Van még egy dalom

Imreh Albert: Madártanya

Szabó Zoltán nem is olyan régen nekem (és Elekes Ferinek) dedikált egy remek, az ember lelkében hosszan kitartó dalt a taganrogi nyírfákról, amelyet kétféle (Zoltán), (Rosa) előadásmódban is hallani lehet. Újra és újra...


(Bevallom: én így teszek. Amíg csak meg nem unom. De még nem untam meg...)


Nem csupán a gesztus, hanem a dal milyensége késztetett arra, hogy hasonló pénznemmel válaszoljak a kihívásra, s mert dalt nem tudok szerezni, csak a dúdolás tudományához értek valamicskét, hát írtam egy verset kölcsön kenyér gyanánt, s mikor már elküldtem, akkor fedeztem fel, hogy soraim lejtése valamilyen nyers dallamot mégis csak rejtenek magukba, legalább is emlékeztetnek egyfajta csöndes hullmáverésre...


Szabó Zoliban, elolvasván a vers-replikát, azonnal kigyúltak a stúdiófények, s ahogy levélben a tegnap megvallotta, minden további nélkül kicsusszant belőle a szövegre szabott dallam, s így született meg az újabb szerva: a Madarak órája című dal...


Ha teniszmérkőzést képzelnék el magunk között, akkor most rajtam lenne a sor, hogy ezt a szervát méltóként visszaüssem. De nem vagyunk teniszmérkőzésen, s különben sem tudok teniszezni. Ha meg nem tudok, ezután már valószínűleg nem is nagyon fogok megtanulni...


Boldog vagyok viszont, hogy van még egy dalom, s talán jön még idő, amikor felszítjuk Zolival egymásban a teremtő reváns szellemét...


Zárja le ezt a kis magánörvendezést Imreh Albert néhai papolci fotográfus számomra kedves felvétele, a Madártanya...