Ígértem volt korábban, hogy a szerkesztői munkám mellett felébredő kíváncsiságnak engedve, egy-egy írónkkal kapcsolatban szubjektív gyűjtőmunkába kezdtem és kéretlenül is létrehoztam magamnak egy-egy tartalmasabb antológiát, olvasmányt - breviáriumot - az illető életművéből.
Kissé nehezebb volt ezt megtenni Karinthy Gábor esetében, aki Karinthy Frigyes legnagyobb gyermeke volt, s költőként maradt meg az irodalomtörténetben, annak is a leíró részében, mert eleven, iskolateremtő hatása csekély - mondhatni nincs is. Mindez elsősorban tragikus sorsával magyarázható, amiről a legilletékesebben ő beszél s mindenek előtt azzal, hogy kiégett belőle a költőiség kanóca (akárcsak Rimbaud esetében) s verseit jórészt a Nyugat évfolyamaiból kellett összeszedegetnem. Bízom benne, hogy idetévedő olvasóim értékelni fogják azt a munkát, amit hozzáadtam a számomra fájdalmasan rokonszenves drusza életművéhez - a gyűjtés és a szerkesztés tényét magát. (csg)
*
Karinthy Gábor
Én, fájdalomherceg
Válogatott versek és írások
Életrajzi kiegészítés
1914-ben születtem, a háború első évében, decemberben. Anyám Judik Etel színésznő; nem emlékszem rá: 18-ban vitte el az influenzajárvány. Apámat összetörte a veszteség; romantikus nagy szerelem volt, megszöktette anyámat első férjétől, Berlinben bujkáltak, bohémes boldogságban. Ezt én is csak az irodalomtörténetből tudom. Anyám halála után átkerültem Vitéz Miklósékhoz, keresztszüleimhez. Még nem volt gyermekük, később több is született, de én akkor is náluk maradtam, nagyon szerettem őket. Utóbb is mindig visszajártam hozzájuk, a szombat-vasárnapot ott töltöttem, s minden nyáron a siófoki panziójukban nyaraltam. Ahol apám meghalt.
A Váli utcai elemibe jártam, akkor még jó tanuló, élénk és beszédes fiú voltam. Egy osztálytársam lobfűrészelt, én is kaptam lombfűrészt. Ügyesen bántam vele. Még hatéves se lehettem, mikor apám beíratott a Fodor-féle vívóiskolába, egy ünnepségen én mondtam el a hosszú prológot, amit apám írt. Ma is betéve tudom, így kezdődött:
Jelentem fürgén, mint a mókus,
hogy én vagyok itt a prológus...
Magam is nagyon korán kezdtem verset írni, tán hat-hét éves koromban. Az első versem címe Csillagok.
Csillagok, csillagok ott az égen,
Milyen sokan vagytok,
Esne le az egyik énnékem,
S lám én milyen gazdag vagyok.
De pénzem, a pénzem a szegényeknek adom,
Hadd boldoguljanak vele azok,
Azok, akik oly nyomorban élnek,
Férfi, asszony, gyermek és leány.
A vége nem rímel, nem tudom, miért. Ebben az időben már otthon laktam, apáméknál. Akkor született sz öcsém, Cini. Apám feleségül vette Böhm Arankát, és úgy döntött, hogy lakjunk mind együtt, Kertész Tomi is, aki Aranka első házasságából születet. Később ő visszaköltözött apjához, Kertész Tivadar orvoshoz.
Arankát sose szerettem, Cinit első perctől fogva és mindig, pedig egészen más természet, mint én. Zárkózott, komor, szomorú voltam, félrehúzódó és magányos, ő pedig élénk, vidám, játékos. Engem csak a költészet izgatott, őt minden más - főként a labda. Szenvedélyesen sportolt. Én is vívtam, korcsolyáztam, ródliztam, de máskülönben nem érdekelt a sport.
A Verpeléti úton laktunk, amit azóta apámról neveztek el. Előbb a 2-ben, aztán a 22-ben. Devecseri Gáborral korán összebarátkoztam, ő is a Lágymányoson lakott. A Lónyay utcai református gimnáziumba jártunk, ő egy osztállyal alattam. Rossz tanuló voltam, egy-egy tárgyból néha pótvizsgáznom is kellett. Csak a magyar irodalmat szerettem és a latint, a tanárok közül Nyusztay Antal latin-görög tanárt. Az osztálytársaktól elkülönültem. Egy időben sehogy se tudtam fölkelni, mindennap elkéstem az iskolából. Eleinte szidtak, korholtak, kinevettek, de semmi sem segített - aztán megszokták. Az utolsó évben összeszedtem magam, az érettségin már majdnem jó rendű lettem.
Diákkoromban sok verset írtam. Eleinte füzetekbe, aztán külön lapokra - nagyon termékeny korszak volt. Apám szerette a verseimet. Én is tudtam, és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers. Sokat olvastam, tizennégy éves koromban Ady vagy Vörösmarty köteteit elejétől végig, nagyon élveztem. Fordítottam is, németből Heinét, Rilkét, latinból Ovidiust. Az Ovidius-fordításaim egy része megjelent. Már volt baráti köröm: Devecseri révén összekerültem fiatal irodalmárokkal, Szendrő Jóskával, aki akkor még nem színész volt, hanem lírai költő, Szilágyi Bandival, aki szerkesztőnek született - és nagyon fiatalon halt meg. Lapot alapítottunk Hangszóró címmel - előbb Szendrő szerkesztette, aztán Szilágyi Endre és Benedek István -, ez közölte első verseim. De már előbb megjelent egy aprócska kötet, amelyet Devecserivel közösen írtunk, ő hatodik gimnazista volt akkor, én hetedikes. Fiatalkori verseimből csak ezek maradtak fenn, a többi elkallódott.
Apám örült a sikeremnek. Sokszor beszélgettünk, mindenről, főként persze irodalomról.
Érettségi után kijelentettem: nem maradok tovább otthon. Akkoriban szerettem bele egy Margit nevű asszonyba, aki a Svábhegyen lakott, felköltöztem hozzá. Viszonozta szerelmemet, noha húsz évvel idősebb volt nálam. Nagyon boldogan éltünk. Később a szerelem elmúlt, de a barátság és a viszony még öt éven át tartott. Ekkor írtam a legszebb verseimet. Nem laktam már nála, albérletről albérletre vándoroltam, de rendszeresen följártam hozzá a Svábhegyre. Öt év után behívtak katonának, ő pedig kivándorolt Londonba - soha többé nem hallottam róla. Ő volt az egyetlen nő az életemben.
Érettségi után színész akartam lenni, beiratkoztam az öreg Rózsahegyi színiiskolájába. Tehetségesnek tartottak. Egy évig jártam oda, nagyon komolyan vettem - aztán mégis abbahagytam. Valójában nem akartam semmi más lenni, csak költő. Pár hónapig a Színházi Élet-nél is dolgoztam, a hirdetési osztályon, időnként 5 pengőt kaptam a munkámért. Aztán a Szép Szó szerkesztőségének lettem tagja, ezért nem fizettek, de a verseimet közölték. Ignotus Pál volt a szerkesztő, sok költővel és íróval összeismerkedtem itt, például József Attilával, Radnótival. Amíg még otthon laktam, a lakásunkon találkoztam apám író barátaival, főként Kosztolányival, Somlyó Zoltánnal, Füst Milánnal; később a Hadik kávéházban, s amikor a Reviczky utcába költöztek, a Centrálban kerestem föl apámat, itt Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel ismerkedtem meg. Erdélyi nagyon megkedvelt, Devecserivel együtt meghívott Pilisszántóra, jól tartott egész nap. A Nyugat-hoz Devecseri vitt fel, több versemet közölték, Babitshoz aztán rendszeresen följártunk, gondosan olvasta és bírálta a verseinek. 1937-ben megjelent egy szerény kötetem a Nyugat kiadásában, Étel és ital címmel.
Hogy miből éltem? Apám adott pénzt a kávéházban, ha nem felejtettük el mind a ketten. Az idegeimmel ekkoriban nem volt baj, csak szórakozott voltam, az időt nem tudtam beosztani és kihasználni - szerencsére senki sem kérte számon, nem felejtek-e el ebédelni.
Apám halála után nehéz korszak következett, nem volt kitől pénzt kérni. Cini és Tomi segítettek, ahogy tudtak. Huszonnégy éves koromban váratlanul behívtak katonának, ez szörnyű volt. Az első hetekben még próbáltam alkalmazkodni, de aztán végképp nem értettem, mit akarnak tőlem. Összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm. Bevittek a katonakórházba, nem akarták hinni, hogy csakugyan beteg vagyok, hónapokig vizsgáltak, gyötörtek. Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok.
Az irodalom ebben az időben nem sokat jövedelmezett. Arankáék valami zsinegüzletet örököltek, ebből tartották fenn magukat: Cini időnként a pénztárból kilopott nekem néhány pengőt, ezen tengődtem. Sanyarú korszak volt, sok éhezéssel. Aztán még nehezebb napok következtek, utcai razzián többször elfogtak, mert sohasem hordtam igazoló iratot magamnál. 44 decemberében a nyilasok felcipeltek a Svábhegyre, két hétig gyötörtek a Majestic szállóban.
