Az 1934-es, első szovjet írókongresszusra, amelyet azért rendeztek, hogy a világ haladó szellemű, többnyire baloldali érzelmű íróvendégei előtt demonstrálhassák az első kommunista állam sikereit és felsőbbrendűségét, a Szovjetunióban élő és tevékenykedő Kun Béla javaslatára két magyar író is felkerül a meghívottak listájára: az egyik, mint már említettük, Illyés Gyula, a másik a szintén erősen baloldali kötődésű Nagy Lajos.
(Ismert irodalomtörténeti tény, hogy ez a döntés mély sebeket ejtett József Attila hiúságán, aki akkor a leginkább elhivatottnak érezte magát egy ilyen misszióra; mint utólag kiderült, a kommunista mozgalomhoz közvetlenül kötődő személyek - amilyen költőnk is volt akkoriban - nem is jöhettek szóba, hogy utólag ne lehessen őket elfogultsággal vádolni...)
A két fiatal, első visszhangos sikerei után már túljutott író ugyanazzal a vonattal, utitársakként kerekedtek fel a nagy kalandra, amelyhez mindegyik a saját vérmérsékletének és írói eszményeinek megfelelően viszonyult, és bár sokszor még a hotelszobát is megosztották egymással, útirajzaikban nyoma sincs a másik jelenlétének, úgy tűnik, mintha mindegyikük egyedül bolyongott volna - többé-kevésbé jóindulatú vendéglátó kalauzok segítségével - a nagy szovjet valóság labirintusában. Csak találgatom, hogy mire szolgálhatott ez a nagyfokú diszkréció, s Illyés útirajzát olvasva egyre inkább az a benyomásom, hogy mindegyik írónk erősen szerette volna megóvni integritását, önálló látásmódját, így az bizonyult a legjobb módszernek, hogy kölcsönösen kizárják egymást a másik látóköréből, mintha mi sem történt volna.
A kritikusok szerint Nagy Lajos az, aki kritikusabb, határozott kifogásokat megfogalmazó útirajzában (amely végül is befejezetlen maradt, s Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság c. lapjában jelent meg s mind a jobb, mind a baloldal elégedetlen és csalódott volt vele kapcsolatban), Illyés Gyula a mértéktartóbb, s a már induláskor magára vállalt objektivitását és jóhiszeműségét végig megőrző munkáját (Oroszország 1934) Zilahy Lajos Magyarország c. lapja közölte 1934. szeptember 12.–október 10. között. Hatása a Nagy Lajosénak pontosan az ellentéte: a baloldal elsimerően köszönti, a benne megfogalmazott fenntartások és kritikák ellenére (még a szovjet fél sem talált benne semmilyen kivetnivalót), a jobboldal pedig nem lát benne "lázító", "propagandisztikus" törekvéseket.
De akkor minek köszönhető a mai fanyalgás, az író mindenáron való utólagos elszámoltatása azért, amit a maga korában a lehetőségekhez képest a legnagyobb tisztességgel elvégzett? Jellemzőnek érzem azokat a sorokat, melyeket az útirajz 1974-es újrakiadása elé írt, mintegy kimondatlanul is vitába szállva azokkal, akik kétségbe vonták írói tisztességét.
"Az 1934-ik esztendő a Szovjetunió történelmében a föllendülés, a nagy újjászerveződés, a béke s jólét meggyökeresedésének, reményének korszaka volt; nem a személyi kultusz és a pörök, hanem az új alkotmány, a boldog helybe jutás előestéje... Kínálkozó lett volna, hogy e közvetlen hangra törekvő beszámolók, ezek a gyanútlan monológok hátteréül odafessük azokat a hatalmas horizontdíszleteket. Nem tettem... Egy szóra odavarázslódnak."
Majd odébb a célirányos szándéknyilatkozat, amihez mindvégig tartotta magát:
"Oroszországi utamon nem annyira a rendszer érdekelt, mint az emberek"
Ha alaposan számba vesszük az Illyés féle utazás földrajzi kiterjedését, akkor elégedettek lehetünk az általa nyújtott képpel: a Szovjetunióban való tartózkodása kb. 6 hete alatt az első hetet a moszkvai utca közvetlen valóságában bolyongva tölti, s csak azután kezd célirányosan, vendéglátói segítségével felfedező utakat tenni egy modern golyóscsapágy gyár telepén és a körülötte felépített lakónegyed szociális intézményeiben ("Azt természetesen nem tudtam megítélni, hogy ez a gyár nem kivételes jelenség-e? Hogy a többiek is ilyenek-e? Nemigen illett bele abba az általános képbe, amit eddig a városról, illetve az utcáról alkottam magamnak."). Amikor végighordozzák a vadonatúj, korszerű csarnokokon, így szól kísérőjéhez:
"– Köszönöm. Gépet már eleget láttam. Embereket szeretnék látni.
– Kérlek.
Meghajolt, karjait széttárva. – Parancsodra. Hányat mutassak be?
Nyolc kemény tenyeret szorítottam meg, nyolc nevet hallottam, nyolc olajos arcba pillantottam.
– Csupa makulátlan gentleman. Első kategóriájú szovjet polgárok.
– Miért, hát több kategória van?
Nyikoláj Pávlovics nem ismerte pontosan a kategóriák rendszerét. A nyolc kitűnő gentleman közül az egyik, egy kis fekete szemű púpos, segített neki.
– Öt kategória, azaz ötféle ellátás van. Az elsőrendű ellátásúak közé tartozik minden fizikai munkás, mérnök, specialista, elismert művész és tudós. Az ő fejadagjaik a legmagasabbak és legolcsóbbak. Kenyérből például két fontot kapnak.
A második kategóriába tartoznak a hivatalnokok, nyugdíjasok, családtagok, tanítók, nevelők. Általában nyolcvan százalékát kapják annak, amiben az első kategóriájúak részesülnek, tekintettel arra, hogy nem végeznek olyan erős testi munkát.
A harmadik rendű ellátás csak elvben van meg. Ide még nem osztottak be senkit.
A negyedik kategória az elsőnél is kedvezőbb. Ez a külföldi specialistáké, akikkel szőrmentén kell bánni. Mindenből bőven kapnak, amennyi csak kell, de áraik jóval magasabbak.
Az ötödik kategóriába tartoznak a főbb állami tisztviselők, népbiztosok, osztályvezetők, katonatisztek ezredestől fölfelé… Olyan arcot vágsz, mintha nem tetszene.
– Csak folytasd.
– …Szóval a tábornokok, gyár- és trösztvezetők, felsőbb pártalkalmazottak. Számuk az egész országban körülbelül harmincezer. Mennyiségben annyit kaphatnak, mint a külföldiek, de drágábban. Megjegyzem, ezek fizetése elég alacsony. Egy gyárigazgató 600 rubelt kap. Mellesleg Sztálinnak is annyi a fizetése."
Nem hagyja ki az alkalmat és fölkeresi a Moszkvában és annak környékén élő, kislétszámú rokonnépek képviselőit (mordvin, vogul, zürjén stb.), ellátogat egy munkáscsaládhoz az új lakótelepre, résztvesz egy ortodox misén, szóba áll egy vallási vezetővel, felfedezi az éjszakai élet sajátosságait, s meggyőződése, hogy Moszkva jobban kifejezi a szovjet valóság sajátosságait, mint Leningrád (amely Európára hajaz), de azért beszámol az ottani élményeiről is: a meglátogatott Arzenál fegyvermúzeumban viszontlátja az oroszok zsákmányolta negyvennyolcas trófeákat, ellátogat a gumigyárba, Rosztovba utazik, majd a sztyeppet is megismeri, kolhozzal ismerkedik, érdekli őt az utcagyerekek problémája is, átnevelő intézetbe látogat, a Fekete-tengerig, Krímig jut s végül, nem várva meg az írókongresszus megnyitását, hazautazik Budapestre.
Azt hiszem, Illyés Gyula nem szorul védelemre, az alább összeállított szemelvénygyűjtemény önmagában is jelzi, hogy objektivitását betartva milyen mélységekig ismerhette meg a szovjet hétköznapokat egy szervezett, irányított szándékú utazás körülményei között az a jóhiszemű író, aki nem szentenciákat, hanem biztos jelzéseket küld az általa látottakról, átéltekről.
" Lelki szemeim előtt, egyéb hasonlatok között úgy áll az orosz nép, mint a jegenye, amelyre az a zöld élősdi növény települt, s ősszel is diadalmas zászlóként lobog rajta. Minél magasabbra nő a fa, annál jobban kérkedik és virul az a zöld fagyöngy, annál több nedvet szí magába. Le kell kopasztani a fát is, ha az ezer meg ezer finom kacs halálos öleléséből meg akarja szabadítani az ember. Erre azonban még a kommunisták sem mernek vállalkozni. Tűrnek, sziszegnek a kis ablakocskák előtt, fogcsikorogva rángatják a lábukat, mint aki rókacsapdába lépett. És igyekeznek titokban, álutakon, egyéni összeköttetések révén elérni valamit. A gyárak, mint tudjuk, központi irányítás alatt állnak, de a valóságban lassanként függetleníteni kezdik magukat, és a központ megkerülésével, közvetlenül egymással lépnek összeköttetésbe, ha valamire gyors szükségük van. A kormányzat ezt helyesli is, el is ítéli. Nemrég hoztak például rendeletet a „komázás” ellen, de ugyanakkor nem fogadják el a termelésben hátramaradt gyár igazgatójának azt a kifogását, hogy a központtól nem kapott kellő időben elég nyersanyagot. Tetszett volna erélyesebb lenni! Vagy élelmesebb!
Hány ingyenélőt tart el az orosz nép? Minden forradalom rengeteget tart el, a kezdetén rendszerint még többet, mint az előző rezsim. A forradalmakat leggyakrabban ezek buktatják meg. Mert ők dolgoznak; lázasan összebonyolítják azt is, ami rendben volt."
*
"Zsúfolva közeleg az autóbusz a Tverszkáján, azaz új nevén: az ulica Gorkavón. Rövid utunk van, gyalog is megtehetnénk, de mivel épp előttünk áll meg, hamar beállunk a sorba és fölfurakodunk. „Vigyázz a zsebedre”, figyelmeztet újra, nem tudom már hanyadszor, egyik új ismerősöm. A tolongásban egy pillanat alatt elsodródunk a kalauznő előtt, aki a bejáratnál ül, s nem is mozdul el onnan. Nem váltottunk jegyet.
A szokás ilyenkor az, hogy az ember a jegy árát a szomszédja markába nyomja, s megkéri, juttassa el a kalauzig. Kézből kézbe vándorol a pénz, s kézből kézbe vándorolva érkezik vissza a jegy is. Így váltanak jegyet azok is, akik a kocsi elején levő kijáratnál kivételesen felszállhatnak: a terhes nők, aggastyánok, rokkantak, gyermekes anyák.
Eddig társaim váltották mindig a jegyet, most rajtam a sor, aprópénzem azonban nincs. Átadok egy tízrubelest legközelebbi szomszédomnak. „Négyet a Vörös térig.”
Tőlem a kalauzig legalább harmincan függnek, hajladoznak a kapaszkodókon. Egy ideig figyelem a kék bankjegy útját. Eltűnik a szemem elől. A közönség – nyugat-európai szemmel –, valljuk meg, nem a legbizalomgerjesztőbb. Tíz rubel sem kis pénz. Legfeljebb odalesz, nyugtatom meg magam, a kötelességnek eleget tettem. Nem vádolhatnak bennünket jegycsalással, melyet különben itt nem is ismernek. Eltelik tíz perc, mindjárt megérkezünk. A jegy s a visszajáró pénz még nem érkezik. Harminc ember közül csak egynek kell némán maradnia, elárulnia a láncolatot, amit a sűrű tömegben, föl- és leszállásban, a kocsi zajában észrevétlenül megtehet. Ha mást nem, tapasztalatot nyerek, gondolom.
Valóban gazdagabb lettem egy tapasztalattal. Ebben a pillanatban valaki megpöccenti a vállam: s kígyószerű mozdulattal hátrafordulva, fején át kezembe nyomja a pénzt és a jegyeket. Ha akarnám, se tudnám zsebre vágni.
Leszállás után kíváncsiságból megszámolom, mennyi érkezett vissza. Pontosan kilenc rubel negyven, egy kopeka sem kallódott el az úton. Társaim érdeklődésére elmondom kis megfigyelésemet, melyet jellemzőnek tartok. Hosszasan tudom csak megértetni velük, mi itt a jellemző. Hogy nem veszett el útközben? Hogy valaki ne adta volna tovább? – Nem, arra még sohasem volt eset. Hivatkozom a zsebtolvajokra.
– A lopás, az más, és ez is más. Az ilyen pénzt még a tolvajok is továbbadják, eszükbe se jutna, ezt elemelni. Itt bizalomról van szó."
*
"– Ki fenyegeti önöket?
– Minden oldalról fenyegetnek. Nem szerveznek-e a környező államok, újabban már Németország is egyre-másra elszakadási mozgalmakat Ukrajnában? Nem szít-e Anglia állandóan ellenforradalmat a Kaukázusban, hogy alkalmat és ürügyet leljen a bevonulásra, azaz a bakui–batumi petróleumforrások megszerzésére? Nem vonulna-e Japán egész az Uralig, ha hagynák?
– Erre oktatják a katonákat?
Erre és a marxizmusra. A vidékről bevonuló újoncok ott kapnak szocialista nevelést, de persze másra is kioktatják őket. A falvakban a leszerelt katonák az új rendszer legkitűnőbb képviselői. Tetőtől talpig átalakulnak.
Megkérdezem, lesz-e háború. Feltétlenül lesz, hallom, méghozzá iszonyú. A mai hadifelkészültséggel pár nap alatt országokat lehet megsemmisíteni.
– Egyszóval, ha lesz is, legföljebb egy hétig tart.
– Azt már nem! A világtörténelem minden háborúját azzal kezdték, hogy csak egy hétig tart. A háború sokáig fog tartani. Tán még tovább, mint az utolsó."
*
"A „hozzáértők”, a nyugati típusú versolvasók és az írók nagy része is Paszternákot becsüli legtöbbre; olyasféle költő, mint Ady – Ady forradalmisága nélkül. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kitűnő költővel, aki állítólag még azt a szót sem írta le, hogy „szovjet”, Ehrenburg társaságában kétszer is találkozhattam. Műveit az állam adja ki, a legutolsót is huszonötezer példányban.
Műveiből egyetlen példányt tudtam szerezni, azt is ajándékba. Moszkvában szépirodalmi könyvet alig lehet kapni.
– Igen – világosított fel Paszternák –, az első nap elkapkodnak mindent. Rengeteg könyvtár van, rengeteg olvasó.
1929–1933 között Gorkij műveiből 19.963.000 példány jelent meg. Mind azonnal elkelt.
Az olvasók nemcsak olvasnak, bírálnak is. A gyárakban egy-egy újonnan megjelent könyvet éppúgy megtárgyalnak, akár a kormány intézkedéseit.
Solohov legújabb könyvével, a Feltört ugar-ral a Szovjetkongresszus kiküldöttei külön ülésen foglalkoztak.
– És mit szólnak az ön könyveihez – kérdeztem Paszternákot –, azokkal még egy munkásgyűlés sem foglalkozott?
Paszternák szerény ember. Nehezen válaszol:
– Tavaly a Szamarkandi Kultúrbizottság húszezer harmonikát és az én összes műveimet igényelte…"
*
"1928-ban észrevétlenül, de nem kevesebb megpróbáltatással és veszéllyel megindult egy második forradalom. A proletárság vagy annak élcsapata: a párt vagy annak teoretikusai öt év alatt végigfuttatták a parasztságot a hitük szerinti fejlődésnek azon az útján, melyet egy korszak alatt kellett volna megtennie.
Azt állítják, ez alatt az idő alatt a kalapács nem ütött le a sarlóra, vagy csak akkor, ha a sarló is fegyverré egyenesült. A kalapács, mondják, traktorokat gyártott, 1933-ig több mint kétszázezret! Ezeknek a szuszogó, nehéz gépeknek kellett a vidéken pótolniok a késést. Ezek tépték föl a kis parasztföldek még friss mezsgyéit, a magántulajdon vidéki jelképeit, s boronálják ma is hatalmas kolhozokba a falvak határait. A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken.
Meghajszolták, az bizonyos. Sokszor nagyon is csak „tényezőnek” tekintették és nem népnek, ahogy ezt Sztálin is odavágta a túl buzgó agitátoroknak, akik kivonultak a falvakba, hogy a parasztokat a földek egyesítésére, a közös gazdálkodásra, kolhozok felállítására rábeszéljék. Sok helyütt nemcsak a földek, az igavonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszélték. A parasztok a nehéz fejükkel nemigen értették a dolgot, és kiegyenesítették a sarlót. „Igen, túllőttünk a célon – mondták a rábeszélők –, tévedtünk” – ismerték be őszintén és nyugodtan, olyan nyugalommal, mintha egy fizikai kísérlet során ejtett tévedésről lett volna szó. Azt hiszem, nem éreztek bűntudatot...
