„Kották” egy régóta tervezett „vízizenéhez”

(Az alábbi ismertető az Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének készült, 2010. júniusi szám)

Évekkel ezelőtt visszhangos, közös projekt forgatókönyve készült el Hargita és Kovászna megyékben: uniós források lehívásával építsük ki a BORVÍZUTAT! Vagyis, érvényesítsük azt a hálószerű, összefüggő rendszert - s tegyük meg a mozgósítást ennek érdekében -, mely elméletben már régóta egységes, páratlan, országos jelentőségű kincs. Magyarán: a székelyföldi borvizekről és (gyógy)fürdőkről van szó.

A nagyszabású, igényes projekt egyes helyi elemei azóta elkészültek ugyan, de ami a legfontosabb lenne, a helyi önrészek elmaradása, egyes helyhatóságok gyenge anyagi helyzete miatt maga „Az Út” még várat magára. Sőt, fennáll a veszély, hogy a megítélt uniós támogatástól is elesik a terv.

Pedig létezik már két alapvető, népszerű szakmunka, amelyek a Hargita megyei Polgár-Társ Alapítvány és a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület szakemberei állítottak össze, s amelyek bátran a projekt szellemi kalauzául szolgálhatnak.

Az első, a Székelyföldi fürdők, gyógyhelyek (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva, Herczeg Ágnes, Takács Edvárd) 2005-ben jelent meg, s monografikus alapossággal és rendszerezésben, kitűnő archív és jelenkori, gazdag képanyaggal ismerteti a különböző tájegységek hajdanvolt fürdőit és mai állapotukat. Olyan az egész, mint egy megbízható kalauz, aki egyként otthonos nem csak térben és időben, hanem a tárgyhoz fűződő tudományokban is.

Négy évvel később, 2009-ben megszületett aztán a másik, az előbbihez szorosan kötődő munka: a Székelyföld borvizei (szerkesztők: Jánosi Csaba, Péter Éva), amely hasonló koncepcióban és köntösben, a már ismertetett teljességigénnyel most a borvízkutak azonosításával, osztályozásával, jellegzetességeik feltüntetésével és hasznosítási esélyeivel foglalkozik. Együttesen tekintve a kettőt, olyan biztos alapjai lehetnek a projektnek, mint egy kottagyűjteményt tartalmazó partitúra a tervezett vízizenéhez. Sajnos, a továbblépés azért nem tűnik azonnali lehetőségnek, mert a szervezettség és a globális gazdálkodás olyan fokát követeli meg minden, a projektben érintett szakembertől, intézménytől és helyi vezetőtől, amiről egyelőre még csak a koncepció kidolgozói, az elméleti feladatok elvégzői adtak tanúbizonyságot. Ámde, amíg egy összefoglaló monográfia/kézikönyv csak néhány ember közös munkájának összehangolását feltételezi, addig a Borvízút kivitelezése pontszerűen szétszórt, különálló közigazdasági felelősségű és koncepciójú egységek cselekvési integrálásáról, az önállóság ellenére összetartozó természeti javak közös ütemű és szintű kiaknázásáról, fejlesztéséről és karbantartásáról szól.

A gyakorlat - a már felújított, kitisztított kutak, fürdők, a megteremtett (igaz, a lehetőségekhez és az igényekhez képest liliputi) borvízmúzeum, a kisebb-nagyobb helyi létesítmények karbantartása, üzemeltetése és vállalkozás alapú menedzselése - azt mutatja, hogyaz a kevés, szétszórt eredmény képtelen ellensúlyozni az idő okozta degradálódás ütemét; a nemrég kicsinosított fürdők például legtöbb esetben nem találtak valós gazdára a helyi közigazdaság szerveinél, a befektetett munka pedig, a sok esetben önkéntes hozzájárulásként beépült cselekvés rövid idő alatt értelmét vesztette, önmaga ellen fordult. Ezért írhatta le 2009-ben is Potozky László, a környezetvédő projektjeiért a Zöldövezet 2009 keretében nemrég országos első díjat kapott Polgár-Társ Alapítvány elnöke a borvizes könyv előszavában: „Ha külföldiek kérdik, melyek Székelyföld legfőbb jellemzői, mindig a több mint kétezer borvízforrás bemutatásával kezdem a bemutatást, mivel ezt tartom legjellegzetesebb természeti örökségünknek. Nyilvánvaló, ilyen esetekben egy rövid, futólagos bemutató keretében lehetetlen megismertetni ezt a kincset, melyet még mindig nem vagyunk képesek kellőképpen és fenntarthatóan értékesíteni.”

Különösen érdekes a nemrég megjelent könyv végén helyet kapó két tanulmány: egyik a borvizek palackozásának helyi történetéről, a másik a borvízcímkék reklámgrafikai sokszínűségéről, a helyi jellegzetességeket hordozó funkciójáról szól.

Mindenképpen öröm, hogy a két „partitúra” már megvan, most már csak a „hangszerek” és a „zenekar”, illetve a „levezénylés” kell ahhoz, hogy ez az egész „vízizene” a maga teljességében kitárulkozzék...

Cseke Gábor

Illusztráció: Borvízforrás * Fotó: Kása Béla

Székely "frizsider"

Második napja ülnek kemény mínusz fokok a Csíki-medencén: annyi szerencsés és kegyes halasztás után a tél végül is komolyan vette magát és hivatását és tábort vert a hegyeink között is. Tegnap mínusz 25,5 C fokot mértek a város határában, ma már csak mínusz 21-et. De időjósok szerint a természetnek nem egy-két napos szeszélyéről van szó...

Sikerült eddig minden hideget túlélnem, életemben nem is a mostani a legnagyobb próbatétel. Rekordhidegemért vissza kell mennem 25 évet az időben, 1985 januárjának végéig, amikor is néhány napig Gyergyóalfaluban tartózkodtam, a bukaresti napilapom (Előre) által szervezett gyermekhoki-bajnokságon. Visszaidézéséhez naplómat hívom segítségül (a nemrég megjelent Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis, 2009 alapján...)

*

1985. január 10-21. Rátört a világra a hóvihar, majd a fagyos hideg. A vonatok óriási késésekkel indulnak, szerencsére jegyem van. A miénk metsző szélben gördül ki, csüdig érő hóban.Tartjuk a késést, de újabb perceket már nem adunk hozzá. Mindenki menekül haza Bukarestből, ki merre lát.

Gyergyószentmiklóson - Alfaluba igyekszem, ahol az idei gyerekhoki bajnokságot szervezi az Előre - jó páran várnak, egy autóval: volt igazgató, műhelytanár és a többi, akiket nem ismerek. Beszéltek a városi milícia parancsnokkal, hogy a vasárnap ellenére, mikor tilos a szemlyautóval közlekedni, leszaladhassanak velem Alfaluig, ahol nem áll meg a gyors. Az megígérte, hogy ez egyszer „félrenéz".

Percek alatt csodaszép téli tájban, recsegő havas világban találom magam. Éjfél elmúlt, kollégáim nemrég feküdtek le. Előkerül a fásládából egy üveg, azt mindjárt megdöntögetjük a találkozás örömére.

Rendkívül hideg reggelre ébredünk. A sz.rás a legnehezebb, ki kell menni a vécére hátra, az udvarba, az istállók mögé. Reggelente erősen s hosszan gondolkozunk, hogyan s egyáltalán kimenjünk-e dolgunkra. Persze, hogy kimegyünk, utána meg olyan fürgén és boldogan szaladunk fel, mintha éppen életünk nagy győzelmeit aratnánk.

Egyre hűl az idő. Vasárnap elérte a rekordhideget, ami hétfőn is kitartott. Egész éjszaka tüzeltünk. A megyei pionírszervezet felelőse, R. a reggeli öltözködés közben lebénult, porcbántalmai kiújultak, én meg borzadva emlékszem vissza egy korábbi marosvásárhelyi kalandomra, amikor megcsúsztam a jégen és odakentem magam, háttal az aszfalthoz, utána hetekig nem voltam jó semmire, a szpondilitiszem fellángolt. Most minden igyekezettel próbálok jól lépni, nehogy én is megjárjam. Idegenben ennél nagyobb baj nem is érheti az embert.

Életem eddigi legnagyobb hidege. Hivatalosan -35 fok, de a polgármesternő szerint ennél jóval zordabb az idő, de ezt senki sem meri kimondani, mert akkor törvény szerint rendkívüli intézkedéseket kellene hozni. Minden percben tudom, hogy egy veszélyes kaland kellős közepébe kerültem (a „vihar szeme"?!), s úgy igyekszem élni, no meg átélni mindent, hogy egy életre elraktározódjék.

Nehéz a szervezésből részt vállalni és közben tudósítani is. Arra jöttem rá, jobb, ha kollégámmal megosztjuk a szervezés meg az írás gondját is, így legalább lesz valami közös témánk, ami összeköt, és egyikünk sem érzi majd kisemmizve magát. Befutott a fotósunk is, s a hármas együttműködésből talán születik egy életízű tudósítás a hideg alól.

1985. január 22. Megszűntek a vidéki rádióstúdiók, s emberek százai maradtak munka nélkül. Hogy miért volt erre szükség, nem tudni, és mindenki a Damoklész kardját látja lógni a szellemi élet feje fölött. Ma itt csap le, holnap ott... Hol helyezkedjen most el ennyi ember? Mi egy ilyen lépésnek a „humanizmusa"?...

1985. február 7. Letelt egy év, és újra le kell adni az írógépek billentyűzetének "ujjlenyomatát". Az egyik géppel elkészültem, de a többit már nem volt se erőm, se időm elcipelni a milíciáig és vissza. A szomszédnak bezzeg hazaadták a legépelendő mintát; tőle fogom elkérni, hogy nyugodt körülmények között elvégezzem, és ne a váróban, ahol szorongunk mint a heringek. Csak még azt nem tudom, hogyan játsszam ki a rendőrök éberségét az őrsön, s úgy tegyek, mintha a gépek is velem lennének?

1985. február 13. Telefonáltak Gyergyóalfaluból: nagy ováció fogadta az Előre riportját és a prózaverset a kemény fagyról. A néptanácsnál összegyűlt legalább a fél falu, s itt felolvasták az egészet, elejétől a végéig. Nagyobb eseménynek bizonyult ez, mint az egész sportrendezvény, amit ott együtt átéltünk. (Mondjuk, ha a fele igaz, akkor is több, mint amire számított az ember...)

Alfalvi tüzek

1.

Nem voltam még Szibériában, sem a Távol-Keleten. Nem jártam az Antarktiszon és Grönlandon sem, nem beszélve Alaszkáról. Úgyhogy csak annyit tudtam mostanig: időnként fázom. De azt már nem, hogy milyen a valódi hideg.

2.

Amikor fülsértően ropogni kezd a hó, s a hajnali falu utcáin vonulókat büntetni kellene zajártalom miatt;

amikor a védtelen orrok és fülek hegye egyik percről a másikra elfehéredik;

amikor befagy a kút vize a kert végében;

amikor a belső ablakokra is húsos virágokat ültet a hajnali fagy;

amikor jégcsap dermed bajuszra-szakállra,

amikor a tompán pengő sínek váratlanul elroppannak;

amikor a kutya már nem is sír, hogy beeresszék a házba, csak nézi merőn, sorsába beledermedve, a csukott ajtót;

amikor olyan egyenesen szalad föl kéményből a füst, ahogy a függőón törekszik a mélybe;

amikor a gázolajjal működő autó motorja sóhajtva hörög és leáll;

amikor a kamrában jégkockává változik a reggelire félretett sonkaszelet;

amikor egy pillanatra se szabad megállni, mert ki tudja, vezet-e még út tovább;

amikor a marhák szomjasan bőgnek az istállókban, s a kondérban melegített víz kihűl, amíg az udvaron átér;

amikor a gőzölgő tea szívderítő látványa nincsen egyenes arányban a folyadék hőfokával, mert mikor a szádhoz emeled a csészét, csak langyos lötty az egész;

amikor szakad a vinilin, törik a gomb, az üveg, nem nyúlik a gumi és nem köt a cement;

amikor a befagyott vizeket nem lehet megkülönböztetni a havas partoktól;

amikor csillámló, játékos páraszemcsék röpködnek a szikrázó levegőben, ahol józsefattilásan "összekoccannak a molekulák";

amikor az öregeknek téglát melegítenek az ágyba, hogy még egy napig ki ne hűljenek;

amikor egy tányér leves többet ér a megváltásnál;

amikor biztos, hogy a higanyszál makacsul süllyed lefelé.

3.

Életem első igazi tele, amit az ország leghidegebb pontján éltem át: kell-e ennél nagyobb élmény - szenzációnak?

Emlékeztetőnek?

Magányos, fagyos gyermek-félkesztyű előttem a havon, kínosan önmagába zsugorodva a hidegtől, mint szalonnabőr a parázson. Látványa riasztócsengő a fejemben. Úgy gondolok vissza rá az otthoni hőfokon, mint egy félig elvesztett ütközetre. Élénk, kristályosan metszett képekben őrzöm meg azt, amit január közepén átéltem.

Láttam a jönni nem akaró buszra váró, néma utasok eszeveszett topogását.

Láttam a csöndben sikló szánokat az istállók felé igyekezni, hogy szénát hozzanak az állatoknak a havasokból.

Láttam a falusi postást, zsákjával görnyedt télapóként csúszkálni a fagyos úton.

Láttam a hóval a kéményekhez szögezett gólyafészkeket, amelyek mélyén a tavasz ígérete sejlett.

Láttam a deres pofájú lovakat, és láttam a kiülő zúzmarát a nadrágok élén.

Láttam a fagyot, és láttam a hideget.

Napokon át néztünk farkasszemet egymással.

4.

„Nem probléma!" - így az alfalviak. - Néhány fokkal hidegebb van, mint máskor, de megleszünk..."

Akkor döbbentem rá, hogy ez még mindig nem az a Hideg, ami mindent lebénít, átalakít és kiforgat önmagából.

Senkit se hallottam panaszkodni, se gyalázkodni.

Az emberek végezték, amit ebben a hidegben kellett - a közösben és odahaza.

Nevettek és reménykedtek, és ugyanúgy kinyitották az üzleteket, mint máskor.

A gazdaságban zavartalanul készülődtek a zárszámadásra.

A székház folyosóján, faládákban talajból kimetszett földkockák sorakoztak, bennük az addig kitelelt búza alélt szálai. Pár nap múlva majd „leolvashatják" róluk, miként igazgatja el ez a tél az idei kenyér sorsát.

A hőmérő nem tudott olyan értékeket mutatni, hogy elvegye az emberek kedvét a küzdelemtől.

5.

Napokon át, Fagyország szívében élve, fennen tanúsíthatom: az alfalviak élete nem leányálom!

Szinte hallani, ahogy a tél szétküldi zimankós követeit az egész világon.

Az éjjeli gyors fülkéjében, sálban-kucsmában kucorogva, észre se vettem a körénk csapódó reggeli zúzmarát.

Vittem magammal a legyőzött hideget, s benne az alfalvi tüzek fanyar illatát.

(Bukarest, 1985 január)

1985. február 14. Este egész egyszerűen kialudt otthon a gáz Kihűltek a fűtőtestek, mi pedig dideregtünk. A Bozót rossz szelleme ül rajtunk. Amióta írom és benne élek, egyvégtében csak a hideggel vagyunk elfoglalva, mintha a föld is kihűlni készülne. Vajon, ha befejezem a megfagyott hegymászók históriáját, lecsillapodnak majd a megháborgatott „elemek" is?

1985. február 19. Csodás képet készített a hegyről egy zsílvölgyi technikus, Németh Ferenc. Ott él a petrozsényi hegyek világában. A hóhatár jó ismerője. A képen egy kis fenyő, a tél takarásában és fogságában. Egyéb semmi. Csak alant a hűvös messzeség. Jelszava: Fel, egyre fel! Az ember amúgy észre sem veszi, hogy átlépte a határt, amit pedig nem lenne szabad megtennie. Aki benne van, apránként süllyed bele a szituációba, ahonnan aztán már nincs visszaút. És ez annyi mindenre érvényes!

Illusztráció: Meteorológiai megfigyelő állomás Gyergyóalfaluban, 1985 telén. Fotó: Imreh S. István

RMSZ-olvasmányok: A megrohant és felszabadított Erdély (4)

(Folytatom Pilisi Lajos dokumentum kötetének bemutatását a 2005-ben megszűnt Romániai Magyar Szó alapján.)

*

Brassói kalendárium

Mi volt nekünk Brassó? Kirándulóhely, látnivaló, nyaralótelep. Valami, ami talán még Pozsonynál is messzebb esett - vonaton. És most mégis hogy fáj Brassó, ó, hogy fáj. Szinte annyira, hogy még az ide- oda ténfergő lapossapkás brassói diákok is mind külön-külön fájnak. Végigszaladozik szemünk a diákmellekre cifrázott szokatlan színű szász szalagokon és még azok se úgy rikoltanak, mint egynéhány év előtt. Most azok is másképp. Brassó fogságba került, Brassót elkötötték, Brassóból örömtanyát gyalázott a szemérmetlen szomszéd, Brassó beleesett a mellünkbe és legmelegebbjén könyökölt magának helyet.

Brassó, a román lélegzetek hőmérője, már két évvel ezelőtt megrezdült és már két évvel ezelőtt felpanaszolta, hogy a bukaresti bojárság szerelmes lehelete égeti az arcát. Akkor ijedt és szégyenlős leányzónak csúfoltuk Brassót. Azóta megözvegyült a leány. A hadüzenet keddjén bibliás gyászba takarózott el, és könnyével gyöngyözte teli a meglengetett fehér lobogót. A jajkiáltások és csendőrgyilkolások éjszakáján Brassó künn az utcákon tipródott, a kávéházakban alélt, a színházban szendergett, és mindent és mindeneket cselekedett, csak ágyban nem feküdt. Brassót ezen az estén perzselte a párna, és kiokádta az ágy. És amikor a Varázskeringő vigasságai között azt súgták a páholyban üvegező gróf Mikes fülébe, hogy a szorosban állanak a románok, Brassóban senkit sem kellett feldobolni a jajjal várt hírrel. Brassó talpon volt, és az idegen színekkel cifrázott mellekből egyszerre és forró erővel csapott ki az Idők éneke: Isten áldd meg a magyart. Ennek az elfelejtett költeménynek fájdalmas ízével széledt széjjel akkor a város és egynéhány pillanat múlva már pattogtak is a fegyverek a tömösi szorosban.

És senki se futott, és senki se lelkendezett. Miért is, hiszen katonaság állott a szorosban. Kevés katonaság? Igen, de székelyek - mondták a brassóiak… Ó, a nagy és próbátkérő pillanatokban egyszerűk és tiszták az érzések, és kurták a szavak. Amikor a brassóiak azt mondták, hogy a székelyből kevés is sok, csak egy sóhajtásnyi szakadt a szájukra azokból a messzi szavakból, amikkel az első flandriai lovag köszöntötte a végek védelmére rendelt székely ispán, kevéske, kemény hadait.

- Székelyek állanak a szorosokban - szólottak bizakodva a brassóiak és nem is csalódtak a bizakodásukban. A székely öklök időt birkóztak azoknak, akik útra kerekedtek, és azoknak is, akik számot vetettek a jövendővel és bevárták az ellenséget. Brassó megrohanása és átadása száraz szavakban az alábbiakban pereg:

Szierberth Róza predeali postáskiszasszony esti tíz óra után puskaropogást hall, kinéz, és nyomban csengeti Brassót: Betörtek a románok. Utána telefonon szólítja a határőrséget, és annak is leadja a hírt. Burg Kornél határ-rendőrkapitány autóba ugrik és Predeal felé hajt, de sortüzet kap, és visszafordul. A románok hirtelen megszállják a predeali postát, és elfogják a postaépületben tartózkodó magyar tisztviselőket. Ezek: özv. Tutsek Gáborné, Tutsek Margit Szierberth Róza, Bajcsi Margit és Lánczy Béla és Lőrinczy Dezső vasúti hivatalnokok. A fogságba esett magyarokat gyalog viszik át Romániába. A nők Bustenibe kerülnek, a férfiak tovább az ismeretlen sehovába, ahol a többi lemarasztaltakat őrzik. Az asszonyfoglyok később Czernin gróf jóvoltából Svédországon keresztül haza. A menekülésnél elsőnek az Osztrák-Magyar Bank és a botfalvi cukorgyár érkezik a vasúthoz. A magyar sajtó cikkeket közöl, és biztosítja a polgárságot, hogy minden menekülni akaró kijuthat a városból. Ezenkívül falragaszok útján is nyugalmat int. Hétfőn reggeli hatkor indul az első menekülővonat, és a következő 36 órában szakadatlanul robognak a Kolozsvár felé futó kocsik. A vasúti személyzet éjjel-nappal robotol. A város hétfőn kiürül, és a Brassóban maradt magyarok, mintegy félezren, felkeresik Moór evangélikus főesperest és dr. Papp főrabbit, és a kezeikbe teszik további sorsukat. A hétfő éjszaka is elmúlik, és Brassó áll. A nyolcvankettesek egy tapodtat sem tágítanak. Kedden délután egy utolsó menekülővonat indul. Ezen futnak: Moór Gyula főesperes, dr. Papp Lajos főrabbi, Verzán Lukács cukorgyári igazgató, Fritsch Manó kereskedő, Martinkó Margit tanítónő, Sárosi Lajos szűcs, a visszamaradt magyarok egy része és az utolsó vasutasok.

Mindjárt a menekülővonat eltávozása után visszavonulásra kapnak parancsot a nyolcvankettesek. A parancs nehéz szívvel, de rendben teljesedik és ezzel megnyílik az út Brassó felé. Baiulescu doktor vállalja a kínos szerepet, és eléje megy a román csapatoknak, és átadja a várost. Baiulescut Darwari ezredes fogadja. Az ezredes ígéretet tesz, hogy minden kártól, zaklatástól megkíméli a várost, és megoltalmazza a magánvagyont. Szerdán a katonai parancsnok kihirdeti, hogy a mai naptól dr. Baiulescu a polgármester, és hogy Brassó a román királyság területéhez kapcsoltatik. A hivatalos nyelv a román, de aki nem beszéli, az használhatja a németet, és a magyart is. A fegyverek mind beszolgáltatandók. Mind eme intézkedések megtartásáért pedig a polgárság közül kiválasztott negyven jobbmódú és előkelőbb túsz feje felel. Ez szerdán történt. Ugyancsak szerdán hantolták el a szorosokban elesett nyolcvankettesek holttesteit is. A szép nyolcvankettesek, a jó harisnyások, a nemes székely kevesek, halálba lankadt bátor testeit, akiket ezer év után újra apáik lábanyomába sajgatott a sors.

Nagyszeben ostroma

A román hadüzenet napján, a vasárnapról hétfőre viradó éjjel, az a gazdátlan hír inalt Nagyszebenben háztól-házig, hogy a román katonaság áttört a határon, és útban van a Procsesd felé. Az alsóváros hirtelen talpra serkent, megélénkültek az utcák, és mindenki fejvesztetten szaladgált, pakolt, kérdezősködött. A virradó hajnal hétfőn egyetlen lakóst se talált ágyában. Reggel a szebeni újságok külön kiadásban hozták a helyi katonai parancsnokság hirdetményét. A hirdetmény kevés szava azt adta tudtul, hogy Románia hadat üzent, és ezt előreláthatólag követni fogja a határszéli városok, így Nagyszeben kiürítése is. A hirdetmény azt is leszögezte, hogy egyelőre nincs ok semmi nyugtalanságra, és hogy az állomásnál Rückauf ezredes intézkedik, aki minden kérdezősködőnek útbaigazítással szolgál. A katonai hirdetményt nyomon követte az alispán rendelete, amit a közigazgatási hatóságokhoz küldött. Az alispán sürgősen intézkedett, hogy az állami javak biztonságba jussanak, és egyben elrendelte a tisztviselők családjainak elutazását. A hétfői délelőtt folyamán ugyancsak ily értelmű rendeletet hozott a katonai parancsnokság is, a tiszti családok és hozzátartozóik elutazásáról.

Hétfőn délelőtt, tehát a hadüzenetet követő reggelen kezdődött meg Nagyszeben kiürítése. Az első vonatokon a keretek, a katonák és a hozzátartozóik távoztak a városból. Ezeket a vonatokat nyomon követték a tisztviselők hozzátartozóinak vonatai. Ugyancsak hétfőn intézkedett Wohlbaum Frigyes főispán Dörr Albert polgármester, hogy az állításkötelesek azonnal elvonuljanak, valamint a fölmentettek is. Haupt Frigyes törvényszéki tanácselnök külön rendeletet adott ki a törvényszéki tisztviselők számára. Dörr polgármester a városban maradt.

A tisztviselők és a keretek távozása után csupa feszültség lett a város. Minden ember a másikat kérdezte, hogy mi lesz, és senki se akadt, aki feleletet tudott volna adni. Az államhivatalok a helyükön maradtak, úgyszintén a csekélyszámú katonaság is.

Kedden délután öt óra tájban porlepte falusiak hozták a hírt, hogy a román csapatok a Riu-Szádon keresztül a Códra ereszkedtek alá. A román katonaság lerohanását megelőzte Dachlen direktor, a szebeni villamosművek igazgatója, aki a vízierejű villamosművek telepeit még idejekorán felrobbantotta. Ugyanígy felrobbantották a Cód- patakon átvezető összes hidakat is, és ezzel lehetetlenné tették, hogy a román katonaság trénje, tűzérsége közelférkőzhessen a városhoz. Kedden este, a robbantások után, már útrakészen álltak az összes hivatalok. Kedden nyolc órakor a katonai parancsnokság rendeletet bocsátott ki, hogy mindenki, aki készen áll, azonnal vonuljon ki a városból. Ezt a rendeletet nemcsak a magyar közönség teljesítette, de sietve teljesítették a románajkú lakósok is, akiknek mintegy kétharmada már az első parancsszóra elmenekült a városból. A Szebenben tartózkodó pénzintézetek a hivatalos kiürítésig pontosan teljesítették kötelezettségeiket és gyors kézzel, minden fennakadás nélkül bonyolították le a forgalmat. Minden betevőnek 300- 400 koronát fizettek ki, hogy az útnakindulók garastalan ne maradjanak. Nagyszeben kiürítése után egyetlen pénzintézet maradt csak a helyén, az Albina. Az Albina igazgatója, Lissay József, még az utolsó percekben is fizetett, és nemcsak a maga tétjeit, de pénzt adott a Nagyszebeni Általános, a Földhitel és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank könyveire is. Tette pedig ezt mindenféle melléktekintetek és személyválogatás nélkül.

Kedd, szerda, csütörtök a menekülők napjai voltak. Csütörtökön a román katonaság már Nagydisznódnál állott, tíz kilométernyire Nagyszebentől. A hátramaradottak ekkor határozták el a város átadását, hogy megkíméljék a bombázástól. A legutolsóknak távoztak Nagyszebenből dr. Gundhardt városi orvos és Bransch Rudolf országgyűlési képviselő. Ezek ketten gyalog futottak Ladamosig. Bransch képviselő maga tolta csekélyke podgyászát mintegy húsz kilométer távolságon.

Csütörtökön reggel, amikor már köztudomású lett, hogy a leereszkedett román katonaság Nagydisznódon táborozik, a szebeni polgárság elhatározta a város átadását. Szeben középületeire fölrebbent a fehér zászló, és egyben tudtára adták a hátramaradt közönségnek, hogy a városi közraktárak felhalmozott élelmiszerkészlete mindenkinek rendelkezésére áll, és mindenki annyit vihet onnan, amennyit akar. Az egész csütörtöki délelőtt azzal telt el, hogy a szebeni lakósság megosztozott a város élelmiszerén. Az osztozkodáson a román ajkú lakosság nem mert résztvenni.

Csütörtökön délután dr. Preda Vazul tekintélyes ügyvéd és Burger Károly, a város leggazdagabb polgára kocsira ültek, és átszekereztek Nagydisznódra, hogy az ott állomásozó román katonai parancsnokkal tárgyaljanak. A megbizottakat a román parancsnok nemcsak szívesen, de valósággal megdöbbenve fogadta, és amikor a megbizottak arra kérték, hogy kímélje a város hátramaradt, békés polgárságát, azt válaszolta nekik, hogy ez természetes, és az ilyesmit nem is kell külön kérni. A parancsnok ezután visszavonult tisztjei társaságához, és amikor előjött, a következőket mondta a küldöttségnek:

- Tudomásul vesszük a város kiürítését, a polgárság békés szándékait és az átadást, de egyelőre nem vonulunk be Nagyszebenbe. Úgy határoztam, hogy a hivatalos bevonulás csak szombaton fog megtörténni, addig óva intem önöket minden ellenséges magatartástól.

Mi lehetett erre oka a parancsnoknak, azt ma már nem szükséges fejtegetni. Bizonyára nem a román erőkben való bizakodás, hanem a kétség: vajon lehetséges-e Nagyszeben kardcsapás nélküli bevétele. Dr. Predat a parancsnok Nagydisznódon tartotta.

A román járőrök csütörtökön kezdtek óvatosan és tapogatózva előszivárogni Nagydisznód felől. A Szebentől tíz kilométerre táborozó román csapatok két irányból jöttek: az egyik rész a porcsesdi úton, a másik a Cód felől, a Riu-Szádon és a Bucsecs-havason keresztül. A valea-fratei őrség erősen tartotta magát, de a túlerő elnyomta. A magyar csendőrség és a hozzájuk beosztott népfölkelő-különítmény kemény harcok között vonult vissza, és nemcsak véres veszteségeket szenvedett, de okozott is. Ezekben a harcokban résztvett a porcsesdi vasúti őr is, aki a családját nekiindította a hegyeknek, és maga egy elesett csendőr fegyverével verekedett tovább. Ez az őr megmenekedett a pusztulásból, és később rátalált a családjára is.

A román katonaság előnyomulását megkönnyítették azok a műutak, amiket a Magyar-Olasz Erdőipar munkásai építettek ki. A Födeles-havasról ide ereszkedtek alá a román csapatok. A műutakon való gyors előrejutás ellensúlyozására a határőrség felrobbantotta a feleki vashidat és az Olthid- megálló melletti vasúti hídátjárót. Ez az elővigyázatosság már hétfőn megtörtént. A románok kerülő úton és a havasokon keresztül történt leereszkedése a lapályon találkozott össze, így a mi határőrségünk sürgősen vissza kellett vonuljon, hogy a túlerő hátba ne kapja őket.

...Nagyszeben a két front közé került. Az északi külvárosban a románok csörtették a kardjaikat, a régi városban a honvédek ütöttek tanyát. Az őrjáratok ha összetalálkoztak, sűrű puskatüzeléssel köszöntötték egymást. A román tűzérség szeptember 19-től 22-ig ágyúzta a várost, de kevés kárral. Az ágyúzás úgyszólván csak az ablakoknak ártott. Szeben város harmincötezer lakosa közül hétezer maradt a város falai között. Dörr Albert polgármester állandóan a hivatalban tartózkodott, ugyanígy állandó szolgálatban állott a rendőrség és a tűzoltóság is. Szebenben a bombázás alatt többször megfordultak nemcsak a katonai vezetők, de a polgári megbizottak is. Gróf Bánffy Miklós autóval közelítette meg a várost. A kíséretében lévő két hölgy, báró Bornemissza Elemérné és gróf Bethlen Istvánné vállalkozott a feladatra, hogy kimenti az ostromlott városba szorult gyermekeket. Egy Szeben körüli magyar hadosztályparancsnok húsz szekeret adott a gyermekmentőknek. Amikor a hölgyek gróf Bánffy Miklóssal az ostromlott városhoz érkeztek, az a román tüzérség tüze alatt állott, és várniok kellett amíg az ágyúzás megszűnik. A háromtagú társaság és egy bécsi orvos Kolozsvárra mentette a Kinderheim harminc csecsemőjét, az óvoda hetven ápoltját és a Teresianumbeli összes árva gyermekeket. A román tüzérség többször utána lőtt a sötétben poroszkáló kocsiknak.

Nagyszeben vízvezetékét az ellenség már az első napokban elvágta, így a városban rekedt közönség a kutak vizére szorult, amit mindenki maga cipelt haza, és forralva ivott. A gazdátlan város, piac híján, a készletekből tengődött. Az első rémületre minden kereskedő bezárt, és egészen elnéptelenedtek az utcák. Később, mikor sűrűbb lett Szebenben a katonajárás, az utcák is kiélénkültek, sőt egyik-másik kereskedő ki is nyitott. Huszadika után már az éttermek, a kávéházak és a cukrászdák is kinyitottak. Szebenben az ostrom alatt állandóan ki- és bejártak az emberek. A forgalmat a páncélvonat közvetítette. A páncélvonat vitte biztonságba a hátramaradt műkincseket is: így a szász egyetem levéltárát és a Brukenthal- múzeumot.

A "Siebenbürhisch-Deutsches Tageblatt" Paschek József nyomdatulajdonos szerkesztésében az ostrom alatt is mindennap megjelent és vezércikkeit leggyakrabban Reiner őrnagy, a szebeni állomásparancsnok írta. A legérdekesebb cikke az alábbi levél, mely a szeptember huszadiki számban jelent meg:

"Mélyen tisztelt Szerkesztőség! Meglepetéssel olvastam becses lapjában a »Pester Lloyd« egy közleményét, amely szerint Nagyszebenben szabad királyi város magisztrátusa Zomborba, Városháza 31-32. alá költözött. E bizonyára jóhiszemű közlemény sajnálatos félreértésekre adhatna okot, azért itt közhírré teszem, hogy Nagyszeben szabad királyi város ma, mint azelőtt és ezután is, a Fleischergasse 1. számú városházán székel, miután a magisztrátus többsége, mégpedig Dörr Albert polgármester, Hochmeister Albert helyettes polgármester, Simonis Róbert rendőrkapitány, Ackner Móric tanácsnok, Zimmermann Mihály irodaigazgató a helyükön, a városban maradtak és maradnak.

Elmenekültek, dr. Bordán János tiszti ügyész, dr. Czekélius Dániel főorvos és Göntz Vilmos főjegyző. Az első és utolsó 55 évnél fiatalabb. Köszönettel Dörr Albert polgármester."

A felszabadult székely városokon most ágyúk, trénszekerek dübörögnek keresztül, a kevés otthon maradt lakosság kalaplengetve köszönti a felszabadítókat, és szapora szóval ejti a megszállás történetét: Sepsiszentgyörgyön, a rendes és megszokott fosztogatáson kívül semmi rombolás nem történt. Amikor a román csapatok Sepsiszentgyörgyre érkeztek, mindjárt magukkal hozták a csendőrséget is. A lakosságnak a román csendőrségnél kellett jelentkezni igazolványokért. A várost megszálló csapatok tábornoka, Sanitescu, rendőrkapitánnyá Sikó Béla volt alkapítányt nevezte ki. Sanitescu előbb egy hajlékony nőnél lakott, akinek két, Sepsiszentgyörgyön rekvirált batárt adott, emlékezetül a szép napokra. Később a szép napokat megunva, dr. Bene István ügyvéd lakására költözött át. A kevés otthonrekedt székelység nagy csodálkozással nézte a rengeteg román katonaság bevonulását, és ma már mindenki nevetve beszél arról, hogy az egyik öreg székely fazakas mit kérdezett a házába beszállásolt román tiszttől:

- Ugyan uram, ha meg nem sértem vele, szíveskedjék már megmondani, hogyha ennyien eljöttek, vajon maradt-e még valaki odahaza maguknál? A tiszt nagyot nevetett, és azt felelte, hogy maradni maradtak ugyan, de jóval kevesebben, mint ahányan eljöttek. Ugyanez a székely - a románok kifutamodásakor - így búcsúzott el tisztjétől:

- Hát most hazafelé mennek, ugye? Helyes, uram, úgy a rendje annak, hogy mindenki csak a maga országában parancsolgasson.

A bevonult románok a régi sörház épületéből raktárt csináltak. Innen kapott a sepsiszentgyörgyi polgárság sót, ecetet és petróleumot. Húst a városi mészárszékban mértek. A megszállás első napjai után megérkezett a városba a keresztvári román tanító, és Sanitescu tábornok őt nevezte ki polgármesternek. Sepsiszentgyörgyön sem tűz, sem rombolás nem történt, de annál több fosztogatás. A román katonák minden bezárt lakást kiraboltak. A sepsiszentgyörgyi védelem nélkül maradt leányok és asszonyok közül csak azok menthették meg a lakásukat, akik jól bántak a hozzájuk szállt román katonákkal. Alig egy pár ilyen megmentett lakás maradt Sepsiszentgyörgyön. A románok táncolva és dalolva vonultak be a városba, a tisztek feldíszítették az összes bezárt üzleteket, és az azokba felhalmazott árút a lakosság közé dobálták.

Így fosztották ki a Klinger-féle szövőgyárat, a dohánygyárat és később az elmenekült polgárok házait is. Több előkelő család berendezését, fehérneműjét és a Hungária- szálló rézbútorait meneküléskor pakolták fel a bodzai szorosok felé hajszolt kocsikra. Kegyetlenkedések nem történtek Sepsiszemtgyörgyön. A városban mintegy 400 lélek maradt hátra.

Kézdivásárhelyen szintén feltörték az összes üzleteket és lakásokat, a fosztogatott holmit innen a velük csődült romániai román parasztság hurcolta szét. Itt a határ közelsége is elősegítette a város teljes kifosztását. Kézdivásárhelyről temérdek búza, rozs és kukorica vándorolt át a határon. A románok, amikor futniok kellett, tüzet raktak a kézdivásárhelyi vasúti államáson, és mind felégették a Románia felé indított vagonokat a beléjük harácsolt holmival együtt. Maga Kézdivásárhely nem szenvedett tűzkárt, és egyetlen háza sem sérült meg. A marhaállomány azonban teljesen elpusztult. A román katonaság parancsnoka minden lovat és ökröt összeszedett a meneküléskor. A Kézdi közelében fekvő Bereck község a későbbi tűzharcokban egészen leégett, és elpusztult. És teljesen leégett, és elpusztult Csíkszereda is. Csíkszeredában csak rom és pernye maradt a hódítók után.

Székelyudvarhelyen szinte minden házat kiraboltak a románok és sok csűr földig égett, de magában a városban semmi kár sem esett. Mind a négy székely városban átfestették az utcaneveket. Kézdivásárhelyen egy erdélyi román tanítót tettek meg polgármesternek, és egy másikat városkapitánynak. A két tanító és egy keresztúri harmadik: a sepsiszentgyörgyi polgármester, együtt futott a román csapatokkal.

Illusztráció: Brassó nagyon megszenvedte az ostromot

RMSZ-olvasmányok: A megrohant és felszabadított Erdély (3)

(Folytatom Pilisi Lajos dokumentum kötetének bemutatását a 2005-ben megszűnt Romániai Magyar Szó alapján.)

*

Háromszék - Csík - Udvarhely eleste

A román hadüzenet után a következő vármegyék kiürítését rendelte el a magyar kormány: Csík, Háromszék, Brassó, Fogaras, Szeben, Krassó-Szörény, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Kis- Küküllő és Torda-Aranyos. Ezeknek a vármegyéknek nagyobb városai és helységei: Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Brassó, Kőhalom, Segesvár, Nagyszeben, Fogaras, Maroshévíz és a két bányaváros, Lupény és Petrozsény.

A románok a hadüzenet éjszakáján a következő védtelen szorosokat szállották meg: a gyimesi, tölgyesi, ojtozi, törcsvári, tömösi, vöröstoronyi és Krassó-Szörényben a vulkáni és a szurduki szorost. A határszélek készületlenségét bizonyítja, hogy a legtöbb helyen még a megrohanás órájában is barátságosan érintkezett a magyar közönség a közéjük rendelt román tisztviselőkkel és katonákkal. Kézdivásárhelyen a román vámtisztek vasárnap még együtt ozsonnáztak a magyarokkal és éjfél után már megérkezett dr. Betegh Miklós erdélyi kormánybiztos sürgönye, hogy Románia hadat üzent. A hadüzenet estéjén a román vámtisztek tüntetést rendeztek a városháza előtt és meglövöldözték az épület ablakait. A csendőrök harcba keveredtek a támadókkal és rövid félórás tusában el is nyomták a tüntetést. Az orvtámadásnak hat halottja, több sebesültje és négy foglya lett. Ezek voltak az első román hadifoglyok Erdélyben.

Kézdivásárhely kiürítése hétfőn hajnalban kezdődött. Dr. Török Andor polgármester először a hatóságok iratait, a közvagyont mentette és azután a város polgárságát. Kézdivásárhelyen csak a lakosság fele maradt vissza. Kora reggel megérkezett Kézdivásárhelyre a környékről szakadt első kocsitábor is, akik hírt hoztak a szorosokban esett harcokról. A menekülők között nagyon sok román is akadt. Csupa középosztálybeliek, akik jajszóval tiltakoztak a felszabadítókkal való minden közösség ellen. Kedden hajnalban egészen elhalkult a város és a kevés visszamaradt magyarok szorongva lesték, hogyan végződik a falak előtt tomboló harc. A katonaság szerdáig tartotta a várost és nemcsak leverte, de meg is futamította a román csapatokat. A győzelemre visszavonulási parancs következett. A rendben visszavonuló katonaság magával vitte a városban maradt tisztviselőket. Az utóvédharcok elcsillapultával, lassan és tapogatózva csúszott előre a román katonaság és csak harmadnap szállta meg Kézdivásárhelyt.

A Kézdivásárhelyre bevonult román csapatok parancsnoka mindjárt az első napon levétette a magyar címert az összes középületekről és kitűzette a városházára a román lobogót. A lakosságnak dobszó adta hírül, hogy Kézdivásárhely román terület. Másnap figyelmeztetést adott ki a parancsnok, hogy különösen a román ajkú lakosság tartózkodjék minden veszélyes híradási kísérlettől, egyben azt is elrendelte, hogy a magyar és német mellőzésével a hivatalos nyelv a román vagy a francia. A tizenhét éven aluli és ötven éven felüli férfiaknak szabad választást adott a maradás és a menekülés között. Sokan a menekülést választották, de ezekre mind rálövöldöztek a városon kívül álló őrszemek.

A csíkgyimesi vonal határállomására vasárnap reggel kilenc órakor a Palánkáról várt személyvonat helyett sürgöny érkezett. A drótértesítést Borsos Béla határrendőrtiszt vette át és nyomban elgyalogolt vele a két kilométerre fekvő határkapuhoz. Ott a román határőrök barátságosan fogadták és azzal magyarázták a vonatkésést, hogy egy híd megrongálódott. A délután nyugodtan telt el, sőt este hét órakor megérkezett a személyvonat is. Este kilenckor hirtelen sortűz riasztotta fel Gyimesbükk lakóit. Először mindenki azt hitte, hogy határincidens történt. Borsos Béla határrendőrtiszt és Gödri állomásfőnök a határkapuhoz futottak. Ott a határőrök rájuk kiáltottak: Opreste! És mindjárt tüzelni kezdtek. A két tisztviselő sortűz között futotta meg visszafelé az utat és azonnal fellármázta, talpraállította és még azon éjszakán útnak is indította a község menekülő lakosságát.

A gyergyóbékási szoros felől este tizenegykor érkezett meg a román hadüzenet híre. Rüll Gottlieb határrendőrtiszt jelentette telefonon, hogy a románok megtámadták a határt. A megtámadottak megerősítésére Zareczky Jenő főhadnagy sietett elő Tölgyesből, de csapatát már nem tudta a határra vetni, mert a román katonák a gyenge határerők legázolása után Tölgyes felé nyomultak előre. A szorosokon való keresztülgázolás után a románok aug. 29-én Csík vármegye székvárosa, Csíkszereda előtt állanak, szeptember 2-án elesik Borszék; 3-án Sepsiszentgyörgy, Háromszék vármegye fővárosa.

Háromszék megrohant falvai és Sepsiszentgyörgy teljesen üresen jutottak román kézre. Sepsiszentgyörgyön alig tudott a román parancsnok kabátos embert fogni, hogy hivatalba ültesse. A tizenegyezer lakosú város egészen kiürült. A Sepsiszentgyörgy felé nyomuló román csapatok a Kommandó fatelepen nemcsak a fegyveresen ellenálló csendőröket és népfelkelőket koncolták fel, de halomra gyilkolták a székely asszonyokat is, akik a csendőrségi épület közelében laktak. A kommandói fatelep több milliós készlete, amely az iparvasúton útra készen állott, a románok kezébe jutott, mert Sepsiszentgyörgy már nem tudott segítséget indítani az elszállításhoz. A musai csendőrőrsöt éjjel lepték meg a román katonák és az egész őrsöt lemészárolták, Musáról csak Gondos pénzügyi fővigyázó menekült meg. Egyetlen szál ember. A sepsiszentgyörgyi székely szövőgyár munkásai és munkásnői a Klinger-cég pozsonyi ipartelepén kaptak foglalkozást. A pozsonyi menekülők ellátásáról Brolly Tivadar polgármester gondoskodott.

Székelyudvarhely elfoglalását már szeptember 20-án jelentették a románok, de ezzel szemben a mi hadvezetőségünk még október elsején is erősen hangsúlyozta, hogy Székelyudvarhely a kezünkben van. Székelyudvarhely is teljesen kiürült és lakatlan.

A székely vármegyék megmentett marhaállománya eddig ötszázezer darab. A lakatlanná lett vármegyék teljes kiüresedését az alábbi kimutatás jobban megmagyarázza, minden írott szónál:

Magyar 112 755, román 19 469 – Háromszék megye lakosaiból

Magyar 110 963, román 15 986 – Csík megye lakosaiból

Magyar 113 407, román 2 838 – Udvarhely megye lakosaiból

Összesen: magyar 538 293, román 33 712

Illusztráció: a csíkszeredai Mikó vár (archív felvétel)

Kitalálni önmagunkat, avagy az autonómia csapdái

Az alábbi sorok születését az a meghívó előzte meg, mely arra szólított, hogy tiszteljem meg az V. Hargitai Megyenapok utolsó napján, 2005. május 13-án megtartandó konferenciát, amelynek tárgya: Székelyföld – jövőképünk Európa küszöbén.

A kérdés fontosságára való tekintettel, részt vettem a konferencia munkálatain, s nem bántam meg. Bunta Leventével, a megyei önkormányzat elnökével egyetértésben vallom ugyanis: az itt elhangzottakat a megyenapok nagy nyereségeként éltem meg, mégpedig azért, mert végre nem csupán papíron, nem korlátozott példányszámban, hanem élő közéleti fórumon is elhangzott a székelyföldi – évszázadok óta óhajtott – emancipálódás néhány kulcsfontosságú korparancsa, ami természetesen bekerül a rendezvény szakmai állásfoglalásának (ún. „záróközleményének") szövegébe is.

Hogy mekkora utat tett meg a székelyföldi öntudat, amíg e fordulatig eljutott, csak sejteni lehet, hiszen a közvélekedés még jelenleg is ott tart, hogy e vidéknek mihamarabb, lehetőleg még az ország EU-csatlakozása előtt (egyesek szerint épp ennek a fejében!) meg kell adni a területi és a hozzá kapcsolódó mindenféle autonómiát, aztán hogy mihez kezd majd vele az itt élő pár százezer ember, az majd a jövő zenéje.

(A régi mese így szól: lesz valahogy, ahogy eddig is mindig történt...)

Megtervezett függőségek

Mint most is kiderült, az autonómiával magával nincsen baj, hiszen az nem eredmény, hanem csak egy állapot, amelyben egy közösség – esetünkben egy régió – önállóan dönt és cselekszik minden, őt érintő ügyben, beleértve a saját anyagi erőforrásokat is. E döntésképességhez viszont – szögezte le mindjárt az elején előadásában Tamás Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója (Székelyföldi kitörési pontok 2015–2020. Regionális jövőképek) – a térségnek „ki kell találnia" önmagát, föl kell vázolnia azt a jövőmodellt, amely felé sikeresen és önállóan mozgósítani tudja erőforrásait. A sikeres forgatókönyvek kidolgozásakor pedig ajánlatos „a lehető legrosszabb" változatot is megtervezni, s ugyanígy világosan dönteni kell abban, hogy az autonómia homlokzata mögött milyen függőségekkel kíván megbékélni és együtt élni – sőt, aktívan élni is velük! – a régió. Amíg e kérdésekre nincs letisztult, programszerű, működőképes válasz, addig a Székelyföld önálló politizálása, autonómia-törekvése merő illúzió és demagógia, „autonóm" döntései csupán válaszok egy rá irányuló befolyásra, kimondottan reagálási politika, amivel rövidesen föl kell hagynia, ha azt akarja, hogy bármilyen fórumon komolyan vegyék.

A világban elfoglalt helyének és súlyának megfelelően, a Székelyföld önmegfogalmazásának nem arra kell irányulnia, hogy környezetére és a világra ráerőltesse önmagát, hanem úgy igazodni hozzájuk, hogy a lehető legtöbbet őrizhessen meg önmagából. A jelszó tehát: a Székelyföld nem határozza meg a világ sorsát, viszont az önmagáét igen.

Ha akarja.

Kortárs példaként az előadó a vallóniai (Belgium) helyzetet említette. Ott ugyanis a korábban számottevő iparágak (szén-, acélipar) menthetetlenül visszaszorulóban vannak, míg a feltörekvő ágazatok (csúcstechnológia, szolgáltatások) Flandriában összpontosulnak. Vallóniának emiatt gyorsan ki kell találnia önmagát, hogy megmeneküljön a leszakadástól. A komplex folyamat beindult, kutatóműhelyek dolgoznak egy életképes modell kimunkálásán. Mindez a Székelyföld esetében sem odázható tovább, már csak azért sem, mert az utóbbi években ez irányban tett kezdemények, kísérletek megsokasodtak, sőt, a Székelyföld 2000 munkacsoport létrejöttével, illetve az általa kezdeményezett első három Székelyföld Konferencia (2000, 2001, 2002) anyagai, a Sapientia – EMTE szakembereinek bekapcsolása a stratégiai és gyakorlati együttgondolkodásba olyan alapot jelentenek, amire építeni lehet.

Illúzióoszlató elemzések

A téma, a régió sorsa fölötti töprengés nem új keletű, minden idők felelős székely koponyáit erőteljesen foglalkoztatta, de a helyes válasz mindegyre odázódott. A mostani tanácskozás alkalmával a megyei tanácsteremben imponáló könyvkiállítás várta a gyülekező résztvevőket a Székelyföldről szóló, azzal kapcsolatos újabb szakkiadványokból. És bár futó elemzéssel is megállapítható, hogy a kiadványok profilja zömmel inkább a helytörténet, régészet, a néprajz tartományába illő, hellyel-közzel jelentkeztek már azok a munkák is, melyek a konferencián többször is emlegetett tisztázás, illúziókkal való leszámolás jegyében fogantak, illetve abba az irányba mutatnak.

Gagyi József csíkszeredai társadalomkutató, a Sapientia – EMTE oktatója A krízis éve 1949 (Múltunk Könyvek, Pro-Print, Csíkszereda, 2004) című könyvében azokat a nyomokat keresi a Székelyföld sorsát megőrző, hézagosan elérhető dokumentumokban, kortársi tanúvallomásokban, az időszak sajtójában, melyek félreérthetetlenül jelzik: az erdélyi magyarság tömbben élő csoportja miként veszíti el vagy adja föl önrendelkezésének utolsó foszlányait, s miként hagyja magát eltéríteni egy felmenő ágban lévő hatalom, a „népuralom" úthengerre emlékeztető, meggyőző kényszerének engedve. 

Hasonló valóságfeltárási szándék vezeti ugyanezt a szerzőt egy másik, tanulságos elemzésében (Határ, amely összeköt), amely a Regio című budapesti, negyedévenként megjelenő folyóirat 2003/3. számában látott napvilágot, s a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrejöttét követő propaganda, illetve közvélekedés tükrében vizsgálja, mennyire ellentmondásos és konjunkturális volt ez a máról holnapra végrehajtott, meglepő „sakkhúzás". Politikai gesztusnak nevezi a MAT létrehozását, amit mindkét oldalon indulatosan félreértenek, komolyan vesznek.  A magyarok előszeretettel érezték úgy, hogy védett területen, egyfajta „kicsi Magyarországon" élnek, a román lelkiismeret pedig azzal vigasztalta magát, hogy a MAT határai tulajdonképpen összekötnek, mert bár más a nyelv, de egy a nóta...

A régiómegközelítés esélyei

Dr. Molnár Jenő professzor tanítványai jóvoltából Táj és társadalom című szöveggyűjteményével erősíti a székelyföldi helyzetfelismerés praktikus vonalát. Arra hívja fel a figyelmet, hogy „a gazdasági erő elsőrendű szerepet játszik abban a követelménycsoportban, amelytől a szabad élet, az önrendelkezés és a megmaradás függ". E mondat abban az először 1994-ben közölt tanulmányban olvasható (A Székelyföld első gazdasági körzetfelosztása), mely annak a sepsiszentgyörgyi Nagy Gyulának az úttörő munkásságát elemzi, aki a XIX. század második felében, brassói erdőfelügyelői minősége mellett a Székelyföld gazdasági szerepével és hivatásával kapcsolatban kezdeményezőként elvégezte a régió tudományos alapú körzetfelosztását. A tanulmányból az is kiderül, milyen fontos az, hogy e felosztás minden esetben reálisan, statisztikai-gazdasági-szociális- történelmi-földrajzi tényezők bonyolult összefonódásait szem előtt tartva történjen meg, kizárva minden önkényes „határrendezést" – amire a múltban nem egy esetben volt már példa. 

Érdekes módon, a Székelyföld autonómiáját célzó legtöbb megközelítés nem tudja kikerülni, legfeljebb csak elhallgatni azt a tényt, hogy a politikai önállósághoz önálló intézményekre, az önálló intézmények jó működéséhez pedig gazdasági önállóságra van szüksége – nemcsak a Székelyföldnek, hanem mindenfajta régiónak, akár EU-n belül, akár azon kívül. A XIX. századi Nagy Gyula azonban már jó ideje megrajzolta a székely gazdaság pályaívét, amit azóta senki se volt képes felülírni; szerinte a gazdasági fejlődéshez három feltételre van szükség: természeti kincsekre, a lakosság szakértelmére és tőkére. A két első adottság jórészt minden időkben adott volt, s nem a székelyeken múlott – a mindenkori hatalomban érdekelteknek viszont óhatatlanul a lelkükön szárad –, hogy a harmadik feltétel sehogyan sem „jött össze".

Mindaddig, amíg a Székelyföld mások jóindulatától, időben szűken behatárolt konjunktúrától, ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen ígéretektől függ, nem ura saját kincseinek és értékeinek, addig a székelység s a vele együtt élők csak máról holnapra – kiszolgáltatottan és az önállósodás mákonyával kábítva magát – fognak tengődni, legtöbbször nem is a szülőhelyükön, hanem ahol jobban megfizetik a mind terméketlenebb és olcsóbbá váló, legendás „székely ügyességet".

Az erdélyi–romániai magyarság autonómiájának problémája sokkal összetettebb és sokrétűbb, hogysem azt egy, akár Székelyföld nagyságú területre lehessen redukálni, viszont a szűkített vizsgálódás azért modellértékű, mert a gazdasági-szervezési szemüvegen át minden megszűnik kiemelten etnikai színezetűnek látszani, s nem az elhatárolódásra, hanem az együttműködésre teszi a hangsúlyt.

A székelyföldi autonómia esélyei jottányit sem nőnek attól, ha bármily heves politikai csatározásokba kezdünk róla. Mert a kérdés ugyan időszerű, a kérdésről beszélni kell, de nem az igen vagy a nem szintjén, hanem a terv felvázolásában. Ehhez elengedhetetlen a pontos, a sokoldalú helyzetismeret. Akik valóban hisznek az autonómiában, azok nem helyzetről, jó és rossz szándékokról vitatkoznak, hanem azt firtatják, vajon mi, akikben az autonómiának föl kellene épülnie, megértünk-e eléggé a döntő, de nem egyik pillanatról a másikra megtehető lépésre.

Halálra ítélt Münchhausen-effektus

A pünkösd előtt megtartott konferencia másik főelőadója, Z. Karvalics László kutató (Információs társadalom a Székelyföldön?) arra kereste a választ, hogy modernizálni szándékozó régiónkban, az általános folyamatokkal szembemenő, egyre hangsúlyosabb agrárosodás mennyiben fogja vissza, illetve nehezíti, teszi kérdésessé egy követhető, sikeres fejlesztési modell kialakítását, illetve az erőforrásokat optimizáló, a társadalmi tényezők közötti kommunikációs csatornákat működőképessé tevő tényezőket székelyföldi viszonylatban hol és miként lehetne tetten érni. Hiszen a végső cél világos: úgy berendezni ezt a jól körülhatárolható, jellegzetes vidéket, hogy meg- és eltartsa szülöttjeit, magyarán: hogy érdemes legyen nem csupán itt maradni, de akár ide is jönni élni! 

Ehhez azonban szükség van az információs társadalom megteremtésére a Székelyföldön is, ami nem lehetetlenség, hiszen ami a kanadai eszkimók esetében sikerült, az kellő tisztázással és körültekintéssel itt is sikerre vezethet. Az útválasztás azonban nem egyszerű dolog, mert le kell számolni mindenféle berögzött misztikával, el kell fogadni, hogy sok sikeres kis lépés vezet csak sikerre, a saját magát a hajánál fogva a kátyúból kiragadó Münchhausen báró-féle effektus eleve kudarcra van ítélve, mert képtelenség. A hálószerű kommunikáció, a gyors összekapcsoltság, az információs ellátottság és praxis viszont szinte minden esetben látványosan javít a demokratizmus minőségén, a kommunikációs csatornák tisztán tartásán, nem kedvez viszont a nemzeti különválásnak, az elzárkózó öndefiníciónak. A politikának tehát mindenekelőtt az a feladata, hogy egymással szembeszegülő tényezői előbb megegyezzenek az információs társadalom egységes elvű kiépítésében, majd azután jöhet ama hőn áhított, fontosnak vélt politikai harc is...

Tisztábban látni a gazdaság- és térszerkezetet

A tatabányai Limes  folyóirat 2004-es két székelyföldi számában megfogalmazódott annak a fontossága, hogy az autonómia-törekvések szorgalmazói helyezzék a lényegre a hangsúlyt: mindenekelőtt tisztán kell látni a Székelyföld gazdaságszerkezetét, ami azért nem könnyű, mert a térség hivatalosan csupán része egy makrorégiónak, s a rá vonatkozó adatokat inkább csak megbecsülni lehet, ráadásul azok sem a jelenre, hanem a közelmúltra vonatkoznak.

Ezt a távolról sem könnyű feladatot egy ugyancsak székelyudvarhelyi szakember, Ilyés Ferenc végzi el (Rövid helyzetkép a Székelyföld gazdaságáról), amely immár a térség sajátosságait veszi számba. A fő mutatók alapján a gazdasági szerkezet kiegyensúlyozottnak mondható – állapítja meg a szerző. Miután végigtekint a jellegzetesen székely gazdasági tevékenységeken – amelyek mindenekelőtt a vidék gazdasági adottságaira épülnek, úgymint textilipar, fakitermelés és -feldolgozás, állattenyésztés és járulékos élelmiszeripar, borvízkitermelés stb. –, megállapítja, hogy a közlekedési utak szempontjából periférikus helyzet hátrányosan érinti a székelységet mind a beruházási kedvet, mind a kereskedelmet illetően.

Kassay János csíkszeredai geográfus tanulmánya (Városok és településhálózat a mai Székelyföldön) egy másik alapvető aspektust: a székely vidékek térszerkezetét boncolgatja és minősíti, elhelyezve azt a román regionális térszerkezet egészében. Az egyik kardinális megállapítás éppen azt fogalmazza meg, hogy ez az egységesnek tűnő régió távolról sem homogén, s mind környezeti, mind történelmi-kulturális szempontból több térségre, számos élő tájegységre és kistájra darabolódik. Így aztán az önállósulást természetszerűleg és kikerülhetetlenül meg kell előznie egy hangsúlyozott kiegyenlítődésnek.

A Székelyföldnek tulajdonképpen nincs egy klasszikus értelemben vett vonzásközpontja, vérbeli nagyvárosa, az ennek tekintett Marosvásárhely rendelkezik ugyan a regionális központra jellemző funkciókkal, ugyanakkor a gazdasági kisugárzása mellett oktatási-kulturális tényező is, de csak részben a Székelyföld irányában, amelynek perifériáján helyezkedik el, nem székelyföldi város, sokkal inkább belső-erdélyi, amely nyugatabbra éppúgy kisugárzik, s a legerőteljesebb hatást inkább csak saját megyéjére fejti ki igazán. 

Mindezeket összevéve, a székelyföldi autonómiatörekvésekben akkor ígérkezik majd előbbre lépés, amennyiben a jelzett hátrányok ledolgozására – mindenekelőtt egy egységes, erőteljes kisugárzó központ hiányát ellensúlyozandó – különleges régiófejlesztési projektek valósulnak meg, amelyekben az etnikai elem csak akkora és olyan korlátozott mértékben van jelen, amennyiben az az együttélés és az összefogás mindennapjaiból és adottságaiból természetesen fakad.

Ráduplázás?

A Duna Televízió Heti Hírmondó című rovata pünkösd vasárnapjára nyílt tévébeszélgetést szervezett a csíkszeredai Sapientia egyetem nagyaulájában, amelyen a kiemelt meghívottak – Kolumbán Gábor adjunktus, Bunta Levente megyei tanácselnök, Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai, Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterek, Kurkó János György vállalkozó és Tamás Pál budapesti szociológus – mellett nagyszámú érdeklődő vett részt s tett fel ilyen-olyan kérdést. Az ott elhangzott álláspontok részben vázlatosan elismételték a két nappal korábban, a Székelyföld-konferencián megfogalmazott tanulságokat, részben azonban, az általunk ismertetett tényszempontú helyzetmegközelítést jóval alulmúlva olyan szlogeneket ismételgettek, melyek visszautalják a kérdés kezelését egy korábbi, eleve terméketlen állapotába és nem járulnak hozzá ahhoz, hogy végre rend szülessék a fejekben. 

(Pedig a konferencia előestéjén a műsor szerkesztője biztosította a helyi lap interjúkészítőjét, hogy nincs szó ráduplázásról, mivel műsoruk „szerencsés kiegészítője, mintegy folytatója a konferenciának, az ott kialakított jövőképet árnyalja, gazdagítja." Nem így történt...) 

A televíziós, ráadásul az erősen korlátozott idősávba beszorított vitaműfaj sajnos, nem megfelelő olyan problémák megközelítéséhez, amelyek lezáratlanok, szakmailag tisztázatlanok, ráadásul a publicisztika, a „jól hangzás", a hatásos konfliktusgerjesztés oltárán feláldoz olyan igazságokat és konklúziókat, melyekről egy pillanatig se lenne szabad lemondani. Félő, hogy az autonómia esélyei így a továbbiakban is jobbára csapdaként mutatkoznak meg a laikus előtt, pedig itt az ideje, hogy ne csak a szívekben, hanem a fejekben is kigyúljon az önrendelkezés felelőssége és mikéntje.

Mivel a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja (KAM), személyesen Biró A. Zoltán és Zsigmond Csilla a pünkösd előtti konferencia háttéranyagaként hozta nyilvánosságra Székelyföld – számokban (Adatsorok a székelyföldi térség munkaerőpiaci helyzetéről) című felmérésének főbb adatsorait és azok értelmezését, s mert a régió jövője mindenekelőtt az emberi erőforrások biztosításáról, illetve azok minőségéről szól, a témára interjúban térünk majd vissza.

Cseke Gábor

(Hargita Népe, 2005 májusában)

Túllépni a „nagy eseményen"

Beszélgetés Biró A. Zoltánnal, tudományos kutatóval, a KAM–Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetőjével, egyetemi oktatóval a 2005. május 13-i Székelyföld-konferencia tanulságairól

Az V. Hargitai Megyenapok zárórendezvényeként lebonyolított Székelyföld – jövőképünk Európa küszöbén című egynapos konferencia a valóságban sokadik alkalommal tűzte napirendjére a régió önrendelkezésének és autonóm fejlesztésének kérdéskörét. 

A tanácskozást megnyitó, illetve azt bezáró szavaiban Bunta Levente, a megyei tanács elnöke, a rendezvény házigazdája nyíltan a hallgatóság tudomására hozta, hogy az eddigi hagyományoktól eltérően, ezúttal – felülemelkedve a politikai vitákon, az etnikai szempontokon és a különböző lobbiérdekeken – a jó kérdések feltevésének ideje jött el, hogy eltalálhassunk egy ellentmondásokkal terhelt helyi társadalom sajátos lehetőségeire, amely nem sok helyütt lepusztult erdőivel és mások által bitorolt állattartó területeivel hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy érdemes itt nemcsak megmaradni, hanem élni is. Az sem baj, ha a következtetések hagyományos, berögzött illúziókkal számolnak le, mert az önbecsapás és a múltba görcsölés csak mélyítené a válságot, ahelyett, hogy öntörvényű modellre találnánk. 

A fenti felismeréshez vezető út mentén számos rendezvény, politikai és szakmai vita, kerekasztal, tanácskozás stb. sorjázik. Erről kérdeztük most a legutóbbi konferencia egyik szervezőjét és előadóját.

- Hogyan értékelnéd az előzményeket? Mi az, amit eddig sikerült már tisztázni a témában, és mi az, ami függőben maradt?

– Az elmúlt másfél évtizedből legalább egy tucat olyan rendezvényt lehetne felsorolni, melyek valamilyen módon a Székelyföld fejlesztésének témakörével foglalkoztak. Volt köztük bevallottan politikai jellegű, volt szakmai, s nem kevés olyan rendezvény, mely keverte a szakmai és politikai megközelítéseket. A magukat szakmainak nevező rendezvények is sokfélék voltak, attól függően, hogy szervezőik mire törekedtek. Többször volt kísérlet arra, hogy a tanácskozás végeredményeként valamiféle intézményt vagy tartósan fennmaradó munkacsoportot hozzanak létre, amely a Székelyfölddel foglalkozó „egyetlen" igazi szervezet lesz. Az ilyen térségi vezető szerepre törő kísérletek eddig rendre megbuktak. Ennek persze nemcsak az az oka, hogy az érdekeltek nem tudnak, nem akarnak megegyezni, vagy mert az egyik kezdeményező éppen a többiek kiütésére játszik. Ez itt tényleg egy sokszereplős térség, több erős kezdeményezés jelentkezik, és nem könnyű megtalálni az olyan integrációs kereteket, melyeket minden érintett elfogad. Így jutunk aztán oda, hogy egyik Székelyföld-konferencia követi a másikat, a maga során mindenik fontos szakmai eseménynek látszik, vagy annak mutatja magát, miközben érdemi előbbrelépés nem igazán történik. A kezdeményezők szerveznek egy jó hangulatú, sok szereplőt fölvonultató értekezletet, amelynek lezárultával képtelenek továbblépni. A továbblépés persze nagyon nehéz, hiszen az egy-két napos konferenciát csak összehozza valahogy az ember, de a folyamatos szakmai munkához már sok energia, eszköz, jó szakmai hálózat, no meg pénz is kell.

Az eddigi tanácskozások – leszámítva a mögöttük néha meghúzódó politikai játszmákat vagy lobbiakciókat – sok érdekes részeredményt hoztak felszínre. Nagyon sokan foglalkoznak a térség adottságainak szakmai számbavételével, fejlesztési lehetőségek keresésével, s ezek fölmutatására egy konferencia jó alkalmat kínál. De az eddigiek csak tanulóévek voltak, s át kell térni a megfelelő szakmai színvonalú, jól szervezett munkára, ehhez pedig egy konferencia csak kiindulópont, később viszont a közben elvégzett munkát számba vevő alkalom lehet. A szervezőknek túl kell lépniük a „nagy esemény" szervezésen, a konferenciákat eseményből olyan eszközzé kell tenni, mely a térségi fejlesztést mérhetően szolgálja. E szempontból a legutóbbi tanácskozás, amelyet Hargita Megye Tanácsa szervezett, mindenképpen újítást, nagyon jelentős továbblépési esélyt jelent. Nyilván jelentős eseménynek bizonyult, viszont megpróbálta végrehajtani azt a fordulatot, hogy eseményből a fejlesztés eszközévé váljon. E gyakorlatias váltásra sokan felfigyeltek.

- Ismertesd Székelyföld – számokban című, a tanácskozáson a fővonalban bemutatott, Zsigmond Csillával együtt készített tanulmányotok lényegét, főbb tanulságait. Ennek tükrében milyennek mondható az átlagos székelyföldi ember, illetve székelyföldi család „robotképe"?

– Az eddigi tényfeltáró munka egyik fontos jellemzője volt az, hogy az elemzések véletlenszerűen születnek, még pontosabban, az a téma kerül feltárásra, melyre valaki pénzt szerzett, akkor és olyan kiterjedésben vizsgálódik, amikor és ahol éppen összejön minden feltétel a vizsgálathoz. Több száz könyv tanúsítja azt, hogy a helytörténet, művelődéstörténet, néprajz, kulturális antropológia, szociológia, kultúrakutatás művelői jelentős, imponáló feltárómunkát végeztek. A végeredmény viszont egy olyan színes mozaik, amelynek egyes darabjai roppant érdekesek, de egyelőre nem nagyon áll össze belőlük valamiféle értelmezhető összkép.