Mindez eléggé megviselte az idegrendszeremet. Ezekben az években keveset írtam, sokat éheztem. Sokszor szorongtam, kényszerek kínoztak, hallucináltam is. A nyilas üldözők még évek múltán is fel-feltűntek rémlátásaimban.
A felszabadulás után a Fővárosi Könyvtárban helyezkedtem el. Talán két évig dolgoztam ott, egyik-másik fiókban. s főként a központban; jó dolgom volt, de nem nagyon tudtam a munkámra összpontosítani a figyelmemet. Szerény nyugdíjjal elbocsátottak. Belső sugallat hatására Badacsonyba utaztam, ott is maradtam három-négy évig. A sugallat nyomán azt hittem, hogy Badacsonyban megtalálom a leányt, akire álmaimban és verseimben vágyakoztam. A leányt ugyan nem találtam, de egy borgazdánál bérelt szobában jól éreztem magam, zavartalanul éltem. Ekkoriban ismét sok verset írtam, ezek elkallódtak. Nyugdíjam és apám könyveinek jövedelme anyagi gondtalanságot biztosított. Mégis pár év múlva belső nyugtalanság fogott el, indokolatlan félelmek léptek fel, és az a furcsa hallucinációs állapot, amelyet ördöggörcsnek neveztem. Cini segítségével idegszanatóriumba mentem, előbb Budapesten, majd Intapusztán az "Aranyketrec"-be, ahol az intézet vezetője régi barátom és írótársam volt, Benedek István.
1952 őszétől öt évet töltöttem Intapusztán. Időnként erős kényszerképzetek gyötörtek, sokszor órákig álldogáltam tehetetlenül, nem tudtam magam az étkezésre elszánni vagy a kézmosást abbahagyni, a gondos kezelés azonban lassan mindezt legyőzte, az ördöggörccsel együtt. A versírást ezekben a nehéz időkben sem hagytam abba, bár nem voltam már olyan termékeny, mint korábban.
Az intapusztai évekre kellemesen emlékszem vissza, de amikor 1957-ben Benedekéknek el kellett onnan jönniök, szívesen tartottam velük. Budára költöztünk, itt élek ma is, szerény nyugdíjamból és apám újonnan kiadott könyveinek honoráriumából, Benedekék baráti gondozását élvezve. Szeretem őket, a házat, a kertet, ritkán mozdulok ki hazulról. Barátaim elhaltak, Devecseri után Szendrő is, a többiekkel nemigen találkozom. Az öcsém, Cini gyakran látogat, évente egyszer-kétszer én is elmegyek hozzájuk, máshová nem járok. Jól érzem magam itthon.
De a versírás ihlete elhagyott. Tizenöt éve, amióta itt élek, mindössze két verset írtam. Ám ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem írok: majd, ha visszatér az ihlet.
Sokan gondolták, hogy apám tehetsége és hírneve nyomasztóan hat rám, akadályozza kibontakozásomat. De ez nem így volt. Apám sohasem volt "vetélytárs", akit le kellett volna győznöm; ő író volt, filozófus, publicista, humorista - én első pillanattól fogva lírai költő. Tudta ezt, mondta is nekem: én nem vagyok költő, Gabi, a költő te vagy. Mert a versei is filozófiai poémák, nem lírai költemények. Mégis volt egy időszak, amikor izgatott az a probléma, zseni-e az apám, vagy csak egyszerű ember, aki tud írni? Lehet, hogy azért, mert mindenkinek a szemében "a Karinthy Frigyes fia" voltam, én pedig önmagam akartam lenni. Nem több, mint ami vagyok: lírai költő. (1972)
Apámról
Nagyon szeretett enni. Emlékszem, a régebbi években esténként vacsora utáni csemegének mindig hozott haza kerek édámi sajtokat, különleges kolbászokat és déligyümölcsöt. Ha a csemegepiacon új áru jelent meg, az elsők között próbálta ki, lelkesen. Mohón, kicsit falánkul evett - körözöttet, rokfortot, ilyesmit sajátkezűleg készített el. Gusztussal, sokáig keverte az ízletes pépet, míg sűrű lett és szép színű, akkor nagy falatokban, kevés kenyérre kenve fogyasztotta el. A kenyérből nem szelt karéjokat, hanem törte. A levest szerette csészéből inni.
Az utolsó években az evés kettős mámort jelentett számára. Menekvés volt, fedezék, ahová átmenetileg elbújhatott irtózatos életkörülményei elől. Ha az ízek halmazába temetkezett, elfelejtett maga körül mindent.
Jó volt nézni, ahogy eszik: látva a felelőtlen örömöt, az ember megnyugodhatott. Bár azok számára, akik szerették, ez a megnyugvás nagyon ideiglenes lehetett csak. Tudtuk, hogy mihelyt feláll az asztaltól, s kevés pihenés után dolgai után indul, és a környező tárgyak, jelenségek visszakapják fényüket, élességüket, a jótékony ború felszáll és eltűnik.
Ami jólesett neki, abban egyébként is mértéktelen volt. De póz nélkül, szinte magától értetődően volt az. Ha egyszer megtartóztatta volna magát, emberi karaktere változott volna meg. Ilyen volt, s ezt a többiek is természetesnek találták.
Mindig sietett. Az utóbbi években, mióta elköltöztem hazulról - bár ellentmondásosnak látszik -, sokkal többször találkoztam vele, s sokkal több alkalmunk volt beszélni egymással, mint otthon. Ha meglátott valahol véletlenül az utcán, rögtön mosolygott, s már messziről nyújtotta felém a kezét. Mosolyában semmi sem volt abból a konvencionális formából, amellyel az emberek általában üdvözölni szokták egymást nyilvános helyen. Aztán rendszerint megmondta, hogy ide és ide megy és megkérdezte, elkísérem-e? Az utcán éppúgy viselkedett. mint zárt társaságban, szobában. Éppolyan elfogulatlanul, közvetlenül beszélt és mozgott, érzelmeinek éppúgy kifejezést adott, nevetett, meg-megállt, sóhajtott, elkomorult vagy felderült. A kirakatok előtt szeretett elidőzni, sőt utunk közben a boltok ajtajain is be-benézett, fejét mélyen aláhajtva, nagy érdeklődéssel.
Néha egészen olyan volt, mint egy gyerek. Ami megtetszett neki, amit megkívánt, az után hirtelen mozdulattal nyúlt és elvette. Így vásárolt össze ceruzákat, tollakat, dobozokat, tárcákat, öngyújtókat. Egy-egy ilyen apróság vásárlásakor képes volt sokáig is elidőzni az üzletekben. Sétái alkalmával néha egyik boltból a másikba fordult be, szeretett alkudni a kereskedőkkel, sokszor csak magáért az alkudozásért.
Gyakran volt tétovázó, különösen életének végső szakaszában. Ilyenkor léptei is bizonytalanokká váltak, megállt a járdán, s töprengett, hogy merre menjen. Vagy a házak ablakaira nézett fel, mintegy onnan várva segítséget, hogy valaki majd kihajol, lekiált érte, felhívja, útbaigazítja. Az is megtörtént, hogy megállt egyhelyben, megmakacsolta magát, és nem akart továbbjönni. Mintha láthatatlan kötelékek húzták volna erről is, arról is. Sokszor úgy tűnt, egyetlen mozdulatába, vállának egyetlen erőteljes rándításába kerülne, hogy elszakítsa e köteleket, s azt a mozdulatot nem tudta megtenni.
Közvetlen volt, de nem volt közlékeny. Belső bajairól, körülményei mostohaságáról bizalmas barátainak sem szeretett beszélni. Egy-egy szóval, egy-egy mondattal jelezte inkább, ilyenfélékkel: "Ha tudnád, mik vannak..." vagy: "Szörnyű, hogy velem mi van..." Fizikai panaszait inkább emlegette, sőt úgy látszik, valami különös gyönyörűségét lelte abban, hogy, mint óriási gyermek, akinek az egész világ a mamája, nyűgösködjék és panaszkodjék ha valamije: lába, válla, feje vagy dereka fájt.
Járását, mozdulatait valami kedves medveszerűség jellemezte. Filozófiája volt a laza külső és belső tartás, végtagjait állandóan kicsit dobálta.
Azokból a könyvekből, amiket részben összevásárolt, részben megküldtek neki a szerzők, az évek folyamán nagyszerű könyvtárt rakhatott volna össze magának. Könyvtárára azonban nem fordított gondot. Mindenféle érdekes könyv hevert fekete könyvszekrényében egymás hegyén-hátán. Saját műveiből talán csak kettő volt meg neki az utolsó öt évben, az Így írtok ti s a Tanár úr, kérem német fordítása.
Egy egész láda fiatalkori kézirata, vaskos naplója s rengeteg vers, (mert húszéves koráig lírai költő volt), elkallódott.
Az utolsó tíz évben egészen ritkán folytatott teljesen szabad, termékeny és termékenyítő, hozzá méltó és igazi beszélgetéseket, állandóan anyagi s mindenféle gondokkal küszködött. Hajszolt volt és ideges. Vitái, elmélkedései során az épp szóban forgó problémához inkább csak hozzászólásokat, egy-egy nagyszerű megjegyzést, megfigyelést hallottunk tőle. Ha megjelent közöttünk, alig hallotta meg beszélgetésünkből az első mondatokat, fürge és sebesen asszociáló elméjében máris érlelődött az a végeredmény, amelyre a társaság hosszú, ide-oda hullámzó vita után jutott csak el.
Szellemének, gondolkodásmódjának egyetlen hibája - ha lehet hibáról beszélni egy egységes egyéniségnél, akinél a hiányosságok is tökéletesen zárt, s szinte ősi s titokzatos intellektuális gyökerekből származó rendszerbe illeszkednek bele - bizonyos elfogultság volt a valóság iránt. Olyan olthatatlan szerelemmel szerette a Valóságot - mindent hozzá mért, feléje igazított - hogy a fénylő kép, a megismerés, a kristály világossága elfogulttá s néha kissé türelmetlenné is tette a szerényebb sugarú, derengőbb vagy setétebb színű, imbolygóbb és kuszább utakon megnyilatkozni törekvő
jelenségekkel szemben. A Valóság szerelmese volt, a legmagasabb értelemben vett Tényeké és Törvényeké. Az igazság nem is jelentett számára mást, mint a teljes bizonyossággal és pontossággal megismert Valóság elvont tényét.
Mint írót három műfajban tartom kitűnőnek: a novellában, az esszében és a színpadi tréfában. Mindenben alkotott valami egészet és kereket, mégis ez a három irodalmi válfaj az, amiben érzésem szerint tökéletes volt.
Bár tehetsége tragikus élete, súlyos küszködései s más, mélyen lelki struktúrájában rejlő okok miatt nem bontakozhatott ki teljesen, oeuvre-jéhez foghatót - hasonlóan érdekest, gazdagot, változatost, hatásost - nem találunk a magyar irodalomban, sőt a világirodalomban is alig.
Ez az oeuvre nem befejezett, s különösképpen mégis kész. Egyetlen remekműnek tűnik, mint nagy művészeknek némely munkája, képek és szobrok, melyek félig kidolgozva is a teljesség benyomását keltik, s a teljesség erejével hatnak reánk!
Hadd számoljak itt most be halálának s temetésének néhány körülményéről, melyek örökké emlékezetesek maradnak számomra.
Azon a napon, amikor elment közülünk, borús, esős idő volt. Esteledett. A fehér bútorzatú pensio-szobácskában éppen öltözködött, s már félig készen volt, amikor egyszerre csak megtántorodott. A pensio londinerje, ki valami üzenettel lépett véletlenül a szobába, odaugrott, elkapta, nehogy a földre zuhanjon és kiáltozni kezdett. Én, aki a kertben voltam, a közelben, berohantam, s együtt tettük fel az ágyra. Nekem úgy tűnt, mintha megmozdult volna, mintha segíteni akart volna. Aztán orvos után kiáltoztam az ajtóban. Hirtelen megtelt a szoba rémült emberekkel.
Az arca ekkor már sima volt és nyugodt. Egyik szeme kissé felfelé fordult, s a száj szélére csöpp hab loccsant ki. Túl a szaggató fájdalmon, mely egész lelkemet betöltötte, ámulnom kellett, ahogy vonásainak szenvedő és nyugtalan fürgesége elsimult. Arca elrendeződött és megszépült.
Szoborra kívánkozott apám megdermedt arca. Olyan volt, mintha nagyon mélyen elgondolkozott volna és nagyon sokáig. Állig betakartuk. A következő negyedórában már úgy tűnt: bizonyos fokig megkisebbedve, kissé rózsaszínűn feküdt feje a párnán, mint egy idegen és nemesmívű faragvány, amely messze-messze van tőlünk, s már semmiféle vonatkozásban sincs velünk.
A temetésen nagy tömeg kísérte koporsóját a halottas háztól a sírig. A kocsi után hosszú sorban s kétoldalt is rengeteg ember. Mint egy roppant uszály vonult a sokaság a koporsó után. S legszélről a szegények mentek, a rongyosok. Közülük néhányan befurakodtak a sor közepére, egészen közel a kocsihoz, s csillogó szemmel haladtak mellette. Ünnepelték itt is, most is. Végre módját ejthették, hogy ünnepeljék. Koldusok és lelki-rokkantak, különös, kócos figurák, akik, ahogy a menet lassan, hullámozva haladt előre, tántorogva és görnyedten követték őt utolsó útjára. A nagy embert, akinek hozzájuk is volt szava, nemcsak írásban, hanem élő szóval és külön-külön is.
Egyikük-másikuk éveken át hordozta forró hálával a képét s emlékezett egy-két szavára, amit akkor mondott neki, amikor a város szélén vagy egy mellékutcában véletlenül beszédbe elegyedtek, s amit ő maga már réges-rég elfelejtett. Némelyik régi újságcikket őrizgetett tőle rejtett fiókok mélyén, egy mondat miatt, melyről úgy vélte, kizárólag neki szóló üzenet; s most, mikor meghallotta halálának hírét, családostul kivonult a temetésre. Emberi lényének hatása és munkássága így vetette a legszélesebb köröket. Apám központ volt akarva is, akaratlanul is, akiből szálak és sugarak indultak. S akiben egy hallatlanul sokrétű és sűrű hálózat futott össze.
Gyönyörködött és gyönyörködtetett és gyönyörködtetni fog késő nemzedékeket is! (1938)
*
Gyász
Talán folyó vagyok, talán egy vén halász,
Talán kösöntyű, mit ó fiókban találsz,
Sötét, babonás álom.
Vad és súlyos bánat. Homályos és méla
Sejtés, mely hűs szennyek mélyén él alélva.
Rozzant kút egy kertben.
Nap mint nap dúskálok, én, fájdalomherceg,
Gyémánt jajgatásban, míg lobogó percek
Vonulnak fölém hídban.
Így ér fájdalomban, hogy jajjaj és ajjaj,
Vérveres alkony és szeles, vak hajnal.
Kétségbeesésben.
Nem zokogok...
Ha a régi rózsa volna most az asztalon:
leverném. Vagy ha csipkés keszkenő
akadna ujjaim közé, hát azt halom
ronggyá szakítanám! mert a reszkető
könnyet s a léha bánatot soha
így még nem átkoztam, mint most! noha
a szemem ég! a mellem meg zörög!
nem zokogok!... de mindent széttörök!...
A kék rózsa
Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt...
Keresnek mind... múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng...
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem...
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon...
Keresem... s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom...
Bánat
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.
Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
Én úgy hívom, hogy: bánat.
Clamo
Jaj bénaságom ronda köpenye,
jaj, látó két szemem vaksága, jaj
izmos két vállam gyöngesége, jaj
sűrű hajam, te kócos árva haj!
És szívem, csorba kristály-szív! Szívem!
fülem, fülem, két hibbant hangfogó!
Fölcsapó szavam, vak, töredező!
hangom, halott pusztán barangoló!
Áhitatom: besározott virág!
Törekvésem: idétlen, roskatag!
Mosolyom: ferde, szánalmas vigyor!
Könnyem: gyönyörű ezüst-zuhatag!
Sötétben
Ez az én sorsom: rúgott kutyaként
hempergni a vágyban és szemétben!
Naponkint újra-újra gyújtani
egy halvány csillagot a vaksötétben.
Magamból néha rózsát szakítok
s csak akkor látom, hitvány az a rózsa!...
Hasztalanul lobog egy éjen át
s lehajtja szirmát másnap virradóra.
S mindez beírva áll szemem mögé,
ez fáj és ezért csuklik el a hangom...
Lépéseimet ez vadítja meg
és nem szabad sohase belehalnom.
Ha unatkozol édesem, tehát
csak szólj nekem, majd súgok a füledbe
mesét, amitől végigszalad a
hátadon is... Te forró, könnyű lepke!...
A haragom könnyekké szakadoz,
így érik bennem korbáccsá a bánat!
Így lesz köröttem minden hófehér -
így építem az égig koronámat!...
Rejtvények
Én magam fellobbanok
felszállok és azon nyomban
el is tűnök, de nyomomban
itt marad sok apró dolog.
Mindenféle formájúak.
Könyvek, kopott támlájúak,
nagy ív üres papirosok.
Ruhák, mik még őrzik bőröm
érintését, doboz, irka
ujjam nyoma terítőkön
fésű, szappan, meg borotva
függönyrojt, hervadt virágok
pohár és régi újságok,
rajzok, képek és fényképek,
polcok, kis asztal és székek,
és fiókok s bennük árva
tört tárgyak, csattok és spárga
aztán kilincs, mit megfogtam,
ajtó, amit kinyitottam
küszöbök, miket átléptem
üvegek, miken átnéztem
kis vaskályha mit megraktam
virág-váza egy ablakban
amit láttam valamerre
pille, ki rászállt kezemre
s kit megöltem és eldobtam
valaha kicsiny koromban
s ki a porba keverődött
régesrég eltemetődött
orvosságos skatulyáim,
színes hálópizsamáim
tányérok, amikből ettem
s amiket kezembe vettem:
villa, kés, kanál és olló,
cérna, gomb és más hasonló
fontos eszköz, notesz, bicska
s egy régi-régi talicska,
melyet én néha tólhattam
a zuhogó déli napban
a nyaraló utcáin át...
a süppedős dunnák, cihák
melyek közt aludtam s párnák...
és azok a furcsa ábrák,
amiket már kicsi korban
különös kedvvel rajzoltam -
Itt maradnak mind utánam!
vizsgálgassátok meg mindet
míg röpít fenn két láng-szárnyam
s olykor-olykor visszaintek
jól nézzétek meg ti itt lent
e tárgyakat, forgassátok
őket meg és kutassátok
át a helyeket, hol jártam
míg röpít fenn két láng-szárnyam
s mind messzebbre tűnök, kékes
távolokba, végtelenek
hullámos árján lebegek,
orrom, szemem, szám kitágul
ami teher volt: alá hull...
Áttetszővé válok, s szállok
száz határtalan határon
két karomat szerte-tárom
ujjaimat is kinyitom...
De ti már nem láttok bizony!
S amit építeni kezdtem
azok a tetőtlen várak
itt maradnak s visszavárnak
mindörökké! S szerszámaim
ásóm, vésőm, csákányaim
kalapácsom, meszes-vödröm
itt maradnak mindörökkön
köztetek! és ábráimat
százféle figuráimat
szanaszét amik hevernek -
alaprajzok, félkör, négyzet
gyűrűk, égőszín remények,
emlékek, kéjek - tinektek
itt hagyom örök rejtvénynek...
Pipacsok
Ó, pipacsok a réten,
Zöld terítőn vércseppek,
Mért is élek sötétben?
mért is nem élek szebben?
Mért nem virágzok, lobogok,
magam is, mint a pipacsok?
Ó, kihajtani kéjjel
szétbomlani pöffedten,
kényesen, szerteszéjjel
terülni a füvekben
s ott nesztelen forrongani
sustorogni, lassan zsongani
Bolondul égni ottan,
epedni hő szellőben
vagy fényben mozdulatlan
aludni a mezőben
vagy némán ámolyogni
sóváran imbolyogni
Táncolni láthatatlan
ide-oda a tájban
és mindig lázasabban
verdeső sziromszárnnyal,
bomlottan, eszelősen
kavarogni a zöldben.
Szomorú ének
Nem kell az élet. Fáj a fénye
S a napok bús pergése és
Nem kell a napsugár s az alkony,
Az öröm és a szenvedés.
Vágyódások, haragok, álmok,
A vér tüze, eszményeim:
Elhagylak, élet, odahagylak.
Halálba kergetett a kín.
Nekem a nyári pompa gyász csak.
Lomb és madár a táj felett.
Fakón megy el a méla kertben
a lomha óra s esteleg.
Folyton elvágyom, útra egyre.
Sorsom kopár és régen ez...
Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,
Elsenyvedek, a végem ez.
Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény...
Kietlen és sivár a lelkem
És meg akarok halni én.
Sírvers
Feje körül álmok csatáztak,
betelni nem tudott velük.
Kövek közt hurcolták a vágyak,
a fel-felsíró hegedűk!
Szúrták a percek és az órák,
ha ébredt és ha lefeküdt.
A hátán hordta koporsóját,
megbotlott és belefeküdt.
Étel és ital
Előttem asztal, étel és ital.
Pecsenye hortyog vérsötét
levében, hűen legyezi
rablánya: petrezselyem, fiatal.
Mögötte színes-mozdulatlanul
bizarr bástyák és várfalak:
hideg palackok, büszke sajtok,
cipók, gyümölcsök és halak.
Csillárok fénye hull köröskörül.
Az óriás pohárba tűz,
s a kitöltött bor tetején
vad táncot jár a vad sugár, s örül...
...Felduzzadt szájjal görnyedezve rég
egyedül iszom és eszem.
Bont és tör és remeg az ujjam
és szomjazom és éhezem...
Őzikék
A tisztás hosszán, míg a lázas égen
sötét, iromba felhők csüggenek,
a bánat roppant, vérveres virágát
nézik rejtélyes, mély szemek:
őzikék lépdelnek ott hallgatag...
míg ábrándos szívükből ifjú álom
lobogó dala zúg... S a táj, a kék,
éppen tűnődik a halálon...
Alkonyat
A földnek alvó mélye felriad
a fák nyakát a vihar tekeri
sötét hegyek mögé bukik a nap
a füvek kócát gyors szélvész veri
Ébred az emberben a pátosz
Vizek mélyén ébred a hal
Szilaj dacunk szerte-sugároz
égő hegyű nyilaival
nagyhajú fellegek dúdolnak
a kráter torka bugyborog
Vörhenyes színe a holdnak
fennhangon sír a völgy-torok.
Bánat
Mikor az eső megered éjjel s mint misztikus dobok,
zúg, egy verandán átoson egy bús leány és felzokog,
hanem kopott a szó is ott és furcsa búbánat kopog...
Mert rí a kert, a sok bokor és váltig ontja könnyeit,
Egy víz a lépcső s a küszöb! Sártenger özönlik el itt!
Így sír a lány, így sír a kert! Így sírnak ketten reggelig...
Ábránd
Hajók, hajók, vad fényben villogó
vizen, forgalmas kikötők
lármájában! ott dúsmeleg az est...
Olajos árbóc! rakomány! kajüt!
Dalolnak a horgonyvetők.
Barna matrózok mindenütt.
A csillagok alatt kis házikók
ablaka az erdők felől
lázas szemekként nézi a habot.
Sokszínű függönyök merengnek.
A kocsmából víg zene dől,
isznak az utasemberek...
...
Egy édes szőke lány él egymaga
lejjebb a szeles völgy ölén...
Éppen kibontott haját fésüli
és felcsendül édesbús éneke...
Titkos virág, a hegy tövén
mereng magányos élete...
Nyári kertben
Gyérülő alkonysugárban
mélyenalvó kertbe jártam.
hol a fű közt bánat surran
és egy bokrot szívenszúrtam.
Hogy magamban őgyelegtem,
álmodozva önfeledten,
hirtelen csak elémtoppant,
sokszáz levele meglobbant.
Bizony én sem voltam resten,
szép egyenes ágat nyestem,
ujjaim közt szinte lángolt
s egyszeribe tőrré váltott.
S avval, ahogyan állt ottan
léptem egyet, kiáltottam:
- Hej kéjem, kínom az Úrban! -
és a bokrot szívenszúrtam.
Esti táj, a Duna mellett
A csöpp szellőben a kukoricák
merev levele meginog
s egymáshoz bújva, szennyes csöndben
állnak az ócska kabinok...
Szürkére bágyadt a Duna menti
hegyek tüzellő türkize,
s a mozdulatlan, néma tájban
megállt a Duna hűs vize...
Vadgesztenyefák
Némelyik már hervadozgat, mint egy őszülő király,
fürtje közt a méltóságos szomorúság muzsikál,
mint hatalmas angyal, száll a gazdag hegyről már a nyár,
arany angyal, végsőt lobban szárnya nemsokára már.
Bólogatnak ablakon túl künn a vadgesztenyefák,
hallgatag királyok, vállas alkonyati mese-fák,
koszorújuk zörren s nincsen koszorújukban virág
hosszú sorban állnak, mint végtelen litániák.
Égnek áhít hajnalórán minden vadgesztenyefa!
Ágaik közt csupa nedves illat szállong és ima.
Mily öröm vad orrlikadnak ezt a szagot innia!
Ott reszket a lombok közt a harmatos Harmónia!
Most kinézek: ablakon túl már az alkonyat zenél
és az utca halhatatlan szökkenéssel égig ér
bólogat a gesztenyefa, fújja-fújja őszi szél
(bölcs királyok: nemsokára mindahány aludni tér).
Vén dolgok örökélte
Méla halottak, illatos kövek,
meredt szilánkok, gyűrűk, koronák,
amik ragyognak századokon át,
holt lányokon ezüst derék-övek,
gyöngysor, amely patakként kanyarog,
fémvirág-szirmok, százfajta szelence,
fekete csipke, rojtok és kelengye,
farsangi gyertyák, hűs szobasarok.
Szétszórva bársonyon szőlőszemek -
Fakó tüzetek mit rejt, vén szinek?
Meddig s kinek lobognak és minek,
miről beszélnek, mit jelentenek
merevült fények? ódon sugarak?
Lakatlan termek és korhadó tárgyak
tört-mutatójú órák mire várnak,
hogy szét nem omlanak, ha tűz a nap?
Őszi dal
Ősz kering az udvaron,
bánat ring a köveken.
Drótokon az unalom,
drótokon és csöveken.
Ujjaimon lengenek
ködből szisszent fátyolok.
Ősz tiporja mellemet,
búharangra táncolok.
Szőlőfürtök tavasza,
ősz, fekete, monoton -
Rőt levelek panasza
sistereg a homokon.
Füttyre vontam ajkamat,
szennyes eső szemereg -
Álmos vakfalak alatt
ellepnek az egerek.
Köd
Az utcán minden szennyet és a házakat
a hónak drága leple föd.
Megyek - cipelve zúgó lázamat
s hollá, fejemre hull a köd!
A köd, a pajkos nagy gyerek
a vén utcákon hempereg,
dalol, dalol s kacag vadul,
szememre és hajamba hull!
Lábam feszül, ma este még megérkezem.
Hová? A jó ég tudja csak.
Zsebembe süpped mind a két kezem.
Hahó, az ember útja vak!
Ó, messze, messze álmodás!
ó álmodás! ó álmodás!
lepkék tűnő lengése. Füst!
futó ezüst! futó ezüst!
Szikrázó ajkadig ma este érek el,
mely tőlem messze-messze lett!
Sír-rí a hó, de a köd énekel.
Vigad a vén utcák felett.
Bukfenceket hány, emberek!
tombol, sikolt és hempereg!
ujjong a köd s kacag vadul.
szememre és hajamba hull!
A részeg
A részeg kifordult a kocsma ajtaján.
Egy hópehely hullott rá s megült vastag haján.
Az égre nézett hosszan, kalapját megemelve,
s fohászkodott egy szörnyűt - az összes istenekre!
Aztán megindult lassan, dűlöngve, mint a többi
részeg, ki hullt karokkal a föld szívét köszönti.
Figyeltem, bukdácsolva hogy vet magán keresztet,
s hallgattam durva hangját, hogy énekelni kezdett;
ezt énekelte monoton a részeg egyre
(vér volt ruháján és kezén is):
"Meghalt az édesapám,
meghalt az édesanyám
meghalok nemsokára én is..."
Köd (2)
A téli éjben, túl a városon,
hideg mezők alatt a völgyben
dermedezik a holt föld.
Egy óriás pokrócot vernek ott
nagy porolókkal démoni
takarítónők.
Éji csavargók hallják néha ezt:
végig az üres utak hosszán
távoli, kongó hang búg. -
Legtöbben akkor széles, szigorú
falak és függönyök mögött
süketen alszunk.
S másnapra, mire jön a pirkadat,
e misztikus pokróc porából
lesznek a párák, nedvek. -
A ködök és a fojtó bánatok,
melyek a vérben, szíveken
letelepednek.
A városon túl, vad mezők alatt,
völgyek ölén a téli éjben
dermedezik a holt föld.
Egy óriás pokrócot vernek ott
nagy porolókkal démoni
takarítónők.
Tavasszal a levelekhez
Akik arcomba röhögnek a sarkon,
ezt mondom a gaz leveleknek:
"Tavaszodik már! Itt hiába
zörögtök irigyen, recsegtek!
Kísértői a régmúlt ősznek,
holtraszáradva, ittmaradva,
összehajolva, gonoszul, sárgán!
Tavaszodik, tavaszodik!
friss illatok jönnek a szelek szárnyán!
Hiába, most már hullanotok kell majd,
tavaszodik és kell az ág-hegy,
amin csücsültök, kell az ág, hogy
kipattanjon rajta az új rügy!
Föléled a föld és virul majd
erdő, mező, hegy, völgy! Ragyogva
ünnepet ül a víg virágzás!
Tavaszodik! Hagyjátok el
vén levelek az új levelek ágát!
Halálotok gonosz, vén levelek, csúf,
csöndes halál lesz, nyavalyogva,
szomorú zizegéssel szálltok
tavaszi fényben úszó porba!
Szétmállotok, elhord a szellő,
nyomotokat se látni többé...
Jobb nektek is!... Minek keresztül
tavaszon, fényen, aljasan
kísérteni a régen elmúlt őszből?!"
Ének az idei tavaszról
A lombok leveleit, a virágok tarka szirmait
Meg-megmozgatja néha a csekélyke szellő csendesen.
Egymásrabókolnak a táj s a végtelenség. Este van.
Suttognak is rejtelmesen az esti kert s a végtelen.
Égkék kibomlott selymén hasztalankék
Az orgonavirág vagy kicsi dámák!
Csokorban is, mit udvarlótok ád át,
Az arcotokba tárja fel, hogy: ankét...
Oly pompásak a lombok alkonyattal
s ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték
Amit zenélnek: él a kikelet...
Tavasz, te hímes és kacér, tündöklő, édes szépleány,
Szépséged vészes, bájad is, hatalma megtipor, lever
S a láz, a forró szenvedély hánytorgat, forgat engem is
Éjen, sugáron rángat át s homállyal, fénnyel elkever!
A sok virág, a bús szál és a víg szál
Dicsőítik s a patakok is mind-mind
S a bogarak s ő rájukkacag, int, int,
A tavasz, ahogy villog, álmodik, száll...
Oly pompásak a lombok alkonyattal
S ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték
Amit zenélnek: él a kikelet...
Putonnyal ősz öregapó s a tömzsi kis szekér szalad.
A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik
Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat,
Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.
Lobog s akármely arcát tárja rátok
A Vágy s amint a kék magasba ér fel,
Ezüstfehér felhőt súrol fejével,
A kezdetek közt végzeteket láttok!
Oly pompásak a lombok alkonyattal
S ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték
Amit zenélnek: él a kikelet...
A szőke leány
...És eljön egy este a szőke leány is,
a hallgatag ajkú, hosszú kezekkel.
Egy éj viharán át feldúlom a testét,
s félhalva talál szemeimre a reggel.
Haját ujjamra felgyűrűzve ékes
csókkal szakítom álla hajlatát.
Hűvös nyakába karmolom be kínom
fekete mérgét, álmos illatát.
Tüzes hajammal verdesek szivére
és megsuhintom vágyam ostorát.
Felhajtom és felhajtja velem ő is
a halhatatlan fájdalom borát.
Mélyen...
Mélyen, hogy pillád árnyéka lebeg,
sárgán lappangva ringnak a tüzek.
Fiatal véred ős kútjainál
öklét zörgetve őrjöng a halál.
Nap vagy bennem, az egekre szökő,
kormos felhők közt előretörő!
Vörösen, hogyha zúgnak a szelek -
kigyúlsz a szennyes tengerek felett.
Vállad hajlásán valami suhog,
ajkad rózsája forrongva buzog,
bőrödön fürge álmok raja zsong...
Melled körött hűs bánat kanyarog.
Virágzó kínom a lényedbe szakad,
léptem a lélekzetedbe akad.
szétdúlt hajadban életem pihen,
forró szagában sziszeg a szívem.
Szerenád
Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.
Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.
Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
Azért jöttem, hogy egyszer lássalak.
Éjszaka
Állok a lelkem éjszakáján
magamban és rád gondolok.
Egykedvűen és gőgösen -
ha nevetek, nem zokogok.
Ha jól van így, hát jól van így is, -
olyan mindegy, hogyan szeretlek.
Olyan mindegy: virág vagy éjfél.
hogy megöllek vagy megölellek.
Én megnyitottam egy kaput,
öklöm a zárat leütötte.
Te behunytad a szemedet,
nem érdekelt, mi van mögötte.
Nem érdekelt mi van mögötte.
az a kapu nyitvamaradt.
Az a kapu ásít utánad,
bárhova indul az utad,
mindegy, ha futsz, vagy vándorolsz,
hajszollak-e én vagy kerüllek,
nagymesszi jársz, belémbotolsz,
vágyom utánad vagy megöllek,
vagy hallgatok, vagy ordítok,
csöndes vagyok vagy haragos!
mert összeforraszt minket, hajrá,
szerelmem, mint a vaskapocs.
Palota
Seregeljenek köréd e versek,
édes; egy vad és különös nyár
gyermekei!
I.
Már életem virágzó horizontja
izzó, legyezős sugarakba tárul
s amerre szárnyas csóváit kibontja,
megismerik hatalmas illatárul;
egy-egy szavam, mit itt-ott ejtenek
ajkaim (egy-egy lángoló kanócot)
megvillantja az ember-szemeket,
melyekben már-már ámulatuk bólong.
Ne féljetek, majd nyilakat is küldök:
üzeneteket áldott haragomból.
Fellegeimből zengő zápor-fürdőt,
majd amikor a kedvem egyet gondol.
Mondhatjuk azt is: jönnek vonatok
egy ismeretlen tündér alvilágból,
hoznak elétek mézes csillagot,
hold- és napitalt, s más ily ritkaságot.
Ezer kövét a hallatlan kohónak
ahol izzottak vala és perdültek
e kristályok (s hol lánglovak dobogtak)
s honnan kiröptükben megmerevültek,
s most kincsnek itt csillognak szemetek
kapuinál, s haszonnak, hogy belőlük
harmóniát s erőt merítsek
s ti is sugárral teljetek meg tőlük.
II.
Mint zúgó patak, ahol egyik hullám
táplálja másikát gyűrűs karokkal,
összefonódván, s egymásra borulván,
egymásba-hullván, s így egy folytonos dal
lesz a patak - a lelkem is olyan:
erő-köreim épúgy összefolynak,
mint a hullámok, éppoly boldogan
s a dal is éppolyan, amit dalolnak.
III.
Eddig jutottam és te sejted, meddig
s gondolhatod, hogy innen mennyit látok!
tested létráján kúsztam én fel eddig,
minden fokon új fényesség világolt,
hívott, elértem, s küldött magasabb
magasba, még nagyobb felismerések
tája felé, hogy csókoltalak
és öleltelek virradatig, édes.
Hej, két karom, kiket válladra fűztem!
S a két karod, kiket vállamra fűztél!
Ajkad pohara, lángolóbb a tűznél!
Hogy' hemperegtünk és hányszor e tűzben!
Azért, édes, hogy igyuk őt: a bort
s hogy édes, abból tudjuk ezt, hogy isszuk...
Testeden ajkam végigvándorolt
s csókommal így lett teli minden kis zúg.
Csak úgy szappannal egy reggel megmostad
hajad, s a napban szárítottad szórtan
s lelkem szagától úgy lett illatosabb,
mint egy virágban, fában és bokorban
gazdag s ezüst patakkal szelt liget,
ha új virágot ültetnek a fűbe,
hangosan üdvözlik a többiek
színével és szagával elvegyülve.
IV.
Mozdulatomban s léptemben a tervek
méze csorog már - gondolatvilágom
(oly fontosak és kényesek a percek)
nyílik s arany gyűrű: kitárul álmom
messzire. Mintha meztelen fiúk
lelkem sok folyósóin, ahol árnyak
között húzódik a cikcakkos út,
mindenfelé lámpákat aggatnának.
V.
Szeptember. A nagy fáknak hangja ott kint,
sok levelük mély zizegése ringat,
mint amikor jó dajka dallamot hint
gyermek fülébe és ágakat ingat
szenderedő homloka fölibe
frisszagú galyt, hogy attól finom álma
ezüst zenével lesz telis-tele,
s lengése oly lágy, mint egy angyal szárnya...
Hull az eső... Az ablakon túl minden
sötétülő-kék... Itt az est, sötét van
most, már egészen... összegyűlt szememben
s szívembe szállt e szín, miként egy kék dal -
A délutáni, délutáni kék,
amit csodáltam régen is, de hányszor!...
tovább csobogja bennem énekét
tüntével is, mint múlhatatlan mámor.
S ujjamban, ahogy gyújtok cigarettát,
ott forr e szín majd, átivódva vérem
sejtjein és ha bármit is teszek, láng
lesz, szelíd láng, kék láng abban! Éjem
s napom tüzében ott fog lengeni:
bánatban és mosolyban és haragban
újjongásaim árját átszeli
mint könnyű lángvitorla kristályhabban.
VI.
Palota vagyok, száz emelettel fényes
palota, mint lángos koszorú: nagy tornyok
tündöklenek égnek homlokomról, kényes
mesterművekkel díszített sok csarnok
és villogó sok lépcső, folyosó
változik nagy-pazarul énbennem,
szikrázom én, mint óriás kohó
s világítok a szárnyas éji csendben.
Megdőlhetetlen állok így magamban,
mert gyökeremmel szívósan a földbe
mélyülök és pincémben hordók vannak,
kincsekkel és nehéz borokkal töltve
és boraimban ős izek tüze
lobog s hatalmas édességgel csorran
vékony heves sugárban lefele
a nyiltra-csavart facsapokból sorban.
Mennyi tükör és csillár szanaszéjjel!
hány gyönyörűség minden egyes termen!
lógnak a ritka függönyök kevélyen
s miként nemes szív duzzadó kebelben
gömbös virág a függönyök között,
mindenfelé szobrok, kiváló vázák...
Lépteid útján új s új örömök
élesztik a műélvezet parázsát.
S az a rengeteg illat, bolyhos szőnyeg!
s a terítők, s a pamlagok s a párnák!
Finom ujjal a gyöngy, amit göngyölnek
rájuk a lányok! S nézd a víg szivárványt
a habfehér sík márványfalakon,
a besütő nap fénye játszik rajtuk...
Az udvarhölgyek mind hallgatagon
ülnek s mosolyban-alvó nedves ajkuk
Csillog avagy dalolnak lágy ütemmel
sok régi dalt s így tünnek az órák
alkonyatig, míg fájó szerelemmel
a nap hajukra hinti végső csókját
s aláhanyatlik... Ekkor a hegyek
kirajzolódnak ábrándos-sötéten...
Minden lenyugszik, izzik és eped
s magasztosan kibomlik a nagy éjben.
Az esti szél, hogy altasson: királylány!
a tárt ablakon illatokat küld be
(Hanyatt pihen a hosszú selyemágyán,
a holdvilágba' villog szétszórt fürtje...
Ezernyi hattyúgondolat suhan
komoly tavában álmatag lelkének
s alámerül és bókol... És rohan
finom ereiben a friss vér: szilaj ének!)
Borzonganak a szél nyomán az erkély
korlát-csövén futó-virágok halkan
mint harmat-teli szőr, amit meleg kéj
borzol... A fákat dudorászó dallam
bólintja lágyan össze... S a patak
kristálykövek s füvek között gyűrűzve
szalad, szalad, szalad, szalad, szalad
s a kert tövében elvész a sürűbe.
VII.
Röpülj szívem: te izzó lovas és ló,
hej, eleven, vad, karcsú szobor: úgy szállj
szárnyas lovas-szobor, mint ritka holló!
Rendíthetetlen és magosban ússzál!
Bordád alá kapd, ló, a lábodat
a föld színéről úgy szökkenj magosba!
Nyílegyenesen, mint a gondolat,
rézsút rohanj! patáid villogtatva!
Mereven ússzál - mozdulatlan vágtass -
mint a kilőtt nyíl, felleg fele vágtass!
aranytűz-szárnyú szálló katlan, vágtass!
a felleg közepébe belevágtass!
Lobban körötted; s kivirul a lég,
mint rózsa - hosszú fényfolyam hullámzik
utánad és vad vágy vonja hegyét
tornyoknak és ormoknak (jajjal lángzik
rajtuk e vágy!) hasztalanul nyújtózni,
hasztalanul! mert fel nem érhet, hol te
szállasz, sosem a rab csúcs és torony! S ti
fák, ti sem éritek őt el! A büszke
parittya is hiába zúg tova,
odáig nem jut el sebes futása...
A lánglovast így viszi lángolva,
nesztelenül lobogva és szikrázva...
VIII.
S a felleg ezüstös kör-kapujában
tündér-sereg fogad lovat s lovast majd -
A ló sörényét simogatják lágyan
a kengyelből leszáll a vad lovas majd,
köréje gyűl a halk leány-csapat
és tüzes arcát simogatják lágyan
s dúdolnak hozzá kedves dalokat
a felleg ezüstös kör-kapujában.
A felleg ezüstös kör-kapujában
lefektetik csodálatos pamlagra,
fölébe hajlik, s homlokát oly lágyan
csókolja meg a legszebbiknek ajka,
hogy édes bor szalad erein át...
Megfürdetik és csókolgatják lágyan
s legyezi lassan illatos virág
a felleg ezüstös kör-kapujában.
A felleg ezüstös kör-kapujában
lovát a lányok viszik istállóba,
hol könnyű szalma süppedezik lágyan
s vetheti száját finom abrakokra,
ő maga meg vidáman ottan él
(lába nyomán felleg-föld süpped, lágyan)
sokszázezer szép csillag fényinél
a felleg ezüstös kör-kapujában.
IX.
Fekete-fényes hosszú pongyoládban
dallam vagy egy magányos ünnepélyhez:
a szeptemberi félsötét szobákban
mint ősi kastély úrasszonya lépdelsz,
nesztelen ajtók rebbennek, vörös
hajad világít (halovány-szép lángok
imbolyognak csak így a különös
templomi mécsekben vagy virágok
a messzi dombtetőkön, éji szélben).
Végig-heversz a nagy, piros díványon,
fölédhajolva csókollak serényen,
homlokon, orron, nyakon, arcon, szájon,
s te vissza! És nevetsz és simogatsz
és nevetek és simogatlak... Csattog,
így csattog a vidám szerelmi harc
s a félhomályba' mint rakéta pattog.
Fekete pongyolád alatt te kedves
a tested sziklás zuhataga habzik,
sokszáz kimondhatatlan tajték verdes,
forró-hűvös szökőkutat viharzik
és villogó hegyes sugarakat
röpít az ár... Oly hideg és oly forró...
Csapdosni benne szertelen halak
módjára, hej! s alámerülni oly jó!
X.
Vezesd a szomjas kisfiút szegénykét,
ahol patak és forrás vize csobban,
hogy megfürössze tikkadt nyelvecskéjét,
merüljön el az ajka a habokban -
vezesd, vezesd, ki régen úgy eped,
a szívedet, a torka mint a puszták
homokja száraz s mint a vad-meleg
nyarak hevében izzó árva utcák.
XI.
Reszketsz, teli vagy reszketéssel, pajtás,
egy izgatott liget beszélget benned,
bukdácsolnak a levelek, víg morgás
száll és az ágak össze-vissza lengnek,
zengnek - sziszeg: miről sziszeg, zizeg
a fű? Miről suttog a titkos lomb-nesz?
Mit sistereg a táncrakelt liget?
Forradalom lesz, nagy forradalom lesz.
XII.
Egy este csillagot vegyél a szádba
és lassú kéjjel szopogassad addig,
míg el nem olvad - akkor híjj az ágyba
s amíg szobánkba' légy szárnya se hallik,
csókolj meg és a csillag illatos
nedvét erős nyáladdal elkeverve
csurrantsd ínyemre, édes-aranyos
és hajnalig dalolgassunk betelve.
Gondolataimnak őre...
Gondolataimnak őre, kedvesem,
van-e ami téged felülmúl
s egy-értékű sincsen véled semmisem.
Nagy sötétből én hozzád iparkodom -
homlokom a fénynek feszítem -
küdök, fogat szorítva acsarkodom.
A homályt két öklömmel is kergetem
húzódzkodom mindig magosabbra
s nemsokára majd elérlek kedvesem!
S átölellek a sugárban oda-fenn!
Eggyé lobbant végre tevéled,
egy csóvává gyújt a bátor szerelem!
Utazás előtt
Rámmutattak, míg elsuhantak
mellettem; "Ezt olyan szivek
s ábrák kínozták, amiktől meg
kellett hogy haljon." Én rideg
csomós rögön feküdtem ekkor
hanyatt már s épp búcsúztam tőled
magamban tört szóval, ki nékem
mindenem voltál... Tompa zúgást
verve szárnyukkal közelegtek
a sűrűsödő sötétségben
a Lények, kik majd felemelnek
s elragadnak... Aztán letesznek
oly tájon, hogy emléke sincs már
cikornyás múltamnak... Nos, erre
vártam éppen kiváncsian
sajogva s félve, mert bevallom
fájt az ismeretlen terekre
kiszállnom s elhagynom, vígan
hol éldeltem kissé tán néha
fanyarul e létet, - planéta
planéta után elmarad majd
naprendszerek s mind hidegebb lesz...
mind hidegebb... A szakadatlan
vágyakozásban itt e földön
s a szüntelen várakozásban
s hogy folyton, mint hasztalan katlan
ziháltam s égtem s izzó gyászban
perzseltem napjaim, ti hűvös
szellemek, én úgy elfáradtam!
úgy összetörtem! meglazúltam
megereszkedtem... kérlek, lágyan
fogjatok karotokba engem
s míg szálltok a jeges azúrban
velem s aztán a még jegesebb
fekete űrben megérkeztek
ama vidékre hol vad tenger s
talán sziklás part s zöld homok vár -
az úton majd vigyázzatok rám!
Hajnali búcsú
Néhány ideges csillag rezgett a fák hajnali ága közt még
s már foszladoztak mindenütt az éj utolsó fátylai
friss, könnyű párák selymüket a bokrokra kötözték,
a rétről csipős-szagú szél... És én búcsúztam tőled.
Hogy többé vissza nem jövök... Hogy várnak messze völgyek,
kanyargó, mély folyók, borzas rengetegek!
Emelt homlokkal mentem, hogy a felhők mennek.
Hát vesszetek, csak vesszetek
semmibe tervek kik e fák
s e rétek közt születtetek
a sok délutánon át
ki sustorogtál képzelgésem a
fülledt szobákban - zengett
bennem - te is hullj mindörökre a
felejtés morzsoló foga
közé! - De hirtelen
ellankadt lábamnak feszes
lépte s lágyszárnyú rejtelem
szállt rám, bizonytalan vándorra.
A kelő nap rávetette a porra
pirosát már s az ébredő mezőkre...
S máris futottam hozzá
vissza... ő a kerti asztalkánál ülve reggelizett.
mindketten sírva-nevetve nyújtottunk egymásnak kezet
s míg csészémbe csokoládét töltött, aztán három zsömlét
maga kent fel vajjal-mézzel, még ki-kicsorduló könnyét
mosolyogva törölgette drága-szép kezefejével.
A szörnyeteg
Jön, jön felém a szörnyeteg
tagjai lomhán lengenek.
Soklábú, kusza állat
neve: a Nagy Útálat.
Mocsok a szája, fekete
Unalom a lehellete.
Füle Gyalázat, orra tág,
homloka Hétköznapiság.
Két szeme gonoszul forog
száz foga - Rossz Láz - csikorog.
Jön lustán, de sebesen,
harcolni akar velem.
Állok csupaszon vele szemben,
fényes düh forr az ereimben
s bár a szívem sebbel tele:
Mégis, majd megbírok vele!
Gonosz
Véredbe fészkelte magát, s lelked rostjai közt
pusztít, vigyázz! Megmakacsolta benned
létét, kis híja, hogy nem vagy övé egészen! -
Szádban kövek s a tagjaidban ólom,
lépteid egyenetlenek - szaladni félsz,
áldott virága könnynek száraz
szemedben is alig terem,
nincs reszketésed alkonyatkor, éktelen
egyformaság alatt nyögöd
minden napod' - vigyázz! Vakok már éjszakáid,
vakok, vakok, s rezegnek kicsinyes
álmok a homlokod mögött, s mindegyre sűlyed arcod -
Kiálts magadban szót, ijedj meg, őrült!
Húsodból tiltakozz, fakaszd
egy-kettő leglentről a fényt fel!
Gondolj magad körött mindarra, ami nyugszik,
vár vagy törekszik, hull s emelkedik,
gondolj a Csöndre, melyben sorsok forrnak,
át, ködön, át halott anyád arcára nézz fel
két fáklya közt mely édesen lobog rád
s eszméletednek éles kardját
rántsd fel melled elé!
Szent Katalin
Kavargó, kába, süket éji órán
kék lángba burkolódzva tűnt elém
Szent Katalin vak mélységek közül.
És láttam ájult, meddő karcsúságát
és láttam ajkát, amely sose csókol,
ajkát, a kékeset, a vékony-remegőt,
ajkát, mely sosem ízlel földi jókból.
És láttam két könnyzáporvert szemét
és omló-bomló bosszú haja árját.
És sírt és sírtam én is. Úgy zokogtunk,
mint hideg utcakőre kitett árvák.
És rámmeredt két kitágult szeme.
És felém hullott kétsz kiszáradt karja.
Sok omló-bomló szőke hajafürtjét
sápadt kezével korbáccsá csavarta.
És suhintott ágyam felé erőtlen,
s a korbács hosszan öntestére vágott.
A bőre felhasadt s alóla víg repesve
galambok szálltak: hófehér virágok.
Izzó, fehér galambok s rárepültek
szememre, számra, homlokomra.
Lelkemre ültek, égetett a testük.
Tizenkettőt vert kint a toronyóra.
És hajnalig így verte-csapta halvány
tagjait bús szobámban Katalin.
Elfödtek a galambok, üvöltöttem
És üvöltött az éj is odakinn...
Éjféli kaland
Jött az ördög - ajka fénylett,
hárfa volt a hátán.
Óriás rózsát harapdált,
mint valami piros labdát.
Hosszú karjait lengette.
Így jött el a Sátán.
Felriadtam - sápadt gyertyát
gyújtottam a ládán.
Kiáltottam. Kiátkoztam.
Zsoltárt búgtam, imádkoztam,
Füstölőt vittem feléje.
Nevetett a Sátán.
Rálehelt - és Bibliámat
szertehullni látám.
Füstölőmet hátracsapta,
a nagy rózsát átharapta.
Hosszú karját összefonva
kacagott a Sátán.
Jeremiádok
Kérdem a Krisztus hét sebére:
miért születni szenvedésre?!
Születni és meghalni vérben!
A Krisztus hét sebére kérdem!
Kérdezlek önnön hét sebedre
Krisztus, a lángoló sebekre!
Hoztál-e írt a mély sebekre?!
Kérdezlek és felelj meg erre!
Kínoddal a kínunk nem enyhült!
Lángoddal a lángunk ki nem hült!
Jajban nem ismerünk határt!
Miért haltál kereszthalált?!
Dal a tűzről
Minden a forróság szülötte,
nincs a világon semmi, csak láng.
Utunkon a hőség hajt végig,
s nesztelenül zuhogva csap ránk.
A szürkeség egy alvó fáklya,
csak nincsen, aki felijessze.
Meredt kacaj a sóhaj és a
vakondok elvarázsolt fecske.
A tűz vezérli az Időt is,
fut az idő, zümmög a naptár...
A szörnyű nap okádja vérét,
s a tél se más, mint megfagyott nyár.
Végítélet
Az őszi csillagok ragyognak,
csöndes szívemben szeretet -
s a híres végítéletet
megjósolom mindannyiunknak.
Nem lesz tűz és füstök se szállnak
azon az utolsó napon,
nem hull majd hamu meg korom
és összeégett ember, állat
nem fog halmokká magasodni.
Nem fognak a veszett Időt
jelző harangok zúgni, nők
föltépett mellekkel zokogni
a vérbenúszó utcák hosszán -
Csak csöndesség lesz és sötét
és az egész rossz habarék
le fog folyni az Isten torkán.
A Semmi
Megmárthatod jeges sötétben,
pörkölheted lassú tüzön,
felfordíthatod, mint a korsót,
a Semmiből semmise jön.
De ha eleven véred nekimegy
és rángatod, ahogy még senki:
kigyullad és felforr a Semmi,
belédcsap, mint egy üszkös üzenet,
fölmarja táruló szép szivedet
és kihasítja minden szavadat
és kiszakítja minden szál hajad
és megvakítja mind a két szemed.
A gyermek
Mozdulj halotti Csönd, lompos fekete állat!
Tudom, hogy körmöd is van, s nagyot tudsz ugrani!
Akárhogy is visít, ragadd a Semmit torkon,
szaggasd kövér husát, vad vére folyjon forrón,
míg gyomrából kifordul a titkolt Valami.
A súlyos magzatot lengő hasadba' Semmi,
régóta hordozod már, szülésre rossz anya:
gyáván rejtegeted! De most majd szertefröccsensz
s a gyermek naprajön! Lehet, hogy torzszülött lesz.
Lehet, hogy új Világok, jövendők hajnala.
Az Öntudathoz
Magamba-zárva, rettentő sötétben
csak forgok egyre lejjebb, a sivár
mélyek fele, hol döbbenetre vár
a Semmi, mellyel farkas-szemet néztem.
Fejjel lefele, megkötött kezekkel
pörgök - s a luknak szélin ottmarad
s lelóg a csók, a kedv, az akarat
s akik szerettek, s akiket szerettem.
Hozzád kiáltok: el ne hagyj merülni,
ragadj fel innen, szárnyas Öntudat!
tiszta logika, biztos vonalak!
Fájdalom, égess! Óh, ne hagyj kihűlni!
Lábujjamtól a fejem tetejéig
fusson ezernyi villám bőrömön!
Hasítsatok be, izzó Ösztönöm
s Öntudatom, a csontom velejéig!
Himnusz-éj közepén
Te kajla, torz, otromba és kegyetlen
mit állsz itt, mit vicsorítsz, mit röhögsz rám?
Lényed förtelme büdösen körülszáll,
rossz párát párologsz s rossz füstöt füstölögsz rám.
Májusok illant régi illatából
fakadt a gondolat, mely létrehozott engem.
Hallgatnod kell, ha felemelem pálcám,
s eltűnnöd lapulón a sötét szegleten.
Virágaim mind szétdobálom máma,
hadd legyek úr, úrabb a gőgös éjnél,
mely öblösen borul az árva földre,
hol néma nép diderg a lankadt lámpafénynél.
Ma tenger is vagyok talán, görögve
hullámaim s zenélve szétterülnek,
mint keleti szőnyegek - s mélyeimből
lángcsapatok szilaj kezekkel hegedülnek.
Már nem is emlékszem: ki voltam? Álom
s keringő szerelem vidám gyűrűi
szép suhanásokkal körülpörögnek,
- s lánccá őket a Vágy villogva összefűzi.
Sebem ha volt is: dallá fényesült ma,
mosoly kiált a gémberedő fákon,
konok csöndek béklyói összetörtek,
nem enyém már a dúlt gyötrelem e világon.
Hamis harangok nyelve megbénult és
kemény magva kipattant már a láznak,
fehér magány hullott elém belőle,
hevek hidegei többé sohase ráznak.
A vándor percek elém-telepednek,
puttonyuk teszik szívem küszöbére,
a Messziség mint hű kutya morog rám
s mi hallgat vagy dudol, szétömlik mind a Térbe.
Bizakodó
Bolond napok, ti fürgék
gyűrűzve fonjatok be engem
s szivem lelje meg tükrét,
amelyben önmagát nézheti titkos csendben.
Minek féltett magánya
ha szép világa nem virulhat?
Lekókkad szirom-szárnya
s hosszú levelei a földig lehajolnak.
Tréfás idők pörögve
a lelkemet körülvegyétek
s köröttem víg körökbe
keringjetek! S zengjen tüzes-szives zenétek.
„Én egy leányt szerettem.
Madárka Rózsikát. Ma hol van?
Talán a fellegekben
a vizek fodrában talán, talán a holdban.”
Azért tehát, barátok,
ürítsük együtt poharunkat,
én számítok reátok
közös erővel megtaláljuk őt: magunkat.
Hisz nézzetek csak széjjel,
virágban állanak a rónák,
piros, kék nyit szeszéjjel
s int fehér és sárga és szineinket szórják.
A fák pedig lobognak,
s oly szépen énekelnek nekünk...
Boldog s bolond napoknak
táncai közt múljék az élet. És ne féljünk!
Döbbenet
Ugy jött rohanva, mint a szélvihar -
határaimon rézsutos
villámfény loholt át és kisidőre
mindent bevilágított körben - hosszú fák
jajgattak s nyujtogatták a görbedt dombokon át
sivár karjaikat - Mint fergeteg, úgy jött ő
alvó érzékeim csápjait, ezeket
a rest hernyókat, kik sűrűn
egymás fölött hő
tikkadásban hevertek, szétkuszálta
s mind riadtan meredezett
s kapkodva szerteszét reménytelen hajlongott
(bolyhos világ!) - s már meg is indult akkor
szűk, síma tölcsér mélyéből, pillantás hova nem hat
ábrándjaim regényes villogó
hegylánca közt éles szikla-toronyból
s szállt föl ragyogva, rengve, hősiesen
a nyíl,
arany nyilam s mint láthatatlan hárfa
gőgös húrja nekifeszülve zengett
csudálatos melódiára -
s a táj utána-zsongta
a dallamot,
mely meztelen
sziklafalakon izzón végigpergett
(isteni veríték!) - s már ő is bűvölten hallgatott,
a hajnali vihar!... s megállt. - S most lassan felbukott a nap
sötétvörös korongja
s néma lángtenger vont be mindent...
Régen elomlott vonalak
Évezredek virága: lelkem,
micsoda völgy-torokból jössz te
szilaj szökéssel rendületlen
ég fele törve mély időkön
keresztül, amig én születtem?
Hány zamat izzik szirmaimban
s forr össze mily szag? Hány elődöm
csókjától édes a csókom?
Régen elomlott vonalakban,
hullámok és ivek dalában
lebegtem és torlódtam hajdan,
pazar keringők megpörgettek
hajnal előtt szoknya-viharban,
hintókerékben ott kopogtam,
sétányokon szelek zörgettek,
hölgyek csuklóin égtem.
Majálison a süppedt zöldben
pezsgőspalackok s citerák közt
vággyal sajogva tündököltem,
virágos erkély holdas árnyán
usztam el egyszer éj-időben,
csilingelő nagy fali-óra
rugói közt dobbantam árván
s köröttem alkonyat volt.
A tarka nép mikor kiömlött
a nagytemplomból, átcikáztam
az óriás kupola-gömböt,
ődöngtem a vak folyosókon
s az oszlopok közt, egy kidöntött
ivablakon keresztül aztán
kiröppentem madári-módon
s az éji szél kapott fel.
Fekete-fényes...
Fekete-fényes, hosszú pongyoládban
dallam vagy egy magányos ünnepélyhez;
a szeptemberi, félsötét szobákban
mint ősi kastély úrasszonya lépdelsz;
nesztelen ajtók rebbenek, vörös
hajad világit (halovány-szép lángok
imbolyognak csak így a különös
templomi mécsesekben vagy virágok
a messzi dombtetőkön éji szélben.)
Végigheveredsz a nagy piros diványon,
fölédhajolva csókollak serényen,
homlokon, orron, nyakon, arcon, szájon
s te vissza! És nevetsz és simogatsz
és nevetek és simogatlak... Csattog,
igy csattog a vidám szerelmi harc
s a félhomályba' mint rakéta pattog.
Fekete pongyolád alatt te kedves
a tested szikrás zuhataga habzik,
sokszáz kimondhatatlan tajték verdes,
forró-hüvös szökőkutat viharzik
és villogó hegyes sugarakat
röpit az ár ... Oly hideg és oly forró...
Csapdosni benne szertelen halak
módjára, hej! s alámerülni oly jó!
Egy láng
Mit is törődsz a vén vizekkel, pajtás?
Egyhangu sodruktól szilárd-magad
nem hagyod, ugy-e megdönteni? - Hadd,
hadd az unalmas felhőket is, álmos
pilláikkal csak hunyorogni tudnak
és egyre csak cammognak a virágos
mezők fölött, hosszán az égi utnak.
És hadd a kórók lengeteg táncát is,
s mind a kiszáradt, sárga füveket,
egy lobogó láng integet neked,
egy lobogó láng nagymessze virágzik:
mint furcsa szirmok, százfele száz nyelve
szétterül és közepe felsugárzik
szivó szárként az ég felé meredve!
Hajnali lakoma
Hogy fölébredtem a konok
kőlapok közt, melyek ki tudja
hány évmillió óta zártak,
rendíthetetlen zsarnokok
csukottszemü és mozdulatlan
rabot, hogy széteszméltem ujra
épp hajnal volt s virágvasárnap.
Ott tüstént üvölteni kezdtem
s lehengerítve terhemet,
felpattantam s akiket szintén
babonás álom ült, mint engemet
felriadtak köröskörül
híveim is - «Elátkozottan
e zord vidék ködében, mint én
kik itt hevertetek - kiálték -
az éjnek vége! lángvilág ég
felettünk s bennünk!» - Nagy csöbrökben
mélysárga bort s bólét hozattam
rögtön s virágot, húst, kalácsot
lobogó lángot vertem sebbel-lobbal,
a pecsenyét azon sütöttem,
a lakoma előtt gyors táncot
jártunk s körömmel, ínnyel-foggal
nekiláttunk. - S oly boldogak
voltunk! a szűz reggeli szél
megcirógatta meztelen
tagjainkat, mellünk felett
a borzongó szőrszálakat
és üstökünket csendesen
s nagy térdeink, mint hűs hegyek
borongtak a hajnali pírban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése