„Tiltott” övezet

Balek vagyok, baleknek születtem... A baj csak az, hogy mindig új és új bizonyságát kell adnom ennek a nyilvánvaló igazságnak.

Úgy történt, hogy merő kollegialitásból pár hónapra átvállaltam az ÚMSZ Színkép mellékletének szerkesztését (annak is az aprómunkáját). Mivel a társszerkesztőnek nem volt elég megfelelő tartaléka, az egyik oldalra javasoltam Perpetuum mobile című bejegyzésem (2009. január 28.) beillesztését. Balekségemnek ez volt az első számú megnyilvánulása, ugyanis teljességgel figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy a társszerkesztő szakmája szerint tulajdonképpen fizikus végzettségű, írásom pedig – bár jóindulatúan – olyan területre tévedt (Einstein, relativitás elmélet, Toró Tibor, neutrinók stb.), amelyben magamnak vakon meg kell bíznom a szakirodalom állításaiban, hiszem csak annyit merészeltem írásomban boncolgatni, hogy a laikus miként reagálja le ezeket a biztos előképzettséget igénylő problémákat. Állításaimhoz értékeléseket, interjúkat, tanulmányokat hívtam segítségül, amelyeket közvetlenül vagy áttételesen idéztem, illetve hivatkoztam rájuk, gondolván, hogy ezzel elhárítok magamról minden felelősséget.

Csakhogy társszerkesztőm, Ágoston Hugó is résen volt, és megjelenés előtt jól leteremtett, amiért hitelt adtam olyan állításnak, mely szerint Toró Tibor egyetemi tanár volt a neutrinó felfedezője. Pedig csak néhány szócikkbe kellett volna bepillantanom az interneten, hogy rájöjjek ennek nevetséges voltára... Meg aztán hogy állíthatom azt, hogy az örökmozgó elve életképes, amikor az a fizika egyik alaptörvénye szerint merő képtelenség és az is marad, míg a világ?

Megköszöntem észrevételeit, s biztosítottam róla, hogy én tanulékony fickó vagyok, fizikai kérdésekben hiszek a fizikusoknak, neki is, akár csak a könyvészethez használt szerzőknek. Torű professzor neutrinós primátusát kigyomláltam a kéziratból, az örökmozgóra való utalás maradt.

Pár nappal a megjelenés után az alábbi levelet kaptam, bár a címzése alapján láthatni, hogy szerzője nagy feneket akart keríteni a dolognak...

Kedves Salamon Márton László, Ágoston Hugó és Cseke Gábor!

Több mint hízelgő, már-már megbotránkoztató, hogy Cseke Gábor Perpetuum mobile (Erdélyi adalék egy Einstein-dossziéhoz) című cikkében (melynek már a címe – az ’Einstein-dosszié’ és a ’perpetuum mobile’ társítása – is zavaró!) olyan nagyságokkal emleget egy napon, mint Bolyai János és Albert Einstein. Még inkább lehangoltak azonban az írás meghökkentő állításai.

Toró Tibor, akinek Kritérion-koszorúja az írás apropóját adja, valóban nemzetközi hírű tudós, hiszen munkái románul és magyarul is megjelentek. De az, hogy Carlo Rubbia, a Harvard Egyetem professzora és nemrégen még a CERN igazgatója elhalászta volna előle a Nobel-díjat, eléggé különös állítás. Az internet Toró világnyelvekre lefordított szövegeit nem ismeri. A neutrínóra vonatkozó – magyarra is lefordított – könyvét a szakma magasra értékelte, a recenzensek úgy tekintették, hogy tisztességes és eredeti összefoglalása, értelmezése annak, amit a neutrínóóutatás vezéregyéniségei tettek és gondoltak. A kedvező fogadtatás ellenére, sajnos, Torót egyetlen nyugati egyetem sem hívta meg vendégtanárnak. Tudtommal még a budapesti vagy a bukaresti sem!

A neutrínokutatásban – a legendák ellenére – Torónak, ismét csak sajnos, nem volt semmiféle – nemzetközi vonatkozásban is – említésre méltó szerepe. Az információ, amely a Kritérion-koszorú átadásakor elhangzott, s amely szerint a neutrínót Toró Tibor fedezte volna fel, elképesztő. Az persze tény, hogy Toró idejében felfigyelt a témára. De ez sem kizárólag az ő érdeme. A téma kutatásának egyik nemzetközileg is elismert kezdeményezője ugyanis a kor talán legjelentősebb magyar tudósa, Marx György volt (aki elől Rubbia szerzőnk szerint már nem kanalazta el a Nobel-díjat). A Wikipédia neutrínóra vonatkozó (angol nyelvű) szócikke (mely magyarul is olvasható) a neutrinó-kutatásban szerzett érdemei kapcsán több magyar tudóst is említ (Marx György, Szalai Sándor, Csikai Gyula, Egyed László, Gernot Ede). A Nobel-díjra érdemesült Toróról egyetlen szó sehol. Egyébként a Nobeldíj-ötlet (szintén állítólagos) értelmi szerzője, Vekerdi László, képzettségét tekintve irodalmár, akárcsak én, s bár főként kultúr- és tudomány-történészként vált ismertté, a neutrinófizika technikai részleteihez nagyon sokat azért ő sem érthet.

Amiben Toró valóban nagyon jelentőset teljesített, az pedagógusi és – az interdiszciplinaritás szép példáit nyújtó – tudománynépszerűsítői tevékenysége. Diákok és szakmán kívüli érdeklődők generációi váltak a keze alatt kimagasló értelmiségiekké: politikusokká, politológusokká, újságírókká. (A Kritérion-koszorút ezekkel a teljesítményeivel is kiérdemelte). Én magam is hallatlan élvezettel hallgattam végig néhány mesterien felépített és közérthető előadását a nagy egyesítés esélyeiről.

Ha nem lennénk annyira elfogultak önmagunk iránt, a cikkben összehordott ostobaságok miatt a szakmának és főként Torónak kellett volna felhördülnie. Hiszen Cseke – érthető rajongásból – a tiszteletre méltó és mindannyiunk által szeretett Toró Tibort teszi nevetségessé.

Igaz, a perpetuum mobile könyvemet minősítő ötlete másféle mosolyt is az olvasó arcára csalhat. A perpetuum mobile ugyanis valóban képtelenség. A termodinamika II. főtétele egyértelműen kizárja megvalósításának lehetőségét. Az, aki ma effélével áll elő, valóban komolytalan. Egészen egyszerűen dilettáns. Ráadásul a szó negatív értelmében, mert – mint alább látni fogjuk – van pozitív értelme is.

Más kérdés, hogy bár a fizikai folyamatok növelik az entrópiát, az evolúció a hőhalál veszélyét folyamatosan kiegyenlíti, azaz a rendezettségnek (a negentrópiának) a növekedésére is lehetőséget teremt. Legalábbis az Univerzum eddigi történetében egyértelműen ezt tette. Az Ősrobbanást követően fokozatosan kihűlő Univerzumban ugyanis atomok, csillagok, csillagrendszerek, galaxisok, galaxishalmazok jöttek létre, azaz a kozmikus evolúció folyamatában az entrópia csökkent is, illetve az ezzel egyenértékű rendezettség növekedett. És (legalábbis bolygónkon) a kémiai majd biológiai és társadalmi evolúció eredményeként az élet (azaz a szervezett, huzamosan fenntartható és átörökíthető rend) mind komplexebb formái alakulhattak ki. A II. főtétel tehát az Univerzum egészének (azaz nyitott rendszereinek) szintjén valóban nem látszik egyeduralkodónak. Ez azonban a – csakis zárt rendszerű mechanikai szerkezetként felfogható – perpetuum mobile lehetetlenségén, a rá vonatkozó ötletek tudományos megalapozatlanságán mit sem változtat.

A körkörösség rejtett feltételezése ezzel szemben ma már minden tudományág koherenciájának alapja. A mikrofizika ma már legesélyesebbnek tartott elmélete (a húr- illetve bránelmélet) szintén körkörös dimenziókban (egyebek közt a két négydimenziós bránt a „gyengét” és a „gravitációsat” összekötő körkörös ötödik dimenzió különböző változataiban) gondolkodik. (Lásd Lisa Randall világhírű, de magyarra még lefordítatlan Warped Passagies. Unravelling the Mysteries of the Universe’s Hidden Dimensions – azaz szabadon fordítva: Rejtett Univerzumok. Utazás az extradimenzionáslis térben című művét!) Paul Davies magyarul minap megjelent átfogó műve, a Megbundázott Univerzum is arra a következtetésre jut, hogy ha lehetséges elfogadható magyarázat az Univerzum keletkezésére és fennállására, annak szerepére legjobb esélyekkel az „önmagát teremtő Univerzum” (gyakorlatilag körkörös) koncepciója pályázhatna. A biológia az élőlényeket csak a szervezet egyensúlyát fenntartó körfolyamatok révén tartja leírhatónak. (Joachim Bauer Kooperatív gén című könyvéről már beszámoltam e hasábokon). Humberto Maturana az élőlényeket szintén önteremtő (ún. autopoietikus) rendszerekként definiálja, s az emberi megismerést is csak a kint és a bent egyfajta azonosságaként felfogott zárt rendszerként látja elfogadhatónak. Antonio R. Damasio a gondolatok, a főként testi megnyilvánulások gyanánt azonosított emóciók és a szellemi természetű érzelmek kapcsolatában is körfolyamatot azonosít (legújabb, csak világnyelveken hozzáférhető – Spinoza-Effekt, azaz Spinoza-effektus című munkájában). A szociológia és a politikatudomány is a váltógazdálkodás (lényegileg körkörös) ciklusaira alapozza a társadalmi egyensúly elméletét. Bernard Braudel a kor tán legnagyobb történésze a történelmi folyamatokat is csak eltérő amplitúdójú ciklusok (hosszabb és rövidebb gazdasági-társadalmi hullámok) révén véli értelmezhetőnek. Az emberi tudat szerkezete is csak az öntükrözés körfolyamatára alapozva látszik feltárhatónak. S az entrópia és a negentrópia egymást kiegyenlítő folyamatai is körkörösség (valamiféle kozmikus visszacsatolás) benyomását keltik. A perpetuum mobile tudománytalan ostobaság. Ezek a feltevések viszont (bár jobbára maguk is közvetlen bizonyítékokon nyugszanak, s korántsem bírnak a bizonyosság státusával, legfeljebb nagyon valószínűeknek tekinthetőek) kétségtelenül tudományosak.

S hogy a tér esetleges körkörösségének feltevése sem az én kontárságom egyértelmű jele, azt talán egyetlen Brian Green idézettel is sugallhatom: „A húrelmélet megakadályozza a körkörös dimenzió Planck-hossznál kisebbre való összehúzódását, hiszen az összehúzódás úgy is értelmezhető, hogy amint a körkörös dimenzió eléri a Planck-hosszt, nyomban tágulás indul meg.” (Az elegáns Univerzum, Akkord Kiadó, Budapest, 2008, 207-208. oldal) Azaz: a befelé irányuló mozgás (a zsugorodás) a Planck-hossz kiterjedésénél kifelé irányuló mozgásba (tágulásba) fordul át.

Feltevéseimet (amelyek ezeket az eredményeket egy meghökkentő, de korántsem pusztán „metafizikai” koncepcióban próbálják szintetizálni) megpróbálom ugyan észérvekkel és a szakma által elfogadott megfigyelési adatokkal bizonyítani, de soha nem tálalom megkérdőjelezhetetlen igazságok gyanánt, sőt még csak igazságok gyanánt sem (ezt a Cseke által közölt idézet is világosan jelzi). És – legalább elvben – minden feltevésem és minden (valódi vagy vélt) bizonyításom ellenőrizhető és cáfolható! A manapság annyira divatos multiverzum-elmélettel ellentétben például, amely elvileg is igazolhatatlan és cáfolhatatlan. Ezt sem csak én vélem így, a valóban világhírű Harald Lesch a Müncheni Egyetem kozmológia professzora, szintén azon a véleményem van, hogy egy ilyen elmélet komolyan vétele, a tudományosság egyik alapvető kritériumának, az elvi ellenőrizhetőségnek a feladását jelentené. Igaz, Lesch-el ellentétben Paul Davies (fentebb említett művében) úgy véli, hogy a hipotézis közvetve világunk szerkezete révén is ellenőrizhető lehet. Csakhogy ezt a feltevést ő is csak meglehetősen ingatag érvekkel támasztja alá. Márpedig, ha a multiverzum-elmélet elvileg is igazolhatatlan, azaz tudománytalan feltevés lenne, a tudománynak az úgynevezett finomhangolásra, azaz a fizikai univerzum „életrevalóságára” (érthetőbben: egész sor fizikai alapállandó értékeinek az életet lehetővé tevő – teljesen valószínűtlen, szinte már fantasztikus – összehangoltságára) valaminő magyarázatot kéne adnia. Én egy elvileg lehetséges magyarázat ötletét vetem fel.

Igaz ugyan, hogy ennek az ötletnek a helyessége esetén az Univerzum zárt (kint-bent-irányban önmagára záródó) rendszernek minősülne. Ez a rendszer azonban olyan komplementer elemekből (anyagi Világból és antianyagi Antivilágból) épülne fel, amelyek ellentétes, de komplementer négy- illetve ötdimenziós szerkezete – a feltevés helyessége esetén – nem csupán az antianyag hiányát, a sötét anyag és -energia (a szakemberek szerint ma még merőben érthetetlen) rejtélyét és sok minden egyebet magyarázhatna meg, de a rendszer mozgását, amely ekképpen egyfajta tehetetlen mozgásként volna leírható, valóban időtlenül fenntarthatná. Ez a feltevés ma kétségtelenül egzotikusnak tekinthető. És természetesen vitatható, mint bármely más, az Univerzum egészére vonatkozó hipotézis. De a perpetuum mobiléhoz, amelyet eddigi kieszelői közül még senki nem próbált (anyagi létünk korlátaiból következően) valóban komplementer (azaz anyagi és antianyagi összetevőkből) felépíteni, természetesen semmi köze. Nem a minősített hipotézis, hanem az örökmozgó e két alapvetően eltérő fogalmának (akárcsak metaforikus) összemosása az, ami valóban tudománytalan.

Ha feltevésem (feltevéseim) perpetuum mobile(k), tessék bebizonyítani, de amíg ezt legalább egy alapvető vonatkozásban valaki meg nem teszi, addig, tessék igenis tudományos hipotézisekként kezelni őket! A kötet a gondolati vagy kísérleti ellenőrizhetőség lehetőségére minden fontos esetben utal is.

Az pedig, hogy idegen szakmákba kontárkodom, csak a tudománytörténet nem ismerőinek szemében válhatna valóságos botránnyá. A téma ismerői jól tudják, hogy a tudomány minden nagy újítója „kontárként” kezdte. Beleértve a platóni testekért rajongó Keplert, az alkimista Newtont, a püthagoreista Einsteint, hogy Robert Mayerről, Faradayról, Hubble-ról és másokról (az említettek mindhárman abszolút kívülállóként vágtak bele) ne is beszéljek. Vannak persze hozzá nem értő (azaz az önkontroll minimumát is nélkülöző) kontárok is. De hogy ki, melyik kategóriába tartozik, az csak feltevéseinek ellenőrzése és ésszerű cáfolata révén dönthető el.

Hál' Istennek sajtószabadság van! De ez nem jelentheti azt, hogy igazolhatóan hamis illetve szakmailag bizonyítottan megalapozatlan állítások (származzanak bárkitől is) akadálytalanul nyomdafestéket láthassanak.

Tisztelettel

Bíró Béla

****

A levelet minden további nélkül közölte a 2009. március 13-i Színkép melléklet, mindenféle megjegyzés nélkül. Kissé zavar benne az, hogy a szerző gondolatmenete szerint ő a meg nem jelent, később kijavított anyagot bírálta felül, amelyben Toró még - egy félreértés folytán - a neutrinó fölfedezőjeként szerepel; ez viszont csak úgy lehetséges, ha társszerkesztőm még a megjelenés előtt elküldte neki a véglegesítetlen kéziratot, mintegy kiprovokálván ezzel a biztos hozzászólást. Tudom, hogy gyanakodni és gyanúsítgatni nem a legszebb dolog, de legyen mentségemre az, hogy megállapításomnak nincs semmilyen következménye az illetőkkel való további kapcsolataimban. Lenyelem a békát, még akkor is, ha nem érzem igazságosnak a terjedelmes és vehemens felhördülést, hiszen:

1. a megjelent szövegben nincsen szó arról, hogy Toró professzor lenne a neutrinó atyja

2. arról sincsen szó, hogy állítottam volna: elcsaklizták előle a Nobel-díjat. Egy erre emlékeztető megfogalmazást a népszerűsítő szakirodalomból emeltem át, gyanútlanul, hiszen nekem, személyesen, végül is oly mindegy, hogy kiknek osztogatják a babérokat

3. azt majd az olvasó megítéli, ki járatja le a professzort; amennyiben én lennék ebben a ludas, máris elnézését kérem, hiszen távol állt tőlem minden ilyen szándék

4. nem neveztem Bíró Béla elméletét perpetuum mobile-nak, csupán annyit jegyeztem meg, hogy egyesek szemében annak tűnhet az általa könyvben körüljárt körkörösség elmélete.

De ez csak egy kis, bajuszom alatti morgás, amivel levezettem indulataimat, s legfeljebb egy-két ide benéző jóismerős vesz tudomást róla.

Tanulság egy van: ha csak lehet, a továbbiakban kerüljem el a „tiltott” övezeteket, vagy az ókori intelem szerint: suszter, maradj a kaptafánál!

Illusztráció: Hiperbolic Space Marosvásárhelyen * Horváth Sándor Bolyai János-emlékműve * Fotó Máthé Éva

Perpetuum mobile

Dicséretes a huszadikszazad.hu

portál törekvése, hogy a korszak nagy tudományos elméleteit, mint amilyen az Albert Einstein által ránk örökül hagyott relativitás-elmélet (amiről többen beszélnek, mint ahányan értik), megpróbálja szakemberek révén lebontani, érzékletessé tenni, "közönségbaráttá" szelidíteni. Hogy ez kinek milyen mértékben sikerül, sok esetben a befogadókon is múlik, hiszen az olyan nagy elmék, mint amilyen Einstein volt (bár ő is csak egy példa), olyan előre ugranak az elvi összefüggések felismerésében, hogy mi, a gyakorlatibb, apróbb gondolatokból építkező praktikus emberkék nehezen követjük őket. Lemondunk, lemaradunk...

Igaz, hogy Bolyai János a tizenkilencedik század embere volt, de az ő ideáit is csak viszonylag kevesen látják tisztán - bár jóval népesebb azok tábora, akik eljátsszák a bölcs befogadót -, ilyen szempontból tehát Bolyai és Einstein akár kortársaknak is tekinthetők, hiszen mindketten koruk nagy szintéziskészítői közé tartoznak, akik kihüvelyezték, majd csomóra kötötték a megismerés "levegőben lógó" sejtéseit, de úgy, hogy további nyitott kérdéseket hagytak hátra utókoruknak, követőiknek.

Az 1931-ben a székelyföldi Énlakán született, Temesvárott élő Toró Tibor akadémikus, elméleti fizikus és jeles professzor, aki Szegeden mai napig is tanít az egyetemen, tavaly decemberben kimagasló tudományos tevékenységéért és kitartó nevelői munkásságáért a Kriterion Alapítványtól megkapta a Kriterion Koszorút, ami ugyan egy erdélyi elismerés a sok közül, akár csak az is, hogy szülőmegyéje, Hargita önkormányzata 2007 pünkösdje előtt az énlaki templomban Pro Hargita díjat adományozott neki, nagy szenvedéllyel kutatta a Bolyai- és az Einstein-féle tudományos gondolkodás érintkezési pontjait. Többek között nem csak megállapította, hanem bizonyította is azt, hogy Albert Einstein utolsó nagy álma, hogy megteremtse a fizikai erők geometriai elméletét, s amelyben számos részeredményt elért ugyan, de halála miatt mégis csak a beletörött bicskával naradt, tulajdonképpen Bolyai elképzelésén nyugszik, aki a tér rejtett tulajdonságait így fogalmazta meg: „A tér belsejében, olyan rejtett kincseket tartalmaz, melyeket a felszínen haladó nem lát meg sohasem." Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Einsteint sem, de végül utódaira maradt a feladat megvalósításának kiteljesítése: Abdus Salam, a neves pakisztáni származású atomfizikus éppen 1979-ben, az Einstein-centenárium évében kapott Nobel-díjat (S. Glashow-val és H. Weinberggel együtt) a végigvitt elmélet - ez az asztrorészecske-fizika, vagy ahogy Andrej Szaharov atomfizikus nevezte: kozmomikrofizika - kidolgozott modelljéért.

Ugyancsak Toró professzor volt az, aki személyesen utánajárt annak Einstein magánéletének néhány új, felderítetlen adatának, többek között annak a híresztelésnek, miszerint a relativitás elméletének atyja tulajdonképpen megfordult Marosvásárhelyen is, hogy a Bolyai hagyatékba belekukkintson. Erről a professzor így számolt be a Várad című folyóirat 2004/3. számában : 

A Münchenben 1974-ben megjelent Hídfő Könyvtár 3. számában közli dr. Szakáts Istvánné előadását, Minden relatív, mondotta Bolyai címmel. Ebben az előadásban, többek között, mint tényt közli, hogy Einstein 1914 tavaszán Marosvásárhelyre érkezett, ott a Teleki Tékában „megkapta betekintésre a Bolyai János ládába zárt hagyatékát". Így azt a munkát is, mely a relativitás elméletére vonatkozik. A nevét bejegyezte a Téka naplójába, és azt a kéziratot, mely a relativitáselméletre vonatkozik, magával vitte, s halála után, mikor hagyatékát Princetonban leltározták, megtalálták. Mindezekre reagálva, az igazság a következő: Einstein sohasem járt Marosvásárhelyen. A Teleki-tékában 1914-ben semmiféle Einstein nevével kapcsolatos bejegyzés nincs. De feltéve és meg nem engedve, hogy járt és bement a Teleki Tékába, megtekintendő a Bolyai János kéziratos anyagát, ott azt, 1914-ben, nem találta volna meg, mert akkor azt nem ott őrizték, hanem a helybeli Református Kollégium könyvtárában. Csak az 1948-as államosítás után, az ötvenes években kerültek át Bolyai János kéziratai, körülbelül 14.000 lap, a mai Teleki- Bolyai Dokumentációs Könyvtárba, és ott őrzik őket mind a mai napig. Itt van most is a 491. számot viselő Folió is, melyben Bolyai János zseniális sejtésével a következőképpen fogalmazta meg kvalitatív formában az einsteini gravitációelmélet (általános relativitáselmélet) fizikai és filozófiai lényegét: „az nehézkedés törvénye is szoros összveköttetésben, foljtatásban tetszik (mutatkozik) az űr természetével, valójával (alkotásával), miljségével; gondolom az egész természet (világ) foljása".

(Kiderült tehát, hogy a zsenik nyugodtan ismételhetik egymást, hiszen egy és ugyanazon világegyetemről, annak törvényszerűségeiről beszélnek, vallanak, s tulajdonképpen nem is beszélhetünk esetükben "koppintásról", csupán arról, hogy tovább görgetnek egy elődöktől kapott hólabdát, amely saját hozzájárulásuk révén egyre nagyobb, nyilvánvalóbb, tekintélyesebb és egyetemesebbé válik.)

Toró Tibor már említett írásában külön fejezetben szó esik arról is, hogy Einstein bár sosem járt Marosvásárhelyen, viszont igenis járt a Monarchia magyarországi részén, a bácskai Titelen és Újvidéken, ahonnan felesége és munkatársa, Mileva Maric származott. Einstein és Mileva évfolyamtársak voltak a zürichi egyetemen, Albert a huszadik század elején több időt töltött felesége családjánál. Toró professzor elmondása szerint ugyanakkor Einstein sógora, Mileva öccse, akiből neves orvosprofesszor vált, a kolozsvári Ferenc József tudományegyetemen tanult s lett Apáthy István professzor tanársegédévé, majd adjunktusává. Szerb anyanyelvén kívül kitűnően beszélt magyarul, de tudott németül, franciául, angolul és oroszul is.

Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül időztem el Toró Tibornál, hiszen ha igazat lehet adni Vekerdi Lászlónak, aki nagy beleéléssel elemzi és kommentálja Staar Gyula: Fizikusok az aranykorból című "beszélgetőkönyvét" (Forrás, 2006/9. szám), s miközben azt bizonygatja, hogy a nagy felfedezők száma és minősége jóval nagyobb a díjazottakénál, s a tudományban egyre inkább a csapatmunka hozza a kiemelkedő eredményeket, a neutrinót fölfedező, amúgy világszerte ismert és elismert Toró professzorról így ír: 

"Önkéntelenül felmerül az emberben a sanda kérdés: kellő intézeti, intézményi, anyagi, politikai háttér, és nem utolsó sorban társadalmi támogatottság esetében lehet, hogy Toró Tibor kapott volna Carlo Rubbia helyett Nobel-díjat? Hagyjuk, jól van így is. Különben is, akad még kutatnivaló elég, és Rubbia (nagyon rokonszenves) véleménye szerint a Nobel-díj csak gátolja az aktív kutatómunkát. Mondhatta volna akár Vermes tanár úr is, olyan szellemes, találó mondás. Staar Gyula mindenesetre feltesz Toró Tibornak egy egyedi, a többieknél elő nem forduló kérdést:

- Ha mondjuk kétszáz év múlva visszatérhetnénk az árnyékvilágból, miről érdeklődnél először,

mire lennél kíváncsi?

- Mindenképpen szeretném megtudni, hogy a fizikusoknak sikerült-e egy koherens, logikus, szintézisteremtő elméletet megalkotniuk. A másik, ami nagyon izgatna, hogy hol tart a neutrinókutatás. Még mindig csak három neutrinót ismernek-e, és az univerzumban rejtőző sötét anyag felfedte-e titkait?" 

Nekünk, laikusoknak, akik inkább csak "hozzászagolunk" a dolgokhoz és jóindulatú érdeklődésünk elbotlik a szigorú szakmai igényesség küszöbén, nem is azt a kérdést kell teljes mélység-szélességben tisztáznunk és megértenünk, amit a relativitás elméletét megelőlegező, megfogalmazó, majd kiteljesítő és továbbgörgető tudós elmék lefektettek, hanem azt az egyre cáfolhatatlanabbnak tűnő valóságot, hogy ez a világ végtelenül véges, hogy a semmi mögött is van valami, hogy minden minőség törvényszerűen feltételezi a saját ellenpólusának a meglétét. A Bolyait és Einsteint, majd az utódaikat emésztő elmélet izgalmas és rendhagyó irodalmi megközelítésnek tartja a sepsiszentgyörgyi újságíró-bölcsész, Bíró Béla József Attila Eszmélet című versét (meghallgatható Latinovits Zoltán remek előadásában is), amelyről tavaly 350 oldalas, interdiszciplináris eszközökkel operáló monográfiát adott ki Csíkszeredában (Bíró Béla: Eszmélet és körkörösség. Bibliotheca Transsylvanica, 61. Pallas-Akadémia, 2008), s mivel nagy költőnk se vetette meg a filozófiát (Vágó Márta emlékirataiból tudjuk, milyen mélységű és intenzitású filozófiai csatákat vívtak Attilával, s hogy József Attila minden gyakorlati kérdést szeretett filozófiai dimenziókba emelni), versciklusa tulajdonképpen egyetlen nagy idő- és térutazás, a modern kozmogónia legfőbb kérdéseinek és paradoxonainak a sajátos kivetülése; ennek nyomán szánta el magát, hogy alaposan, a különböző természettudományok elméleteibe "belekontárkodva" körbejárja a "téridő körkörösségének hipotézisét", amely mellett maga is lándzsát tör. Szerinte ez az elképzelés inkább csak a művészetekben "számíthat több-kevesebb respektusra, s ott sem magától értetődően", viszont "nem csak a természettudomány régebbi és újabb eredményeivel nem áll ellentmondásban, de talán legmakacsabb paradoxonainak racionális (az eddigieknél mindenképpen racionálisabb) értelmezésére is lehetőséget teremt. A kérdés rendkívüli hordereje talán egy esztéta elmefuttatásait is érdemessé teheti arra, hogy igazságuknak (a botlásokat és az esetleges tájékozatlanságból adódó melléfogásokat megbocsátva) az adott szakterületek szakemberei is megpróbáljanak utánajárni. Illúzióim természetesen nem lehetnek. A természettudós ritkán bízik meg a - saját szakterületén talán vele egyenértékűt teljesítő - humán szakemberben. De - ki tudhatná - előbb-utóbb mégis akadhat valaki, aki - a "vak tyúk is talál szemet" elvét vallva - utána jár: hátha egy az elméletek közt szabadabban mozgó kívülálló, akinek látását - a nagy magyar fizikatanár Mikola Sándor szavaival élve - nem akadályozza az elfogadott elméletek köré rögtönzött állványzat, esetleg olyan alapvető összefüggéseket is megpillanthat, melyekre a (túl sok ismeret által nem csak magabiztossá tett, de bizonyos mértékben el is vakított) szakembernek már nem lehet rálátása."

Az, hogy Bíró Béla szövetségeséül nevezi meg József Attilát abban a meggyőződésében, hogy a "kétértelműségek világában" élünk, amikor a kint lehet egyszerre bent is, a fent lent is, egyesek szemében talán felér egy olyan eszement tettel, mintha azt jelentené be, hogy márpedig ő föltalálta a perpetuum mobilét. Vagyis azt a gépet, amely örökké mozog, mert annyi végtelen energiaforrás van benne, hogy nincs szüksége energiát felvennie környezetéből. Az örökmozgó gondolata - amelyre a Francia Tudományos Akadémia már 1775-ben végleges "embargót" jelentett be, ekkortól kezdve nem fogadják az azóta is fel-felbukkanó kísérletezőket - mindig is élt az emberiségben, s természetesen, az a mód, ahogyan mi a gépek munkavégzését tapasztalati világunkban elképzeljük, valóban lehetetlenné tesz minden kísérletet. De azt se felejtsük el, hogy a paradoxonokkal küszködő természettudomány igen is, fel van készülve arra, hogy a laikus szemmel a lehető "legképtelenebb" törvényekre is fényt deríthet. Mert ha gép soha nem is létezhet örök mozgásban, egy rendszer, mint amilyen a világmindenség - amely magába kell hogy foglalja a "világsemmiséget" is -, nyugodtan elforoghat míg a világ a "saját tengelyén", hiszen egyre tisztábban "látjuk" azt is, ami nem látható: az örök természetet.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2009. január 24.