A térség fejlesztése szemszögéből nézve, a legfontosabb feladat most már egy átfogó, alapozó jellegű térségi statisztikai munka lenne. Ez költséges és munkaigényes feladat, felkészült szakértőket kíván, nagyon nehéz lenne egyik pillanatról a másikra megteremteni egy ilyen munka elvégzésének keretfeltételeit. Ennek hiányában átmeneti és hasznos megoldást jelenthet a térségi családi háztartásokra irányuló rendszeres szociológiai adatfelvétel. A KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja keretében nemrég végeztünk egy ilyen adatfelvételt, mely átfogó és részletes helyzetképet ad a székelyföldi térség családi háztartásairól, későbbi megismétlése mérhető változásokat is ki tud majd mutatni. A jelenlegi kép megkerülhetetlen kiindulópont lehet mindenki számára, aki térségi fejlesztésről beszél. A térségben azok a háztartások vannak döntő többségben, amelyekre az „éppen csak megélünk" kijelentés jellemző, nem tudnak jelentősebb mértékben megtakarítani, s ez kihat a tervezésre, a közérzetre, a jövőképre. Ugyanakkor az is látszik, hogy a térségi társadalom „türelmes". A családi háztartások döntő többsége kivár, és megpróbálja a maga helyzetét itt, ebben a térségben rendezni. Nem jelentkeznek tömeges mobilitási vagy migrációs szándékok. A helyzet – akárcsak az országos helyzet – nem kedvező, de az egyes közéleti szereplők által gyakran emlegetett „vészforgatókönyveknek" e térségben nincs alapjuk. Tömören fogalmazva: ez a várakozási állapot jó helyzet és jó időpont a fejlesztési elképzelések, programok kidolgozására és elindítására. A térség „előbbrelépésre" alkalmas helyzetben van. Ahogyan Tamás Pál budapesti szociológus jelezte a konferencián tartott előadásában, a közép- és kelet-európai térségben az emberek figyelme a múltról egyre hangsúlyosabb mértékben a holnapra tevődik át. Ez a változás térségünkben is teret nyer.

- Mindeme tények milyen sajátos feladatokat állítanak a székelyföldi modernizációban gondolkodók elé?

– E térségben a fejlesztés jelentős modernizációs fordulatot jelent. Ez nemcsak az infrastruktúrára, és elsősorban nem arra érvényes. Egyfajta „társadalmi fordulat", olyan átalakulás előtt állunk, mely a munkavégzésben, a saját életpálya menedzselésében, a tanulásban, az információszerzésben, a szakmai és információs kapcsolathálók kialakításában és fenntartásában a korábbitól eltérő modelleket hoz előtérbe. Ma már ez a fordulat zajlik, hordozói a fiatalok, akik nemrég végezték tanulmányaikat, vagy éppen itthon tanulnak (a Sapientián, a Babes–Bolyai térségbe kihelyezett tagozatain). A fordulatnak még nincs valódi társadalmi súlya, mert e fiatalok még nincsenek elegen és nincsenek meghatározó társadalmi szerepekben. A generációs váltás azonban nagyon közel van.

Minden térségi fejlesztés elsődleges feladata e „társadalmi fordulat" támogatása, a fentebb említett új modellek helyzetbe hozása. Ez elsősorban képzési, információterjesztési, szaktanácsadási és más szolgáltatáscsomagok kidolgozását, működtetését jelenti. Velük lehet támogatni a fiatalokat abban, hogy megtalálják helyüket a térségben, ők maguk hozzák létre, fogadtassák el, futtassák fel a versenyképes, új tevékenységeket. A térségi modernizáció most már nem kívülről jövő ipartelepítést jelent, sokkal inkább a versenyképesség helyi feltételeinek megteremtését. Ez pedig az alapszintű infrastruktúra létrehozása mellett elsősorban az „emberi tényező" változását jelenti, hiszen a periféria – egyelőre – döntő mértékben „bennünk van".

- Értékelnéd a május 13-i konferencia munkálatai nyomán leszűrődött végkonklúziót? Milyen gyakorlati lépéseket tesz szükségessé az ott megfogalmazott szemléletváltás?

– A Megyei Tanács szervezésében lezajlott konferencia két szempontból is szerencsés lépés volt. Úgy tűnik, az ötletgazdák és szervezők – ahogy mondani szokás – jókor, jó helyen léptek. A küszöbön álló európai integráció – a romániai vidéki térségek számára mindez nagyon-nagyon közel van! – szükségessé teszi azt, hogy felkészüljünk egy várhatóan hosszú adaptációs, igazodási folyamatra. A közigazgatási-jogi integráció viszonylag rövidebb időn belül lezajlik majd, a vidéki társadalmak igazodása azonban elhúzódó és nem könnyű folyamat. Az egyik leghatékonyabb lépés azoknak a térségi jövőképeknek a kialakítása, melyek az egyes térségek számára a következő időszakban egyfajta követhető fókuszpontot jelentenek. A konferencia pontosan e munkának az elkezdését tűzte ki célul. Európa nem talál ki minket, magunknak kell megalkotni az adottságainkra alapozó jövőképet, amellyel azonosulni tudunk, s amelynek kiépítéséért érdemesnek tartjuk dolgozni. Vélhetően olyan jövőképet kell kidolgozni, amelyben a versenyképesség elérése és a térségi identitás erősítése egyaránt helyet kap.

A második szerencsés lépésnek azt tartom, hogy a konferencián nagy szerepet kaptak az előttünk álló gyakorlati kérdések. Az oly gyakori siránkozás vagy saját adottságaink indokolatlan túlbecsülése helyett a gyakorlati vonatkozásokra irányult a figyelem. Ez mindenképp nagyon jelentős változás minden korábbi konferenciához képest, és reális esély arra, hogy a konferencia folyamatos szakmai munkát hívjon életre. Ha így lesz, akkor már rövid távon is meglátszanak majd az első eredmények. A jövőképalkotás sajátos szakmai módszertan, alkalmazása sok fejlesztésben érintett szereplőt mozgat meg, és menet közben is eredményeket hoz.

- Mi a véleményed a Duna Televízió két nappal későbbi, május 15-i vitaműsoráról e kérdéskörben? Segítette-e a tisztábban látást, avagy tovább növelte a zűrzavart az autonómia körül?

– A Duna TV műsora szakmai szempontból nem volt a konferencia része, ezért önmagában tudom csak véleményezni. A vita során sokféle kérdés merült fel, s amint a „beszélgetős" tévéműsorok esetében lenni szokott, kevés válasz született. Az ilyen beszélgetésekkel általában akkor adódik gond, ha nem választják szét a különböző szerepeket, sőt, összekeverik azokat. A migrációról vagy a munkanélküliségről például lehet véleménye a polgármesternek, a vállalkozónak és a szociológusnak is! Méghozzá a maga módján érdekes és hasznos véleménye. De ezek a vélemények egy beszélgetés keretében rendszerint nem hozhatók össze, nem vetíthetők egymásra, mert a szereplők egymástól nagyon különböző, egymással nem is érintkező szakmai kompetenciákat képviselnek. Magyarán: nem nagyon van miről beszélniük egymással. A dolgot tovább bonyolítja az, ha a megszólítottak saját címzetes szerepükből még ki is lépnek, s a térség egészéről kezdenek el ideológiai-politikai véleményeket hangoztatni. Önmagában persze ez is érdekes lehet, amennyiben a műsorban az ideológiákat vagy a politikákat kívánjuk bemutatni vagy ütköztetni. Ha azonban egymás mellé rakunk egymással kapcsolatba alig hozható szerepeket, s maguk a résztvevők a műsor során ráadásul saját szerepeiket is cserélgetik, akkor egy adott témában – legyen az bármilyen fontos vagy érdekes – nehéz kézzelfogható eredményekre jutni, s a néző sem nagyon tudja, mit is akartak neki mondani. Az már csak hab a tortán, ha a munkaerőpiacról vagy a migrációs folyamatokról szóló beszélgetés nem az egyébként rendelkezésre álló adatsorokból indul ki, hanem fennen hangoztatott „végső" következtetésekből, víziókból vagy éppen jámbor óhajokból. Nem sokkal jobb kiindulópont a szakmai párbeszédhez az sem, ha az „utca emberének" véleményéből indulunk ki, hiszen pro és kontra véleményt tetszés szerint gyűjthetünk be.

Mindettől eltekintve, önmagában is fontos, hogy a székelyföldi térség fejlesztéséről a Duna Tévében, más médiákban szó esik. Erről a témáról nem lehet eleget beszélni! Az más kérdés, hogy ezek a médiabeszédek mikor, hogyan sikerülnek…

- Hogyan látod a sajtó eddigi szerepét az autonómia kérdéskörének tálalásában, értelmezésében és a közvélemény befolyásolásában. Igazából mi lenne a jövőben a követendő út?

– Tapasztalatom szerint az „autonómia" kifejezés a mindennapi beszédhelyzetekben nem egyéb, mint egy meglehetősen érdekes, de nagyon homályos metafora. Az emberek a legkülönbözőbb helyzetekben, egymástól nagyon távoli tartalmakkal használják e kifejezést. Van, aki jó magas székelyföldi kőfalat ért rajta, van, aki államtól kapott értékes adományt, más, aki korlátlan és szabad önérvényesítési pályát, van, aki csupán érdekérvényesítési esélyt.

A médiában talán valamivel rosszabb a helyzet. Sok esetben ugyanis nem maga az autonómia a téma, csupán az, hogy ki akarja és ki nem, milyen az, aki akarja és milyen az, aki nem. A médiában megjelenő szövegek szerintem nem segítenek eloszlatni a hétköznapi beszédmódban tapasztalható homályt. Sőt, inkább azt lehetne mondani, hogy a média gyakorlata a hétköznapi beszéd politizálódását váltja ki. Mindez összefüggésben lehet azzal, hogy a romániai magyar médiában kevés az elemző-kommentáló szöveg, s ha vannak is ilyenek, azokat nagyon gyakran a szerző ideológiai-politikai kötődésének előtérbe helyezése uralja. Kiutat csak a médiák professzionalizálódásának erősödése jelenthet. Ez azonban láthatólag nagyon lassú és ellentmondásos folyamat.

Kérdezett:Cseke Gábor

(Hargita Népe, 2005. május 25.)

*

A nagy szimbolikus játékokon kívül

Biró A. Zoltán igen fontosnak tartja a székelyföldi fejlesztési forgatókönyvek kidolgozását 

Pár hónapja, a Csutak István által kipattintott székelyföldi modernizációs vitában interjúalanyunk az elsők között nyilvánított véleményt mint a kérdés társadalomtudományilag is avatott kutatója és ismerője. Véleményére nem csak a szakma, de ma már a politikum is egyre inkább ad, ami a Sapientia egyetemen folyó oktatói munka mellett a céltudatos kutatói következetességnek és tárgyilagosságnak köszönhető. Ennek előzményeiről beszélgettünk. 

- Mostani megbizatásod - a dékánság - miként illeszkedik eddigi megszokott élet- és munkamenetedbe: plusz teher, vagy egy folyamat kiteljesítése?

- A csíkszeredai alkalmazott társadalomtudományi képzést Rostás Zoltán bukaresti professzor vezetésével, a KAM munkatársaival, az intézet szakmai bázisán építettük ki. Az akkreditáció követelménye szerint  minden vezető főállású oktató kell hogy legyen, ennek alapján vehettük át a Kar, illetve - Ambrus Zoltán kollegám személyében - a Társadalomtudományi Tanszék vezetését. Ez az intézményépítés természetes folyamata. Mindvégig nagyon fontosnak tartottuk, hogy térségben élő, főállású oktatókra építsük a képzést, s a vezetői szerepvállalás e folyamat magától értetődő következménye. 

- Filológusként, milyen ösztönzésre váltottál a kulturális antropológia, a szociológia  és a kommunikációlmélet irányában?

- Az elméleti igényesség, az akkor újszerű társadalomtudományi gondolkodás útján középiskolai magyar tanárom és osztályfőnököm, Széll Lajos indított el, s adta kezembe azokat az irodalomelméleti, strukturalista, szemiotikai munkákat, melyek akkor az egyetemi képzésben is még nóvumnak számítottak. A legnagyobb hatása azonban - s nemcsak rám, hanem egy egész körre - Aradi Józsefnek, a Korunk szerkesztőjének volt, aki egészen különleges szellemi varázserővel bírt. Rendkívül tájékozott volt, magánkönyvtára számunkra szinte kimeríthetetlen. Ő adta kezembe a szemléletformáló külföldi könyveket, tanulmányokat, sokszor még kéziratban. Diplomamunkám készítését, amely a nyelvi hátrányos helyzet szociológiai kutatásával foglalkozott s amely első önálló kötetem anyagát képezte, szintén ő támogatta. Tulajdonképpen ő állt az 1980-as évek romániai magyar „társadalomtudományi fordulata” mögött. Remélem, valaki rövidesen megírja ennek az időszaknak és e fordulatnak a történetét. Ő beszélt - rajtam kívül későbbi munkatársaimnak is - először a társadalomtudomány antropológiai fordulatáról. Ezt vittük tovább később Csíkszeredában, munkacsoport és kutatási programok formájában.  

Az igazi szakmai munka délután, este kezdődött 

- Amikor nekivágtál  a kutatás nem sok dicsőséget ígérő útjának, milyen jövőt képzeltél el magadnak azokban a távlattalan időkben?

- Az 1970-es évek második felében éppen leállították az akkori magyar intézmények további bővítését, legfeljebb magyar szakos tanár lehetett az, aki filológiát végzett. Falura, kisvárosba került az ember, később már a magyar szakosokat is Kárpátokon kívülre helyezték. Az Araditól kapott indíttatás azonban leegyszerűsített néhány dolgot. Volt erős szakmai mentor és kapcsolat. Az érdekelt, hogy hol, mit tudok kutatni, kivel tudok együttdolgozni. Az iskolai oktatást csak egyik feladatnak tekintettem, az igazi szakmai munka délután, este kezdődött. 1979 őszén tartottuk Csíkszeredában az első olyan csoportos szakmai megbeszélést, amelyen már résztvettek a KAM későbbi tagjai, s közülük Bodó Julianna, Oláh Sándor, Túros Endre ma is aktív kutatók, a KAM tagjai. Nem voltak különösebben kedves idők, de fiatalok voltunk, sok szakmai ambícióval, munkakedvvel, sokat kutattunk, több kötetnyi anyagot írtunk és publikáltunk a nyolcvanas évek folyamán. Közel tíz éven át majd minden héten összejöttünk egy estén valamelyikünk lakásán, s éjfélbe nyúló szakmai megbeszéléseken tárgyaltuk, ki mit írt, olvasott. Így tulajdonképpen egy második egyetemet végeztünk el. Közben - Rostás Zoltán biztatására, aki akkor A HÉT szerkesztője volt, közel másfél száz kis elemzést, szakmai cikket publikáltunk a TETT-ben, a lap tudományos mellékletében. Mi úgy jutottunk el 1989 decemberéig, hogy jelentős kutatási tapasztalatunk halmozódott fel, a fiókjainkban kész kéziratok voltak. Persze voltak közben zökkenők, hiszen a szakmai körünk hivatalos formáját 1983-ban betiltották, néha a könyveinket elvették, volt olyan kötetünk, amelyet a könyvesbolt kirakatából kivettek, s nem sok jót mondhatnék mindarról a feszültségről és létbizonytalanságról, amiben akkor éltünk. De sikerült a szakmai munkavégzés szellemi és munkatársi kereteit fenntartanunk, s ez a folyamatos „szakmai termelésnek” köszönhető. 

- A KAM-ot az első komoly erdélyi magyar társadalomtudományi intézménynek könyvelik el. Hogyan találta meg a helyét a rendeszerváltás utáni új viszonyok között?

- A KAM keretében végzett munka szellemi és módszertani alapjai 1985-ben, 1986-ban kristályosodtak ki. Ennek nyilvános jelentkezése volt többek között a Gáll Ernő professzorral az Utunkban folytatott nyilvános levélváltás, az akkori nyilvános szakmai vitákban való részvétel. Az akkori romániai magyar elit nem fogadott kitörő örömmel, s volt példa rá, hogy a cenzor által elfogadott könyvemet a kiadó utasította vissza azzal, hogy igazam van, de nem szabad ilyen tárgyilagosan leírni a dolgokat, az elemzés nem tesz jót a kisebbségi ügyeknek… E „karcos” jelleg a KAM 1989 utáni útját is végigkísérte. Az Intézetet 1990 januárjában jegyeztettük be mint egyesületet, azóta is ebben a formában működik. Munkacsoportunk pragmatikus volt és az is maradt, nem állt be a nagy szimbolikus játékokba, nem rendelődött alá a nemzetiségi tekintélyeknek. Elég sok betartásban volt részünk, elsősorban kolozsvári nagy intézmények, azok akkori vezetői részéről. A szakmai teljesítmény vitt minket előre, pár év alatt sikerült jelentős magyarországi szakmai elismerést szereznünk, tudományos intézetekkel, egyetemekkel jó kapcsolat alakult ki már a kilencvenes évek közepén. Saját folyóirat, könyvsorozat, oktatás több egyetemen, konferenciákon való részvétel - ezek jelentették a szakmai  előrehaladást. Sikerült kiépíteni néhány erős nemzetközi kapcsolatot is. Ez a paradox helyzet ma is tart, hiszen jóval többen ismerik intézetünket Magyarországon, mint mondjuk Csíkszeredában.  

Háttérbe szoruló régi oktatói modell 

- Milyen konkrét kutatási eredményeidet tartod meghatározó jelentőségűnek?

- Diplomamunkám vitt bele a dolgok sűrűjébe. Munkánkat mindig jellemezte valamiféle holisztikus szemlélet, a társadalmi tények hátterének, megjelenési módjának összetett leírása és magyarázata. Ami a kulturális antropológiai szemlélet egyik meghatározó jegye. Ekként foglalkoztunk később migrációval, családi gazdálkodással, interetnikus kapcsolatokkal, az intézmények működésével, az elitszerepekkel és sok egyébbel. Terepünk a székelyföldi térség rurális, kisvárosi világa, de a kérdésfelvetés alapvetően az ember társas természetének mivoltára vonatkozik. Az 1990-es évek végén az Intézetben megjelentek a fiatal kollegák, velük a kérdőíves szociológiai kutatás is. Nem véletlen, hogy ez a komplex térségi kutatás és az így termelődő térségismeret kiindulópontokat adott a vidékfejlesztési munkára. Az Egyetemen működtetett szociológia-vidékfejlesztés szak tulajdonképpen már erről szól.  

- Milyen arányt tölt ki benned a KUTATÓ, illetve az OKTATÓ ember és miként békíti össze az egymástól lényegesen különböző megfelelés-szinteket?

- A felsőfokú képzés ma igen jelentős átalakuláson megy át, a katedráról ismereteket közlő pedagógus modellje lassan háttérbe szorul. Sokkal inkább oktató és hallgató együttműködéséről van szó, s e folyamatban az oktató elsődleges feladata az, hogy az ismeretanyag és a hallgató közti kapcsolatot úgymond menedzselje. A kutatói tapasztalat és a kutatási gyakorlat jó lehetőséget kínál arra, hogy a szakmai ismeretekhez a hallgatók közelebb jussanak. Az oktatói és a kutatói szerep között ma már egyre kevésbé van különbség vagy ellentmondás. Ehhez nyilván a hallgatói magatartásnak is változnia kell, hiszen kényelmesebb ismereteket meghallgatni és vizsgán visszamondani, mint a gyakorlatot és tanulást egyszerre végezni, a tanév során folyamatosan teljesíteni. A gyakorlati és hasznossági igény azonban fölül fogja írni a hagyományos és kényelmes oktatói-hallgatói viszonyt. Ennek az új modellnek az intézményi meghonosítását tartom ma az egyik legfontosabb feladatnak.  

- Milyen szakmai kihívások foglalkoztatnak pillanatnyilag?

- Egyfelől szeretném, ha a KAM keretében rövidesen új lendületet kapna a társadalomtudományi kutatás. Az utóbbi években új tartalmi-módszertani kihívások jelentkeztek a társadalomtudományokban, szeretnénk ehhez a trendhez fölzárkózni. Másfelől arra teszünk kísérletet - egy háromszéki szakmai csoporttal közösen -, hogy a konzorcium formában most beindított Székelyföldi Fejlesztési Központ keretében hasznosítsuk mindazt a térségi társadalomtudományi ismeretet, amit az elmúlt évek során sikerült fölhalmozni, s egy sikeres térségi fejlesztéspolitikai munka alapja lehet. Ez nagy vállalkozás, de igen fontos, hiszen a székelyföldi térség fejlesztési forgatókönyveinek kidolgozáshoz ma még rengeteg szakmai alapozó munka hiányzik… 

 

- Most, hogya karotokon az egyik vonalat sikeresen akkreditálták, mennyire tartod életképesnek azt, amit ti a magyar egyetemen végeztek?

- A Sapientia csíkszeredai helyszínén ma kilenc szak működik, előbb-utóbb mindeniknek külön igazolnia kell, hogy életképes. Az Egyetem egészének érdeke azt kívánja, hogy az akkreditációs elvárásoknak már megfelelt szak minél erőteljesebben és gyorsabban lépjen tovább. A szociológia-vidékfejlesztés szak esetében a sikeres akkreditáció azt jelenti, hogy a belső építkezés szakasza után be kell épülni a térségbe, aktív szerepet kell vállalni a székelyföldi térség modernizációjában. Ez mindenekelőtt a térségi intézményekkel való együttműködést, a szakon végzett hallgatók támogatását, a térség számára hasznos gyakorlati munkák számának növelését jelenti. De el kell fogadtatni e szakot, a szakon folyó munkát a hazai, a kárpát-medencei tudományos élettel is, s nem utolsó sorban a nemzetközi mezőnyből jelentkező partnerekkel. Az utazás, az információkhoz való hozzáférés, az Internet ma már lehetővé teszi azt, hogy egy kisvárosban is versenyképes egyetemi képzést működtessünk. A Sapientia nagy esély ennek a vidéknek, s természetesen a benne dolgozóknak, tanulóknak is. Szeretném, ha sokakat meg tudnánk győzni erről.  

Névjegy

Biró A. Zoltán (1955, Korond, Hargita megye) társadalomkutató.

Középiskolát Székelyudvarhelyen végez, egyetemet Kolozsváron (Babes-Bolyai, Filológia, magyar-orosz szak). Az egyetem után Korondon, majd a csíkszeredai Művészeti Népiskolában tanított. 1988-tól újságíró a Falvak Dolgozó Népénél, majd A Hétnél. A KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja alapító tagja, vezetője. Doktori fokozatot a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerezett, dr.Péntek János irányításával. 2002-től a Sapientia Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének oktatója. 2007-ben professzori minősítést nyert, jelenleg a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja. Az MTA Határon túli Köztestületének tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja. Kulturális antropológiai, szociológia és vidékfejlesztési kutatásokkal foglalkozik. Fontosabb munkái: Beszéd és környezet. Kriterion 1984; Hétköznapi humorvilág. Pro-Print 1997, Stratégiák és kényszerpályák. Pro-Print 1999; A globalizáció peremén (Laki Lászlóval közösen). MTA PTI Budapest 2001; Vidéki térségek: illúzió vagy esély. Pro-Print 2006; Publikációk a KAM által inditott Helyzet-könyvek és Térség-könyvek sorozatban, egyéb tanulmánykötetekben, hazai és külföldi szaklapokban, konferenciakiadványokban.  

Cseke Gábor

(Új Magyar Szó, Színkép, 2008. április vége)

A képen: Biró A. Zoltán egy térségi fejlesztési megbeszélésen a Sapientia egyetemen