A parasztot mindenki lenézi.
Lenézi a polgár, az arisztokrata, a kereskedő, a hivatalnok. Megveti az is, aki belőle származik. Kifejezhetetlenül lenézi, aki belőle él. Akik esetleg szeretik, azok sem őket szeretik, hanem a célt, amelyre fel szeretnék használni. Tegyük föl, hogy az orosz munkásság szerette őket. Bizonyos, hogy a célt jobban szerette náluk is, különben kíméletesebb lett volna...
Minden faluban lángolt a harc. Napirenden voltak a verekedések, a gyilkosságok, a merényletek. Akár a polgárháború idején. Komoly polgárháború volt ez is.
A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. Ami volt nekik, azt elrejtették. Inkább maguk is éheztek, de nem adták ki.
Szörnyű esetek fordultak elő.
A gazdag parasztok nem vetették be a meghagyott földet, és erre beszélték rá a szegényeket is. Sok helyen sikerrel. Nem egy járásban kitört az éhség. A kolhozokban közben keresték a munkásokat, de senki sem jelentkezett.
Uljánovszkban egy kulák felesége az éhségtől és rémülettől tébolyultan rohant a Gépéuhoz. A férje baltával agyonverte a saját apját, mert az egy kis rágnivalót akart kikaparni magának a trágyadomb alá rejtett búzából. Mire a Gépéu kiérkezett, a férj fölakasztotta magát. A titkos veremben harminc mázsa búzát találtak.
Ugyancsak az egyik uljánovszki kolhozból, ahová hasztalan várták a munkásokat, eltűnt egy tehén. A nyomozókat figyelmeztetik, hogy az egyik házból, egy kulák asszony házából, akinek a férje elvándorolt, friss vérszag terjeng. Behatoltak, a tehenet nem találták, de ott találták az asszony három gyermekét átvágott torokkal. Az anya eltűnt.
Nem adták meg magukat.
Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra keltek: deportálták őket. Ezrével küldték Szibériába, ahol – így mondták nekem, akiktől érdeklődtem – külön falvakat, külön kolhozokat rendeztek be nekik; ott úgy élhetnek, mint bárhol a kolhozisták. Egyik ismerősöm, aki onnan jött, azt állította, hogy azok a kolhozok már példásan működnek. Vasútépítésre is sokat beosztottak, „rendes napszámosfizetéssel”. Sokat egyszerűen csak kitiltottak a faluból. Ljubov Voroncova Luganszkban tízes-húszas csoportokban látta őket a Don partján éhezve, fázva heverni; ugyanakkor, midőn a vagongyárba munkásokat kerestek. Nem, nem mentek dolgozni a szovjetnek, inkább éhen haltak.
Rá lehet ismerni bennük minden idő és fajta elvadított parasztjára.
De vajon el kellett-e őket így vadítani? Szükséges volt-e ez a kíméletlenség? Nem volt-e más út?
– Milyen más út lehetett volna? – kérdezte ellenvetésemre Novgorodban egy magas pártfunkcionárius.
– Hát milyen az a szocializmus – kérdeztem én is –, melyet nem lehet békés szóval megértetni?
– Megértetni? – csodálkozott rám. – Hát meg lehet értetni egy kapitalistával, hogy adja át a vagyonát, hogy kommunista legyen?
Egyszóval, úgy bántak el velük, akár annak idején a kapitalistákkal.
– De csak a kulákokkal! Hisz ma is vannak vidékek, ahol a parasztoknak csaknem fele egyéni gazdálkodást folytat. A beavatkozásra csak ott került sor, „ahol a szegényparasztságot még egyszer fel kellett szabadítani a rajtuk basáskodó gazdag parasztok alól”. Főleg a Kaukázusban és Ukrajna némely vidékén."
Az Illyés Gyula által követett írói módszernek köszönhető, hogy ez a műve ma is épp úgy élvezhető, elfogadható és érvényesnek tekinthető, mint megszületése pillanatában. Nem a hit, nem a szeretet vagy a gyűlölet oldaláról közelíti meg a valóságot, hanem a megértés szándékával. És ez az, ami emberileg-művészileg átsegíti őt az időn.
Illusztráció: A fiatal Illyés Gyula
