Irredenták kerestetnek (Rövidített jegyzőkönyv)

Felvétetett 2009. május 7-én du. 18 órai kezdettel a csíkszeredai Polgármesteri Hivatal gyűléstermében, Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai c. könyvének nyilvános bemutatóján. Operatőr: Ady András. Rövidített szöveg.

(Nehezen indul a rendezvény. Hat órára majdnem megtelik a terem, de a vendégek még váratnak magukra. Aztán megjönnek: Markó Béla költő, az RMDSZ elnöke, a szerző, Kozma Mária, a könyvet megjelentető Pallas-Akadémia kiadó képviseletében, Székedi Ferenc újságíró, a moderátor, Antal Attila polgármester helyettes, a házigazda...)

Antal Attila szerre köszönti az asztalhoz kiültetett vendégeket és átadja a szót Kozma Máriának, hogy a könyv születéséről beszéljen.

Kozma Mária:

Amikor néhány hónapja a Markó kéziratát - ami kilóra volt talán 2,5 kiló, ha jól számolom - kézhez kaptam és olvasni kezdtem, tudtam, hogy legalább kétszer-háromszor el kell olvasnom, mert hát ez a szerkesztés rendje, de amikor eljutottam a 45-50. oldalig, kissé elszörnyülködtem, mert tulajdonképpen nem történik a könyvben semmi. Bárhogyan vártam, hogy valami érdekes, izgalmas, kalandos történik, olyan, ami e könyv címét indokolná, nem találtam rá. Olyan volt ez a pár oldal, hogy arra gondoltam: tkppen, még a napokat is föl lehetne cserélni bennük, s akkor se vevődne észre... Mi is volt mégis az, ami ebben a nem történő történetben engem végül is megkapott és ami arra késztetett, hogy nagyon komolyan elgondolkodjam arról, hogy ugyanbiza, milyen kort is éltünk át, mert hiszen a kéziratot olvasva rengeteg hasonlóságra leltem... Tkppen egy erdélyi értelmiségi mindennapjait olvastam. Az, ami megdöbbentett, hogy a nem történik semmi, az valójában egy erdélyi értelmiségi intim szférájának a feltörése volt, mert hát mindent lehallgattak, megfigyeltek, követtek... De mi is történt igazából? Hogy telefonált a barátainak, de ettől még irredenta valaki? Nem. Államellenes cselekedetet követ el? Nem... Magyarországi folyóiratokat és könyveket kap és olvas, amit időnként megbeszél a barátaival - ez már fölkeltheti a szervek figyelmét... Irredenta volt talán attól is, hogy magyarországi rádiót hallgatott, a Kossuth rádiót, illetve a Szabad Európa Rádiót, s mindezt kommentálta a barátaival. Hogyha mindez valakit irredentává tesz, akkor azokban a nyolcvanas években Erdély értelmiségének nagy része irredenta volt és követésre méltó. Valószínű, nagyon sokunkat követtek is, le is hallgattak.

(Átadja a szót Székedi Ferencnek.)

Székedi Ferenc (olvassa):

Nem tudom, a megjelentek közül látták vagy sem, de ha jól emlékszem, két esztendővel ezelőtt kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oscart A mások élete c. német film, amely voltaképpen ugyanezt a témát boncolgatta, amit Markó Béla dokumentum kötete. Ott a STASI nyomozott az írók után, itt a szeku hallgatott le, módszereik azonban közösek voltak. Az amerikaiakat hanem az is megragadta, hogy a német lehallgatási-figyelési-követési módszereket nem csupán izgalmas történetbe csomagolták, hanem mindvégig jelen volt az a lehallgató tiszt is, akinek időközben a mindennapi és menet közben átalakuló életével is megismerkedhetett a film nézője. A tisztek és más megbízottak itt is jelen vannak a kötetben, ám csupán egyetlen, idézőjellel akár úgy is fogalmazhatnénk, szövegszerzői oldalukat látjuk, ahogyan az 1986-1989 közötti esztendők magyar mondatait román tájékoztatókban összefoglalják, illetve azok Váli Éva pontos és hiteles fordításában ezután újra magyarul jelennek meg. Ám miközben a dokumentumkötetnek ezek a szerzői a mások, és főként a Markó Béla életére kíváncsiak, hétköznapjait és vasárnapjait firtatják, arról is szólnak, hogy akkoriban aligha gondoltak: egyszer majd éppen ők lesznek azok, akik belülről mutatják meg, miként működött az 1989 előtti romániai rendszer és hogyan keményített be egyre jobban a decemberi fordulat előtt. Mindenek előtt ezért a tanúbizonyságért kell kézbe venni a könyvet és talán a cenzúráról, az állambiztonságról csak hallott s működését ma sem értő fiatalokat is néhány pillanatra megérinti az az iszonytató-fojtogató légkör, amely szüleiknek-nagyszüleiknek jutott osztályrészül. A fiatalok ugyanis egész egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy voltak idők, hogy amit gondoltál, nem mondhattad ki, amit leírtál volna két szóban, azt nyakatekert bővített mondatokba kellett rejteni, amikor a feleségeddel-gyermekeddel-barátoddal-ismerősöddel-munkatársaddal beszéltél, akkor le kellett takarni a telefont, vagy a leghangosabb forradalmi zenére beállítva a rádiót, amikor azt is tudták rólad, amit meg sem tettél; mint ahogy a fiatalok azt sem értik, hogyan kellett dugdosni egy-egy Magyarországról áthozott könyvet vagy folyóiratot. A nagy kérdés azonban ez: a mai nyitott világban van-e egyáltalán szükség arra, hogy mindezt megértsék, vagy a legjobb az egészet úgy elfelejteni, mint a pestis- vagy kolerajárványokat. Az idők sajnos azt bizonyítják, hopgy ilyen-olyan vírusok mindig felbukkannak, és még akkor is érdemes felkészülni rá, ha veszélyeiket felnagyítják. Az a rendszer nyilvánvalóan más volt. Ez a mai társadalom szintén más. Ama megfigyelések, lehallgatások ilyen-olyan köntösben ugyan, de ma sem ritkák. Az államérdekre, a nyilvánosságra, sőt mi több, a demokráciára való hivatkozással intézmények és egyének ma is sértenek erkölcsöt, magánéletet, személyiségi jogokat, különböző politikai-gazdasági manipulációs reteszekkel ma is torzítanak, térítenek el vléleményeket, az egykori technikák töredékei olyanok lehetnek, akár a fagyot, akár a kánikulát túlélő, betokosodott kórokozók.

Ezért ajánlom a Markó könyvét a fiatalok figyelmébe, de természetesen, mindazok számára is, akik átélték a kort, és alaposabb megértéséhez vissza kívánnak tekinteni rá.

Az 1990 utáni felfordulásban a csíkszeredai megyeháza szétdobált, egykori iratai között jómagam is találtam egy vaskos iratcsomót, amely a miséket és istentiszteleteket, miséket és prédikációkat figyelő pártfunkcionárius összefoglalóit, jelentéseit tartalmazta. Románul mindazt, amit magyarul hallgatott meg és amit ráadásul igen gyakran a Bibliából kellett átfordítania és tolmácsolnia, éppen a vallás ellen küzdők számára, a maga javára. Abszurd? Groteszk? Nem is tudom, milyen jelzővel lehetne illetni ezeket a szövegeket, amelyek közül néhányat visszafordítottam magyarra és megjelentettem az akkori Csíki Lapokban, méghozzá igen nagy példányszámot növelő sikerrel.

Azóta eltelt több mint másfél évtized. A Markó Béla könyve, vagy inkább a róla készült szekus könyv immár más körülmények között idézi a múltat. Talán legjobban minderre ezúttal a főhős szerző, Markó Béla előszava világít rá. Arra buzdítom önöket, hogy mindenképpen ezzel és ne a függelékben közölt nevek átböngészésével kezdjék a könyv olvasását. Szenzációéhes korunkban ugyanis túlságosan nagy szenzációkkal a záró oldalakon sem fognak találkozni, viszont az átfogó, a közelmúlt és az idők összefüggéseire érzékenyen rávilágító bevezető nyomán jobban megértik mindazt, amit nagyon sokan úgy viseltek el, hogy tudták róla: elviselhetetlen.

(Áttér a beszélgetésre, feltéve mindenek előtt azt a kérdést, amit minden találkozón jogos feltenni, hogy voltaképpen miért is adta ki ezt a könyvet? Mért látta szükségét megjelentetésének?)

Markó Béla:

A kiadásnak több célja is volt, természetesen, a politikusi mivolt kerekedett itt az íróival, ugyanis, ha már nem írtam egy könyvet, rá kellett jönnöm, hogy beszéltem annak idején barátaimmal egy könyvet, és ha már beszéltünk egy könyvet, úgy éreztem, ennek van üzenete mások felé is. Ezért tartottam fontosnak kiadni. Ugyanakkor Tőzsér Józsefék sem hagytak békén. Sürgetésük nélkül ez a könyv sose született volna meg. Annak ellenére ugyanis, hogy nem én írtam, rengeteget kellett dolgozni rajta. Ez egy különös műfaj... Az egész ugyanis valami képtelenség. És pontosan ennek a kedvéért adtam ki. Van-e nagyobb képtelenség annál, minthogy az ember a szekuritátés dossziék egy részéhez hozzáférhetvén - nem csak én, hanem nagyon sokan egy részéhez - az ember kezébe veszi románul az egykor magyarul lefolytatott telefon- és lakásbeszélgetéseimet, három és fél esztendő "termését"... Van-e ennél nagyobb képtelenség:... Ezen tehát dolgozni kellett, itt Váli Évának is nagyon hálás vagyok, aki visszafordította magyarra, én pedig még utólag megpróbáltam a szókincset hozzáigazítani ahhoz a nyelvezethez, amit annak idején használtam, miközben minden mondatnak hitelesnek kell lennie... Ez az egész anyag, két-három mondatnyi kihagyással, amiben magánéleti utalások vannak másokra, ez az a lehallgatási anyag, amit változtatás nélkül, visszafordítva közreadtam. Közéjük ékeltem, a jelentéseket, amiket a szekuritáté időről időre elkészített, hiszen nekik is bizonyítaniuk kellett, hogy dolgoztak. Mellettük vannak azok a nagyon rigurózus, szabályos félévenkénti engedélykérések, amikben a szeku engedélyt kért - szerintem saját magától, csak hát papírnak kellett erről is születnie - , hogy a lehallgatást folytathassa... Utólag beigazoltnak látom a közzététel helyességét. Ugyanis sokat beszéltünk az elmúlt években a szekuritátés dossziékról, arról, hogy kinek-kinek mi van a múltjával, különösen a politikusok, egymást zsarolgatták, de most, amikor így, egy ilyen vaskos könyvben együtt látja az ember azt, hogy mit jelent hosszú éveken át, attól függ, kinek milyen volt az élete, hogy folyamatosan hallgatják, amit beszél, akkor abban bíztam, hogy ennek van egyfajta hatása talán a fiatal generációra is. Nem rám, mert mi már ezt tudjuk, mert átéltük, és kellőképpen óvatosak vagyunk.

Ugyancsak sok vita folyt arról az utóbbi években, hogy kell-e lehallgatás, megfigyelés, milyen alapon, milyen ürüggyel lehet valakit figyelni, s ezalatt rá kellett jönnöm arra: nem igaz, hogy 1989-ben valahol volt egy cezúra, lezártunk egy korszakot, s most már a teljes szabadság közegében ficánkolunk. Nem! Diktatúra és demokrácia között ilyen szempontból nincs különbség. Differencia abban van, hogy minden hatalom megpróbál ugyan megfigyelni minket, totális ellenőrzés alatt tartani, ez a hatalom mindenkori alapvető érdeke, csakhogy a diktatúrában nincs rá módunk ezt megakadályozni, felszólalni ellene, míg a demokráciában elvben van. Ez a politikai szándék ebben a könyvben, egyfajta figyelmeztetés: ami megtörtént, az megtörténhet újból és újból... S még csak nem is azért, mert Romániában élünk, ez szélesebb spektrumon is érvényes igazság.

Az írói szándék az egyfajta írói exhibicionizmus volt a részemről, az íróemberből ez sose hiányzik, de meg az is volt, hogy a nyolcvanas évek végének irodalmi-művelődési, szerkesztőségi életéhez is érdekes rálátást biztosít. Egyfajta kordokumentum is ez, sok más hasonló dokumentum mellett. A közvetlen érintetteknek biztos, hogy érdekes, másoknak nem tudom megítélni, irodalmi műfajként a francia "nouveaux roman"-hoz hasonlítottam, az ötvenes évek elején divatozott a tények egyszerű, monoton leírása, az író mindenfajta kommentárja nélkül... Valamilyen furcsa, szürke, kilátástalannak tűnő hétköznapok sorozata rajzolódik ki a könyvből, abban, hogy "egy irredenta hétköznapjai", egy kis adag irónia is rejlik, elvégre mindannyian irredenták voltunk ebben az országban, aki magyar volt, már születésétől fogva, hát még aki a magyarságának is hangot adott valamilyen módon... Ha másként nem, hát úgy, hogy írt egy verset... Az az ijesztő az egészben, hogy ilyen dosszié nem tíz és száz, hanem ezer és ezer készülhetett, talán nem is csak Romániában, hanem a magyarság körében... Az embernek az az érzése, hogy a társadalom egyik része azzal foglalkozott, hogy a másik részét megfigyelte és eszközt adott hozzá, hogy ezzel sakkban tartsák.

Kozma Mária:

Úgy tűnik, hogy gyűjtögették az adatokat, halmozták különféle dossziékban, mert azért komoly tiltakozásod is volt, például a helységnekvek kötelező román nyelvű használata ellen, s úgy tűnik, különösebben nem gyűlt meg a bajod ezért, bár pontosan följegyezték és a későbbiekre raktározták el e ténykedésedet, felszólalásodat a szerkesztőségi gyűlésen.

Kolcza Jolán (mániákus, örök kotyogó a művelődési rendezvényeken):

Poloskát tettek-e a szobájába?

(Derültség)

Azért kérdem, mert Kusztos tiszteletes Kovásznán megmutatta nekem, hogy néz ki a helye, mint egy dió, akkora volt...

(Újabb derültség).

Markó Béla:

Igen, persze...

Kolcza Jolán (vérszemet kap és mindenféle emlékeiről kezd összefüggéstelen monológba, de elvágják a száját.)

Kozma Mária:

Az érthető, hogy nem hoztad magaddal a társszerzőidet, de vajon ismered-e őket? Ahogy olvastam a könyvet, érdekes volt számomra, hogy van egy M.E. nevű társszerző, aki úgy tűnik, a P.D. nevűvel szemben visszafogottabb volt. Az ő jelentéseit olvasva, úgy tűnt, ugyanazt a dolgot meg lehet fogalmazni erősebben is, és egy kicsit szelídebben is.

Székedi Ferenc:

Tud-e róla Markó Béla, hogy mi lett a lehallgató szekusok sorsa?

Markó Béla:

Volt olyan szekuritátés tiszt, akit akkor is ismertünk, mert őket úgy osztották be, hogy különböző intézményekért feleltek, a művelődési intézményekbe nyíltan bejártak. Tudutuk, hogy kicsodák. De a lehallgató tiszteket nem ismerhettük, s azóta sem tudom, hogy a kezdőbetűk mögött ki rejtőzik. Ki lehet ezt deríteni, s ki is deríthetném, elvben jogunk van erre rákérdezni, hogy minket ki figyelt, de az elsődleges cél nem ez volt. Nem volt szándékomban informátorokat, besúgókat leleplezni, bár ilyenekre is fény derül, persze, az én dossziémból is, azok most nem kerültek be a könyvbe, mert abban csak lehallgatásról van szó... Azt gondolom, hogy a mai társadalom ezt az egész kérdést teljességgel rosszul kezeli. Az egyik legnagyobb hiba az volt valamikor 1989 után, hogy nem húztak egy vonalat. Itt nem arról van szó, hogy valakiken bosszút kellett volna állni, vagy mit kellett volna tenni x-szel vagy y-nal. Folytonosság maradt az intézményben, ugyanazokat az embereket tovább vitték. És ez nagyon nagy hiba volt. Informátorokat lelepleztek ugyan, de azok közül is csak azokat, akik nem dolgoztak tovább... Persze, hogy mi volt a vétkünk, kissé ironikusan mondtam, hogy mindannyian irredenták voltunk, ennél több is volt, mert értelmiségi ember abban a korban eleve veszélyes volt, mert hiszen abból él, hogy időnként gondolkozik. Ritkán a diktatúrákban, de időnként megengedi magának azt a luxust. Időnként még azt is megkockáztatja, hogy véleményt mondjon... Egy lappangó, feszült kort mutat ez a könyv is, de számomra a legfontosabb üzenet az, hogy nem szabad megengedni, hogy ugyanez megtörténjen ma is.

Kozma Mária:

Ma olvastam egy kulturális intézmény vezetőjének az elszólását, ami úgy hangzott, hogy a művészek és az újságírók nehezen kezelhető emberek. Ha ezt 89 előtt hallottam volna, akkor valahogy talán megértem. De mit gondolsz, miért élnek tovább ma is ezek a társadalmi görcsök? Előítéletek?

Markó Béla:

Azért, mert ez így igaz, hogy a művészek és az újságírók nehezen kezelhető emberek. És ez így nagyon rendben is van. Aki ezt mondta, az nyilván őszinte volt, az más kérdés, hogy milyen hangsúlyokkal mondhatta... Minden hatalom törekszik arra, hogy nivellálja a társadalmat és elfojtsa a kritikát. Művész és hatalom között mindig ellentét lesz. Ha nem, akkor valahol nagy baj van... Ha a művész nem képes az ellenkezésre, vele van a nagy baj. A hatalompárti művész mindig egy kicsit gyanús. Művész ember abból él, hogy eredeti, hogy különvéleménye van, nem illeszkedik be a klisékbe, márpedig egy hatalom nehezen tud ezek nélkül élni... Ez egy eredendő ellentmondás, s aki ezt fel akarja számolni, tulajdonképpen a művészetre tör...

Kozma Mária:

A könyv eredeti címe az volt, hogy Kukkolási jegyzőkönyv. Utólag visszagondolva nem is rossz, a jelenlegi persze sokkal komolyabb, de hogyan is van az intim szférának az állandó feltörése, valósággal megerőszakolása, hol van a határ ebben? Beszélhetünk-e etikáról ezzel kapcsolatosan? Ha neheze n kezelhetők a művészek, a hatalomnak joga van leskelődni, hallgatózni utánuk? Mert a diktatúrát azt értem, de a demokráciában hogyan kerül ez napirendre?

Markó Béla:

A kommunista diktatúrában, abban a nacionálkommunizmusban, amelyben mi éltünk, etikáról ilyen szempontból nehéz beszélni, egyszerűen arról volt szó, hogy akit egyszer csak lehetett, megfigyeltek és ellenőriztek. És rengeteg energiát fordított erre a hatalom. Ráadásul a mi pénzünkből. Az, hogy valakit megfigyeljenek éjjel-nappal, az azért pénz volt és energia, több ember élt egy ilyesmiből, egyetlen megfigyelésből... Jegyezni kellett, fordítani... Nem is szívesen keverem össze a kommunizmust azzal, amiben most vagyunk. Bár ez se hasznos, ugyanakkor arról is beszélni kell, hogy újból és újból próbálkozik ezzel minden állam, még Amerikában is, 2001. szeptember 11-e és a terrorizmus kérdése elég jó ürügyet szolgáltatott arra nézvést, hogy abban a pillanatban próbálják meghúzni a csavart és próbálják korlátozni az emberi jogokat. Az elmúlt években, a kormányban s a parlamentben jópár vitám volt arról, hogy a lehgallgathatóság, a megfigyelhetőség kérdéséhez hogyan viszonyuljunk. Ha elfogadom azt, amit az ügyészség, minden nyomozó hatóság, minden igazságszolgáltatás szeretne, hogy preventíve figyelhessünk meg mindenkit, akkor nagyon messzire jutunk. Ez arról szólna, hogy mindenki, aki ellen némi gyanú merül fel, utána már gyanú sem kell, mert egyszerűen jobb megelőzni a dolgokat, akkor mindenkit figyeljünk, mert ki tudja, honnan ugrik ki a nyúl?

Kozma-Darvas József (katolikus lelkész):

Amikor elolvasta a jegyzőkönyveket, valamint a jelentők írásait, hogyan érezte magát, amikor a jelentők között felismerte közvetlen ismerőseit. Mennyire tudott ezután feloldódni,? Több mint 800 oldalt olvastam el magamról két hét alatt és további két hétig beteg voltam. Hogyan történt az ön esetében?

Markó Béla:

Bevallom, a dokumentumok megismerésében volt jó is. Akikben én bíztam, az bebizonyosodott, hogy azokban bízhattam. Az én esetemben legalább is ez így történt. Jóbarátaim, közvetlen környezetem megérdemelte a bizalmat. Hitvány emberek vannak, az én esetemben is, de azok hál'Istennek nem számítanak... A többi viszont stimmel, egy nagyon nagy meghökkenés, lesújtó érzés az, hogy így bele lehet kukkolni az életünkbe... Most utólag visszatekintve úgy tűnik, valami nagy gazemberség volt ez a mi életünkben, s magamnak is rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen a szekuritáté irányította a társadalmat. Ahogyan a széljegyzetekből kiderül, amikor kiadják az utasítást, hogy kivel hogyan kell eljárni, kinek kell megakadályozni az alkalmazását stb. egyértelműen kiderül, hogy a szeku volt a legfőbb hatóság, még ha hierarchikusan ez nem is így nézett ki. tehát a hivatalos pát konkrét döntéseit is felülírhatta egy-egy ilyen széljegyzet...

Nagy Benedek (volt RMDSZ-képviselő, történelemtanár, 56-os elítélt):

A bevezető tanulmányt én kötelező olvasmánynak ajánlanám a fiatal nemzedéknek, mert a dokumentumokkal nincs mire menniük. Nem sokat értenek meg belőlük, vagy monotonnak tűnik. A bevezető tanulmány viszont, mely igen fontos dokumentum, kulcsot ad ehhez a korhoz...

*

A könyvet sokan megvásárolták, dedikáltatták. Az elhintett gondolatok munkálkodni kezdtek. Itt be is fejezem közlendőmet, mert a kötet jellegzetességéhez illően magam is az elhangzott véleményekkel kívántam érzékeltetni azt, ami egy könyvbemutatón történt és amiből jó lenne minden fontos tanulságot levonni...

Királyi végjáték

Pár héttel ezelőtt a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója, Tőzsér Jóska hívott telefonon,s  az iránt érdeklődött, volna-e időm s kedvem megszerkeszteni egy dokumentum jellegű kéziratot Mihály román király lemondatásáról, amit egy fiatal történész állított össze és látott el bevezető tanulmánnyal.

A szerző felől érdeklődve megtudtam, hogy nem más, mint László Ferenc zenetörténész és zenei közíró legkisebb fia: László-Herbert Márk, aki doktori disszertációját készíti elő Torontóban. A munkát elvállaltam, s nem bántam meg. Öröm volt végigrágnom magam ezen az ésszel és szívvel felépített dokumentumgyűjteményen. Olvasás közben arra gondoltam, hogy Márk ugyanabban az évben született, mint az én legkisebb fiam, de mert egyik gyermekem sem érzett különösebb vonzódást a tollforgatáshoz, úgy gondoltam, hogy a Márkra szánt idő és energia valamiféle kompenzációnak tekinthető.

A könyv, érdekes módon, olyan diplomáciai dokumentumok gyűjteménye, amiből minden különösebb magyarázat nélkül kiderül, hogy az 1947 végi romániai királymenesztés tulajdonképpen a nagyhatalmak meghunyászkodásának árnyékában következett be - anélkül, hogy valaki is tiltakozott volna ellene. Az ifjú Mihály csalódásáról és megcsalatásáról van szó, amit annak idején, elemista gyerekként úgy érzékeltem, hogy a jóképű román király portréi egyik napról a  másikra eltűntek az osztályból, a tábla fölötti szabad térről, s helyette megjelent a Román Népköztársaság napfelkeltés-erdeire büszke-kőolajszondás-gabonakoszorús új címere... Előkerült egy számomra addig ismeretlen Petőfi vers is (Itt a nyilam, mibe lőjem?), amit attól kezdve unos-untalan idéztek, szavaltak, s ennek hatására sikerült el is hitetni a politikai intézkedés jogosságát.

A rendszerváltás után aztán ismét felbukkant a király mint személyiség és mint intézmény. Egy ország ráébredt arra, hogy a történetnek távolról sincs vége. Márk éppenséggel az a nemzedék, akinek semmiféle király-élménye nem volt. És érdekes módon, mégis fontosnak tartotta felgöngyölíteni a kérdést, amiből egy érdekfeszítő, tartalmas könyv született. Örömmel bábáskodtam a bölcsőjénél, s úgy néz ki, két hónapi átfutási idővel jövő héten meg is jelenik. Ez lesz a most induló csíkszeredai Gutenberg Nyomda első kiadványa. Tőzsér Jóska fia, László a tulajdonos, aki úgy szeretné, hogy a megjelenésből kis háziünnepséget tartson.

Az alábbi összeállításban a könyvhöz írt fülszöveg, az Új Magyar Szó 2008. szeptember 29-én megjelent Kisebbségben melléklet számára készített interjú és a könyvből kiválasztott részlet szerepelnek.

****

A váratlanul regényes dokumentumokra bukkant tehetséges és jó szemű szerző, aki mindennél előrébb tartja a leírtak hitelességét, úgy válogatta össze a levéltárak mélyén szunnyadó anyagból e könyv anyagát, hogy a diplomáciai/kancelláriai fel- és leiratokból, föl- és lejegyzésekből, szintézisekből, sürgönyökből és ezek aljára, margójára, sorai közé írt megjegyzésekből, utasításokból, kérdésekből stb. egyértelműen kitetszik: a történelmi személyiségek alakítják, a mindenütt jelen lévő diplomaták, tisztviselők pedig jóváhagyják a történelmet. Egyfajta „ember tervez, isten végez” képlet ez, de kitűnően illik Mihály, az utolsó román király pályafutásának keserű végjátékára. László-Herbert Márk személyes érdeme, hogy És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? című művében a szűkszavú, világos értelmezés mellett, az olvasmányosan magyarított diplomáciai dokumentumok révén mutatja be - „részben az egész” technikával Mihály király lemond(at)ására fókuszálva - a második világháború utáni román ellenzékiség elfojtásának, illetve elhalásának Janus-arcú történetét. (Fülszöveg a könyvhöz)

***

Erdélyi magyar történész könyve a román király lemond(at)ásáról

László-Herbert Márk szerint a szakember erénye a hitelesség

Az 1975-ben Kolozsvárott született László-Herbert Márk, aki 1998-ban a budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el magiszteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból (2001) illetve történelemből (2002), pár éve váratlanul érdekes dokumentumokra bukkant külföldi levéltárakban Mihály királyról. A 2003 óta a Torontói Egyetemen doktori tanulmányait történelem szakon folytató szakember, akinek szakterülete a kelet- és közép-európai országok társadalomtörténete az 1950-es és 1960-as években, most izgalmas könyvet állított össze az általa begyűjtött és értelmezett anyagból. Hamarosan megjelenő munkája (És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében) keletkezéstörténetéről beszélgettünk. 

- A román királyság több mint 60 éve kimúlt. Mi újat lehet mondani ma e holt intézménnyel kapcsolatban? Miért kell bennünket érdekeljen Mihály király?

- Hogy holt intézmény-e a román királyság, nézőpont kérdése. Románia ma köztársaság ugyan, de a köztársaságot a román állampolgárok akarata ellenére kiáltották ki hat évtizeddel ezelőtt egy idegen hatalom ügynökei. A mai hivatalos politika sem tartja holt intézménynek a királyságot: a román miniszterelnök alig néhány hete vetette fel, hogy az alkotmányos monarchia esetleg megoldást jelenthet a hatalom (értsd: az államfő, a parlament és a kormány intézményei) hitelének helyreállításában, és nyilvános vitára szólította fel a kérdésben érdekelteket. Ami ennél is fontosabb: Románia utolsó uralkodója él, itt, Romániában. Elkobzott tulajdonának jelentős részét visszaszolgáltatták, hivatalos alkalmakkor a politikai elit - ideértve Románia utolsó három elnökét is! - társaságában látni. Élete során tanúsított magatartásával, önzetlen hazaszeretetével még a monarchia ellenzőinek a tiszteletét is kiérdemelte. Mihály király tehát ezért kell, hogy érdekeljen bennünket: mert él, és mert sokak számára él benne a monarchia lehetősége is. A monarchia esélyeiről azonban itt nem kívánok szólni. Egyébként Románia viszonylag rövid történetében volt már arra precedens, hogy a monarchia megmentette az országot a politikai káosztól: 1866-ben az akkori elit éppen a társadalmi béke megteremtése végett hívta ide Hohenzollern Károlyt uralkodni. Abban, hogy ez akkor milyen rendkívüli lökést adott Románia fejlődésének, még a monarchiaellenes történészek is egyetértenek.

- Készülő könyved bevezető tanulmányát korábban közölte a Korunk. Amikor azon dolgoztál, már tudtad, hogy könyv születik belőle, vagy csak később támadt ez az ötleted?

- Már a kezdetektől, tehát 2005 óta lebegett előttem a dokumentumgyűjtemény ötlete. A kötetnek 2007 decemberére, az 1947-es trónfosztás 60. évfordulójára kellett volna elkészülnie, de egyéb elfoglaltságaim miatt nem sikerült tartanom ezt a határidőt. Egy rövid tanulmánnyal viszont mindenképp jelezni akartam romániai olvasóimnak: a Mihály király lemond(at)ásáról szóló történetnek még nincs vége. Erről jut eszembe egy régi viccnek a poénja: “Ma már mindent tudunk a jövőről, de kétségbeejtő, hogy a múltunk állandóan változik!” Történészként arra kell törekednem, hogy az általam feltárt múlt minél hitelesebb legyen, sőt, hitelesebb az eddig feltártaknál. A Korunk-cikk után, amelyben csak lábjegyzetekben utalhattam forrásaimra, ez a kötet lehetővé teszi, hogy az olvasó maga lássa, olvassa el az eredeti dokumentumok szövegét. A témával kapcsolatos kutatásaim gyümölcsét tehát könyv formájában is mindenképpen ki kellett adnom, ezt eleve így terveztem. Természetesen román nyelven is meg fog jelenni ez a kötet, remélhetőleg még ebben az évben.

- Miként jutottál hozzá a dokumentumokhoz? Mesélj kutatómunkád kulisszatitkairól, érdekesebb mozzanatairól, kalandos fordulatairól.

- 2005 júniusában részt vettem egy szakmámba vágó nyári egyetemen, amelynek témája a levéltári kutatás módszertana volt. Szerencsés véletlen, hogy a helyszín, a George Washington Egyetem alig órányira van az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb levéltárától, a marylandi National Archives and Records Administration-tól. A nyári kurzus szakmai gyakorlattal zárult, amelynek során a húsz doktorandusz-résztvevő egy-egy ottani levéltárossal körbejárhatta ezt a hatalmas levéltárat. Viszonylag kevés időt töltöttünk az olvasótermekben, ám annál több ideig bolyongtunk a végtelen levéltári polcrendszerben, sőt, a dokumentumrestaurálás művészetébe is betekintést nyerhettünk. A gyakorlat része volt egy választható témához kapcsolódó dokumentumok feltérképezése, megtalálása is. Mivel doktori értekezésemmel kapcsolatban semmilyen hasznos anyagot nem találtam, gyorsan témát váltottam és új kérdéssel rukkoltam elő, éspedig: Mit tudott az amerikai kormány Mihály király lemond(at)ásának körülményeiről? Így került elő az a doboz is, amelyben a dokumentumkötetben szereplő iratokat is tárolják. Fél évvel később már Londonban és Párizsban böngésztem az ottani külügyminisztériumok levéltáraiban a hasonló iratokat... Kutatásaim legnagyobb élményei az olvasótermekhez kapcsolódnak. Míg a francia külügyminisztérium levéltárában csak állandó felügyelet alatt dolgozhattam egy eldugott, sötét, kis olvasóteremben, addig Washingtonban vagy Londonban rendkívül modern, tágas, világos olvasótermekben dolgoztam, többszáz kutatótársammal együtt. Volt aki szkennert vitt magával, más hozzám hasonlóan lefényképezte dokumentumait, volt aki fénymásolt vagy hordozható számítógépébe pötyögött a dokumentumok olvasása közben. Párizsban erről szó sem lehetett: egy ceruzán kívül semmit sem vihettem az olvasóterembe, a külügyminisztérium valamelyik rejtett zugában egyetlen néni készített a kutatók számára másolatokat, méregdrágán, rossz minőségben, és mindezt olyan unottan, sőt, barátságtalanul, hogy kutatótársaimmal néha azon tanakodtunk, hogy másnapra melyikünk hozzon a néninek csokoládét, hátha így jobb kedvvel és fürgébben végzi majd dolgát. E körülmények kedveztek a személyes kapcsolatok, barátságok kialakításának: a tucatnyi történész, újságíró, doktorandusz, aki egy adott napon beléphetett a levéltárba - több hónappal a látogatásom előtt kellett bejelentkeznem, a nénik nagyon szigorúan vezették a jelenléti íveket! -, nagyon hamar összeismerkedett, összebarátkozott. Cinkostársakká lettünk, akik mindig azon voltak, hogy kijátsszák a már-már nevetségesen merev szabályokat. Washingtonban és Londonban a tökéletes körülmények miatt még arra sem jutott idő, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Mindenki végezte a maga dolgát, kicsit furcsának is tűnt nekem a „csapatszellem” teljes hiánya. A levéltárak tekintetében tehát két különböző világgal, két szemlélettel találkoztam: míg Londonban és Washingtonban a levéltárosok azon voltak, hogy a kutatókat szolgálják, Párizsban úgy tűnt, a hivatalos iratok őrzése öncél, a levéltári anyag kutathatósága csak másodlagos, harmadlagos kérdés. Izgalmas kihívásnak bizonyult a még titkos vagy újratitkosított dokumentumok megszerzése is. Némelyik iratot csak hosszas levelezés után sikerült kézhez kapnom, miután arra a CIA vagy a brit külügyminisztérium szakemberei is rábólintottak. Megtanultam azt is, hogy az amerikai levéltárosok sem tökéletesek. A féltucatnyi dokumentumban, amelynek - kérésemre - feloldották a titkosságát, maradt néhány fekete filctollal kihúzott titkos passzus; csakhogy a filctollal kihúzott fénymásolatokat nem fénymásolták le újra, így az oldalakról, egy fényforrás felé tartva azokat, minden további nélkül elolvashattam azt is, amit nem lett volna szabad. Ezeket a passzusokat természetesen ennek ellenére sem közölhetem a kötetben...

- Mit kínál az olvasónak ez az eredeti dokumentumgyűjtemény? És mire kívánsz figyelmeztetni általa?

- Nagyképűség volna azt állítani, hogy e dokumentumokat előttem nem látta senki. Egyáltalán nem “újak”, némelyikükre hivatkoznak is egyes történészek. A történet sem új, amit a kötet a dokumentumok révén bemutat, hiszen több szerző is utal például arra, hogy közvetlenül a második világháború után szóba került II. Károly hazatérésének a lehetősége, vagy arra, hogy Mihály király 1947-es londoni utazásakor a bukaresti hazatérés alternatívájaként felmerült száműzetésbe való vonulása is. Arról viszont ezidáig nem olvashattunk, hogy II. Károly esetleg Románia első elnökeként tért volna vissza Romániába, vagy, hogy Mihály király nem külföldi rokonai unszolására, hanem esetleg saját elhatározásából maradt volna végleg külföldön 1947-ben, csakhogy ezt a nyugati nagyhatalmak nem nézték jó szemmel és ezért vissza kellett térnie Bukarestbe. A kötetbe foglalt dokumentumok árnyalják eddigi ismereteinket az akkor történtekről és egyszersmind jelzik: a történelmi igazságot csak megközelíteni lehet, nagybetűs történelem nincs, csupán történetek léteznek. Leopold von Ranke híres dictuma, mely szerint létezik olyan történelem, „wie es eigentlich gewesen,” idejétmúlt. Ha erre az olvasóm is rá fog jönni, úgy érzem, elértem egyik legfőbb célomat. 

- Mint történész, milyen konkrét kérdések foglalkoztatnak pillanatnyilag - a román király problémakörén túl? Mesélj legújabb kutatásaidról, további terveidről.

- Jelenleg elsősorban a doktori értekezésem befejezésén dolgozom. A téma nagyon izgalmas: három egykori Sztálinváros társadalomtörténetét hasonlítom össze - a hatalom és az egyén közötti párbeszédet, a párbeszéd létrejöttének helyeit, helyszíneit vizsgálva. A nyilvános szféra és a személyes vagy magánszféra, valamint az ezek „közötti” félnyilvános és -személyes szférák értelme és értelmezése már régóta foglalkoztat. A polgári társadalmak leírására felhasznált eszköztár a szocialista rendszerek kutatásában sajnos, használhatatlan. Ez a felismerés sarkallt arra, hogy doktori értekezésemben három „eszményinek” mondott szocialista (élet)teret - Sztálinvárost (Dunaújváros), Stalinstadt-ot (Eisenhüttenstadt) és Oraşul Stalint (Brassó) - vizsgáljak meg és mindeközben keressek - és találjak - olyan eszközöket és módszereket, amelyek révén pontosabban feltárható a szocialista társadalmak működése, mint eddig. Egyéb, apróbb terveim is vannak, ezek közül megemlíteném a kanadai Sztálin Járás (Stalin Township) történetének a kutatását és megírását. Kelet-európai szemmel nézve talán meglepő, hogy Kanadában 1986-ig viselte a generalisszimusz nevét egy megyényi terület, de, mint minden másnak, ennek is megvan a maga magyarázata, és már most előrebocsátom: a történet nagyon izgalmas! 

- A hamarosan megjelenő könyvedből közlésre kiválogatott "kóstoló" tulajdonképpen francia diplomaták jelentése arról, hogy a kolozsvári magyar sajtó miként reagálta le a király 1947-es menesztését. Miként látod és miként magyarázod te az erdélyi magyarság sajátos viszonyulását, királysággal szembeni túlzott radikalizmusát?

- Számomra egyelőre nem egyértelmű, mennyire volt általános jelenség a magyarság részvétele az új hatalom megerősítésében. A francia konzul által idézett két újság, az Igazság és a Világosság sem tükrözi feltétlenül a kolozsvári magyarság álláspontját, hiszen mindkét lap az új hatalom kliense volt, a kommunista párttal szembeni lojalitásukhoz nem fér kétség. Tény azonban, hogy az új rezsim többet ígért az erdélyi magyarságnak, mint az 1918-as Gyulafehérvári Nagygyűlés óta bármelyik román hatalom. 1947-ben még sokak számára úgy tűnt, ezeket az ígéreteket be is váltják majd. Bár hivatalosan is a kommunista hatalom és a magyarság közötti közvetítő szerepet játszotta, sokan úgy vélték, a Népi Szövetség a romániai magyarság autonómiájának valódi eszköze lehet, viszonzásul azért, hogy a magyar kisebbség elfogadja a trianoni államhatárok visszaállítását és Erdély végérvényes Romániához való csatolását. Nem utolsó szempont itt, hogy 1947-ben az erdélyi magyarság céljai megvalósításához Románia, Észak-Erdéllyel együtt, kedvezőbb terep volt, mint az 1944-45-ben hadszíntérré vált, szétrombolt Magyarország. Ilyen megfontolásokra vezetem vissza a magyarságnak a régi rezsimmel szembeni ellenséges viszonyulását és az új hatalom iránti (feltételes) hűségét. Hogy ezt az akkori propaganda mennyire „radikálisan” tálalta, az már egy egészen más kérdés.

Cseke Gábor

***

Kolozsvári magyar lapok Mihály lemond(at)ásáról

A kolozsvári francia konzulátustól a francia külügyminisztériumnak 

1948. február 7.

Tárgy: A király lemondásának visszhangja Kolozsvárott.

A király lemondása és a köztársaság kikiáltása csak néhány nappal a Londonból való visszatérés után - amelyben sokan a korona és a kormány közötti viszony javulásának tanújelét akarták látni -, nem kis szenzációt keltett Kolozsvárott, ahol, anélkül, hogy illúziókat tápláltak volna a dinasztia jövőjével kapcsolatosan, nem számítottak arra, hogy már most bekövetkeznék a rendszerváltás. [A király lemondása] Szenzációt keltett vidéken is, ahol a király nagyrészt megőrizte a román parasztság hagyományos rokonszenvét, szemben a városi munkássággal, amely többnyire magyar származású.

Természetesen mindenki megértette az ellentmondást a népi demokratikus rendszer és a monarchia intézménye között, amelyet a Groza kormány tisztán opportunizmusból tartott fenn [mostanig]. Bár hosszabb-rövidebb távon várható volt a királyság megdöntése, az is tény, hogy [a monarchia] több mint három évvel élte túl a Felszabadulást. Hogy a király visszatért Londonból, ahová sokak véleménye szerint véglegesen távozott? Nyilván biztosították számára a trónon maradást még néhány hónapig, vagy netalán néhány évig. És akkor majd ki tudja? Az idő múlása és a dolgok szeszélye talán az utolsó pillanatban görög mintára a helyzet megfordulásához, a román korona megmentéséhez vezethetett volna.

Így érveltek a polgári körök, a kétes eredetű vagyonnal rendelkező gazdag parasztok némelyike, a papság, a falusi jegyzők, valamint a régi, kockás raglánú és gombos kamáslijú mágnások. Tették mindezt egy eltunyult lakosság körében, amely [mindig] készen állt arra, hogy - anélkül, hogy bármit is értene [a politikából] - megéljenezze az éppen aktuális rezsimet, cserébe azért, hogy élni hagyják. [Ez a lakosság most] Titokban mégis be meri vallani saját maga előtt, hogy tovább él benne az a hagyományos vonzódás egy fotogén, tisztességes uralkodó iránt, aki annak a királyi intézménynek a jóindulatú örököse, amelyet apja csínyei azzal a ledér mázzal, azzal a kétes, ám nemzetközi hírnévvel díszítettek fel, amely egy népet mindig is meghatott, még akkor is, amikor inkább szenvedett miatta.

Miután váratlanul megfosztották őket utolsó reményüktől, a monarchisták meghúzták magukat. Létezésükről csak ritkán, rokonszenves - és lehetőleg nyugati - fülek közeledtekor hallható, visszafogott nyögdécselés árulkodik. Mindeközben az ellentábor - amelyet elsősorban a magyar proletáriátus alkot - heves örömtáncba kezdett.

Ha a konzervatívok magatartása nem is nyújt túl szép látványt, a marxista tanoncok viselkedése sem jobb. Miután mindössze arra képes, hogy a nép alantas ösztöneit élessze és teljesen képtelen arra, hogy bevésse a nép elméjébe a köztársasági eszmény értelmét (amelyet ő maga sem ért) vagy az új állampolgári felelősségeket, a demagóg és tudatlan sajtó otromba támadásokba lendült. Bukarest instrukciói alapján, ahogy azt a cikkek összehangoltsága is alátámasztja, az újságok éltetik tehát a kecske és a káposzta elválását egy olyan dinasztiának a bőséges ócsárlásával, amelynek néhány héttel azelőtt még az érdemeit magasztalták. A sajtó a sok kiabálás közben tanulás nélkül elsajátította a tehetetlen áldozat rugdosásának technikáját, az államcsíny egyetlen olyan módját, amelyet ezek az Offenbach-i firkászok képesek felfogni.

De mit számítanak a párhuzamok, amelyeket néhány kritikus elme vél felfedezni annak a sajtónak a jelenlegi hangneme és korábbi cikkei között, amely a múltban néha ugyan belelendült a köztársasági intézmények tapintatos dicsőítésébe, mindeddig azonban tartózkodott a korona közvetlen kritikájától? Most az a feladat, hogy a dinasztia, sőt, a király személye elleni heves támadások révén oktassák ki a tömegeket, hogy állítsák be nekik a köztársaság létrejöttét a demokratikus fejlődés alapfeltételeként, a béke és a szomszédos népi köztársaságokkal való baráti együttműködés garanciájaként, az ország gazdasági virágzásának elengedhetetlen intézkedéseként. Ezért az újságok hosszasan tárgyalják a független és erkölcsös köztársaság előnyeit a korrupt és a külföldi kapitalizmusnak és imperializmusnak alávetett királysággal szemben. Azt mondják, hogy csak egy demokratikus és népi köztársaság vezethet a boldogsághoz és a társadalmi fejlődéshez.

Január 2-ikai keltezésű, de valójában december 31-én, azaz a köztársaság kikiáltásának másnapján megjelent számában az Igazság, a kommunista párt szócsöve a következőket írja: „A király lemondása és a monarchia megdöntése eltávolították az ország történelmi fejlődésének útjából azt az akadályt, amely demokratikus és népi fejlődésünket gátolta. Az európai népek függetlenségéért vívott nagy forradalmi mozgalmak és háborúk centenáriumának évében csodálatos fejlődési perspektívák nyílnak meg előttünk és felszabadított szomszédaink előtt.” 

Más újságok még messzebbre mennek ezeknek a csodálatos perspektíváknak a felsorolásában. Így a Világosság, a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapja a következőket írja január 5-én: „A népi köztársaság új lehetőségeket nyújt az ország munkásai számára. Megszilárdítja és garantálja az eddig elért eredményeket; a különböző szervezetekben elrejtőző reakció számára egy újabb csatavesztést jelent, és hatására megnyerjük a még bizonytalankodó tömegeket, amelyek egyszersmind elkötelezik magukat az ország újjáépítésében való együttműködésre. A népi köztársaság új lendületet ad a dolgozó osztályok számára, mivel ez az a kormányzati forma, amely a legjobban felel meg nekik, és amely a legjobban valósítja meg érdekeiket. A népi köztársaság a béke megerősítése, megnyitja az utat a Szovjetunió népeivel való még szorosabb együttműködés előtt, és garantálja demokráciánk békés fejlődését”.

Kinek köszönheti az ország mindezeket? Erre a kérdésre válaszolva a január 2-ai Igazság megállapítja, hogy a „leigázott csatlós országot - amely néhány évvel ezelőtt egy félgyarmati állam volt - végérvényesen felszabadította a dicsőséges Oroszország, a szabadság legfőbb jelképe.”

A Világosság szerint a köztársaság a kormánynak és demokratikus pártjainak, elsősorban a kommunista pártnak a győzelmét jelenti. „Kormányunk bölcsességgel teli és nagyszabású munkája - írja a magyar újság január 5-i vezércikkében - elhozza számunkra a legszebb újévi ajándékot: a népköztársaságot. A népköztársaság annak a tudatos, forradalmi, előrelátó és folyamatosan éber politikai magatartásnak a gyümölcse, amely demokratikus kormányunkat és mindenekelőtt a kommunista pártot jellemzi.”

Kós [- az eredeti sürgönyben: Koos -] magyar képviselő szerint a köztársaság „vérontás” nélküli kikiáltása a népi demokrácia haladó szellemű aktivistái állhatatos munkájának eredményéről tanúskodik (lásd Kós Károly képviselő beszédét, amely a Világosság január 7-i számában jelent meg).

Nem lehet úgy tömjénezni egy új bálványt, ha előtte nem törjük össze a régit. Mivel a román nép nagy része megőrizte érzelmi kötődését a monarchiához, az újságok nem szorítkozhattak arra, hogy egyszerűen csak dicsőítsék az új államformát. Tehát arra kényszerültek, hogy becsméreljék, sőt a sárba rántsák a király személyét, és mindehhez olyan kifejezések használatához folyamodtak, amelyek még az elkötelezett köztársaságpártiakat is meglepték. A pillanatnyi szükségletek olyan támadásokra kényszerítik őket, amelyek különösnek tűnhetnek a nyugati elme számára. Így történhetett meg, hogy az Igazság január 5-i számában a következőket írta: „Miközben a király többezer portréját távolítjuk el a falakról, azon gondolkodunk, hogy ki is volt valójában ez az uralkodó, aki minden alkalommal a „népem” és a „drága katonáim” költői kifejezéseket használta. „Népével” nem törődött többet, mint 1940-ben. Tőle tespedhetett „népe” tudatlanságban, tizedelhették betegségek, és célponttá vált, ha fel merészelt lázadni. A király semmit nem tett a „népéért”… A katonák pedig csak beszédeiben voltak „drágák” számára; valójában jó üzletet csinált az életükből. Tőle a katona gyomra koroghatott az éhségtől, tetvek gyötörhették a testét, lába kilóghatott a szakadt bakancsból, egyenruhája rongyos lehetett… Ahelyett, hogy kórházakat és templomokat építtetett volna, börtönöket hozott létre, és oda vetették legjobb fiainkat. A katonákat, akik a haza védelmére esküdtek fel, arra használta, hogy pénzért idegen érdekeket védjenek. Önzetlen hazaszeretetről beszélt, de ő maga a gazdagok leggazdagabbika volt.”

A többi kolozsvári újság hangneme sem kevésbé szenvedélyes. Ezek is azzal vádolják a monarchiát, hogy szisztematikusan ápolta a tudatlanságot, nyomort teremtett, elnyomta a munkásosztályt, és ezernyi bűntény felelősévé vált. Szerintük ezen nem lehet meglepődni, mivel a rezsim igazi képviselője, „Hohenzollern-Sigmaringen Mihály” soha nem tekintette Romániát igazi hazájának, hanem kizárólag egy olyan országnak, ahol az volt a feladata, hogy megvédje a bankárokat, a kapitalistákat és a nagy földbirtokosokat, a nép kizsákmányolóit (Világosság, január 9.).

Bár mindenekelőtt az idegen érdekek képviselői voltak, Románia királyai nem feledkeztek meg saját anyagi hasznukról sem. I. Károly király, aki 1867-ben kopott és kifényesedett nadrágban érkezett ide, hamarosan az ország legnagyobb földbirtokosává vált, és rátette a kezét a legfontosabb vállalatokra és a nagy bankokra. Utódai sem mutatkoztak kevésbé pénzéhesnek: „így nőtt, virágzott és gazdagodott a dinasztia a nép rovására, amely vért izzadt, miközben együttműködött a nép legaljasabb kizsákmányolóival: a külföldi imperialistákkal és a helyi rabló kapitalistákkal” (Igazság, 1948. január 11.). Románia, amelyet I. Károly uralkodásának elején arcátlanul kizsákmányoltak a német bankárok, Bismarck küldöttei, hamarosan - főként Ferdinánd király alatt - prédájává vált „a nemzetközi tőke szélhámosainak, azoknak a gátlástalan kalandoroknak, akik tudták, hogy ott van egy gazdag ország, ahol a munkaerő fillérekbe kerül, és ahol a fosztogatás királyi védelmet élvez. Az angol, amerikai, francia, svájci és német „szakértők” pezsgős és kaviáros orgiák alatt kötötték meg Ferdinánddal életük legjobb üzleteit.” (Igazság, január 19.).

A sajtó nem éri be azzal, hogy folyamatosan kritizálja a Hohenzollern-Sigmaringen házat; a monarchikus eszmét is támadja, és erőteljes rohamokat indít az összes régi balkáni uralkodóház ellen is: Bulgária királyai „az arany és a vér dinasztiájához” tartoztak; „spekulációik és galád üzleteik révén a szakadék szélére sodorták az országot”; a Karagyorgyevicsek uralma „csapás volt a szerb nép számára”. Görögország uralkodója, György király „a görög nép koronás hóhéra volt”, miközben Pál király „az angol-amerikai imperializmus szolgalelkű kiszolgálója” marad. Ahmed Zogu, „Albánia diktátora és Mussolini cselédje”, népének „pandúrja” volt, miközben népe az ő uralkodása alatt elnyomásban és a legnagyobb tudatlanságban élt (Igazság, január 16.).

„Ezek az emberek mind azoknak a népeknek az ellenségei voltak, amelyeknek a vérét szívták” dupláz rá a január 22-ei Világosság. „Íme, miért üdvözli Hohenzollern-Sigmaringen Mihály távozását mind a román, mind az összes balkáni nép, valamint a világ összes demokratikus erői, mint egy olyan eseményt, amely egy olyan szörnyű kizsákmányoló és ármánykodó időszaknak a végét jelenti, amely háborús események előidézője volt” - vonja le következtetését a január 16-ai Igazság.

Mostanra a kedélyek egy kicsit lecsillapodtak. Ugyanakkor a sajtó még célozgat a „monarchia gyászos idejére, amely soha ne térjen vissza”, azért, hogy jobban hangsúlyozza az új rezsim előnyeit (Igazság, január 24.).

Egyébként az újságok időről időre megismétlik a dinasztia ellen felhozott vádak közlését, részletesen kitérve azokra az információkra, amelyekkel a kormány látja el őket az egykori uralkodó vagyoni helyzetéről. [Mindeközben utóbbit] A monarchia legnagyobb kapitalistájaként és legnagyobb földbirtokosaként mutatják be.

(Részlet László-Herbert Márk: És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? című, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelenés előtt álló könyvéből)

Illusztráció: Könczey Elemér könyvborítóterve László_Herbert Márk könyvéhez