2009. július 12., vasárnap.
Marika 5 éves. A korai ebédnél, amikor az utolsó kanál leveseket is belé akarja diktálni az anyja, akkor ilyen szöveg hangzik el: „Még csak 5 kanál levest egyél meg, ahány éves vagy.” A gyermek pislog néhányat, majd ügyesen megmódolt spekulatív válasszal tromfol: „Csak akkor leszek 5 éves, ha már elfújtam a tortán a gyertyákat.” Mit lehet erre mondani? A torta kész van már ugyan, de felszeletelésének szertartása majd csak délután, a gyerekbuli kellős közepén történik majd.
A partyra 7 gyermek és a szüleik hivatalosak. Reggel óta nagy nálunk a készülődés: Anna a terítékeket rendezi, Andrea takarít, porszívózik. Gabi az udvart telepíti be székekkel és a körülötte sündörgő, levakarhatatlan Máriával is foglalkozik. Én is igyekszem besegíteni neki, de amikor az apja itthon van, én nehezen rúghatok labdában. Az apa az első számú favorit, majd az Anya mindig és minden időkben, majd egyféleképpen én következem: szívesen elfogad játszótársnak.
Pontban 3-kor megérkeznek az első vendégek: Dombi Tamás és családja (Sandy, Sacha). Majd sorban, a többiek: Diána és Attila (plusz a gyerekek: Bátor és a hugocskája), Anna barátnői és gyermekeik, végül Dombi Ágica, Angelo és a kis Sophie. Hűsítő, étel, sör, jó hangulat. Azt a feladatot kaptam, hogy legyek Anna helyett a buli fotósa: lehetőleg minden fontos mozzanatot örökítsek meg, figyeljem a gyermekek mozgását, de a felnőttekről se feledkezzek meg.
Andrea felnőttes, megértő segítsége nélkül a kicsik játszadozása szinte semmit sem érne. Ő viszont alaposan és előre átgondolt tervvel vágott neki a délutánnak: arcfestő műhelyt nyitott a kerítés mellett, egy fiatal fácska enyhet adó árnyékában, ahová az elején egymás sarkára taposva tülekedtek a gyerekvendégek, s a kerítésre kiakasztott minták közül választhattak. Majd a különféle társasjátékok következtek, amelyekben felülmúlhatatlan játékmesternek bizonyult, s az volt az érdekes, hogy adott ponton maga is annyira feloldódott a gyerekes hangulatban, hogy valósággal magával sodorta az egész társaságot.
A hagyományos születésnapi torta pillanatától mindenki megilletődött. Anna ragaszkodik ahhoz, hogy ne ipari módon, mindenféle mű-nyersanyagból készült édesség kerüljön ilyenkor az asztalra, hanem saját készítésű sütemény, torta, amiről tudni lehet, hogy mit és mennyit tartalmaz.
Bármilyen jól telt is a móka, amihez a szép idő is asszisztált, este fáradtan nyúlunk el valamennyien az alagsorbeli hűvösben, a puha mokettán, s Marikával együtt rendre kibontjuk az ajándékokat. Az itteni szokásnak megfelelően ugyanakkor mindegyik meghívott gyerekvendég, búcsúzáskor, kapott a háziak részéről egy kb. 5 dollárt érő ajándékcsomagot, benne olcsó, egyszerű játékok, figyelmességek.
Nekiülünk egyik-másik társasjátéknak, hogy kipróbáljuk hatékonyságát, de hamar beleununk mindenbe.
2009. július 13., hétfő.
Még mindig tart a torontói közalkalmazottak sztrájkja. Amikor érkeztünk, már javában bűzlöttek az utcára kirakott kukák, a dugig tömött nyilvános szemétgyűjtő konténerek, amelyek lassan sűrű levet is eresztettek a tűző napon. De nem csak a torontói szemetesek mutatták meg, hogy nélkülük nehezebben megy a városlakók élete, hanem minden olyan közalkalmazott, akiket az önkormányzati költségvetésből fizetnek. Így kútba esik Andrea vágyva-vágyott úszótanfolyama is, mert az uszoda személyzete maga is kénytelen volt szolidaritást vállalni a szemetesekkel, a közterület karbantartókkal és egyéb hasonló szerzetekkel. A tiltakozásra az ágazatban történt bizonyos kereseti előjogok megnyirbálása miatt került sor, s mert a tisztaság őrei tudják - naponta tapasztalják -, hogy szerepük kivételesen fontos Torontó élhetően tartásában, ennek megfelelően agresszíven viselkednek. Lenne ugyan egy átmeneti megoldás, hogy a lakások tárlóiban felgyűlt, szelektíve tárolt szemetet, hulladékot a polgár saját költségén és fáradságával szállítsa el az átvevő központokba, Gabi ki is próbálja ezt a forgatókönyvet, de azt kell tapasztalnia, hogy az átvevők körül szigorú sztrájkőrség működik, amely „nagy kegyesen” 10-15 perces időközönként engednek közel egy-egy gépkocsit, s attól is csak korlátozott mennyiségű szemetet fogadnak be. Megalázó helyzet, de az égen kívül nincs kihez fellebezni...
Nekünk még szerencsénk van - mondja Gabi -, a kertvárosi házak mellett legtöbbször szerszámraktár is van, ahol egy ideig meg lehet gyűjteni a szemetet. De a bérházak legtöbbjének csak egy-két napi tárolásra való szeméttárolóik vannak, több nap után a hulladék kiguvad és a gyalogjárón, a házak körül, mellett, előtt szaglik, érik...
Tamás öcsémmel találkozom ma délelőtt, s amíg beérek a központban, élőben láthatom mindazt, amit a vejem korábban elmesélt. Most negyed órával hamarabb érek a találkára, Tamés és Bodrija már ott vannak, de még a park közepén kószálnak, akkor készültek a metróállomásd felé indulni. Messziről észreveszem őket, Tamás fehér szakálla és Bodri hófehér báránygöndörségű bundácskája csak úgy villognak a park fáinak sűrű árnyékában.
Leülünk az út közelében egy padokkal kerített deszkaasztal mellé, a parkon időnként eléggé heves szélrohamok sepernek végig. A kistermetű, játékos buksi önfeledten fetreng, futkározik körülöttünk,, úgy tűnik, nem tud betelni gondtalan életével. Később átsétálunk a park kutyás részlegére, ahol az állatok immár póráz nélkül, szabadon fickándozhatnak, kergetőzhetnek. Akkora köröket írnak le, mintha lóversenypályán lennének, ösztönösen jó érzéssel dől be egy-egy kutya a kanyarban. Mozgásuk kaotikusságát látva, így képzelem el a molekulák és az atomok mozgását: látszólag céltalan, ide-oda száguldásnak.
Végül átadtam Tamásnak néhány utóbbi, magammal hozott könyvemet, e-mail címet cseréltünk és jelezte, hogy várnak egy látogatásra. Végül a Yonge úti átkelőnél elválunk.
Ezalatt Ilonka és a család a farmon tartózkodnak, ezúttaé zöldpaszulyt és epret szednek. Délután 4 óra tájban vetődnek haza. Megtisztítom a zsenge paszulyt, lesz belőle leves és marad mélyhűteni való is, az epret pedig pár nap alatt kivégezzük.
2009. július 14., kedd.
Kedd délelőtt a vásárlásoké. Én is beadom a derekam, s miután Marikát beadjuk az óvodába, elhajtunk a Shapard utcai Wal-Mart-ba, ahol csukamájolajtól kezdve zoknin, ingen, és még ki tudja, mi mindenen át mindent kapni. Ajándékokat választunk az otthoniaknak, délután vetődünk csak haza. Ilonka és Anna még visszamennek este, hogy visszacseréljék azt, ami nem jó vagy nem nyerte meg a tetszésüket.
Érdekes, az ilyen napokon, amikor annyi mindenen siklik át a szemem, egyik üzletbe be, a másikból ki, szinte semmilyen élmény nem marad meg bennem. Átsiklom a világon, mint a napfény a kirakatüvegen - és annyi.
Este filmet nézünk. Chaplin Nagyvárosi fények. Mindannyian harsányan nevetünk, meg el is érzékenyedünk közben, élen Andreával. Micsoda régi film - és mégis úgy hat, mintha ma készült volna. A remekművek titka...
(Folytatom)
Illusztráció: A szülinapi torta bűvöletében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése