, hogy a jövő személyünket illetően, lassan kicsúszik a kezeink közül. Megfoghatatlanná, virtuálissá, öncélúvá válik. Ezért aztán úgy érezem, mindketten valahogyan a másik első lépésére vár. Pedig, ha jól megnézzük, egy-egy ilyen "első" lépést már több ízben elkövettünk. Nem egyszer úgy, hogy talán nem is tudtunk róla. És emiatt maradhatott el az óhajtott folytatás.

Egy példa most váratlanul eszembe ötlik... Régóta nyilvánossá tettem volna, de mind csak halogattam. Pedig ha jól a történet mélyére nézünk, akkor tisztán visszatükröződik benne mindaz, ami bennünket meghatároz: az emberségünk. Ami nem ismer kétféle mércét: egyet a románok, egyet meg a magyarok megítélésére. Ha valami szép, dicséretes, derék, akkor azt támogatni kell, közösen örvendezve neki, mintha a magunké lenne. A szégyenletes dolgokért pedig közösen restelkedni, ellenük közösen fellépni, megkülönböztetés nélkül.

A hetvenes évek közepén jártunk, az Ifjúmunkás c. ifjúsági hetilap köré gyűlt alkotócsoporttal Maros megyében művészi előadássorozatot tartottunk "a haza" témával a lap olvasóinak, magyar nyelven. Azokban az időkben a közéleti nyilvánosságban már nem nézték jó szemmel az önálló kisebbségi rendezvényeket, s nem egyszer az sem bizonyult elegendő menlevélnek, hogy a műsoron bizonyos számú román szerzőtől származó művet is szerepeltettünk. Megoldhattuk volna ezt formálisan is, de Tar Károly és Molnár H. Lajos kollégáimmal - az említett Ifjúmunkás Matinék alapembereivel - úgy gondoltuk, ebben is legjobb a természetesség. Mi sem volt tehát természetesebb annál, mint Dan Culcert meghívni a csoportba, aki azon túl, hogy költőként a mi lapunkban, magyar nyelven debütált, ráadásul anyanyelvi szinten beszélt magyar nyelven, mindenféle szempontból megfelelő képviselője lesz műsorunkban nemzetének.

A Matiné körútján elérkeztünk Szászrégenbe is, ahol a helyi ifjúsági szervezet úgy látta jónak megoldani a nézők mozgósítását, hogy szervezetten beterelt néhány fiatal csoportot, zömmel magyarul nem tudó román anyanyelvűeket. Várható volt tehát, hogy amikor kiderül: az előadás nem elsősorban hozzájuk szól, neheztelésüknek adnak majd hangot. Az első füttyöket és bekiabálásokat hallva zavarba jöttünk, elkeseredtünk és majdhogynem tehetetlennek éreztük magunkat. Azt az egyensúlyi helyzetet, amivel előadásunkat a körülmények dacára, jól-rosszul megpróbáltuk minél tovább éltetni, pillanatok alatt keresztülhúzta egy felületes, bürokratikus - hogy ne mondjam: rosszindulatú - hivatali intézkedés. Az előadás műsorának zöme még hátra volt - mit fogunk tenni a nézőtér növekvő elégedetlensége közepette? Idegesen vitáztam a helyi ifjúsági szervezet vezetőjével, aki a vállát vonogatta és kitért a felelősségrevonás elől.

A költészeti műsor következett éppen. Dan Culcert küldtük a függöny elé, aki mindvégig hamiskásan mosolygott akkor még viselt, dús bajusza alatt. Románul szólt a közönséghez, majd elmondta egy versét románul, végül magyar fordításban. szereplését néhány keresetlen mondattal zárta a kölcsönös megismerésről és közös sorsunkról. A feszültség érezhetően oldódóban volt a levegőben, a konfliktusveszély odalett. Kézszorítással köszöntem meg akkor hétköznapian egyszerű, békítő gesztusát, de az esetről magáról több szót nem ejtettünk. Ha jól értelmezem, ez a fellépése ugyancsak egyfajta "első lépés" lehetett, a sok közül, ami aztán megmerevedett az időben, mint egy mozdulatlan vadásztrófea, mely csak a dicsőségre emlékeztet, de hiányzik belőle az élet lüktetése, a tét, amelyért érdemes kockáztatni, küzdeni és mindezt békévé oldani.

Nem tudom, lesz-e folytatása ennek a blogokban űzött felvillanásnak, vagy mindez megint az első lépések közé sodródik, fogyatkozó életünk gyülemlő emléktárában. Vagy ilyen, újra és újra megismételt, természetessé vált, indokolni szükségtelen és feltétel nélküli első lépésekből adódik össze sorsunk, egymásra utaltságunk? Ki tudja?

Hiszen a jövőnk, együtt és külön-külön is most ködlik el mégjobban a nincstelenség és a dicstelen megalázottság világméretű kutyaszorítójában, a korábbi felhajtó erők viharos szélrohammá fajultak, amelyben igyekszünk meghúzni magunkat, mint bolha a szalmazsákban...

2 megjegyzés:

tarcsi írta...

A Cseke Gábor és Dan Culcer által javasolt kibeszélés szépen zajlott és zajlik ma is az "alagsorban". A "tornyokba", ahol a piszkos politikát kotyvasztják fogunk betörni minden alulról indított ilyen kezdeményezéssel.A Gabi példájánál maradva, a régeni Matinén történtek is ezt igazolják. Magam végeztem ott a közönségszervezést,kihangsúlyozva minden szinten, hogy magyar nyelvű előadásról van szó,de a helyi ifjúsági szervezet előljárói azzal tettek nekünk keresztbe, hogy az előadás jegyeiből mindössze harmincvalahányat jutatttak magyar tanulóknak, tudatosan alakítva a nézőközönség nemzetiségi összetételét ellenünkre. Ezért kellett kiemelnem előadás közben az első sorból a helyi első titkárt. A színpadon éppen Illyés Kinga szavalatán röhögött a közönség, mert a Cserebogár, sárga cserebogár kezdetű részt énekelve adta elő. Az utána következő Vlad Rădescu azzal tette helyére a szokatlan előadásmódot, hogy Eminescu verset "dalolt", s a közönség erre "magába szállott", viselkedett. Gabival pedig gyorsan átalakítottuk a műsort, amelyben nagy szerepet kaptak a Kovács Ildikó vezetésével fellépő kolozsvári pantomimesek. Felháborodásunkban hajlottunk arra, hogy testületileg távol maradjunk az esti hivatalos vacsoráról. Illyés Kinga bölcs józansággal kijelentette: Azért is ott leszünk! És kiesszük őket ... Így történt: viselkedtünk! És nem bántuk meg, mert, ha barátot nem sokat nyertünk, de ellenségeink száma, a józan értelem segítségével, bizonyára, szép számmal csökkent.
Még vagyunk néhányan, akik a "történtek ellenére" (azt hiszem Elekes Frici címtöredéke) még élünk, s talán elérkezett az ideje annak, hogy Cseke könyvét kiegészítendő, az Ifjúmunkás-jelenséget kivagyiság nélkül felmérve, számot adjunk arról is, hogy miként vívtuk harcunkat, miként küzdöttünk a hatalom nyomása alatt, amelynek egyszerre voltunk ellenfelei, kiszolgáltatottjai és megalkuvással fertőzött kiszolgálói.
Merthogy minden éremnek, még az akkori szocialistának mondott hatalom érdemérmeinek is több, mint két oldala van. A harmadik, ha mşg látatlan is, valóságosabb.

világosító írta...

Köszönöm ezt a tartalmas kiegészítést, nagyon itt a helye. Lám csak, te jobban emlékszel összefóggőbb részletekre, hiszen minden ízében benne voltál a történéseknek, rajtad keresztül kínlódta át magát minden egyes matiné. Én valahogy úgy emlékszem mindegyikre, mint egy-egy egyedi győzelemre. Hogy csakazért is megmutattunk valamit. Illúzió lett volna? Az is lehet...