Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (14): Biatorbágy

Biatorbágyi vagonok a mélyben

Lejárt a türelmi idő, ma találkozom Bakterrel. Majd lerázom valamivel. Elvégre én teszek neki szívességet, vagy nem?


Azt hiszem, nem jutottam közelebb magamhoz. Ahelyett, hogy „vasúti” verseimen elmélkedtem volna, az éjjel is a biatorbágyi katasztrófa képei, jelenetei elevenedtek meg képzeletemben.


Soha nem jártam Torbágyon, de még a környékén sem, viszont majd mindent elolvastam már, amit csak összeírtak róla. Többször végignéztem Várkonyi Zoltán Merénylet c. filmjét, a főszerepben Básti Lajossal, majd az 1983-as Simó Sándor-féle koprodukciós változatot, a Viadukt-ot is láttam (ez utóbbi meglehetősen szabadon kezelte mind a témát, mind a tényeket), de semmi nem tett rám olyan erős hatást, mint az 1931-es nagyszabású, nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltott vasúti terrorakció korabeli sajtója.

A merénylet (1952)

Viadukt (rendező Simó Sándor)

Nemzetközi szerelvény zuhant ugyanis a mélybe szeptember 13-án éjjel a biatorbágyi völgyhídról – mint később kiderült, a lélekjelenlétét megőrző főmozdonyvezetőnek köszönhetően csupán 6 vagon (+ a mozdony) a tizenkettőből, mert az utolsó pillanatban még sikerült valahogy megállítania a kisikló vonatot. Ő maga viszont meghalt, alig bírták ujjait lefejteni a fékezőszelep fogantyújáról... A zuhanás robaja akkora volt, hogy eleinte az emberek robbantásos merényletre gondoltak, legalábbis az első tudósítások még erről  szóltak. Csak az alapos nyomozás derítette ki, hogy a merénylő csupán a síneket lazította meg s ezáltal kisiklatta a Budapestről Bécsbe tartó nemzetközi gyorsot. A lezuhant vagonok között, a magyar mellett, egy-egy osztrák, belga, olasz, román és angol tulajdonú vagon is a mélybe került, összesen 22 halottat és 17 sebesültet hagyva hátra.


Engem elsősorban az apokaliptikus képek foglalkoztatnak. Az a kaotikus nyüzsgés, amit egy ilyen esemény percek alatt kivált. Mert bár éjszaka volt, alig múlt el éjfél, a Pestről nem olyan rég elindult gyorsvonat lezuhanásának hírére a közeli Torbágy népe egyemberként megindult menteni, de özönlöttek Budapest irányából is az akkor már javában hódító katasztrófa-turizmus képviselői. „Egyszerre száz meg száz taxiautó, motorkerékpár, biciklista indult el Biatorbágy felé, vagy 3-4000 ember özönlötte el a Budaörs felé vezető utakat” - olvashatni egy helyszíni beszámolóban. S mert a meglazított sín mellett kézírásos üzenetet is találtak, amit gondosan rögzítettek két kődarabbal, nehogy lába keljen s az illetékes nyomozó hatóságok föltétlenül elolvashassák, már kész is a következtetés: a robbantást a kommunisták, Moszkva ügynökei hajtották végre. Mert ugyan ki hagyhat hátra ilyen politikai üzenetet, ha nem ők?


,,Munkások, nincs jogotok, hát mi majd kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk a mi társaink mindenütt otthon vannak. Mindent a kapitalisták fizetnek meg! Ne féljetek, a benzin nem fogy el!”


Ehhez képest elég hamar kiderült, hogy a tényleges merénylőnek semmi köze a kommunistákhoz: magányos, mániákus őrültről van szó, aki Matuska Szilveszter névre hallgat, s előtte már robbantásos merényletet hajtott végre Németországban és Ausztriában. Lebukását az okozta, hogy közvetlenül a baleset után úgy bukkant fel a vonat környékén, mint aki maga is a völgybe zuhant egyik vagonban utazott s csodával határos módon, alig néhány karcolással megúszta azt a kalandot, amelyben a vagon többi utasa kivétel nélkül szörnyethalt...


Gyanakodó leleplezője az a Pálffy-Daun József gróf, egykori háborús pilóta volt, aki valami rejtett ösztönének köszönhetően a végzetes pillanatban, a vonat lépcsőjéről kirepülve, sikeresen landolt a domboldalon. A nyomozóknak aztán készséggel beszámolt Matuskával szembeni gyanújáról:


„Miután kizuhantam a vonatból, egy darabig kábultan feküdtem a földön. Magamhoz térve két-három embert láttam magam mellett, akiknek egyike Matuska Szilveszer volt... Matuska nagy bőbeszédűséggel adta elő, hogy a vonat elülső részén lévő harmadosztályú kocsiban utazott. Ez a vasúti kocsi, amint később láttam, tetejére zuhanva, ég felé fordult kerekekkel összezúzva feküdt a mélységben és romjai alól, úgy tudom, élve nem menekült meg senki. Mindjárt föltűnt nekem, hogy Matuska miért mászott föl a 26 méteres mélységből a viaduktra a katasztrófa után és hogyan került ki szinte hihetetlen gyorsasággal a romhalmaz közül? Azt is mondotta akkor, hogy megsebesült, de én, amikor cigarettára gyújtva, jól az arcába néztem, olyan karcolásokat láttam, amelyekről az volt az első benyomásom, hogy talán önmagát sebesíthette meg, mert ha a romok között érte volna a sebesülés, az kétségtelenül sokkal súlyosabb lett volna... Pontosan visszaemlékszem, hogy Matuska ruhája nem volt elszakítva...” 


Azt lehetne mondani, hogy a merénylet, amekkora veszteséget okozott, annyi hasznot is hajtott Magyarországnak. Igaz, hogy a viaduktot ma már nem használják vonatközlekedésre, de jelentős idegenforgalmi látványosság és olyan patinás műtárgy, amit kegyelettel őriznek a helyiek. Az 1883-84-ben épült műemléket a huszadik század elején megerősítették, majd a merénylet után kicserélték a hídszerkezetet. A háborúban csak úgy menekült meg a felrobbantástól, hogy egy magyar pályaőr biztosította a visszavonuló németeket: menjenek nyugodtan, ő elvégzi a „piszkos munkát”. Hittek neki, s a viadukt megmenekült...


Öt évvel ezelőtt emlékeztek meg az esemény 75. évfordulójáról, s korabeli hírben olvashattam, hogy kiemelt eseményként nemzetközi vasútmodell-kiállítást rendeztek a helyi faluházban, az egykori vasútállomás épületében. A Biatorbágyi Vasútbarátok Köre keskeny nyomtávú vonalat épített a viadukt hídfőjétől háromszáz méter hosszúságban, amelyen hajtányozás, kisvonatozás várt gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Végül az elhunytak tiszteletére a viadukt lábánál emléktáblát avattak. Hamarosan a nyolcvanadik évfordulót is megülhetik... S ez most már így megy, az idők végeztéig?


...A reggeli kávé után fogom a Baktertől kapott paksamétát és elindulok az állomás felé...