Március 15-én Dan Culcer rövid párizsi üzenetében reagált Markó felhívására , csatlakozva a kezdeményezéshez, azzal a megjegyzéssel, hogy egyelőre ő az egyetlen román ember, aki ragaszkodik az igazság felfedéséhez. A vásárhelyi fekete márciushoz egyre több legenda, fabuláció és közhelyes, elfogult megállapítás tapad, ezért magam is csak üdvözölni s támogatni tudom egy nyílt szembenézést a történtekkel - függetlenül attól, hogy mi lesz a végeredménye.
A sors iróniája, hogy most bukkantam rá az MTI archívumában arra a tudósításra, amit 1990. március 29-én adott ki a hírügynökség s amelyben megírtam, hogyan kerestem föl a vásárhelyi események idején megsebesített és a budapesti Honvéd Kórházban ápolt Sütő Andrást. Nem tudom, akkori beszámolóm mennyire fogja majd kiállni a valóság próbáját, de igyekeztem szakmailag lehetőleg nem túllőni a célon: azt írtam, amit láttam és amit tapasztaltam, illetve amiről az író szemtanúként beszámolt.
„Én nem futottam el!”
Sütő András betegágyánál
 |
| Sütő András a budapesti kórházban, ahol a kórterembe viszik MTI-fotó: Diósi Imre |
És közben az események úgy peregtek, alig bírtuk őket utolérni. Ám megálltak a jól őrzött kórházi különszoba kettős ajtajánál, amely előtt fehér köpenyes őr posztol, ráadásul az épület körül is szabályos őrség.
Az írónak most gyógyulnia kell, s azért, hogy gyógyulhasson, felejtenie. Sütő András azonban nem tud felejteni. Tiszta szerencse, hogy nem szabad huzamos ideig ágyban feküdnie – a tüdőgyulladás veszélye miatt –, s ezért a pár négyzetméteren le s fel járkálva, karosszékben, ágya szélén elüldögélve, felesége, olykor lánya és fia társaságában az élet, a mindennapok legelemibb funkcióiban igyekszik föllelni a visszatérés esélyeit.
Az emlékezés visszahozza szellemi frissességét, de fölviszi például a lázát, veszélyezteti lelki egyensúlyát.
Ülök vele szemközt, egy széken, ő fotelból méreget, felesége révén kávéval kínálgat. Én sem faggatnám kényes kérdésekről, ő is feszeng, mert tudja, mit nem szabad kérdeznie.
Mégsem állhatja meg:
– Mi újság odahaza?
Kissé elszontyolodik, amikor megtudja, hogy szinte egyszerre érkeztünk Budapestre, azzal a különbséggel, hogy én a magam jószántából jöttem, őt pedig hozták.
– Azért jó, hogy jöttél – mondja tovább –, mert legalább ti is megtudtok valamit odaát, a mi öt órán át tartó ostromállapotunkról. Nagyon fontos, hogy odahaza megtudjátok: én nem futottam el! De lehetséges, hogy nyugatnémet orvosi beavatkozásra is szükség lesz…
– Ha ragaszkodsz hozzá, foglald össze röviden…
Míg mesél, igyekszem nem nézni összevert, kíntól és gyötrődéstől olykor eltorzuló arcát, a tekintet viszont akaratlanul is odatéved, lopva végzi az elvadult erőszak leltárát.
– Hétfőn volt, március 19-én, amikor a marosvásárhelyi RMDSZ székházában rekedtünk, s a padlásra menekültünk. Ott elbarikádoztuk magunkat, hátha megmenekülünk. Két magas rangú tiszt, Judea ezredes [Maros megye azóta leváltott potentátja – Cs. G.], és Scrieciu tábornok határozott fölszólítására ráálltunk arra, hogy katonai teherautóval biztonságban elszállítsanak. Amennyiben ezt nem tennénk meg, mondották, ők nem felelnek azért, hogy talán perceken belül a tömeg ránk gyújtja a padlásfeljárót. Tehettünk egyebet? Szót fogadtunk. Viszont, ahogy mi kiléptünk, a tisztek eltűntek a szemünk elől. Azt viszont láttam, hogy a védelmünkre kiszemelt katonák még csak meg sem kísérelték akadályozni a tömeget, mely emberi mivoltából kivetkőzve, őrjöngve, késekkel és botokkal fölszerelten ránk vetette magát a teherautón, amelynek szerintem már előre fel volt hasítva kétoldalt a ponyvaborítása, hogy könnyebben lehessen hozzánk férkőzni. Az ott elkezdődött tettlegességről már nincsenek egész pontos emlékeim, mert az első hatalmas ütés után, amely a szememet érte, már szinte érzéketlenné vált a testem a rúgások, egyéb ütések alatt… Azt hiszem, a barátaim fölém borultak, védelmeztek, s így ők is megkapták a maguk adagját… Érdekes lenne fölkutatni, mi lett abból a listából, amit akkor állítottunk össze, amikor a padlástéren ránk szállt az est sötétje, hadd maradjon nyoma, kik és hányan voltunk ott. Ha netán bent égnénk, legyen nyoma a mi ottlétünknek. Azt már nem tudom, hogyan képzelte egyik barátunk, hová rejti el a listát, hogy ne égjen el velünk együtt, bizonyára kidobta volna valamerre, az ablakon mondjuk, de hát akkor ez volt az elgondolás… Különben Judea ezredes, aki személyesen, szinte könyörögve mondta nekem, jöjjön, Sütő úr, menjünk ki innen, mert én vigyázok magára, és rászólt az ordibáló félrészeg vagy egészen részeg, avagy egyáltalán nem részeg, csak a gyűlölettől dühöngő hodákiakra és a többiekre, hogy „dragii mei băieţi”, tehát „kedveskéim, fiacskáim”… Na, hát az ő fiacskái, miközben vonultunk végig a termeken, a kétsornyi rendőr között, hol a rendőrök között alul rúgtak bennünket sípcsonton, hol pedig a rendőrök feje fölött öklöztek belénk.
Az én zsebemben közben volt egy olyan szöveg, amit aznap délután akartam fölolvastatni a helyi rádióban, felszólítani a marosvásárhelyi lakosságot, főleg a munkásságot, hogy ne vegye föl ezt a kesztyűt, hagyja kifulladni az ötezer fős tömeg őrjöngő támadását, mert embervér, emberhalál árán védhetjük csak meg az igazunkat. Azt is elmondtam volna, hogy ez a tömeg, amely így tüntet, nem lehet azonos Marosvásárhely román lakosságával, csak egy kis, fanatizált, leitatott vagy tényleg gyűlölködő részét képezi, és hagyjuk, hogy lecsillapodjanak… Jóformán be se fejezhettem szavaimat, mert ezt a beszédemet azért elmondtam a mintegy kétszáz főnyi magyar szervező előtt, hogy a székház elől vigyék szét az üzenetet a gyárakba, de akkor már ránk rohantak a tüntetők… Ott, a székházban vetettem aztán papírra a gondolatokat, de nem volt mikor elmondanom.
Sütő Éva, a feleség eközben szemrehányóan néz rám: férje belehevült a történetbe, láthatóan megint újraéli az eseményeket. Csöndesen az orrom alá dörgöli, hogy erről nem volt szó: igaza van, elnézését kérem.
– Ezt azért jó, ha tudják az otthoniak – szabadkozik némileg kifulladva Sütő András.
– Igen, de most próbálj meg egy kicsit pihenni…
– De azt fontos azért elmondani, hogy én nem menekültem Marosvásárhelyről, hanem ez volt az egyetlen választási lehetőség. Lényegében én akkor már nem rendelkeztem magammal… Valaki képes rá, s még elterjeszti, s ráadásul a hírnek bedőlhet egy-két magyar ember is, miszerint amíg ők otthon szenvednek, addig lám, egyesek külföldön várják a dolgok alakulását. Természetesen, ahogy az egészségi állapotom engedi, azonnal hazamegyek, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk…
– Kész, egyelőre befejeztük, addig is gyógyulást, Sütő András! A te épülésed megkönnyíti a mi talpraállásunkat is…
Úgy hagyom ott betegágyát, hogy kétségeim vannak: nem okoztam-e váratlan szövődményeket interjúmmal az író állapotában? És enyhén szégyellem azt, hogy bár barátként léptem be hozzá, végül mégis újságírónak kellett lennem…
(1990. március 29.)
Cseke Gábor
 |
| Németh Miklós miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter március 22-én a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában meglátogatta Sütő Andrást MTI-fotó: Cseke Csilla |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése