Torontói nyaraink: A harmadik utazás (5)

2009. július 15., szerda

Marika ma is óvodába ment, mi pedig kihasználjuk a szabad délelőttöt, illetve azokat az ingyenes belépőket, amelyeket szombatonként osztogatnak a közeli közkönyvtárban, a különböző torontói kiállításokra. Sok az igénylő, ezért jókor sorba kell állni, hogy ne térjünk haza üres kézzel: a belépők száma erősen korlátozott.

Legutóbb Annának szerencséje volt, a torontói kerámia múzeumba (Gardiner Museum) szerzett 5 személyre szóló jegyet. Andrea elhívja Fatima nevezetű barátnőjét is és Anna vezetésével, étellel-vízzel felpakolva, elindulunk a metró felé. Hosszú utazás után a Museum megállónál kiszállunk. Egész csokorékban állnak ott a múzeumok: a Gardinerral átellenben például a történelmi múzeum (Royal Ontario Museum) az egyiptomi piramisok világát és civilizációját kínálja tárlat formájában megtekinteni - állandó kiállított anyagai mellett.

A Gardiner egy szenvedélyes gyűjtőházaspár magángyűjteményéből nőtt ki, amelyben az i. e. 3500-től napjainkig találni értékes kerámiákat. Az első benyomás mindjárt az, hogy egy múzeum hatékonyságát a rend és a tisztaság biztosítja. A régi családi épületet háromszintes, modern múzeumépület váltotta fel, amelynek bebarangolásához a kapunál eligazító térképet és rengeteg tájékoztató anyagot kapni a különféle termekben található tárgyakról, gyűjteményekről. Étterem, konferenciaterem, alagsori műhelyek egészítik ki a múzeumot. Ez utóbbiakban gyakorlati tanfolyamokat tartanak érdeklődőknek, 3-400 dollár fejében, tanulóknak csökkentett díjért.

Izgalmas élmény végigjárni az amerikai Georg Ohr Rising keramikus fotókkal gazdagított vándorkiállítását. A Biloxiban (Mississippi) született művész a modern kerámia egyik megteremtője. A 19. század második felében alkotott, az ezredforduló táján munkáinak jó része (kb. 10 ezer darab) egy tűzvészben megsemmisült, s tulajdonképpen utána kezdi el a „biloxi kerámia”-ként ismert modern alkotásait készíteni, amelyek később nagy hírnevet szereznek számára. Életében azonban kinevették, bohócnak tartották, amihez hozzájárult különc, torzonborz kinézete is. Egy Ohr-kerámia ma szinte egy vagyont ér, s a vándorkiállítást a művész szülővárosában alapított Ohr múzeum vándoroltatja, arra érdemesnek talált külföldi múzeumokba, mindenek előtt az Egyesült Államokban. A torontói kiállítás az egyetlen kanadai állomás volt - a világon sok helyen versengenek azért, hogy vendégül láthassák a közel félszáz darabot számláló kollekciót. Az itt látható darabon jól megfigyelhető, hogy Ohr értelmezésében a modernség nem a torz, eszement, elgyúrt formákat jelenti, hanem a funkcionalitás megőrzése mellett alkotó fantáziáját az ízléses díszítésben éli ki. Ami pedig extrém külsejét illeti - hát az igaz, hogy Chaplin kedvenc csavargóinak egyikére emlékeztet... De azért jó fej lehetett!

Jó lenne elmesélni mindazt, ami e háromszintes épületben található. Külön csoda a kínai és a japán porcelánholmik világa,, a porcelánfestmények divatjának a bemutatása, de belefáradunk még a bámulásába is. Andrea és barátnője hatalmas léptekkel, jóízűen társalogva gyalogolnak végig a múzeum labirintusán, mi még a feléig se jutottunk, amikor ők már leviharzanak az emeletről és amíg mi is méltóztatunk végezni, elkéreznek egy kis tekergésre a múzeum körül. Anna kissé szorongó szívvel, de elengedi őket, abban a tudatban, hogy Andreánál ott a telefonja, s bármikor elérhető. Sajnos, tévedett: a telefon a ruhatárban maradt, az ételes csomagokkal, amiket érkezéskor leadtunk a kapunál. Szerencsére nem volt rá szükség...

Este újabb filmet nézünk meg: Polanskitól a Vámpírok bálja. Mire vége van, már csak Gabival ketten ülünk a videó előtt, a többiek kidőlnek...

2009. július 16., csütörtök.

Marika ma úszótanfolyamra megy. Mikor hazajönnek, Anna elviszi Andreát moziba, majd bevásárol. Amíg távol van, én vigyázok Marikára (a legegyszerűbb foglalatosságot választom: tévézünk), majd megebédelünk.

Délután elviszem Marikát a könyvtárba. Pontosabban úgy teszek, mintha nem tudnám az utat, mire ő nagylelkűen kalauzol, mutatja, melyik utcán és milyen irányba forduljunk. Szerencsésen célt érünk, de a bejáratnál sem nyugszik, amíg meg nem mutatja, hogyan működik az automata ajtónyitogató, amit különösen a gyermekek nagy előszeretettel működtetnek: egy fémkorongot kell megnyomni a bejárat mellett, amely egy sűrített levegővel működő zárat hoz működésbe, amitől majdnem hangtalanul kicsapódik az ajtó, így nem kell a gyermekeknek és az üregeknek erejüket megfeszítve nekiveselkedniük a masszív ajtószárnyaknak.

Marika a kazettákra bukik mostanában, Disney rajzfilmek közt válogat, sikerül is hazahozni pár olyan tekercset, amit egyszer már kikölcsönzött, de sebaj. Az ismétlés nem akadály... Hazafelé egy másik útvonal felé terelem, amelyen körülményesebben érünk haza, élénken tiltakozik, hogy nem arra kell menni. Míg ott huzakodunk, gépkocsi tülköl ránk, Gabi érkezik haza, erre szokott kanyarodni, megáll, hogy beüljünk, de Marika nem hajlandó rá, inkább velem jön tovább s int az apjának, hogy hazamehet... Játszadozva, nevetgélve érünk haza, éppen vacsoraidőre. Marika nem sokat eszik, tudja, hogy van még otthon fagylalt, makacsul azt követeli, mire felküldik a szobájába, ahol addig sír, míg bele nem alszik. Az egész éjszakát átalussza, s kipiheni a hét fáradalmait.

Este Danny de Vito egy vígjátékát nézzük végig Gabival (Nagyokosok). Most már eleve csak ketten szállunk ringbe, mikor már elcsendesedett a ház.

2009. július 17., péntek.

Ma Tamás öcsémhez készülődünk ebédre. Előtte Ilonkával elmegyünk a Galati üzletbe, kenyeret és virágot veszünk. Hol napos, hol felhős, nyomott az idő. Megállapítjuk: egészen bolond ez a nyár. Anna térképet nyomtat a számunkra, hogy biztosan eltaláljunk Tamásékhoz, hiszen az öt évvel ezelőtti ismereteink már mit sem érnek.

Reggelente egyre későbben virrad már, amióta túl vagyunk a leghosszabb nappalon (Szent Iván). A hálószoba ablakán át a kertre látok, ahol Gabiék napelemes világítótesteket szúrtak le a virágok közé. Eleinte fél hatkor már egyik sem világított, („lehunyták a szemüket”) s ahogy teltek a napok, előbb csak egy, majd kettő, majd már négy test is fénylett a borongós hajnalban, mint valami szentjánosbogarak.

Jól haladok az antológiával. Napközben kézírással fordítok, reggelente beírok. Ilyenkor csak az a gond, hogy ilyenkor szinte mindent újra fogalmazok. A borús délelőttön Anna és a lányok elmennek egy közeli parkba „piknikezni”, mi majd két óra tájban útnak indulunk Tamásékhoz.

Simán elérünk minden lényeges pontot, átszállóhelyet. A jelzett metróállomásról felhívjuk Tamást telefonon, percek alatt ott terem s a térképnek megfelelően, szépen elgyalogolunk hozzájuk. A ház mellett aprócska konyhakertet használnak, amelyben mindenféle zöldség és fűszernövény szorong, testvériségben és nagy bujaságban. Az emeleti lakásban is sok a virág, a növény, mindenütt cserepek virítanak. A kis lakásban minden ugyanúgy van, mint öt évvel ezelőtt.

Buksi lelkesen fogad bennünket, viszont még inkább várja az ebédet. Megérkezik Ági húgunk is, minden nagyon ízletes és finom, valahonnan nagyon jó képviselőfánkot vásárolt egy cukrászdában, nehezen tudjuk abbahagyni, addig nem nyugszunk, míg el nem pusztítjuk. Megjegyzem magamban, hogy családi vitáink heve most valahogy eltompult, senki se vállalta a meredek szembenállást.

Lóg az eső lába a levegőben, miközben hazafelé tartunk, Gabi és Anna várnak a megállóban, esernyővel. Jó is, mert már csorog is az égből, mintha dézsából öntenék.

A Váratlan c. klasszikus krimit nézzük meg este, Frank Sinatrával a főszerepben. Egyszerű, jól pörgetett, egy csomós valós eseményt előzetesen "beígérő" alkotás. (Benne van pl. a majdani Kennedy-gyilkosság lehetséges magva is...)

(Folytatom)

Torontói nyaraink (3)

2004. július 13, kedd.

A macska nem leli a helyét. Mindegyre bekérezkedik, néhányszor nyávogva körbejárja a házat és újra nekivák a vakvilágnak. Mintha keresne valamit-valakit. Délutánig nem is tette tiszteletét.

Gabi elvitte Andreát a kórházba, úgymond segíteni. Az eredeti szándék az volt, hogy estig marad bent az anyjánál, de már délután megjöttek. Még túlságosan gyermeknek bizonyult ahhoz, hogy felelősen viselkedjen. Rámenős gondoskodása egy idő után terhes lehetett - neki is új, szokatlan és felkavaró ez a helyzet. Mindenesetre, idehaza nagyon boldogan mesélt a kislányról. Este felé vízifegyverekkel felszerelkezve kiviszem a vizes parkba, hagyom, hogy kedvére viháncoljon. Mikor már jól kimerült, hazamegyünk.

Dan Culcer válaszolt: vállalja az előolvasást, csak egy kis türelmet kér. Furdalja az oldalamat: vajon az ő román lelke hogyan viszonyul egy ilyen vallomásos, őszinte, szókimondó szöveghez?

2004. július 14, szerda.

Éjszaka nagy vihar. Mielőtt kitört volna, beállított a macska, evett valamit, majd szomorú öregemberre emlékeztetően kibaktatott az esőbe. Reggel korán visszakérezkedett a házba és keresett magának egy zugot az ágyunk körül. Már nem bírta tovább, ki kellett aludnia magát. Mostanig ott pihent, az Annáék hálószobájában, de az most ki van ürítve, takarítva, oda jön haza a kis Mária. Sajnálom a semmit sem értő állatot, de a kisgyermeket még jobban sajnálom, s úgy a természetes, hogy megóvjuk a fertőzésektől.

Gabi bent aludt Annával és a kicsivel, a kórteremben, hogy segíthessen. A gyerek éjszaka fel-felsírt, nem igen lehetett aludni mellette. Problémák vannak a szoptatással is: nem keletkezik elég tej, akárcsak Andrea születésekor, tápszerrel kell majd pótolni. Rendre eszükbe jutnak az első szülés emlékei.

Az eddigi eredmények szerint esetleg pénteken lehet csak szó, hogy hazaengedjék az anyát és gyerekét. Holnap még lesz idő ismét takarítani egyet a lakáson. Ezekben a napokban amúgy sem megyünk semerre, a házhoz kötve lessük a fejleményeket.

Andrea mai “segítsége” sem járt sikerrel: játéknak fogja fel az egészet, amiben az a fontos, hogy ő minél jobban szórakozzon. Ezen nincs mit csodálkozni. Ilonka felajánlja, hogy másnapra bemegy ő Annához, Gabi is pihenje ki magát, aki a szülés óta nagyjából talpon van.

Andreával nehéz megértetni azt, ami számára érthetetlen. Keservesen sír, hogy itthon kell maradnia. Anna telefonon próbál neki magyarázgatni, de eredménytelenül. Végül, szerencsére, belealszik a búsulásba.

Hadakozom a macskával: mindenáron szeretne visszakerülni addig megszokott helyére, ahol majd a gyermek hálószobája lesz. Szabályos állóháborút folytatunk egymással: hol én hiszem azt, hogy kitoltam vele, hol meg ő igyekszik túljárni az eszemen. A lényeg: a hálószoba ajtaja zárva marad!

2004. július 15, csütörtök.

Több mint két hét telt el érkezésünk óta. Hideg, borús idő. Szorongó várakozással lesem, miként alakul majd a mai nap.

Gabi És Ilonka elindultak a kórházba. Gabi megígéri, délre visszajön és akkor elmegyünk a moziba. Olajat és krumplit kellene vásárolni - elgyalogolok a Galati nevezetű üzletházig, ahol vásárolni szoktunk. Autóval alig néhány perc, gyalog oda-vissza háromnegyed óra. Bár erősen fúj a szél, jól esik az erőltetett menet.

A mozi egy roppant üzleti központban, ún. Mall-ban található. Ez is Annáék közelében van. A mall-ban minden van, akár egy kis városban. Vannak emberek, akik ott töltik a napjaikat: téblábolnak, vásárolnak, szórakoznak, beülnek egy étterembe, társasági életet élnek. A Shrek 2-t vetítik, akkor mutatták be, alig kapunk jegyet, akkora közönségsiker. Angolul beszélnek, de oly beszédesek a jelenetek, hogy a lényeget megértem. Utána Gabi mondja: a szöveg kimondottan szellemes, érdemes lesz egyszer magyar változatban is megnéznem.

Ebédet főztem, takarítottam. A macska közben fogott valahol a kertek alatt egy kisnyulat, amit széttépett és lerakta az udvar közepére, a fűre, majd eltűnt. Tudja, hogy tilosat cselekedett, de nem tud ellenállni vadászösztöneinek. Egyszer már rossz fát tett a tűzre, akkor megkapta a magáét Gabitól. Körülbelül egy órán át ástam a kert egyik sarkában, hogy elássam a tetemet, s kellő mélyséfgig érjek, nehogy valami állatok kikaparják.

Ilonka bentmaradt éjszakára, Andrea vigaszdíjként játékot választhat: agyagoló korong mellett dönt. Eközben Gabival babakocsikat próbálgatunk, aztán megveszünk egyet, ami jónak látszik. Majd kiderül...

2004. július 16, péntek.

Gabi az autóból telefonál: úton vannak hazafelé. Aztán kiderül: a legnyugodtabb lény a kis Mária ebben a házban. Csak akkor nyűgölődik, ha éhes, vagy ha szelek feszítik a kis beleit. Az arcán végtelen nyugalom, mintha örömét lelné az alvásban. Mi, felnőttek pedig szorongva és lábujjhegyen keressük mellette a helyünket. Pedig nem kicsi a ház, de valahogy a gyermek lénye és szelleme mindent kitölt.

Főtt zöldségekből készítettem az ebédet, salátaként fogyasztható, de nincs összeállítva: mindenki abból rakja össze, ami neki ízlik.

Furcsán alakul a Kölcsönsorok bevezető esszéje: az élet kissé felrúgta a logikai sorrendet, innen elvett valamit, ott meg hozzáadott. Culcer véleménye és barátsága mellé ott van kulcsszövegnek az Andrassew naplójában olvasható nyilatkozat, amivel a román költészeti antológiát indítottuk az interneten. És ami a Kölcsönsorok egyik gerjesztője is lett.

Gabi rostélyos vacsorát tálal, ez az ő specialitása. Együtt eszünk, a kicsi a konyha közepén, egy kosárban alszik ezalatt. Olyan felszabadultan eszünk, hogy éjszaka megbánjuk a jó falatokat: sokáig forgolódunk a gyomrunkra panaszkodva. Végül a csöndes gyereksírás álomba ringat.

A macskát az alagsorba zárták, s csak reggel eresztette ki Anna. Szerencsétlen állat az Andrea szobájába húzódott, de amikor felharsant a gyereksírás, úgy menekült tőle, mint akit puskából lőttek, még a farkán-hátán is felmeredt a szőr.

2004. július 17, szombat.

Mária megkapja a születésére szánt ajándékokat az ismerősöktől. Az ajándék mellett kísérőlevél, melyről hiányzik a termék ára, de ha történetesen nincs mit kezdeni vele, be lehet cserélni valami másra. Ez történt például egy agyonbonyolított, idétlen kinézetű fürösztőteknővel. Viszont egy hordozható, muzsikáló, fényjátszó hintaszerű alkotmány nagin megnyeri sokunk tetszését. Az ásítozó kicsit beleültetik és a felnbőttek szórakoznak a muzsikáló hintán.

(Arra gondolok, hogy jobb lenne egy ilyen játékot mindjárt a legnagyobb méretben és felnőtteknek szánt boltokban forgalmazni...)

Vissza kell fognom magam az étkezés terén, különben visszaszerzem a már leadott kilókat. Délután telefonált Pusztai Péter, megegyeztünk: marad az augusztus elseje utáni időpont utazásunkra (ha marad).

Csak olvasni való kedvem van, de elolvastam minden elérhető könyvet. Talán Péternél találok olyasmit, ami felkelti az érdeklődésemet.

2004. július 18, vasárnap.

Az antológia elé szánt bevezető esszével meglepően jól haladok. Már az utolsó köröket futom, tehát lesz bőven időm csíszolni rajta, kiegészítésre, javításra.

Anna első ízben mozdul ki a házból, az operáció után. A közeli gyógyszertárig mennek Ilonkával. Gabi holnaptól dolgozni megy. Megkért, segítsek felszerelni az alagsor plafonjára a burkolólapokat, ehhez a mű velethez minimum két ember szükséges: egy, aki végzi, a másik meg, aki Atlaszként tartja. Ez az Atlasz leszek én...

Este van, kint ülünk Andreával a játszótéren, viharfelhők gyülekeznek, majd a lengedező szél el is sodorja őket. A Lescon és környéke mint táj is megejtő. Egyre jobban belém ivódik, mint egy éles fénykép.

Andrea egy barátnőjével találkozunk a játszótéren. Szombat délután találkát adnak egymásnak a parkban. Andrea annyira szeretné elmondani nekem, hogy mit jelent neki a vele egykorú leányka, hogy nekiáll kézzel-lábbal, általa ismert néhány román szóval magyarázni. Ez az első ilyen eset, amikor kezdeményező...

2004. július 19, hétfő.

Az éjszaka közepén két óra telt el sírással. Utána Gabi vette át a frontot Ilonkától. Ha kell, ma éjszakától beállok én is a virrasztók közé.

(Gabi halkan, tréfásan megjegyzi: jó jel, Anna ideges. Kezd visszatérni a régi formája...)

Bejárjuk Ilonkával délelőtt a közeli Farwiev üzletközpontot. Mindent megbámulunk. Délután Andreát vittem el a Toronto Könyvtár északnyugati részlegébe. Kétszintes épület, nyitott intézmény. Elvileg magyar könyvek is vannak, de most csak az üres polcot és a feliratot találom. Az a kis állomány is, ami van, kikölcsönözve. A román könyvek részlegén már vannak kötetek, elég nagy számban. (Avagy kevesebben olvasnak? Ezt nem tudni...) De ha szükséges valami, meg lehet keresni a nyilvántartásban és ha éppen szabad egy példány, akkor megküldik a részlegnek és értesítik az olvasót.

Andrea négy könyvet választott a gyerek- és ifjúsági részlegről. Úgy láttam, tetszik neki ez az intellektuális környezet. Ide még eljövünk...

(Folytatása következik)

Illusztráció: Tipsy Boy éppen jókedvében van

Időringató

Tegnap könyvbemutatót celebráltam a csíkszeredai könyvtárban.

Az történt, hogy a kilencvenes évek végén a Romániai Magyar Szóban folytatásos közlésre kaptunk egy kéziratot, amelyben bizonyos Cs. Kovács Katalin olvasmányos időutazást hajtott végre a Szamos völgyében és annak mezőségi nyúlványain, személyes, családi emlékeit, illetve a történelmi-művelődési emlékezet kollektív útjait követve.

A kézirat az eltelt évek folyamán jókora könyvvé terebélyesedett, s elmúlt év novemberében, a Kolozsváron élő szerző költségén napvilágot látott a sepsiszentgyörgyi Charta kiadónál. A szerzőnek az volt az óhaja, hogy lehetőleg a székelyföldre is eljusson a könyv üzenete és megkért, szervezzek a számára olvasótalálkozót Szeredában.

Nagy szervezésre nem volt szükség, hiszen Katalin ismerte a megyei könyvtár igazgatónőjét, aki szíves-örömest vállalta el a házigazda szerepét, én meg azt, hogy a találkozón vezetem a baráti beszélgetést.

A könyvtári műszak letelte után, pénteken 5-kor a könyvtárosnők klubszerűen átrendezték az olvasótermet, amely megtelt olvasókkal és - velük, velünk. Kellemes másfél órát töltöttünk együtt, s a tömbben élő csíkiaknak élmény volt első kézből hallani azokat a kisebbségi gondokat és azt a vészhelyzetet, amiben a mezőségi szórványban élő magyarság tengődik.

A könyv nagyon jóminőségű bedekker egy olyan terepen, ahol leginkább az apostolok lován érdemes közlekedni (sokszor alig lehet másként), s amelynek stációit még az erdélyi ember is legtöbbször meg kell hogy tanulja. Cs. Kovács Katalin írói módszeréről alább kiemelt könyvrészlete árulkodik. A könyv olvasmányosságát az a közvetlen természetesség adja, amivel a szerző az információközlésből hirtelen átsiklik az emlékezés vizeire, majd a helyrajzi-művelődéstörténeti adalékok és kuriózumok közben a primér élményekről, a próbára tett valóságról sem feledkezik meg.

*

Őszi szél suhan végig a vízparton. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, majd a Szamoson utazó boszorkány szélnyomába eredve indulok Szurduk felé. Szűkül a völgy, amelyen átküzdi magát a Szamos. Partján homokkő sziklákat mosott ki magának: vörös, fekete, okkersárga, palaszürke sávok tarkítják a homokszínű sziklafalakat. Dércsípte levelű fák őszi színei a hervatag hangulat ellenére is az elevenség mesés hangulatát remegtetik meg. Képzeletem már az ellentétek és párhuzamok mesteri ismerőjének romantikus túlzásait idézi fel a Szurdukhoz közeledő tájban. A Szamos vize megcsillantja Jósika Miklós szelídszép szemének álmatag erejét. Ehhez a tájhoz, az ősz hervatag szépségében pompázó vidékhez a romantika teljes kelléktára hozzáigazodik. Most ősz van, de ha tavasszal vagy nyáron vissza fogok térni ide, és tudom, hogy vissza fogok térni, akkor is ugyanezt fogom érezni. Mert minden évszakhoz a táj egyediségének felemelő érzése fogja a romantikus érzésvilágot társítani.

Itt nőttem fel, a Szamos mentén érzem a legjobban magam, ezt a vidéket érzem igazán közel magamhoz, mégsem jártam be minden zegét-zugát mostanáig. Sohasem kínálkozott alkalom arra, hogy ide jöjjek. Most sem azért jöttem, mert célom van. Jöttem, mert szükségét éreztem annak, hogy megismerjem Erdélynek ezt a részét is. Sosem kínálkozott alkalom, de vajon kerestem-e az alkalmat arra, hogy bejárjam rejtelmesen szép vidékeit annak a földnek, amelyhez annyira ragaszkodom?

Az életművel, amelynek romantikus egzotikuma megragadta képzeletemet, örökké olvasmányra éhes gyermekkoromban találkoztam. Tizennégy-tizenöt évesen került kezembe az Abafi, amelynek lapjairól a régi Kolozsvár nézett vissza rám, s máig is meggyőződésem, hogy ennek a regénynek köszönhetően értékeltem át először önmagamhoz való viszonyomat.

Aprócska leányka voltam, amikor édesanyámmal elég gyakran ellátogattunk a kolozsvári Jósika házban élő ismerőseinkhez. Ez volt az a lakás, amely az én gyermeki képzeletemben összekapcsolódott egy elsüllyedt világgal. Az egymásból nyíló szobákban sosem látott ódonságú bútorok közt élt három kisasszony vénségesen vén édesanyjuk társaságában. Ez a mindig fekete selyemruhában, mindig ugyanabban a fotelben ülő főkötős néni soha meg nem szólalt, soha meg nem mozdult, olyan volt, mint egy dekoráció, mint egy pislogó, élő szobor. Lányai élő emberként kezelték; ha beszélgetésre került a sor, mindig körülötte foglalt helyet mindenki, s úgy folyt a társalgás, mintha mindaz, amiről beszéltek, őt is érdekelhette volna. Szerettem ezt a házat, a kolozsvári Jósika-házat, ódon kapujával, a kapu fölötti monogrammos gyámkővel. Sosem tudok elmenni a ház előtt úgy, hogy ne jutnának eszembe a Gergely-kisasszonyok és Jósika Miklós. Az Abafit az öntudatra ébredés könyveként tartom számon, olyan könyvként, amely éppen romantikus lélekrajzaival készteti az alakuló jellemű fiatalt az önmagával való szembesülésre. A regény után illesztett Toldalék gondolatai a regény elolvasásakor nem ragadtak meg, de nem emlékszem arra sem, hogy akkor elolvastam-e egyáltalán ezt az utószóul szánt írást. Most azonban, Szurduk felé menet hadd idézzem néhány jellegzetes gondolatát annak az írónak, akinek egyik legkedvesebb tartózkodási helye volt ez a különös szépségű vidék:

"A valódi világban nemegyszer győz egy gonosztevő, nemegyszer tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét; míg a derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek s talán megvetésnek van kitéve.

A valóságos világban költői igazságtétel (poetische Gerechtigkeit) nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha egyszer győz a gonosz, ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik."

Jósika sikerének titka rejlik e gondolatokban. Hitvallásához híven élte az életét is. Torda a szülőváros, Kolozsvár nyújtja az első szellemi élményeket a piaristák gimnáziumában, aztán a katonai pálya állomásai: Galícia, Tirol, Itália után a napóleoni háborúk gazdagítják látókörét. 1818-ban tér haza, megházasodik, lemond tiszti rangjáról és gazdálkodik. Branyicska és Szurduk a kedvenc tartózkodási helyei. Nyugalmát azonban a boldogtalan házasság zavarja, s menekülésre készteti. A gazdálkodó létformával összekapcsolódó vidékiséget felváltja a pesti évek mozgalmassága. A reformkori eszmék lélekemelő világában barátokra talál a kor legnagyobb egyéniségei között. Pest viharos levegője után Branyicska és Szurduk nyugalma szükséges ahhoz, hogy visszaálljon lelki egyensúlya. Itt, a vidéki csend gondolatébresztő óráiban születik az Abafi, a Könnyelműek, Az utolsó Báthori, a Decebál, a Csehek Magyarországban.

Hányszor futotta végig a tekintete ezt a különös szépségű, titokzatos tájat? A homokkő sziklák szegélyezte út egyre különösebb, holdbéli tájra emlékeztető formákkal döbbent meg. A közeli bányák meddőhányóiba vájt ilyen különös alakzatokat az esővíz. A falu házai gyéren, egymástól távol, szétszórva töltik ki a széles völgyet. A temető itt is domboldalon. A Jósika család kriptái uralják a temetőt, magasról tekintenek le a településre, mintha vigyáznák a falu hétköznapjait. Ismeretlen, kincseket sejtő garázdálkodók törték fel a halott Jósikák pihenőhelyeit, amelyek évtizedek óta szégyenfoltjai Szurduknak. Szél nyikordít egyet-egyet a felfeszített kriptaajtókon, s a kísérteties hang tovalebeg a hulló falevelek pestisfoltos neszezése fölött. A félelmetes hangulatot fokozza magányosságom. Mintha kihalt volna az egész falu, lélek sem jár sehol. Ahogy visszatérek a házak közé, észreveszem, hogy leselkedő szemek kísérnek. Egy udvarban végre mozdul valaki, útbaigazítást kérek. A hírre, hogy az udvarházat keresem, többen is előmerészkednek az udvarokból, gyanakodva szemlélgetnek. Románul beszél itt mindenki, de akad olyan is, aki még érti a magyar szót. Amikor eltávolodom attól a néhány embertől, akivel az imént sikerült beszédbe elegyednem, s hallótávolságon kívül kerülök, hirtelen megszólal egy asszony magyarul. Keresi a szavakat, idegen akcentussal beszél, ha valaki a közelünkbe ér, azonnal románra fordítja a szót. Honnan jöttem, mit keresek, miért érdekel a báró háza? Rájövök, hogy nem azért érdekes a személyem, mert idegen vagyok, hanem azért, mert gyanút keltek. A legtöbben azt hiszik, hogy valamilyen hozzátartozója vagyok a bárónak. Vissza akarják venni a földet? - teszik fel a kérdést, és semmiképpen sem tudom meggyőzni az embereket arról, hogy semmi közöm a Jósika birtokhoz, csupán szellemi örökségének vagyok követője. Nem a föld kell, csak az udvarházat akarom látni. Hiába mondanám, hogy az író világa vonzott ide. Itt senki sem tudja, hogy Jósika Miklós író volt, 1848-ban a Honvédelmi Bizottmány tagja volt, s megyéjében ő volt az első, aki felszabadította román és magyar jobbágyait. Az iménti, magyarul rosszul beszélő idős asszony szegődik mellém, visz az udvarházhoz. Beszélgetés közben válaszol néhány kérdésemre. Nem élnek itt magyarok, csak éltek, most mindenki román. Ő is az, csak tud egy kicsit magyarul. Aztán amikor a keresett hely közelébe érünk, hirtelen elbúcsúzik, s oly hirtelen tűnik el, amilyen váratlanul felbukkant.

Az épület meglepően jó állapotban van: mezőgazdasági géppark központi épületeként használják. A kert elhanyagolt: traktorok, vetőgépek, tárcsák, boronák meg mindenféle egyéb mezőgazdasági gép fekszik itt el. A valóság leghétköznapibb színtere ez a park, nincs itt hely az álmodozásra, a romantikus ábrándok világa valóban képzeletszülte játék, innen száműztek minden múzsát, faunok és nimfák helyett gépolajfoltos ruhájú, borostás arcú, fakóhajú férfiak tekintete mered rám, s ha most hirtelen nekem szegezné valaki a kérdést, hogy mit keresek itt, nem is tudnám elmondani, mi az a megnevezhetetlen valami, ami ide hozott. Nem kíváncsiság, nem kötelesség, nem kiránduló hóbort. Minden együtt, és ezen túl valami: a hely szellemének faggatási vágya. Hogy lehetne megmagyarázni azt, amit nem lehet szavakkal kifejezni? Ide kellett jönnöm, mert van valami, amire szükségem van ahhoz, hogy megmaradjak annak, ami vagyok. Ide kellett jönnöm, hogy szembesüljek Jósika Miklós szellemével, s nyugtalan lelkem nem elégszik meg a Házsongárdi temető márványlapjának hideg fényével. Nekem látnom kell a lélekbe gyökerezett tájat is, azt, amely a szabadságharc utáni emigráció éveiben is vele maradt.

Állok a parkban, üres lélekkel bámulok, és sajnálom, hogy a bejárat két oldalán régóta nem strázsál a két hatalmas kőoroszlán. Ők talán megőrizhették volna a hely szellemét, de őket is kimozdította helyükből az idő: az ötvenes években leemelte őket valaki az itt felejtett talapzatról. Senki sem tudja, hová lettek, s most úgy érzem, hogy magukkal vitték a hely szellemét is.

(Részlet a Hatodik utazás-ból)

Neves Csíkiak tárlata

A Hargita megyei Kájoni János Könyvtár három könyvtárosa – Kelemen Katalin, Vitos Mária és Vitos Zsófia – saját kezdeményű könyvjelző-

gyűjteménnyel álltak elő, amelynek minden egyes darabján neves csíki személyiségek arcképe és rövid méltatása kapott helyet. Az anyag, bár nem volt teljes, 36 távolabbi és közelebbi múltunkban élt jellegzetes, Csík vidékéhez szorosan kötődő híres embert hozott közel – nem csak a fiatalokhoz, akik körében a könyvtár sikeres vetélkedőt is rendezett a tárgykörben, hanem a felnőtt olvasókhoz is.

Mivel a három könyvtárosnőnek nem állt a rendelkezésére kiterjedt információs-műszaki apparátus, sem a feladat nagyságához mért ráérő idő, a teljesítmény professzionalizmusa a szenvedéllyel, ám puszta magánszorgalomból végzett, műkedvelő tevékenységekre jellemzően vitatható lett, mind a válogatás, mind a bemutató szövegek tartalmát illetően. A kezdeményezőket s a munka oroszlánrészét végzőket szerencsére nem törte le a munkájuk kapcsán elhangzott temérdek okoskodás és akadékoskodás, építő módon álltak hozzá a bírálatokhoz, s az első sorozat kivitelezése után egy évvel sikerült jelentősen bővíteniük a neves csíkiak listáját, illetve gazdagítani a tartalmi és formai vonatkozásokat. Így jött létre a könyvjelzősorozat második gyűjteménye, amely immár 44 személyiséget számlál, a kettő együtt pedig már igen tisztes arcképcsarnokot alkot.

Örök vitára alkalmat adó szempontnak bizonyult ezúttal is – és ezzel minden, helytörténeti jellegű lustrának hivatalból szembe kell néznie -, hogy ki az, aki még beleillik a vizsgálódás feltételrendszerébe és meddig lehet büntetlenül tágítani a kört, hogy minden, a szűkebb tájegység kihordta teljesítmény megkapja az illő figyelmet, ne egyszerűen csak egy parttalan névsorolvasás legyen, hanem a térség életében jelentős helyet elfoglaló személyiségeket értékelő szellemtörténeti becslés is egyúttal. A ki kerül be és a ki maradt ki nyugtalanító és ellentmondást gerjesztő kérdései sosem lebecsülendőek és nem seperhetők a szőnyeg alá. Gátat kell vetni már jóelőre mind a parttalan kisajátítást, a kritikátlan besorolásokat hajszoló, mind a mereven kirekesztő, formalista szemléletnek, mert csak így biztosítható az eredmény, hogy nem marad ki a figyelem köréből senki, aki arra érdemes, ugyanakkor az arcképcsarnok jellege nem csúszik el az olcsó, kirakati provincializmus irányába.

Érdekes megfigyelni a csíki provincia személyiségeinek kettős mozgásirányát; az egyik a végvári szülőhelytől való elmozdulás, kitörés, majd az egyetemesség szintjén való kiteljesedés vargabetűje, a másik a Csíkba való betelepedés és itt népszolgálati elszántsággal és odaadással intézményteremtő, teljesítménygerjesztő, provinciaépítő sors vállalásának, a tudatosan csíkivá válásnak az életútja. (Előbbire Xantus János, utóbbira a Kájoni János példája a jellemző...)

Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, meglátva a kezdeményezésben a hely szellemét éltető lehetőséget, minden további nélkül támogatta és a Gutenberg Műhely, illetve az Alutus nyomda révén hatásos grafikai formában ki is viteleztette a könyvjelzőket, odáig menően, hogy a 2008. évi, augusztus eleji Csíkszeredai Városnapokon a két sorozat szerzői kiállítás formájában, nagyobb grafikai felületen is bemutathatták a neves csíkiak arcképcsarnokát.

„A könyvjelzősorozat olyan személyiségek portréit mutatja be, akik kapcsolódtak a város, a vidék történetéhez, itt születtek, itt haltak meg, vagy tevékenységük ide köti őket. A bemutatott személyiségek néprajzkutatók, történészek, orvosprofesszorok, egyházi személyiségek, ferences szerzetesek, akiknek ugyancsak meghatározó szerepük volt vidékünk életében. Olyan személyiségekről is olvashatunk, akiknek emléke már a feledésbe merült, és vannak olyanok, akiknek leszármazottai közöttünk élnek" – hangzott el az értékelés a megnyitón Kopacz Katalin, a könyvtár igazgatónője ünnepi méltatásában. Antal Attila polgármester helyettes viszont azt hangsúlyozta, hogy “a kiállítás anyagát, a portrékat és életrajzokat felvillantó pannókat szemlélve olyan ez a tárlat, mintha egy rövid szócikkelyeket tartalmazó, életrajzi lexikonba lépnénk be”.

Egy következő, a helyi kezdeményezésből egyetemes léptékű teljesítményt kifejlesztő lépésben a könyvjelző-sorozat létrehozói a Wikipédia internetes enciklopédia csíki vonatkozású szócikkeivé fejlesztik az összegyűlt anyagot. Miután elkészítették Csíkszereda bőven adatolt, sok vonatkozásban meghatározó szócikkét, annak egyik alfejezeteként jelzik, hogy miként haladnak a városhoz és környékéhez kapcsolódó személyiségek bemutatásával. Az eddigi lista szerint teljességében vagy részben befejezettek az alábbi szócikkek: Kozma István honvéd altábornagy, Domokos Pál Péter tanár, történész, néprajzkutató a csángók kutatója, Nagy István karmester, hegedűművész, zenetanár, Venczel József falukutató, Salló István szobrász, író, Kovács Dénes muzeológus, Kristó András geológus, tanár, földrajzi szakíró, Pataki József történész, Szopos Sándor, zsögödi Nagy Imre és Sövér Elek festőművészek...

Hálás dolog akár csak krónikásának is lenni e méltánylandó, önismereti szempontból jelentős kultúreseménynek, s miközben a csinos dobozokba rendezett könyvjelzőket pörgettem, akár csak jelzésértékűen is, kiemeltem egy-egy jeles, vagy éppen kevésbé ismert, nem túl sokszor mediatizált személyiséget a nyolcvanból, a könyvjelzők információs tartalmából kitetszik: nem csupán Csíkra, de majd minden vidékünkre ráférne az ilyen jellegű és tartású helytörténeti önfelismerés!

Cseke Gábor

*

“Válogatott” könyvjelzők a Neves Csíkiak sorozatból

Andory Aladics Zoltán (+portré)

(Fogaras, 1899. január 7. -Csíkszereda, 1990. november 1.)

Okleveles erdőmérnök, fényképész. A huszadik század első felében készített fényképei a korabeli Csíkszereda történetének fontos képes dokumentumai. Fotói közül számos művészi értékű alkotása maradt az utókorra. Sopronban szerzett erdőmérnöki oklevelet, 1927-ben fiatal erdőmérnökként került Csíkszeredába, az erdőfelügyelőség alkalmazottjaként dolgozott. Az ő tanácsára ültettek kanadai nyárfákat a mai csíkszeredai központi park helyén elterülő mocsaras, ingoványos területre. 1930-ban nyitotta meg korszerű fényképészeti műtermét, modern gépekkel dolgozott, rövid idő alatt a város népszerű fotográfusává vált. A második világháború után feladta eredeti szakmáját, és a fényképészet lett a megélhetési forrása. Fotográfusi munkájáról a Csíki Lapok hasábjain többször is írtak. A lap 1938. szeptember 17-i száma kitüntetéséről számolt be: A sepsiszentgyörgyi 1938-as gazdasági kiállításon, amelyet az Erdélyi Gazdák Egyesülete szervezett öt témakörbenm Aladics „szakmabeli kiállítását aranyéremmel, művészportréit szintén aranyéremmel, természeti és vadászképeit ezüstéremmel jutalmazták". Erdőmérnöki szakmájához kapcsolódó szenvedélye volt a vadászat és horgászat, a természetjárás. Vidéken készült felvételei a csíki életmód maradandó emlékei.

Antal Áron (+portré)

(Csíkdánfalva, 1881. október 20. —Csíkszereda, 1966. április 28.)

Tanár, író, történész. Középiskoláit Csíksomlyón, egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. A brassói és a csíkszeredai főgimnázium tanára volt. Történeti, székely tárgyú elbeszéléseket írt. Csík múltjáról tanulmányokat közölt a gimnáziumi értesítőkben. A Magyar Életrajzi Lexikon szerint elbeszélései, cikkei jelentek meg a Székely Hírlap, a Székely Újság, a Csíki Hírlap, az Ellenzék és a Hírnök című lapokban. Megírta a moldvai csángók katolikus egyházközségeit meglátogató Imets Fülöp Jákó életrajzát. Uz Bence alakja a helyi hagyományokhoz hűen az ő írásaiban jelenik meg először. Kötetei: A török diák (Kolozsvár, 1926), Köderdő mellől (Kolozsvár, 1927).

Domokos Pál Péter (+portré)

(Csíksomlyó, 1901. június 28. -Budapest, 1992. február 18.)

Néprajzkutató, zenetörténész, író. Kutatási területe a népzene és zenetörténet. Főleg erdélyi és moldvai vonatkozású néprajzi, nyelvészeti, történelmi és egyháztörténeti kérdésekkel foglalkozott. Munkássága jelentős a magyar zenei emlékek kéziratos forrásainak felkutatása és feldolgozása terén. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János Cantionale Catholicum című énekgyűjteményét és Petrás Incze János Tudósítások című munkáját. A csángó magyar népcsoport elismert kutatójaként tartják számon, bejárta a moldvai csángók falvak, gyűjtötte az ott élő magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot, méltán nevezték a csángók vándorapostolának. A moldvai magyarság című munkájának első kiadása 1931-ben jelent meg Csíksomlyón. Könyvet írt Márton Áron püspökről. Tanított a csíkszeredai gimnáziumban, megalapította a Csíki Néplapot. Kezdeményezte a csíkszeredai múzeum létrehozását, az Ezer Székely Leány Találkozót (1931). Tiszteletére a Márton Áron Gimnáziumban emléktáblát, a csíksomlyói kegytemplom előtt egészalakos szobrot emeltek.

Gál Árpád (+portré)

(Csíkszereda, 1935-Csíkszereda, 1972)

Zeneszerző. Csíkszereda közkedvelt zenésze volt. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatórium zeneszerző-karmesteri szakán folytatta tanulmányait, amelyet a kezdődő betegsége miatt nem tudott befejezni. Közismert alkotásai a Hajrá, fiúk, csíki gyerekek című hokihimnusz és a Márton Áron Gimnázium iskolahimnusza, de számos gyerekdalt, kórusművet, színházi dalbetétet is komponált. Megbízást kapott a Népi Alkotások Tartományi Házától, a Zeneszerzők Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókjától, a marosvásárhelyi, a kolozsvári, a bukaresti rádióktól. Budapesten kislemezen kiadták A mama mindent tud című slágerét.

Gál Sándor (+portré)

(Csíkszentgyörgy, 1817. szeptember 21. -Nocera, Olaszország, 1866.)

Honvéd tábornok. 1849 februárjától Bem tábornoka székelyföldi forradalmi csapatok Főparancsnokává nevezte ki ezredesi rangban. Július 29-től tábornokká léptették elő. A Makk-Gál féle osztrákellenes összeesküvés egyik kezdeményezője volt. Szorgalmazta a románokkal való megegyezést. A szabadságharc után emigrált. 1852-től Kossuth megbízásából új fegyveres felkelést készített elő Magyarországon és Erdélyben. 1860-tól az olaszországi magyar légió tagja volt.

Kájoni János (+portré)

(Jegenye, 1629 v. 1630-Gyergyószárhegy, 1687. április 25.)

Ferenc-rendi szerzetes, építész, zeneszerző, orgonista, orgonakészítő, nyomdász, történetíró, botanikus. Sokoldalú tudományos és építő munkájával Erdélyben jelképes személyiséggé vált, Erdély Pázmányának is nevezték, munkásságának, humanista egyéniségének igazi értékelésére azonban csak több mint két évszázad elteltével került sor. Kájoni János 1648-ban belépett a csíksomlyói ferences szerzetesek közé, 1655-ben szentelték pappá Nagyszombatban. Ő vezette a mikházi és a szárhegyi kolostorok építését, orgonát készített Csíksomlyón, Mikházán, Szárhegyen és Székelyudvarhelyen. Csíksomlyón 1675-ben megalapította a Székelyföld első nyomdáját, ahol elsőnek 1676-ban Cantionale Catholicum címmel kiadta katolikus énekeskönyvét, amely azóta több kiadást ért meg. A Kájoni-sajtón két évszázadon át tankönyveket, ima- és énekeskönyveket nyomtattak, itt készült 1849-ben a Hadilap című forradalmi lap kilenc száma. Énekgyűjtő munkásságának eredménye a róla elnevezett Kájoni Kódex kéziratban fennmaradt dalgyűjtemény, amely egyházi művek mellett világi énekeket is megörökített. Megírta a ferences custodia történetét 1684-ben, Fekete könyv címen.

Kiss Ferenc (+portré)

(Csíkmadaras, 1825. április 23. — Merano, Olaszország, 1873. február 1.)

Katonai szakíró, 1848—49-es szabadságharcos, egyetemi tanár. Kisbirtokos nemesi származású volt. Katonacsaládban született, apja az első székely határőrezred csíkmadarasi állomásának főhadnagya volt. Tizenöt éves korában az olmützi katonaiskolába iratkozott, tanulmányai végeztével a lembergi 34-es sorezredhez került, ahol főhadnagyi rangot kapott. A szabadságharc kitörésekor Pestre ment, ahol ezredével a magyar szabadságharc szolgálatába állt. Szolnokon a győztes csata után őrnaggyá léptették elő. Világosnál esett fogságba, majd az aradi hadi törvényszék halálra ítélte. Az ítéletet 16 évi várfogságra változtatták, az ausztriai Königgratzben hat és fél évet töltött szigorított várbörtönben, 1856-ban szabadult amnesztiával. 1867-től hivatalnok a közlekedésügyi minisztériumban, majd a budapesti Katonai Főiskola tanára lett. Művei: Utászszolgálati utasítás, Katonai földrajz (Budapest, 1869-72 között); Elmélkedés a magyar katonai nevelés fölött, tekintettel a Ludovicaeumra (Budapest, 1869). Nevét a csíkmadarasi általános iskola viseli, emlékét az

iskolaépület előtt elhelyezett, Szervátiusz Tibor által készített alkotás őrzi.

Kölönte Béla (+portré)

(Csíkrákos, 1883. október 9. - Győr, 1934. február 15.)

Helytörténész, író. A középiskolát a nagyszebeni Theresianum intézetben végezte, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történelem-földrajz szakán szerzett tanári oklevelet 1907-ben, majd történelem-földrajz szakos tanár Gyergyószentmiklóson. 1910-ben a karánsebesi állami főgimnáziumhoz került. 1920. március 29-étől kezdve a győri állami reáliskolában folytatta tanári pályafutását. Fiatal tanárként kezdett írni. Fővárosi és kolozsvári folyóiratokban, lapokban közölték írásait. A gyergyószentmiklósi főgimnázium tanáraként megírta Gyergyó története a kialakulástól a határőrség szervezéséig (...tekintettel a nemzetiségi kérdésre) című munkáját (Gyergyószentmiklós, 1910, hasonmás kiadásban 2002-ben jelent meg a gyergyószentmiklósi Mark House Kiadónál). Könyvében a székely törzsanyag mellett az örmény és román lakosság múltját is kutatja. Másik önálló munkája a Székely nagyjaink (Gyergyószentmiklós, 1924). Elbeszéléseket, valamint ifjúsági regényt is írt, tanárként számos tankönyv bírálatát végezte el hivatalos megbízásra.

Márton Ferenc (+portré)

(Csíkszentgyörgy, 1884. december 15. -Budapest, 1940. július 8.)

Festő, grafikus, szobrász. Középiskolai tanulmányait a csíksomlyói főimnáziumban végezte, majd Budapesten Székely Bertalan és Hegedűs László tanítványa lett. A Csíki Magánjavak által adományozott ösztöndíjjal eljutott Drezdába és Bécsbe. 1908-ban állította ki először a budapesti Nemzeti Szalon őszi tárlatán, főleg a székely népéletből vett, grafikai hatású, szenvedélyes szecesszionista hatású munkáit. Ugyancsak 1908-ban harmadik díjat nyert egy londoni plakátversenyen. Nevét az Érdekes Újságban megjelent illusztrációkkal tette ismertté: Dózsa György, A tanácsköztársaság eseményei, A népbiztosokpere, Tisza-per. Két leghíresebb képe: Erdőirtás Csikprszágban és a Gátkötő csíki székelyek. Az utóbbival 1913-ban a müncheni Glaspalace-ban rendezett nemzetközi tárlaton európai sikert aratott. Az I. világháború idején hadifestő volt a fronton, rajzait levelezőlapra nyomták, és hadirokkantak, hadiárvák megsegítésére árusították. Egyformán készített plakátokat a tanácsköztársaság és az ellenforradalom részére. Alkotásai között mintegy 10 000 darab grafika található. Rajzolt postabélyegeket és faragott emlékműszobrokat. Művei a budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában és a Csíki Székely Múzeumban találhatók. Nevét a csíkbánkfalvi általános iskola viseli.

Mikó Mihály (+portré)

(Gyergyóalfalu, 1817. szeptember 29. -Csíksomlyó, 1881. február 25.)

Jogász, Csíkszék országgyűlési képviselője, főispán. 1839-ben Csíkszék jegyzője, 1840-ben Gyergyószék alkirálybírója lett. 1841-ben a kolozsvári országgyűlésb követnek választották. Jelentős szerepe volt Erdély rendi ellenzéki mozgalmában. Az 1846-1847. évi országgyűlésen Csíkszék követeként a székely sérelmek orvoslásáért emelt szót. Az 1848. április 12-i széki közgyűlés az ő felszólalásának hatására fogadta el az uniót és a magyar forradalom programját. Ő vezette 1848 októberében az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésbe a csíki küldöttséget. A szabadságharc leverése után 1852-ben bebörtönözték, ahonnan 1856-ben szabadult, csak 1861-től lépett közéleti pályára. 1865-ben ismét Csíkszék követévé választották a kolozsvári országgyűlésbe. 1877-ben Csíkmegye főispánjává nevezték ki. Egyike volt a reformkor, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc legjelentősebb politikusainak, végig hűséges maradt 1848 eszméihez.

Nagy István (+illusztráció)

(Csíkszereda, 1907. július 5. —Kolozsvár, 1983. január 5.)

Karmester, hegedűművész, zenetanár. A gimnáziumot szülővárosában végezte zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1941-től a kolozsvári tanítóképzőben tanított, majd a Magyar Művészeti Intézetben; a Gheorghe Dima Főiskola tanára volt 1950-1974 között. 1947-től a Romániai Dalosszövetség elnöke és a Kolozsvári Magyar Opera karnagya volt. A magyar zenei anyanyelv, az eredeti népdalkultúra művelője. Fontos szerepet vállalt Bartók és Kodály emlékének ápolásában, országos szinten részt vett a kórusmozgalom irányításában. A zenei anyanyelv, a zenepedagógia és az énekkari kultúra kérdéseivel foglalkozó írásai folyóiratokba és a Zenetudományi írások című kötetben jelentek meg. Portréját Nagy Imre és Gy. Szabó Béla is megörökítette.

Sarkadi Elek (+portré)

(1902?-1944?)

Zenetanár, karmester. A iaşi-i George Enescu Zeneakadémián végzett. 1931-1943 között a csíkszeredai Római Katolikus Gimnázium tanára volt. A csíkszeredai Dal- és Zeneegylet karmestere. Csíkszeredában ő honosította meg Bartók és Kodály zenevilágát. „Fennmaradásunk egyik pillére a népdal, a zenei anyanyelv"— vallotta. 1943-ban a fasizmus áldozataként Nagybányára hurcolták. Neve a budapesti zsidó temető márványtábláján olvasható.

id. Vákár Lajos (+portré)

(Csíkszereda, 1910. szeptember 8. - Csíkszereda, 1993. szeptember 10.)

Jégkorongozó, edző. A csíkszeredai jégkorongcsapat alapító játékosa. 1928-ban a budapesti Werbőczy Reálgimnáziumban érettségizett. 1928-39 és 1945-70 között faipari tisztviselőként dolgozott. 1940—44-ig egy mezőgazdasági felszereléseket árusító üzlet tulajdonosa volt. 1929-35, 1938-47 között a Csíkszeredai Korcsolyázó Egylet (CSKE) csapatának tagja, 1935—37-ig a bukaresti TCR, 1948-51 között a Csíkszeredái IPEIL, 1952-54-ig a Csíkszeredai Lendület jégkorongozója. Részt vett 1933-ban a prágai, 1934-ben a milánói, 1935-ben a davosi, 1937-ben a londoni, 1938-ban a prágai jégkorong-világbajnokságon. Az Országos Bajnokságon csapatával első helyezéstértei 1934-ben, 1935-ben, 1937-ben, 1949-ben, 1952-ben. 1933-47 között több mint százszor szerepelt a román válogatottban balszél- és középcsatárként. 1947—70 között a csíkszeredai jégkorongcsapat edzője. A Román Jégkorong Szövetség, a Hargita Megyei Testnevelési és Sporttanács jégkorongbizottság edzőtestületének tagja volt. Nevét a csíkszeredai műjégpálya viseli.

Venczel József (+portré)

(Csíkszereda, 1913. november 4. —Kolozsvár, 1972. március 16.)

Társadalomkutató, egyetemi tanár, közíró. Várdotfalvi álnéven is írt. Az erdélyi magyar társadalomtudomány egyik elméleti és gyakorlati megalapozója. Az erdélyi birtokjogokkal, demográfiával, a szociológia módszertanával foglalkozott. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd jogot tanult Kolozsváron. 1935-től az Erdélyi Iskola folyóirat szerkesztője, a Hitel című társadalomtudományi szemle alapító szerkesztője. Az Erdélyi Tudományos Intézet tanára és igazgatója. Részt vett a Bolyai Tudományegyetem megszervezésében, az egyetem jogi és közgazdasági karán tanított. 1949-ben állását elvesztette, 1950-ben letartóztatták, 12 év börtönbüntetésre ítélték, szabadlábra helyezése után társadalom-és falukutatóként dolgozott haláláig. A Házsongárdi temetőben nyugszik, temetésén Márton Áron püspök mondott gyászbeszédet. Kötetei: Az erdélyi román földbirtokreform (Kolozsvár, 1942), Az önismeret útján (Bukarest, 1980). Csíkszeredában utca és a Venczel József Szakközépiskola viseli a nevét.

Xántus János (+portré)

(Csokonya, 1825-Budapest, 1894)

Természetkutató, etnográfus. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a csíktaplocai származású Xántus Ignác fia. Jogi tanulmányokat végzett, majd 1848-ban nemzetőr lett. 1849 után Amerikába emigrált. Jelentős néprajzi anyagot gyűjtött az indián törzsektől, a déli államokban növény-és állatföldrajzi megfigyeléseket végzett, 1861-ben hazatért. A pesti állatkert egyik megalapítója és első igazgatója volt. 1868-ban a Távol-Keletre indult, ahonnan jelentős természettudományi és néprajzi gyűjteménnyel tért haza. 1872-ben közreműködött a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában. Csíktaplocán általános iskola viseli nevét.

Zöld Péter (+illusztráció)

(Madéfalva, 1727. szeptember 21. —Csíkrákos, 1795. június 25.)

Lelkész, történetíró. Bölcseleti és teológiai tanulmányait a kolozsvári jezsuita főiskolán végezte. Csíkszentléleki plébánosként határozottan ellenezte a székely határőrség megszervezését. A madéfalvi veszedelem (1764) után bebörtönözték, megszökött és Moldvába menekült a csíki székelyekhez. Moldvai tartózkodása idején missziót is vezetett a Dnyeszteren túlra. Csöbörcsökbe, ötévi lelkészkedés után térhetett haza számos hívével együtt. Delnén, Csíkszentimrén és Rákoson volt plébános. Moldvai tapasztalatairól két beszámolót is írt latin nyelven. Az elsőt kiadták német s magyar nyelven is, a Magyar Könyv-Ház III. kötetében Pozsonyban, 1783-ban. A moldvai magyarokról című munkája az egyik első leírása a moldvai csángók településeinek és történetének. Csíkrákosi síremléke Ferencz Ernő szobrászművész alkotása.