Pót-Káfé: Legyen pesszimizmus!

Keszthelyi György verse

Legyen pesszimizmus: és lőn - hideg

tenyér, álmatlan, borostás adat -

tizenhat sorba kelesztett kenyér...

lőn anyaföld, részeg luxuskurva

rikácsolás a kocsmaasztal alatt -

lőn alkuvás, hitel, hitegetés,

védelmi pénz egy zálog-holnapért,

sápadt primőr-nap sunyi görbetükre:

ravaszul vigyorgó elnöki plakát --

Ne szeresd tovább, hagyd ezt a hazát

Isten! - gyújtsd meg a kanócot!

gondviselésed hagyd a ruhatárban,

élvezd a prömiert, a díszelőadást:

lőn vastaps, utcasors, tragikomédia -

ördög-csürhe lőn, táncol fel a mennybe,

az égből száz angyal veti le magát.

2010. május 9.

Pót-Káfé: m lék

Keszthelyi György verse

odabent Krisztus --

húsevő gipszbe vert

esendő kínok;

régi képmutatás

profán cövekei;

árulás csörren

vére bóbiskol - de számol...

visszaszámlál az Úr -

alvad az ég is

idekint évadnyitás

téli paródia:

gördül a rög - legördül --

eszme-függönye mögül

hadvezér röppen el -

tapsolnak: forradalom

legyintek: lófasz

és lőn

ek

2010. május 3.

Gergely Tamás interjúja

Tegnapi bejegyzésemet olvasva, Gergely Tamás, a Káfé hírlevelének szerkesztője interjút kért a készülő Trianon-könyv kapcsán, én pedig szívesen válaszoltam kérdéseire. Az interjúnak, amelyet levelezőlistán küld majd szét, itt is helye van...

*

1. Blogodban egy kézirat befejezéséről írsz - kérdem: kell egy új könyv Trianonról? Nem tudtunk már eddig is túl sokat róla?

- Épp az a baj, hogy, hogy túl sokat tudunk. Legalább is, hisszük. Tudásunk azonban, sajnos, ún. "rossz" tudás, terméketlen. Az eseményeket persze tudjuk, untig, ugyanígy az általuk keltett indulatot, ám ma, kilencven év elteltével sem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Irodalmilag képtelenek vagyunk feldolgozni, bár az évtizedek folyamán jelentek meg belőle táplálkozó alkotások. Pszichésen az istennek sem tudjuk a javunkra fordítani. Magyar gyökerű lengyel író, Krzysztof Varga pár éve nagysikerű regényt írt a magyar lélekről (Turulpörkölt), ő állapította meg figyelmeztetőleg, hogy Trianon a magyarok torkán akadt falat: se lenyelni, se kiköpni nem tudják. Úgy látja, a magyaroknak "Trianon a legfontosabb magyar szó. És Trianonban az a legszomorúbb, hogy ezt a tragédiát nem tudták sikerekkel gyógyítani". Jobb híján mutogatjuk-vakargatjuk ezt a gennyedző-levedző-üszkösödő sebet... Varga diagnózisa annál is figyelemre méltóbb, hogy jó hat évtizeddel korábban gróf Bánffy Miklós író, az első trianoni évek magyar külügyminisztere (a Bethlen István kormányában) egyszer már a fejünkre olvasta, hogy bezzeg Franciaország a frankfurti béke után azt az utat választotta, hogy "mindig gondolni reá, és sose beszélni róla". És ezt egy nép szigorúan betartotta. Így elkerülhette, hogy önösszeszedését szomszédaival való állandó súrlódásban élje meg. A magyar szembenálló reagálásnak elismerte az őszinteségét és férfiasságát, de úgy látja: számunkra "sok előnyt jelentett volna, ha arra a magatartásra tudtunk volna helyezkedni, mint a franciák... A nem, nem, soha! álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott." Tovább is van, mondjam még?

2. Egy szöveggyűjtemény - honnan származnak a szövegek?

- A szövegek a korabeli, 1918-1939 közötti magyar sajtóból származnak. Abból a roppant anyagból, amit a huszadikszazad.hu közel két és fél éve indult, Szabó Zoltán kecskeméti történelemtanár vezette portál maroknyi megszállott munkatársa szívós kutatómunkája során összegyűjtött és interaktív módon közkinccsé tett. Egyfajta gigantikus, virtuális újság lesz a könyv is, amelyben arról olvashatunk, hogy a kárpátmedencei magyarság és a vele együtt lakók miként élték meg a Trianon utáni időket, hogyan csapódott le hétköznapjaikra a regionális és világpolitika mindenfajta revíziós próbálkozása és ellenlépése, sakkhúzása. Néhány beszédes és végletes témát felvillantva, olvashatunk majd például a könyvben egészen részletesen Matuska Szilveszterről és a biatorbágyi vonatrobbantásról, az azt követő regényes nyomozásról, s bepillanthatunk a határmegállapító ántánt bizottságok 1920-as terepmunkájába. Van a könyvben anyag arról is, miként fogadta a magyar közvélemény "Goga Oktavián oláh kultuszminiszter" 1921-es csucsai és nagyváradi szoborállítási szándékát Ady Endre emlékének, de arról is, hogy 1924-ben A szegedi egyetem egyik tanárának feleségét emberölés kísérletével vádolja az ügyészség címmel színes beszámoló jelent meg a sajtóban, amelyből kiderült, hogy a harcias asszonyság nem más, mint dr. Horger Antalné, a férj pedig a szegedi egyetem hírhedt "fura ura".

3. Milyen kiadóról beszélsz és mikor jelenik meg a könyv?

- A könyvet a csíkszeredai Pro-Print Kiadó szándékszik kiadni, előreláthatóan 2011-ben. Pillanatnyilag a magyarázó, szócikk névjegyzék elkészítése folyamatban van, akárcsak a megfelelő képanyag kiválogatása.

4. Szemlér Ferenc 32 júniusában nem tudja, milyen irányban változik a közszellem Brassóban. 70 év elteltével hogyan vélekedsz Te erről?

- Amit a Brassóban nem kevés esztendőt élő Szemlér nem tudott megsaccolni, az gondolom, nekem sem fog sikerülni, aki csak ritka alkalmi vendég vagyok Brassóban. A Cenk alatti város élete erőteljes hullámzást mutatott az elmúlt hetvenvalahány évben, és amiben Szemlér reménykedett, az lehet, hogy részben megvalósult, de a történelem fordulatain el is vérzett. A mai Brassó saját kifosztott, kifordított, megerőszakolt történelmének foglya. Óriásira nőtt konglomerátum, amit inkább csak földrajzi elhelyezkedése tart össze attól, hogy szanaszét ne görögjön. Ahogyan Ady fogalmazta: vérbeli "fel-feldobott kő"...

Illusztráció: Matuska Szilveszter a bécsi törvényszék előtt

Pót-Káfé: Levelek New Yorkból

50. A gőgös festmény átka / Dancs Artur

- Sokat gondolkodom rajta, mit lehetne tennem, hogy végre meghaljak. Egy vágyam van már csak: meghalni...

Ezek a kevésbé hangulatos kijelentések délután hangzottak el, amikor beugrottam Piroskához pár percre némi szabadnapra tartalékolt házimunka után. Miss Pery a tekintetemet fürkészte, miközben a kezem fejét szorította a fotelje karfájához, mintha azt kérdezné, mi az én véleményem erről.

- Június hatodikán leszek kilencvenhat! Nagyon fáj már nekem az élet. A magány. Magam maradtam. A legnagyobb ajándék az lenne, ha addigra nem lennék már. Ez a Zsuzsi meg veszekszik velem. Hogy én szórom a pénzt. Mondd meg már, hol szórom...

Amint ott ült a fotelben az íróasztallá zsugorodott kis világában a hetven évvel ezelőtt róla készült festmény alatt, megfoghatatlannak tűnt a mulandóság mégiscsak nyilvánvaló gondolata. Nézni és összevetni is lehetetlenség, hát még számára ott ülni a másfél élettel ezelőtti képmás árnyékában, amint az gőgösen terül rá az egész nappalira a Hillyer Street beszűrődő záporeső utáni délutáni napfényében.

Közben a bejárónő surran át a konyhán takarítást mímelve.

- Ez a minimum - intett felé Piroska. - Kedden és pénteken jön. Mos, kitakarít. És fizetek valakinek még ötven dollárt, amiért levisz és elsétáltat az utca sarkáig. Olyan rég, hogy nem voltam távolabb az utca végénél. Én, aki mindig utaztam! Milyen szépen megírtam azokat is. Amikor a gazdag zsidó volt a férjem, bejártam a világot. Most meg fizetek valakinek, vigyen le a sarokig meg vissza... Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem sportoltam volna nyolcvanöt éves koromig... Micsoda lábaim voltak! - és meglibbenti köntösét fényesre dagadt lábain, miközben keserű tekintettel követi saját mozdulatát.

- Irígyellek, hogy mész haza. Én is mennék. Magyarországon szeretnék meghalni. Tudom, hogy soha többé nem mehetek. A barátném sírját se láthatom meg már. Szegény Erzsikém!... Nélküle nincs már a színház sem. Ő volt annak a lelke... Amíg ő intézte, addig jutott pénz. Én is támogattam a színházat. Meg az óreg Mimi, a Mautnerné. Az is jó öreg, megvan akár százöt éves is... Él az még vajon egyáltalán?... Mindegy is... - legyint - De majd intézkedek, hogy a hamvaimat szórják szét a Dunán. Engem ne temessenek. Egyik barátnőm mind hív, menjek haza, mert jó kis otthonok vannak. Abból a pénzből, amiből itt élek egy hónapban, jól el lennék... Na, de hogy én pazarlom a pénzt!... Veszekedtem az unokahugommal. Nem én szóróm a pénzt, hanem ő. Minthogy kicsit támogatna engem anyagilag. Amire kell. Fizetek. Nekem mindért fizetnem kell. A magány ellen is.

Elővesz egy palack magyar bort, észre sem vettem, mikor pattant fel a fotelből. Szerintem ő sem, mert a botját sem vitte magával, csak térült s fordult.

- Idd csak meg majd. És üdvözlöm Magyarországot!... Látod, hozhatnál majd, ha nem túl drága, abból a vadászpálinkából. Ide már nem hozzák be. Onnan kell hozni. Tudod, a keserűt.

Megígértem, utánanézek a Hubertusnak. És annak is, hogy jön-e már a légiposta hazulról. Mert akadozott mostanában a légiközlekedés. A posta márpedig a csendbeborult délutánok egyik csepp kis oázisa. Úgy fest, nem csak én szoktam izgatottan várni a jó öreg kínait a kis rozoga testével, amit a szájából kilógó cigaretta lökdös előre napról-napra.

- Hálás vagyok a látogatásodért. Nem is tudod, mennyire hálás... Gyere még. Nagyon szépen kérlek!...

És amint a kijárati ajtóhoz léptem, Piroska befészkelte magát a fotelbe, és nekilátott délutáni álmát kitalálni.

New York, 2010 április 27.

*

Szerk. megj. : A Káfé eltűnésével Dancs Artur remek newyorki beszámolói is elszálltak - egy időre. Pedig már az 50. résznél tart, amit most az érdeklődők kedvéért fölteszek a blogba. A következő napokban külön blogba igyekszem átmenteni, visszamenőleg is az egész útirajzot, a szerző engedélyével és közreműködésével.

Pót-Káfé: Égi lék / A feladó

Égi lék / Kedei Zoltán

Rohangálok élesre tőltött fegyverrel, elherdált szépségeket keresek.

Célba érés elött elverik a port. Elveszítem a nyugvópontot.

Fújja páráját a keserűség.

Hol jobbra figyelek, hol balra... Találkozom a tavasz gyöngyszemével:

himbálózó szépség, vágy és oldószer. Földhöz lapít.

Keresek egy csillagot, az ég meg sem rebben.

Alulnézetből mindent másképp látok. Alszanak a fák, susognak a levelek.

Angyal ropja táncát a fa tetején. Az öniróna szárnyai sebet ejtenek fejemen.

Égi léket kap a földi szerelem...

(Az illusztráció Kedei Zoltán munkája)

*

A feladó / Keszthelyi György

Született talán háromszor,

mint a népmesehősök -

barna hiszékenységét harmincháromszor

verte el rajta a rendbontó matyi -

a lúdas mégis mindig ő volt...

Világra gurult, mint dobókocka,

nem hallott népdalt, tanmesét,

felnőtt majdnem, mert úgy rendeződött,

hogy ő lett a kihúzott tétel:

játék, közhasznú szerszám - halott

ólomhuszár a gyerekszobában --

szögesdrót-vétkek hazajáró lelke

karmolta, húzta vékony grabancát,

ásott álmába taposóaknát --

( sehol egy szabálytalan, művészi kontűr,

egy rendhagyó, ártatlan görbület ) -

láncos eb leste, vedelte volna vérét

a várossá züllött, veszett faluvégen.

Kaszát-kapát-vasvillát forgattak arra

jancsik-juliskák - üvegszájat nyaltak,

ittak híg lőrét - sokat - faltak szalonnát.

Mezítláb mászott hegyre, csüngött holdkaréjon

annyi fehérfegyver fekete lelke közt;

hány divatjamúlt természetes halál

nem-tudni-mi-okból kérdése porlad ott,

a kétes tisztaságú fenegyerek-telken...

Szoruló torok hörgése - rémálom:

sújtólég huzata csapja meg, szénpor

fojtja - bányavidékek sötét szelleme,

lángot fogó dinamitmarka nyúl be

a földbe, robbant magának fészket --

az agy sáncaiban se békehimnusz,

se hétfejű sárkány: megváltó hőstettek

észérvei, magasztos motívumai... semmi.

Hagyta hát a teremtés öntelt színeit,

hagyta hervadni őket fekete tisztásokon

szürkén, monoton mindegypofával;

másféle hajnalok ideje letűnt,

mint esély, mint mentség... mint avas barátság.

Hátat fordított akkor a napnak,

rányalintott a sárgás borítékra,

megcímezte, feladta magát --

sercintett mennyboltra tökmaghéjat,

holnemvolt, nyálas csillaghulladékot.

2010. április 27.

Pót-Káfé: Két szó a Káféról

… ami Café Stockholm - Toronto címmel indult kétszemélyes honoldalnak.

Tulajdonosa mindvégig Moshu, aki rövid idõvel az indulás után a szerkesztéstől visszalépett. Viszont az ő javaslata volt a szerzői gárda kiszélesítése, akkor kezdtem el “ismerős barátaim” bevonni szerzőkként meg szerkesztőkként a munkába. Debreczeni Éva volt különösen nagy segítségemre, Cseke Gáborral irányt változtatott az akkor már Káfénak nevezett Káfé - bejöttek a fényképek, "irodalmi és fotóművészeti napilap"-nak tituláltuk az onlájn vállalkozást. Ha valamit nagyon sajnálok a Káféból, akkor azok a képek, több mint ezer, nem tudom, van-e még ilyen album honoldalon? A szövegeket, ugye, folyamatosan olvastuk, azok azonnal beépültek, elvesztésük nem olyan nagy fájdalom, legalábbis most úgy érzem, a fotókat szívesen lapozgattam utólag is.

A Káfé úgy volt irodalmi lap, hogy nem volt az tulajdonképpen, fogalmazhatok talán úgy, hogy egy laza szervettségű szerzői gárdától közölt szövegeket, illetve Cseke Gabi fotósgárdája mutatkozott be

benne. Fő érdemének éppen ezt tartom, hogy lehetőséget biztosított a publikálásra, ráadásul azonnal. A másik erénye, hogy nem másolta le az irodalmi lapokat, nem volt rá ereje sem, hiszen, legalábbis ami engem illet, én a kávészüneteimben olvastam meg szerkesztettem, ezeket a sorokat is úgy írom. Az olvasói meg a reggeli kávé mellett csemegézték, ahogy azt Bölöni Domi megverselte. Ugyanolyan fontosnak tartom, hogy két külön gárda: az erdélyi írók meg a nem-erdélyi írók és művészek -

Budapesttől Bilbaoig, Genftõl Stockholmig benne békésen megfértek. Szabadsága minden szerkesztőnek annyi volt, amennyit csak felvállalt, nekem kikötésem mindig is arra redukálódott, hogy se sztalinisták, se a Jehova tanúi ne szerepeljenek a Káféban. Vagyis a végletek. Sose szóltam

például, hogy az én ízlésemnek valami nem felelt meg.

Köldöknézésre meg önszerveződésre, egyéb funkciókra nem maradt energiánk; azt ugyan szerettem volna, ha olyan munkatársra találunk, aki jobban reklámoz minket, s voltak még ötleteim, de figyelembe kellett vennem a körülményeket. Arra kérem azokat, akik a Káfét megítélik, vegyék ezt maguk is figyelembe.

Hogy lesz-e folytatása, nem tudom, amikor ezeket a sorokat írom. Moshu, akit hálám örökké elkísér, nem mondott nem-et, hanem azt ígérte, hogy gondolkozik a megoldáson. Ketten is ajánlkoztak ideiglenes megoldással – igen rendesek, de ajánlatuk nem megoldás hosszú távon. Cseke Gabi

beindította a Pót-Kávét saját blogján. Jómagam indítottam egy "körlevelet" Káfé lista névvel, aki akarja, arra feliratkozhat, barátokat felirathat. A körlevél nyilván nem helyettesíti a Káfét, nem olyan elegáns például, viszont ingyen van, könnyedén "elõállítható" és nagyon effektív: házhoz megy. A Pót-Káfé meg a Káfé lista részben fedi, mindenképpen kiegészíti egymást, laza újra az együttműködés. Talán még ”sármja” is akadt így: mint egy gombatelep, úgy létezik…

Gergely Tamás

Stockholm, 2010. április vége

(Illusztráció: egyik ad hoc fejlécünk egyike)

Pót-Káfé: Kő és tükör között

Hadnagy József verse

Sem a madárdallal

kopogtató hajnal,

sem a tegnapi rozsda

színezte vízzel

zuhanyzó reggel,

sem a zenit

fogasáról

bő redőkben

aláhulló dél,

sem a Göncölszekéren

farsangoló este,

sem az esőlábakon

viharzó éjszaka,

te magad

egy messziről

elhajított kő

és a tükör között.

(A megszűnt Káfé portál hírleveléből)

Pót-Káfé: Donor

Gergely Tamás / Stockholmi tudósítás

Ez évben – végre – férjhez megy Victoria svéd királykisasszony, a trón várományosa. Ha korát nézzük, hamarabb is mehetett volna, ha lehetőségeit – hát bizony szomorú egy királykisasszony sorsa, a királyi család nem egyből és nem szívesen egyezett bele a házasságba egy közrendivel. Aki nem nemes, vére nem kék.

Még a királyi intézmény is veszített népszerűségébõl, állítólag alig több, mint ötven százaléka a lakosságnak támogatja, s ha igaz, éppen azért, mert a leeendő férj nem nemesi sarjadék.

Megjelent most a lapok hasábjain egy Ulrika Sparre nevű művész, aki hajlandó nemesi vérét donálni Danielnek: május 7-én 16.30-kor várja egy nackai (Stockholm) központban, ahol a transzfúzió megtörténthet. A Sparre család 1649 óta a svéd nemesség között a 11. helyet foglalja el, viszont Ulrikának sem nőként, sem művészként, sem leszármazottként nincs szüksége nemesi vérére.

Jó húzás, mi?! Gúnyolódás a közvéleménnyel! Már-már művészet!

Illusztráció: Ulrika Sparre Eldorado c. instalációjából (honlapja megtekinthető itt)

Pót-Káfé: Stimorol

Stimorol / Gergely Tamás

Észreveszek a járdán egy százkoronást. Velem egymagasságban egy idősebb férfi, szikár svéd, gondolkozom, az is észrevette-e? Nem kockáztatok – felemelem a bankót s felajánlok a svédnek egy

ötvenest. Ketten láttuk, ketten nyerjünk az éberségünkön. Kettőnknek legyen szerencséje.

Már el is válunk, amikor jön a tulajdonos. A volt tulajdonos, hogy is mondjam, aki a pénzt elvesztette. Mondom neki, a százas nálam, de tőlem csak ötvenet kap, a másik felet a szikár svédtől kérje. Aztán

azzal az ötvenessel jöhet hozzám, “beváltom”.

Néz rám megrökönyödve, mutatom a svédet, mutatnám, el van tűnve.

“Sajnálom”, mondom, s azzal elhúzok én is.

“Péntek van – gondolom - s az ipsének nincs szerencséje...”

Jó vicc, mi?! A földön egy “Stimorol” papírja. Stimulálja az “orolt”… mi lehet az, rágógumi vagy mi, az agyam… Logikai gyakorlatnak sem utolsó.

In memoriam Káfé: Egy visszhangosan feltűnt, majd letűnt költő

Kányádi Sándortól hallottam, 1993-ban, Székelyudvarhelyen, a Fagyöngy antológia első kiadásának bemutatóján, amikor a rendszerváltás előtti erdélyi költészet mérlegét próbáltuk megvonni: És olyan költőnk is volt, aki elhallgatott, majd elment, a magyar Villonnak is nevezték, s az egyik legvagányabb költőnk, Hodos László, akinek tizenvalahány verse jelent meg huszonéves korában, és nem akármilyen versek, most meg valahol Budapesten tartózkodik...

Nevezett költőről nagyjából ennyit tudni:

HODOS LÁSZLÓ (Marosvásárhely, Maros-Torda vm., 1943. júl. 24.): költő. [ROM, 1987-től MO] M.: Belső táj, világgal, v., Bk., 1969. (Kortárs Magyar Írók 1945-1997).

A bukaresti Ifjúmunkásban 1966-ban a bitnik-életérzés tövéről kihajtott, nagy visszhangot kiváltott, sokat vitatott verse jelent meg, az induló erdélyi magyar költőnemzedék fenegyerekévé avatva Hodos Lászlót. A közlésért a lapot számos felülről jövő bírálat és mindenféle támadás érte...

HODOS LÁSZLÓ:

Henger Beethoven felett

Ti feltupírozott

mellű lánykák,

képromboló báránykák,

diszkréten -

disznó vágyatokat

sejtető urak,

hencegő kis költők:

sok férfi sallang

a női cicomához,

ti elmaradhatatlan

koronázatlan vicc-királyok

és kezdő mulyák,

kik még nem

találtátok meg hangotok,

hozzátok jöttem egy görbe óra árán;

szívem újra lángra éhes éji lepke,

homlokom sápadt, mint a márvány.

Találjatok ki valamit mentségemre!

Henger Beethoven felett!

Henger a múlt, jelen és jövő felett

- így daloltok,

az édes ifjúság így mulat.

Feneketlen, buja, sötét,

magával sodor

a lobogó sörényű bitnik-hangulat,

kötélre terített álmaimat

befröcsköli a szennyes éj,

és nincs kiút

és nincs kiút

s ha mégis van? -

- a vágy sekély.

Csillár-fény zuhogással

áttört

bárányfelhőkkel teli

bárok,

a kéjenc arcán szeparék

a félhomályú árok-ráncok.

Ó, rettenetes,

gonoszul könyörületes,

de emberi átok!

Ha van,

vajon ki vigyáz rátok,

ki vigyázza az éji seregszemlét

s a sereg indulását,

amint a fényt színeire bontva,

magából a gyilkos kéket

szerteontja?

És jönnek, jönnek,

már-már dicsőség a szégyenük,

- zúdul a vér:

ez márkás sebesség -

az édes ifjúság így mulat -

és hússal és éji kéjjel

bővelkedő lila lányok

lengetik napraforgó farukat.

Ó, használhatatlan

dühöngők,

tán jószándékkal fölrepült,

de szörnyű szabadság-madarak,

jaj, szabadság-söpredékek!

Én istenem, segíts

a gyorsabb pusztuláshoz,

vonszold testem az éjeken át

e vad, értelmetlen, emberi lobogásban -

A mennyország esténként bemutatkozik. -

Maradni kár, maradni kár,

maradni árulás.

(1966)

*

Egy, a fiatal költészet lehetőségeiről és feladatairól a hatvanas évek második felében rendezett kolozsvári írószövetségi vitán Hodos László meglehetősen nyersen és meggondolatlanul, s kissé a találkozó előtt felhajtott 1-2 deci hatására is, a korabeli rendszert bíráló szavakkal állt a nyilvánosság elé, amiért a vitavezető erélyesen megfeddte és a vitát a politikai illendőség medrébe terelte. A nem sokkal ezután megjelent, máig egyetlen verseskötetét az Ifjúsági Könyvkiadó adta ki; akkoriban mindenki csodálkozott, miért nem a megszokott, a fiatalok bemutatkozását szolgáló Forrás-sorozat avatta szerzővé, de ő erre úgy reagált:

"Számomra mindegy volt... Azt ígérték, hogy az Ifjúsági hamarabb adja ki... Az a füzet így is hat-hét évvel lekésett engem..."

Ezután több éves hallgatás következett.

1976 augusztusában az Ifjúmunkás im-melléklete ismét megszólaltatta a költőt, aki akkor már javában sofőrködött. Mielőtt választ adott volna elhallgatása okaira, költői indulásáról árult el további tanulságos részleteket.

- Nyolcadikban... írtam én is egy prózai nemtudommit, az enyém lett a legjobb. Irodalmi jövőt jósoltak nekem. Eltelt három év, anélkül, hogy a jövőből valami is látszott volna. Ady Elbocsátó szép üzenet-ét olvasva, fellengzős kedvemben kijelentettem: én is tudok ilyet írni. Ma már tudom: amit írtam, nem volt olyan... De - harmadik versemet közölte az Untunk... Költői lendületemet táplálta az, hogy serdülő koromban mindent csináltam, jó értelemben vett proli életet éltem. Rengeteg élmény gyűlt fel bennem. Nem kellett mást tennem, csak magamat megírnom. Nem volt szükségem bukfencekre, mesterkedésekre, arra, hogy bármit is kiagyaljak... Imádtam a csavargó életmódot. Sohasem akartam a pénzszerzésért dolgozni... A kedvetlenül végzett munkának nincs látszata. Voltam pincér, fényképnagyító, tanító, tanár, tisztviselő, egy éven át öntő... Utálom a dolgok ismétlődését... A költészetnek az égvilágon semmi köze a diplomához... Főiskolába csak akkor érdemes járni, ha érdekel az, amit ott tanulsz... Ahohgy körülnézek, azt tapasztalom, a diplomás emberek beskatulyázódnak, monoton életet élnek, kívül kerülnek a művészet kerítésén, nincsenek ugyanis az élet sűrűjében...

Az interjú mellett akkor az alábbi verse is megjelent:

Építőtelepek között

I.

Építőtelepek között

válunk emberré, széppé.

Problémák ördöge edz

erőssé minket.

Okosak vagyunk. A szükség

hozza ezt. Életünk

mint formátlan vasdarab,

kezünkben cseng:

szép és csillogó

alkatrészt formálunk

belőle, s ráleheljük

hitünket a részre,

mert mi

egészet akarunk.

II.

Dolgozunk. Sokat. Bölcsen és

szilajon kiáltjuk a

mindenségbe karunk erejét.

Az égboltot is összetörjük

ismeretünkkel, s hosszú

könyvsorokba verjük ízeiy.

Mi nem halunk meg olcsón...

Munka után derűsebben

kacagunk, mint a turbináról

szökkenő gyöngyfogú víz.

Szavunk szebb az

örömnél, melyet formákba

öntöttünk, s szemünk

gyújtópontja a napot

hevíti.

III.

Álmaink munka-álmok.

Munkapad mellett állunk, s a

vinnyogó cirkula dühét

örömmé szabadítjuk.

Neonos kézzel túrjuk

föl a palát;

szerelmet sütünk

szürke arcára, s reggelre

piros téglák ölelik egymást

otthonainkká.

Kezünktől fénylik a légkalapács,

s szikrákat tüsszent

alatta a vas. - Az álmok

tengelyére menetet vágunk,

s csavarral rögzítjük

éjhez a napot.

Álmokból csíszoljuk

ki a holnapot.

IV.

Bízunk erőnkben.

Az emberiség csodaszép gyermekét

szültük meg önmagunkban.

*

A sofőrséget, bevallása szerint, mintha egyenesen neki találták volna ki.

- Udvarunkban garázs volt, autók között nőttem fel, már ott megtanultam vezetni... Persze arra, hogy hivatásos, teherszállító sofőr leszek, akkor nem gondoltam... Rengeteg okos, vagány ember van a sofőrök között. Ebben a mesterségben nem vagyok szellemileg lekötve olyasmivel, amihez semmi közöm... Ez minőségileg már másfajta csavargás, mint volt évekkel ezelőtt - fogalmazott ugyanabban az interjúban.

Még két újabb verssel bizonyította abban a 76-os im-számban, hogy "higgadtabb" lett.

- Valamikor pocsékoltam, fröccsentettem magamból fölöslegesen a dolgokat. Most jobban vigyázok, rafináltabban adagolom magamat..."

Tájkép

Kenyérdagasztó dombok rengnek

a nap ragyog és sugár-kaszákkal

támad a búzarendnek.

Felhő kéklik, fut a víz.

Rohan a nyár,

zivatar virágzik,

és csilingelnek merengő almafák -

Rövidszoknyások surrannak

a kertek alatt,

és amint tejét csorgatja

csöndben a csillagcsorda,

fiú vigyáz az alvó lányra,

szőke álmait hazahordja.

A házak,

mint kéklő tehenek az éjszakában,

térdenállva

magukba zárják a csöndet.

Jön a reggel,

és madarak torka csönget.

Fölszáll a kéz

és dologra indul,

míg túl

a hegyen kinyitja

álmos, vörös szemét az ég.

Ma még

tombol a nyár,

örömöm, nagyra nősz:

tele a fűzfa-kosár,

de mholnap már

tarka ruháját próbálja az ősz -

Szeretet

Vigyázva szeretem az embereket.

Óvatosan: érzelmeiket

meg nem bántanám -

hadd épüljön lelkünkben

felnőtt férfivá a gyermek.

Tapintsd meg ujjbegyeim,

érzed?

Itt konok szeretet szégyelli

magát évek óta.

Ne csodáld,

hogy mindenkit simogatni akarok.

Az interjú végén még annyit mondott, hogy a Kriterionnál bent van egy kötetre való verse, s lehet, egy év múlva, gálickő lesz belőle...

Feltehetően akkor olvashattunk tőle utoljára, 1987-ben Magyarországra távozott... Számomra valahogy ifjúkori beatnik-gerjedelme tűnik ma is a leghitelesebbnek...

Beatnik dúdoló

Adjatok kenyeret, nőt, boldogságot.

Keresek okot, miért

megérdemeljem.

Fekszem az utca kellős közepén,

barikádokat emel

úri lukszusaitok elé a mellem.

Bőrkabátomon banálisan

fehér a prém.

S ha felrántom

kocsitok garanciált-halkan

működő ajtaját,

ti meglapultok a pénz mögött,

és én vezetek az éjen át.

Oroszlánszelidítőn szőke a nő

jobbomon,

nekem igéri, ami

jogos tulajdonom:

az éjszakát.

De én tudom a leckét:

Fred te csak légy mindig résen.

Az asszony combodon hagyd matasson.

Az úr diszkréten szüköl a hátsó ülésen.

Meg nem téveszthet asszonyágyék,

sem a dollár,

mely ott csahol már

farzsebemben.

Viszem őket fel a mennybe,

az angyali kültelekre

és meg nem állnék,

semmi pénzért,

ne daloljon a szívükben - madár-reménység.

Átadom a haveroknak

az úri csontot,

rajta az asszony a húsdarab.

Dicsérnek engem, ki rendet bontott,

s e pitiáner győzelemben

felnő a nyár,

és homlokunkra tetoválva

egy életre ott marad.

(Összeállította: Cseke Gábor; a reprodukált archív portré az Ifjúmunkásban közölt interjú mellett jelent meg. Káfé, 2006)