(Keresztelő, képzelgések)
Tegnapom azzal telt el, hogy erősen tanakodtam magamban: miként tovább? Mert ha diszkréciómat szeretném mindvégig érvényesíteni - márpedig ezt kell tennem -, akkor illik már az elején nevet adnom írásom hősnőjének, aki egyben a már említett napló szerzője.
Egy irodalmi keresztapának könnyű a dolga: végignéz a rendelkezésére álló nevek garmadáján és a nagy választékból kiszúr magának egyet, amelyikről úgy véli, megfelel céljainak.
Legyen hát... Angéla - mondom egycsapásra, hogy legalább a kezdőbetűk találjanak, és ezzel máris keresztapa lettem.
De ez, sajnos, nem elég a boldogsághoz: ezek után azt próbálom elképzelni, milyen lehetett ez az Angéla 24 esztendősen, az 1871-ben alapított kolozsvári tanítóképző internátusában? A képzőről máris sikerült felhajtani egy - feltehetően - korabeli képeslapot, ami mindjárt díszletet is rajzol számunkra a napló hétköznapjaihoz. Azt remélem, hogy a napló lapozgatása közben talált ceruzarajzon Angélát látom viszont, szíve választottjának portréjával átellenben, de tüzetesebb szemlélődés után csalódottan konstatálom, hogy egy más ifjú hölgyet (nevezett Iduskát) ábrázol, aki az iskolán kívül, a városban lakik (barátnője? közeli rokona? netán épp unokatestvére? - nem derül ki világosan a naplóból, de ilyesmire gyanakszom) és valamilyen személyes kapcsolatban áll Angéla ideáljával, s neki köszönhető az, hogy a lány időnként eltávozást kap a bentlakásból, s olyankor Iduskáékhoz hivatalos, ott pedig több ízben találkozik a nagy Ő-vel.
Ha úgy vesszük, már ez is több mint semmi. Ennyi "előtanulmány" után próbálom magam elé képzelni a hősnőt, amihez majdnem teljesen szabad kezet kapott a fantáziám. Bár ha jól meggondolom, még sem, hiszen a hatvanas években még alkalmam volt látni az akkor már Kolozsváron élő festőnő aprócska, elaggott, de azért fürge alakját (kilencven évet ért meg különben!), szorgalmasan festegetett a kolozsvári sétatéren, a szabad ég alatt, nyilvános helyen, állvánnyal, palettával, festékes dobozokkal és ecsetekkel felszerelkezve. Az ilyesmi ritka látvány volt akkoriban, meg is bámulták jó alaposan az arrajárók, de Angéla (bizony, akkor már néni) ezzel mit sem törődött, festette kedves tájait éppen úgy, ahogy azt valamikor szeretett és nagyrabecsült nagybányai Mesterétől tanulta, még a huszadik század első felében.
Ezek szerint apró termetbe öltöztessük az általunk elképzelt lányalakot, s azon is jó lesz eltöprengenünk, hogyan is történt valójában ez a naplóírás, miképpen tudta magának megteremteni a bentlakás közösségi életében a meghitt bejegyzésekhez szükséges intim környezetet? Volt-e lehetősége tényleges egyedüllétre? Volt-e hozzá megfelelő asztala, amin írjon, vagy kénytelen volt a noteszkét térdére helyezve, lopva befirkantani sorait? Igaz, a bejegyzések nem terjengősek, nem túl részletezőek. Az írás az esetek nagy többségében egyenletes, könnyen olvasható, nem val túlzott sietségre, kapkodásra. Mondatszerkesztése megfontolt, tényszerű, inkább közöl, mint ábrázol. Stílusán nem látszik az, hogy később a képszerű látásmódot igénylő művészettel jegyzi el magát. Nem kevés az olyan nap, amikor csak ennyi kerül a naplóba:
"Semmi följegyzésre méltó dolog nem történt."
"Semmi érdekes."
"Egyhangúság."
"Minden nevezetesebb dolog nélkül telik el."
"Csütörtök - semmi."
Arról sincsenek támpontjaim, hogy a naplóból netán kiderüljön, milyen előzményei voltak Angéla érzelmi életének? Feltételeznem kell, hogy ha korábban érzett volna már vonzalmat valaki iránt, akkor a naplójának mindenképpen megtett volna bizonyos fokú összehasonlítást. De erről egy szó sem esik. Az viszont mindjárt az első lapokból kisugárzik, hogy Angéla nagyon szeretne tartozni valakihez, aki őt tiszteli, szereti. Megérett arra, hogy megjelenjen életében az a bizonyos Valaki.
Erről szól a napló.
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése