Váltás az urszu 2 bén!

Mivel éppen elég az olvasónak ezer eddigi bejegyzés között eligazodni, a blog folytatását egy másik helyen képzeltem el, amelynek az elnevezése:

urszu 2b

E hivatkozásról közvetlenül is el lehet érni, de szerepel egyúttal a jobb oldalon található, Saját oldalaim, blogjaim oszlop hivatkozásai között.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35): Integetők

(Most veszem észre, hogy az urszu2-ben kereken ez az 1000. bejegyzésem...)

*

Integető - terepasztalon

Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen a peronra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körül sündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némi szomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a mi életünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesen öltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán a mama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást a srác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ez ellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngő léptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. A szülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékoló csöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. A mama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben és valamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk, hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borús délelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádig közlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadni élettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem is a gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik, anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja, az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket belé az egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felé lép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja a kölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztán befut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogják kíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövid szerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogy fel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mama fel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke után nyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egy zsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja, aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerek és anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgén fellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik a képből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul és egyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti az ajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévő asztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.

- Rövid legyen és erős...

Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyan lesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azért ő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:

- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtó apukához –, maga miért nem utazott el a családdal?

Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészen másutt jár.

- Tessék? Ja úgy...

Órájára néz:

- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek... Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazik Tusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várok rájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van, aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... A peronon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ült vonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele az állomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonyt megszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjára megígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra... Tudják, hogy bolondul a vasútért?

Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogy büszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős” feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntéssel elhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát, amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:

- Nem jut erről eszedbe valami?

Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyen épkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túl beszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és a kinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

Integetők

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjuk egymást

ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben

mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az ad ácsorgásunknak tartást

segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálni mindörökre

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndben haldokló látszat

és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik a fürge mehetnék

csóvája bennünket büntet a sors tanúit minden lombhullásnak

mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket a csípős verejték

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre mely megkísértett

feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg itt vagyok

akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek

emlékük itt bolyong körül sündörgő néma láthatatlan ordasok

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyen gyorsan és találóan előhalászniM De mielőtt magyarázkodni kezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

A Jelentésekről - az UH-ban

Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.


*



A kényszerpálya elemzése


Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.


Simó Márton

Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.


Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak,   ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)

ADY ANDRÁS
Téli hajnalok


Tőlünk tíz kerítéssel 
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a 
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai 
fényre ugat. 


Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy 
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén 
hagyva a pihentető 
sötétséget. 


Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.


CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok


Az  alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja


de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol 
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig





PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből


Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
 évre-év, a kapu fölé gipszelt 
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, 
fakul, veszti színét a világ.


Hol vannak az ünnepek?


Vastag por alatt, 
a meleg
padlástérben hallgat 
egy szétszerelt világ.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (21)

SOLTÉSZ JÓZSEF

A disznó

Jókedvem ma meleg ágyban ébredt.

Térdem átkarolva ül, és úgy néz rám,

mint akit isten tudja, mi lelt.

Meleg sodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,

húsleves illata csábít, hallom a konyhazenét,

s még kártyát vetnek gondolataim meglepetten.

Visít a kisöcsém,

majd elhallgat, mint akit élete

első halálos bűne ért tetten.

Fát vágnak az ablak alatt,

s tizenöt év után most ér el hozzám

annak a disznónak a sivítása,

aki ijedtében, késsel a szívében,

lázadozva szalad a nagyvilágba.

Soltész József (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetes irodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogy költői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban az egyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnek utol ma is, annyi távoli évtized után...

CSEKE GÁBOR

A sertés

Meguntam húsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!

Tél jött - Bukarestre is,

perzselni jó zimankó. Böllérkedvű

barátommal autót kerítve meg sem álltunk

a távoli faluig

ahol rögtön a pópát kerestük, böllérkedvű

barátom mondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó

nem sovány mosléktól melasztól krumplihajtól

s úgy is lett a pópa feleségestül

mintha megérezték volna hogy jövünk

úgy levágták szegény sertést

s gázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték

mint a pinty

hogy nekünk már csak a szeletelés

a darálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás

a döntsd meg a poharat

a kapd be a kóstolót

a tor mámoros öröme maradt

a pópa állapotos felesége sírt

míg számolta a pénzt

férje vigasztalta:

jó az isten, megsegít

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (20)

SOMORČIK SZ. ROZÁLIA

Mámor

Látom közelít felém

a köd szürkéskék, kemény,

nyomot hagy az égen,

délkelet az irány, éppen

lesüllyed, majdnem becsapódik

tudja nézem, most emelkedik

játszik velem, fátyol hullámzik

már rózsaszín, a szürke foszlik

szédülök, újra felrepít

szemem csukva, lángja hevít

fordulat, zuhanás, újra fel

az ég már forró, tüzel.

A Nyitrán élő Somorčík Sz. Rozália mondhatni figyelő árnyékomban hajtott ki erőteljes asszonyos lírájával. Személyesen talán még nem is tudja, milyen magasságok emelik magukhoz, de már ott ül ő is, velünk együtt, a kórust éltető közös táviródróton...

CSEKE GÁBOR

Józanodás

Kereplő kattog majd dalt nyekereg

a fejemben valami láthatatlan korong

a dallam egy és ugyanaz mint

csepegő csapból a cseppre csepp

pár hang csupán de újra és újra elakad

szemem kinyílik a hajnal fénye csupa

gyanakvás úszom az idő gyöngyöző hullámain

hömpölygő harci ricsajban mindjárt

elvisz az ördög nagyot szortyogok

orrom kitisztul de csak ideig-óráig

szipogva ülök az ágyszélen fecske a dróton gyűrött

kotta a kottatartón

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (19)

DEMÉNY PÉTER

Szivárvány

Nem érdekel a lehetetlen és a lehetséges,

nem érdekel a szerelem és a szakítás,

nem a barátság és az ellenségeskedés,

az öröm és a szomorúság,

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább a szivárvány,

földöntúlian ahogy felragyog egy-egy képtelen,

váratlan, lenyűgöző zápor után felettünk,

úgy választ el, hogy semmit el nem választ,

csak megjelenik pompásan és bolondul,

csak ott van, mert másképp és máshol nem lehet.

Demény Péter (sz. 1972, Kolozsvár) "fiam lehetne" alapon is olyan költő, akiből úgy ered a szöveg, mint műkorcsolyázó buzgalma révén a kecses nyomok a jégen. Követni lehetetlen, de vele egy pályán száguldozni, forgolódni ösztönző élmény.

CSEKE GÁBOR

Fakó ég

Minden érdekel ami a reggel vaksi fényében is

megtekinthető a pincére roskadt padlás és a széltépázta

tető a fulladásos halál és annak ellenszere

a friss levegő - no persze, és

a tűző nap és az eső -

ha már, akkor inkább fakó ég

mely nem hazudik parádét éppen csak szomorúan

kifeszül fölöttem mint lanyha lepedő

mit a szél is alig lenget és korom szitál

alá belőle mögötte rejtett póktanya

és kolbászfüstölő -

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (18)

OLÁH JÁNOS
A tisztás


A tisztás felé vettük az utunkat,
és megpihentünk egy korhadó farönkön.
Vártam, hogy beálljon a csönd,
arra intettem a gyerekeket is,
hogy hallgassanak.
Helyette forrón és bugyborogva
ránk zuhant az esti erdő,
a bódult madarak rívása, sikongatása. 
Mit akarhatnak ennyire,
hogy mindegyik beszél, és egyik se hallgat?


Egyívásúak lévén, Oláh János lírai élményvilágában sok érintőleges átfedést találok saját érzékeléseimmel. Ugyanazt a korforgatagot éltük át, ugyanabban a szennyes árban úsztunk, küszködve és magunk elől is magunk felé menekülve, hogy rá kellett ébrednünk: a tisztásokra végül is a rengetegeken át vezet az út...




CSEKE GÁBOR
A rengeteg


Az erdő mélyébe tartottunk és egyszer csak
elnyelt a rengeteg. Merészségünk foglyaiként
meredten néztük az ágak a törzsek az indák kusza
szövevényét egyre azon járt
az eszünk hogy ezek a végső őszinteség
percei a vallani vállalni varázsos
pillanatai amikor csupa csönd a sűrű de a lelkünk
zsongó méhkas jajongó vád és dadogó
mentegetőzés süvítő rosszallás és
hálazsolozsma kutyasóhaj
vakremény

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (17)

KIRÁLY ERNŐ
Zaccban mélyen


Kávéscsészém alján 
motoszkál arisztokrata 
szemed fénye, keresed a 
tökéletest a zaccban, 
a varázskulcs-erő 
titkos kattanását.


Rám nézel, hogy figyelem-e 
ujjaid mutogatását, 
mellyel körülgyalogolsz 
a fekete köríveken, 
belesóhajtasz mélyen a 
lejátszott tragédiákba.


A szememben Király Ernő kész költőként bukott elő az ismeretlenből. Jelezvén, hogy szülőfaluja, Sóvárad levegője, földje, kézzel fogható és szellemvilága erőteljesen lírára hangolt. Király Ernő látványosan kiteljesedő költészetén ugyanakkor maradandó nyomokat hagyott Kolozsvár rejtett, ám megkerülhetetlen urbánus misztikája.


CSEKE GÁBOR
A kávé habgallérja körül


éjfélbe fúló felszín hívogat
mint bányató tükre rezzenéstelen
állja kérdő tekintetem
de csókja selymesen forró
emlék csobban s a mélybe ránt


se látok se hallok csak nézek
belé a habgallér kellős
közepébe érzem hogy tűnik át
belém a pattanó feszültség
a lüktető kortyra korty 
telik-múlik életszerelem

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34): Ikervágányok

Nic Hanu fotója

Úgy fejeztem be legutoljára: "úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addig eltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesen mást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntes pályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak a vasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenére mindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek, fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is új értelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesen sántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte, ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogy azóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülő fájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadították kangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: a vasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem is egyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azért nem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel még gyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk korai halála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég volt egy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot meg adopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogy tulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akik vonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy van egy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már rég eltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napján találkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszik ezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájó hiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltak gyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedezték szoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamit az életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetes indiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézem az elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsak megrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, ami távolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formát kapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e a valóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, ha történetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról, mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében a látszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogy tulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylat olyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabad kivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőn találjuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezve beláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokos panorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasúti ember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét a vasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődni ehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetlen eredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnak és jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünk mindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utat jelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket, átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat, szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat, fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat, csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájára ügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak a mellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerint ikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbi bonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva) a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba vesző acélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Az ő nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogy szétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valami hozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályák környékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehet valaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki sem sajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, és ettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, ami másoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladt szemű robogás...