Petőfi minden változatban (15)

Borzák Tiborral volt alkalmam először eszmét cserélni Petőfi állítólagos szibériai verseivel kapcsolatosan. Én magam nem igazán hittem e felfedezés valóságában, megrendezettnek és fölöslegesnek tetszett a szememben, ami épp arra bizonyíték, hogy valami nincs rendjén a kréta körül.

Tibor maga sem volt kimondottan hitpárti, de mert már volt rálátása a történtekre, érdekes magyarázattal szolgált.

- Bajkálon túli legendákat gyűjtött össze egy Eliaszov nevű orosz néprajzos, ez még a 30-as években történt, de azt megelőzően már a 20-as években is gyűjtöttek, s akkor találták meg azokat a bizonyos dalokat, verseket, amik Petőfi-Petroviccsal kapcsolatban fönnmaradtak. Nehéz Mihály szerint, aki lefordította azokat, most már újabbakat is találtak... Az ő elképzelése szerint úgy történhetett ez a szibériai versköltés, hogy az illető, akiről azt mondják, hogy Petőfi, németül írhatta vagy mondhatta a szöveget, azt meg oroszul leírták, nyilván segítséggel. Az az orosz szöveg aztán megmaradt a szájhagyomány útján, s bekerültek a már említett gyűjtésekbe. Bizonyítható, hogy nem ottani ember írta szövegek azok, az egyik kis dalban vagy versben például rózsákról és fülemülékről esik szó... Nyilván, Szibériában nem sok rózsa vagy fülemüle található... Mindenképpen európai ember kellett hogy azokat írja... Ez egy kicsit elgondolkoztató... Pedig ezekben a versekben én sem igazán hiszek...

Kiszely István gyűjteményében ez az első, a "barguzininak" tulajdonított vers.

Rózsaszirmok

Hullanak a sápadt rózsaszirmok,

S kertünkben nem szól a csalogány,

Kedvesem, csak veled virrasztok,

Beteg vagyok s arcom halovány.

Ágyamon fekszem betegen, gyöngén

S szívemben tűz már nem lobog,

Ah! miért kedveltelek meg én?

Hisz' szívem már soká nem dobog.

Itt van! itt jő az a napkelet,

Hol szél támad föl a bérceknek

S visz feléd majdan bús éneket,

Mert akkor már engem temetnek.

Tudom, régi barátim közül

Nem kísérhet oda senki sem

Csak te leszel ott egyedül,

Aki megsiratol, édesem.

Te csókolod majd a búcsúzót,

S rám zárják koporsófedelem.

És te mondod majd a búcsúszót:

Isten legyen veled kedvesem.

Fordításról lévén szó, fönnáll a gyanú, hogy a magyar szófordulatokat szándékosan is lehetőség nyílik "petőfiesíteni", vagyis olyan elemekkel megtűzdelni, melyek azt a látszatot keltik, hogy a vers könnyen tulajdonítható költőnknek. Az nem vitás, hogy amennyiben ismeretlen barguzini lélektől származik ez a néhány strófa, olyan embernek kellett lennie, aki legkevesebb megjárta Európát, sőt ott több évet is élt, megismerkedve az ottani flórával-faunával. Amennyiben pedig európai ember fogalmazta a fenti sorokat, értenie kellett a magyar poétikához, amit egy akármilyen fogoly - amennyiben nincs költői előélete - nehezen tudott volna produkálni. A verset tehát nehéz százszázalékos pontossággal megközelíteni, én magam inkább hajlok arra, hogy egyelőre csak olyan költői darabról van szó, amely fölkelti a gyanút, nem pedig igazolja azt.

Egészen másként áll a szénája az alábbi két versnek, melyekről többen beszélnek úgy, mint cáfolhatatlan bizonyítékokról.

Az álmaim

Ifjú koromban fölöttem

Csapatban keringtek, rajzottak

Az álmok! őket szerettem,

Am'ért engem hősnek álmodtak.

Büszkén harcra kerekedtem

Gonoszak, fondorok vesztére.

A népemet én vezettem.

Valék prófétája s vezére.

Kitűztem a piros zászlót

S kivont éles kardom késztetett,

Fölgyújtsam az ó világot,

Megszabadítsam a népeket.

Hadra paizsot s vértet vettem.

Lovamra merészen ültem fel.

Gyí! vágtass, száguldj érettem!

A szabadságért hadd essem el!

Gyöngén ülém meg ménemet.

Csatában lovamról leestem.

Fölöttem paizsom szétrepedt

Fölkelnék, de ólom a testem.

A távol' síkra meredtem.

Amott a hősök még küzdöttek,

S köztük már nem lehettem.

Ah! álmaim nem teljesültek...

Szomorú volt az életem

Szomorú volt az életem

Beléje nem is szüremlett fény.

Elhangzott hattyú énekem,

S a síromhoz is közelgek én.

Előjönnek a megélt évek,

S felsejlik már számos árnyalak.

Elbúsít, a képekre nézek,

A rámák üresen állanak!

Bennük tettem nincsen énnekem

Csak álmok, vágyak s töprengések.

Keserűen tölt el szégyenem,

Meddők voltak a szenvedések.

Miért vert bennem úgy a szívem?

Szeretteimért m'ért lobogott?

Miért a sok ébren éjjelem?

Tán tettekre valék hivatott?

M'ért roskadok a kereszt alatt?

Miért kaptam dőrén azt föl én?

S mit leltem én? Csak a síromat

Zord puszta örök hó mezején.

A verset 1987 elején közölte oroszul a Bajkál c. burjátiai folyóirat, A.V. Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán. A versekre felfigyelt - különösen Kéri Edit hipotézisei nyomán - Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem régi magyar irodalom tanszékének docense (súlyos betegsége miatt, alig túl az ötven esztendején, rokkantnyugdíjba kényszerült, s a létminimum határán él), ororszt tanító feleségével, Együd Évával elemezték formailag-tartalmilag a verseket. Ezzel kapcsolatos meglátásaikat - hogy aligha írhatta más a két orosz nyelvű verset, mint maga Petőfi, a két költemény belső világából racionálisan legalább is ez következik - 1989-ben tették közzé, néhány, hasonló motivumrendszert felmutató Petőfi-vers társaságában (Véres napokról álmodom, Az utósó ember).

Petőfi Sándor

Véres napokról álmodom

Véres napokról álmodom,

Mik a virágot romba döntik,

S az ó világnak romjain

Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már

A harcok harsány trombitája!

A csatajelt, a csatajelt

Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam

Föl paripámra a nyeregbe!

A bajnokok sorába én

Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet,

Fog lenni, aki bekötözze,

Fog lenni, aki sebemet

Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz aki

Homályos börtönömbe jő el,

S föl fogja azt deríteni

Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok

A vérpadon vagy csatatéren,

Lesz, aki majd holttestemről

Könyűivel lemossa vérem!

Berkesz, 1846. november 6.

Az utósó ember

Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?

Igen, sírbolt, amelyben a föld,

Ez óriás koporsó fekszik.

És ott fejem fölött az a fény

A nap? vagy a sírbolti lámpa?

Igen, sírbolti lámpa, melynek

Bágyadtan pislogó sugára

Sötétségét a síri éjnek

Halvány piros-sárgára festi.

S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül

A némaságnak közepette?

Madárszó vagy leánydal? Oh nem!

A férgek rágják a koporsó

Behunyt szemű, hideg lakóit.

Igen, behunyvák a szemek mind,

Melyekben egykor szerelemnek

S gyűlölségnek szikrája lángolt,

S amelyekből oly undorítón

Nézett ki, mint a kéjleányok

A bordélyházak ablakából,

A gőg, irígység, elbizottság,

A megvetés, alázatosság.

Behunyvák a szemek, s hideg már

A szív, e kis pokol, amely száz

Meg száz ördögnek volt tanyája,

Hol a bünök máglyája égett

Kihamvadatlan lángolással.

Hanem már mindeneknek vége.

Alszik már a becsűletorzás,

Barát- s honárulás, s egyéb szörny,

S amely őket nyomban követte,

A lelkiösmeret marása...

De ez nagyon régen halt már meg,

Az újabb kornak nemzedéke

Ismerte ezt csupán hiréből.-

Mindennek vége. Minden alszik.

Becsukva a szem. Hűlve a szív.

Csak én magam vagyok még élő

A sírbolt roppant üregében,

S tünődöm, egy vendégre várván,

A késedelmező halálra.

Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy

Megbirkozom veled s legyőzlek?

Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,

Ki egykor vakmerő kebellel

Dacoltam sorssal és világgal.

Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.

Hagyom magam. Erőtelen hang

Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

Pest, 1845. szeptember 10-24. között

*

Szuromi Lajos alapos irodalmi elemzését pár hónappal később, 1990-ben tette közzé a Békési Szemle február-áprilisi összevont számában (Két orosz nyelvű vers Petőfiről). A terjedelmes, szakszerű boncolgatásokon és verstani megállapításokon túl így összegzi véleményét:

"Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus – így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset. Nem másol, sem fordít, amit végez: adaptációnál is több. Látványos formai változtatása a félrím keresztrímmé alakítása, de e mögött stabil iskolázottságra visszavezethető szándékot nevezhetünk meg, formai nyomatékosítását a tartalminak, az álmaiban megcsalatott kínok keresztjét hordozza. Ahogyan a szintén keresztrímes Szomorú volt az életem ki is mondja.

Mégis, mégis: Az álmok közvetlen követője a Véres napokról álmodom… című versnek. Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom…? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset – számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek. Neki éppen érdeke is lehetett volna ez, olyan kézjegy, ami addig él, amíg verse, azonosításra alkalmaz – szerintünk az ál-Petőfinek e periódust a mintavers adta, talán tudatában sem volt annak, hogy a véletlen milyen unikum értékű formát tálalt elé. Őt csak a Petőfi-élet önjellemzése, a vers kifejező szépsége, tömörsége, minta értéke ragadhatta meg. Így tehát a formát szinte másolja. (...)

Az Álmok egyetlen szerzői szándékot szolgál: csaknem harsány naivitással idézi Petőfit, a költő nevének elhallgatásával bizonyos bájt is társítva a naivitáshoz, ezzel is nyilvánvaló formai imitációval is ál-Petőfi gyanúját erősítve a gondolkodó olvasókban az idők végtelenségéig. Csak szakavatott olvasó rendülhet meg, a művészi kézjegy nyugtalanító gyanúja alapján. Hiszékeny tömegek ideig-óráig vélhetik Petőfit szerzőnek, azok, akik annyi ál-Petőfinek adtak már szállást, pénzt, akik könnyen ámulnak. Átlagos, általános műveltségű emberek aligha esnek csapdába, ők, az olcsó legendák oszlatói győzhetik le fölényesen a hiszékeny tömegeket. A két vers közötti kompozíciót föltételezve Az Álmok célja éppen ez. Azzal kiegészítve, hogy az érdektelenségbe, a harsány – gyanús – ellentétébe, a kevesek figyelmét is alig érdeklődve, a nevezetes periódusba, ennek is inkább választásába rejt egy személyest, azonosítót, az agybéli velőt megrendítőt. Előkészíthet ezzel egy másik verset, amire többet bízhat, mindent talán, ami – hitelesítésként?, üzenetként? – bízni akar. A Szomorú volt az életem e föltételezett szándékot beteljesítő vers. (...)

A haldokló hattyú vándormotívuma Petőfi legszebb verseinek egyikében, a Tündérálomban igézetesen ismétlődik. A Szomorú volt az életem már elhangzott hattyúdalt említ, lehetne ez a tündérálom is. Lehet az imitátor véletlen találata, egyetemes vándormotívuma, halovány kapcsolatban az olvasmányélménnyel. Maga a motívum azonban oly közeli Petőfi lírikumához, hogy ismét az imitátorszemlélettől idegeníti az elemzőt.

Az éjben virrasztó, küldetésében hívő egykori álmodozó motívumában mindenekelőtt Az apostol Szilvesztere magasodik fölénk, a kínba, keserű szégyenbe taszított, eszményeiből, céljaiból kifosztott, kivégzett, s jeltelen sírba elföldelt mártír alakja. A társadalmi abszurditás ártatlan áldozatáé. (...)

Szótagszámtartó, szakozatlan jambusi kilencesekben, kétütemű szimultaneitással, anapesztusok nélkül egyetlenegy hosszabb verset írt Petőfi. Címe: Az utósó ember. 1845 szeptemberében készült, ez is, miként a Véres napokról álmodom… több kiadást megért. Egyik vers sem volt ismeretlen, bár kétségtelen, hogy Az utósó ember sohasem tartozott az életműből kiemelt, népszerű, híres versek közé. – Verselésének egyetlen korábban írt párja van, a mindössze négysornyi Szemfájásomkor, 1844. szeptemberéből. A Szomorú volt az életem leginkább szembeötlő verselési jegyei: szakozatlansága, jambusi-emelkedő lejtése, 20 sornyi terjedelme, az, hogy szótagszámtartó a kilencesekben. E primerverselési jelek alapján egyetlen párverse Az utósó ember lehet. Első olvasásra nyilvánvaló, hogy gondolati-hangulati tekintetben sem véletlenül. (...)

Ki vagyok én? Nem mondom meg – játszott egyik korai versében Petőfi (1843). „Ha megmondom: rám ismernek, - Pedig ha rám ismernének, - Legalább is felkötnének” – folytatódik az első strófa. Versben rejtőzködni, rejtvényes verseket írni – Kölcseytől, Aranytól, Vörösmartytól sem volt idegen. Életszerű, költészetszerű lehet olykor, határhelyzetben a rejtélyt sugalló vers is. Önmagát menekíti az időbe minden „versben bújdosó”.(...)

A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe...

Nemzetünk lelkében rendíthetetlen a költő hitele, egyre fakóbb azonban eltűnésének kideríthetetlenségébe, rendíthetőségébe vetett hit. Pedig ma sem bűn keresni őt, akarnokság nélkül, tényeket kutatva, akár megszállottak ártalmatlan mániákusságával. A tények birodalma nem tűr erőszakot. Mikor halt meg Petőfi, hol pihen teste? Az elszállt lelket maga elé idéző Veronica Porumbacu szavaival felelhetünk: „Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát.” Kérdezhetünk hát az orosz nyelvű versekre is, ki írta őket? Nem tudjuk, bár hallani véljük a hattyú dalát. Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?"

*

Bevallom, hogy amikor a szibériai verseket készültem idézni, mindegyre az járt az eszemben, hogy egyetemi képzettségem okán majd magam próbálom elvégezni az összehasonlítást, s megállapítani, hogy melyik oldalon lehet az igazság. Amikor azonban a feladattal konkréten szembesültem, összezavarodott bennem minden. Rájöttem arra, hogy hiába írtam többszáz verset életemben, a költészet világáról ma is inkább csak sejtéseim, megérzéseim vannak, a tudatosság, a szabályok szerint élés nem kimondott erősségem, bár a látszat olykor másra enged következtetni. Képes vagyok megítélni, mérlegelni és kritikailag feldolgozni a mások megállapításait és elképzeléseit, viszonylag könnyen rálelek az összefüggésekre és az analógiákra, rímeket veszek észre ott, ahol talán nem is keres senki. De az egyéni nekirugaszkodást tízszer is meggondolom, mérlegelem, bemérem, latolgatom. Hezitálok...

Petőfi nekem szenvedélyem, mint annyi más ember számára, de zokszó nélkül elfogadom a mások párhuzamos rajongását, nem vagyok féltékeny a megosztott igazságra, tudom, hogy ebben is, mint annyi más, közös dolgunkban szükség van a kimondatlan munkamegosztásra, a bizalomra és a hitre, amit Petőfi éppen azért tud olyan kiválóan képviselni, mert nyomtalanul tűnt el, olyannyira, hogy mindenütt beléje botlunk.

Illusztráció: Nehéz Mihály, a barguzini expedíció tolmácsa, a Petőfinek tulajdonított szibériai versek fordítója * Fotó Borzák Tibor

Látogassa meg fotósblogomat is, a fotótanut!